II. szakasz
 Róma

Ismerkedések. – Színházi időtöltés. – Templomok – Látogatás herceg T.-nál. – Paloták. – Társaság követünknél. – Campidoglio s Forum Romanum. – Táncmulatság herceg T.-nál

 

Még aznap szállást hosszasb időre alkuttam ki; inast, szekeret fogadtam; követünkhöz és a váltó kereskedőhöz elmentem; ajánlóleveleimet elküldöztem; Marchesa T. látogatásomra jött, másnap estve nála leendő kis társaságba meghívott, s így már az első huszonnégy óra alatt magamat Rómában némileg meghonosítottam. Csak annak tudása, hogy Rómában vagyok, eltöltött egy szent – igazán így nevezhetem – elragadtatással, mint a jámbor muzulmánt, ki Mekkában hosszas búcsújárása célját elérte. Hány régi emlékezet ébredt fel keblemben! Álmomban, egész éjen át láttam Szent Péter nagy templomát, a Tibrist, a Campagnát, Curtiust, Brutust, a Michelangelo poklát, a meggyilkoltatott Caesárt, a pápát, a veres sapkás bíbornokokat magam előtt, elegy-belegy keringeni.

Következő reggel alig tudván várni, hogy felkelhessek, mindjárt szekeremet hozatám, s magunkat a városban mindenfelé hordoztatám csupán azon célból, hogy a helyekkel ismerkedjünk, s az ily tisztelt neveket halljuk: „Ez a Ponte St. Angelo. Ez a Vatican. Ez a Monte Quirinale. Most a Via Appián, most a Via Flaminián menyünk. Ez a Foro Romano – hajdani Forum Romanum. – Ez a Colisseum.” Igazán, Rómában tartózkodásom ideje alatt meg nem tudtam szokni, hogy tisztelettel eltelve ne halljam, midőn fogadott inasom halk, mérséklett hangon kérdé: „Andiamo al Campidoglio, Signora?”*  A római köznépnek lassú, méltósággal teljes mozdulata, beszéde, s ez oly helyes, válogatott szavakból összerakva, mintha most is Cicero nyelvét szólaná. Trastevere büszke fia s leánya nagy emlékezetű eredete típusát kitűnőleg viseli magán. Széles, barna tabarrója,* melyet festői tudománnyal, caesari méltósággal vet atlétai termete körül, klasszikus arcvonásai, sötét, komor, megvető sastekintete a nagy Róma fiát ismertetik; s ha benne most eltompulva szunnyadozik is a hajdani nagyság lelkében nem aludt ki a szikra, mely jövendői nagyságra gyulladhat.

Estve elmentem Marchesa T.-hez, ki született G. orosz hercegnő lévén, Rómában maga is idegen volt. Társasága főképpen az ott mulató oroszokból állott. Ezek az idegen nyelveket, s kivált a franciát bámulásig jól beszélik, társasági külső műveltségök tökéletes, idegenhez túlontúlig nyájasak, bizonyos könnyen felfogó, utánzó ész nemével is többnyire mind bírnak, de mégis találtatik bennök valami műveletlenség, mi, mint szennyes ing poszomántos köntös alól, kibúvik. Én magam nem táncolván, elég időm volt észrevételeket tennem, s mennyi fordul elé egy társaságban, mi komoly gondolatokat és érzéseket költhet fel! Többek között fájdalommal szemlélgeték egy szép lengyel nőt, ki szerencsétlen hazájában egyike volt a legnagyobb vagyonúak és a legfényesebb nevűeknek, magát csupa tetszvágyból arra alázni le, hogy ezen társaság közmulattatója legyen; fülemüle-hangját, mellyel egykor szép hondalait zengedezte, orosz füleknek pazarolja, s lelkes nemzeti táncában oroszokkal váltogasson kezet barátságoson. Ezek elég bőven is jutalmazták helyeslő bámulásaikkal: „Ah gyönyörű, gyönyörű! – Éppen mint Malibrand!* – Mintha őt hallanám! – A mi kis P.-nk bájoló! – Ma egészen felülmúlja magát!” Igazán is nevezheték magokénak, mert ekkor is több rokonai Szibériában nyögtek; mások száműzetve, idegen földön ették keserves kenyerüket. Öröm vagy más érzés pírja volt-e, mi a szép énekesnő arcait elborítá? nem tudom. – Férje, ki fejérkesztyűzve és nyakravalózva szoba közepén állott, büszkén élvezte a neje után rája hullámzó dicsőséget, s a pillanatokat mohón használva, egész pártfogói leereszkedéssel szólott mindazokhoz, kik azt szépnek, kellemesnek találták; jól tudván, hogy ha becses neje bé találna rekedni, vagy öltözete, s bája másnap nem lenne éppen oly ragyogó: ő maga körül a kölcsönözött fény egyszerre szétfoszlanék, és semmiségében a szoba valamelyik szögletébe vetődve egészen felejtetnék; mert a társaság csakhamar meg szokta mindenkivel ismertetni a helyet és szerepet, melyre méltatja.

 

Cimnu-teplom Spoletan (Umbria)

 

A Sibyllák Temploma Tivoliban

 

Következő napokban sokaktól látogattattam, és sokak által hívattam meg: követünk, ez és amaz hercegnő által. Így a mulatság pályája eléggé kinyílt előttem, csak kedvem legyen hozzá, s mi még nevezetesebb: – titokban legyen mondva – ruhatáram győzze. Ki mint filozófus, emberismeretet szerezni indul ki, az tán mindenütt megjelenhetik ugyanazon öltözetben; annak öltözetdivaton könnyű magát túltennie. De én, ki csupa asszony vagyok, ki sohasem tudtam filozófus lenni, s kinek saját módom szerinti filozófiám van, csak azt mondom köntös a társaságokban meg- vagy nem jelenhetésben igenis gyakran akadály.

Délelőtt mindig holmik nézésére, estve társaságba vagy játékszínbe mentünk. Közönségesen csak ott – páholyokban – láthatni a római nobilita szép hölgyeit, kik szenvedélyesen szeretik a játékszíni előadásokat; mert házoknál idegent nem fogadnak el, minthogy az úri rend némi kivétellel egészen el van szegényedve, s büszkébb, mintsem szegénységét idegenek csúfondárosságának kitenni ne szégyellené. S földszintre asszony nem megy. Én ezen időtöltéseket mégiscsak hamar megkezdettem unni; mert a társaság többnyire mindenütt egyforma, s ha benne különös érdekünk nincs közönségesen véve, mindenütt is unalmas; a színházban pedig az előadás rendszerint hosszasan tartott. Egyszer éppen a hosszas Norma után még hosszasabb balett következett. A színjátszók szerepeiket különösen rosszul vitték; az énekesek közt meghallgatásra méltó egyedül Unger volt, kinek jó játszása s helyes énekmodora koránt sem képes, ítéletem szerint, kipótolni a hangveszteséget, a szépség teljes hiányát, és az évek azon számát, melyet nő nem szeret megvallani. De a rómaiak öltözködésben, leplezetek vetésében oly szorosan utánozták a klasszikus szobrokat, hogy úgy tetszett, mintha a vaticanéit láttam volna magam előtt járkálni. Balettban nagyon mulattatott egyszer Attila, ki Ildikónak szépet tenni XIV-ik Lajos idejebeli lángoló veres allonge* parókával, melyhez hátul hosszú felkanyarodó hajtekercs volt függesztve, táncolva jelent meg.

Egyik mellékes kis színházba is elmentünk, hogy köznéphez intézett víg darabot lássunk. Ez egy Buffoneria* volt, s benne a hős – Pasquino, a híres elménckedő szabó; de ezen darabban elménckedéseit én semmiképp sem tudám méltánylani; szinte elalvám. Ha elméncsége csípősségei valósággal is oly ízetlenek voltak, mint milyeket az író itt vele mondata, úgy bizony szatírái nem sok vizet zavarának, és szabó uram hozzánk jutott hírét meg nem érdemli.

Pasquino Rómában szabó volt, ki nemcsak ollójával szabogatott, hanem, mint hírelik, éles elménckedésivel is szabdalta – természetesen – előbb barátjait, jó embereit, ismerőseit s aztán a boltja előtt elmenőket minden kímélés nélkül, miáltal nagy nevezetességet szerzett magának. Boltja egész elménckedés műhelyévé vált. Ha valaki saját gondolatit forgásba kívánta hozni, Pasquino firmája alatt tette. Halála után boltjához közel történetesen egy csonka szobrot ástak ki; ezt egy talapra felméltatván, a köznép Pasquinónak nevezé, s ha valakinek tetszett valaki vagy valami ellen gúnyoló tollát használni, iratát e csonka szoborra ragasztá, s így ez mindig bé vala raggatva gúnyiratokkal. A szobor még mind fennáll, s a piacnak nevet ada, mely róla Piazza Pasquinónak neveztetett el.

Az antiquariusok* úgy okoskodták ki, hogy e torso egy csoportozathoz tartozott, mely Menelaust ábrázolja, midőn a Hector által meggyőzött Patroclus testét védi. Szegény invalide szobor! Ha tudná, milyen éles fegyvert adtak nékie elváltoztatása után, valljon büszke volna-e vele?

Minden írónak egyik legnagyobb baja lenne: az idegennek Rómáról helyes képzetet adni. Rómáról! mely oly dúsan bővelkedik századok óta a művészet különböző korszakaiból egybehalmozott, mind egyről egyre külön vizsgálatra méltó kincsekben. Ezeket mégis mind gondosan előszámlálni s leírni nem lehet anélkül, hogy az olvasót csak zavarba ne hozná, s vele oly hatást nem képes éreztetnie, melyet őrája azon mássa nélküli különös város tett, mely, amint mondám, az egymást követő századoknak nagyszerű maradványiban oly gazdag, s mégis oly pusztaság, elhagyattatás képe. De hát még nékem, ki a reám tett hatást csak elevenen érezni, de a miértet – fejtegetni nem tudtam, sem a mesterség azon műszavaival nem birok, melyekkel a látottat, érzettet olvasóimba átönthessem. E feladat, merem mondani, nálunk még bajosabb; mert miképp értessünk meg az olvasóval oly tárgyakat, melyekről szinte legkisebb ismerete, de még képzete sincs, s amelyekben művészeti érzéke fejletlensége miatt érdeket is alig talál? Róma főbb jellemvonásaihoz tartoznak templomai, melyek egyenkint hirdetik e várost a catholica egyház egykor hatalmas fejdelmei székének; de ahelyett, hogy ezen számtalan bazilikákat, melyek sokasága elegendő volna lapjaimból minden más tárgyat kirekeszteni, külön-külön előszámlálnám, néhány szóban közjellemöket kívánom előadni, amint helyesen vagy helytelenül fel tudtam fogni, s csupáncsak néhányakat fogok kiválasztva említeni, melyeket nevezetesebbeknek vagy reám nézve érdeklőbbeknek találtam.

Rómának csaknem minden mostani templomai hajdanában egészben a pogányság isteneiéi voltak, vagy rész szerint azok maradványai s a mostaniakba befoldozvák, vagy ezen klasszikus időszakbéliekhez képest újkorbeli építmények, melyek mind az új olasz stílus legtarkább példányi, s mind egytől-egyig a hajdankor maradványaival a túlságig terhelvék. Úgy látszik, hogy alapítói büszkeségüket helyzék ezekbe: az antik oszlopokból amennyit csak lehetett egybehalmozni. A hajdani Róma építményei több romlást szenvedtek ezen keresztényi elcsipegetések, mint a barbárok pusztításai s a sorvasztó idő által, s többnyire illendő helyzetök s alkalmaztatásukra legkisebb tekintet nélkül, olykor pedig az ízlés s művészet minden bévett szabályainak merőben ellenére; sokban a legdrágább kőnemekre is fényökkeli adózás róvatott, s mindez szomorúan elpazérolva anélkül, hogy az egész összhangzó vagy feltűnő szépséghatást nyerne. Ezen templomok nagy száma a festés és szobrászat remekműveivel van ékesítve, de kivált a festmények vagy oly magosan, vagy oly rossz világba helyezvék, hogy szépségök alig kitűnő. Különösen a nagy mestereknek boltozatokra pazérlott művei szinte-szinte elveszetteknek tekinthetők, annyi bajjal és fájdalmas nyakfacsarással juthat a néző hozzájok; miért sokan a művészethez értők közül ezt még az akkori barbarizmus divatozó ízlésének tartják; de reám, megvallom, kifejezhetlen kellemes hatással bírt, midőn feltekintvén, úgy láttam, mintha a nyílt égből angyali fők reményt nevettek volna le felém. – Most már jövök egyes templomok előszámlálására, melyek vagy pompáikról, vagy művészetbeli kincseikről, vagy a pogányságot kiküszöblő hatalmas szentjeik csudatetteiről emlékezetemben maradtak.

St. Agostino. Bámultuk ebben Raffaelnek Ézsaiás prófétát ábrázoló freskófestményét, melyben, mint mondják, nagyszerűségében felül akarta múlni Michelangelónak Sixtus kápolnájában levő prófétáit.

Maria della Pace. Ezt ismét Raffael freskója ékesíti, melyben a cumaei, persiai, phrygiai s tiburi sibyllák festvék.

St. Onofrio. Ezen templomban nyugszanak Tasso hamvai. Béke s nyugalom annak, kit indulatok és élet zivatarai oly keményen hánykódtattak. Hideg sírkő fedezi most azon szívet, melyet egykor szent égő láng lelkesített.

St. Paolo alle tre fontane. Ez, úgy mondják, azon helyen van építve, hol Szent Pálnak feje vétetett. Oltárok emelvék a három csorgó előtt, melyek ott fakadtak, hol a szent feje még három ugrást tett. Ciceronénk* magyarázata szerint az első forrásból a víz melegebben, másodikból lanyhábban, harmadikból hidegen csorog.

St. Pietro in vincoli. Itt van Michelangelo utolsó műve, melyben géniusza egész erejében tűnik elő. Az újabb kor szobrászatban, Michelangelo ülő Mózese nagyszerűségéhez csak közelítő művet sem tudott eddig mutatni. Elámulva állottunk ezen szobor előtt, melyen férfias erő, parancsoló akarat, méltóság s prófétai szent lelkesedés oly hatalmasan vannak kifejezve. Az öreg Michelangelo saját ércerejű teremtő lelkét testesítette meg e márványszoborban.

A Passionisták templomában az ezt mutogató pap előbb kerülő beszéddel, aztán nyilvánosabban a jobb hitre – mint ő nevezé – kezde minket téríteni, s az oltárképre mutatván monda: „Ezen szentkép látására egy angol úgy megilletődött, hogy a hitlenség zsibbasztó álmából egyszerre felébredvén, a szent catholica hitre tért, s a szentképet is gazdagon megajándékozta.” Guido Reni izmos Madonnájának reánk nézve nem lőn oly nagy hatása.

Róma számtalan templomainak egyikében oltár körül a falra s közel oszlopra teménytelen stilettók* valának felaggatva. Képzelni sem tudván, mit jelentsenek azok itt, a mutogató paptól magyarázatot kérek. „Ezek – felelé minden vonakodás nélkül s igen természetes mosollyal – bűneikből megtért banditák jámbor adományai, melyeket az irgalmas Szűznek szenteltek.” – Iszonyodva s elbámulva hátrálék az elkövetett sok vétkek ezen eszközei előtt, melyeket embertárs vérétől gőzölgő kezek nyújtottak az ártatlanság és szeretet megszentelt anyja elébe; de ezekkel együtt egy-egy megtérő bűnös vétkek mocskából kitisztult szíve fohászai is emelkedtek az irgalmasság és bocsánat trónja felé! A megdöbbentő látvánnyal valamennyire megismerkedvén, vizsgálni kezdém a gyilkokat. Egyiknek nyelébe sárga szegek valának beléverve, mit mutogatónk úgy magyaráza, hogy az egy híres banditáé volt, ki minden meggyilkolt személy emlékére stilettójába egy-egy szeget ütött.

Szent Pál temploma Sz. Péteré után a legszebb volt s tán legrégibb az egész keresztény világban, mert az a vélekedés róla, hogy a nagy Constantinus császár építtette volna; de 1823-ban leégett, s csak néhány oszlop maradt meg és a főbb oltár feletti boltozat egy része. Ezen a Krisztus, Sz. Péter és Pál s még több szentek óriási nagyságban, mozaikkal arany fenékbe kirakvák, s arany fényökben mintha felügyelőleg állanának ott, hogy a mostan teendő munka hozzájok méltó légyen. Egy kis mellékszobában nagy buzgósággal mutogatják Sz. Péter és Pál fél testét; a más fél hol van, azt még ezután kell kikutatnom.

Hallván hogy Duca T.* fényes bált szándékozik adni, nehogy valamiképpen elmaradjunk az elhívandók közül, Marchesa T.-vel elmentünk egy délelőtti látogatást tenni a Duca anyjának, a Duchessának. Addig a Duca pompás fényének csak sötét felét ismertem; mert a fényes palotából csak a pénzszámlálásra való mocskos alsó szobát láttam, s a Ducában csak a pénzsáfárt, ki egy procenttel többet veszen, hogy pompás báljait az elhívattak költségén és ne maga zsebe rovására adja. De mindjárt az alatt álló cifra kapus megdöbbentett. Felmenvén a tágas carrarai fejér márványlépcsőzeten, mely sok ezereket érő bíborveres szőnyeggel volt béterítve, ott már térdet-fejet hajték a Duca nagysága előtt. A külső teremben sürgölődő szolgasereg bennünköt tetétől talpig nézegetvén, egyik közülök kérdé: mit jelentsen bé? „Principessa or Marchesa?” „Tutte le due, tutte le due” – szóla fel az előttem tollas kalapjával bésiető Marchesa, született moszka hercegnő. Én utánzám: „Baronessa.” A gazdag, drága etruriai vázákkal, florenci pietra dura mozaik asztalokkal, földig leérő tükrökkel, Cosimo di Medicei* pompával kiékesített teremben ült porfírkandalló előtt veres bársony karszékben a Duchessa, kit látva az idegen, minden mást képzelt volna inkább, mint ezen királyi fénnyel bíró lak megszokta tulajdonosnéját. Körülötte több mások voltak. Minden szava a nevelés modorábani merő szokatlanságát árulta el. Szegény, mint minden vén asszony, a múltról szeretett volna beszélni, de azt előle jelen fénye nagysága elzárta. Így az élet telében fagyos jelenje kevés reményt nyújta a jövendőre, s a múlt, mely egyedül az, miben a hosszasan élő még tud élni, a kedvelt emlékezetekkel, melyek az elrepült fiatalkort, elvesztett szeretett lényeket, tárgyakat, érzett örömeket, bánatokat létbe varázsolják, tőle el volt szakítva. Igazán sajnálatra méltó volt a szegény Duchessa.

Egyszóval, itt a pénz mindent megtett vala, mit tehetett; csakhogy azt meg nem adhatta, minek a nevelés, jó társaságba való fiatalkori belészokás lehet csupán megszerzője. S a pénzgőg ezen hiányokat még nagyobb ellentétben szokta kitüntetni, és ez bennünket hajlandóbbakká is teszen a nevetségest felfogni, mint minden más társasági félszegség; mert ennek az otromba gőgnek mindig van egy gyenge fele, melyet dugni s béaranyozni akar. Nem az ősök hiánya teszi a parvenüt, hanem, mint fennebb mondám, a jókori nevelés által szerezhető, s jó társasági belészokások fogyatkozása. Így az otaheitei* király, ha mindjárt a napról hozza is le származását, művelt társaságban mégis parvenü.

Itt a Ducánál hallám többek közt, hogy a Rómában létező húszezer angol közül csak négy tartozik a társaság tejszínéhez. Erre mi jogosíthat, mai napig sem tudám kitalálni; mert láttam fényes születésűeket, gazdagokat, eszeseket, szépeket, fiatalokat, kik ezen válogatott seregbe nem juthattak bé; láttam, kik mindezen tulajdonok híjával voltak, és oda tartoztak.

Végre búcsút vevénk, s egyik legénnyel bévezettetők magunkat a képgyűjteménybe, mely egyszersmind táncolófolyosó is volt. Ebben a múlt ünnepről, mely az előtt egy hónappal adatott, az asztalok még megterítve, a tartók gyújtatlan viaszgyertyáktól nehezek, az abroszok tiszták valának.

A képgyűjteményt többnyire élő művészek – Camuccini, Landi s Pelagi művei teszik. Guercinótól egy pompás Cleopatrára emlékszem. A folyosó egyik végében áll Canova colosszális dühösködő Herculese, midőn Lichast a tengerbe veti; közepében a Duca atyja, tetőtől talpig festve, kit, mint közönségesen mondák, Napóleon éppen nem hona iránti integritásáért tett volt Ducává. Melle rendjelekkel terhelve. A Marchesa reá mutatva mondá: "Il était un sellier ".* 

A palotákat is rendre vettük. Ezek Rómában hasonlólag nagyon számosak, s bennök megannyi mesterművekből álló képgyűjtemények találtatnak; de ezekben fejér márvány, pompás nagyszerű lépcsőzeteikre többnyire vigyázva kell lábainkat letenni, hogy legundorítóbb mocsokba ne lépjünk. Benn a rondán tartott, kiürült kongó termekben az elszegényedett principe alig kottyan meg, dideregve sétálgat, s a hatalmas ősökről rája szállott mesterműveket nézegetvén arról gondolkodik, mennyi pénzért válthatná bé azokat az általa lenézett, gyűlölt, pénzéért külsőképpen mégis becsült, szépművészethez nem értő idegennek+; vagy egy kis mellék szugolyékba magát alázatosan megvonva ül a büszke nevű tulajdonos, míg egyik, mint másik nap reggeltől estig omlik bé az idegenek serege, művészeti kincseit bámulni. Egyik ily palotában a herceg tulajdonost, ki egyszersmind bíbornok volt, a képgyűjteményes teremnek, mely annyi irigylésre méltó kincset foglalt magában, éppen szegletében találók; kis asztal mellett ült, egy tál saláta s egy flaskó veres bor állott előtte, de öt-hat cifra kopott öltözetű komornyik sürgölődött körülte, s így tartotta anachoreti* lakomáját. Reggelizett-e vagy ebédelt, nem tudom, mert tizenkét óra felé járt az idő. Ez ránk nézve kissé meglepő jelenet vala, mert az egyház hercegeit mindig csak dús gazdagságban, pompában és kéjelemben úszkálóknak képzeltük. Azonban a római bíbornokok papi jövedelme átaljában csekély, s annyi külső pompa fenntartása van kötve hozzája, hogy ha személyes jövedelmök nincs, miből amazt pótolják, a múlhatatlanul megkívántatóra is alig jut. Ünnepnapokon XIV. Lajos idejebeli cifra, aranyos hintóban – melyet egy pár nehéz, kehes, kosorrú felbokrétázott ló voncol, s melynek hátulján több kopott paszomátos gálaruhájú komornyikok állanak – kell az egyház hercegeinek megjelenni, s bármily nevetségesnek tessék is egy ily equipage* külön véve, mégis midőn a hosszú Corsón ünnepélyes sorban egymást többen követik, e különös és szokatlan jelenet, milyet csak a régi száz évek előtti festményekben vagy rézmetszésekben látunk, valamely pompanemű hatással van érzéseinkre.

Furcsa véleményeket lehet olykor hallani egy ily művészeti gyűjteményben; ki-ki művészeti ízlését, tudományát kitárandó. Ez könyv nélkül tudja a lajstromat, s azt a közel állók unalmára végig nagyon elmondja; az igen lángész, hogy ily csekélységekkel bajlódjék, a művészek neveit megvetve ignorálja*, a legdicsőbb mesterművekre nem figyel, mert az kicsinység. Meg más szíve ártatlanságában mind csak azt nézi, valljon mire vannak a művek festve: vászonra, fára vagy rézre, és aszerint bámulja, amint simábban néznek ki. Hányszor hallani: milyen szép, drága kép! rézre van festve, aztán minden szál hajat és prémet meg lehetne számlálni; vagy azt bámulja, melyben, mint a kínai festményekben, minden árnyéklat ki van hagyva; más pedig, hogy több művészeti tudományát mutassa, minden békormosodott festmény előtt, melynek más érdeme nincs, csak hogy béfüstölődött, s oly rút s undorító, hogy irtózás nélkül reá sem lehet tekinteni, megáll s bámul; de ezeknél mind még nagyobb csapás az olyan mellé jutni, ki mindenben hibát talál, soha a művészet lelkét nem keresi, a legszebb műszüleményben csak vagy egy hibásan rajzolt lábujjat keresgél ki.

Én a Sciarra palotabeliek közül legelőbb is az Elisabetta Sirani által festett könyörületességet említem. Amint Sirani több művei is, ítéletem szerint, nemigen érdemlene ugyan külön említést, de asszonyi mű, s főbb törekedésem egyik ágává tevém: semmi előttem előforduló vagy ismeretes asszonyi jelességet, erényt és tökélyt el nem mellőzni. E palotában van a kevélység és szerénység is két asszonyi alakban ábrázolva, híres festmény Leonardo da Vincitől; a még meg nem térő tekintetű Maddalena delle radici – Guidótól.

Egész Rómában a Doria palota válogatott gyűjteményében találtatnak legnevezetesebb tájfestések, s azok között főképp Róma tájai Nicolas Poussintól. Ezen művész nagyszerűleg tudta előadni Róma klasszikus romjait s a Campagna gyászlehelő jellemét. Annibale Carracci kegyességet ábrázoló remekműve, valahányszor rápillanték, mindig megillete. A magyar históriából ismeretes Johanna királyné képe is Leonardo da Vincitől festve itt áll. A velencei piacon* keresztülmenőt bús tiszteletérzés lepé meg, midőn a Runiccini-palota előtt halada el. Ennek ablaktáblái mindig szorgalmatosan bé voltak téve, hogy az éltető nap sugárait, az élet zsibongását, s azzal együtt a vidámságot kirekesszék az idő, s bánat meggörbesztette Laetitia Buonaparte gyászlakából, ki hátra volt kevés napjait csak fia emlékezetében akarván leélni, idegent magához senkit sem bocsáta, s a Napóleon és Reichstadti herceg mellszobrai mindig előtte állván, néma bánatjában örökké könnyben lábogó szemeit rólok ritkán fordítá el.

A hajdani Mons Quirinalison, most Monte Cavallón, megnéztük a Phidias és Praxitelesnek tulajdonított, lovakat győző férfiak két óriási csoportozatait. Ezek a hajdankor legnevezetesebb mesterművei közé tartoznak.

Innen mentünk a közel eső Rospigliosi-palotába, melynek kerti mulatóházában van Guido Reninek Aurora név alatt ismeretes freskófestménye. Apollo napot ábrázolva vezérli a nap szekerét, melyet az egy rendbe fogott négy ló von, hét szép nimfa vesz körül, és Aurora előz meg virágokat hintve. Ez legkellemetesebb és elevenebb színezetű freskófestmény. Eszembe juta Domenichino egyik szobában levő földi paradicsoma, mely e művésznek minden bizonnyal nem legjobb művei közé tartozik. Ezen festmény előtt, ottjártunkkor, egy számos tagú angol család állott, mely gazdag, honi majorházát hihetőleg nemrégen hagyta volt el először; mert tagjai különös gyönyörűséget találván a paradicsomi állatokban, természetes örömöket – ily ismert házi tárgyakat látni – a körülállók nem kis mulatságára nyíltszívűleg fejezték ki, nem sokat tűnődvén, ha valljon a művészeti ízlést sértik-e vele vagy nem. Örömkitöréseikkel tették egymást figyelmessé a külön nemű állatokra. „Jaj, né papa, páva, pulyka!” – „Jaj, né mama, egy bárány!” Kivált a magát gőgösen kiterjesztő, tollait fitogtató páva nyerte meg az egész család bámulását; az atya patriarchai méltósággal egyszerre meghatározta, hogy egész Rómában, a Vaticant is beléértve, nincs semmi e pávához hasonló érdemű, mert oly természetesen néz ki, mintha élne. Ezúttal mégis búcsút kelle venniök a szeretett pávától. Nékem nagyon tetszett ezen természetes őszinte kitörés; mert elég elfacsart balgatag véleményt, finom színlelt elragadtatást kelle másoktól hallanom anélkül, hogy oly mulattató volt volna, mint ezen vastag, de józan eszű angol család öröme.

Barberini-palotában  látható a Beatrice Cenci* kimondhatlan szép képe Guido Renitől. Mennyei szelíd kék szemei, angyali gyerekes arcvonásai szívre ható, felejthetlen bényomást okoznak a nézőben. Ily alakban, mely ártatlanság oltárának néz ki, vétek nem lakhatott.

 

Septimius Severus diadalíve Rómában (részlet)

 

J. Caesar palotája Rómában (részlet) (Barabás Miklós, 1835.)

 

E képet látva mindenki meggyőződik, hogy Beatrice ártatlan volt. Párizsban magam találkoztam egy ifjúval, ki olaszországi útjából akkor tért vissza, s ezen kép által annyira el volt ragadtatva, hogy Rómában léte alatt engedelmet kért a Vatican levéltárában két századot túlhaladott időszak óta heverő, s már elfelejtett pert kikereshetni, s a vétekkel bémocskolt Beatrice Cenci emlékezetét ártatlanság liliomruhájába visszaöltöztethetni. Szép fiatal enthusiasmus*, mely a szép s jó iránt oly könnyen felgyúlad! Nevessen bár rajtad az évek és sanyarú tapasztalások által kihűlt ész és szív, mint fiatal éretlenségen vagy egy világot nem ismerő, fiatal képzetekkel megőszült álmodozó ábrándozásain, de mégis te, szent tűz vagy egyedül az, mi a materializmus vastag sarából az embert kiemeled, és lelki nemesség bélyegét nyomod azon válogatottaidra, kiket lelkesítesz. A szép s jó helyesen irányzott szeretete, mit gúnyolva ábrándozásnak neveznek, egyedül az, mi maga felejtésre s nemes tettekre emel. Sajnálásra méltók azok, kiknek lelkeikből kialudt, vagy kik még nem is tudják érteni, hogy ez létezhető.

Borghese-palota  gazdag gyűjteményében többnyire mind a legnevezetesebb művészek darabjai találtatnak, s közülök mint jelesebb említendő: Domenichinótól a Diana vadászatja s Cumaei Sibylla, ki ég felé fordított lelkes elragadtatásban lábogó* nagy fekete szemeivel az elrejtett igazság és jövendő felvilágosítását feljülről kéri. Raffaeltől a Cesare Borgia képe.

Farnesina-palota  egyik terme mennyezetére festvék Raffael rajzai után Amor és Psyche szép szerelmei. A nevezetes Galatea Raffaelnek saját keze műve. Ezen terem egyik szegletében van egy nagyszerű fő is, melyet Michelangelo merész kézzel darab szénnel odavont, közmondás szerint, hogy Raffaelnek kis intést adjon alakjai kicsinyszerűségeiért; de e mondás alaptalan.

Farnese-palota  legnagyobbszerű magányos építmény egész Rómában. Michelangelo felügyelete alatt végeztette bé Farnese Sándor bíbornok. A nagy galéria mennyezetét ékesítette Annibale Carracci saját freskóival, mik az ő nevezetesebb művei.

Spada-palotában áll Pompejus kolosszális szobra, mely alatt Julius Caesar meggyilkoltatott.

Egy estve követünkhöz társaságba mentem, ki a pompás Palazzo di Veneziában lakék. Ez a velencei respublicáé s több pápák rezidenciája volt. Már a pompás, nagyszerű, jól világított lépcsőzeten felmenve, szívem dobogni kezde; midőn a külső szobák során áthaladván az inasok nevemet fennszóval jelenték, s bélépvén minden szem reám fordult, bátorságom s a hideg magamon uralkodás szinte elhagya. Egy nőnek egyedül utazni, ha sok bajoskodással, unalommal is egybekötve, de ahhoz képest nem felette bajos, kivált Európa civilizált részeiben; hanem társaságban megjelenni s abban élni nagyon az; mert egyedülléte, kivált, míg az idő reá patenst még nem adott, szokatlan levén, feltűnő, s úgy tetszik, mintha vizsga tekintetét mindenki tudakozólag fordítaná a magánosra: mi lehet oka, hogy így egyedül, támasz, oltalmazó nélkül lép bé a társaság vetélkedő piacára.

Követünk, gróf L.* s neje igen nyájasan fogadtak, a körültem ülőkkel hirtelen megismertettek, s az öreg Borghese hercegné szíves módjával egy nála karakteröltözetben adandó bálba mindjárt el is hívott. Itt bíbornokok, abbék, rómaiak és idegenek társaságából az úgynevezett creme volt egybe gyűlve. Meg kell vallanom, nem kevés érdekkel hallám az Olaszország középkori históriájában ismeretes fényes neveket előjelenteni. De milyen le szállának képzeletim, midőn ezen fényes nevek képviselőit megszemlélém! mert ha a közönséges nép Róma nagyságára, Róma büszke fiaira s erényére emlékeztet: az úgynevezett nobilita s úri rend annak hanyatlását, lealjasodását, elfajulását ábrázolja. Talán soha nem láték ridegebb, elpuhultabb teremtményeket, mint ezen principék s marchesék. Itt az asszonyok bizonyosan a férfiak felett valók, szívesek, szépek; csakhogy neveletlen visító hangjok kellemetlenül sérti a fület. Pallérozott társaságban talán semmi sem árul művelt- vagy műveletlenséget inkább el, mint a beszéd hangja. Az öltözetben való jó ízlés is merőben hiányzik náluk. Sehol sem láttam a rendek különbségét úgy elveszve, mint az olasz asszonyok közt. A parasztnő, úgy a marchesa mind szépek, szívesek, beszédesek, nyájas emberszeretők; fesztelen természetes móddal, eleven érzéssel és természetes ésszel bírnak, de szinte egyformán neveletlenek is.

Követünkkel beszélgetve kívánságomat fejezém ki: a pápánál audienciát nyerni; melynek a carnevale utáni kieszközlését meg is ígéré. „Igen is köszönöm – mondám –, de előre kell bocsátnom, hogy reformata hitű lévén, kezet s lábat nem csókolok!” – „Már így egy kissé bajos lesz – viszonzá nevetve –, mert ha mindjárt a lábcsókat ő a szépnemnek elengedi is, s mi a kézcsókat illeti, ezen udvariságot Ön minden más férfitól megkívánhatja is, de a pápa azt nem teheti. Ott Önnek kell magát lealázni. Ez már annyira bévett rendszer, hogy minden, aki bémutattatja magát, megteszi.”

Ezzel beszélgetésünk félbeszakadt, s kimentünk a zeneterembe, hol egy műkedvelői hangverseny várt reánk. A követné is énekelt. Ez sem igen jó, sem igen rossz nem volt, s nagyon dicsértetett, mint többnyire a dilettante dolgok szoktak lenni. Szerencsémre egy nagyon kellemetes nő mellett esett ülésem, ki látván, hogy ismeretlen vagyok, mindenkit nevezetesebbet megmutatván, az egész társaságot szemlére előmbe tüntette. Többek közt egyre, kinek különös öltözetéről ki nem tudtam volna találni, a papi vagy világi rendhez tartozik-e, különösen figyelmeztete: „Nézze, ez a szép abbé, ki itt az ajtóban áll, s oly maga-elhitt coquet tekinteteket vet a körül ülő nőkre, itt most legnagyobb divatban levő beau*.”

Róma szép festményei, építményei, romjai bő tárgyat nyújtanak az egybegyűlt idegenek közti társalkodásra. A szép művek szeretete oly láncszem, mely annyi idegen véleményeket, szokásokat, gondolkodásmódokat legalább pillanatra egy köz érdekkel összecsatol, s kiknek egymáshoz semmi mondanivalójok sincs is, mindig tárgyat nyújt; és a köz beszélgetés, mit minden társaságban oly bajos fenntartani, s mi annyi főtörésbe szokott kerülni – mert a jó társalkodásban minden személyesség, mások dolgába elegyedés, tulajdon magáról és személyes érdekeiről való beszélgetés szorosan ki van rekesztve –, itt kellemetesen és könnyen foly, s ha nem is mindig elmés, de a közönséges szép időrőli beszédbe mégsem esik; úgy az ismerkedést is könnyíti.

A francia a közönséges társalkodónyelv. Az angolt is sokat beszélik, mivel az angolok büszke nyelvöket s honi szokásaikat mindenüvé magokkal viszik. Azért az angol, ha fél életét honától távol tölti is, mégis mindig angolnak marad. A szép olasz nyelvet alig beszéli egy-kettő egymás közt.

Elég kellemetesen töltém ezen estémet.

Antiquariusi s művészeti vándorlásunkat a Campidoglión kezdettük. Mennyi képzeletet ébreszt fel bennünk ez a dicső hely, hol a Jupiter capitolinus templomához a triumphatorok pompa menetüket tartották! Ehhez a Forum Romanumról hajdan három felút volt: a Clivus sacer vagy Clivus asyli, Clivus capitolinus és Centum gradus rupis tarpeiae.* Most a Campidoglióhoz egy nagyszerű lépcsőzet vezet, mely Michelangelo rajza után építtetett. A lépcsőzet alját Egyiptomból hozott két fekete gránit oroszlány őrzi száján vizet öntve; felső végében Castor és Pollux kolosszális szobraik állnak őrt, lovaikat tartva; tovább Marius trophaeumai. A Campidoglio piacán Marcus Aurelius Antoninus aranyazott érc lovagi szobra áll. Ez egyetlenegy equester* szobor, melyet eddigelé Róma régiségei közt találtak, s idomban és állásban oly tökéletes, hogy az újabb időkben készült ilynemű szobrokat hozzája hasonlítani sem lehet. A lépcsőzettel szemben van a Palazzo di Conservatori s Museo Capitolino.

Én legelőbb is a Campidoglio tornya tetejére szaladtam. Felérvén, lélegzetem elakadt, fejem szédült. Büszke szent elfogódással tekintettem az alattam fekvő hét dombok városára. Nagy vagy Róma, nagy! szerettem volna felkiáltani. Te, ki férfiúi bátorság és asszonyi erény annyi példáit adád, méltó valál Caesart megtántorítani! Mennyi elesett kicsiny nagyság jött falaid közé kolosszális ested látásával letiport nagyravágyását felejteni!

Miután Rómában elragadtatásom első mámorából kijózanodtam, itt a Campidoglio tornyán – érzém legelőbb, hogy várakozásimban vagy álmaimban meg nem csalódtam; és hogy Róma megfelel mindannak, minek valaha sejdítém, s hogy érzéseinket meg tudja győzni arról, hogy azon földet tapodjuk, melyen egykor Róma büszke szenátorai jártak, és hogy szemeink előtt azon hely fekszik, mely nagy férfiak s nagy események tényeivel van szentelve. Minden bizonnyal hideg okoskodásom már azelőtt meg vala mindezekről győződve; de mind ekkorig hiában vártam érzéseimre nézve azon sejdített hatásra. Hanem a Foro Romano látása, amint ekkor előttem magánosan, elhagyattatva feküdt, azt oly élénken elővarázsló, hogy örültem ily távolról, tisztelettel tekinteni ezen emlékteli helyre, anélkül hogy kényteleníttessem közel vizsgálásimmal háborítani. Róma más részeiben az antiquariusok vizsgálatira nézve talán nagyobb érdekű tárgyak is találtatnak, s minden bizonnyal nagyobb szépséggel bírók, mint itten az előttem fekvők; s aztán a közép század nagysága emlékei, a világ legdrágább márványival terhelt templomok és paloták, s a jelenkor pompái: azon tágas piacok, a Piazza del Popolo, Piazza di Spagna pompás lépcsőzeteikkel, a Corso – azon hercegi lakok hosszú utcája, a még pompásabb nagyszerű szökőkutak, Aegyiptusból hozott obeliscusok, emlékoszlopok, mindezek máshol méltók lettek volna a bámulásra; hanem Rómában mind egyebet, nem tudom kifejezni, mit, óhajtottam, s az az egyéb még mind hiányzott. Minden más városban, mindezek, még azon ellentét dacára is, melyet a szegénység, nyomor, rondaságnak, a gazdagság és fény kitárásaival szoros vegyülete minden lépten-nyomon undorító nevetséggel tüntet szemeinkbe, elégségesek lettek volna legdagályosabb várakozásainkat kielégíteni; hanem Rómában egyéb valamit óhajték, s azt itt megtalálám. Már a Foro csupa neve*, mely a római história legnevezetesebb jeleneteivel oly sokszorosan vegyül, s azon dicső romok nagy száma, melyeket első tekintésünk átfoglal, s a körül levő új építmények hiánya, vagy csekély érdeke elegendők azon hatást megmagyarázni, melyet a Foro Romano első látása lelkünkben ébreszt. A Capitoliumnak éppen azon falai alatt, melyek felett állottunk, egy csoportozatban állnak a Giove Tonante, a Fortuna s a Concordia templomainak romjai; egy felől áll a Septimus Severus nehéz kapuja s kevés távolságra a Phocas oszlopa, mely rég óta mostanig szinte egészen földbe temetve állott, mit az idő folyama alatt leroskadó építmények körüle halmozának. A fákkal árnyékzott sétával egy vonalban megy a Via sacra, melynek csupa neve a história lapjait nyitja fel előttünk, s itt állanak még most is a hajdani isteneknek szentelt templomok maradványai, többnyire keresztény templomokká változtatva, s a kalendáriom szentjei neveire keresztelve: a Vesta, Venus, Róma, a Béke templomai, számíthatatlan másokkal. Néhány oszlopok azon szenátusházból, honnan az egész világnak törvényeket osztottak; tovább ismét a Comitia s még azon túl, egy egymásra halmozott falak romtömege, melyről az idegennek azt mondják, hogy a caesarok lakja volt, és azon hely, honnan Nero lantját pengetve, gyönyörködve nézte a lángba borult Rómát. Álláspontunkról áttekinténk azon magasságon, melyen a Titus remek íve a Forót méltólag végezve áll, látva a Septimus Severus ívéig leterjedő caesari lak romjait s kerteket, és túl felől a Jupiter stator óriási düledékeit. Hanem alig akad meg a szem ezen tárgyakon, mert elébe tűnik Róma nagyszerűbb építménye, a dicső Coliseo.

Kinek képzőtehetsége legkopárabb is, csak egy pillanatig fussa át elméjében azon eseményeket, melyeket ezen nevek puszta előszámlálása benne felidéz, és akkor bírálatára hagyom, nem egyez-e velem abban, hogy az egész világon alig tűnhet elébe mélyebb érdekkel bíró látmány, mint az, mely a Campidoglio tornyáról lenézőnek elébe terül. Ezen Foróban, hol hajdanában a Gracchusok a nép szabadságát rettenthetetlen férfiúi hangon dörgötték, a szónoki állás körül, honnan Cicero ékesszólása varázsa által a nép ingó elméjét, mint viaszt, nézetei vagy szeszélye szerint hajtogatta, most baromvásárt tartanak, és marha, juh, sertés bőg, mekeg, röfög; és a Foro Romano dicső nevét is elvesztvén, jelenleg Campo Vaccino – barompiac név alatt ismeretes.

A Museo capitolinóban előbb az aegyiptusi szobrok gyűjteményén haladtunk által, mely az aegyiptusi művészet állapotját mutatja legelső időszakon kezdve a római győzedelemig, minekutána a római művészetnek aegyiptusira lassankénti hatása látható lesz; mert ha ez feszes jellemét megtartja is az alakok állásában, mindazáltal több eleganciát és kevesebb természettőli elfajulást mutat.

A Vasa-teremben vannak a Caecilia Metella sírja mellett találtatott, lombozattal ékesített fejér márvány Vasa s a Furietti galambjai név alatt ismeretes legszebb és legnevezetesebb régi római mozaik – mert ha nem csalódom, görögöknél a művészet ezen neme szokatlan volt. Ezen művészet-nemben semmi sem találtatik, mi csak hasonlítható is lehetne mű szépségében, rajz eleganciájában és színezett elevenségében ezen csészéből ivó galambakhoz.

Róma mai nap is nevezetes mozaikgyárairól. A régi mozaik porcelánhoz hasonló anyagból apró kockákra vágva – melyeket Tesserá-nak neveztek – készíttetett, s kirakva a mostani teveszőrökkeli hímvarráshoz hasonlított, és arra használtatott, hogy a termeknek inkább földjét, mint falait ékesítsék ki vele. Az újabb római mozaik pedig üveghez hasonló, átlátszó anyagból készíttetik, s a mű finomságáért, mely némely darabban annyira van víve, hogy puszta szemmel alig lehet kivenni, s színezet helyes egybeolvadásáért a festészettel vetélkedik. Egy ily mozaik összerakása egész hónapi, s évi türedelmes munkába kerül. Az újabbkori mozaikmű sokkal feljülmúlja minden bizonnyal a régit.

Van még egy neme a mozaikműveknek, mely csupán Florencben készíttetvén, florenci mozaiknak vagy Lavoro di Comessó-nak neveztetik. Ez másodrendű drágakövek, s becses márványokból rakatik öszve, melyek az ábrázolandó festmény színei után választatnak. Ezzel virágokat és gyümölcsöket igen szépen lehet utánozni. A hozzája szükséges anyag drágasága miatt nagy árú; de művészeti becsben a rómaihoz nem hasonlítható.

A Császárok termében látható az ők és hozzájok tartozóik mellszobrai; ezek kevés művészeti érdemmel bírnak, s inkább mint hasonlatosságok gyűjteménye érdekesek.

A Filozófusok termében találtatik Sappho mellszobra. Ő szépnem volt.

Faunus-teremben áll a szép veres antik (rosso antico) Faunus; és

Gladiátor-teremben a haldokló Gladiátor, melyet Byron másodszor tőn halhatlanná; s egy gyenge tollnak balgatagság, merészség volna leírni, bármik legyenek is az érzelmek, melyeket ezen élő márvány benne felébreszt.

A Museo capitolinóval szemben van a Palazzo di Conservatori, s ennek udvara tornácába helyezve Julius Caesar szobra, mely ezen nevezetes férfinak eddigelé egyetlenegy ismert képe egész Rómában. Ezen palotában tartatik a Romulust és Remust szoptató ércfarkas, mely mint Róma szent védője, azt szabadság és nagyság, rabság és lealjasodás korszakaiban híven őrizte, s teje fiainak, habár elkorcsosodtak is, ereikben még most is foly. Azt regélik róla, hogy dicső fia, Caesar meggyilkoltatásakor dühös iszonyodásában a mennydörgést magára vonta, s egyik lábát villám érvén, az örökösön sérülve maradt.

Ezen épületek megett állott a hajdani vár – Róma Acropolisa s a nevezetes Tarpeja rupes, melyről a hazaárulókat vetették le.

Nem mellőzhetem hallgatással az Olaszhon nevezetes tudósai, írói s művészei szobraikat is. Itt állnak azok; de azon dicsőségre, hogy szobraik a Campidoglióba helyeztethessenek, ők csak halálok után emeltetnek. Idegen művészek, kik itt helyet találtak: Nicolas Poussin, Raphael Mengs, Angelica Kauffmann, Joseph Suée.

Elkövetkezék a Duca T. fényes táncmulatsága, melyre én is el valék híva. Az óra a tizenegyet elüté. Készen kiöltözve állék, legyezőmet és bokrétámat kezemben tartva, s szekeremet jelenték. A Corso s Piazza di Venezia telve levén szekerekkel, mint egy temetési pompakor, oly lassan haladhattunk elé. Egy a legunalmasabb helyzetek közül: cifrán kiöltözve, egyedül, feszesen kénytelenítetni ülni a szekérben, félelmek közt, hogy egy hirtelen mozdulat vagy szekérdöccenés a friss, könnyű virágos táncöltözetet egyberücsköli, egybehervasztja. A nyughatatlanság megérkezni sarkall, s haladni mégsem lehet. Bosszúság, unalom savanyúra vonja képünket, s ott mégis mosolyogva kell belépni.

Kívül a kapu, bémenetel, pompás lépcsőzet fényesen kivilágítva, a paszomántos, tarka liberiás legények légiója, a szépen válogatott ízléssel virító öltözetű, feltolongó ünnepi nép, a kihalló tánczene örömhangjai már oly meglepő jelenet vala, mely a várakozást legfőbb pontjára hágtatá, az ünnepi terem tündér fényébe béléphetni. Egy tükörbe tekintve beh szegénynek tetszék öltözetem, mellyel otthon úgy meg valék elégedve! Egyedül levén s nem tudván, mint hassak keresztül a sok termek labirintusán, míg a háziasszonyhoz juthatnék, egyik külső teremben megállék, s a Ducát kikéretém, ki az anyjához bévezetett. Erre tekintve, igazán szégyenemre meg kell vallanom, nem tudám elnevessem-e magamat vagy sajnáljam, oly nevetséges cifrán, s amellett sajnálatra méltólag nézett ki. Mindig fájdalmas érzést gerjeszt, midőn a kor magát nevetségessé teszi. Egyszóval, ha lehetséges, talán még több drágasággal volt bérakva, mint a Madonna di Loretto. A gazdagság fitogtatásáért önszemélyét ily heroizmussal merőben elfelejteni még sohasem látám.

A táncolófolyosó tömve vala minden nemzetbeli néppel. Itt a társaság vegyesebb szokott lenni s nem oly kirekesztő, mint a követeknél. A françaiseok megindultak. Az olasz nők lankadtan forgatták mély szenvedélyt láttató sötét szemeiket, s pongyola öltözetők kevés tetszvágyat árult el. A szép virító angol nők keményen táncolnak. A kiturbányozott anyák szemeikkel leányaikat, mint kotlók, úgy őrzik. Az olasz principék az angol gazdag öröklőnőket vadásszák. A francia nő kitűnő nyájas módja s csinos, friss öltözetéről. A szabad Amérika lánykái esengnek egy angol lord táncosért, s párizsi Palais Royalból öltözött férfiai mind a legarisztokrataibban hangzó neveknek mutattatják bé magokat, s módjokról angoloknak kívánnak tartatni. A szép abbé itt is egész tetszvágyával megjelent. A gyülekezet királynéja volt a herceg Borghese nemrégen férjhez ment leánya, kinek római büszke szépségét párizsi nevelés s öltözet emelte.

Szerencsémre pillanatra egy ismerősném mellé jutván, kérdém tőle: ki az a különös tekintetű férfi, ki párizsi divat szerint öltözve oly csüngő bajuszt visel, mint egy kínai mandarin? Ó! ez marquis…, mondá nevetve. Charlista* s heves bámulója a kínai uralkodásmódnak és nemzetnek, melyet egész világon a civilizáció legfelsőbb fokán levőnek mond, s elve kifejezése végett nevelte ezen kínai bajuszat.

Több ismeretségeket csináltam. Az ünnep Amphitrionja* büszke megelégedéssel sétálgatása után, mellettem üres hely levén, leült. Kérdé: voltam-e már a vacsorateremben, mert ha megengedem, oda bévezet; de már azelőtt bámulván az egész konyhai fényt, mely az ünnepi pompának megfelelő volt, készségét megköszöntem. Minekutána az ünnepet dicsértük, a Duca minden előbbi egybeköttetés nélkül, mintha maga előtt mentegetni kívánta volna magát, hogy oly kicsiny érdekű személlyel szót szaporít fényes ünnepében, hirtelen csak így szól: „úgy hallom, ön ismeretes nevet visel.” Ezen különös kérdésre bennem is egész palatinális vérem felbuzdula, s felelém: „Születési gőgöt, úgy, mint minden más gőgöt is, mindig nevetségesnek találtam; de ha hazám régi s új históriáját valamennyire ismeri: annak mind régibb, mind új adatiban ismeretes családi nevem. Jöjjön, kérdje meg követünktől, hogy a bécsi udvarnál nevem ismeretes-e vagy nem?” Hevemben egészen elfelejtém, hogy ily Ducánál okosabbak is keveset tudnak szegény magyar honomról, hanem inkább csak néhány magokat vető uracskáiról, kik birtokaikban lévő jobbágyaikkal s a sötét középkorból rájok szállott nemesi jogaikkal dicsekednek. Tovább kérdé: „Hogy tetszik Róma?” – „Ez a hanyatló város nagy és szomorú hatást teszen az idegenre – felelém. – Csudálom, hogy a rómaiak nem szeretik jobban. Én, ha a gazdag T. volnék, másként tenném magamat nevezetessé, mint a legfényesebb mulatságok adásával és a pápa sarui csókolásával.” A Duca ezen úgy meghökkent, hogy csaknem keresztet vetett. Még több érdektelen beszéd után elválunk egymástól.

Más ismerőssel találkozva s újra a fényes bálról beszélve mondám: „Mennyi libériás legényeket tart ez a Duca!” – „Hiszen – felelé – ezek mind nem ide tartozók, csak hasonló alkalomra így kiöltözvék. T. közönségesen nagyon cudarul és fukarul él.” Más ismét: „Micsoda gondolat ily unalmas bált adni!” – Más: „Ily elegy-belegy társaságban még az ismerősökre is alig lehet akadni.” – Így mindenki oly jól kívánta magát mulatni, amint csak kitelt tőle, s többnyire mindenik vagy leszólá, vagy kikacagá a fényes gazdát, ki hihető, vendégeit szívéből meguná.

 

Maecenas villája Tivoliban

 

A Horatiusok és Coriatiusok sírja

 

A hazamenetel még nagyobb bajjal történt, mint a jövetel, mert az egész társaság egyszerre oszolván el, zűrzavarban az elaludt, vagy ácsorgó legényeket alig lehetett előkapni, s az egész éjszakán ott álló szekerekre unalomig kelle várakozni.

A fényes bál eltelt. Másnap még alig aluttam volt ki magamat a fáradságtól, midőn szobaleányom jelenti a T. legényét, ki rendre járván a báli vendégeket, valami kevés ajándékot kér; mert többeknek közülök csak az a fizetésök, mit így békapnak. Ezen csudálkozva elébeszélém egyik ismerősömnek, nem hihetvén, hogy ez a Duca tudtával eshessék. „Dehogynem – mondá kacagva. – Egyik jó barátom, kinek T. banquiera*, midőn ennek legényei hozzája mentek kéregetni, assignatiót* küldött neki, hogy a banquier a Duca cselédeinek egy bizonyos summát fizessen ki.” A következett napokban ehhez hasonló történetecskéket szám nélkül lehete hallani. Ki-ki annak örült, ha a kínlátott Duca orra alá borsot törhetett. Azon télen több bált már nem volt adandó.




Hátra Kezdőlap Előre