VII. szakasz
 Florenc és vidéke

Perugia. – Trasimen–tó. – Arezzo. – Florencbe érkezés. – Galleria reale. – Társalgás. – Gr. St. Leu. – Pitti palota. – A nagyherceg s mulatságok. – Herceg T.–nél létel. – Florenci hűség. – Marchesa P. – Templomok. – M. ezredesné. – Természethistóriai múzeum. – Kisdedóvó intézet. – Silvio Pellico. – Az improvisatore. – Hölgykolostor. – Signora S. élettörténete. – Fiesole. – Villa Pratolino. Vallombrosa. – Bella Bochettaja. * – Színházak. – Florentinkalap

 

Rómából Florencnek vett utunkban Ternit másodszor látogattuk meg. Ekkor nyári virító szépségében tűnt előnkbe azon jelenet, melyet azelőtt néhány hónappal téli homályba borulva, de mégis bámulással szemléltünk. Az út egészen Perugiáig jó, s a vidék kies.

Perugia merészen fekszik egy meredek magasságon, s hajdanában Etruria egyik nevezetesebb városa volt, s mint Vezérkönyvem mondja, oly megvehetetlen, lakosai oly bátrak, hogy Hannibál a Trasimenus-tónál történt híres ütközet megnyerése után sem merészelt ostromához fogni. Mostani lakosai is őseiktől el nem fajultaknak és egész Olaszhonban legbátrabb vérűeknek mondatnak: mit én, ezen férfiúi tulajdonnak a hibáig vak bámulója levén, említetlen nem hagyhaték.

Perugia reám nézve kimondhatatlan érdekkel bírt mint a Pietro Vanucci születése helye, kit közönségesen Peruginónak neveznek, s kinek gyengéd lelket lehelő festményeit olyannyira bámulám és szeretém. Sokan képzelet- és ecsetszárazsággal vádolják; de ki fogta tisztább lelkiségében fel Szűz Mária mennyei szeplőtlenségét s az angyali lények lelkes vízióját? Ezeknek arcain a mennyei szeretet nyájassága minden földi vágy nehéz salakjától megtisztulva mosolyog; s e mennyei jellem kifejezéseiben talán még Raffael sem érte el szeretett mesterét.

Napóleon Perugiát is megfosztá több nevezetes festményeitől, s ezek közül most némely a Vatican válogatott kincsei közt ragyog, mit, ha jól emlékezem, már említék. St. Lorenzo templomában Krisztus keresztről levétetése legnevezetesebb. St. Pietro fuori le Mure sekrestyéjében Peruginónak, úgy Raffaelnek több műveit láthatni; a tanácsházban vagy rezidenciában pedig Peruginótól a Krisztus templomba bemutattatását. Így magánszemélyek birtokában is léteznek ezen művész ritka művei közül többek, s az olasz birtokosok dicséretére el kell mondanom, hogy közönségesen nyájas készséggel engedik meg az idegeneknek a birtokukban levő mesterművek láthatását, s az ahhoz kötött alkalmatlanság ürügye alatt el nem rejtik irigy önzéssel tökéletesülni s látni vágyók elől.

Perugiától nem messze fekszik a Trasimen-tó; ennek vizét egykor patakként folyó vér árasztotta. A Ponte sangvinetto hasonlólag a históriában nevezetes vérontásról van így nevezve, s Ossia is, mely, mint mondják, a Trasimen-tónáli nagy ütközet csatamezeje volt, hol Hannibál Róma fiai csonthalmain aratta a halhatatlanság dicsőségét. Mondhatnám, hogy e nevezetes hely mennyi gondolatoknak, képzeleteknek ada eredetet; mint látám a nagy Hannibált, a meggyőzetett Flaminiust, a csatázó, dühösködő ellenhatalmakat sat. sat.; de sohasem tudnék csatát és vérontást mint valami gyönyörködtetőt képzelni, inkább undorodás érzetével töltött el azon hely látása, amelyhez csatolt emlékezet, mint egy vértől füstölgő mészárszék, úgy hatott rám, s keblemben e fohász ébredt: mikor jövend el az időszak, melyben az emberi nem dicsőségét egymás pusztításiban nem fogja találni!

E vérmezőt odahagyva, értünk a virító Val di Chiana völgyébe. A vidék Florenchez közelítve mind műveltebb s nevetőbb tekintetet váltott. Milyen festői szépek azon gyümölcs- és eperfák koronáira felfutó szőlőtők, melyek gerezdekkel terhelt füzéreiket az ágak közé fonván, legelegánsabb alakú kosarakat képeznek!

Arezzóban, Sobborgo del Orto nevezetű külvárosban egy házat mutatnak, melyben Petrarca lakott. A hosszas szerelmeit burukkoló költő verseit – meg kell vallanom – tizenhatodik évemet eltöltvén, olykor vizenyősöknek találám.

Köz–példabeszéd Olaszországot a világ kertjének, a Florenc körüli vidéket pedig Olaszország kertjének nevezi.

Florenc a pompát ízléssel egyesíteni tudott Mediciek városa, melyet a vox populi* már annyi századok óta Bella Fiorenzának nevez, s amely bájló szépségével ezen nevet éppen úgy megérdemli, mint szép leány a koszorút, vidám körében nyájas befogadtatást mosolygott előnkbe. Ipar, jólét, csinosság tűnik az idegen előtt fel mindjárt az első tekintetre, s ő óhajtva várja vándorsaruit levonni, hogy vendégszerető lakosai közt fáradságiból kipihenjen. De alig vala időnk magunkat egy vendéglőbe befészkelni, alig szállunk ki a szekérből már a fogadós inkvizítori udvariassággal alkalmatlankodik neveinkért. Ezt mindig igen bosszantónak találtam. Miért? Sohasem tudnám magamnak eléggé megmagyarázni. Félek, bosszankodásom egyik főbb oka azon untató kérdés, melyet ilyenkor mindig tenni szoktak: hogy hány esztendősök vagyunk? mert mi asszonyokul, miután egy bizonyos időszakot elértünk, azt szóba s vitatás alá hozatni éppen nem szeretjük.

A szép Florenc eszembe juttatá a Lafontaine meséiben levő majorházi komondort, melynek irigységet gerjesztő hízott tekintete, sima, fényes szőre mellett is nyakán az örv bélyegei láthatók valának, s ez egy kissé hűsítő douche-ul szolgált hirtelen fellobbant enthusiasmusomnak. De mi közöm hozzá?

A Galleria realéba siettem, hogy a Medicei Venus tökéletes szépsége látásába merülve minden más komolyabb s azért helytelen hatás nyomai, mint porondra írt betűk, lelkemből kitörlődjenek.

A Palazzo degli Uffizi pompás dorisi oszlopzattal ékesített alsó folyosóiban mindenféle árusok árulgatják portékáikat; a körül fekvő falukból jött parasztok halommal rakják itt ki a közönségesen florentin nevezet alatt ismeretes becses szalmakalapokat. Belle artikat és minden egyebet felejtve, ott felejtem magamat a minden asszonyt megkísértő kincsek közt, s igazán nem tudom, ha nem szinte oly elragadtatással bámulom-e az asszonyi főt ékesítő finom szalmafonadék kalapokat – melyek közül egy-egynek készítése egy személynek hónapokig vagy tán egész évig is eltartó szorgalmas munkájába kerül –, mint a mesterfők felsőbb emeletekben létező halhatatlan szüleményeit.

Az első Vestibolóban a Medici család mellszobrai állanak s ezek közt a nagy Lorenzóé; másodikban a nevezetes florenci vadsertés – görög mű, néhány más, hasonló nevezetes szobrok közt. A hosszú körülmenő folyosókban s ezekre nyíló huszonkét teremben vannak a szobrászat-, érc- és festménygyűjtemények; az utolsók históriai rendbe helyeztetvék, Cimabue, Giotto egyszerű művein elkezdve s a francia oskolán végezve, mi nem kevéssé emeli a gyűjtemény érdekességét, mert – úgy szólva – könnyeden futólag beavat a művészet históriájába. Még most is bosszankodva emlékszem az egyik folyosóban szememet szúró guignonomra+* – Ez Parmegianinónak egy hegyes állú, módos szájú Madonnája, mely fenn a falról oly mesterkélt nyájassággal mosolygott le, mint egy párizsi baletthoz tartozó figurante. Az új korbeli ércszobrok közt a Giovanni di Bologna szélgolyóján álló Mercuriusában annyi könnyűség, eleven mozgás látszik, mennyit lélektelen anyagba öntve még képzelni sem tudék. Úgy áll ott lábujjhegyen, mintha a szélnél könnyebben emelkednék felfelé.

Hányszor ültem a Niobe-teremben, bámulva a mása nélküli Niobe-csoportozatot!* Milyen nagyszerűleg van előadva a fiatal gyermekeit maga körül haldokolni látó Niobe anyai keserve! Habár érezni látszik is határtalan lelki fájdalmát: szép alakja mégis megtartja a csendes méltóság jellemét. Mintha szánakozásért esengne ég felé fordított szemekkel. S mily anyai szeretettel karolja át hozzája ragaszkodó leányát! Mintha mondaná: „Itt meg vagy oltalmazva; anyai szeretetem szentsége véd.” Tisztelettel kell tekintenünk ezen anyai fájdalomra. E bánat ideális szépségében csupán lelki fájdalom van kifejezve: holott Niobét testi fájdalmak is szaggatják. A klasszikus kor művészei a lélek felsőbbségét kitüntetni kívánták a test indulatjai felett. Ezen magán uralkodó illendőség érzete az, mi a haldokló Caesarral vonagló arcát eltakartatá. A Niobe-csoport görög művészet, remek és Scopasnak tulajdoníttatik, s egykor egy templom homlokfalát ékesítette.

Igen érdekes a festők terme. Ebben állnak a nevezetes művészeknek többnyire magok által festett arcképeik. Fiziognómiai vizsgálatinkban vagy előítéletinkben itt is megerősítve érezzük magunkat; mert csaknem mindeniknek arckifejezésében s egész tekintetében ki lehet ismerni művészeti stílusát és sajátságát. Műveit kemény ércbe vésve látszó arcvonásival egybehasonlítva, érthető lesz előttünk, miért teremtett Michelangelo más nemű műveket, mint Raffael, kinek minden vonásai szoros összhangzatba olvadnak lelkes tekintetével. Sokszor megállék ennek mennyei szépséggel teljes képe előtt, ecsetje szüleményeit arca lelkes jellemével egybehasonlítgatva. Nagy mulatságomra szolgált kinek-kinek művei modorából ítélve képét kitalálni, s úgyszólván a művészt műveivel egybehasonlítva, személyével szoros ismeretséget kötni. A Carlo Dolce betegességig menő gyengéd-érzelgős tekintetére figyelmezve, mely iránta szánakozó vonzódást ébreszt bennünk, megértjük műveiben azon feddhető természetelleniséget, mely annyi gyengéd-érzelgős képzetek jellemével egyesül, hogy műveit kemény hibáztatás és cáfolgatás mellett is szeretjük. Többnyire minden művészetbe avatott újonc, kivált asszonyok, igen kedvelik műveit. Ezek előtt állnak meg legtöbb művésznők, kik azok lemásolásával foglalatoskodnak; s kedvelik főképp a szép szelencét tartó Magdalenát, kinek indulatit még e földi világ szeretete bírja, szemeiben mennyei vágy égvén. Ki sokat szeretett, annak sok bocsáttatik meg.

Carlo Dolce képe megérteti velünk, hogy ő miért fejezte ki művészeti felfogásait csak e képpen, és oly különbözőleg Rubenstől, kinek széles homlokából, nyílt, élettel teljes tekintetéből merészen odahányó ecsetjét ismét csalhatatlanul megismerhetjük. Így a Perugino egyszerűséget jelentő arcjelleme is műveire ismertet. A Leonardo da Vinci finom, kipallérozott világismeretet jelentő, vizsgálódó, gondolkodó jellemét eláruló tekintete is összhangzásban létezik szoros kritikát kiálló tökéletes műveivel.

Van Dyck képére tekintve látjuk, miért mind oly gentleman- s ladylike-ok (ahogy az angol fejezi ki magát) az általa ábrázolt személyek.  Így képről képre követhetném kedvelt teóriámat, ha nem félnék, hogy igen belébonyolódva, olvasóimnak nagyon unalmára leszek.

Több szobákban számíthatlan festmények mind oskolák szerint elrendezvén. Ezek közül csak keveset számlálok elé. A velencei oskola fejei: Tizian, Paolo Veronese s a gondatlan Tintoretto, ki oly hirtelen készséggel festett, mintha meszelt volna. Ezen oskola főbb jelleme: könnyű, merész rajzzal egyesült, eleven, gazdag színezet. A toscanai oskola termében főképp a Leonardo da Vinci nevezetes Medusa-fejére emlékszem, kinek kígyókká átváltozott haja oly természetesen van utánozva, hogy csaknem sziszegni halljuk, s tekintete a néző szívét fagylaló iszonyodással tölti el. Ki ezen fejet egyszer látta, elméjéből, melybe emlékezete mélyen belévési magát, soha többé ki nem törölheti. A toscanai oskola fejei: Leonardo da Vinci és Michelangelo. Jelleme: helyes emberi test alkotása szoros ismeretén alapult rajz és kompozíció, nagyszerűséget merész erővel egyesítve. – Az olasz oskolák közt legnevezetesebb a római. Ez rajzhelyességét szépséggel, kompozíciói tökélyt igaz jellemi kifejezéssel párosít, s a görög művészet klasszikus magasságát vette céljául. Fejei: Raffael, tanítványival. A francia oskola terméből csupán az Alfieri s az általa oly hosszas tisztelettel imádott Albany grófnő képei jutnak eszembe. A régi francia oskola jelleme klasszikus tökélyre célozó feszes rajz, hideg természet elleni színezettel. Ennek, úgy szólva, Nicolas Poussin, Lebrun és Le Sueur fejei, mert David új francia oskolát formált. A hollandi s flandriai oskolák termeiben némely igen jeles darabok találtatnak; de megvallom, hogy ezeket, az olasz oskolák művei mellett, nem tudtam valódi érdemük szerint becsülni. Ezen oskolák jellemei: a természetet legszorosabb valódiságában minden válogatás nélkül utánozni, mi a jó ízlést olykor botránkoztatja; hanem kivált színezetben elérhetetlen tökélyre jutottak. Ezeknek fejeik: Teniers, Girodou és számtalan mások; mert Rubenset s a sötét Rembrandtot, ki festményiben helyen-helyen mintha napsugáriba mártotta volna ecsetjét, alig lehet azoknak nevezni, noha páratlan, utánozhatatlan talentumaik az egész művészet felsőbb rangú mesterei közé avatják őket.

A kincses teremben a szeszélyes Benvenuto Cellininek némely igen jeles művei láthatók. Csodálkozni kell rajta, mi sok képzeletet, ízlést fecsérelt ezen arany apróságokra.

A Tribunét utójára hagytam, midőn már a több művészeti látásokat fejemben megemésztettem volt, és újonnan szerzett tudományomat osztályoztam, s annak nehéz pedantizmusa valamennyire elkopott. Ez foglalja magában a szobrászat és festészet legválogatottabb kincseit, s itt áll a mennyei szépségű Medicei Venus. Egész Florencben létem alatt alig telt el egy-két nap, hogy e remekművet meg nem látogattam volna.

Florenc bájai közé tartozik az is, hogy midőn olyan állapotban érezzük magunkat, melyet bal- lábbal felkelésnek szoktak mondani; mikor minden, ennen magunk is, unalmunkra válunk magunknak, se magunkban, se körülményeinkben, sem a körülöttünk levő társaságban gyönyört nem tudunk találni; embert, dolgot, egész létünket, mindent ununk, s azon émelygős állapotot mégis le kívánjuk magunkról rázni: akkor sétáljuk meg magunkat ezen művészeti hűvös folyosóban, míg rosszkedvünk sötét fellegei eloszlanak, s aztán üljünk le egy-egy mestermű előtt a Tribunében, melyet a művészet szentek szentjének nevezhetek, s látásába elmerülve felejtsünk el minden egyebet, s akit ez, lelke unalma vagy bánatja önnönös elfogódásából ki nem ragadhat, azt önsége szűk körében szinte elveszettnek vélem vagy olyannak, mint a pókot, mely a virágból is csak mérget tud színi.

Több praktikus elméjűek, a szép műveket haszontalan, szükségtelen virágoknak tartják, melyeknek csupán a polgáriasodás felsőbb műveltségű kertjében lehet ártalom nélkül virágzaniuk, s eszerint némely nemzetet azon szigorú ítélet alá vetik, hogy értelme s ízlése a gyermekkor pólyáiból még nem fejlődött azon fokra, honnan a szabadság magasan termő gyümölcseit elérjék, s a művészet szép virágai által okoztatható gyönyört élvezhessék. Műveletlennek – mondják – előbb a szükségest, hasznost kell ismerni s elérnie. De hol lehet a hasznos, szükséges és gyönyörködtető közt a határvonalat elhúzni? Nincsenek-e erkölcsi szükségek is? A fejlődő léleknek nincsenek-e szintoly sürgető szellemi szükségei, mint annak, ki pályája magasabb fokát már elértnek véli? Érzékekkel és gondolkodó-tehetséggel születvén, szükségképpen ízlésünk is létezik; ennek helyes kiművelése pedig nem szükség feletti, hiú kisimítás és cicoma, ha szintén „atyáink igen jól el tudtak is nála nélkül élni”. A legdúsabb termésű gabonaföldet is nem ékesítik-e a rajta nyíló szép kék búzavirágok és ragyogó mákok? A földnek melyik tájékát mellőzte el a teremtő, hogy az ember, anyagi szükségeire megkívántató hasznos feletti virágokkal vagy más szépséggel nem ékesítette volna? Pedig azt mondják: értünk teremtette Isten a földet. Így a lélek virágait sem lehet helyesen szükség felettieknek, haszontalanoknak mondani, s ezek a polgáriasodásnak nemcsak eredményei, hanem hatós előmozdítói is. Semmi sem haszon és szükség feletti, mi nemesebb gyönyörök élvezetére ébreszt. Óhajtva várom azon aranykort, melyben a nemzetek és az egész emberi nem minden jóra, szépre meg lesz érve. S véleményem szerint ez nincs oly messze, ha magunktól önkényesen tovább-tovább nem taszítjuk.

A Tribunében áll, mondám, a Medicei Venus.+ Ezt elragadtatás nélkül senki sem tudja említeni, aki csak látta. Mása nélküli szépsége műértők és nem értőkre egyenlő hatással bír. Olvasóm ajkai körül, talán a hitetlenség mosolya fog lebegni azon ellenkezésben lenni látszó ítéletem olvasásakor: hogy a szerelem istenasszonyát minden leplezet nélkül ábrázoló ezen szobron szint' annyi erkölcsi gyengéd szemérem kifejezése lep meg, mint a Raffael mennyei Madonnájáén. – Mely tiszta, magas, gyengéd szerelemről volt képzete azon művésznek, ki a bájokkal övedzett nőt ily tiszta erkölcsiséggel körülvéve ábrázolá! – De ki nem látott olykor szépet, Vesta szüzeihez hasonló gonddal állig béburkolva, s erkölcsi tisztaságáról mégis kétség támadt keblében? S viszont mezítláb, alig öltözködött parasztlánykát, kinek homlokán ártatlan erkölcsi szemérme meggyőző fénnyel ragyogott?

A Tribunében tartatik: ismét Praxitelestől egy Apollinónak nevezett szobor. – Egy táncoló Faun, melynek minden mozdulata vígságot jelent ki.

Csak az öröm redőibe vonult feltört orrára, s kacagó szájára tekintés is elégséges bennünket megkacagtatni. Az Arrotino, melyről úgy vélekednek, hogy egy scythiai rabszolgát ábrázol. Valljon mi végre feni oly vontatott szolgai restséggel pallósát? Látszik, hogy gondolatjai messze, messze járnak azon munkától, mellyel kezei gépely gyanánt foglalatoskodnak. Nemes, vad szabadságot kifejező arcvonalmai mutatják, hogy nem szolgaságra született volt, s öszvegörzsedt, lankadt mozdulatai, hogy a szolgaságban vegetaló testtől a lélek távol vándorol. Mi érdeket érezhet az egykor szabad oly fegyver élesítésében, mellyel önszabadságát nem vívhatja ki? – S a Lottatorik – küzdők – csoportozata.

A festmények közt ezek voltak, melyek nézésében szívesebben elfelejtém magam: Guercino varázsló Sybillája, melynek a jövendőbe élesen belétekinteni látszó szemeiből ennen titkos jövendőnket szeretnők kiolvasni. Raffaeltől Sz. János a pusztában. Mely lelkesedés ég ennek szemeiben! Az égből rászállott küldetést ekkor fogadja el. Nagy dolgokat lát, nagyokra kész. A híres Fornarina képe, ki Raffaelben oly emésztő szerelmet tuda ébreszteni. Mennyire különbözik ennek szenvedéllyel égő tekintete a Medicei Venus szerény bájjal díszlő alakjától! Corregiótól egy szép kis módos Szűz Mária, gyermeke imádásában elmerülve!

 

Nettunói nők (Barabás Miklós)

 

Sabina elrablása – Giovanni Da Bologna szobra Firenzében
( Barabás Miklós, 1834.)

 

Milyen mennyei öröm ragyog szemeiben! Mily ártatlan, fiatal játszi módosság találtatik minden mozdulatában! Legtöbb művésznő ezelőtt áll.

A következő napokban szép művektől az élet és társasági gondok fogtak el. Szállást Signora S.-nél fogadtam, ki, mint szoktuk mondani, nagy születésbeli volt, hanem elszegényedett állapotban levén, házi szükségeit úgy pótolgatta ki, hogy az általa nyereségre kifogadott palazzo részében szállást s ebédet adott; s egyúttal asztalánál vendégei gyakorlásáért olasz beszélgetés folytattatott, melyben ő, mint egy élő grammatika, a nyelvben ejtett hibákat módos mosollyal megigazítgatta. Estve pedig mindig egy kis társaság gyűlt egybe nála; ez különös barátaiból állott, kik nem fényűzést, hanem csupán barátságos, nyílt szívű társalgást kerestek, melyben gondolataikat minden balra magyaráztatás félelme nélkül egymással közölhessék. Ebbe házi lakósai közül csak némelyeket hívott meg, s én oly szerencsés voltam, hogy a meghívottak közé tartoztam. Mi több, Signora S. igen elmés, tanult asszony volt; ezért a nála levő társaságba több eszes és tanult férfi fordult meg. Ha egyszer belé van avatva az idegen az olasz társaságokba – mi még a nyájas Florencben sem oly könnyű, mert az olaszok természeteknél fogva gyanakodók levén, kétszer is meggondolják, mit és mint szóljanak mások előtt –, nyíltabb és szívesebben sehol sem fogadtatik, mint Florencben. Nagyon feltűnő volt, reám nézve kivált az, mely szép móddal, igazán jól értett udvarisággal és türelemmel tanítgatják az idegent szép nyelvökre, s akármily nevetséges hibát ejt is, soha csúfondároson ki nem nevetik, mi megzavarja, s bátorságát elvegye; hanem nagy becsülettel, valódi lelkiismeretességgel helyreigazítják s megmagyarázzák, hogy mondása miért nem volt helyesen ejtve. Ők magok közt mindig kimondhatatlan szenvedéllyel szeretett és bámult ékes nyelvüket beszélik, s minden jól nevelt olasz szinte a pedantságig büszkén kívánja láttatni, hogy azt pontosan ismeri, és válogatott, helyes kifejezésekkel tud élni. A dicső Alfieriről még most is oly lelkesedéssel szólnak, mintha irományai csak tegnapiak volnának. Igaz, hogy az új olasz literatúrában, szinte semmi sem találtatik, mi a figyelmet újonnan magára vonja. Egy-egy tudós antiquariusi száraz munkán kívül más említésre méltó könyv alig adatik ki. Az olasz, ki mélyen érzett s megérlelt gondolatinak szabad reptet nem engedhet, mert a cenzúra hatalmas ollóival szárnyait irgalom nélkül megnyirbálja, inkább hallgat. Sokszor bámulva hallom, a florenci köznép mennyi könnyűséggel és helyesen használja közönséges beszélgetésben az igék minden módosításait.

Florencben létem alatt megismerkedtem Marchesa P.-vel, ki szoros barátságban levén a Napóleon családdal, egy esti társaságba az öreg Buonaparte Lajos ex hollandi királyhoz vitt. A külteremben előnkbe jött egy exhadnagy, ki körülötte aranykulcsos, mulattató s maggior domói* kötelességet vitt. Ez minket karjára vevén, bevezetett. Az öreg gróf St. Leu – mert most így nevezik –, miután különösebb házi barátnéja által prezentáltattam néki, nagy szívességgel fogadott, s maga mellé ültetett. Maga betegnek való karszékben ült, mert nagyon elhízott, és köszvényes állapotja szinte minden mozdulásra tehetetlenné tette; mindemellett Napóleonnak Canova készítette mellszobrához, mely éppen oldalánál állott, feltűnőleg hasonlított. A nála levők mindnyájan „Votre Majesté*”-nak szólították, mit mindig elhallgatott, anélkül hogy legkisebb ügyet vetett volna rája. Igen vidáman, nyájasan, elmés könnyűséggel és furcsa előadással beszélt el több apró történeteket, melyeket többnyire így kezde: „Midőn még hollandi király voltam” vagy „Ez azon időben történt, mikor még hollandi király voltam.” „Most pedig – mondá tovább – a muzsikában találom főbb gyönyörömet, s még abban is kevés részem lehet, mert ezen rút láb gyakran a legnagyobb impertinenciával megakadályoztat az operába menetelben.” S felénk fordulván, a Marchesát és engemet a közelebbről előadandó Stranierára páholyába elhíva. Aztán a Napóleon szobrára mutatva kérdé: „ha ismerem-e?” Erre marchesa P. mondá, hogy az Empereurnek heves bámulója vagyok; mihez én még azt ragasztám „s mi nálunk, asszonyoknál sokkal több a bámulásnál: emlékezetét szívből szeretem.” Ekkor hevesen ragadá meg kezemet. „Tehát Ön szereti emlékezetét? Tehát Ausztriában találtatnak, kik nem gyűlölik?” Mely kérdésire kevéssé száraz hangon azt kelle mondanom: „Én magyar vagyok.” S ő magát elnevetvén mondá: „A propos! Meg kell Önnek gyónnom, hogy egyszer én is szerelmes valék egy szép magyar nőbe. Ez volt Prágában mulatásomkor, igaz, már régecske. Ne ijedjen meg Ön ezen eset csupa hallására, mert lábam jogosít magamra nézve az időről minden vonakodás nélkül beszélgetni. Ismertem a szép B. grófnét. Ő talán legszebb nő volt, kit éltemben láttam. Ez pedig nem kicsiny mondás egy oly családban, melyben annyi volt a szép nő, mint az enyémben.”

Ezután kissé elmélázott, s anyjának felettünk függő képére mutatva kérdé: „ha Rómában meglátogattam-e?” Mondám, mi mély tisztelettől elfogódva mentem el mindig ablaka előtt; de úgy hallottam, hogy idegeneket nem fogad el, s azért nem bátorkodtam. „Kár, hogy nem innen megyen – monda –, mert levelet küldenék anyámnak, s tudom, kivételt tenne, és igen szívesen látná; de szegény, úgy szólva, most már nem is él, csak bánatában még.” Talán sohasem sajnálék meg inkább embert, mint az öreg grófot; mert szó levén az öregkorról: én mondám, nem tudok félni tőle, még szinte várom az időt, mikor mint nagymama ülendek unokáim közt. „Öntől még oly messze van azon mindig közelebb jövő ellenség – felelé –, hogy nem retteghet tőle. S magáéi közt, örömeikben csendesen élve az öregkor korántsem rettegtető, sőt még kívánatos is; de így egyedül, mint én, távol enyéimtől, száműzötten, betegség, bánat által megtört lélekkel, roskadt testtel, egyedül – higgye el, borzasztó a vénség!” S bánatától elnyomva, mellére csüggeszté fejét. Mindnyájan elhallgatánk; vigasztaló szót egyikünk sem szólhat.

Búcsúzásunk közt ismét mutatá: „Ez a szegény Josephine képe! Hanem szerencséltessen meglátogatásával egyszer nappal, akkor több időnk lesz ezen családi emlékeket megnézegetni. Néhány más jó festményeim is vannak, melyek megérdemlik a látást. De éppen következik kevés napok múlva az Arno vizéni tűzijáték; ez igen szép látvány, ablakaim éppen alkalmasok. Önt is akkorra igen szívesen látom.” Harmadnap múlva hozzám küldé maggior domóját, magát általa mentvén, hogy személyesen nem jöhetett, mert köszvényben szenved, s az miatt nappali barátságos lábon való látogatásomat én is elmellőztem.

A gran Duca rezidenciája – a Palazzo Pitti – nékem sohasem tudott tetszeni. Bármint igyekeztem is nehéz külsejét, egyenes vonalban menő feszes ablakait nagyszerűnek találni: rám nézve mindig azon kedvetlen hatást tette, mit egy börtön, s mindig elgondolám: nem szeretnék benne lakni. Mennyi unalmat nyeltek pompás lakosai nehéz falai közt! Mennyi méregkeverésről, sötét bonyolódott szövedékű ármányokról szólhatnának ezen néma falak!

Hanem mindezen sötét vétkek emlékezetét megváltja a benn levő Madonna della Seggiola, mely szelíd tekintetében mennyei szeretetet s bocsánatot hirdet. Ebben szépséget, lelket, anyai szeretetet az ideál legfelsőbb elérhetésű fokáig emelt Raffael, s nem képzelek oly durva érzékű lényt, kiben tekintete béke s szeretet sejdítéseit ne ébresztené; mert mintha mondaná: Isten egész teremtésében mindeneket egy szeretet lánca csatol egybe. Emberek! mindnyájan egy jó atya gyermekei vagytok, ki előtt se nagy, se kicsiny, se bölcs, se együgyű nincs; szeretete egyenlőleg kiterjed mindenikre, testvérek vagytok, szeressétek egymást. Ha a katolicizmusnak mind ilyen misszionáriusai lettek volna: szeretetben egyesítve gyűjthette volna össze oltárai körül a térdeplő emberiséget. De ezen Palazzóban többnyire mind remek darabok találtatván, közülük néhányat még említenem kell: Caravaggiótól a cigányokat, kik egy ifjúnak szerencsét mondanak. Az ifjú szemeiben oly ostoba elbámulás látszik, s a szerencsemondók oly ravasz, csúfondáros kacsingatással tekintenek a megcsalandó ártatlankára, hogy szinte kedvünk jön elvárni, mi vége lesz ezen tréfának. Murillótól egy szép Szűz Máriát, mely nékem különösön tetszett. Christofano Allori büszke tekintetű Juditját. Mely férfias elhatározottság, meggyőződés néz ki tekintetéből, amint már diadalmasan pallósát tartja! S ez asszonyi szépségéből semmit sem von le. De a művész igen elmésen a háttérbe egy csúf vénasszonyt helyezett, ezzel tartatja a Holofernes vérző fejét, s így a hősnő iránt érdekérzetünket semmi undorító nem csökkenti s veszteti el. Luther és Catharina Bora nagy tokás képeiket. Ismét Raffaeltől a X. Leo képét. Tiziantól a La Bella di Tiziano név alatt ismeretes egyik bájló nő ábrázolását. Michelangelo három párkáját. Leonardo da Vincitől La Monaca arcképet. Salvator Rosának két oly tájfestményeit, melyekhez hasonlókat sehol sem lehet látni, mert a művész ezekben magamagát felülhaladta, s még egy Claude Lorrain napfeljöttét vagy -lementét is homályba hagynák. S a Canova híres szépségű Venusát, melyre nézve igen helyeslem, hogy a Medicitől külön bámultatják. Midőn Napóleon Florencet megfosztá szép Venusától, Canova szerényen elismerte, hogy az övé nem érdemes annak helyébe állani. Del Sarto legjelesebb festményei közül is néhányat lehet itt látni, melyek ezen művész nagy érdemeit egész fényükben kitüntetik. Itt tanulám meg az ő ezer meg ezer gyengéd szépségeit becsülni. Itt-e vagy a Gerini Palazzóban láttam a Carlo Dolce szép Poësiáját, melynek lelkes, gyengéd vonásiban megholt szeretett leányát ábrázolta, kit holtáig vigasztalhatatlanul siratott. Emlékének örök érdeket tudott adni, mert a vonzódás hévérzete nélkül nem lehet ezen lelkes ábrázolatra tekinteni, melyben egy atya annyi szeretetet, annyi lelkesedést s forrón öntött könnyeket szentelt.

Követünket megkérvén, hogy a nagyhercegnek mutasson bé, ő a bémutatást a Festa di San Giovannira határozta, mikor a Corso dei Cocchi tartatik. Ez egy nagy népünnep Florenc patrónusa tiszteletére, s a Piazza di Santa Maria Novellán tartatik, mely ily alkalommal körülvétetik nézők számára állványokkal, s ezek aztán terhelvék néző néppel, valamint a körül levő épületek ablakai, erkélyei s még a fedelek is. A gran Duca páholya középben van, s abban ő egész családjával együtt meg szokott jelenni, s némely idegeneket is elfogadni. Én is ezek számához tartoztam.

A nagyherceg igen nyájas minden idegenhez, s kevés kivétellel mind elhívja őket szép ünnepeire, anélkül hogy sokat tudakolná: palotások-e* vagy nem? Miáltal a florenci mulatást oly kellemetessé is teszi, hogy fővárosa mindig tele idegenekkel, kik vagyonaikat ott költik el, s jól értett vendégszeretete következtében virágzó létét nem kevéssé növelik. Merre csak pillantunk, jótevőleg lep meg a munkás jólétáldással dús tekintete, melynek tökéletes hiányát egész Olaszhonban oly szívszorongatóan érezzük. Ha anyagi jólét, politikai jogok s szabadság hiányát kipótolhatja, úgy ez Toscanában mesterileg el van érve, s az ezen rendszert pártolók, éljent kiálthatnak. Gyerekoskolákra, kórházakra, egyszóval mindennemű emberszerető intézetekre kimondhatatlan, fáradhatatlan gond fordíttatik. De mindezen jólét ellenében a nép gondolkodó részében egy titkos, nyughatatlan megelégedetlenség tűnik elő; a bizodalmatlanság fagylaló mosolya vonul mindenki ajkai körül el. Miért? miért? miért? Sok mertet lehetne mondani. Mert a gondolkozás meg van tiltva – ha ez lehetséges? legalább annak egymás közti szabad közlése. Se írni, se olvasni, se mondani nem szabad. Boldog-e a nép ily atyai kormány alatt? azt más fejtse meg, azt én nem tudom. Én csak azt mondhatom, hogy én boldog nem volnék.

A szekérverseny elkezdődött. A versenyzők római öltözetben voltak; a lovak igen rosszak s rútak. Az egész látvány nem sokat ért. A nagyherceg leereszkedő nyájassággal beszélgetett mindenkivel. Hozzám szólván, kis hazám szépségét dicsérte, mert ebben utazván, jól ismeri. A páholyban volt florenci egész társaság is igen nyájasnak mutatkozott irántam, s ott helyben többen meghívtak magokhoz társaságba, anélkül hogy ismertem volna, kik, és mindjárt azon estére herceg T.; de már Buonaparte Lajoshoz levén elhívatva, szívességét nem fogadhatám el, mit megértvén, egy más társaságba hívott el, melyet a következő lóverseny alkalmával szándékozott adni.

Innen elmenve azon estve az egész Longo l' Arnón oly nagy volt a tolongás, hogy kénytelen valék szekeremből kiszállni s a B. palazzójához gyalog hatolni. Itt egy exnapóleonistákból álló kis társaságot találtam, mely még mind a l'Empire s Empereurről* álmodozott. Az erkélyről az egész Longo l'Arnón elterjedő tűzijátékot át lehetett tekinteni. A híd fel volt világosítva, szép kis világolt csónakok, melyekből zene hallatott, és rakéták bocsáttattak fel, az Arnón játszilag találkoztak össze, űzték egymást, és útját állták egymásnak. Ez igen szép, élénk vidámító látvány, de a római tűzijátékokkal egybe nem hasonlítható.

Ezzel az e napi mulatságok nem voltak még bevégezve. Hazamenvén, újra öltöződtem, s a Casino nobile táncgyülekezetébe mentem. „A florenci olasz társaságokban asszony nemigen szokott egyedül megjelenni – mondá házi gazdasszonyom –, azért megszólítá il cavaliero P. hogy azon estve vállalkozzék vezető gavalléromnak.” A cavaliero hatvantól nemigen messze levő ifjú legény volt.

Egyezésünk szerint, mielőtt a terembe beléptem volna, előmbe jött s bevezetett. Ily móddal az egész teremet megkerültük, ismerőseinek előmutatott, kik igen nyájasan szóltak hozzám. A florenci nők általában oly nyájasok, hogy az első ismeretség feszessége csakhamar elenyészik. Igen csinos kis lábaik vannak, feltűnő könnyűséggel és módossággal táncolnak, jól öltözködnek.

Az elhízott Catalani tollas kalapjával a terem egyik szegletében ült, s körülte idegenekből és florenciekből álló egész udvar csoportozott. Helyzete igazán királynéi volt, olyan megkülönböztetett tisztelettel vétetett körül.

Én az ottani szokásokat nem ismervén, nem tudtam, hogy egész bál alatt elválhatatlan vagyok cavalierómtól, s több ismerőseimmel is találkozván, velük beszédbe eredtem, és a termeket megjártam. Mikor eljőni szándékoztam, keresem cavalierómat, hogy megköszönjem néki velem bajoskodásait, de ő már elment volt. Másnap háziasszonyom megszólítván, „nem képzeli – mondá –, hogy szándékom volt volna a cavalierót úgy megsérteni.” Mivel valék képes azt tenni, eleinte nem tudám érteni. Aztán magyarázá meg, hogy náluk megbántásnak tekintetik ugyanazon társaságban másnak, mint akinek karját előbb elfogadtuk, udvariságát elfogadni. Hogy ezen avult szokás, mely még a Szerelem udvara határozatai közüli lehet, a mostani nemzedéknél is egész erejében fennáll-e, vagy csak a régi jó oskola beaux-i között divatozik, nem tudom. Elég az, hogy én sok mentegetőzések után nyertem bocsánatot, a magát megsértettnek vélt cavalierótól.

A barberik – lovak – versenyét megnézni herceg T.-hez mentem. Mielőtt az elkezdődött, úgy szólva az egész florenci népség szekerezett; egy kibérelhető szekér sem maradt foglalatosság nélkül. Az equipage-ok Florencben szebbek és újabb ízlésűek is, mint Rómában s Olaszország bármelyik városában – kivévén Majlandot.

A herceg Longo l'Arno-kerti villájában gyűltünk össze. Ez ünnepnél jobb ízléssel elrendeltet sohasem láttam, s a házigazda és nő fesztelen nyájassága mindnyájunkra nézve igen kellemetessé is tudta tenni. Mi nékem különösen tetszett volt, hogy az inasok nagy kosarakat hordoztak, tele válogatott virágbokrétákkal, melyeket a kellemes házi nő vendégei közt elosztogatott. Alkonyat után a kertbe menvén, ott a narancsfák és másnemű bokrok világosítva voltak ágaikon csüngő színes golyólámpákkal. Így világíttattak fel a házak is a Longo l'Arnón. Innen egynéhányan elmentünk egy közönséges mulatókertbe; ez is, habár nem ily válogatott ízléssel, de e szerint volt felvilágítva, s a köznép, evés, zene és tánc közt igen vígan, de amellett illendőleg mulatta magát.

A florenci társaságokat közönségesen ócsároltatni halljuk erkölcsi engedékenységük miatt; de ezen ócsárlás inkább az idegenekből álló társaságról értendő, melyet valamennyire gyülevésznek mondhatni. Kivált az angolok közül némelyek, kiket kétes celebritásuk* honjukból kirekeszt, ezt ünnepadásokkal kívánják elfelejtetni a Florencben szünet nélkül változó társasággal; de a florenciek, úgy szólva, külön tartják magokat azoktól; s az ő társaságukat semmiképpen nem kell amazokéival egybevetni; noha abban is, mint hallám – mert oly rövid mulatás után, mint az enyém, az idegen csak azt mondhatja, amit hall, de azt ismét mondhatom, hogy ezt mind odavaló személyektől s nem vagy egy hiúságában megsértett jövenctől vagy másokat kíméletlenül kárhoztató erkölcs sárkányától hallám – a házas életet illető erkölcsi illendőségek mások, mint egyebütt szoktak lenni. Így a hűség Florencben feltűnő példányokban napirenden van, csakhogy nem – hites társak közt. Szívrokonságon alapult ismeretséget itt félbeszakasztani alig lehet anélkül, hogy az egész közönség anatémája a hűtelent ne érje. Nemritkán hallhatni húsz–, harmincéves ily hűséget. Ottan létem alatt egy negyvenévest is említettek, mely azon óráig tavaszi gyenge ábrándozások virításában zöldellett, téli zöldképpen. A Pastor Fido, hű pásztor Szépe redős képét ekkor is oly elragadtatással bámulta, mint szerelmük első szakában, pedig a negyven évek alatt egymást folytonosan felváltó óráknak legalább felét Szépe lábai előtt lebzselte el. Egy ily Hű kötelességei számosak: dámáját minden más nők felett szépnek, bájolónak vallani, körülte minden apró szolgálatokat megtenni, úgy, mint nyakkendőjét, dolgozózsákját sat. utána vonszolni, őt minden conversazionéba karján bevezetni; ha szekere előállott-e, megnézni. Midőn dámája ebédet ád, a legrosszabb ételeket is dicsérni, s mi még legterhesebb, olykor a matrimonialis gazda unalmas, már könyv nélkül tudott anekdotáit új meg új figyelemmel végighallgatni, ami nem kicsiny bosszúűzésük szokott lenni ezen matrimóniumban szemet hunyó, felebarát szerető keresztényeknek. Hanem a házassági köteleken tágítás szóra sem méltatik, ha a két fél helybehagyásával történik; de jegyezzük meg jól: a nő kénytelen hagyni, mert néki, ha szíve megreped is férje hűtlenségén, ezt rezignálva el kell néznie, minthogy őt sem törvény, sem közvélemény nem pártolja.

Egy estve háziasszonyomnál Marchese P.-nek sok irántami barátságos tetteivel dicsekvém. O. ügyvéd, ki jelen volt, felszóla: „Szegény Marchesa P. igazán sajnálásra méltó. Azonban kötelességemnek ismerem Önt, mivel idegen, tudósítani, hogy ha vele társalkodik, önmagát kirekeszti a társaságból, honnan ő már merőben ki van rekesztve.” „Csalatkozik az úr – mondám –, mert a Marchesa több társaságba bevezetett, s tekintetéért mindenikben igen szívesen fogadtak.” Végre kikerült, hogy mind a ketten más Marchesa P.-t említünk. Én mégsem tudám érteni, miért lakol oly keményen az ő Marchesája szívbeli gyengeségéért, midőn többeket láték, kiknek érzelgős tántorodásait a köztudat helybenhagyása jogosítá, s nevetve mondám: „Az urak szívgyarlóságok miatt nem szoktak oly kemények lenni például ehhez és amahhoz.” „Ezek – felelé – mind más esetek; mert ezek mind a férjek szankciója* alatt történnek, s nálunk, míg a férj nem szól, senkinek sincs szava hozzá. Itt a megkülönbözés teszi a botrányt. Bármily ártatlan is a nő, bármily feslett, kiállhatatlan, megvetésre méltó a férj: ha az ezzel ki nem tud jönni, s megkülönbözés történik, a nő a közvéleményben el van veszve. A férj, ha kedve tartja, feleségét kolostorba zárathatja; a nőnek pedig nincs egyéb joga, mint sírni, tűrni, hallgatni. Hanem hogy visszatérjünk a Marchesa P. esetére, ez annyira nyilvánossá lett, hogy minden tartózkodás nélkül elbeszélhetem Önnek is. Én voltam ügyvédje, de bizony keveset nyerhetek számára.

Marchesa P. nagy családból született; azonban szépsége volt egyetlenegy vagyona, miért szülői úgy vélekedtek, hogy férjhez adásában igen válogatósak nem lehetnek, s mivel itt, ha a nagy rendű vagyontalan nő férjhez nem mehet, menedéke egyedül a kolostor: tehát csak a férjhezmenetel és kolostor közt volt választás. Nőink többnyire ebben neveltetvén, ott is tartatnak férjhez menésükig; e kolostori élethez pedig a kis tizenhat éves Marchesa P.-nek semmi hajlama nem volt. A főbb rendűek házasságában nálunk inkább a családi convenienciát* szokták tekintetbe venni, mint a felek egymás iránti hajlandóságát, s legkevésbé a nő érzéseit. Marchese P. az itteni legfényesebb családok egyikéhez tartozik; gazdag, de hatvan évet jóval túlhaladott, magát elélt, önző, kiállhatatlan vén legény volt, ki rokonaival összeveszvén, meg akart házasodni, hogy rajtok bosszút űzzön. Választása az eleven kis Mariettára esett, annak szülőivel megegyezett, a kis Marietta is örülvén, hogy a kolostortól szabadulhat: ellenvetés nélkül, sőt vígan ment sorsa elébe. Hívattak engemet, s a fiatal nőnek férje halála esetére igen kedvező özvegyi tartást alkudtunk, azon feltétel mellett, hogy azt éltében illendően megbecsüli. Így a házasság megtörtént. Szülők, vőlegény, menyasszony mind meg voltak elégedve.

Első hónapokban az ifjú nőt új szabadsága érzete, divat szerinti öltözetei, szép szekere s lovai, bámulói: örökösen oly szédelgésben tarták, hogy – mint a vak légy – eszmélet nélkül repdesett mulatságból mulatságba. Ezen állapot így sokáig nem tarthatott. Helyzete fényét megszokván, kecsei előtte elvesztek. Bámulói között találtatott egy olyan is, ki keblében nemcsak a hiúság húrjait érinté meg, hanem szíve érzéseit is fel tudá költeni; szóval, kibe – mint szokták mondani – nyakig szerelmes lett. Azzal jött az eszmélet, s ezzel a helyzete s vén férje iránti győzhetetlen unalom. Másfelől a vén férj, ki családján űzött bosszúját egy örökösben anticipálá, s látá, miként irigylik és tüntetik ki fiatal neje remek szépségéért: eleinte büszke örömben úszkált; de reménye csak nem valósulván, s az irigylő bámulás helyett önrovására majd gúnynevetéseket kezdvén észrevenni, helyzetét maga is megunta. Ezért nejével egyezésre kívánt lépni – egy házi barát iránt. A nő egyet, a férj mást kívánt, míg végre összevesztek. A férj fenyegetődzött, hogy ha akaratának nem enged, kolostorba záratja. A nő, ki igazán szeretett, azon ocsmány ajánlatra semmiképpen sem akarta magát lealacsonyítani, bármi legyen következése.

 

A milánói Dóm

 

Plinius villája Comóban

 

Ismét hívattak engemet. A férj kívánta most egész epés bosszúját felesége ellen kiönteni. Én a szegény asszonyt nagy bajjal megmentém ugyan a kolostortól, de férje a házától elkergeté. Szülői azt állítván, hogy irigylésre méltó helyzetét csak az ő meggyaláztatásukkal hálálta vissza: róla semmit sem akartak többé tudni. Így szeretőjén kívül más menedéke nem maradt. Ezt hiúsága, hogy érette Florenc legszebb hölgye oly fényes helyzetét eljátszodta, s a kénytelenség – mert ily lárma után gyáván oda nem hagyhatta – arra bírták, hogy magához fogadja, s egy ideig együtt boldogok is voltak. Az asszony öngyalázatját szerelmében felejtvén, igazán, mint egy klastromban, elzártan élt; hanem szeretője helyzete alkalmatlan oldalait csakhamar el kezdé feszegetni, s hozzája goromba lőn. Az asszony három egész évig mindennemű kíméletlen bánásmódot angyali türelemmel szenvede anélkül, hogy csak panaszra is fakadt volna. Szeretője látván, hogy így sem menekedhetik tőle, most, úgy mondják, egy aljas ismeretséget fogván rája, minden tekintet nélkül odahagyá, s a nő Florencből idegen név alatt el akar távozni. Mi válik ezután szegényből, kitalálhatni, mert jó neve, vagyona, helyzete mind oda, s csak szépsége maradt – vesztére.”

 

Olaszország legcsekélyebb városában sem lehet a templomokat elmellőzni, mert egy-egy szögletben gyakran olyan mesterművekre akadunk, melyek lelkünket gyönyörrel töltik el; de mindezeknek száraz előszámlálása, midőn a látás vagy emlékezet színezetivel nincsen elevenítve, igen unalmassá válhatik az olvasó előtt, azért, amennyiben lehet, megkímélem tőle; hanem Olaszország a művészet földje levén, dicső termékeit egészen el nem mellőzhetem.

A Santa Croce temploma tele a művészet legremekebb példányival. E templom szűk körében nyugszanak Michelangelo, Alfieri, Galilei, Dante hamvaik is. Mennyi igazságvilágot terjesztettek ezen egyes fők a vak előítélet ködébe borult korra! Itt nyugszik Machiavelli is. Hogy barátja vagy ellensége volt-e ő az emberi nemnek, az nálamnál mélyebben gondolkodók előtt is rejtély. De véleményem szerint álpróféta az, ki az igazságot a népről bármely mellékes nézetért eltartóztatja, vagy oly kétes világban tünteti elő, hogy az egyszerű értelmet, mint csaló világ, félrevezérli. Az igazságnak csak felvilágító fényében kell ragyognia, bármi rémlátványokat tüntet is némelyekre nézve elő.

St. Lorenzo templomában van a Padre della Patriának* neveztetett Cosimo di Medici síremléke. A hercegek kápolnájában ismét az egyik Medici hasonnemű emléke, melyet, nappalt és éjszakát ábrázoló két nevezetes asszonyszobrok ékesítnek. Ezen két alak, megmagyarázhatatlan érdekerővel hatja meg a nézőt, mi Michelangelónak minden műveiben feltaláltatik. Nem a szépség és kellem bájai, mik itt hatnak, mert azokat, ezen nagy művész, ha fel tudta is fogni, megvetette. Michelangelo gondolatjának nevezték ez emléket, s minő gondolatjai voltak néki! Ő a művészetben egyedül áll. Ő nem utánzott, s mások nem utánozhatják őt, miért oskolát maga után nem hagyott, mert a zseni művei kivételek, s azokat csak zseni utánozhatná méltólag; de a zseni nem utánoz, hanem sajátilag teremt, s ezért ismét a zseninek oskolája nem lehet. A Capella dei Medici – ezen család kriptája, s kiékesítésével máig sincsenek készen, pedig a benne nyugvó egész büszke Medici család már rég elsenyvedt. A nagyherceg újra szorgalmatosan dolgoztat rajta. Annyi gazdagságról és fényről még képzeletem sem tudott lenni. Az egész kápolna falai legdrágább márvánnyal s másodrendű drágakő nemekkel incrustalvák, s a párkányzatok mind florenci mozaikkal – lavoro di comessóval* – ékesítvék. De az egészből hiányzik az egység és ízlés, azért habár gazdagsága meglepi is a nézőt: az emlékezetben tiszta képet nem hagy maga után.

A Chiesa di Santa Maria gót-görög stílusú külseje nem árulja el belseje remek alkatát. Ezen templomot Michelangelo úgy szerette, hogy közönségesen feleségének nevezte. Itt Giotto, Cimabue s Ghirlandajónak, a művészet első atyjainak egyszerű műveik említést érdemlők. A több freskóba festett arcképek közt Laura képét is mutatják. Sohasem tudám magamnak megmagyarázni, mi jogosította arra, hogy templomban álljon, hanemha a szerelmet éneklő költő sorai kanonizáló* hatalommal bírók. Oly furcsa s különös asszociációkat lehet az olasz templomokban látni, hogy előttünk józan eszű protestansokul megmagyarázhatatlanok.

San Giovanni templomának Ghiberti által kiütött domborművel ékesített remek ércajtóiról Michelangelo azt mondotta: megérdemlenék, hogy mennyország ajtói legyenek.

A Santa Maria del Fiore templomának fejér és fekete márvánnyal incrustált gyászos külseje kedvetlen hatást tett rám, ámbár kupolájáról Michelangelo művészi elragadtatásiban azt szokta volt mondani, hogy azt ha utánozni lehet is, de felülmúlni lehetetlen. Mely szerény, önmagát érdemeinél alább becsülő bírálójává tette géniusza őt, ki minden másokat felülmúlt Sz. Péter templomának merész kupolája felfogásában! E templom ajtaja felett áll egy különös mozaikrakás Ghirlandajótól, benne Michelangelótól egy Könyörületesség s Dante arcképe.

Florenc többi templomai is mind megérdemlik a megnézést, de én csak a rám nézve több érdekkel bírókat sorolám elő.

Háziasszonyomnál keletkezett ismeretségeim közt egyik legérdekesebb volt a derék M. ezredesnek – kit a carbonari zendületkor* Modena hercege gyanúra el akart fogatni, s midőn ő az erőszak szolgái elől bujkálna, tulajdon háza fedeléről, mely az elillanásra végmenedékül maradt volt, lelövetett a herceg parancsára – özvegyével és szép kis serdülő családjával ismeretségem. Az özvegy árva háznépével együtt, kivévén nagyobbik fiát, kit a modenai herceg visszatartóztatott, Florencben talált menedéket. Férje vagyonát mind elvesztvén, a florenci gran Ducától kapott kevés kegyelempénzből, maga s nagyobbik leánya kézimunkáiból élt s nevelte kisebb gyermekeit. Ekkor már tíz hosszú keserves évet töltött el, a borzasztó katasztrófa után, s az özvegy háznépével együtt még mind mély gyászba borulva siratá férjét, midőn egy vasárnap, mise után háziasszonyomhoz jővén gyermekeivel, s nagyobbik leányát, Hyacinthát, mindnyájunk csudálkozására szép fejér öltözetben hozván, monda: „Hyacinthám ma tizenötödik évét elérte, s azzal a gyermekkorból kilépett; ideje, hogy a világgal és annak gyönyöreivel ismerkedni kezdjen, és nékem bármi nehezen esik is, el kell ismernem, hogy felette nagy önzés lenne ifjú napjait saját gyászomhoz csatlanom. Én férjemben minden örömemet elvesztettem, mi itt e földön csak lehetett, s egyetlenegy keserű vigasztalásomul maradt a ráemlékezésben élni, s azt mindennap oly elevenen fenntartani, s nyilván vallani, amint csak tehetségemben áll. De halálakor Hyacinthám alig volt ötéves, ő azt oly élénken, mint én, nem érezheti, néki még élni s remélni kell. Magam akartam a világ zajába valamennyire beavatni; de meg kell gyengeségemet vallanom: még anyai szeretetem sem tudott arra bírni, hogy magamon oly erőt vegyek. Azon elhatározódással léptem ki házamból, hogy mise után magam vigyem leányomat a ma néppel tele Giardino di Boboliba; ő közmulatságban még sohasem részesült, s az hihetőleg mulattatni fogja; de gyászruhámra tekintvén, a sírás szinte eltikkasztott. Mi keresete lehet M. özvegyének mulatság jelenetei közt? Ott gyászruhám csak örömbotrány lehetne. Azért jöttem, édes egyetlenegy barátném, hogy megkérjem: vigye el magával a leánykát. Tudom, megteszi érettem, s nem átallja az M. szegény árvájával közönséges helyen megjelenni.”

Kívántuk mindenképpen rábírni, hogy velünk eljöjjön, de lehetetlen volt. Csak sírt és egyszersmind mosolygott. Leánya nyakába borult, s kért minket, hogy ne erőltessük anyját. Ő maga is igazán nem vágyik, s nagyobb örömmel ölti fel újra gyászruháját, mint elváljék anyjától bármely érdekből. Mindnyájan sírtunk. Idő kellett, míg magunkat rendbe szedhettük.

Kevés ily, szívet megillető jelenet tanúi lehetünk e mindennapi, önző indulatok közt folyó életben. Ezen asszony pedig azon olasz nők közül való volt, kiket közönségesen úgy leszólanak, s kiknek erkölcseikről oly könnyeden ítélnek.

Mi elmentünk a kertbe. Ez a gran Duca lakához tartozik, igen pompás, több nevezetes szobrokkal van ékesítve, melyek az éppen akkor nyílásban volt babérbokrok közt állottak. A szép lányka, ki fejér öltözetében talán még szebb volt, mint a gyászosban, eleinte búsongott; de az éltében legelőször látott élénk jelenet lassanként felelevenítette benne az ifjúság rugalmas örömérzetét, s anélkül hogy csak sejdíteni is tudá, szépségével mindenek szemeit magára voná.

Én sem tölték ily édes érzetekkel teljes pillanatokat, mióta honom, anyám és testvéreimtől távol valék.

Egyik napon háziasszonyommal a Museo d'Istoria naturaléba mentünk. Ennek nevezetességeit mindenki ismeri. Egyebek közt a florenci döghalál, borzasztó igazsággal van apró viaszalakokban ábrázolva abbate Lumbo által. Itt a senyvedés, rothadás maga egész undokságában adatik elő. Ha bámulással töltött is el annak képzelése, mennyi magát felejtő bátorsággal és keresztényi elszántsággal kellett bírni a jámbor apátnak, hogy oly veszély jeleneteivel ily apróra megismerkedhessék, mindazáltal megfoghatatlan volt előttem, miképp lehetett rothadás ábrázolásával oly hosszason foglalatoskodni, s mint valami időtöltő játékkal pepecselni. Azonban mindig tisztelettel tekintém a katolikus papság azon szép tulajdonát: mely magát elszánó buzgalommal ápolja sínylő embertársait ragadó nyavalyák veszélyi közt, s milyen áthághatatlan kötelességérzettel ül minden válogatás nélkül a sínylődők ágyai mellett, míg tehetségében áll nékik enyhítést és vigasztalást nyújtani, ha mindjárt egyes esetekben az igen buzgólkodó fanatizmus túlságokba is ragad némelyeket közülük. Higgyük el: ilyen esetekben a szegény misericordianus fráter* éppen nem nevetséget gerjesztő.

Egy szegény falusi katolikus pap magát felejtő, szelíd könyörületességének magam is itt nálunk tanúja valék, midőn a kolera nehéz csapása rémüléssel mindnyájunkat lesújtott volt, s némelyikünkben, fájdalom! a félelem, a magát s magáéit megtartás ösztöne oly önséget ébresztett, hogy vagy eszméletlenül szaladt előle, vagy különkeríttette magát azoktól, kikhez a gondviselés éppen úgy, mint háznépéhez a kötelesség szoros szent láncaival csatolta, nehogy a körülötte levő hurubákból a kigőzölgő nyomor s betegség rothasztó lehelete hozzá hathasson; azon ablakival szembe eső hurubákból, melyeknek nyomorult tekintete őtet addigelé víg kedvében ritkán háborgatta, s még ekkor is eszébe nem juttatta, hogy talán azok lakósiért is kellene valamit tenni, ha olyas állapotban hagytuk őket, hogy magokért semmit sem tehetnek. Odahagyni őket ilyes veszélyben szinte oly, de még nagyobb gyávaság, mint a tisztnek katonáit a csatamezőn.

Másnap háziasszonyom ismét elvitt egy kisdedóvó intézetbe. Jobb, szebb és célirányosabban elintézett gyerekiskolák egész Európában nincsenek, mint a toscanai hercegségben. A nagyherceg minden efféle intézetekre különös figyelmét szokta fordítani, és eszes ember levén, jól tudja, hogy csupán az alapítás nem elég, ha azután is gond s figyelem nem fordíttatik fáradhatatlanul reájok. Azt mondják, hogy a florenci oskolákat gyakran meg szokta látogatni, a tanítókat majd mind személyesen ismeri, a könyveket s a módot, melyek szerint a tanítás folyik, meg szokta vizsgálni. Gyakran tanácsolgat is, s még a konyhát is megnézegeti, s az étkeket megkóstolja. A gyermekekhez igen nyájas; azokat gyakran maga előtt kérdezteti ki, hogy lássa, mire haladtak kis tudományukban, s majd mindig maga is teszen hozzájok egy vagy más kérdést, s ilyenkor amennyi gyermek, mind egyszerre kíván felelni kis büszkeségében, hogy magát előtte kitüntesse, mi, mint mondják, nagyon mulattatja. Megelégedést, jólétet maga körül látni s terjeszteni mindenekben főbb törekedése, csak hogy ez mind szűk körbe szorult saját szabadsági elve szerint történjék. Az irgalomegyesületnek is tagja, s a temetéseken gyakran szokott a beburkolt testvivők vagy kísérők közt lenni.

Ezen kisdedóvó intézet, melybe mi mentünk, Florenc néhány hölgye által alapíttatott, kik magok közt a főfelügyeletet megosztván, hetenként rendre az oskolákban megjelennek, s a bánásmódra, tisztaságra, tanításra felügyelnek. Sohasem láttam ily szépen elrendelt intézetet. Ez a város azon részének, melyben fekszik, legszegényebb lakosai javára alapíttatott: hogy míg a szülők munkára járnak, gyermekeik az utcán kóborlástól eltartóztassanak, s mindennemű veszélytől óva legyenek. Mihelyt járni, s keveset dadogni tudnak, bevétetnek, és ha jól emlékszem, hétéves korukig ide járhatnak; hanem azután alkalmasok levén felsőbb oskolákba menni, innen ki kell lépniük. Azért itt fő cél nem annyira a tanulás, mint az erkölcsök előképzése. Főbb gond a csinosságra, engedelmességre, egymás közti egyezségre fordíttatik, s hogy az időt foglalatosság nélkül ne henyéljék el, annak minden percében valamit tenniük kell. Ebédet is itt kapnak, hogy ne kelljen a szülőknek munkáikat félbehagyva utánuk jönni, vagy a gyermekeknek magokra hazamenni. Estve hét órakor, munka végzetével az anyának, vagy valaki másnak kell a gyermek után jönni, egyedül egyet sem bocsátnak ki az oskolából.

Szerencsénkre, elég jókor érkeztünk, hogy a napirendet kezdetétől fogva láthassuk. Az ezen héten felügyelő három asszonyság már jelen volt. A tanítómester, intézet főbb felügyelőnője, két vagy három alsóbbrendű, inkább dajkáló, mint tanító nők a külteremben, mely ebédlő levén, hosszú asztalkákkal és apró székekkel vétetett körül, fogadták a gyermekeket, rendről rendre gondosan megvizsgálván, hogy megmosdatván, fésülvén, s öltözetük jó rendben van-e. Hol ezekben hiányt találtak, a gyermeket felhozó anyát vagy más személyt figyelmeztették rája, s a kisdedet egyik dajka kivivén, kicsinosította. Miután mindez végbement, a gyermekek kezeiket hátratevén körbeálltak a felügyelőnő körül, ez az imádságra jelszót adott, a gyermekek mind letérdepeltek, a rövid imádságot fennszóval utána mondták, elvégezvén, ismét rendbe állottak, kezeiket hátratették, a tanítónő megint jelt adott, s ők egymás után – a kisebbek elöl, a legnagyobbak hátul – énekelve a tanulóterembe lépdeltek. Ennek egyik felében az ülések félkört képezve deszkalépcsőzetekből voltak készítve, a másikban pedig állványokra írás és számvetésre való fekete táblák s tanulmányaikhoz tartozó minden készületek rakva. Ott várta őket a tanító, ki a betűzés, számvetésbe avatta bé az arra alkalmatosakat. Ezalatt a külterem közepében a dajkáló nők egy nagy matracot földre terítettek, hogy az elfáradt elálmosodott kisdedeket reáfektethessék. A terembeni kisdedek – fiú, leány elegyesen – a lépcsőzetekre civakodás nélkül elhelyezvén magokat, a felügyelőnő jeladására, ki a félkör közepében álló székre leült, mohon várták, hogy ez a kis erkölcsi tanítást elkezdje. A jelen volt alapítónők és mi a nékünk előmutatott székekre telepedtünk le.

Ezek megtörténte után a mesterné figyelemre intő jelt adott, a kisebbek közül egyet, ki hozzája lapult volt, ölébe vett, a gyermekgyülekezetet felszólította, s erkölcsi kis regényét elkezdette. Szebb és szebben előadott, a hallgatók elhivattatásához célszerűbben intézett tanításokat sohasem hallottam; ezek mind a közsorsúak életéből voltak véve s a gyermekek értelmi tehetségéhez mérve. Péter vagy Pál, ha jó, engedelmes, szorgalmatos, igazságos fiúcska volt, milyen derék, tisztelt, vagyonos, boldog mesterember, polgár, atya lett. Kis Bibi hasonlólag mint szorgalmas, rendes, boldog háziasszony kisdedkori jó magaviseletének milyen dús jutalmát vette. A rossz, hazug, rest kis Crispino, ki örökké az utcán henyélt, milyen nyomorúságban végezte, mint koldus, napjait. Így a magaviselet jutalmának és büntetésének előadása mindig értelmükhöz volt alkalmazva s oda irányozva, hogy majdani társasági állásukat s helyzetüket jobbítani, s abban megelégedést találni igyekezzenek. De szebb kis gyülekezetet sem láttam soha, mint ezen többnyire mind kitűnő szépségű gyermekekből állót, kiknek minden arcvonaluk és mozdulatukban élénk részvét jelenült, amint a mesterné szavait feszült figyelemmel kísérték.

Némelyek közülük helyeiket elhagyván, körülte csoportoztak, mások kis állaikat kezeikbe támasztva s mély figyelembe merülve helyeikről hallgatták. Igazán mondhatom, hogy e festői ártatlan csoportozatban egyet sem láttam, kinek figyelme másfelé lett volna szóródva. Nagyon mulattató volt kivált a történetecskék végzetével hallani, milyen erkölcsi tanulságot vont ki belőle mindenik saját okoskodása szerint. Mindenik egyszerre felszólalt, hogy neki mi a jövendőbeli terve. Mikor én csizmadia vagy ez és amaz leszek, mondták, így és amúgy cselekszem. Némelyiket kis ambíciója fennhéjázóbban ösztönözött, s így szólott: majd ha jól tanulok, ez vagy az leszek. Ezalatt a dajkáló nők gyakran körüljárták a kis sereget, hogy szükségeiket megtudakolván, azokat kielégítsék.

Délben, midőn az ebéd ideje eljött, előbbi rendjüket megtartván, ismét a mesterné jeladására, énekelve kilépdeltek az ebédlőterembe, asztal körül állva is mindnyájan énekeltek, s tálalás alatt kezeiket hátra kellett tartaniuk, nehogy valamelyiket a nyalánkság kísértete megkörnyékezze, s az előtte levő tányérba kapjon, míg jel nem adatik. Igen jól készült rizskásalevesük volt, s benne egy-egy porció húst kapott mindenik a tányérára. Mikor ez mindenik számára ki volt osztva, a mesterné rövid imádság után evésre engedelmet adott. Ekkor a gyermekek mind leültek, a mesterné s felügyelő dajkák vigyáztak, hogy az evés csinosan, civakodás nélkül történjék, s ki-ki maga részével megelégedjék, az alvó kisdedek része pedig eltétetett számukra. Ebéd végével hálaimádság után ismét ugyanazon rendben s énekelve ellépdeltek. Mint folytatott tovább a napirend, nem tudom, mert mi is elbúcsúzván tőlük, hazatértünk. Kemény fenyítékszót vagy büntetést ottlétem alatt nem hallottam.

Egy délután kezemhez kapván Silvio Pellico* munkáját, mely akkor Florencből még keményen ki volt tiltva, s azért csak igen bajosan s nagy titkolódások közt lehetett hozzájutni, mohon fogtam olvasásához, s addig le sem tevém, míg el nem végeztem. A szép írásmód, az író szomorú helyzete, mely képzeletimben annyi fájdalmas rettegtető félelmek rokon érzeteit ébresztette, könnyek záporát facsarta ki szemeimből; mindazonáltal olvasása reám kedvetlen hatást tett. Nem szeretem az oly könyvet, mely az író igaz érzelmeiről, személyes jelleméről, gondolkodásmódjáról zavarba hoz. Magammal tisztába nem tudék jőni: ha Silvio Pellico ahelyett, hogy meggyőződésén alapult elveket követő férfiú volt volna, nem egy hígvelejű, ábrándozó fanatikus volt-e, ki ingó érzelmei árjától elragadtatva egy túlságból másba vakon hányattatott, vagy egyéb, mit még inkább rettegtem hinni, s tollam igazán leírni vonakodik. Oly fájdalmas arról, ki szenvedett s oly szenvedéseket állott ki, hogy még olvasására is felborzad hajunk szála, szívtelen ítéletet hozni. Egy asszony könnyed ötletei ily szenvedésektől megszentelt embert szinte szentségtörés nélkül meg nem támadhatnak; hanem fájdalmas csalódás: hol egy fájdalmaktól edzett férfiú komoly gondolati s érzései kifejezéseit várjuk, ott egy vénasszony jeremiádjira találni. Azonban bármi ösztönözte az írásra, s bármilyek voltak is abbeli nézetei, arról meg vagyok győződve, hogy könyve kimondhatatlan jót tett; azért szívem legforróbb hálája fennmarad mindig az írónak.

A florenci társaságban nagy lármát csinált egy fiatal ügyvéd rendkívüli improvisatorei talentuma. Egész szomorújátékot tudott minden előkészület, minden gondolat-következetesség elleni hibázás és akadozás nélkül legszebb versekben előszavalni, mintha Alfierinek gonddal előre megtanult valamely darabját adná, s ahhoz értő kritikusoktól, kiknek művelt ízlésit, egy-egy fület csiklandoztató hang vagy dagályos szavakból álló üres frázis nem oly könnyen vesztegethették meg, hallám, hogy talentuma valóban bámulásra méltó. De sajnálkozásomra, ezen csudaember ekkor éppen Rómában volt, s nem hallhatám, és már szégyenemre nevét is elfelejtém. Azonban ő bennem oly nagy vágyat gerjesztett egy improvisatorét hallani, hogy egyik estve egy kis társaságot gyűjtvén magamhoz, az utcabeli legnépszerűbb improvisatorét, kinek híre alsóbb körben nem kevésbé volt elterjedve, felhívatám. A múzsák ezen piszkos, borzos, terehhordói dimenziókba taglalt kedvencét meglátván, nem kissé csökkent várakozásunk, mindazáltal megegyeztünk vele, hogy ahány tárgyat elénekel, annyi paulit* adunk néki, s végzetkor, ha mulattatva találjuk magunkat, un piccolo regalo* fog következni; hanem kikötöttük magunknak, hogy a tárgyakat mi válasszuk. Ez nékünk, maecenasoknak, sem volt oly könnyű dolog. Ekkor is, mint gyakran szokott történni, bár sokat válogattunk, csak a legavultabb tárgyakra bukkantunk.

Első tárgy volt a szekérverseny. Rossz, hasadt gitárját elővevén improvisatorénk, egy preludiót pengetett rajta, s rekedt hanggal nekigyújtott az éneknek, éppen úgy, mint a vak koldusok szoktak; hanem rómaiakat, Olympust beléhozván, ezt nagyszerűen leénekelte. Második tárgy volt a rózsa. Ebben Venus játszott főbb szerepet. Harmadik Florenc szépsége. Ebbe annyira beléhevült, hogy verejtékező homlokát mindegyre törölgetnie kellett, s oly tele torokkal ordított, hogy az szinte kihasadt, mi pedig a megsüketüléstől kezdettünk félni. Gitárján egy-két húr elpattant, de arra ügyet sem vetett. Versei egyenetlen lábakon sántán-bénán döcögtek elé, mi miatt a szép olasz nyelv minden kellemeit elvesztette; csak arra látszott ügyelni, hogy a sorok utolsó szavait rímben hangoztassa. Mindazáltal a história kitűnőbb eseteivel és mitológiával eléggé ismeretes volt, s nagy emlékezőtehetsége készséggel állott szolgálatjára. Utolsó tárgy volt a magyarok megéneklése. Ezeket, ha szintén tengereken túl költöztette is, tudta csakugyan idézni Nagy Lajost, s hogy Olaszország uralkodása alatt volt, és énekét ezzel végzé:

 

„E viva! le bella Ungherese,
E la generosa nazione Inglese!”*

 

E mesteri végzetnek ellentállani lehetetlen volt. Tapsaink harsogtatták a szobát, s mindegyikünk kész volt a piccolo regalóval. A „Louez toujours”* itt igazán bétölt.

Gróf S. meglátogatván bennünket, beszélé, mily jól tölté aznap idejét; mert egy igen szép társasággal az U.* hölgykolostorban volt, fényes reggelire levén meghíva az apátasszony által, kihez ajánlólevelet hozott anyjától, aki ezen kolostorban neveltetvén, az apátasszonnyal szoros barátságban élt egykor. „Igen jól mulattuk magunkat – mondá. – Az  egész reggeli válogatott volt; legjobb fagylalt, amit a városon kaphatni. Úgy látszik, az apátasszony szereti a jó életet. Reggelizés közben néhány, nevelés végett oda béadott szép kisasszonykával zongoráztatott, énekeltetett, s az után még meg is táncoltatta őket, hogy megítélhessük, miképp kolostora falai közt a nevelés hátra nem marad, s onnan oly társasági tökélyekkel elkészülve léphetik ki a fiatal hölgy, hogy mindjárt illendőleg jelenhetik meg a gran Duca fényes ünnepein. A  társaságban csak egyedül valék férfi, s alig találám fel magamat, mert mind az én ítéletemre hivatkoztak; de én, ámbár komoly tekintetű, gáncsoskodó mégsem valék. Rendről rendre mindeniket megdicsértem, még a legrútabbakat is. Mennyi pirulások közti hálás kacsingatást kaptam köszönetül! Az  apácák kacsingatásai, kik még jobban értik ezen mesterséget, mint Önök, világi asszonyok, jobbacskán mulattak volna, ha a vénjei azon jognál fogva, hogy anyámat ismerték, egyről egyig belém nem ragaszkodnak vala. Bő beszédeiktől alig tudék megmenekedni.

De most következik előbeszélésem valódi része. Szerelmes vagyok, nyakig szerelmes – a szép sorella Seraphinába, ki olyan szép, milyent még sohasem láték; de ő, nagy bosszúságomra, ügyet sem vete rám, bármint kívántam figyelmét magamra vonni. Egész byroni megvető tekintettel bír! Elszöktetés, főbelövés forog elmémben; ha másként nem lehet, kész vagyok még a vén apátasszonyt is elszöktetni.”

Ezen szerfeletti dicséret nem kissé lobbantá fel bennünk azon asszonyi megbocsátható kíváncsiságot, hogy nemünk ezen Phőnixét megtekintsük; s háziasszonyom felszólván: „ha tetszik, mi is elmehetünk az apátasszonyt meglátogatni, mert nékem is jó ismerősöm levén, szívesen fogadand; mi több, a szép Seraphinát is gyermekkorától fogva jól ismerem” – én ajánlatát tüstént elfogadám.

A kolostorba bemenvén, egy nyájas kapusnő fogadott el minket, s míg az apátasszonynak ottlétünket megjelentették, az alsó emeletet megjártuk. Ez a konyha s evőszobákból, egyszóval a háztartáshoz tartozó alkalmatosságokból állott. Mindenütt a legnagyobb tisztaságot, csinosságot és bőséget találtuk. A főzés körül sürgölődő kövér apácák megelégedett, vidám kacagó tekintettel fogadtak bennünket. Mindenik kész volt mutogatni, magyarázni. Büszke megelégedéssel mutogatták a nagy konyhaedényeket. Itt megelégedés, boldogság lakozik, gondolám magamban. Beh okosan választottak ezek, midőn keblükben minden más indulatot elaltatván, csak üdvösségüknek és gyomruknak élnek!

Jelenték, hogy az apátasszony vár bennünket, s igen örül látogatásunknak, s felsieténk. A köz elfogadóteremben igen szívesen fogada. Néhány apáca is volt vele, kezében mindeniknek egy-egy kötés csüngött, s beszéd közben szünet nélküli szorgalommal mozgatták ujjaikat. Az apátasszony négy fal közé rekesztett sorsosival együtt háziasszonyomtól mohón tudakozódott ismerőseinek házi körülményei iránt, melyekben nem annyira keresztényi kötelességből, mint újságvágyból és mendemonda-szeretetből látszottak részt venni.

Megmutatták az oratóriumot*. Itt egy jócska oltárkép függött; de saját műveikről ítélve, úgy látszott, hogy az apácák nemigen kemény bírálói voltak a szép műveknek; mert egy-egy rózsaszínű viaszból alkotott kis Krisztus, ki mohán, csinált virágok, viaszgyümölcsök – melyek nagyságukkal az egész gyermeket kétszer is felülmúlták – és pamutbárányok közt feküdt, s egy-egy égő szív tették a gyülekezetben ügyességükért bámult tagok művészi foglalkozásait, és azokat oly büszke örömmel mutogatták, mintha Raffael művei voltak volna.

Elbúcsúzván az apátasszonytól, engedelmet kértünk tőle, hogy a kolostort megjárhassuk, a tanulóintézetet megnézhessük, s végre a szép Seraphinát is meglátogathassuk. Mihelyt említők e nevet, az apátasszony s körülötte sereglő egész testvérség menny felé fordított szemekkel szólának: „Ah! la sorella Seraphina fa la nostra gloria.*  A tisztelettől egészen elfogódva vártam hallását a nyáj ezen választott báránya kegyes és szent tetteinek, midőn az apátasszony monda tovább: „Olyan jól tanít táncolni, hogy tanítványai közönségesen még több bámulást gerjesztettek, mint a divatban levő párizsi táncmesteréi. De kolostorom híres arról, milyen jól tanítnak benne zenét és táncot; azért a városból a valamirevaló házak leányait mind is idehozzák.”

Elválván az apátasszonytól, amennyi apáca volt, mind követett, s a folyosóra érvén, mindegyik maga kamarácskájába akart bevinni. Mindeniknek volt valami mondanivalója, s ez majd mind egymás elleni aprólékos megszólásokból, panaszokból állott. Például: egyiknek több csemegét hoznak rokonai, s olyan fösvény, hogy kamarájába zárkózva mind egyedül eszi meg, anélkül hogy mást csak meg is kínálna vele. Alig menekedheténk ezen főkábító panaszok özönétől.

A tágas tanulóterembe volt egybecsoportozva a tanuló kisasszonysereg, s köztök voltak a tanító apácák. Egyik szegletben rossz zongora mellett folyt az énektanítás; másikban egy francia apáca azon nyelven néhány kisasszonykát oktatott. Szépírás, virágrajzolás, földteke, fekete számvető-tábla, káté, elavult közönséges históriai könyv, mocskos kézimunkákkal unalommal foglalkozó, duzzadt könyv nélkül tanuló kisasszonykák itt is mind megvoltak, mint más ily intézetekben is szokott lenni. Csudálni lehetett, milyen felszínűleg és tudatlanságot elárulólag folyt a tanítás.

A másik terem egészen Terpsichorénak volt szentelve. Ennek közepében állott a szép Seraphina – a kolostor Taglionija*. Szerzetbeli nehéz öltözete bokán felülig levén felaggatva, a körül álló kisasszonykákat avatta bé a française* könnyű lépésibe. Tovább két vagy három apáca ismét egy-egy csoportot tanított térdhajtásokra s láb kifelé tartásra.

Háziasszonyom Seraphinát megcsókolván, engemet bémutata néki, s kérdé tőle: „Hogy vagy, Seraphina? Úgy tetszik, még halványabb most, mint mikor utóbb láttalak. Coraggio! Végy erőt magadon, gyermekem, mert így még megbetegszel.” A szép Seraphina csak elsohajtá magát; egy keserű csúfondáros mosoly vonult el ajka körül, s nagy szemeiből egypár könny gördüle halvány arcain le, melyekről a fáradság pirossága már eltűnt volt. Huszonöt vagy huszonhét éves lehetett, s még könnyen nyomozható szépségének már csak fonnyadó maradványai léteztek. Felém fordulván, igen nyájasan szóla hozzám. Rövid beszélgetésünk mindennapi tárgyak körül forgott; bennem mégis egy mély rokonérzet támadt új ismerősöm iránt. Elbúcsúzánk szegénytől: én, hogy többé sohase lássam.

Hazamentünkben mondám háziasszonyomnak „Szeretném az okát tudni, miért olyan bús a szegény Seraphina. Úgy tetszik, megelégedetlen a kolostori élettel. Valljon mi lehetett oka kolostorba menetelének?” „Mi oka? – szóla háziasszonyom vállat vonítva – az, mi többnyire mindegyiknél, s mit többnyire mindegyik keservesen meg is bán, mikor már késő, s nem marad egyéb hátra, mint a gondolatlan, elsietett lépést egész életében – siratni. Röviden szólva: szegény volt és szeretett; szeretője megcsalta, mert egy gazdagot vett el, s ő bosszújába kolostorba ment, mit most bán, de már késő.”

A Cascinénél szebb, kellemesebb sétahelyet egy városban sem ismerek. Itt minden alkonyatkor lehet találkozni az egész szép világgal. Igen mulattatott, midőn a park sötétebb ösvényein a sokaságtól magunkat elszakasztván, lóháton a nyulakat és fácánokat kergettük, melyek oly számosak voltak, hogy előttünk majd minden lépten felugrott egy-egy, s nem kis próbára tette ki lovagló ügyességünket, hogy el ne tapossuk, annyira meg voltak barátkozva az emberi társasággal. Olykor háziasszonyommal szekereztünk ki. Egyik estve szekerezésünk későbbre haladt, mint szokott rendszerint. Szinte csak mi maradánk a Cascine tágas sétaterén. A hold a nagy fák lombjai közt vidámon kakucsált le ránk. Oly est volt, amilyen ajkainkat legtitkosabb gondolatink közlésére is felnyitja, s szívünket viszont kitárja, hogy önségünket felejtve, a beszélő érzelmeiben élénk részt tudjunk venni. Ily pillanatok az érzelmek tágabb láncszemeit szorosabban szokták összevonni, s érezzük, hogy az egész teremtésben egy közszeretetnek kell uralkodni. Mély hallgatásban valánk mindketten egy ideig elmerülve, míg én megszólalván, társamtól kérdém: mi az oka, hogy oly hallgató ő, ki oly vidám és eleven társalkodású szokott lenni? S ő rövid tétovázás után így szóla:

„Ma egy húsz év óta nem látott jó barátomtól vettem levelet. Ne nevessen Ön azon, ha húsz hosszú év s egy falka körülmény közbejötte után, ezen levél oly elevenen ébresztette fel bennem az emlékezeteket, hogy vénasszony létemre is mintha tizenhat éves lányka volnék, ki a szerelmet még csak sejdíti, egész napi andalgásokra bírt. Húsz hosszú év telt el azóta, hogy őt nem láttam, s pedig húsz évvel ezelőtt azt hittem, hogy minden érzelmem, egész létem hozzá van kötve, s nála nélkül egy pillanatot sem élhetek. Sok bánatot, sok örömet ismertem azóta; megvigasztalódtam, s még el is tudám felejteni őt. Ő megházasodott, felesége, gyermekei vannak, kiket szívéből szeret s boldog. Most azt írja, hogy nagyobbik fiának gyengélkedő egészsége tekintetéből az olaszországi levegőt tanácslák, miért azt Florencbe szándékozik küldeni, s kér, fogadjam magamhoz, ügyeljek reá, s legyek anyja.

Rólunk, szegény olasz nőkről, általánosan véve a vélemény nemigen kedvező. Könnyű erkölcsünk, ingó hűségünk, könnyen megnyerhető kegyeink oly könnyen forognak szájról szájra, mint a rossz pénz kézről kézre. S így többnyire azok becsmérelnek, kik rólunk és házi körülményeinkről semmi ismerettel sem bírnak. Mely szívben a szeretet gyengéd növénye csírázik, abban hűség s azzal járó tiszta erkölcs létezik; s mi, olasz nők, szívünk egész átadásával tudunk szeretni, hanem az irány, melyet ezen indulat veszen, teszi az erkölcs feddhetetlenségét. Ez Olaszországban miért nem oly helyes, mint p. o. Angolhonban, talán férfijaink fejthetnék meg legjobban; s ki elfogulás nélkül akar vizsgálódni, társasági rendszerünkben könnyen át is láthatja. Fájdalmas tudat, hogy a világkárhoztató, kemény ítélete alatt nyögünk. Magunkat menteni nem akarom, mert hibáinkat, gyarlóságainkat, fájdalom! eléggé látom; de ismét arra térek vissza, hogy aki helyzetünket elfogulatlanul vizsgálja, az bármily kemény ítélő bíró, követ ránk nem vethet.

Az én életem eseményei is kevéssé különböznek száz meg száz más olasz hölgy élte történeteitől. Anyámtól árván maradván el, atyám velem és nevelésemmel keveset bajoskodhatott, s elegendőnek látta az itteni közszokás szerint engemet legjobb kolostoraink egyikében neveltetni. Ezekben miként folyik a nevelés még most is, az életmód milyen, Ön már ismeri. A tizenhetedik évet ott már elértem volt. Víg, eleven levén, az élet örömérzetével telve, magamat gondolkozással sohasem fárasztottam; imádságomat elmondani, táncolni tudtam. Sírtam, ha mást sírni láttam, kacagtam a kacagókkal; de hogy vagy egy erkölcsi elv, mely az asszonyt bajos életpályáján tántoríthatatlanul vezérelje, mily fán terem, arról még képzetem sem tudott lenni. Hogy is lehetett volna nekem, mikor még a jámbor apácák előtt is sohasem hallott szó volt? Ők magokat a világ csábításai elől elzárván, elégnek tartották neveltjeiknek imádságot ajánlani az ördög minden incselkedései ellen.

Egyik napon atyám meglátogatván engemet, jelenté, hogy egy igen jó szerencse ért, s a napokban meg akar vele ismertetni; de kívánja, hogy részemről semmi akadályt ne vessek közbe. Én sem kívántam egyebet, hanem hogy a kolostort minél előbb odahagyjam, több tanuló vetélkedő-társaimat férjhezmenetelben megelőzzem, s az óhajtott világba belépjek. Büszkén, csúfolódva jelentém fényes szerencsémet társaimnak, kiknek még kolostorban kelle maradniuk. A várt napon eljőve atyám egy öregúrral. Előbb azt képzelém: ez a fia vagy öccse számára kíván megkérni; de hallván, hogy tulajdon becses személyével óhajt szerencsésíteni, örömem nagyon megcsökkent. Társaim elrejtekeztek volt, hogy az engem ért fényes szerencsét megpillanthassák, s most már rajtok vala a sor velem csúfolódni, nem is mulasztották el. Rám rohanva kacagások közt tudakolták:»Ha vőlegényem nem nagyapám-e? Nagyon szerelmes vagyok-e? Ily szerencse bizony mást is érhet még.«

Signor S.-el olykor találkoztam volt, ablakon kinézve-e vagy másként, már el is felejtettem. Ő fiatal vala, mindenképpen szebb a nékem szánt vőlegénynél, s egy szerelemtől égő levelet írván nékem, kére: »Ne tegyem magamat és őt örökre szerencsétlenné ily visszás férjhezmenetellel.« Talán még avval is fenyegetett, hogy megöli magát. Elég az, anélkül hogy húsz szót együtt beszéltünk s őtet eléggé ismertem volna, azt képzelém: egymás nélkül el nem élhetünk, s atyám ellenére hozzája férjhez mentem.

Én nobile voltam; ő nem tartozott azon rendhez, e szerint nem is azon társasági körhöz, melyhez én; ámbár nálunk, Olaszországban kevésbé vannak fenn a társalgási gőgös különrekesztések. Vagyonnal férjem éppen nem bírt. Neveltetése, szokásai sem olyanok voltak, hogy magát jobb társaságokba belé találhassa. Atyám anyámról maradt vagyonkámat átadta, s egyúttal jelentette, hogy tőle semmit se várjunk; s mivel férjhezmenetelemmel ellenére cselekedtem, ő is eltökélte magát másodszor megházasodni, mit rövid idő alatt meg is tett.

Így minden eddig ismert társasági viszonyoktól különválván, eleinte csupán egymás szerelmében éltünk, melyet, én részemről legalább, kimeríthetetlennek véltem. Vagyonkánkat vígan költöttük el anélkül, hogy meggondoltuk volna, másnap mihez fogunk. Férjem csakhamar visszatért ifjú legénykori lármás mulatságiba, táncosok, táncosnők s több ily személyek közé. Én félteni, sírni, szemrehányásokat tenni kezdettem; mert ő minél inkább hüledezett irántam, annál hőbben ragaszkodtam szerelmemhez. Ezen nappali s éjjeli aggódásaim közt egészségemet, szépségemet elvesztém. Minden asszonyi magát kedveltetést mellőzvén, egész napokat magányban töltve sírtam. Férjem otthonát mind inkább-inkább kerülte; mikor estve nagy későre haza jött, én szenvedélyes panaszokra, szemrehányásokra fakadtam ellene. Vagyonunkat már elköltvén s férjem semmi olyas foglalatosságra, mivel élelmünkről gondoskodhatott volna, alkalmas nem levén: otthon szükség s unalom várakozott rája, és nemcsak hogy elmellőzött, hanem napról napra gorombább kezdett hozzám lenni. Így telt el egypár keserves esztendő.

Egy estve – ilyen zivataros jelenet után – férjem egész hidegséggel e képpen szól hozzám: »Hát olyan rút-e a Signora, hogy egy cavaliere sem találkozik, ki igyekeznék unalmait elűzni? S engemet, szegény férjét, kénytelen-e szerelmével és oktalan féltékenységével mulatság kedvéért üldözni, irigykedve a többi asszonyokra, mivel azok kevésbé mellőzik a tetszvágyat, mint a Signora?« Férjem gúnyszavai összedúlták szívem minden érzelmeit. Érteni sem tudtam azokat. »Tehát megcsaltál, nem szerettél, pénzemért vettél el?« – sikolték magamon kívül. – »Bah! Bah! mikor elvettelek, szerettelek; de mit gondolsz: tarthat-e az örökké? Jobb lesz, ne háborgass mulatságaimban. Tőlem élhetsz, mulathatod magad, amint néked tetszik. Hallod – ezt tanácslom néked, mint jó barátod.« Ezzel fütyörölve kiment, s engemet sírva, magamon kívül, kétségbeesve otthagyott. Miután a sírásból kifáradtam, bosszúson gondolám: jól van, kijárok, nem vonom el magamat a világtól, könnyek helyett álmosoly fog arcaimon látszani. Megmutatom, nem vagyok még oly rút, hogy mindenki unalommal forduljon el tőlem; én is kellő tudok lenni, ha azt magam megaljasításának nem tekintem. S gondolám ismét hátha ez által férjemet magamhoz visszaédesíthetem, féltékenységét felgerjesztem, s azzal szerelmét is visszanyerem? És vérző szívvel kiragadám magamat magányos életmódomból. Meglátogattam régi ismerőseimet, társaságokba kezdettem járni.

Napóleon levén ekkor Olaszország ura, a társaság divatosabbjai Florencben is a francia tisztek voltak. Engemet egyik az előkelőbbek közül, kiért, amint mondják, az asszonyok leginkább szaggatták magokat, csakhamar megkülönböztetett. Isten látja, hogy szívemet még igen élénk bánat szorongatta, s egyetlenegy gondolatom volt férjem szeretetét ez által visszanyerni. Ő pedig, amint nevezte, igen finom társaságomat unván, még kevesebbszer láttuk egymást, mint azelőtt is, hanem a civódások köztünk megszűntek. Gyakran bárdolatlan hahotázások közt űzte vastag tréfáit vigasztalódásomon és vigasztalómon, kinek gyengéd utánam való járásai, meg kell vallanom, minden pillanatban, nagyobb ellentétben tetszettek fel előttem férjem velem bánásával. Hasonlítgatni kezdettem, s ilyenkor a férj mindig veszteni szokott. Ez végre annyira ment, hogy férjemet éppen annyira kívántam magamtól távoztatni, mennyire azelőtt magamhoz visszaédesíteni törekedtem. Unalom lepett meg, amint szája szólásra nyílt meg: se szeretni, se becsülni nem tudtam többé. Az asszonyi szívnek mindig csatolódni kell valamihez; én legalább akkor még anélkül életet sem tudtam képzelni; gyermektelen voltam. Egyszóval: több évekig tartott ismeretségünkben véltem azon boldogságot fellelni, melyet a házasélet oly sanyarúan megtagadott tőlem. De Napóleon buktával a franciáknak Florencet ide kellett hagyniuk – s mi elváltunk: örökös szeretetet, örökös hűséget fogadván egymásnak.

Mindkét részről kétségbeesések közt történt az elválás.

Még most is borzadva emlékszem arra, mily kimondhatatlan szerencsétlennek s az egész teremtésben egyedülinek találtam magamat. Csak a postanapok hoztak bánatomnak némi enyhülést. Kivált azon időszak, melyben annyi évek alatt naponként meg szokott volt látogatni, kiállhatatlan borzasztó volt rám nézve. Sírva, ríva bezárkóztam, hogy csupa emlékezetében éljek. Tovább nem tudván kiállani, ópiumvevésre adám magamat, hogy rendesen mindennap elaludjam azon órákat. Ez egészségemet megkezdette rontani. Mint árnyék, úgy vándoroltam az élők között, míg végre egy halálos betegség levere, melyből nagy bajjal ragadtak ki. Orvosom, gyóntató papom előmbe terjeszték az ópiumvevés s ezáltali öngyilkolás vétkes voltát. De mindez talán nem használt, s én ártalmas szokásomba ismét visszaestem volna; hanem míg én kétségbeesés, vad szenvedély, élet és halál között küszködtem, nála az idő, mint leveleiből kitetszett, jótékonyan hatott. A szenvedély szavai mind inkább-inkább szíves, mélyen érzett barátság szavaival kezdték egymást felváltani. Én ezen hidegülést vevén észre, sírtam; de asszonyi szemérem velem is mérsékeltette szenvedélyes kitöréseimet. Így irántai indulatom és levelezésünk csendesebb folyamot vett. Végre jelenté: hogy egészsége meggyengült, öregszik, s rokonai nagyon óhajtják, hogy megházasodva közökbe telepedjék. Rövid idő múlva ismét: hogy óhajtásuknak engedvén megházasodott. Ismét: hogy – boldog, hogy – gyermekei lettek.

Így szép szerelmünk barátsággá változott által. Ezen csendes indulat szenvedélyek zajához szokott keblemet nem tudta kielégíteni. Férjemet többé se nem szerettem, se nem gyűlöltem. Egy fedél alatt lakva tökéletes idegenek voltunk egymásra nézve. Mulatság, változás után kapkodtam. Minden kívánatosabb volt a magánynál. Így tölt el fiatalságom, s ezzel együtt minden illúziók elrepültek tőlem.

Férjemnek egy közel levő kis városban hivatala akadt. Ott él. Én pedig nem csupa élelemszükségből, hanem inkább, hogy az egyedüllétet elkerüljem, választottam ezen életmódot. Némely régi ismerősöm megemlékezvén rólam, igaz barátság vidítja éltem alkonyát. Férjemnek megbocsátottam; még gyengeségeit is elfelejtettem annyira, hogy ha minden másodnap tudósítást nem veszek tőle, oly nyugtalan vagyok, mintha leghőbb szerelem kötne hozzá. Mikor pedig vagy egyszer meglátogat – oly ellenkezők lettek szokásaink –, mindketten alig várjuk, hogy ismét elváljunk.

Így folyt le zajos életem, melyre most már nyugodtan tekintek vissza.”

Florenc környéke bájoló szép levén, s a hévség nem nagy: lovaglás volt egyik nagyobb gyönyöröm, melyet ott élveztem. Kirándulásaink célpontjául többnyire valamely új, megnézésre méltó tájat vagy tárgyat választottunk, s egyik ízben a festői helyzetű Fiesole falvát. Ez az Appenninek egyik csúpján fekszik. Útközben egy Michelangelo által építtetett Doccia nevű kolostor előtt haladtunk el, melynek fekte oly pompás, hogy nem lehet nem irigyelni az ottan élő szerzeteseket, kiknek szemeik előtt, kivált naplementekor, igazán gyönyörködtető tájlátvány tűnik fel, ha a szépnek szünet nélküli látása az iránti érzetöket meg nem fásította.

Megnéztük a hajdani Faesula maradványát.

Ez a legelső etruriai városok egyikének körfala, mely csupán egymásra halmozott nagy kövekből áll. Ily falrakások Olasz- és Görögországban többek találtatnak, de semmiképpen nem lehet kinyomozni, melyik nemzet emeltette. Az etruriaiaknak vagy pelasgoknak tulajdonítják, és cyclopsfalaknak neveztetnek. Oly temérdek kőtömegek egymásra halmozvák, hogy valóban óriási erő kellett azoknak felemelésére. Gépek segítségével is alig lehet lerontani, s a kövek oly mesterségesen vannak egymásba illesztve, minden mész nélkül, hogy a fal sziklaként áll fenn.

Máskor a hercegi Villa Pratolino volt kalandunk egyik célja. Itt a nagy kert, a benne levő számos vízjátékok s az Appennint ábrázoló, hatvan láb magasságú szobor Giovanni di Bolognától látást érdemlők. Ezen rút szobornak, mely hirtelen rátekintve úgy néz ki, mint szirtből való kicsúcsorodás, és temérdek tagjai csak bizonyos álláspontról kivehetők, nagy érdeme, mint mondják, helyesen eltalált idomzatában létezik.

Máskor ismét Vallombrosára, a Certosa-kolostor megnézésére mentünk. A legszebb tájak egyikét, milyet ember csak képzelhet magának, s melynek bájló látványa Miltonban oly eleven emléket hagyott, hogy vak korában írt halhatatlan verseiben is méltónak tartá emlegetni, hogy írjam én le? Zöldség, fák, vidám kék ég, bércek, völgyek, rétek, mű s szorgalom által ékesített falvak, csergedező csermely, megelégedett tekintetű csinos nép – ezek, mik e bájoló panorámában egymást felváltva előtűnnek, s mindezek összesülve nem elegendők-e egy Édent alkotni?

A Certosához végső faluig szekérrel mentünk, s ezt otthagyván, öszvérekre ültünk és úgy kanyarodtunk ösvényen fel a kerthez hasonló vallombrosai dombon; mi oly csekély fáradsággal történt, s a kanyarodás is oly gyönyörű volt, hogy még az öszvér zökögő kis léptei is kellemeseknek tetszvén, nem lehetett megelégedést nem éreznünk.

Elérvén a Certosát, egyik szerzetes egy alszobába vezetett bennünket. Én ott maradtam, mert a kolostor és templom belsejét asszonynak nem mutatják; pedig úgy hallám, több szép festmények találtatnak bennük. Ebédünk vígan folyt. Az öreg szerzetes, egy ártatlan, jókedvű ember, annyi szívességgel kínálgatott a jó ételekkel, hogy lehetetlen volt nem enni. Ebéd végével tányérjaink alá egy-egy scudót* loptunk úgy, hogy az öreg, ki fél szemmel ravaszul odakandikált, észrevehesse, hova tesszük; s aztán a szebb pontokat megjárván, Florencbe visszatértünk.

Florenc, mint Nápoly, a virágok városa is levén, a Corsón több virágárusok közt feltűnő volt egy szépecske lány, kinek csinos kosarában szépen elrendelt virágbokrétái több ízlést, falusi nyalka öltözete különös tetszvágyat árultak el. Mikor előtte ellovagoltunk, lovaglótársamnak, bárki volt, többnyire nyájas kacsingatás és térdhajtás mellett egy-egy bokrétát vetett: per il bello Signore.*  Így a több ott áthaladó jobban öltözködött férfiaknak is; mit ezek, kielégítve látszó hiúság tekintetével, gomblyukaikba dugván, egy barátságos főintéssel továbbhaladtak, anélkül hogy a bokréta bérét kifizették volna. Ez nékem feltetszvén, tudakolám lovaglótársamtól, ki éppen nem régen érkezvén, Florencben még újonc volt: de ugyan miképp szórja ezen lány virágait oly bőkezűleg? Mire kissé önhitt mosollyal felele: ezt nem teszi mindenkivel; hanem engemet különösen pártfogol a Bella Bochettája.

Ennek módos falusi coquetterie-vel űzött kis játéka s az önhiúsága kelepcéjében megfogott uracska felelete nagyon mulattatott engemet, s haza érkeztem után nevetve beszélém el a furcsa esetet háziasszonyomnak, ki egész komoly tekintettel monda: La Bella Bochettaja é tanta brava come bella.* Az  egész Florencben ismeretes; minden ember kedvence; hozzám is el szokott jőni, veteményt és virágokat veszek tőle. Az idegenek, mielőtt Florencet elhagynák, egy-két scudót szoktak néki odahányni, mert a bért a Corsón fogadja el. Ezen kis ravasz coquetterie-nél fogva virágait sohasem viszi kosarában hervadva vissza, s már szépecske vagyont is gyűjtött magának, úgyhogy menyasszonyi ékességei, becsben falujában egyik nőéinek sem fognak engedni.

A  Cocomero nevű zeneház a florenci színházak között elsőbb, és sétálás után többnyire ide szokott a szép világ gyülekezni. A zeneízlés Florencben átaljában nagyon ki van művelve s terjedve. Dalművekből a nevezetesebb darabokat utcafiúk és szolgálók is ismerik, s oly helyesen utána éneklik és fütyölik, hogy sok első szerepet vivő színészt láttam, ki ezen utcai művészektől nagy sikerrel tanulhatna. De ittlétemkor az opera gyenge volt. Én részemről több mulatságot találtam az Arena Goldoniban, hol ezen író igen mulatságos darabjait adják. Az  Arena szabad ég alatt levén, hőség nem tikkasztja el a nézőt. A  nyelvre nagy ügyelet fordíttatik, s a játszás természetes, ha olykor egy-egy művész túlságba esik is. Nem így a Teatro Alfieriben, hol ezen nagy író darabjai adatnak, melyeknek előadása nagyon untató a pompás színházi mesterkélt méltóságból ki nem lépő játszás miatt; a versek elszavalása is oly egyhangú oskolás pompával esik, hogy általa minden természetességet elölnek, és a rosszul értett nagyszerűségre törekvéssel az író klasszikus, igazi nagyszerűségét tökéletesen semmivé teszik.

Florenc nem emlékeztet, mint Róma, a gyermekeitől és jövendő reményeitől megfosztott múltat sirató Niobéra, hanem oly uralkodónőre, ki habár feudális pompafényére csak úgy tekinthet vissza, mint elenyészettre: megpolgárosodott unokái között a növekedő szorgalom jótékonyságival és életvirágival körülvétetve, jelen megelégedésében múlt feszes méltóságát könnyen felejti.

A komoly tekintetű Palazzo Vecchio, melyen a nehéz florenci stílus a klasszikus göröggel összevegyül; ennek büszke tornya s nagyszerű porticója, mely Michelangelo s más nagy művészek műveivel ékesítve; a Loggia dei Lanzi elegáns oszlopos ívei, melyeknek ékítésére Benvenuto Cellini, Giovanni di Bologna mesterműveik s még a görög művészet is adóztak; a Piazza del gran Duca, melynek közepében első Cosimo lovag ércszobra parancsolólag áll; a víz isteneivel körülvett szökőkutak; az Academia della Crusca, melyben a literatúra feléledése eredetét vette – mindezek a Mediciknek, ezen polgárfejedelmeknek hatalmas, pompás, önkényes zsarnoki uralkodására vitték vissza képzeletemet. Ismét a csinos, divatszerű boltokkal kiékesített tiszta utcák, hol az élet kellemeihez szükségeseket olcsó áron lehet találni; a számtalan szobrászi műhelyek, hol a nagy mesterek nagyszerű műveit, mint szoba díszítésére használandó bútorokat, kisded alakban tucatonként lehet csekélységért egybevásárolni: eleven ellentétben ábrázolták előmbe a mostani mindeneket egyenlősítő polgárszakot, mely oly igen egyezik a fejdelem ősöktől származó nagyherceg életmódjával, ki a Pitti Palazzo harmadik emeletében igen polgárilag lakik, s uralkodói fényét félretéve, boldogságát szerény családi viszonyokban és polgárerényekben leli.

Rám nézve nem csekély érdekű dolog levén egy florentin szalmakalap választása: háziasszonyommal együtt a környékben közel fekvő falukat megjártuk. Mindenütt ipart, jól művelt földeket, eperfákra festőileg felfutó szőlőtőket, egészséges, jól táplált, szépen öltözködött lakósokat láttunk, mert itt a nőknek még magok ékesítésére is van mind idejük, mind pénzük; alig találhatni egyet, kinek füleit hosszú aranycsüngők, nyakát több rend keleti darabos gyöngy ne ékesítenék – s Florenc vidéke igazán olyan, mint egy jól megművelt kis Éden. De vizsgálatomnak mostani célja a kalapok levén: az iparnak csak ezen ágára fordítám különösen figyelmemet. Éppen a kalapfonáshoz használandó szalma szárítása ideje volt, s módja ez: a még zöldön learatott szalmát házak melletti kis kertekben, mint nálunk a lent, kiterítik, hogy a harmat érje, a nap megérlelje, fehérítse, s minden estve, reggel megforgatják. Amennyi asszonyt, lányt, gyermeket láttunk, azok házaik előtt ülve mind szalmafonással foglalatoskodtak.

A kalapok kétféle szalmából fonatnak: az egyiket nevezik Paglia di formentone – tiszta búzaszalma, a másikat Paglia di segola–rozsszalma. A szalmának csupán legfinomabb vége használtatik. A Paglia di formentone színe szebb és tartósabb, de vastagabb levén: a finom része alig két-három hüvelyknyi hosszú; miért egybetoldása olyan bajos, hogy a legjártasabb kezet kívánja, s kimondhatatlan idővesztésbe kerül; azért az ebből készült kalapok legbecsesebbek. A Paglia di segolában hosszabb levén a finom rész: a legfinomabb kalapok ebből fonatnak.

Ezen kalapok becsét és szépségét teszi: a szalma szép sárga egyenlő színe, a fonás egyenlősége s az egybetoldáskor esni szokott bogok és hézagok minél kevesebb száma; úgyhogy amely kalapot egy belé nem tanult szemű bámul, azt a műértő megvetéssel löki félre, s világosságra tartva aprójára megvizsgálva, száz közül egyet alig méltat figyelemre. Az ilyeneknek aztán hihetetlenségig emelkedik áruk. Én is láttam egyet, melyért ezer frankot kértek. Az elősorolt minőségek teszik az árakban való érthetetlen nagy különbségeket is; mert öt paulin is lehet florentinkalapot venni.

Ezen nememnek nevezetes tudósítással kívánom florenci mulatásomat bevégezni.




Hátra Kezdőlap Előre