X. szakasz
 Schweizi, olasz és francia tájak

 

Martignyből további mulatás nélkül egyenesen Genevába szándékoztunk. Azon kis város fekvése s az egész vidék oly festői s az olaszországitól annyira különböző, vad szépséggel bíró, hogy a táj látása egész utunk alatt új meg új gyönyör érzetét ébresztette fel bennünk.

Csak közel elértük a Pont du Trient. Ez egy jó rendén tizenkét százlábnyi mélység felett, melyben egyenesen lehasadt két szirt között lármáson folyt egy csermely, vetett híd. Ezen túl alig néhány lépésnyire értük azon roppant magasságról lerohanó vízesést, melyet e poesist ébresztő vidék igen prózaias, otromba népe Pissevache-nak^* nevezett, s ezen rút névvel elcsúnyítja a természet egyik legszebb jelenetét. Hogy lehessen egy ily nevet említeni? A mutatók azt mondják, hogy a vízesés tetején sokszor pisztrángokat lehet fogni, s azok csak felugrás vagy felreppenés által juthatnak oda.

A vidék, mondhatnám, egész utunkban olyan volt, mint egy szép tájfestmény. Háttérben előtűntek a hóval fátyolozott, szeszélyes fogazatokra hasogatott havasok. Mont Velan és Mont Valsoray melyek a nagy St. Bernhárd csoportozatához tartoznak, a Dent de Morcle s Dent du Midi kitűnőbb tárgyak St. Maurice-ig. Ennek fekvése egy vad szabadságban emelkedő szirtsor oldalán igen szépen esik. Még a szirtbe is lakok vannak vágva. A hegyes-gödrös utcák kovaccsal, mint valami otromba mozaikkal, kövezettek. Ahány lakost láttam, vagy golyvás, vagy hülye kinézésű volt mind.

Egy felvonóhídon átmenve, az út szirtoldalba van vágva. Ezen túl még a rómaiak által épített kőhíd áll; egyik végében egy feudális kastély néz büszkén le, másikban túl egy torony, mely most vámház. Innen szemléljük legelőbb a Rhône vizét, mely rája szakadással fenyegetőző szirtek és fák közt folyt. – Ismét egy különös alkotású, festői tekintetű fedeles fahidat érünk csergedező lármás havasi patak felett. Jules Janin^* azt mondja: Olaszországban reszkető nép lépdel óvakodva a tömör kőalapokon nyugvó pompás hidakon, s Helvécia ingó fapallóit szabad nép tapodja merészen. Hanem ezt mondva, minden bizonnyal nem számlálja oda a postaúton haladó idegent, kinek lépései minden nyomon akadályoztatnak, hogy az utak és hidak fenntartására vámot fizessen; s hidakon a szabad postalegény csak csigaléptekkel halad, mert másként büntetéspénzt kell fizetnie, s bármint izgassák, szabad akaratától függőnek tartja kedve szerint lassan haladni mindaddig, míg az útját megunt utazótól minél több borravaló iránti ígéretet ki nem csikar. Kimondhatatlanul bosszantó utazóra nézve, hogy erszényét kezéből le sem teheti; alig halad száz lépést, és más-más szabad kanton alkotmányos rendszabásai szerint egyért s másért fizetnie kell: mert e szabad nép egyik főbb szabadságának tartja az idegent egész szabadsággal minél többképp fizettetni. A nyereség szeretetét oly nagymértékben, mint Helvéciában, én sehol sem láttam. „Hona szép hegyeit és völgyeit is csak, mint pénzhajtó kereskedési tárgyakat szereti a schweizi” – mondá egy utas. Egyszóval: az, mit így futólag tapasztalhattam, nagyon megcsökkentette a nemzet közjelleméről addig volt képzetemet. A sokat dicsért nyílt szívű schweiziban becsületesség helyett gorombaságot találtam, ha semminemű hasznát nem vélte általa csonkulni; csalást, hízelgő alázatosságot, ha az hasznot hajtott néki. Ezen kemény ítéletet egy bosszús utazó epés kitörésének lehetne gondolni; de én evvel nem azt akarom mondani, hogy gorombaság, hízelgő alázatosság volna minden kivétel nélkül a nemzeti jellem – mert meg vagyok győződve: az idegenektől kevésbé látogatott helységekben, s a nagyobb és vagyonosabb városokban is többeknél egész valódiságában fenntartotta magát a helvéciai erény – hanem országutak mellett, hol az idegenek nyüzsögnek, az egybesúrlódás és pénz könnyen nyerhetése miatt, Tell Vilmos fiai nagyon elfajultak.

A föld népe átaljában – noha dolgos – szegény, otromba, rút, golyvás, nehéz; mintha nem egy emberfaj volna az olasz eleven elmés néppel. Nem tudtam eléggé csodálkozni azon: miképp lehetnek ily szép természet gyermekei általa ily mostohán ajándékozva.

Itt talán még a vetturinóval is kellemesebben lehetne utazni, mint az idevaló postával; mert az minden lassúsága mellett is aligha lassúbb ennél, mely azonkívül felette drága, s igen rosszul van elrendezve.

Megállánk Szt. Gingou-ban, hol a postamester egyszersmind vendéglős is, tehát kettős módja volt a pénzcsikorásra. De a vendégház fekvése minden egyébbel kibékéltetett, oly gyönyörű éppen a Leman-tó szélén, melyet itt pillanték meg legelőször, s itt a Rhône-ba is szakad, mely csendes vizét aztán továbbviszi.

St. Gingou-tól odább az út szirtbe vágva a tó felett – melynek túlsó partján Vevay tűnik elő – s Meillerie szirtjei alatt, melyeket Rousseau Héloise-ában^* oly érdekesekké tett, megy; azután mind a szép kék tónak dió-, s gesztenyefákkal beárnyéklott széle mellett vezet. A távolban –túl – Lausanne, egykét kastély, innét a Ripaille-i kolostor tűnnek fel.

Thononnak kies a fekvése. Búzaföldek és szőlők, melyek igen savanyú bort teremhetnek a felettük magasan tornyosuló havasok aljában, szépen ékesítik az utat. Néhány lépést alig haladva egy-egy új, szép festői táj tűnik az utas szemei elébe, úgyhogy bármerre tekint, rajzóloménak szünet nélkül foglalatosságot adhat. Hát még a fából épített szép emeletes parasztházak, könnyű, körülmenő, erkély gyanánt szolgáló folyosóik s ezeknek karfáik, az ablakok és ajtók szemöldökei – mind gondos faragással kiékesítve, az elényúló fedél, mely a könnyű építményt és benne élő családot hó zuhatagoktól óvja: mily festői tárgyak az előtér kiékesítésére!

Egy helyen a Leman tava, a Pays de Vaud és savoyai rónák egy látpontba egyesülve tűnnek elő, tovább a Mont Cenis óriási havasok láncolataikkal; s utóbb átmenve a hídon, mely a hátra maradt Savoya s genevai vidék közhatára, az út egy művelt térbe vezet, mely egyfelől a Jura-hegyekkel, másfelől a Leman-genevai-tóval és felébe tornyosuló, fejérbe borult havasok csoportozatával látszik körítve lenni.

Elértük a tó mellett nyugvó Genevát, és a hotel de Bergue-hez szállottunk. Ez egyike az európai legnagyobb és legjobban elrendelt vendégházaknak. Kis nappali szobámnál kellemetesebbet sohasem láttam. Ablakában is ültem egész nap, s ott tettem észrevételeimet, mikre elég alkalom adatott, mert éppen alatta feküdt a Leman kék tavában Rousseau szigete. Ez a város legkedveltebb mulatóhelye. A városi családok minden naplementekor ide szoktak kisétálni; az olvasók pedig itt egy-egy fa árnyékába ülve már reggel forgatják az újságlapokat. A sziget közepében egy kőemelvényen ül Rousseau ércszobra. E szigetecskéhez egy-két ágra szakadó kőhíd vezet, mely a Rhône által elválasztott Ó- és Újvárost egybeköti.

Az Óváros komoly – nehéz fedeles házaival, melyek közül minden külső ékesség nélkül emelkedik ki az otromba idomú, hegyes fedelű hármas torony, honnan a harang legelőször szólította a népet Calvin hitvallása hallgatására. Háttérben látszanak a havasok. Az Újváros pedig csinos ízlést mutató, kényelmes tekintetű; hanem minden külfényt mellőző sorházak találtatnak benne. Itt vannak a középítmények is. A révben egy-egy könnyű halászcsónak reng. Equipage-t alig láthatni mást, mint a postalovakkal idegeneket hozó nehéz úti szekereket, egy-egy könnyű szekerecskét vagy a vidékbe rendesen kijáró olcsó omnibuszt. Az utcák többnyire szűkek, de gondosan, tisztán megsepervék.

Igen mulattatott a hídon átjáró, sétáló népet vizsgálgatni. A genevai nők öltözete csinos, egyszerű, párizsi divat szerinti, hanem kevéssé kisvárosiast láttató; módjok feszes, s benne a társalgási könnyűség hiányzani látszik; csinos dajkák vezették vagy vitték ölben utánuk jól kimosdatott gyermekeiket. A férfiak öltözete divattól elmaradt és pipere nélküli, de tiszta szokásokat jelentő; módjok komoly, feszes, kimért, a nőnem iránt udvarias, anélkül hogy után járó lenne.

Az egész város tekintetében tiszta erkölcsi szellem, takarékos munkásság, műveltség tűnik elő; hanem ezek mellett egy kissé a képzeletek csapongásait elnyomó, gyakorlatias, előrenéző önzéssel vegyült szűkkezűség is ki-kikandikál. Koldust hogy láttam volna, nem emlékszem. Szóval: a protestantizmus szoros jelleme uralkodik az egészben.

De elég a város kül fiziognómiájáról. Így is sokan fogják gondolni: hogy ablakból kinézni, vagy utcákat róni, s abból mégis ennyi következtetéseket vonni ki – csupán asszonyi képzelet játéka.

Legelőbb az Óvárosba mentünk, megtekinteni legalább kívülről a házat, melyben Rousseau született. Ezen nagy íróról már annyian fejezték ki véleményeiket, kik mind okosabbak, mint én, hogy ok nélküli lenne saját elmélkedéseimmel az olvasót fárasztani. Ha jól emlékszem, mutatják Calvin házát is, ki az észnek tágas vizsgálódást engedő protestantizmus szabad, engedékeny elveit elismerve, ön-szűkkeblű, epés, erőszakos hitbuzgóságában, az intoleráns gyűlölségében Servetet megperzseltette, s az emberi nemnek egy részét minden irgalom nélkül a pokol örökös lángjaira kárhoztatta.

A szép mesterségek itt említést nem érdemlők. A könyvtár, természet históriai gyűjtemény érdekes. A havasoknak kövecsekből és mohából kirakott alkattervét is megnéztük; itt az tűnt szemembe, mennyivel magasabb többinél a Mont Blanc.

Estve színházba mentünk. Phaedrá-t  adták^*. A játszók átaljában igen közepesek voltak; mindazáltal a publikum nagyon figyelmetesen hallgatta a darabot, mert látni nem sokat lehetett, oly gazdaságosan volt felvilágosítva a terem. Színházból kijövetkor a bemenetel előtt, cifra libériás legények és szekerek helyett, szolgálók várták lámpásaikkal a kijövő családokat.

Egyik nap gyalog elmentünk a Genevától két mértföldnyi távolságra eső Ferney-be. Ez a Voltaire lakja volt. Odáig a Mont Blanc örökös havával s a csendes tekintetű Leman-tó, melyben a kék ég tiszta, átlátszó szépségét mintegy másodszor is előtüntette, mindig szemeink előtt voltak, s látásuk a száraz, kemény, poros országúton gyaloglás unalmait könnyítette; mert ahányszor igen elfáradva s melegedve érzettük magunkat, az út szélére leülve régi barátunkat – a Mont Blanc-t üdvözölhettük.

Ferney, midőn Voltaire megvette, csak nyolc hurubából álló nyomorult falu volt; még az ő éltében szabad helység lett, s halálakor már száz házat lehetett benne számlálni, melyeket mind tulajdon költségén építtetett, és ezerkétszáz lakost, s egy vagy két virágzó gyárat; mert a hozzá folyamodóknak, kivált vallásért üldözötteknek kivétel nélkül menedéket adott. Az egész, most virágzó helység jótetteire s fejedelmi bőkezűséggel szórt adományaira emlékeztet.

Bárki is képzelheti, milyen mély érdekkel léptem át a nagy író lakja küszöbét, hol még minden azon rendben találtatik, mely az ő életében volt, és minden házi életére, személyes szokásaira emlékeztet. De mennyire csalatva látám magamat várakozásimban, midőn benne végigjárva egy szegletre sem akadánk, mely a tulajdonos hitvány nevetséges hiúságairól ne szólana! A palotát Albanónak egy vagy két másodrendű műve ékesíti, s itt áll Voltaire azon borzasztó apoteózisa, melyet ő hiú gőgjében öndicséretére egy hitvány francia festékkavaróval mázoltatott. Ez mint művészi tárgy annyira minden kritikán alóli, hogy a tulajdonos művészeti ismeretét és ízlését egyedül megsemmisíti. A compozíció az ő tulajdon feladása szerinti. De igazán leírni szinte átallom, oly fájdalmas a nagy emberek gyengeségeit felkapni, melyeknek örök feledékenységbe kellene temettetniük. Beh szerettem volna két kezemmel a gyengeség ezen örökös emlékét letépni! E borzasztó festményben a hír repül az emlékezet temploma felé, s hirdeti a Henriad-ot, a Musák és Gratiák Voltaire-t körülvéve viszik szobrát, hogy az emlékezet oltárára helyezzék. A Henriade^*  hősei bámulva állanak. Voltaire ellenségei, kik ellene írtak, a Tartarusba taszigáltatnak, s az Irigység minden fajzatával lábai előtt fetreng, vonaglások közt. A Calas^* család is elő van fitogtatva! Egyszóval, egyéb nem hiányzik az egész tetézésére, csak az, hogy az előtérben álló majomi méltósággal leábrázolt Voltaire hideg, pompás Henriade-ja helyett öreg napjai utolsó idétlenjét, a Pucelle-t nyújtsa Apollónak bé.

Nappali termében ismét szobra áll; hálószobájában barátja, a nagy Fridrik, II. Katalin, Lekain^* nevezetes színész, húga Madame Châtelet, szép mosónéja, kis kéményseprője s tulajdon képe és több más nevezetes képek csüngenek. A szoba közepében egy oltárra fekete márványurna helyezve, melyben szívét tartották, minekelőtte Párizsba vitetett volna, ezen felirattal: „Mon esprit est partout, et mon coeur est ici.^*” S  ismét: „Mes manes sont consolés puisque mon coeur est au milieu de vous.^*” Az íróasztalán volt az idegenek könyve, melyben minden odamenő felírja saját nevét. Mi is felírtuk. Egy kurta vastag ember, kinek ujjain cseh gyémántos gyűrűk, előingében cseh gyémántos tűk ragyogtak, egy nagy fekete aranyas tokot az íróasztalra letevén, s körülnézvén, hogy figyelünk-e rája, ezt írá a könyvbe: „A nagy Voltaire házát meglátogatta Voltaire nagy barátja, a nagy Fridrik honosa, az Apollo lantja újonnan feltalálója.” S hozzánk fordulván így szóla: „Igen, én találám újra fel Apollo feledékenységbe esett lantját, s két húrral meggazdagítottam.”

Aztán megjártuk a kertet, honnan pompás kilátás van a Mont Blanc-ra. Leülvén azon fák alá, hol Voltaire gyakran dolgozni szokott volt, Apollo lantosa egy szimfóniával lepe meg egyszerre ott bennünket. Útitársam, ki az ily surprise-eket^* kissé gyakorlatilag szokta volt venni, a szimfónia végzetével egy ötforintos tallért kívánt a lantos markába nyomni; mire az büszke megvetéssel ezt felelé: „A zseni lakában a zseni nem fizetteti magát.” E szerint tehát a tallért zsebünkbe tevők. A Voltaire kertésze is, mint egy oda tartozó kuriozitás, megjelent. Ez egy soha ki nem haló személy. Voltaire-ről beszél, hogy az miket szólott hozzá sat.; és ha jól emlékszem, az aranygombos pálcáját s hálósapkáját is mutogatja. Ez igen jó keresetmód.

Visszamentünkben úgy el valék fáradva, hogy egy Genevába menő omnibuszba fel kellett ülnöm. A vendéglői asztalnál ismét Apollo két húrral szaporított lírájának pengései lepének meg. De ekkor a művész tányért hordozott mosolyogva körül, melyen Ferney-ban megvetett tallérunk is helyét találta.

Másnap a Rhône-nak Arve folyóvali egyesülését megnézni mentünk lóháton. Nem dicsérhetem a schweizi lovakat; mert a legjobbakat kívánván, melyek Genevában kibérelhetők, azon biztosítás mellett, hogy bizonyosan meg leszünk elégedve, mivel kivált számomra azt hozzák, melyen a legmagasabb rangú angol ladyk nagy megelégedéssel szoktak lovagolni: oly elaggott két rossz gebét vezettek elő, s a nékem szánt egy oly, ezelőtt legalább is ötven évvel készült, hátul felkanyarodott asszony-nyereggel volt felszerszámozva, hogy mikor meglátók, egészen elijedénk, s alig találánk magunkban elég elszántságot ily paripákkal útnak indulni. De csak elindulánk.

Az egész utat egyik legékesebb tájláncolatnak nevezhetni; hanem meg kell vallanom, mi igen kevés ügyet fordítánk reá, úgy el valánk paripáinkkal foglalva. Kivált az én dicsért szürke gebém, noha alig hagytuk el még a várost, a vessző szünetlen használása nélkül egy lépést sem akart tenni. Azonban bizonyos célnak indulva s az ahhoz vezető utat minden unalom meggyőzésével folytatva, ha mindjárt csigaléptekkel is, végre csakugyan eléri az ember. Így mi is, midőn a nap már lemenendő volt, elérénk azon helyre, hol sziklák közé szorulva a Rhône az Arve mocskos folyamával találkozik, s ennek erőszakos egyesülésétől elrettenve visszavonul, és mentét a csendes Leman felé visszatéríti; hanem végre vizeiket tajtékozva mégis egyesítvén, együtt folynak tovább.

A víz feletti hídról néztük a természet ezen egyik legszebb jelenetét. A hanyatló nap sugarai, melyek ünnepélyes fényükkel minden tárgyat meg szoktak aranyozni, meleg színt kölcsönöztek a láthatárunkat bevégző havasok jeges csupjainak s az alattunk tajtékzó folyamnak, melyben a szivárvány minden színeit utánzólag játszódoztak. Apródonként, amint a ragyogó nap lehaladt, ezen eleven szín is elhalt; hovatovább mind sötétebb árnyék borította el a tárgyakat, s a folyam meg a havasok jeges csupjai hideg fejérségben tündöklöttek elő.

Visszamenet lovaink úgy elállottak, hogy alig léptek. Én is igen elfáradtam a szünet nélküli iparkodásban és félelemben, hogy meg nem érkezhetünk, minekelőtte a város kapuját éjszakára bezárnák. Azt mégis, éppen azon percben, midőn már becsukni szándékozák, elérők. Bajos lenne akkori érzetemet leírnom, midőn alig tízlépésnyi távolságban láttam a kirekesztéssel fenyegető készületeket. Ütöttem, vertem gebémet, és mégsem haladhattam. Csak egy perccel késve, minden fáradságom és iparkodásom sikeretlen lett volna.

Igen szép reggel volt. Csónakot fogadtunk, s csendesen ringva haladtunk a Leman tiszta, kristály felületén, melyet a természet mintegy tükör gyanánt helyezett oda, hogy a havasok királynéja teremtés óta szűz méltóságát jelentő, fejér menyegzői fátyolával ékesítve belétekintsen. Partjait ékesítő csinos falusi lakosokat, kerteket, réteket, az iparnak, takarékos élet és jóllétnek egymást sűrűn felváltó, boldogító jeleit hagytuk magunk után hátra. E lakok közt egyik Byron háza volt, s annak látása ez napi kirándulásunk célja.

Bármely praktikus megvetője legyen valaki az ábrándozásnak, mégis képzelheti: mily élénk érdeket kellett éreznem, hogy századunk első költője lakát meglássam, hol ő csak kevés évekkel azelőtt élt, lehelt; hol azon változó képzeletek, álmok, érzetek, örömek, bánatok és szenvedelmek özönét, mely keblét dúlta, minden korban élénk részvétet gerjesztendő verseibe önté. Csupán azon asztalt meglátni s érinteni, mely mellett ülve, könyökére támaszkodva és sokszor mély gondolatiba merülve egész éjeken át felejté magát, elég érdekességet tudott adni képzeletemnek. Hát még azon tudat, hogy a költő homlokán a szerencsétlenség, üldöztetés aureoléja^* fénylett! Ez ránk, gyengékre nézve oly ellenállhatatlan báj, hogy asszonyi szívvel és képzelőtehetséggel nem bírtam volna, ha e pillanatban iránta élénk rokonérzetemet hideg okoskodásom elfojthatá. Mindez olvasómnak most túlzónak festettnek, nevetségesnek tetszhetik; de bizonyossá tehetem, hogy engemet akkor ezen érzetek igen mulattattak, s legkisebb kedvem sem volt bennük magamat háboríttatni.

Hajósunk látván elhallgatásunkat, azt gondolá, rajta a sor a beszélgetést fenntartani, s egy házra mutatva mondá: „Itt ez a mosieur le milord Byron háza, én pedig voltam a hajósa.” A Byron hajósa is az, mi a Voltaire kertésze – jövedelemhajhászó. „Sokszor – folytatá hajósunk – egész éjeket itt a vízen töltöttünk, és Mr. le milord, ki mindig igen sápadt kinézésű volt, a csónak szélén szokott állani, s egész órákig szótalan komor tekintettel a csillagos ég felé nézett fel merengve, s olykor-olykor hajfodrait homlokáról kezével hátrataszította, mintha gondolkodnék.

Egyszer egy nagy szélvész alatt is mind itt künn voltunk, ámbár ezen tón a szélvész veszélyes szokott lenni. Hanem monsieur le Milord qui était un grand poete^*  azt mondotta, hogy ő szereti a szélvészt.” S unalmas éneklő schweizi akcentusával folytatni szándékozék az ezerszer hallott elnyesett, szélvészes mondát, Byron modorait és excentricitását^* akarván általa festeni. Rám a könyv nélkül tudott lecke oly kellemetlen hatást tett, mintha hideg vízzel leöntve hűtöttek volna ki egyszerre Byron iránti érzelgősségem hevéből, és rettegék, hogy mint az oskolás lovat, semmi meg nem állíthatja, míg végig nem dacogja a magáét: úgy ezt is szélvész, hózuhanatok és dörgések elbeszélésében semmi meg nem gátolja, míg végig el nem mondja, s minden ámulásom elvesz. Máris a megelégedetlenség szerepjátszóját kezdém akaratom ellen Byronban látni, mi valóban fájdalmas volt; mert melyik asszony mond le önkéntesen, képzelet alkotta illúzióiról? Ha tudnák a nagyoknak nevezett emberek, hogy az ilyen színpadra való szerepjátszás, melytől kevesen mentek, mennyit ró le igazi nagyságukból, legalább jó ízlésük megóvná őket a magok fitogtatásától. De fájdalom! minden tökélyek egyesítve nem lehetnek, és zseni, fényes tulajdonok többnyire hiúsággal és nem mindig jó ízléssel párosulnak. Hihető, innen eredt a példabeszéd: „On n'est pas un héros pour son valet de chambre”: mert ha a hős nem akarná a hőst nagyítóüvegben mutatni elő a közönségnek, úgy természeti alakjában hősnek maradna a körülte forgó valet de chambre előtt is. Azért nagynak csak erkölcsi nagyságot nevezhetünk. Minden ceremónia nélkül félbeszakasztám tehát beszédét: „Az istenért kérem az urat, ne beszélje ezt többé senkinek elő”, s egy ötforintos tallért adván, mondám: „fogja, ezt azért adom”. Csudától elfogódva, ostoba nagy kerek szemeit reám mereszté. „Ez furcsa! Más uraság mindig azért szokott fizetni, hogy előbeszéljem néki.” „Éppen azt kívánom gátolni.” Útitársam nevetve kérdé: Miért heveskedem olyannyira? „Higgye el, ez, mire ezen embert kérem; jótett az emberiségre nézve – folytatám még nagyobb hévvel. – Így is mennyi balga utánzói adják Byront caricature-ban elő, kik magukban a sors és fátum választott felkentjeit kívánják első tekintetre sejdítetni! Mennyi émelygős byroniád lepte el máris a társaságot!” Nem tudom, ember barátias nézetemre bírhatám-e vagy nem hajósunkat. Félek, hogy előbeszélése sikeres kereskedését mai napig is folytatja.

Kiszállánk a Byron háza előtt. Ennek már külső tekintete is csinos, gondos házi rendet mutatott. Künn senkit sem találván, kihez bemehetésért folyamodhattunk volna, egyenesen a kertbe vetődtünk bé. Erre is a legnagyobb gond fordíttatik; mezsgyéi tiszták, s úgy tetszett, mintha minden szellőcske házi megelégedést, boldogságot lehelt s a virágok egy szép fiatal házi nő számára nyíltak volna. Az egyszerű s mégis mesterséges elrendezés a természet szépségeit méltányló ízlést és szeretetet tanúsított. Mely más ez és mely más hatást tett reám, mint a Voltaire feszes, nyírt fákkal zsinórmértékre ültetett franciakertje, melynek szünet nélkül apró gondoskodást kívánó s most közönségesen elhagyatott burjános, meredt járdájában, ha látogatók jőnek, egy Saturnushoz hasonló vén kertész gürüzdölget gereblyéjével, s egykor Voltaire le s fel járkálva a természettől éppen annyira távozó modoros verseit alkotta! Ha filozófus volt is, de poéta minden bizonnyal nem. Száraz keblét, gúnyoló agyát poézis soha nem hevítette, hanem csak proteusi talentuma mesterkélt tűzzel rímelte pompásan hangzó elmeszüleményeit.

Byron kertjében padon ülve találánk egy dajkát, ki körül két szép gyermek futkározott; azt megszólítók, s jelentők, hogy a Byron lakát kívánnók megjárni. Erre a nagyobbik fiúcska, ki hat- vagy hétéves lehetett, nyájason felszóla: „Jöjjenek velem; mamámnak megjelentem én” – és vígan a ház felé futva megindult előttünk. – Jöjjenek csak, jöjjenek csak.” Mi kis ciceronénkat az ajtóig követve, megvártuk a választ, nehogy mamájának, ha talán kevésbé vendégszerető lenne, mint ő, meglepésünkkel alkalmatlanok legyünk; mert ezen idegen látogatóknak örökösön nyílt tulajdon nem kevéssé zavarja meg a házi kényelmet. Kis ciceronénk visszajővén, mondá: „Jöjjenek csak be; nézzenek meg mindent.”

A kinézés a ház minden ablakaiból nagyszerűen meglepő. Egyik felől a látkört az onnan egész pompájában kitűnő Mont Blanc végzi bé a több havasok láncolatával; másik felől az erkély a Leman tavára nyílik ki. Egy kis szobában mutatának egy kartonfüggönyös ágyat; „abban hált Byron” – mondák, s egy asztalt, mely mottókkal bé volt irkálva; „ez volt a Byron asztala s ez tulajdon kézírása”, miben kételkedém.

De ahelyett, hogy képzetim Byront varázsolták volna előmbe: az ő házfedele alatt ekkor mutatkozó szerény házi boldogság sejdítésébe rejteztek. S kérdve magamban: mi lehet a földön méltó arra, hogy e boldogságot érte könnyeden eljátszódjuk, s mi menthet az erkölcsiség szent kötelességei áthágásáért vagy kigúnyolásáért? S ha bármely fényes tulajdonok kipótolhatják-e az egyedülség érzete szívmarcangoló keserveit? melyeket lecsillapítandó, fájdalom! Byron olykor az anyagiság sarába kívánta fúlasztani, de ebből felsőbb géniusza mindig diadalmason kiragadta, s reptét felfelé vitette? – E kérdések Byron iránti szánakozásra s szigorú bírálására bírtak, ki mint egy fényes meteor, úgy tűnt fel századunk irodalmi egén; és mit hagyott maga után? Az emberi nem boldogítására vagy nemesítésére voltak-e törekvései irányozva? Az égből reászállott zsenivel őrködött-e úgy, hogy többet ne ártson, mint használt? Lelkünkbe nyugalmat, boldogító szeretetet, emberiség iránti tiszteletet, meggyőződést fuvallott-e? Nem; hanem kétséget, erény, erkölcs, emberiség és önmagunk iránti epés gúnyt ébresztett fel lelkünkben; letipró elcsüggedéssel töltötte el keblünket. A vétket, önzést, korlátlan indulatokat oly bájoló színekben festette, hogy a fiatal szív részegülve kapkod a boldogságot, megelégedést elsenyvesztő szenvedelmek zivatarai után, és kijózanodta után mi marad, mi szíve hevét fenntartsa még? Szeretet, remény, erény iránti hit örökre eltávoztak tőle, s bármely szívszakadva óhajtsa is vissza – vissza többé nem jönnek!

Emlékszem, miképp ezelőtt néhány évekkel egy lánykát Byron olvasásában elmerülve találék. Záporként hulltak könnyei: „Miért sírsz úgy? Mit olvassz?” „A Corsaire-t^*. Ó, szegény Gulnare!” A vétkest választotta volt ki rokonérzete tárgyául. Én egész cenzori komolysággal dorgálám meg érette. Tüdőm szinte kibeszélém, meggyőzni kívánván, hogy a vétek szép nem lehet, bármely bájló színekkel legyen felöltöztetve, s rokonszenvünkkel megajándékozni: fonák érzelgősség. De mindhiába. – Mi több: én magam is a szép leírás által meg levén vesztegetve, érzéseim ellenére akartam az erénynek egy proselytát^* nyerni.

Genevát szándékozván már elhagyni, szégyenemre meg kell vallanom, ahelyett hogy a benne oly jól elrendelt kis oskolákat, nevelőintézeteket megjártam volna, mint egy okosan és haszonnal utazóhoz illik: asszonyi könnyelműséggel az aranyműveseket, óracsinálókat látogattam; mert ki-ki tudja, hogy Geneva bijouterie-járól és óráiról is nevezetes, és ezekkel egész Európát ellátja. Kivált a zománcozást vitte nagy tökélyre. Schweiz különböző szép honias öltözetei, vidékei, flórája zománcfestésekben ékesítik a kézrevalókat, s több ilynemű ékszereket; és a művészet ezen neme Genevához éppen úgy tartozik, mint Rómához a mozaikrakás.

Sok válogatás, nehéz elhatározás után, egy szép kis órát vettem magamnak; nem éppen azért, mintha időm annyira el volt volna foglalva, hogy annak pontos elosztását vagy tudását nagyobb szükségeim közé tartozottnak mondhatnám: mert mi – erdélyiek – az időre nézve igen liberálisok szoktunk lenni, s azt többnyire reggeltől estig el nem fecsérelni s pontosan megtartani sem véljük éppen elmulaszthatatlanul szükségesnek, ha mindjárt valami kitűzött dolgunk van, vagy valakit magunkra várakoztatunk is. „Ha ma nem, holnap. Bizony semmi nagyot nem mulasztunk el” – ezzel szoktuk magunkat vigasztalni. De mindennel el is késünk ám! Az idővel versenyt haladni kívánó vággyal senki sem kárhoztathat bennünket; mert mint a száz esztendőt elaludt Szépség csodálkozott felébredtekor a körülötte történt változásokon, és magára tekintve némileg elmaradottnak találta magát: úgy félek, hogy mi is, ha magunkat körül néznők, elmaradásunk korszakát éppen nem számíthatnók rövidebb időre, de azon különbséggel, hogy zsibbasztó álomkórságunkbóli felébredésünket egy kissé keményebb megrázás okozhatná, mint szelíd zenehang és rózsaillat.

Lausanne-t választottuk utolsó kirándulásunk céljául, mely a Leman keleti partján igen szépen fekszik. A gőzös a tavat megkerüli, s e szerint ezt partjaival együtt áttekinthetni.

Véleményem szerint kevés kellemetesebben töltött napot idézhetünk, mint egy szép őszit: midőn a nap már nemigen hevet süt; a fák sárgulni s hullani kezdő leveleik hirdetik, hogy az ősz beköszöntött. Ezen időszak édes fájdalmas bájt kölcsönöz minden tárgynak. A nyár szépségei még nincsenek eltűnve; de a dér első csapása a hideg elhalás közelgő szakát már sejdíteti. Szenvedéllyel tekintünk a természet hanyatló kellemeire, szemeinket el nem tudjuk vonni róluk, melyek közül egyet-egyet minden következő pillanat elhervaszt. Fájdalmas istenhozzádot nyög lelkünk feléjük, mint szívünknek egy-egy édes, örökre távozó barátjához.

Ily napon a Lemanon sebes egyenlőséggel haladó gőzösön le s fel sétálgatni, vagy ismerőseinkkel beszélgetni; múlékony, csak néhány pillanatig tartandó új ismeretséget kötni vagy a part változatos panorámájára ügyelve, magunkat saját gondolatinkkal mulatni – mily feledhetetlen kedvtöltés!

A Leman taván a vízi madaraknak negyvenkilenc, más meg más éghajlatokhoz tartozó, különböző nemei találtatnak; így hallám és így olvasám.

Lausanne kicsiny város, fekte igen szép; de egyéb látni való nevezetességet nem találék benne. Gőzösünk vissza akarván indulni, sietnünk kellett. Mulatságos vala szemlélni, mint futott mindenki elé, hogy el ne maradjon.

Ismét a szép tavon találók magunkat. „Én talán most utoljára gyönyörködöm ezen látványban!” – volt búsító gondolatom. Képzeletemben fájdalmas búcsúcsókokat küldöttem a havasok fejér királynéjának, melynek látásához szemeim már hozzászoktak volt.

Idehagylak téged is – csendes tó!

Egyik utazóval, kivel a gőzösön ismerkedém meg, beszélgetvén, az találgatá, hogy hol töltendem a következő telet. „Párizsban?” – mondá. „Nem.” „Londonban?” „Nem” „Petersburgban?” „Nem.”

„A Clausenbourg^*” – felelém végre; min nem kevéssé csodálkozék – mert Clausenbourg en Transsylvanie-nak hírét még sohasem hallotta vala.

Ismét az utazás kellemetlenebb fázisa állott előttem: az elbúcsúzás azoktól, kikkel a sors megismertetett, s havasi vándorlásaimban több kellemetes pillanataimat osztám. Elbúcsúzni a helytől, a kényelmes vendéglőtől, kedvelt ablakomtól, melyből oly gyönyörrel néztem, a hold minő szépen süt a kék tóra, a Rousseau szigetére s komor tekintetű, rút szobrára, s még az unalmas vendégasztalnál megszokott némely ábrázattól is: ez mind fájdalmas érzést ébresztő volt. Mind azzal kecsegtettem vala magamat, hogy ezen érzést az utazás megszokása megedzi bennem, de megszokni mái napig sem tudom. Bármitől és bárkitől is azon képzelettel válni meg: „hihetőleg most utoljára látom”, ez a halál gondolatával rokonos; ez ragaszkodást ébreszt keblünkben a tőlünk elragadtatott iránt, szépítve tünteti előnkbe jó tulajdonait, megengesztelve felejteti s megbocsáttatja a rosszakat. Odahagyni a szabadság, polgári egyenlőség respublikának nevezett föld pontocskáját –fájt. Mily hatalma van reánk nézve egy gyerekkorunkban tisztelni megtanult névnek! Ámbár polgári egyenlőséget és szabad nemzet magas erényeit – amint tapasztalás nélküli képzeletim lehetségesnek festették vala – nem találtam. Respublikai képzetimmel éppen ellenkező volt ezen rideg kasztokra osztott emberi hangyaboly; mert Geneva polgárai oly szoros, áthághatatlan, különrekesztő kasztokra vannak elosztva, mint hajdanában Egyiptom lakói. Itt, ha vezetéknevek előtt az arisztokrácia keveset jelentő címei hiányzanak is; de nem a születési gőg és magát mások felettinek képzelés előítéletei. Ezen elavult arisztokráciai elvű köztársaságban szintannyit lehet mesalliance-ról – mely szó a parvenüvel együtt a civilizált világban ma már csak egy vén marquise Memoire-jiba való nevetséges kifejezések lajstromába illik bé – hallani, mint hajdan a XIV. Lajos udvarában. Itt se gazdagság, se nevelés, se érdem, se divat nem vezet feljebb a társaság lépcsőzetein; ki-ki azon osztályában marad a társaságnak, melyben nagyatyja s nagyanyja születtek volt. Respublikai egyenlőséggel álmodozók! Ne válasszátok Genevát ideáltok típusának. Ennek emberi egyenlőséget hirdető filozófusa képzelt respublikájához sclavok^* tartoztak!

Coppeten gondolám méltó búcsúmat vehetni azon szabadnak nevezett földtől, melynek mégis megvan azon érdeme, hogy sok üldözöttnek honjává vált.

Coppet Staëlnek – azon asszonynak – egykori laka, ki egész Franciaországban egyedül bírt annyi erővel, hogy véleményeit a dicsősége fokán ülő Napóleon parancsolatjainak szolgailag alája ne vesse, s szabad zsenijét hízelgésre ne kényszerítse; mert midőn koronás fejek, tudósok nem tartották méltóságukat megalázónak a hatalmas kegyéért esengeni: akkor ő – a gyenge asszony– elvei s gondolkozása függetlenségét megóvta; Staëlnek, kit az asszonyi tehetségek gúnyolóinak mint a legfényesebb példát mutathatjuk büszkén elő: hogy férfiúinak vélt zseni s mélyen gondolkodó tehetség az asszonyi szív dúsan ömledező érzéseivel egyesülhetők. Az ő szívének gondolatja s gondolatjának szíve volt. Mint író kora elsőbb íróival vetélkedik; de irományai oly világszerte ismeretesek és bámultak, oly sok vitatkozások tárgyai, hogy irántuk csekély ítéletemet adni szükségtelen; említésük által csupán enérzéseimnek hódolok. Azonban ha az asszonyt nyomó társasági előítéletekkel szembeszáll is: annak emancipációját nem akarja az asszonyi gyengéd érzés, az asszony méltóságát egyedül fenntartó szent erkölcs, szeplőtlen hűség és szemérem megtapodásával kivívni. Zsenije ha más munkáiban fényesebben ragyog is, én oly irigységre méltónak egyben sem véltem, mint melyet atyja polgári erényeinek a kor véleménye megtámadásai ellen mentségül szentelt. Beh boldog leány, ki atyja emlékezetének szívvel és fővel hódolhat!

A kastély bé volt zárva, s ki megmutassa belől, senki. A postalegény mormogott, hogy menjünk tovább. Nagy későre egy asszony, ki magát a Staël mosónéja leányának nevezte, mondá, hogy asszonya, ki a Staël fiának özvegye, megtiltá a szobákat idegeneknek mutogatni; egyébiránt azok még mind azon állapotban tartatnak, mint a nevezetes asszony idejében.

A kertben elvezettettem magamat a Staël szülői sírjához. Ő ezen érzéseinek szent helyét magasan bekeríttette volt, s kulcsát magánál tartotta. Most maga is közöttük nyugszik. A kerítés bezárva levén, csak a deszka hasadékán tekinthettem bé. Szeretett atyámra gondoltam, s szemeim megtelvén könnyekkel, szekerembe ülék, és utamat Franciaország felé vevém.

 

Vége

 

Wesselényi Polixéna itáliai útja előtt, kislányával

 

Báró Wesselényi Miklós ( Barabás Miklós litográfiája, 1838.)