Vándorsaruimat ismét felfűzvén, el kelle válnom Florencben csinált kellemetes ismeretségeimtől, mi az utazás egyik legnagyobb kellemetlensége. Midőn már egy helyen megkezdettünk honosodni, utcáival, szokásaival megbarátkoztunk, ismerőseink közt olyanokra találtunk, kikre nézve érezzük, hogy a további együttlét egymás iránti kölcsönös lelki vonzódásunkat, ismeretségünket holtig tartó barátsággá forrasztaná egybe: onnan távozni nemcsak kellemetlen, hanem fájdalmas is. Milyen egyedül érezzük magunkat, midőn úti szekerünkbe ismét felültünk! Kicsiny háznépemhez csupán egy férfi – magyar inasom – tartozván, az egész úti bajoskodás rám háromlott, s hogy a postaváltoztatás unalmaitól megmenekedjem, Bolognáig vetturinót fogadtam. Kimenve a Porta St. Gallón, kevés távolságról visszatekinték a vidám, vendégszerető Florencre, hogy egy végső istenhozzádot mondjak neki. Ez a dicső Valle d'Arnótól körülvétetve úgy ragyog, mint aranyalma a Hesperidák kertjében, olajfákkal és szőlőkkel virító dombokkal határozódva. Ezen jelenet oly bájoló volt, hogy a vetturino lassú haladásán örültem, féltékenyen tekintve vissza a mind távolabb eső Florencre, s végre utolsó kitűnő tornyának is búcsút kellett mondanom. Isten hozzád! Isten hozzád, Fiorenza la bella! Azon gondolat, hogy valljon látandom-e még valaha, bánattal szorongatá szívemet.
Hágni s lejteni kezdénk az Appenninen. Pietramalához közel egy kicsiny tűzokádó hegy fekszik, melynek öbléből mindig tiszta lángok lobognak fel. Ezt Monte di Fó-nak nevezik. Lojanónál gyönyörű látvány tűnik előnkbe, mely egészen a közép és adriai tengerekig s a Bologna és Majland közti térre terjed ki. Végre vetturinónk csak csúszott-mászott, úgyhogy minden tájlátványi elragadtatásim mellett kimondhatatlanul megunám magamat.
Megérkezénk Bolognára, melyet régen Bologna la grassa s Bologna la dottá-nak* neveztek. Hogy e két ellenkező s együtt ritkán járó nevezetek közül melyiket érdemli, nem tudom. Itt egy napot mulattam, hogy a benne találtató nevezetességeket megtekinthessem. Másnap éppen valamely szentnek ünnepe levén, az egész piac és a főbb templomhoz vezető utcák virágokkal voltak behintve. A házaknak, közöttük több úri palazzónak ablakai selyemszövetekkel beterítve; az épületek porticójiban*, melyek a gyaloglók számára hosszú íves folyosót alkotnak, egy-egy oltár emelve s kiékesítve a palazzókban találtató mesterművekkel, melyeket tulajdonosok a szent megtiszteltetésére s népség bámulására kitettek. Az egész úgy nézett ki, mint egy festménygyűjtemény, s minket a különböző palotákba meneteltől megmentett, mert mi nevezetesebb a városban találtatott, mind kitéve láttuk. A Giovanni di Bologna Neptunusa s nimfáival körülvett piac közepében levő szökőkút is nem kevéssé emelte ezen jelenetet. A processziót egyik oltártól a másikhoz cifra papok vezették, s fejérbe öltözött, virágokkal koszorúzott lánykák kísérték. A főbb templomba tóduló néppel együtt mi is bementünk, vagy inkább betaszigáltattunk. Ez nemigen alkalmas pillantat volt művészeti vizsgálatinkat utazói látvánnyal tenni; mindazáltal a Lodovico Carracci remek freskófestményei egész figyelmünket magokra vonták. Csupán azon napot szánván Bologna látására, minden megnéznivalókat kipihenés nélkül egy sorba kellett vennünk.
Az Accademia delle belle arti-ban számos és igen válogatott képgyűjtemény találtatik; de az angyalok karzenéjére hallgató Sz. Caeciliája Raffaelnek minden egyebet elfelejtet.
A Torre degli Asinelli – Olaszország legmagasabb tornya – s az ehhez közel álló Torre Garisenda, Bologna híres két dőlt tornyai. Az egyik karcsú sugár, a másik törpe retyesz, s mintha bizonytalan állásukban barátságos egymásra bukással fenyegetőznének; de így állnak már századok óta, és súlyegyenöket mégsem vesztik el. Ezek rám nevetségig kellemetlen szédítő hatással bírtak, mint részeg emberek tántorgó állása, kik a közel állót rája dőléssel ijesztik. Ha a művész azon fonák ízlésből, hogy mesterségét bemutassa, önkéntesen adta-e ezeknek e dőlő állást, vagy földingás miatt lódultak ki helyzetekből, nem tudatik. Az Asinelli háromszázhuszonhét párizsi láb magasságú, s négylábnyira dől; a Garisenda száznegyven láb magasságú, s dőltsége nyolclábnyi.
Naplemente után szekérbe ülvén, a város kapujától a Maria St. Luca templomáig nyúló íves folyosó mellett hajtattunk el. Bajos lenne kitalálni, ennek építésében mi különös cél lehetett, hanemha a munkához adakozó hívek neveit kifitogtatni; mert a falba beléépített márványtáblákra gondosan fel van vésve neve, címere azoknak, kik a folyosót megtoldatták.
Innen mentünk a régi Certosa-kolostorhoz, hol a Campo santo – Bologna köztemetője fekszik, mely ezelőtt csak harminc esztendőkkel alapítatott. Furcsának tetszett nékem Bologna lakósaiban ezen firól fira átmenő castor építészeti szenvedelem*. Midőn a kihalt tekintetű városban több élők már szinte nem maradtak, s a hercegi lakok, mint megannyi kripták, üresen konganak, és nincs új ivadék, melynek számára építsenek: holtak számára kezdek a követ és porondot egymásra hordani, s egy szinte oly feszes, csudálatos pedant, érdektelen kinézésű várost előállítani, milyen maga Bologna, melynek most egyetlenegy foglalatossága, mulatsága s büszkesége – temetője.
Ezen különös szerkeztetésű temető egy fákkal beültetett, sétaösvényekkel elosztott, tágas helyet körülvevő íves folyosókból áll, melyek, amint azon holtak száma, kikért helyet fizethetnek, szaporodik, mind tovább, tovább nyúlnak, s bennök a testek a vastag falba bévakolvák, vagy alatt a földfenékbe elhelyezvék; s mint egy nagyon jeles Vezérkönyv jelenti, igen illendőleg világi volt rangjok szerint külön osztályozva következnek a szegényebb, polgári halottak lakjai egyszerű kőtáblákra vésett feliratok által kijelelve, s külön az előkelőbbek márvány emlékemelvényeik, melyeken az alattok fekvők világi s mennyországi jogai dagályosan előszámláltatnak. Az éppen szegény holtak, kiknek az ezen válogatott társaságba juthatásukért bémeneti árat senki sem fizethetett, képzeletem szerint, ezúttal jobb nyughelyben részesültek, mert szabad ég alatt nyugosznak, s a fényes nap és szelíd hold rendesen meglátogatja sírjaikat; de itt is, ha rang szerinti osztályozásokat nem tehettek, legalább a két nemet választották egymástól külön: a férfiakat egyik részbe s az asszonyokat másikba helyeztetvén. Ezen temető szünet nélkül dolgot ad Bologna művészeinek; azért úgy tekinthető, mint egy szobrászati gyűjtemény, melyben évről évre lehet látni Bologna művészeti állását. Az új emlékek közt is néhány jeles szobor találtatik, s ha jól emlékszem, a most híres Marchesinitől is; hanem nagyon kár, hogy ezen szobrok többnyire csak gipszből öntettek. De a közbámulást nyert temető bennem egy gondolatot és érzést sem tuda felébreszteni azok közül, melyeket a halál titokrejtő uradalma bennünk fel szokott szólítani; még az éjfél ijesztő óráját is igen sans façon* tudtam volna egyes–egyedül benne eltölteni, mert ahelyett, hogy képzelődésem borzasztással hívta volna elő a fejér, hideg halotti lepleikbe béburkolt lelkeket, kik a hold világánál, fagyos lakjaikat elhagyva titkos ünnepeiket tartják: azt képzeltem, mint jőnek ezen rendszerető lelkek egyenként ki sírboltjaikból, melyeket magok után gondosan bétesznek, nehogy vagy egy parvenu újonc holt béfúrja magát helyökbe, s a folyosóban egész társasági udvarisággal feszesen le s fel sétálgatnak, és egymást megvető méltósággal tetőtől talpig leméregetik.
Megunván a vetturinót, anélkül hogy erszényemmel szoros számot vetettem volna, pedig banquierhoz ajánlatom egészen Majlandig nem volt, postalovakat fogadtam, s másnap reggel azokkal indultam el; de így utazásom még több bajjal járt, mint a vetturinóvali, mert a postalegény elégületlensége minden állomáson új meg új veszekedésekre adott alkalmat, s a postamester egy-egy lóval többet kívánt mindenütt befogatni. Hanem Olaszhonban ha mindenben csalni akarnak, mindenben is lehet alkudozni. Csakhamar észrevevén, hogy úti pénzemmel szűkön fogom kiérni Majlandig, ha semmi véletlen költség közbe nem jő is: utunkat kénytelenek valánk éjjel-nappal folytatni; a vidék szépségéről tehát nem sokat szólhatok.
Az út Bolognától Castel Francóig, mely a pápa uradalmának utolsó városa, a Via Aemilián vezet.
Modenáról – hol, mint hallám, szabadon lélegzeni is alig lehet anélkül, hogy a gyanú számos satellesei* az uralkodó füleibe bé ne súgnák, hol még most is mutatják azon híres vedret, mely a guelfek és ghibellinek közti hosszas háborúra az első alkalmat adta, s melyet Tassoni* szeszélyes verseiben megénekelt – egyebet nem mondhatok, hanem hogy komor tekintete nyomott, s belőle, mihelyt útilevelemet a rendőrségtől visszakaptam, minden további mulatozás nélkül kisiettem.
Parma csinos kis város, ámbár téglából épített házai szegényen néznek ki a florenci faragott kövekből emelt nagyszerű hercegi lakok látása után.
Ekkor nagyon üres volt, Mária Luiza udvarával együtt nem levén itt.
Siettem az Accademia delle belle arti-ba.* Csak ebben lehet helyes képzetet szerezni Correggio festményeinek mennyei bájairól. Oly szívet vonzó, gyengéd jellemű szépséget csak ő tudott felfogni; nála még a kiteendő hibák is mind megannyi bájjá válnak. Csupa szeretetet, harmóniát lehelt festményeibe. Raffael magas tökéletességében hidegnek, száraznak, emberiség felettinek, elérhetetlennek tetszik mellette; Madonnái mennyei méltóságokban, bármily földi szépséggel felruházvák, képzeletünk elébe kirekesztőleg, mégis az Isten fia szeplőtlen anyját idézik, kinek mennyei szeretete minden földi gyengeségektől kitisztulva, áldozatra készen ragyog, s kinek tiszta keblét csak az emberi gyarlóság iránti irgalom, s megbocsátó rokonérzet buzdítja, és kihez leborulva bocsáthatjuk fohászinkat, mint aki Istennél érettünk közbejárul, s ülését mennyei fia mellett tartja – olyannyira magunk és gyengeségeink felettinek érezzük őt. De Correggio Madonnái csupán szeretet által emeltettek azon minden asszonyok feletti dicsőségre, hogy Isten fia anyjává méltattassanak; ezeknek mennyei szelíd szemeikben csupa lelket elárasztó anyai gyönyör és szeretet ragyog, amint a kisdedre tekintenek. La Madonna di St. Girolamónak nevezett festményében a Madonna, gyermek, Magdalena s angyal tekinteteikben mily leírhatatlan, jellemeik szerint mily különböző báj- és szépségérzet van elöntve! A színezet mily ragyogó, s mégis harmóniába egybeolvadó! Az Egyiptomi szaladás – la Madonna della Scodella nevezettel, a Sz. Placida s testvére Sz. Flavia vértanúi halálok minden becslést felülmúló három festménykincsek. Parmegianino is maga egész dicsőségében jelenik meg Parmában, de nékem Correggio ezen modoros utánzója semmiképpen nem tetszett. A székes és más templomokban is léteznek Correggiótól freskók, de ezek annyira elsötétedtek, s elvesztették színeiket, hogy szépségüket inkább ki kell találni, mint lehet látni.
A nagy színházat is megnéztük, mely úgy tekintetik, mint építészeti remek, ámbár csupa fából van építve; de most már üresen, lerombolva áll, s pocegerek és denevéreknek szolgál mulatozó teremül. A Mária Luiza lakszobáit is megjártuk. Nappali termében láttuk Napóleon szobrát, Isabeau által festett képét s fia leábrázolásait különböző életszakaiban.
Csak dél felé indulhattunk el Parmából. Alig hagyók el a várost, s egy borzasztó jelenet tűnt előnkbe. Országút szélén feküdt egy azelőtt kevéssel meggyilkolt ember, kinek sebéből a vér még melegen ömlött, falka nép csoportozott bávászkodva körülötte, de hogy rajta segíteni, vagy a gyilkost felkeresni igyekezett volna valamelyik közülük, azt nem láttam. Egyik jött, másik ment, s ha a bávászkodást megunta, tovább látott dolgához. Mi is megállván ott, eliszonyodva mondám postalegényünknek: tudakolódjék egy kissé, várjon, hogy szálljunk le, s lássuk, lehet-e valamit segíteni; maga pedig lovagolna vissza a városba őrség után. De ő lováról le sem szállott, hanem nyergében alig megfordulva odatekinte, s egész hidegséggel mondá: „Ez mind hasztalan, meg van halva, ok nélkül vesztjük időnket”, s ezzel továbbhajtott.
Felebarátomat meggyilkoltan eddigelé sohasem láttam volt; de bármily iszonyodás, ijedség fogott is el, utunkat mégis éjjel-nappal tovább kellett folytatnunk. A vidék egyébiránt gazdagtermésű szőlőkkel és falukkal hímezve.
Néhány mértföldnyire fekszik Castello Guelfo. – Reggióban született Ariosto. – Piacenzában nem állhattunk meg. – Lodinál leírhatnám, miként állította Napóleon győző seregeit, s mi miképp verettünk meg;* de nem tudok hozzá. Egész éjszakai félelmes utazás után, mert a borzasztó jelenetet elmémből ki nem tudám verni, mely nagy örömmel láttam a napot feltűnni!
Dél felé érkeztünk meg Majlandba. Erszényem úgy kiüresedett volt, hogy a vendéglő gazdájával valék kénytelen a postát kifizettetni, s az úti port még le sem rázva, a banquierhoz kellett mennem. Majlandban rövid ideig akarván mulatni, első dolgom volt abban járni, hogy Schweizba útilevelet nyerjek. Ez elég sok bajomba került, s két egész hétig kelle érette várakoznom, mely idő a csupán művészetvizsga utasnak igen hosszas. Marchesa T., kit itt találtam, igen szíves volt irántam, s nála néhány igen kellemetes ismeretséget csináltam; banquierom is egész barátsággal viseltetett hozzám.
A társasági találkozások itt inkább színházakban történnek, hol páholyaikban a látogatókat el szokták fogadni a szép nők. Ekkor a Scala bé levén zárva, csak a kisebb, Canobiana nevű színházat járta inkább a szép világ. Én itt sem valék szerencsés Malibrant, kinek híre mindenfelől kísértett, hallani, mert csak következő hónapra várták. Oly elragadtatást, milyennel róla beszéltek, még sohasem hallék. Elfogadására oly fényes készületeket tettek, hogy uralkodó is örülhetett volna nékik. Ekkor a zeneelőadások igen közepesek voltak; a balett határozottan rossz, pedig úgy hallám, hogy Majland Párizs után a táncosok első oskolája. Egyik estve B.-vel valék páholyban, s mulattatásomra szemlét tartott a páholyokban levő szépeken. Éles nyelve a társasággal nem egy botrányos történetecske furcsa előadása közben ismerkedtette meg.
Legelőbb a nagy székesegyház bámulására mentünk volt. Ez Sz. Péteré után legnagyobb és legnevezetesebb templom Olaszhonban. A pompás gótszerű építmény ékesítésén több mint négy századon át munkálkodtak, s végre is Napóleon mindenre kiható nagyszerű ereje kívántatott meg külseje kiékesítése nagyobb részének bevégzésére. Alatta pár rövid évszak folytában a munka többre haladt, mint az előtte tunyán lefolyt több századok alatt, s ha uralkodása még néhány évig tartott, az egész építmény bevégeztetett, és a Dóm, mint egy szép fejérbe öltözött menyasszony, tetőtől talpig menyegzői ékeivel feldíszesítve volna. Most is lassanként haladgat a munka.
Belsejét könnyű, hegyesen végződő íveken merészen nyugvó, elegáns idomú boltozatja teszi inkább feltűnővé, mint festmény vagy szobrászati s válogatott márványbeli gazdagság. Említenem kell St. Bartolomeónak benne levő nevezetes szobrát. Ezt a művész – bőrét lenyúzottan, mely, mint lepel egyik vállán csüng – oly undorító igazsággal ábrázolta, hogy el kellett tőle fordulnom. Az ezüstdomborműves kristálykoporsóban fekvő St. Carlo Borromeo cifrán felöltöztetett holtteste nem kevésbé undorító látvány volt rám nézve. Kár az enyészendőt enyészettől megóvni. Nagyon megsokallám az ötforintos tallért, melyet látásáért kellett fizetnem.
A templom külsejénél valami szebbet, tetszőbbet képzelni sem lehet. Azon tündöklő fejér márvány, könnyeden, szeszélyesen egymásra tornyozott ívek, rostélyzatok, csipkézetek, fenyvest képző oszlopok, melyeknek tetején még megannyi szobrok állanak – számuk, mint mondják, felülhaladja a négyezret –, különös tekintetet adnak az egésznek. Ez igazán úgy néz ki, mint egy japáni skatulya, mely a legfinomabb és legkülönösebb elefántcsont filegranművel* van beborítva. Azért bármily bámulatra méltó s tetsző a szemnek ezen építmény, melyet tetejétől alapjáig kell megvizsgálni: a figyelmet mégis igen elszórja, s elhibázza azon nagy hatást, melyet, ha egyszerűbb és ékességekkel kevésbé terhelt lenne, ránk gyakorolna. Okvetetlen tetejére kell menni, hogy szépségét érdeme szerint lehessen becsülni; miért egy francia azt mondá: hogy ezen templom inkább a madarak, mint emberek számára van építve. Holdtól világítva ez építmény maga egész dicsőségében tűnik elő.
A Palazzo di Brera egyik részében állnak az újabb lombárdiai művészek festményei; ezek közül egyre sem tudok emlékezni. Más termekben a régi oskolákból több válogatott darabok találtatnak: elöl mindjárt egy falka Luigni*, ki legnagyobb talentummal Leonardo da Vinci hibáit mind felszedte, s szőrszálhasogatásig utánozta anélkül, hogy ezen nagy művész számtalan tökélyeiből egyet is magáévá tudott volna tenni. Milyen bosszantó nagy művészek műveit ily rideg modorral, utánozni látni! Tovább Albanótól egy bájoló festmény, táncoló szerelmek, oly szépek, hogy hányszor rájok tekinték, mindig mást választék ki a kis hamisak közül mint szebbet. – Paolo Veronesétől egy nagy festmény, melyben Krisztus a farizeusokkal vacsorál. Ez legjobb, mit Veronesétől még eddig láttam. Bámulásra méltó, mily könnyű játszisággal győzte meg a művészet számtalan nehézségeit. Oly fesztelen, természetes mozgást, eleven életet, milyent ő alakiba tudott önteni, szinte lehetetlen képzelni. Személyei mintha élnének, mozdulnának. A Krisztus egy kissé igen gavalléroson néz ki. Végre Guercinótól egy pompás festmény. Ebben színezet, kompozíció, árnyékolás – szóval, minden remek.
Ezután elmentünk a St. Maria delle Grazie volt kolostorba, melyben ekkor ausztriai katonaság tanyázott, Leonardo da Vincinek Krisztus végvacsoráját ábrázoló páratlan freskóját megnézni. Ez egy színben levén, a nyirkosság annyira elsötétítette, hogy első tekintetre még az alakok külrajzát is alig lehet kivenni, de a szem hozzászokván, az alakok egyről egyre kitűnnek, s a félszegségek elvesznek. A jámbor barátok a termet, melyben ezen remek mestermű van, ebédlőnek használván: Krisztus lábai közt egy ajtót vágattak, hogy a tálakat a konyháról egyenesen hozhassák, s a sült galamb azon melegen hulljon szájukba; még bé is meszelték volt. Hihető, hogy alkalmatlan dorgáló tekintet volt rájok nézve ezen szemeiket örökösön sértő, földi javakról lemondásra intő mementó. Csak történetesen találtak ismét rája, s a fenntartására fordított gond most is nagyon csekély, pedig, mint a Raffael Athenaei oskolája, örökös klasszikus oskolául szolgálhat a művészeknek, olyan mély jellemismeretet, gyengéd és éles felfogást árulnak el az apostolok különböző alakjai. A lelkiismeretével küzdő Júdás tekintete, mely a rossz indulatok minden típusát ijesztőleg viseli magán, s a Sz. Péteré, elcsüggedten annak hallására, hogy az ő szívereje is meg fog tántorodni, azon erő, melyre ő oly büszkén épített; Tamás, a hihetetlenség mosolyával szája körül; de kivált Krisztus mély gondolatokba merült, a meggyőződés elszántságával ragyogó derült homloka s az egész emberi nemnek bocsánatot mosolygó szája; a fiatal Sz. János, ki lelkesült tekintetében szeretetet, hitet, reményt hirdet: ezek mind olyanok, melyeknél valami felsőbbet még képzelni sem lehet.
Az Ambrosius-könyvtárban többek közt Leonardo da Vinci kéziratait, Petrarcának egy önjegyzeteivel gazdagított Virgiliusát, s Raffaelnek Athenaei oskolája eredeti vázolatit láttuk.
A város maga szép, s néhány magányosok palazzói nagyszerű, pompás építmények. Az egész városnak munkásság, gazdagság, előhaladással és élettel teljes tekintete van, mi jólétét képzelteti velünk. Az equipage–ok igen szépek, s ebbeni luxusban, Londont és Párizst kivéve, a többi európai városokkal vetélkedhetik. Nem tudom, nem Majlandnak adnám-e inkább, mint Bécsnek ebben az elsőbbséget*.
A Napóleon alatt építeni kezdett íven ekkor is dolgoztak, s az őt dicsőítő dombormű helyébe a három szövetségest tették. A Place d'armes* túlsó felében áll az ismét Napóleon által emeltetett, körébe harminchatezer nézőt befoglalható amfiteátrum. Napóleon igen szerette mindenben utánozni a hajdankort, s utánzásai, mi utánzásokban ritkaság, oly nagyszerűek voltak, hogy az eredeti példányokat műveiben, úgy, mint tetteiben, elérte.
Egy délebéd után B. szekerével utánam jött, s a Corsón és városon kívüli sétahelyen, hol a szép világ játékszíni előadás előtt egyik, mint másik napon meg szokott jelenni, le s fel szekereztetett. Ez idegennek, ki nem várhatja az ismerősökkeli találkozást, nemigen mulatságos, mert a sétahely éppen nem szép, s csupán egy hosszú vonalban nyúlik el a város sánca felett. Ebben vagy mellette valami hosszú rút épületek vannak, melyekről azt hallám, hogy börtönök volnának; akármik, a séta kellemeit éppen nem nevelik.
Szekerezés közben kérdé B.: Ismeretes vagyok-e egy B.-si gazdag honosommal, ki ekkor éppen Majlandban mulatott. Nem; mondám. „Ez ma nálam – folytatá – igen nevetséges módon jelent meg; legelőbb is egy bérszekérben jött, melynek hátulján két Hercules nagyságú, aranyas veres huszár állott, kik szerény banquier házamhoz érvén, pompáson emelék ki gazdájukat, a gőgöt éppen nem nevelhető alkalmatosságból. A mi olasz utcafiúink nagyon elmések és hamisak levén, a szekeret bravó-kiáltozások közt hahotázva kísérték, s udvaromat eltöltötték, úgyhogy kénytelen valék őket kikergettetni, hogy a nevetséges jelenetnek vége szakadjon. Kérdezém aztán tőle: mivel szolgálhatok? Oly summásan kéré az arany- és ezüstpénzt, s huszárjai sarkantyújukat pengetve, a pénzes zacskókat oly lármáson helyezték el a szekérbe, hogy én ezt mind csupa tapasztalatlanságának tulajdonítván, meg nem állhatám azon észrevételt tenni: talán alkalmasabb lenne ily nagy summát egyszerre nem venni ki; mire igen gőgösön így felele: Mi! ez a csekélység alig tart egypár napig; ő úgy szokott költeni; ő gazdag. – Vállat voníték. Jó, gondolám. Mi itt Milanóban is tudjuk egy kissé, kit lehet gazdagnak nevezni; hanem a pénz becsét ismerve, ily pazarlás bajosan imponálhat egy olyannak, ki, mint én, egész éltében pénzt forgatott kezében, és csupán öniparának köszönheti mostani jólétét. A magát kitüntetés ily példányai előttünk nemigen emelik a magyar nemzetiséget; pedig kár!” S ismét vállat voníta. Szívemből, és keservesen után gondolám kár! nagyon kár!
A balul értett magyarságnak én egy más példányával találkozám itt, s hallván mindketten, hogy magyarok vagyunk, igen örülénk egymássali véletlen találkozásunknak. Az örömében előbb is egykét keringettével s több ily kifejezésekkel üdvezlett, mert oly igen örült egy magyar menyecskével találkozhatni, s az ilyen-amolyan taljánokat gyűlöli, mert ő nyílt szívű magyar nevelést kapott. Azaz úri atyja házánál, hol a legkisebb gond is nagyobb volt, mint amely mágnásivadéka nevelésére fordítatott, a szegény ifjú felnőtt az istállóbeli magyar lovászok közt, s úgy adák katonának; mert a katonáskodást legolcsóbb módnak látták arra, hogy élelméről gondoskodjanak, vele országot, világot ismertethessenek, s rangjához illendő fényes társaságokba jártathassák. Ezekről nem is kis képzete volt, furcsa vegyülete levén az atyja asztalánál beszívott gőgnek és istállói manieroknak. Egyébiránt igen jó fiú vala. Többek közt szóba hozatván egy azelőtt nemrégen adatott fényes bál, így szóla: „De ekkor ám megmutatám a talianoknak, hogy magyar vagyok; a française–okban mindég egy–egy magyar szólót csíptem le. Tetszett is ám! Mert körülöttem egész körbe állottak, tapsoltak, s kacagtak, hogy harsogott belé a ház.” Gondolván, hogy fiatalkora tán jogosíthat vagy egy anyai tanáccsal éltetnem, kívánnám vele megértetni: tán jobb lenne a magyarságot nem abba helyezni, hogy a française-t sarkantyúval, magyaros bokaegybeveréssel s ujjcsattintásokkal járja, és ha csakugyan a magyar française-t akar járni, lejtse azt a française lépéseivel; de ezekre mind csak ezt viszonozta: „Nem járja ő azon csunda* sifitlő* idegen táncokat, mert ő szívből-lélekből magyar; van is a magyarnak tánca, tudja is ám ő azt jól járni, senki sem dúlja ki belőle; és gyűlöli a csunda, semmirekellő taljánokat.”
Monzára is, mely egy hercegi mulatozóhely, s három mértföldnyire esik Majlandtól, elmenénk, s megjártuk a szép kertet. A templomban tartják a hajdani lombardi királyok vaskoronáját, mellyel Napóleon is megkoronáztatta magát.
Visszatértünkkor az őrt járó katonák egy holt embert találtak a sáncban. Az ily esetek nagyon elijesztettek a tovább egyedül utazástól.
Szerencsémre Majlandban ismét találkoztam N.-nel,* ki éppen Schweizba menendő volt. Kérém, csatolja hozzánk magát, és egypár nap múlva elindulánk Majlandból.