IX. szakasz
 Mont Blanc körüli vándorlás

Lago di Como s Lago Maggiore, környékeikkel. – Simplon. – Martigny. – Sz. Bernhárd. – Aosta. – Cormajeur. – Col de la Seigne s Bon–Homme. St. Gervais. – Chamouny*, Mont Anvert és Jégtenger. – Col de Balme

 

Majlandból elindulásunk július harmadikán reggel történt. A nap hevet sütött; a szép Domo szeszélyes alakú tornyai, mint megannyi elefántcsont csipkézetek, tündöklöttek a tiszta kiáltó kék olasz ég boltozatja alatt. Porfellegek emelkedtek kerekeink után.

Comón megállottunk, s szekeremet és cselédeimet otthagyván, egy csinos kis csónakot fogadtunk, mellyel a bájos Como tavát megkerüljük. Partjai tündérföldhöz hasonlók. Háttérben a merészen kicsipkézett havasok és törpébb hegyek, melyeknek meredek oldalai gesztenye-, olaj-, s eperfákkal beültetett, egymásra lépcsőzetesen tornyosuló ponkok, elszórtan és tömegben fejéren kitündöklő falukkal s házacskákkal hímezve, s az aljban a tó szélén nevető villák, narancsfák arany gyümölcsökkel terhelve, gránátfák messze ragyogó virágaikkal, s ezer meg ezer vígan csevegő madár zajgása nyájasan csalogatják a melegtől bágyadt csónakázót. Kiszálltunk a Villa Plinianába, mely az első természetvizsgáló, Plinius villája helyén lévőnek mondatik, s a Villa d'Estében mely nemrégen a szegény Carolina királynéé* s ekkor a Pastáé volt, ki árnyas lugasaiban fülemülékkel versenyt énekelve a feljövő s lemenő napot hálaimájával üdvözölheté. Nézegetés, beszélgetés, járkálás közt az időt vígan felejtve elkéstünk.

A tó egyik szegletét kerülve szirtbe helyezett márványtábla tűnt szemeinkbe. Az egy Lock nevű fiatal angol síremléke, ki ifjú neje s ősz atyja szemeik láttára a tóba veszett. A szegény öreg atyával gyakran találkoztam a Vatican folyosóiban, hol a mesterművek közt kereste bánatja felejtését. Gyönyörű ezüst fürtjeiről tűnt volt fel nékem.

Tiszta egünk beborult. Eső, mennydörgés, ellenkező szél haladásunkat gátolta; kénytelenek voltunk Menaggión kiszállni; szerencsénkre jó vendéglőt találtunk.

Reggel a Villa Sommarivát megjártuk. E pompás villában vagyon Thorwaldsen azon nevezetes basreliefje, melyet Napóleon maga számára készítetett volt, és bukása után Conte Sommariva temérdek pénzzel megvett. Canova Amora s Psychéje, egy szirthez láncolt Andromáchét ábrázoló antik szobor – s Leonardo da Vincitől egy szép asszonykép elragadták figyelmünket. A kert gyönyörű s árnyas bokraiban számtalan fülemülék édesen énekelnek.

Visszatértünk Comóra; onnan délután még két postányi utat tettünk, s az éjszakát Varesén töltöttük. Másnap reggel egy dombra sétáltunk, hogy a róla látszó három tóra tekintetet vessünk; legnagyobb a Lago Maggiore.

Innen Lavennára értünk, hol újra csónakra ültünk, s a kis Arona város előtt kiszálltunk, hogy Sz. Borromeónak a város felett egy magasságon álló óriási ércszobrát megnézzük, és orrában pihenjünk, mert ez akkora, hogy igen kényelmesen lehet benne ülni, s ezt a tréfát többnyire minden utas meg szokta tenni. Útitársam fel is ment belé, s onnan egy szép bokrétát vetett le nekünk, alatt maradtaknak; engem a sok csüngő lajtorják célomtól elijesztettek. A roppant nagy szobor oly jó arányban elosztva, állása oly egyszerű s természetes, hogy nagysága fel sem tűnő. Újra zivatar ért utól, mely miatt csak sötét éjjel jutottunk Lavennára vissza.

Következő reggel a Lago Maggiorét áthajóztuk. Ez dombok közé van szorítva, s fekvése, ha nem oly vidám is, mint a Como taváé, de szintoly bájoló s helyen-helyen merészebb szépséggel bíró. A havasok láncolata mindennemű csipkézetekbe kihasogatva végzi bé a láthatárt, s a tón cagliarinak nevezett számtalan vízimadarak repdesnek. Ha jól emlékszem, úgy hallottam, hogy ezen madárnem csak e tavon találtatik.

Ismét elhaladtunk a part mellett, honnan a dombon álló szerény Szent a vándorra áldásait osztja. A szép kis Borromeo-szigetet, Isola Madrét, Isola Pescatorét elhagyván, Isola Bellában kiszállottunk. Ezen villa a Borromeo família tulajdona; itt Tempesta néhány tájfestései s Szent Carlo mellszobra, melyet Francia* készített, érdemlik a figyelmet. A kertet is megjártuk; ezt a bájszigetet már sokan írták le; a számos grotta s lépcsőzetesen egymásra tornyozott terasz, vélekedésem szerint, inkább a gazdag építtető szeszélyességét árulja el, mint jó ízlését dicsérné; de az egész vidámon ékesíti a Lago partjait, s azért megérdemli az Isola Bella nevet. Domo d'Ossolán háltunk, mely a Simplon alján fekszik.

Másnap korán nekifogtunk a nagy Simplonnak, át is haladtunk rajta. A vidék Domo d'Ossolán túl csakhamar elveszti nyájas, buja olasz szépségét, s vad szépséget vált. Borzasztó sziklák szorítják bé a szűk utat, mely akadályt nem ismerve a sebes Vedrón vetett hidakon, szirtbe vágott grottákon* vezet át. A kőfalként egyenesen álló szirtekről leömlő vízesések helyen-helyen elmosással fenyegetik; de vizeik csatornák által a Vedro ágyába vitetnek. Előbb egy vámház, aztán egy kápolna jeleli ki a szép olasz föld határszélét.

Gondo kis havasi falun túl egy pompás vízesés oly lármás hatalommal zuhan, úgy szólva, az utas orra elébe, hogy én megijedve vontam magamat a szekérbe hátra, s szemeimet csaknem behunytam, hogy ne lássam, miként sodor bennünket szekerestől, lovastól együtt a mélységbe. Innét egy grottán kell áthaladni, s ezen túl kis távolságra a Frissinone nevű vízesés olyan magas szirtoldalról szakad le, hogy szerteporzik, minekelőtte leérkeznék.

Simplon falván túl a tetőt elérve az utazók, terehhordó szekerek és marhák számára egy barrier* nevű állomás van, s ezen túl az egész lejtőn bizonyos távolságokra még több ilyen.

Az itteni út egyedül is elégséges tanúja Napóleon felsőbb felfogó eszének, és őt halhatatlanná teszi. Mindenütt veszedelem, félelem nélkül, sőt kényelmesen lehet a szekérrel haladni, pedig az út néhol roppant mélységek, szakadások felett kanyarog, és ha jól emlékszem, huszonhét helyen van szirten át kapu nyitva, hol az utas többször hallja a vizet maga alatt zúgni. A hosszabb folyosó hosszúsága hatszáz, magassága húsz, szélessége tizenkét lábnyi, kemény gránitba vágva.

A simploni út nagyszerűségéről teljes lehetetlen hogy képzete legyen annak, aki nem látta.

Hálni Briggre lejtettünk*.

Következő nap jókor Martignyre értünk. Ez a Rhône völgyében fekszik; a rómaiak alatt Octodorumnak neveztetett, s, legelső helységnek mondathatik, hol az utas beköszönt Helvéciába. Fogadója nyüzsgött a vendégektől, mert aki Olaszországba megy, vagy onnan jő, mind itt találkozik egymással. Reám nézve kellemetes meglepetés volt az olaszországi csínatlan hotelek után ezen egyszerű, tiszta fogadó, hol a gazda s gazdasszony oly szívesen fogadja vendégeit; csinos szolgálólányok, honi öltözetükben, félrecsapott szép kis szalmakalapjaikkal, karjaikra hófehér kendőket és törlőket halmozva, derült képpel sürgölődnek a szobában, hogy az elfáradt utasnak minden tőlük kitelhető kényelmet megadjanak. Ez elfelejteti velünk, hogy körülünk minden csak pénzért történik, s otthonilag érezvén magunkat: elménket, érzéseinket szeretett házi körünkbe varázsolja.

Rosszacskán levén, későre keltem fel. Ebédre lementünk a vendégasztalhoz; ott egész Bábel tornya volt: mindenféle nemzetbeliek találtattak, mindenféle nyelvet beszéltek, mindenféle tervek készíttettek. Az én vágyásom is a Mont Blanc tetejére felmenés lett volna; de úgy határoztuk, hogy azt csak megkerüljük. Ehhez is kevés asszony fog, mert némi fáradsággal jár. Határozatunk teljesítéséhez készülvén, földképet terítettünk magunk elébe; utunkat elintéztük; vezetőket és öszvéreket fogadtunk – egy vezetőt napjára hat, egy öszvért hét frankon –, hogy másnap a Mont Blanc körüli vándorlásunkat elkezdhessük.

Július huszonkettedikén – és cselédeim Martignyben maradván – útitársam, én és két vezető délután három órakor útnak indultunk. A szép vidék, öszvéreink borstörő ügetése, vezetőink idomtalan furcsasága egyelőre nagy vígságra ébresztettek; de kedvem csakhamar elmúlt, mert magamat rosszul kezdettem érezni; úgy egybe voltam törődve, hogy kényteleníttettünk megállni, s magamat egy kevéssé kipihenni. Éjszakára Alivera mentünk.

Huszonharmadikán reggel a nagy Szent Bernhárd volt előttünk. Itt kezdődik az út nehézsége; szünet nélkül hágtunk. Eleinte szédültem, midőn egy oldalos, meredek tükörsíkságú jeges ösvényen, hol a patkolatlan öszvér alig kapaszkodhatott, lábaim sok helyen borzasztó, megmérhetetlen mélység felett csüngöttek, s csak egy mozdulat, egy kemény szélfuvat elégséges lett volna a mélységbe lezuhanni; de útitársam hideg merészsége révézetességemet* velem is hamar elfelejtette. Midőn magunkat, az egész alattunk élő világ felett látjuk: akkor a merészség kifejezhetetlen érzete tölt el minket; mindent elérhetőnek vélünk. – Öszvéreinket biztatgattuk, hogy délre elérjük a Sz. Bernhárd nevezetes klastromát, mely személyválogatás nélkül minden utasnak nyitva áll. Ez a legmagasabb lakhely Európában, a tenger felett nyolcezer lábnyi magasságra fekszik, örökös tél ostromolja, örökké hó lepi, a hévmérő benne legmelegebb nyári napokban is estve fagylaló ponton áll. Eredetét 968-ból hozzák le. A klastromtól nem messze láttuk út mellett a halottias boltot, melyben a tavasszal hóból kiásott holttesteket teszik ki, hogy ha rokonaik, ismerőseik itt önként keresnék, vagy történetesen idevetődnének, megismerhessék. A bolt vasrostéllyal levén bezárva, az utas betekinthet. Ekkor is két holttest volt benne, melyek már évek óta senyvedvén ottan, ismerhetetlen, undorító tárgyakká váltak. Útitársam közel ment hozzájuk, s megnézte, de én irtózva elfordultam. Ily előtapasztalással értük el a klastromot.

Ez egy magánoson álló, nagy, idomtalan, komor tekintetű épület. Ajtója előtt megállván, csengettünk; tüstént ki is nyílt előttünk, s alig szálltunk le öszvéreinkről, az elöljáró már megjelent, és nyájas arccal, testvéri kézszorítással barátságos küszöbén bevezetett. Beléptekor a hosszú folyosón nyirkos pinceszag üti meg az embert. Őszinte szívességgel kérdezte az elöljáró: ha, míg az ebéd elkészül, nem kívánok-e keveset nyugodni? Én nagyon fáradt levén, ajánlását elfogadtam; ő rendeléseket tett egy szolgának, s ez egy hálószobába vezetett fel, hol ágyra dőltem, magamat dunyhák alá temettem, s még úgy is fáztam, mindazáltal elszenderedtem. Az ebédharang felköltött; útitársam és szíves gazdánk már asztalnál vártak. Csinos, jóízű kis ebédünk volt, melléje kétféle bor. Gazdánk, böjtnap levén, nem evett velünk, de örömünkre kellemetes társalkodásával mégis mulattatott. Nagyon eszes, művelt férfiúnak találtuk. Sokat kérdezősködtem tőle. Tudósítása szerint a klastromot tíz szerzetes lakja. Ezeknek kötelességük, hogy közülők rendre egy, télben minden éjszaka, bármilyen zivatar és hófúvás legyen is, kimenjen a netalán eltévedt utast felkeresni, s annak segédkart nyújtani. Néhány kutyákat előrebocsátva, mert ezek az utakat, ösvényeket, akármint belepje a hó, jól ismerik és legbizonyosabb vezérek; egy hosszú karóval felfegyverkezve, melyet részint arra használ, hogy a sok öl magasságú havat szurkálja, s ezáltal bizonyossá tegye magát, valljon elég kemény és megbírja-e őt, mert egy vigyázatlan lépés örökre elsüllyeszthetné; részint pedig arra, hogy ott, hol kutyái megállanak, szagolódnak, vakarnak, ugatnak, ha vagy egy szerencsétlen hóba volna temetve, azt megérezze; bort, pálinkát és más erősítő szereket is mindig véve magához, hogy a hidegtől elszigorodott vándort felélessze, s erőt is nyújtson nékie minden szűkölködőt barátságosan fogadó klastromjukat elérni így indul ki a jámbor, tiszta felebaráti szeretettől lelkesített szerzetes ismeretlen embertársa segedelmére; jutalom, dicsőség nélkül kockáztatja tulajdon maga életét, azon életet, mely minden élő teremtésnek oly becses és drága! Mi indíthatja reá? Mi ébreszthet annyi bátorságot lelkében? Mi kényszerítheti oly sanyarú önmegtagadásra? – voltak azon gondolatok, melyek fejembe ötlöttek. Ezek következésében szólék gazdámhoz: „Bámulom az úr elszántságát, hogy ezen hideg, szomorú, sivatag, egész világtól elrekesztett helyen tud élni.” „Asszonyom – felelé ő mosolyogva –, érdemtelenül jutok bámulásához, mert ezen hely ha sivatag is, de nem egészségtelen; mint láthatja, eddigelé ártalmas befolyása nem volt sem egészségemre, sem kedvemre, s így több társaiméra sem. Betegséget alig ismerünk; pedig én negyvennyolc esztendős vagyok, és huszonnyolc éve, hogy itt mulatok; életmódunk egyszerű ugyan, de nem sanyargató. Nem csupa imádkozással foglaljuk el magunkat. Elhivattatásunk elég férfias, és nem is igen veszélyes; mert a szokás mindent megkönnyít, s mi a szokatlannak terhes, az a megszokottnak könnyű. Ha az élet zivataraitól mentek vagyunk, gondjaitól nem egészen azok; mert, Asszonyom, mi nem levén kéregető barátok, kik mások adakozására támaszkodnak, kénytelenítetünk szerzetünk mérséklett jövedelméből élelmünkről gondoskodni. Az úgynevezett világtól távol vagyunk; de világa mindenkinek ott van, ahol hasznos hatásköre. Számunkra a gondviselés ezen kört jelölte ki, s igyekezetünk sikerrel is van koronázva; mert néhány embertársunknak minden esztendőben segédkarokat nyújthatunk, s kiket a szükség télben e járatlan helyekre kényszerít, azok nem szoktak a szerencse elkényeztetett fiai lenni. Társaim közül több igen jeles természetvizsgáló, füvész, ásványtudós, s ezen hegyek számtalan tárgyakat nyújtanak vizsgálódásokra. Még festő is van közöttünk. A társasági élettől, ennek kellemeitől sem vagyunk egészen elzárva, mert nékünk – vendégszeretőknek – számos látogatóink vannak, s ezek a külvilág változásaival megismertetnek bennünket. Azok ezelőtt többnyire mind angolok voltak, hanem most a franciák is kezdenek ide jőni; s olykor a szépnemből is egy-egy nem veti meg egyszerű hajlékunkat megtekinteni, s minket fáradozásainkért, úgy, mint most Asszonyom, szíves részvétével jutalmazni. (Ekkor igen csinos rajzokat mutatott, melyeket többnyire angolnéktól kapott emlékjelül.) Így Asszonyom láthatja, hogy egy helyzet sincs, munkás élettel egyesülve, melytől minden boldogság és gyönyör szigorúan meg volna tagadva, ha meg tudjuk ragadni s becsülni a megelégedés azon tárgyait, melyeket helyzetünk nyújt, és vágyainkkal nem csapongunk másfelé.”

Csattogatást, csengetést hallánk. Az ajtó kinyílt, és új vendégek léptek bé, kik éppen oly szívesen fogadtattak, mint mi, s tüstént a terített asztalhoz is ültek.

Mi ebédünket már elvégezvén, én a belső szobába mentem, a képgyűjteményt megnézni. Volt benne néhány másodérdemű festés olasz mesterektől és néhány igen jeles tájfestés, ezen klastrombeli szerzetesek műve. Ezeken kívül Napóleon képe, kinek emlékezetét itt még most is nagy becsben tartják, mert a klastrommal igen sok jót tett; és azon nevezetes kutya képe, mely ötven ember életét mentette meg rövid pályája alatt. Bizony nem minden lefestett gondolkodó valóság érdemli meg úgy, mint ezen oktalan állat, hogy vonásai hű leábrázolása által emléke a jövő maradékra átmenjen. Kívánságomat fejeztem ki az életmentő kutyákat látni, s nagyon csodálkoztam, hallván, hogy ezek csak azon közönséges ebek, melyeket a küszöbön, folyosóban, udvaron imitt-amott henyélve már láttam. A régi fajból csak négy öreg találtatik még; ezeket igen nagy becsben tartják, hanem többé vagy kevésbé minden kutyát meg lehet célszerűen tanítani.

A templomot asszonynak belől megnézni szabad nem levén, csak útitársam járta meg; az szegény és minden nevezetesség nélküli.

Öszvéreinket parancsoltuk. Későcske, rút eső s havazás levén, vezetőinknek nagy kedvük lett volna az éjet ott tölteni; gazdánk is szívesen marasztott; de mivel siettünk, ajánlását el nem fogadhattuk, hanem a templom számára egy csekély ajándékot adván, igazán megilletődéssel búcsút vettünk gazdánktól, aki kivezetett, s öszvéremre felsegített.

Fagylaló hideg zordonkodott. Ösvényünk keskeny, oldalos, meredek, s az eső és hóhullás miatt oly sík volt, hogy öszvéreink lábai minden lépésnyire ki-kicsúsztak alóluk. Tanácsosabbnak láttuk tehát leszállni, s utunkat gyalog folytatni, ami reám nézve havasi nehéz papucsaimmal ismét szinte lehetetlen volt. Egy nagy hószakadáshoz jutván, útitársam könnyen átugrott rajta, s engem is át kívánt segíteni; de én vezetőink gyakorlottságában inkább bízván, rájuk támaszkodtam, amit nagyon megbántam, mert az egyik otrombául úgy a lábamra ugrott, hogy a papucsom egyszerre eltelt vérrel. Egy lépést sem tehettem többé; szörnyű kínt szenvedtem nehéz papucsomban, és más velem nem volt. Az idő ránk estélyedett; nagyon bántam, hogy barátságos gazdánk szíves marasztását el nem fogadtam; de visszatérni már szintoly nehéz volt, mint utunkat tovább folytatni. Végre egy meleg szőrharisnyát felhúztam, öszvéremre felültettek, ezt nagy ügyelettel az egész lejtőn levezették; de nem tudom, melyik mutatkozott ügyesebbnek öszvérem-e vagy a vezető. Így lassanként lelejtettünk, és kimondhatatlan örömemre emberi lakházakat, gyertyavilágot láttunk magunk előtt csillámlani. Lépéseinket kettőztetvén, végtére elértük Aostát, hol egy jó vacsora után igen jól nyugodtam, s másnap kilenc óráig fel sem ébredtem.

Aosta kicsiny város Piemontban, ahol egy Augustus idejéből való római arcust és hídmaradványokat mutogatnak; ezeket meg kellett látnunk. De miképpen? Mert lábam oly keserves állapotban volt, hogy nehéz papucsomat reá nem vonhattam, s lépni alig tudtam. Ablakommal szemben egy bolt vala, ebben pár nagy zöld cipőt megszemlélék, és megvevém. Így felkészülve öszvéremre felültettek, s egy odavaló ciceronéval a tőlünk csak néhány lépésnyire levő régiségek nézésére mentünk; de az egész csekélység, s alig érdemel említést. Az arcuson felirat van. Nagy a különbség az olasz elmés és régiségekbe igazán szerelmes cicerone közt, ki minden bémohosult márványtöredék becsét, szépségét ismeri, minden jegyet, feliratot könyv nélkül tud, s az idegennel túlontúl is bámultat, és az aostai nehéz koponyájú mutató közt, kinek, ha valamiről tudakolódtunk, felelete ez volt: „Az idegenek mind meg szokták nézni. – Ott fel van írva. – A tudós urak mind el tudják olvasni. – Deákul van.”

Útilevelünket nem akarták visázni*, míg tanúk előtt igen pontos személyes leírásunkat nem vették. Rossz lábam nem engedvén, hogy utamat aznap gyalog vagy öszvéren tovább folytassam, tizennyolc frankon egy char a banc-t fogadtunk, s vezetőinknek meghagytuk, hogy estére a cormajeuri feredőn érjenek el. – A char a banc egylovú, kicsiny, döcögős alkalmatosság; fedeles és egyik oldalán nyitva van, úgyhogy könnyen ki lehet belőle lépni. Az ülés benne nem a lóval egy irányban, hanem keresztül esik, s két személynek való. A kocsis ülőhelye egy keskeny deszka. Más alkalmatossággal ezen meredek, szűk, oldalos, kanyargós havasi ösvényekből álló lejtőkben lehetetlen menni. Így is az ép nyakkal megérkezés sokszor kétséget szenved.

Mi nagy sebességgel zökögtünk. Az idő s vidék szép volt; felettünk hóval fedett havasok, fenyvesek, alattunk az oldalon kies szőlőkertek, apróra osztott búzaföldek, veteményesek, virágos táblák, gyümölcsfák, csinos parasztházak gyönyörködtették szemeinket. Útitársam megunván magát döcögtetni, leszállott; én pedig kényteleníttettem magamat tovább rázatni. Így értük el Cormajeurt, hol egybetörve, rázva, nagy örömmel szálltam ki a szekérből.

Cormajeur Piemontban fekszik; ferdői büdöskövesek*, és jótévőknek mondatnak. Csak két rossz hotele van a ferdővendégek számára; ezek többnyire mind olaszok, és most számosan levén, alig kaptunk két szobácskát. Mivel a hely nagyon félreesik és elrejtett, minden mulatság nélküli, miért jobbadán csak nagyon beteg és aljas vendégek járják.

A ferdőház félórányira fekszik a fogadótól; egy paraszt tartja haszonbérben; a vizet melegítik benne, s kádakban ferednek.

Huszonötödikén jókor elindultunk nyugodt öszvéreinken. Siettünk, mert estére el akartuk érni Nant-Bourant-ot, s még előttünk volt a veszedelmes Bon-Homme havas. Utunk előbb Cormajeur szűk völgyén vezetett át, és hágni kezdettünk a Col de la Seigne-en; ezen havas hatezer-ötszázkilencven lábnyi magasságra fekszik a tenger felett. Legelőször innen szemlélők meg az örökös jéggel koronázott Mont Blanc-t, mely magas méltóságából tekint le az Európában levő több testvér havasokra. A vidék felséges volt; az út nehézségei mind nevekedtek. Századok óta sötéten zöldellő fenyvesek sziklás oldalpárkányain öszvéreink néhol mesterségesen találtak annyi helyre, hova lábaikat veszély nélkül letehessék. Hol a szűk ösvényt jég nem lepte, ott tükörsíkságú moh borította fenyő-, rhododendron-* és rozmaring bokrokkal benőve, melyek alól egy-egy tiszta forrás játszilag bújt ki, s mint megannyi kígyó, csillámló kanyargásokban csörgött el lábaink alatt.

Megállottunk, hogy öszvéreink pihenjenek. A fenyves itt alig nyújtott nékünk egy álláspontot, lábaink előtt egyenesen le levén repedve, s a repedés redőjiben egy forrás lármáson ugráncsolt a szerteszórt szirthalmokon át, kékellő kristály vizével. És szembe velünk – csak ezen kis forrásvíz által elválasztva – emelkedett fel a Mont Blanc! Az Aiguille du Midi, mely ezerháromszáznegyvennyolc láb magasságú a tenger felett, s számtalan más, élesen kiálló szirtek mintha mind mély alázatosságban hódoltak volna nékie! Elővettük plajbászainkat, s próbáltuk a jelenetet útikönyveinkbe lerajzolni. Én havasi rózsát is kerestem, de a rózsák bánatomra már elnyíltak volt.

Bé kezdettünk a fenyvesbe haladni; egy kecskepásztori hurubára akadván, ott egy pohár tejet ittunk, s új erővel utunkhoz fogtunk. Kis idő múlva vezetőink sejdítvén, hogy utunkat eltévesztettük, vissza kellett térnünk a pásztorokhoz. Nagy bajjal megértettük velük kívánságunkat, s helyre igazítottak; de öszvéreink el voltak fáradva, éhezve; az idő béestélyedett; havazott; a szél csontig hasított, s mi általázva, általfázva nyugtalanul vártuk, hogy hajlék alá jussunk; így vagy gyalog, vagy öszvéren nyomorúságosan folytattuk utunkat, míg végre egy chalet-t+ értünk, mely egyszersmind pihenőhajlékul is szolgált az utasoknak. Ott egy darab fekete kenyér, pohár savanyú bor és maroknyi széna mindig találtatott a kevéssel megelégedő vándor s öszvére számára; de hogy annyinak, mint mi voltunk, éjjelre szállást adjon, az teljes lehetetlennek látszott; mindazáltal mindnyájan igen nagy örömmel tértünk bé egy keveset nyugodni, s ha kapunk valamit, enni.

A ház állott egy belső szobából, mely három ágyat, egy padot s egy asztalt foglalt magába; a külső szobát s egyszersmind konyhát a pitvar tette; volt még egy kis szugolyék is, minden bútor nélkül és tört ablakkal. A háznépet pedig tette: egy jó izmos gazda s hasonló élet párja, két hajadon leány, két vagy három serdülő fiú-, s leánygyermek, és egy bölcsőben levő; egy négy tagba szakadt* szolgáló, s még vagy két szolgalegény. Én bementem a belső szobába, vizes öltözetemet megváltoztattam; az alatt gazdasszonyunk már a tűz körül sürgölődött, s leányai durva, de tiszta abrosszal az asztalt megterítették. A gazda öszvéreinket elhelyezte, s róluk gondoskodott. Rövid idő múlva gazdasszonyunk egy sült csirkét, néhány tojást, sajtot, igen jó mézet és egy kancsó savanyú bort tett előnkbe. Talán sohasem voltam éhesebb.

Öszvéreinket parancsoltuk elő – indulandók. Vezetőink előbb csak kifogásokat tettek, majd kívántak is rábeszélni, hogy az éjet töltsük ott; mi mégis menni akartunk, de gazdánk hasonlólag maradásra kényszergetett; „már igen késő – mondta –, hogy ily zivataros időben megengedje a Bon Homme-nak fognunk, mert bizonyos veszélynek mennénk elébe.” Havazott; a szél mindenfelől süvöltött; a lezuhanó avalanche-ok+ dörgöttek; sötét köd borította az utat; az egész háznép rimánkodva marasztott, s kénytelenek voltunk maradni. Éjre nékem a belső szobában egyik ágyat átengedték; másikba a két nagyleány, harmadikba a három gyermek verekedve belefeküdt; a többi háznép a pitvarban, útitársam az ablaktalan szugolyékban, vezetőink az öszvérekkel együtt künn vonták meg magokat. Így töltöttünk el egy éjszakát, s én részemről oly mélyen aluva, hogy reggel öt órakor a gazdasszony költött fel indulásra. Gazdánk szívességét velünk jól megfizettette, mindazáltal megelégedve búcsúztunk el tőle.

Hasító hideg volt; nehéz köd ereszkedett le utunkra; alig láttunk húszlépésnyire magunk előtt. Titoktelien emelkedtek ki ködből a havas bércei, szinte vártam a havasi Rémkirály megjelenését. – A természet nagyszerű művei lelkemet mindig némi babonás borzadással töltik el. A tenger emelkedő hullámai előtt sokszor imádva szerettem volna leborulni!

Nagyobb részint gyalogoltunk; több helyen térdig kellett a hóban járnunk. Néhány órányi fáradságos hágás után elértük a Bon-Homme tetejét, mely hétezer-hétszázharminc láb magasságú a tenger felett. Ott egy magános chalet-ra akadtunk, s a hidegtől nagyon el levén szigorodva, bementünk melegedni. Három pásztort találtunk benne, kik éppen sajtkészítésben munkálódtak. Több pásztorok együtt kifogadják itt egy-egy helység teheneit, s felhajtják a havasra nyaralni, hol egy chalet-t építenek, s ott az egész nyarat házuk népe nélkül töltik el, sajtot készítgetvén, mellyel azután világszerte kereskedést űznek. Ott létük alatt minden eledelük tej és valami zablisztből készült pogácsa, melyet feleségeik téli napokban készítnek. Hogy ez megehető legyen, fejszével kell hasogatni s meleg tejbe áztatni. Így is undorító, savanyú íze van. A tejet igen jónak találtam volna, ha (a szent simoniták elve szerint minden válogatás nélkül) nem ugyanazon egy faedény szolgál vala közkielégítésünkre. – A pásztorok nagyon piszkosok, ostobák és bőbeszédűek; idegent ritkán látván, szívesen kínálják mindennel, amijük van. – Megelégelve az arcadiai életet, búcsút vettünk tőlük, s gyalog lelejtettünk Nant-Bourant-ra, hol igen jól reggeliztünk.

Ezen napunk nem került oly sok fáradságba, mint a más. Az idő szép volt. Utunk Szent Gervais hosszú, szűk völgyében vezetett; itt a havas oldalai helyen-helyen művelvék, s akkora búzaföldek, mint egy-egy veteményes ágy, szépen vegyítik gyenge zöldjüket a mellettük nyugvó hó még nyári napokban is változhatatlan fejér színével. – Bár látnák magyar parasztjaink, kik birtokaikban levő, gazdag termésű, munkát alig kívánó földjeiket műveletlen szokták hagyni, mint nem kíméli Helvécia munkás fia idejét és sanyarú fáradságát, hogy egy kopár havasi oldalt termékennyé tegyen, s a sovány földből véres verítéke után szeretett családja számára egy maroknyi eledelt kicsaljon! Kosárban hordja ő fel a trágyát, s még így is sokszor nem arathatja munkássága méltán érdemlett gyümölcsét, mert egyetlenegy hófuvat lemossa. Apró, csak pillanati szükségre könnyen készült faházakból álló falucskák lepik kellemetesen meg a szemet, melyek közül némelyet a szélvész többnyire minden télen továbbtaszít, mást a lezuhanó hó elsodor, eltemet. Nem szokatlan, hogy az omló hó mély dörgése költi fel az alvó lakósokat, kik gyermekeiket, vihető bútoraikat hirtelen felölelik, s úgy lepik meg szomszédjaikat, tőlük ideiglen hajlékot kérvén. Ilyen esetekben képzelhetetlen bátorsággal nyújtanak egymásnak segítséget. Ember ritkán vész oda. A károsultak számára szíves adományokat tesznek öszve, s azok következő tavasszal, új töredelemmel kezdik gyarló hajlékaikat néhány lépésnyire tovább, mint volt, felemelni. A kikelet, hóolvadás után, örökké egész helységek megváltoztatott fektét mutatja.

A hatalmas Mont Blanc most mindig szemeink előtt volt. Vadkecskéket láttunk szirtről szirtre ugrándozni; gyönyörű szemlélni, milyen eltökélt merészséggel teszik ugrásaikat; miként űzheti ember ott őket, arról képzetem alig tud lenni. – Sok nemű havasi virág, havasi cseresznye, melynek gyümölcse édes-savanyú ízű, veresen nyíló rhododendron-, rozmaring-, fenyő-, s más bokrok ékesítették ösvényünk szélét. Ezen napot kellemetesen töltöttük el. Hálni Sz. Gervais-re mentünk.

Reggel öszvéreinken csakhamar elhagytuk a vezetőket; ők nagyon morogtak miatta, mert az öszvérek nemigen szoktak a vezetőkéi lenni, hanem különböző gazdákéi; a vezetők csak kibérlik, s tartoznak ügyelni, hogy az utas igen el ne fárassza. Ha az öszvér, vezető nélkül érkezik állomásra, a fogadós feladja, s bírságpénzt fizettet vele.

A Chamouny-völgybeli út kies, eleven. Csaknem minden lépésre más meg más utasokat találtunk, kit öszvéren, kit gyalog, kit char a banc-ban. Lánykák tejet, epret, cseresznyét, virágot hoztak az utasnak; fiúk bokrok közé bujkáltak, s havasi kürtjeikkel az echót felelgetni kényszerítették. Reggelire a bájos Chamounyba érkeztünk.

A Chamouny, tavaszi fiatalságban zöldellő bájvölgy, körül van zárva felhőkbe tornyosuló alpes örökös hóval fedett szirtjeivel, és egy mértföldnyi kiterjedésű. Délszakra a Mont Blanc meredek alsó része teszi jégből, porfir és gránitból épült óriási határfalát, melyből számtalan vízesések mérgesen törnek ki; alját a sötét fenyves sűrű mohaként nőtte bé. Ezen völgy – háromezer-százhetvennégy lábnyi magasságban a tenger felett – bizonyosan a természet csuda művei közé tartozik, és talán mai napig is ismeretlen volna, ha 1741-ben két angol utas – Mr. Windham és Pocock – fel nem találja; pedig Genevától csak tizennyolc mértföldnyi távolságra fekszik.

Reggelizés alatt gazdánktól megtudakozván a látnivalókat, s mi módon kelljen megnézni azokat, két chamouny-i vezetőt és öszvért fogadtunk. Szerencsénkre, az idő kedvezett, s minden veszedelem nélkül felmehettünk a Mont Anvert-re. – Egy keskeny, sziklás, de az öszvérnek mégis járható ösvényen fenyves között vezettettünk, hol minden lépten lezuhant avalanche-ok borzasztó nyomai láthatók; töveikből erőszakkal kitekert nagy fák imitt-amott elszórva zárják el az utat, fentről lehengergett iszonyú gránittömegek mintegy káoszban hevernek együtt. Ezek miatt az ösvény, mely „le chemin des crystalliers”-nek* neveztetik, Chamounytól csak másfél mértföldnyire oly meredek és göröngyös, hogy kényteleníttettünk öszvéreinkről leszállani.

Le Caillet nevű kicsiny forrás mellett a kinézés említést érdemel; innen az alatt fekvő völgyön átfolyó Arve vize csak egy tündöklő ezüstfonalnak tetszik, a házak úgy látszanak, mint megannyi kártyaépítmények, s a felosztott búzaföldek, rétek mintegy különböző zöld színekre kockázott ostábla. Az ösvény mind szűkebb, meredekebbé s szinte járhatatlanná vált; majd elértük a „Hopital de Blair”-t. Ezt egy angol építtette, kiről neveztetik is; most kis, rossz fogadó, hol az utasok öszvéreiket szokták hagyni, míg a „Mer de glace”-t+ megjárják. Itt is, mint többnyire minden havasi fogadóban, havasi termékekből álló gyűjtemény találtatik. A Mont Blanc, Sz. Gothárd és más, körül fekvő havasokbéli másodrendű drágakövekből készített apróságok: a gazda egyik keresetmódja az utason; én is néhány frankon szép kis kristály pecsétnyomót vettem. Innen már látszik a Jégtenger, de mégis egy negyedóráig kellett mennünk, míg odaértünk egy szűk ösvényen.

A Jégtenger hosszúsága nyolc, szélessége egy mértföldnyi. A természet ezen pompás jelenetét jobban le nem lehet írni, mint azon angol író tette, ki dühösködő óceánhoz hasonlította, melynek hánykolódó hullámait egy hatalmas kéz egyszerre megállítá s kemény kristállyá változtatá. Kiterjed egészen a Mont Blanc aljáig, s sziklás partjaiból számos szirttők emelkednek fel, melyeket a Mont Blanc udvarának neveznek; igazán alázatosan is udvarolnak havasi királynéjuknak, ki büszke hármas fejével az ég boltját láttatik tartani. Az európai szem minden roppant nagyságáról képzetét csak a Mont Blanc-hoz mérheti.

Megsétáltuk magunkat a Jégtengeren; a tapasztalt vezető tanácsai: veszedelmes rajta áthágni, mert nagy repedései s hasadásai vannak. Ezek a Mont Anvert bércéről csak barázdáknak tetszettek nekünk, s itt húsz és még negyvenlábnyi mélységűeknek is találtuk. Hasadásiban az örökre megkeményedett jég színe legszebb tengerzöldet és égszínkéket játszik. Jéggel bekristályozott felülete alatt örökös zúgás és dörömbözés hallik; s mint kis sziget, úgy tűnik fel belőle egy mohával benőtt zöld folt, melyet kertnek neveznek.

Néhány lépésnyire e tengertől egy nagy gránitszirt van; azt la pierre des Anglais-nak, angolok kövének nevezik, mert Windham és Pocock, mikor e csuda helyet feltalálták, a szirtet ebédlőasztal gyanánt használták.

Visszamentünkben gyalog lejtettünk le a Mont Anvert-en, s vezetőnk, ki már háromszor járt a Mont Blanc tetején, igyekezett rábeszélni, hogy mi is nekifogjunk. Első pillanatban nagy kedvem is volt reá, de mint a gyaloglásban jobban, jobban elfáradtam, magasra vágyó kívánságom szépen lejjebb, lejjebb szállott: s nagyon örültem, midőn öszvéremre újra felülhettem, s Chamounyt és fogadónk füstölgő kürtőjét megláttam. Megérkezvén oda, legelső dolgunknak tartottuk ebédhez ülni, s ennek minden becsületet meg is adtunk, nagyon fáradtak és éhesek levén. Egy tál, pezsgővel készített vadkecskére még most is emlékszem.

Másnap megváltunk Chamounytól, de feltettük magunkban, hogy e tündérvölgyet újra meglátogatjuk. Utunkban gyönyörű kis vadkecskéket találtunk. A „Col de Balme” bércén egy fából épített rossz fogadóban, melyet a szünet nélkül fúvó kemény szél szinte elviszen, megpihentünk és ebédeltünk. Ebédünk pár tojásból s aranyszínű rajmézből állott; a havasi méznek más íze s illatja van, mint a mezeinek. Ebédlőszobánk deszkafala Filep Lajos* plajbásszal és szénnel vont caricature-jával egészen bé volt mázolva. A caricature egy nagy körte, s alája ez írva: „A bas la poire;” ennek ellenébe: „A bas les Carlistes”.* Az idegenek névkönyve is tele ilyen francia politikai invectivákkal*. Így szórja a francia lármás véleményét mindenhol el. Itt is igen szép, mindennemű havasi termékekből álló növény- és ásványgyűjtemények voltak eladandók; kis csinos ládákba rakvák azok, melyek közül egy-egynek az ára ötven-hatvan frank. Szép tiszta időben a Col de Balme bércéről az egész Wallis kanton, a Rhône vize, a cenisi és simploni út, a Sz. Gothárd-, Bernas Unterwaldeni-havasok és a Mont Blanc, körül álló udvarával, kivehetők.

Estve hét órakor vígan beléptettünk ismét Martignybe. – Így végeztük Mont Blanc körüli kellemetes kis vándorlásunkat.




Hátra Kezdőlap Előre