III. szakasz
 Róma

Szent Péter temploma. – Vatican-palotabeli nevezetességek. – Bosszúságok. – Colisseum. – Forum Romanum. – Trajanus oszlopa. – Pantheon. – Forum boarium. – Rienzo háza. – Báli készület és honi levelek. – Carnevale

 

Magamban méltó kedvet érezvén a Szent Péter nagy templomát megnézni, mit ekkorig mind halasztottam, félvén, hogy a társasági mulatságokkal, s egyéb látnivalókkal igen elfoglaltatásom miatt első látása lelkemre nem teszi azon hatást, melyre már oly hosszas idők óta, úgyszólva, buzgó óhajtással készülődtem: elmentünk megnézésére. Már az előtte kiterülő tágas Sz. Péter piaca, mely nagyszerű porticókkal körülvéve, s a közepében vizeit magasan fellövelő két szökőkút között álló aegyiptusi obeliscus, honnan hármas lépcsőzet vezet fel a templomhoz: úgy képzeljük, előre elkészít ezen nagy látványra. De midőn a nagy ércajtó utánunk ünnepélyesen bétevődik, és belépünk a Michelangelo rengeteg boltozatja alá: ott kell tiszteletbe merülve fejet hajtanunk az emberi elme előtt, mely ily nagy művet tuda teremteni. Igaz, minden templom, anélkül hogy meg tudnók magunknak magyarázni miért, buzgó tisztelet érzését ébreszti fel bennünk. Hol annyi megtörődött szív fohászkodásait alkotójához bocsátja; hol a lélek földi bilincseit magáról leginkább le tudja rázni: az a hely mindig mély tiszteletet gerjeszt. De figyelmünk, kivált a katolikus templomokban, az ékesítő melléktárgyak miatt többnyire mégis megoszlik; az oszlopokat, szobrokat, oltárképeket vizsgáljuk, bámuljuk, s ezeket érzéseink magasra feszítésére segédül hívjuk. Hanem ide belépve, roppant egység ötlik előnkbe, mely elfelejti, hogy ezt gyarló emberi kezek rakták össze, s oly érzést támaszt látása, mint a természet nagy műveié. Csak látunk, hiszünk; s megtörődve, mély alázatosságban hódol a szív egy fő Valónak, anélkül hogy vizsgálódnék, miért. Ezen boltozatot a hatalmas katolicizmus lelke fuvallata emelte. A Raffael, Domenichino, Guido mesterműveik mind mozaik másolatokban ékesítik az oltárokat, s azon művek, melyeknek szemlélése egyedül elég volna lelkünket elragadni, mint virágok a rétben, csak ékesítenek, de ezen roppant építmény egységében elvesznek. Ezt csak egy nagy férfiúi erős elme szülhette! Oly egybehangzó, hogy még nagysága is elvész előttünk; pedig közepéből nézve az ajtóban álló kolosszális nagyságú, szentvizet tartó angyalok csupán gyermeki nagyságúaknak tetszenek; a sok imádkozó nép, a szerzetesek, kik, mint egy-egy sötét felhő, lepik el a templomot, úgy eloszlanak, hogy azt véljük, alig látunk egy-kettőt az oltárok előtt térdepelni.

Kedvetlen érzést gerjesztettek bennem azon tíz- vagy tizenkét éves és már sötét papi öltözetbe burkolt gyermekek seregei, kik, anélkül hogy sejdíteni is tudnák, magokat minden világi érdekek megtagadására, emberi gyarlóságok levetkezésére szentelték. A fiatal papok közt még lehet, vagy egy szent elhivattatásának megfelelő lelkes s oly tekintet kifejezését látni, mely a Murillo égi tűzzel lángoló szentjeire emlékeztet. Valóban bánattal említem a Sz. Péter rút érc ülőszobrát. Ez hajdanában már a rómaiak alatt is mint Jupiter megjelent volt, s ennek a sok csók, mellyel a jámbor hivők minden pillanatban illetik, lábujjait elkoptatá. Így bármily nagyszerű s felemelkedett legyen is az eredeti ösztön, s a tárgy, de az emberi szűkeszűség mégis aprólékos, nevetséges színbe tudja öltöztetni. Magamra bosszankodva, kell magamat elnevetnem ezen kacagásra méltó látványra; pedig talán sohasem volt kedvem ily kevéssé elkészülve a nevetségest felfogni. Michelangelo! a te nagy lelked Isten házához méltólag hajthatta a boltozatot; de a kicsinység szellemét mégsem zárhattad ki belőle.

Sz. Péter templomából a Vatican-palotába mentünk, mely számtalan nagy termeket, szobákat, galeriákat, nagy kápolnákat, teménytelen folyosókat, pompás könyvtárat és roppant múzeumot foglal magában.

Itt a Sixtus kápolnája falaira megint teremtő lelkét fuvallta Michelangelo. Az Utolsó ítélet, melyet merész ecsetjével előhozott, a költői képzeteknek oly gazdagságát, a rajznak, oly pár nélküli nagyszerűségét árulja el, hogy mély bámulás és rémülés fog el, midőn előtte állva szemléljük.

A Loggie di Raffaelló-nak neveztetett folyosók e nagy művész rajzai után vannak szeszélyes arabeszkekkel elegyesen a Biblia-históriából való történetecskéket ábrázoló festményecskékkel kiékesítve, s ezek a jó ízlés s elegancia legválogatottabb példányai.

A Stanze di Raffaello – általa s jobb tanítványai által freskókkal ékesített négy terem, s a bennök ábrázolt jelenetekről így neveztetnek: la sala di Constantino, la sala d' Eliodoro, la sala della scuola d' Aténe s sala del Incendio. Ebben az égés jelenetet Raffael oly költőileg felemelkedetten ábrázolja, hogy nem tudjuk, a nagy költőt vagy festőművészt bámuljuk-e benne. Az elöl álló pompás csoportozatot Giulio Romano a Raffael rajza után festette; a mennyezeten levő festmények Pietro Peruginótól valók. Ezeket Raffael szeretett mesteréhez való tiszteletből meghagyta. – Az Athenei iskola minden bizonnyal Raffael egyik nagyobb mesterműve, s az utána következő művészeknek a klasszikus rajz iskolája gyanánt szolgál. A filozófusok alakjaiban az idejében élő nagy embereket ábrázolta le. Heliodorus-teremben az egyik festmény azt jelenti, midőn I. Leó pápa Attila elébe kimegy, s Sz. Péter és Sz. Pál kivont fegyverekkel az égen megjelenvén, Attilát Róma elől visszarettentik. El nem mellőzhetem ezen teremből említeni még azon különös festményt is, mely azt ábrázolja, midőn a börtönben Sz. Pétert láncaitól az angyal megszabadítja, s onnan kivezeti. Ezen bámulásra méltó festményben a világosság négy különböző hatása tűnik elő: a börtönben levő angyal fényes világot terjeszt el maga körül; ismét ugyanazon angyal ahhoz hasonlót kívülről; másfelől a bésütő hold világol szelíden, s utóbb egy őr által tartott szövétnek, mely fegyvereire tündöklő világot sugároztat. A negyedik teremben ábrázolva van, midőn Sylvester pápa Constantinus császárt megkereszteli.

A Vatican képgyűjteményében találtatnak azon dicső halhatatlanságot érdemlő klasszikus válogatott művek, melyek a művészi világban legelső becsűeknek ismertetnek. Mindjárt a folyosóba bélépve látjuk a velencei Doge képét Tiziantól, Krisztus keresztről levétetését Caravaggiótól, a Sz. Romuald vízióját Andrea Sacchitól, a Sz. Hieronymus Úrvacsoravétele alatt ismeretes mesterművet Domenichinótól, ki Raffaelnek alig engedi az elsőbbséget. E bámulatra méltó festményt többen ezen művészeti kincstár remekdarabjának tartják. Sz. Erasmus vértanúi halála Nicolas Poussin műve, mely e klasszikus mesterművek közt helyet érdemele; én mindazáltal Poussint bámulni, s annál inkább szeretni, sohasem tudám megtanulni. Klasszikus helyes rajzai mindig hidegen hagytak, anélkül hogy legkisebb érzést is gerjesztettek volna fel bennem. Említendő még Guidótól egy remek festmény, melyben felül Szűz Mária, alatt Sz. Tamás és Sz. Hieronymus előadvák.

Ezek után következnek – ha úgy nevezhetem – az ecset legdrágább kincsei: Guercinótól egy Magdalena, Sz. Péter vértanúi halála Guidótól, Krisztus feltámadása az egyszerű Peruginótól. E mellett áll Raffael transfiguratiója!* Ezt leírni, ennek felsőbb szépségéről legkisebb képzetet is adni tőlem legalább lehetetlen. Szemeimnek alig tudtam hinni, hogy ezen mennyei vízió megtestesülve örökké láthatólag megvalósulhatott. Tőle elfordulva s visszatekintve láttam és ismét láttam azon mennyei dicső víziót, mely lelkünk elébe csak legszentebb, legelmerültebb pillanataiban tűnhetik, mint egy felsőbb sejdítés. Ott, igazán ott állottam azon mestermű előtt, melynek láthatásáért lelkem már oly rég esengett, s melyet magányos pillanataimban – midőn a hosszú, hosszú őszi estéket csak képzeletimmel és forró vágyaimmal töltöttem – egy-egy metszést vagy leírást mohón előkapván annyit találgattam, hogy milyen lehet. Mellette megint szeretett mestere, Peruginónak Krisztus születése áll. Ezen festményben Raffael is segített. Krisztus a maga dicsőítetésében, mely bámulásra méltó festménye Correggiónak; ragyogó napsugárzattal körülvéve, aranyszínű világos háttérből emelkedik ki a Krisztus alakja. Következik a Tizian festménye, mellyel önmaga úgy meg volt elégedve, hogy nevét alája tette; a Paolo Veronese Sz. Helenája, s Garofalótól egy szép festmény, Szűz Máriát, Sz. Katalint, Sz. Józsefet s a kisded Krisztust ábrázoló. Ismét említenem kell Raffaelnek Madonna di Foligno név alatt ismert halhatlan művét, mely reám mindig mély hatást tett. A több elő nem sorolt festmények is mind elsőbb érdeműek; de én csupán azokat számlálám elő, melyek lelkemre oly felejthetetlen mély hatással voltak, hogy még most is elevenen emlékszem rájok.

A Museo Chiaramonti – mely a Chiaramonti családból származott VII. Pius pápáról neveztetik így – gazdagon ki van ékesítve a görög és római művészet becses tárgyaival. Ezek a művészet, história s régiség tudományra nézve mind egyről egyig különös nagy érdekkel bírnak. Ezeket említi Winckelmann lelkes tudományos munkájában; de én csupán azokat említem, melyek reám nézve különös érdekkel bírtak. Én sem tudós, sem művész nem levén, érdemeikről nemigen, hanem inkább rám hatásukról szólhatok; de minthogy többnyire az egyenes természetes, talán hozzá kell még tennem, művelt ízlésnek a szép és jó egyenlőleg feltűnő, és semmi kedvet vagy talentumot nem érzek magamban a különcködésre: tehát én is csak a közönséges bámulást nyert tárgyakat tartám inkább emlékezetemben, s ha valamit említeni akarok, csupán azokat említhetem, melyeket már annyi mások említettek; azonban hihető, némely olvasómra nézve a tárgy mégis új fog lenni. S ilyek: a Minerva Medica nevezet alatt ismert szép antik szobor, melyet leplezete s az a gyengéd szűz méltóság, mi egész alakjában, magatartásában és arcvonásiban kifejezve, a tökéletesség első rendébe emelnek. A Nílus vize kolosszális szobra tizenhat apró gyermekekkel körülvéve, kik a tizenhat mérőt ábrázolják, meddig a Nílus vize szokott volt kiáradásaikor hágni. Egy görög filozófus szobra, melynek feje a Homeruséhoz hasonló. Demosthenes szobra s egy nemes, bátor tekintetű Amazoné.

A VI. Pius, XIII. és XIV-ik Kelemen pápákról neveztetett múzeumban – Museo Pio-Clemente – van a híres Torso del Belvedere. Ez egy nyugvó Hercules szobrának töredéke. Sohasem tudám a torsók+ szépségét bámulni, tökéletességék bármennyire sajnáltatja is velünk, hogy az egész nincs meg maga épségében; de jártas művésznek kell lenni annak, ki csupán egy megmaradt testtörzsökből az egésznek egykori mivoltát, tökéletességét, állását ki akarja venni.

Meleager-teremben kitetszik Meleager nevezetes szobra. A görög művészet ezen hősei közt, melyek egész létökben természetes egyszerű lelki s testi erőt és nagyságot fejeznek ki, Canova művészi hiba nélküli s az antik külső alak idomzatai szépségéhez hasonló sima szép Perseusa – csak félve vallom meg – nékem úgy tetszett, mint egy kikent hajfodorító tudós kezei alól éppen most felkölt Dandy, ki magát a hajdankor hősi szerepébe játszodja. S ugyanezen művész két ököllel verekedőji, ítéletem szerint, inkább elérték volna a görög művészet tökélyét, ha állásuk igen válogatott nem volna. Ezek is csak színházi hatással bírtak rám nézve, midőn a haldokló Gladiátor legmélyebb érzetimet felszólítá.

Itt a teremben egy padon ülve nagyon mulattatott egy hozzám közel ülő pár beszélgetése. Ez egy közkatona volt és tapasztalatlan falusi szépe, kinek amaz magyarázgatta a művészet ezen remek kincseit. A nő Canova egyik szobrára mutatva szóla: „Ó, be szép! Ugye, ez antik?” – Társa mintegy megszégyenülve szépe tudatlansága miatt, körülnézé magát, hogy valljon más nem hallá-e ügyetlen észrevételét, s monda: „Ez nem antik, hanem a nagy Canova műve, mely szinte megérdemli itt állani.” Így ezen klasszikus föld fiai többnyire mind természetes ismerői s kritikusai a szép mesterségeknek; ezen mesterművek között születve s közöttök nőve fel, azok oly mindennapi megszokott ismeretes tárgyakká váltak előttök, hogy többen közülök, kik hihetőleg az ábécét sem ismerik, Raffaelt, Michelangelót emlegetik. Sokszor meglepő volt rám nézve a neveletlen köznép által oly klasszikus ismereteket, tárgyakat említetve hallani, melyeket eddigelé csak tanult tudós férfiak szájokba valóknak tarték; s a művészetről viszont oly helyes és válogatott ízlést tanúsító észrevételeket, melyekkel a legneveltebb ízlésű s ismeretű meg nem szégyenlhetné magát. Kivált nekünk, magyaroknak, feltűnőleg kevés ízlésünk és szeretetünk van a szép művek iránt. Hány elegáns és magát legneveltebbnek képzelő társaságban árulja magát el néha ezen tárgyak iránt oly bosszantó s még nevetséges merő tudatlanság is, mely a tudományokat üldöző, könyvtárgyújtogató Omar ajkaira való volt volna!

Gyakran igen múlatott, midőn hallám egy-egy öreg cicerone mély tiszteletét minden iránt, mit „anticó”-nak nevezett, s az újabb művészeti darab iránti büszke megvetését, melyről mindig így szóla: „É male, é moderno.*+

Múlattam* a Laokoon nagyszerű csoportozata előtt, mely azt ábrázolja, midőn az oltár alatt létező kígyók felbosszankodva Laokoont, Neptunus papját, két fiaival együtt megfojtják. Laokoon alakja testi s lelki fájdalmat, magát felejtő s fiait védő atyai szeretetet, kétségbeesést fejez ki minden arcvonásiban és megfeszült idegeiben. Ahány rajzot vagy metszést láttam vala még, ezen nevezetes csoportozatot ábrázolót, ahelyett hogy helyes képzetet adott volna nekem róla, mind kellemetlen látvány volt előttem. Sohasem tudám érteni, mit lehessen olyannyira bámulni azon valóban undorító s borzasztólag elvont vadőrült arcvonásokon. Ez igen is mesterséges lehet, de bizony undorító rút, mindig úgy gondolám. Képzetem szerint ezen mesteri csoportozatot teljes lehetetlen csak valamennyire is tökéletességéhez közelítőleg lemásolni, melyben Michelangelo helyes merész rajza Raffael gyengéd lelki kifejezésivel egyesül.

Mindezen remekműveket felülmúlja a híres Belvederei Apollo. E szoborban a szépnek érzete csudálásra méltó fenségre van víve. Ebben az ifjúkor teljes virító szépsége, könnyű, hajló mozgékonysága férfiúi erővel párosul, s a szépség istene hiba nélküli, klasszikus, csendes méltósággal bíró arcát, derült homlokát isteni nemes harag lelkesíti. Férfias elhatározottságot jelentő, s emellett oly ideális szépség bájaival bír egész alakja, melyhez eddigelé még egy művész sem tuda hasonlítólag közelíteni. Szólásra nyíló ajkait mintha minden földi aljasság megvetése elevenítené. Ezen szobor valóban él és lehel. Lelki indulat kifejezése által a művész a szépség istene tökéletes klasszikus idomú alakját és ahhoz járuló halotti lélektelen hidegségét felelevenítve, élet szikráját tudta beléje lehelni. Véleményem szerint a szépség ily egybehangzó tökéletessége, mivel szemeink nincsenek hozzászokva, ránk nézve kevéssé érdeklő, s rokon érzetet nem ébreszt bennünk.

Az Állatok termében levő művek közül egy lovat elszaggató oroszlányra emlékezem inkább. Itt is csak bámulni lehete, mennyivel feljebb állott a görög művészet a mostaninál. Ezen műveken mind egyről egyig látszik, hogy természet után vannak másolva, s annak legszorosabb vizsgálatából eredt ismeretét mutatják minden állásaik, mozdulataik: de a tudománnyal és ízléssel válogatott, magas szempontból nézett természet után, nemcsak külső, élet nélküli alakjával, hanem az azt nemesítő lélek kifejezéseivel.

A Szobrok folyosójában két hosszú sor szobrok közül az érdekesebbeket kijelölnem bajos lenne. Többé-kevésbé mind jók és érdekesek. Többnyire mind a római császárok és hozzájok tartozó személyek leábrázolásai levén: Caligula, Nero, Caracalla – ezen szörnyetegek – voltak gondosabbak magokat márványban halhatlanítani, hogy undok emlékezetökkel együtt vonásaik is átmenjenek a jövő korra. Az odahagyatott Ariadne szép szobra, mely közönségesen Cleopatrának neveztetik, említést érdemel.

Kimondhatatlan érdekkel voltak reám nézve a Mellszobrok. Rómában mulatásom alatt hányszor felejtém el magamat ezek között! Hányszor járék közöttök mélázva le s fel!

Hányszor állék meg egy-egy előtt, mely valamely arcvonásáról feltűnt, hogy kitaláljam: kié lehet; vagy megfelel-e azon képzeletnek, teóriának, amint egy-egy kijelölt nagy ember kinézését képzeltem; vagy hogy kitaláljam, kiolvassam vonásai kifejezéséből jellemét, ész- és lélektehetségeit! Mert ki nem alkot magának élettapasztalásaiból vont eszméket? Vagy ki nem érzi az első tekintetre vonzó vagy visszataszító erő hatásait? melyeket alig tudunk magunknak megmagyarázni, hogy miért; és ezen különböző érzéseket sem szépség, sem ennek hiánya nem okozza.

Olykor boldogultam találgatásaimban; de sokszor egy-egy fő merőben felforgatta eszméimet. Kivált a dicső Trajanus lapos feje, alacsony, bényomult, kevés lelki tehetségekre mutató homloka, s a magán oly stoicusi erővel uralkodni tudó, krisztusi felemelkedett jósággal bíró Titus elhízott és elpuhulásra mutató, elhúsosodott ábrázata alsó része borzasztólag megzavartak kis tudományomban. „Ez lehetetlen, hogy Trajanus, Titus legyen!” – mondék; mindazáltal Trajanus és Titus volt. De tovább víve vizsgálatimat, mégis mely különbséget találék a Titus arcvonalmiban és a Lepidus elhízott, elbutult alakjában, melyben az állatiság minden lélekkifejezést merőben elnyomott! Nero gyerekkori arcszobra feltűnő szép; hanem szorosan vizsgálva, duzzadt makacsság és aljas ravaszság arckifejezése főbb jellemvonásai. Nagyon érdekes kísérni az ő különböző életszakaibóli ábrázolatait; amint az évek rossz aljas indulatait kifejtették, úgy alakján nyomaikat hagyva, az ártatlan kor szépsége róla eltűnt, míg utóbb  a férfikort elért Nerót ábrázoló szoborból ezen undorító szörnyeteg lelke világosan olvasható lesz, bárhogy kívánta is a művész hízelkedő keze szépített vonások csalfa bájaival eltüntetni s megnemesíteni. Így az Antoninus Pius, Marcus Aurelius, Galba, Caesar, Brutus, Aristophanes, Domitianus, Messalina, Julia, az ideálszépségű Antinous szobra s a többeké mind érdekes, és bizonytalanságban tapogató vizsgálatinknak számtalan táplálékat nyújtanak. Napokat el tudtam volna itt tölteni; s ha ezen szenvedélyemet még tovább folytatom vala, végre, mint az ábrándozó Lavater, talán én is felkiálthattam volna „Ily orral az ember csak Caesar lehet!” Még ezen észrevételemet is ide kell tennem: a jellemi erő, lelki nagyság nemesítőbb jeleket hagy az alakon, mint csupán az észtehetség; a karakterhijány mindig valamely kicsinyítő cudarsággal bélyegzi meg a külső alakot.

A Múzsák termében állanak ezen kilenc testvér lelkes szobrai; az Aspasia béfátyolozott mellszobra Hermes-alakban végezve, mely nem feltűnő szép, s a Pericles Hermese, mely egyetlenegy ábrázolata ezen nevezetes embernek.

A kerek teremben a Jupiter stator nagyszerű mellszobra parancsolólag ragadja el bámulásunkat. A  Faustina öreg korbeli mellszobra is itt áll.

A görögkereszt-teremben állanak két aegyiptusi ízlésű, hatalmas, veres gránit caryatides.

A Biga-terem neveztetik egy közepében levő fejér márvány diadalmi szekérről. Emlékszem még egy ide tartozó nagy szakállú szoborra is, melynek leplezetére Sardanapalus van vésve.

A Candelabrumok*  pompás folyosójában több elegáns alakú márvány candelabrumokat, vázákat s más antik darabokat bámulhatok vala, ha a már látott mesterművek egész bámulásomat úgy el nem ragadták volna, hogy e mellesleges tárgyakat, bármily ékesek, magok nemökben elsőbbséget érdemlők, s régiségbúvárokra nézve kimondhatlan érdekűek legyenek is, minden figyelem nélkül mellőznöm kelle.

 

Pozzuoli a Nápolyi öbölben

 

A Vezúv kitörése 1835. április 1-én ( Barabás Miklós)

 

Rómában, a múlt nagyság ezen gyászvárosában csak a nagyszerű ébreszti figyelmünket, s lelkünket, érzeményünket, úgy mondhatnám, római alakba önti. Csekélységek, apróságok, kicsinységek mind eltűnnek előlünk; vagy mint figyelemre nem méltók csupán megvető tekintetet nyernek.

Császárunk* születése napján követünk fényes táncvigalmat adott. Én is az elhívattak közül egyik levén, egészen felkészülve az öröm elővárásai közt szekerembe hirtelen felülék, anélkül hogy csak körül is nézném magamat. A palazzóhoz érvén, a lépcsőzet előtt szekérből már kiszállni szándékozám, midőn olasz inasom karját nyújtván, hogy kisegéljen, reátekintek, s szörnyű bosszúságomra látom, hogy szinte merőben öltözetlen, amint ágyából felkölt, csak egy rongyos köpenyeget öltvén magára. „De hát ez mi? – kérdém iszonyodva. – Hogy menjek fel egy ily legénnyel? Ez teljes lehetetlen.” – „Ó! ez semmi – felelé egész hideg apátiával. – Alhatnám volt s lefeküttem, s aztán restellém újra felöltözni. Ily bagatella szót sem érdemel.” – „Bagatella! Szörnyűség! – szólék szinte sírva. – Így lehetetlen, hogy felmenjek. Térjünk vissza.” – Ezzel hazatérék oly szándékkal, hogy ismét visszajövök, de a sok szekértől alig mozdulhatván, míg szállásomig érék, úgy elunám magamat, hogy minekutána bosszúságomat az otthon levőknek elbeszélém, csak levetkeződém ünnepi öltözetemből; Lammenaistől* Les paroles d' un Croyan-t* elővevém, s a nagyvilágot és bosszúságomat tökéletesen elfelejtvén, nem tudom: ha időm nem kellemesebben tőlt-e el így itthon, mint azon fényes gyülekezetben, hol alig akadva egy-egy ismerősre, egy baráti tekintet sem üdvezlett, s engemet is átalános tetszés látvágynál egyéb nem lelkesített volna. S ez közönségesen a társaság, és ennek áldozunk fel annyit! többnyire mindig házi nyugalmat, olykor önbecsülést, így elmélkedém magamban, s mind igen helyesen; mindazáltal első dolgom vala azon ügyetlen inast szolgálatomból elbocsátani. De csak képzeljék szép olvasónőim! milyen bosszúságot érzék másnap reggel, midőn díszes báli öltözetemet a székeken darabonként kiterítve látám. Elfelejtkezve lőn mind, mily filozófiával tudám tegnap balesetemet tűrni, ekkor már csak az elszalasztott öröm jutott eszembe. Ily ellenkezések vannak érzetiekben.

Egész ebéd előtt jöttek látogatóim, kik sajnálatjokat jelentvén kérdezték: mi lehete oka elmaradásomnak. Találgatva minden egyebet előhordtak az igaz okon kívül, melyet igazában bajos is volt eltalálni. Többnyire így terjednek a tetteink iránti vélemények.

Új bosszúság ére. Szobámból egy ezüst gyertyatartóm elvesze, s minden keresések, tudakozódások után sem tudánk nyomába akadni. Ezt egy ismerősömnek panaszolván mondám: rendőrséghez folyamodom. „Ez mind hasztalan lesz – viszonzá. – Előbb is jól megfizettetik, mert az idegeneknek, kiket egyátaljában szívökből gyűlölnek, itt soha sincs igazok; aztán még attól is tarthat, hogy a társát is elkérik, mellyel a megtalálandót egybehasonlítsák, s azt sem fogja többé soha látni.” Akkor csudálva hallám ezen municipális* igazságtételt, melyet az olasz megromlott jellemnek tulajdoníték. Most már kevésbé tűnnék fel előttem.

Március egyik meleg olasz estjén a hold oly szelíden sütött bé ablakunkon, hogy vágyásunk eredt a Colisseum romjait holdvilágnál látni. Tüstént szekeremet parancsolván elé Sz. barátnémmal beléülénk, s a Colisseumhoz hajtatánk. A hold búsan fénylett a világ hajdankori uralkodónéjára, s a colisseumi roppant romok tömegére, melynek egymásra tornyozódott íveire szeszélyes önkénnyel lövellte helyen-helyen ezüstöző sugárait, s melyet sötét, óriási árnyékokban merész ecsetjével a földre festve, még nagyítva, s nagyobbszerűen tüntette előnkbe a valóban lelket emelő, bámulásra méltó látmányt. A vérengezés szilaj ünnepeinek szentelt tágas Circus+ arénáját az embertársait oly forrón szerető Titus, ki minden napját elveszettnek tartotta, melyet jótett nem emelt ki élte folyamából, száz nap tartó, ötezer vadállat és néhány ezer gladiátor egymást marcangoló játékaival nyitotta meg, s azon vad ünneplések alatt több vért ontatott, mint Robespierre egész véruralkodásában.

Dicsőítve légy örökkön-örökké, Krisztus szelíd tudománya, mely ezen vad örömeket megszüntetéd!

Hol a vad nézősereg kegyetlen örömrivalgásai, a vérökben fetrengő haldoklók halálnyögései, a vadállatok kín és vér után ordításai, összevegyült karzajban hatottak fel az irgalom trónjához az erkölcsi sötét kor, s pogány hit eltörlését fennszóval kérve; hol a vadak elébe vetett, hitökért, lelki meggyőződésükért vérző mártírok végső buzgó fohászkodása volt: Uram, bocsáss meg nékiek, mert nem tudják, mit cselekesznek: ott a keresztény hit most tizennégy oltárt emelt, s középben szerényen áll egy keresztény kápolna, melyben egy lámpa csillámló szent világa a jámbort, halálra készületlent, az orozban* gyilkoló tőrétől kívánja megóvni – mert fájdalommal kell mondanom, a gonoszság most is sokszor a Colisseum árnyékába szokta magát megvonni, hogy gaztetteit ott sötétben elkövesse – vagy a bűnös szándékút imádság gondolatira emlékeztetvén, azt megtérésre szólítja a kegyelem képe elébe.

Vezetőnk égő szövétnekkel ment előttünk, s mi a felvezető kanyargó lépcsőzeten és az arcusok* közt bujkálva több társaságokkal találkoztunk, melyek úgy, mint mi, ezen dicső elragadó látványt jöttek felkeresni. E romok közti éji találkozások, ámbár mint ismeretlenek egymáshoz nem szólva haladtunk el egymás mellett, kifejezhetetlen érdekkel elevenítették a jelenetet, mert ugyanazon gyönyör felkeresése csatolt mint köz láncszem ezen pillanatra egybe. A felsőbb emelethez vezető folyosókban énekhangok lepték meg füleinket. Egészen elbájoltatva állánk meg. Nékem részemről úgy tetszék, mintha sohasem hallottam volna még ily szép zenét. Énekhangok lelkemre ily hatást még sohasem okozának; pedig hihető, ezeknél sokkal szebbeket hallottam, anélkül hogy rám legkisebb bényomást is tettek volna. Több egymásba olvadó, tiszta ifjú hangokkal egyszerű bájjal éneklett, jól ismert német népdaloknak, melyeket az építmény arcusai mindenfelől oly édesen visszhangzottak, gyönyörei hatottak meg. Füleimnek alig tudék hinni: nem képzelvén, miként hallattathatnak a Colisseumban német karének és tirolbérci szabad jodlizások. Egybetalálkozván látók, hogy egy csoport német mesterlegénytől jöttek, kik télre, mint fecskék, szebb égaljt keresvén, könnyű szívvel, üres zsebbel, féloldalra csapott pajkos sapkájokkal fiatal, bátor szíveket, örömüket, hangjaikat a nyugalom ez órájában egyesíték. Köztük rájok akadtunk azon két útitársainkra is, kik a trabacolón az unalmat és nyomorúságot velünk megosztották volt.

A felsőbb emeletre felérvén egy kiálló kőtömegre leültünk. A szép, tiszta csillagos ég volt pompás mennyezetünk. Innen le-letekintettünk. Egy lábaink alól kitáguló kő vagy egy, a romtömegben lesben álló bandita stiléttója velünk is szaporíthatta volna az itt elvérzettek ezrei számát; de ezen veszély lehetősége gyönyörérzetünket még élénkebbé tette. Még most – eltelt évek után – is felejthetetlen előttem a holdvilágnál látott Colisseum emléke!

Innen a Titus diadalmi kapuján át a csendesen nyugvó Forum Romanum látogatására mentünk még. Közel a Colisseumhoz esik a caesarok lakása vagy a Nero arany háza. E pompás nevezetek eléggé bizonyítnak ezen építmények hajdani fényökről. Most már csak nagyszerű romok vannak fenn belőlök, hanem a közikbe vegyülő zöld tölgyek, babérfák és sötét ciprusok, melyekkel a természet mostan jó ízléssel ékesíti a vétkek és feslettségek hajdani aranyozott lakása leroskadt falait, költői bájt adnak a látmánynak. Ezen romok egy részén feküsznek a Farnese-kertek. Ott mutatják azon helyeket, hol a Tiberius, Caligula, Nero – ezen három szörnyetegek – házai s az Augustus és Apollo templomai feküdtek. A Livia ferdőinek nevezett két föld alatti szobát ékesítő festményeket is megnéztük.+

Trajanus fórumán áll azon pompás fejér márványoszlop, melyen Trajanus győzedelmei Decebaluson domborművekben ábrázolvák, a Sarmizegethusa – mostani Várhely helyén fekütt dák főváros – ostromának s megvételének históriai előadásával. Többek között egyik jelenetben az van előadva, ahogy az elvesztett csata után a dákok közül többen edényekben mérget kavarnak, s Decebalus magát fennmaradt népével együtt megéteti. Az antiquariusok csupán egymástól mind különböző emberi alakot kétezerötszázat számlálnak az oszlopon, s azokon kívül még teménytelen lovak, ostromépítmények s más tárgyak vannak…

Ezen oszlopon felkanyargó domborművek, úgy a piedestalon levők is mindig a szobrászat remekművei közé számíttattak. Raffael, Julio Romano művészi tudományaik és ismereteik nagy hasznára tudták ezen rajzokat fordítani. Az oszlop százharminckét lábnyi magasságú. Tetejéről Trajanust Sz. Péter ércszobra leküszöbölte, s helyébe magát fészkelvén fel, most büszkén néz le bitorlott állásáról.

A nagy Pantheon látására mentünk. Ez a Pantheon piacán áll. Két lépcsőzet vezet fel hozzája, s porticusát tizenhat roppant veres gránitoszlopok tartják, melyek az egész hajdankorból fennmaradtak közt a legtökéletesebbek. Az építmény belseje is, melyet Rotondának neveznek, megfelel külseje nagyszerűségének. A világosság felülről a kerek bolt közepén hat bé. A fal vastagságában levő boltozatokba oltárok, hol mise szolgáltatik, emelvék. Ezek közül Raffael, midőn haldoklott, maga választotta ki ajtótól balra a harmadikat, hol tetemei nyugodjanak, s örököseinek meghagyta, hogy tanítványa, Lorenzetto által egy Szűz Mária-szobrot készíttessenek. Ez a boltozatba helyezve közönségesen Madonna del Sassónak neveztetik. Csupáncsak a Pantheon, a hajdani nagy Rómáról reánk átjött legtökéletesebb szépségű, s legnagyobbszerű építmény is lehetett méltó az újabb kor dicsőbb művésze hamvait bírni. Annibale Carracci, s még néhány más művészek is helyet találtak magoknak ezen dicső boltban.

A Forum boariumon a Bocca della Veritát láttuk, mely egy, a St. Maria in Cosmedin temploma tornácának falában levő márvány tátott szájú arc, miről a köznép úgy vélekedik, hogy hajdanában oraculum szólott ki belőle, s még most is félelemmel és tisztelettel viseltetik iránta, mert azt hiszi, hogy ámbár nem szólhat többé, mindazáltal, ha a hazug kezét beléteszi, hatalmas száját bészorítja. Ezen templom hajdanában a Pudicitia patriciáé volt. Belőle a plebejusok ki lévén rekesztve: Virginia, ki patrícius atyától származott, de a plebejus születésű Voltumnius konzulhoz ment férjhez, ellentétül, tulajdon házánál egy más templomot alapított, s a Pudicitia plebejának szentelte.

Közel a Bocca della Veritához fekszik a Vesta szép kis, kerek alakú temploma sugár oszlopaival. Ez úgy néz ki, mint egy szép kis játékdarab, s nagy kedvem lett volna tudakolni, mennyiért adják, és elpakolhatni kalaposkatulyámba, hogy annál könnyebben elvihessem magammal azon fiatal angol nőként, ki Tivoliban a remek templomocskát meglátván férje nyakába ugrott, s csókokkal halmozván ezt mondá neki: „Ó, kedvesem! Vedd meg nékem ezt a gyönyörű romocskát, és vitessük haza. Milyen szép ékesség lesz kertünkben! Úgyis ez éppen az, mi nekem kell, mert már rég tűnődöm, mint építtessek egy romot – tudod arra a bizonyos pontra.”

Közel ismét a Fortuna virilis temploma látható s egy roskadó ház, mely a hajdankor különböző korszakaiból baroque módon egybegyűjtött művészeti töredékekből van csudálatosan összefoltozgatva, s így nevezik: „La Casa di Cola di Rienzo.”

Rienzo Miklós Róma elfajult korában valamely könyvtár polcain odafelejtett porlepte könyvek oskolabűzű tradíciói s önálmodozásai után indulva, a hajdankort és hatalmas római respublikát akarta a világ színpadán újra előtüntetni; de se ő, se Róma, se kora nem értvén szerepeiket: a rossz játékosok miatt a darab silányul megbukott.

Midőn szabadság, nagyság csupa tradícióban él közöttünk: oly messze esett már tőlünk, hogy csak egy-egy álmadozó képzelődését gyúlaszthatja még fel szalmatüzével; de többé hatásba nem idézhető holt betűknek hamvadva marad.

A Ponte Rotto, Tibrisen épült első kőhíd maradványa is ezen romok csoportozatához tartozik.

Elkövetkezett a nap, melyre herceg Borghese fényes bálja volt kitűzve. Az egész szép világ készülésben, várakozásban vala. A szép nők nagy mozgásba jöttek. Magokat a következő csatára készítvén, ki-ki kellemei fegyvereivel tetőtől talpig felfegyverkezve kívánta vetélkedő társát vagy társait minden irgalom nélkül meggyőzni. Mely kedvező alkalom volt szépséget, ízlést, találós elmésséget, táncot, drágaköves ékességeket a bámulók szemei előtt fitogtatni s minden kebelben az irigység alvó kígyóit felébreszteni! Mindenfelé csak készületek voltak. A válogatott sereg válogatottjai közüli, önelhittségükben megnyugvó szép nők titokban tarták öltözeti terveiket, hogy fényükkel egyszerre meglepjék a bámuló közönséget; kik pedig nem oly nyugodtak valának a kimenetel sikere iránt, a díszárus nőt futtatták, ismerőseikkel, barátjaikkal tanácskoztak. Nemzeti öltözetek, regények, színdarabok, a szultán háreme mind elegy-belegy elő voltak véve s visszavetve, míg a nehéz főtörő választás megtörténhetett. Hány szép remélte szerepe öltözetétől, hogy kellemeit új bájjal tünteti elő! Hány férjhezadás mesterségében iparkodó anya vélte, hogy leányának vagy leányainak eddigelé észre nem vett, vagy már a megtérőpontra jutott kellemeit a jól választott ideális öltözet kitünteti, vagy áldíszével újra felviríttatja! Ki tudja, micsoda fényes szerencsét foghat el recéiben? álmadoztak ezen matrimoniális* szerencsevadászok. Ki-ki jó aratást várt okosan számított terveitől.

Én is nézőszerepemhez hű kívánván maradni, fekete bársonyöltözetemet már elővétettem vala – mert csupán néző, s nem nézetett óhajték lenni; egyszóval, előkészületimet tettem, midőn inasom a postáról hozott csomó levéllel bélépett. Nagy örömek közt kaptunk a kinek-kinek szóló ismert, szeretett feliratúakhoz; de mely kimondhatatlan bánat, harag, bosszúság érzetei lepének meg, olvasván – az ország gyűlésének oly módon történt véletlen végzetét! E szenvedéllyel szeretett kis honomat és szeretett családomat érte csapás, mint mennykő, úgy csapott meg. Csak sírni meg sírni, s ismét sírni tudtam! Több napokig szobámban szinte zárkozva ültem. Ó, beh hosszú! beh gyötrő volt az idő, míg újabb, megnyugtatóbb tudósításokat vettem! Ezen szomorú eset egyszerre véget vete társasági mulatságaimnak.

Néhány napok múlva ismerősöm, T. meglátogatván, előbeszélé a bál nagy fényét. „Én – mondá – leányaimmal együtt orosz parasztnőknek valánk öltözve. Török szultánnék egész háremmel jelentek meg. Kár, hogy Ön nem láthatá. Mi volt oka, hogy nem jelent meg?” Az okot előadván én, viszonzá: „Furcsa ok! Mi moszkákul nehezen győznék minden rokon büntetéséért gyászba borulni s magunkat a világtól elzárni. Úgy egész remeteéletet kellene élnünk.”

Eljött végre a Carnevale. Ez az utolsó farsangi hét, s egész Olaszországban, de kivált Rómában nagyon nevezetes. Ekkor az egész népség, nagy és kicsiny, mind egybevegyülve mulatja magát. Ez a hajdani saturnaliák keresztény kalendariom szerinti folytatása. Már reggel, ahogy a jelszó megadatik, a közönségesen néma és süket utcákon, melyeket csupán idegenek elevenítének valamennyire, nyüzsög a bolyongó vígság után esengő nép. A Porta del Popolótól Campidoglio aljáig az egész Corsón ablakok, erkélyek kiékesítvék gazdag szőnyeg- és nehéz selyemszövetekkel, s megterhelvék nézőkkel, kik egész konfettiesőt, s virágbokrétákat szórnak az alatt járókra. Az egész római nobilita megjelenik régi divatú rózsa, fejér, sárga s más mindenféle világos színű selyemmel kipárnázott, aranyozott hintóiban, melyekből Róma szép női, kiket templom és színházon kívül alig lehet valahol látni, arcaik előtt többnyire drót receálarcokat tartva – hogy magokat oltalmazzák a mindenfelől reájok szórt konfettik záporától –, kimondhatlan szenvedélylyel hajgálnak a többi szekerekbe, fel az ablakokba, erkélyekre, s le a gyalogokra.

Az angol társaság is, melynek saját komoly honában oly mérsékeltnek, oly zabolázottnak kell vígsága, mint más indulatjai kifejezésiben lenni: itt a példától elragadtatva – a mulatságban sem kívánván csak félig-meddig részesülni – szekereiből a konfettit és virágokat öldöklőleg dobálja.

Az egész utca tele álarcosokkal, kik mindenkit megszólítanak, a szekerekbe békiabálnak, rájok felcsipeszkednek, visítanak, hajgálóznak, olykor igen furcsa elmés mondásokat ejtenek, s egész bétanult szerepeket eljátszanak. A felporozott parókájú doktor koszperddel* oldalán, s az ügyvéd tudós méltósággal szólítják meg a sokaságot. Arlequin és Columbina járják a tarantellát. Szerecsenek, törökök, majmok, medvék, matrózok tolongnak összevegyülve. Egyik szekeren az egész Olympus megjelent. Az egész jelenet egy kimondhatatlan zűrzavar, ének, tánc, zene, beszéd, rikoltozás. Ahogy a szekerek szinte minden lépésnyire kénytelenítetnek megállani: a benne ülők ostromoltatnak az álarcosoktól és hajigálóktól. Egyik ismerősöm egy nagyon tarka köpenyeggel menvén ki: a népség kacagva követte, az álarcosok körülvették, utána kiabálták: „A la mascara, la bella mascara!”*

Minket is többek közt egy kék spanyol palástú álarcos különösen üldözött hajigálásival. Alig tudtuk magunkat óvni a hatalmason szórt, szerteporzó alabástrom konfettiktől. Titkos üldözőnk felemelintvén álarcát, megismerők benne azon rest olasz inasomat, kit azelőtt kevéssel szolgálatomból elűztem volt. Koldusasszonyok gyermekeiket karjaikon tartva szólítottak meg: hogy adjunk a szegény ártatlan gyerekeknek konfettiket; melyeket kicsiny kezeikkel mindjárt továbbszórtak. S amint a szekerek meg-megállottak, az utcafiúk a kerekek alá, lovak közé vetették magokat, hogy az elszórt konfettiket felszedjék.

Délután két órakor kezdődik a Corsón való lóversenyzés. Nagyon furcsa látvány ez. A kis vad calabriai lovakat, farkaikat veres pántlikákkal, csörgő réz fólió darabokkal, s hátaikat veres posztótakarókkal, melyekről hegyes szúrókkal kirakott csörgők csüngenek le, felcifrázván: tömötten álló két sor nép között a Corsón ostorcsattogtatással szabadon bocsátják, s azok egyszerre nekiiramodva, a győzedelmi vágytól, lármától, farkaikra kötött el-elsülő rakétáktól, oldalaikat és lábaikat szurkáló hegyes csörgőktől még inkább megvadulva, felhevülve csaknem agyonfutják magokat, hogy egymást megelőzzék.

Éjszaka a Teatro d' Alibertiben álarcosbál adatik. Ott mindenki álöltözetben jelenik meg. A tolongás iszonyú, egész Róma rendez vous-ja lévén; s ez így minden szünet nélkül napokig tart. Kivált az utolsó farsangi napon oly vad mulatságdüh ér el mindenkit, mintha a tarantella új bolondsággal szúrta volna meg.

Ezen napon alkonyatkor a hosszú Corsón ablakok, erkélyek viaszszövétnekekkel felvilágítvák, s az egész népség mind ily égő világocskákat tartván kezeiben: ki-ki azon igyekszik, hogy a másét eloltsa; s a magáét újra meggyújtsa, sikoltozva: „Senza moccolo!* Senza moccolo!” Ezt oly kimondhatlan dühvel rikoltozza a népség, hogy igazán iszonyodás fogott el ily víg kedv kitöréseit látván. Borzasztó a néptömeg, midőn fellázadt, féktelen indulatinak szabad folyamot enged! Kivált az asszonyok, mint megannyi furiák néztek ki. Nyakereik kifeszülve, arcaik kikékülve az erőlködésben, vad, részeg lánggal égő szemekkel, minden illendőséget félretéve dulakodtak, a szekerekre felmásztak, hogy a világot gyújtsák, oltsák rikoltozva: „Senza moccolo! Senza moccolo!”

Ezen utolsó estve az álarcásbál éjfélig tartott, s másnap következett a bűnbánó böjt józanító napja.

Reám nézve, mihelyt az újságlátás első bája megszűnt, a Carnevale szomorú, undorító hatással volt. Ez nem egy boldog, munkás, megelégedett nép szép zöld fák alatti, falusias, nyíltszívű, természetes öröme, vígsága kijelentése, ahol még a nehéz landlerisch* látása, a vastag ser pipafüsttel elegy sűrű atmoszférája sem nehezítheti el kedvünket, s megelégedve ácsorogjuk el az időt pillanatról pillanatra a bár durva, de mégis szívből eredt öröm jelenetei közt; se nem egy Párizs környékebeli népünnep, hol zöld pázsiton nemzeti táncát a szép, kis lábú, eleven grisette* oly művelt módossággal lejti avult kesztyűs gavallérával, s a társaságot az illendőség legszorosabb korlátiból is ki nem törő oly víg kedv lelkesíti, hogy látása még a legkomolyabb embergyűlölőt is társalkodásra vidítja: hanem egy a nyomorúság letargiájában eltompult nép erőszakolt vígságra felriadása, mely múlt s jövő nyomorúsága nehéz bilincseit magafeledésbe kívánja lerázni, s természet elleni vígság részegségébe legalább pillanatra temetni! Az egész nép, kivált a szépnem, oly undorító s ijesztőnek mutatkozott, mintha St. Spiritóból, az őrültek házából szabadult volna ki. Mennyit mondhatnék a Carnevale ellen, ha komoly moralista volnék! mert meggyőződésem szerint a farsang éppen nem az úgynevezett ártatlan mulatságok közé tartozik, s úgy tekinthetjük, mint a barbarizmus ártalmas, durva maradványát, mely a tiszta erkölcsnek, civilizációnak, józan észnek egészen ellenére van. Minő visszásság rövid éltünkben az év bizonyos részét üres bolondságnak, vad dorbézolásnak szentelni! Nem képes így töltött idő után indulatink szilaj kiáradásait úgy szorítni vissza az erkölcs csendes méltóságú folyama korlátolt partjai közé, hogy pusztulás nyomait magok után ne hagyják.




Hátra Kezdőlap Előre