Első szín

(A mennyekben. Az Úr dicstől környezetten trónján. Angyalok serege térden. A négy főangyal a trón mellett áll. Nagy fényesség.)

Angyalok kara

 Dicsőség a magasban Istenünknek,
 Dicsérje őt a föld és a nagy ég,
 Ki egy szavával híva létre mindent,
 S pillantásától függ ismét a vég.
 Ő az erő, tudás, gyönyör egésze,
 Részünk csak az árny, mellyet ránk vetett,
 Imádjuk őt a végtelen kegyért, hogy
 Fényében illy osztályrészt engedett.
 Megtestesűlt az örökös nagy eszme,
 Im a teremtés béfejezve már,
 S az Úr mindentől, mit lehelni enged,
 Méltó adót szent zsámolyára vár.

Az Úr

 Be van fejezve a nagy mű, igen.
 A gép forog, az alkotó pihen.
 Évmilliókig eljár tengelyén,
 Mig egy kerékfogát ujítni kell.
 Fel hát, világim véd-nemtői, fel,
 Kezdjétek végtelen pályátokat.
 Gyönyörködjem még egyszer bennetek,
 Amint elzúgtok lábaim alatt.
(A csillagok védszellemei különböző nagyságú, színű, egyes, kettes csillaggömböket, üstökösöket és ködcsillagokat görgetve rohannak el a trón előtt. Szférák zenéje halkan.)

Angyalok kara

 Milyen büszke láng-golyó jő
 Önfényében elbízottan,
 S egy szerény csillagcsoportnak
 Ép ő szolgál öntudatlan. –
 Pislog e parányi csillag,
 Azt hinnéd, egy gyönge lámpa,
 S mégis millió teremtés
 Mérhetetlen nagy világa.
 Két golyó küzd egymás ellen
 Összehullni, szétsietni:
 S e küzdés a nagyszerű fék,
 Pályáján tovább vezetni. –
 Mennydörögve zúg amaz le,
 Távulnan rettegve nézed:
 S kebelében milljó lény lel
 Boldogságot, enyhe béket. –
 Mily szerény ott – egykor majdan
 Csillaga a szerelemnek,
 Óvja őt meg ápoló kéz
 Vígaszúl a földi nemnek. –
 Ott születendő világok,
 Itt enyészők koporsója:
 Intő szózat a hiúnak,
 Csüggedőnek biztatója. –
 Rendzavarva jő amott az
 Üstökös rettentő képe:
 S ím, az Úr szavát meghallva,
 Rend lesz útja ferdesége. –
 Jöszte, kedves ifjú szellem,
 Változó világgömböddel,
 Aki gyászt és fénypalástot,
 Zöld s fehér mezt váltogatsz fel.
 A nagy ég áldása rajtad!
 Csak előre csüggedetlen;
 Kis határodon nagy eszmék
 Fognak lenni küzdelemben.
 S bár a szép s rút, a mosoly s könny,
 Mint tavasz s tél, kört vesz rajta,
 Fénye, árnya lészen együtt:
 Az Úr kedve és haragja.
(A csillagok védszellemei elvonultak.)

Gábor főangyal

 Ki a végetlen űrt kimérted,
 Anyagot alkotván beléje,
 Mely a nagyságot s messzeséget
 Egyetlen szódra hozta létre:
 Hozsána néked, Eszme! (Leborul)

Mihály főangyal

 Ki az örökké változandót,
 S a változatlant egyesíted,
 Végetlent és időt alkotva,
 Egyéneket és nemzedéket:
 Hozsána néked, Erő! (Leborul)

Ráfael főangyal

 Ki boldogságot árjadoztatsz,
 A testet öntudatra hozva,
 És bölcsességed részesévé
 Egész világot felavatva:
 Hozsána néked, Jóság! (Leborul)
(Szünet)

Az Úr

 S te, Lúcifer, hallgatsz, önhitten állsz,
 Dicséretemre nem találsz-e szót,
 Vagy nem tetszik tán, amit alkoték?

Lucifer

 S mi tessék rajta? Hogy nehány anyag
 Más-más tulajdonokkal felruházva,
 Miket előbb, hogysem nyilatkozának,
 Nem is sejtettél bennök, úgy lehet,
 Vagy, ha igen, másítni nincs erőd,
 Nehány golyóba összevissza gyúrva,
 Most vonzza, űzi és taszítja egymást,
 Nehány féregben öntudatra kél,
 Míg minden megtelt, míg minden kihűlt,
 És megmarad a semleges salak. –
 Az ember ezt, ha egykor ellesi,
 Vegykonyhájában szintén megteszi. –
 Te nagy konyhádba helyzéd embered,
 S elnézed néki, hogy kontárkodik,
 Kotyvaszt s magát Istennek képzeli.
 De hogyha elfecsérli s rontja majd
 A főztet, akkor gyúlsz késő haragra.
 Pedig mit vársz mást egy műkedvelőtől? –
 Aztán mi végre az egész teremtés?
 Dicsőségedre írtál költeményt,
 Beléhelyezted egy rossz gépezetbe,
 És meg nem únod véges-végtelen,
 Hogy az a nóta mindig úgy megyen.
 Méltó-e ilyen aggastyánhoz e
 Játék, melyen csak gyermekszív hevűlhet?
 Hol sárba gyúrt kis szikra mímeli
 Urát, de torzalak csak, képe nem;
 Végzet, szabadság egymást üldözi,
 S hiányzik az összhangzó értelem. –

Az Úr

 Csak hódolat illet meg, nem bírálat.

Lucifer

 Nem adhatok mást, csak mi lényegem.
 (Az angyalokra mutatva)
 Dicsér eléggé e hitvány sereg,
 És illik is, hogy ők dicsérjenek.
 Te szülted őket, mint árnyát a fény,
 De mindöröktől fogva élek én.

Az Úr

 Hah, szemtelen! Nem szült-e az anyag,
 Hol volt köröd, hol volt erőd előbb?

Lucifer

 Ezt tőled én is szintúgy kérdhetem.

Az Úr

 Én végtelen időtől tervezem,
 S már bennem élt, mi mostan létesűlt.

Lucifer

 S nem érzéd-e eszméid közt az űrt,
 Mely minden létnek gátjaúl vala,
 S teremtni kényszerűltél általa?
 Lucifer volt e gátnak a neve,
 Ki a tagadás ősi szelleme. –
 Győztél felettem, mert az végzetem,
 Hogy harcaimban bukjam szüntelen,
 De új erővel felkeljek megint.
 Te anyagot szültél, én tért nyerék,
 Az élet mellett ott van a halál,
 A boldogságnál a lehangolás,
 A fénynél árnyék, kétség és remény. –
 Ott állok, látod, hol te, mindenütt,
 S ki így ösmérlek, még hódoljak-e?

Az Úr

 Hah, pártos szellem! el előlem, el,
 Megsemmíthetnélek, de nem teszem,
 Száműzve minden szellemkapcsolatból
 Küzdj a salak közt, gyűlölt, ídegen.
 S rideg magányod fájó érzetében
 Gyötörjön a végetlen gondolat:
 Hogy hasztalan rázod porláncodat,
 Csatád hiú az Úrnak ellenében.

Lucifer

 Nem úgy, ily könnyen nem löksz el magadtól,
 Mint hitvány eszközt, mely felesleges lett. –
 Együtt teremténk: osztályrészemet
 Követelem.

Az Úr

(gúnnyal)
 Legyen, amint kivánod.
 Tekints a földre, Éden fái közt
 E két sudar fát a kellő középen
 Megátkozom, aztán tiéd legyen.

Lucifer

 Fukar kezekkel mérsz, de hisz nagy úr vagy –
 S egy talpalatnyi föld elég nekem.
 Hol a tagadás lábát megveti,
 Világodat meg fogja dönteni. (Indul)

Angyalok kara

 El Isten színétől, megátkozott,
 Hozsán' az Úrnak, ki törvényt hozott. –



Kezdőlap Előre