Ma hagyott el atyám. – Megtudva levelemből határozatomat, azonnal eljött. Két napot itt a kolostorban töltött, szüntelen kérve, hogy menjek el vele. Végre itt hagyott. – Távozása mélyen hatott rám. – Nem mintha szerettem volna őt; vannak időszakok, hol annyi idegen dolog tolong atya s fiú közé, hogy előbb távol állnak, végre elidegenednek egymástól – időszakok, hol mindenik különös, a másiktól nem értett nyelven szól; mindenik különös, a másiktól utált reményeknek örül, mindenik erős hittel ragaszkodik különös meggyőződéséhez, mely az egyiknek mintegy vallásává lőn, míg a másik benne csak előítéleteket lát. – Ilyen időszak a miénk is; múlt s jövő, ez azon két különböző hit, mellyel két ivadék egymásnak általellenében áll, s csodálhatjuk-e, ha a mai Franciaországban oly kevés pontokban találkozik össze atya s gyermeke? Hisz régen közöttünk hullámzik a nagy forradalom Vörös-tengere, s tőlök, kik Egyiptom hústálainál maradtak, miként nem állnánk távol mi, kik bátran útnak indultunk, s haladunk a nehéz vándorláson, melynek kezdete pusztaság vala, de melynek végéül egy szép, dicső hon ígértetett. – Mégis mélyen hatott rám az elválás pillanatja, s mégis szorult a szív, midőn remegő kézszorítását érezém, s a könnyet látám, mely halvány arcain végigfolyt. Ó, mert érzém, hogy egy világtól veszek búcsút e pillanatban, s hogy e gyenge kézszorítás s e könny az utolsó s egyetlen, mi annyi szerelemből, mely egykor körülfogott, számomra megmaradt. – Eltűnt ez is; ezentúl magányosan állok e világon.
Atyám, mint mondá, nem Párizsba megy, hanem a Provence-ba; holnap ott lesz, hol én születtem, s anyám sírja áll. – Ó! ha anyám élne még, mi másképp volna minden; ha annyi szomorú tapasztalások között azon egy boldogító állt volna mellettem, hogy egy szerelmet mégis bírunk e földön, mely idővel el nem enyészik; ha neki elmondhattam volna szenvedéseimet, ha ő elbeszélte volna, miket szenvedett ő, s mennyire szüksége van reám – nem jutok soha ennyire. – Mint a Korán szent mondásai, olyan a szerelem; kőbe vágjad szavait vagy szelet papírra írjad, talizmánod lesz mindig, s áldást hoz rád: aki szeret, nem lehet boldogtalan, nem lehet nemtelen érzésű soha – s én nem rosszra születtem. – De ő meghalt, s mindennek vége vala.
Mikoron sírjába fekteték, soká álltam néma hantja felett; tompa, szótlan fájdalmamba merülve álltam ott, míg nevelőm hazatérésre intett. A nap leszállt, nemsokára éj lesz – így szóla hozzám ő, s habár gyermek valék, megértém bús értelmét szavainak, melyek szomorú jóslatként tölték el szívemet. Ó! nagyon is jókor éj lett fölöttem.
Éj vagyon most is – csak néha tör át a holdvilág a komor fátyolon, mellyel az ég elborult, míg a ragyogó csillagseregből csak itt-ott remeg át egy fénypont a nagy ködtengeren. – Sötét az éj, mint lelkem. De kevés óra, s a világosság visszajön, mint e fátyolok mögött majd a nap emelkedik, s mind e fellegek, melyek keletről most setéten tornyosulnak, ragyogva fognak állani az ébredő nap bíborában: világ lesz az égen s a föld fölött. S te, bús lelkem, benned nem hajnallnék több új nap? s a dicső világosság, mely egykor fényével eltölte, örökre eltűnt már? vagy nem volnál-e öröklő te is, mint a természet? Ó, ha az vagy, ha a vágyteli sejdítés, mely egykor eltölte, nem vala puszta álom, ha a ködfátyol fényedet csak eltakarta, s nem semmisítheté meg; ó, akkor ébredj, napom, sugározzad át e lélek homályait, szakítsad ketté fátyolodat öröklő lényem, s haladj tovább pályádon, melyet a teremtő jelelt elődbe. – De öröklő vagy-e? Ó, aki e kérdésre meg tudna felelni!
A horára harangoznak. – Imádkozni megyek.
A délutáni isteni szolgálat elmúlt. – Este volt, s a hosszú gót folyosón, melyre szobám ajtaja nyílik, már csak kétes világ uralkodott. Az egyenként celláikba visszatérő atyák lépései mindinkább elhangoztak, köröm mindig hallgatóbb lőn; végre magam valék. – Szívemet kétségbeesés tölté. – Én nem tudok imádkozni. A templomban voltam, térden állva emelém szemeimet az oltárhoz; lángoló csókokkal borítám a hideg köveket; mintegy őrülten verém mellemet – hasztalan, én nem tudok imádkozni. – S mégis szerencse imádkozhatni; helyzetemben az egyetlen szerencse, mert vigasztalás. Kik körülöttem térdeltek, imádkoztak valamennyien. Minden arc lelkesedett ájtatosságában, minden szem reményteli tekintettel emelkedék az éghez – csak én maradék vigasztalatlanul. És mégis tán közöttük is vannak, kik annyit szenvedtek, mint én; lehetnek, kiknek szívét nehezebb vádak terhelik, mint az enyimet, miért csak nékem nem juta vigasztalás? – Mit tettem én, hogy annyira elhagyál, Istenem? – Mert kételkedtem? De kerestem-e a kételyt? Nem imádtalak-e mint gyermek, összekulcsolt kezekkel, mint más gyermekek? Nem telt-e lángoló vággyal az ifjú lelke gondolatodnál? Nem fáradtam-e utánad? Nem küzdöttem-e kételyeimmel? Mért tagadtad meg csak tőlem a hit kegyelmét? – Minden embernek megadád fájdalmait, a gyermektől az aggig, a koldustól a királyig; nincs egy szem, mely nem ontotta volna egykor könnyeit; de megadád vigasztalásukat is, a keresztet, mely sírukon áll, s mely elég egész életök fájdalmaira. – De mit tegyek én, ki hitemet elvesztém, ki bízni nem tudok semmiben, nem benned, nem az emberekben; ki éltemet adnám egy meggyőződésért, s az úgynevezett valóságok között nem találok egyet, melyben még nem kételkedtem volna. Mit tegyek én?
– Memento mori! így hangozék egyszerre mellettem egy szó a homályból: s mikor felijedve odafordulok, az atyáknak egyike mene el nyugodt léptekkel mellettem cellája felé. – Memento mori – sokszor gondolkoztam, miért választák köszöntésnek e szavakat a karthauziak? Csak most fogom fel a komoly mondás értelmét. – Nem azért mondják az atyák ezt egymásnak, hogy a vétektől visszatartsák lelköket – nem, hogy az ítélet szörnyeire emlékeztessék egymást; e szó vigasztalás, s nem egyéb. – Ó! miért nem szólítják meg egymást a világban így az emberek, hol annyiszor szükségünk volna e vigasztalásra. – Ha reményeid megcsaltak, ha ifjúságod barátjaiból végre nem maradt egyéb, mint sírok és szomorú tapasztalások; ha tudásvágyadban a tudományok örvényébe merülve, végre vizsgálatidat egy nagy kérdéssel végezted; ha… ha éltél – mert ki számolhatná fel létünk keserveit –, akkor el ne feledd, ó, szív, hogy halandó vagy, s légy nyugodt. – Nézd a vándort, bármily fáradott ő, bármennyi kő s tövis vérezte meg lábait, mihelyest a vendéglő fedele az estsugárban feléje int, ő nem panaszkodik többé, új erővel siet feléje, és szíve emelkedik örömében, mihelyest csak messziről látja nyughelyét; nem e lakban élte ő első ábrándjait, nem ez a cél, mely után annyit fáradott, s jól tudja, hogy e ház küszöbén kedvesei őt fogadni nem fogják, mint egykor reménylé, ha visszatéréséről gondolkozott; – de a vándor örül mégis, mert hisz nyughely ez, s csak pihenni kíván a fáradott. – Más jövendőről ábrándoztál te is egykoron, árva szív; most éltednek egy célja maradt: a vég; de pihenni fogsz, s mi kell néked más? Ó! hadd haljak meg, Istenem! Lám, mikor a fa elszáradt, eltöri az első vihar, s a felleg eltűnik, mihelyt utolsó cseppje a földre hullt, s a láng elhal, mihelyt nincs mit emésztenie, elszáradt az én erőm is, elhulltak könnyeim, s nem maradt semmi, min e szív még felhevülhetne; mit tegyek e földön még? Minek lebegjek körül én, hasztalan töredék, e lét nagy tengerén; hisz miattam nem fog őrizkedni senki veszélyeimtől, nem tudja senki, mily sziklákban akadtam meg. – Ó, hadd haljak meg, Istenem!
Mint gyermek s ifjú is halál után sóhajtoztam néha; szép boldog kor vala ez! Teli reményekkel, mint én valék akkor, mindenkitől szerettetve, szeretve mindent, egy szép, boldogító álomnak gondolva még ez életet, melynek mély értelmét egy más világon fogom átlátni; miként ne hittem volna mennyországot én, midőn határtalan boldogságot felfogni még képes valék. – Az ifjú nem fél a haláltól; miként a dús pazarolva elszórja kincseit, mert nem is képzelheti, hogy vagyontalan maradhatna, míg a koldus filléreivel gazdálkodik: így veti oda gazdag, örömteli létét az ifjú, minden reménynek feláldozva életét, mert hogyne hinne öröklétet ő, ki eddig csak tulajdoninak kifejlődését érezé? De ha egyes erőit lankadni s végre elveszni érzé az ember; ha boldogító szerelme fájdalom közt meghalt; ha gyűlölése, mely egykor tettekre buzdítá, kihűlt, s reményei félelmeivel együtt eltűntek; ha a kebelben, hol egykor annyi szó zajgott, végre minden elhallgatott, s a csaták helyett, melyek azt egykor eltölték, csak egy mélyen sértett érzemény végpanasza szólal fel néha: ó! akkor elhiszi, hogy halhat, egészen meghalhat az ember. – Boldog, ki ilyenkor éldelni tud; ki legszebb reményeitől megfosztva, az életet megelégedetten elfogadja, s miután egy túl után fáradni megszűnt, e nagy sárgömbön helyt talál kívánatainak. – Túrja fel hangyaként a földet; s küszködjék egy darab kenyérért; vagy építse mélyen föld alatt aknáit, hogy egy darabka fényesebb ércet hozhasson fel magával; vagy hajókázzék tengerről tengerre, egy új darab földet keresve, hol az emberi kínok s vétkek jelenetét újra megkezdhesse: – mindegy –, boldog mindenki, kinek célja van s ereje elérésére; s a meggyőződés, hogy hasznost vagy nagyot tett, ha elérte; a gyermek büszke lehet kártyaháza fölött, s oly nagynak érezheti magát, ha előtte áll, mint Bramante érezte magát Péter templománál. – De én állatként nem tudok éldelni oly isteni remények után; nem akarok, nem tudok részt venni e fárasztó játékban, melyet életnek neveznek, e játékban, melynél annyian küszködnek, annyian sírnak, oly kevesen éldelnek, s melynél végre senki mást nem talál, mint időtöltést; nem akarok hatalmas lenni, érezve semmiségemet, nem szolga, meggyőződve zsarnokim gyengeségéről; eleget forgolódtam az álorcások között, s most, miután megismertem őket álszínök alatt, vagy legalább lárvásoknak láttam, szívem nyugalom után vágyódik. – Ó, hallgass meg, mindenható, s küldd el halálodat! Nem mennyeket, mint egykoron, csak semmisedést kérek tőled; ó, hallgass meg! bocsásd vissza szabadságukba az elemeket, melyekből állok; legyen por e test, mint egykor volt; teremts belőle hernyót, virágot, követ, amit akarsz, csak embert ne többé, s megelégszem, csak érzeményeimtől szabadíts meg.
De légy türelmes, szívem – gondold, halandó vagy; s nem elég vigasztalás-e ez?
Ma a szerzet generálisánál valék; a reggeli szolgálat után magához hívatott. Komoly, szigorú férfi, ki erényessége miatt nagy tiszteletben áll mind a szerzetesek között, mind az egész vidéken. Mint mondják, indulatától elragadva kegyetlenségeket követett el ifjúkorában a nagy forradalom alatt, s miután Napóleont császárnak látta, mélyen megbánva tetteit, a kolostorba ment. – Most agg, de egyike azoknak, kiket az idő meghajtott, de meg nem törhetett; még ragyognak szemei a mély redőkkel átszántott homlok alatt is, a halvány agg arc nem veszíté férfias komolyságát, s magas termete, bár föld felé hajolva, megtartá azon méltóságot, mely egykor tulajdona volt. – Rom ő, de mint egy diadalív romja, melynek minden év egyenkint leszedi ékességeit, de mely formáit nem veszíti, s melyen az utolsó napig meglátod, hogy dicsőségnek emeltetett.
– Leveleket kaptál, öcsém – szóla az agg, s két levelet ada kezembe, egyiket atyámtól, a másikat barátomtól. – Én is levelet kaptam atyádtól – folytatá –, atyád kéret, hogy hazatérj. Menj!
Csodálkozva nézék rá. – Hát el akarsz űzni? – szólék végre. – Nyughelyül kerestem e falakat, miért küldesz el innen is?
– Elűzni!? Nem – szóla nyugodt hangon –, azt nem fogom. Az Úr háza nyitva áll mindenkinek, s nem rajtam, szolgáján áll elűzni a szerencsétlent küszöbéről, hol nyughelyet keres ő, mint én egykoron: csak inteni akartalak – gondold meg, hogy az embernek minden pillanatban szükséges a szabadság arra, hogy boldog legyen, s hogy ifjabb vagy, semhogy róla lemondhatnál; gondold meg, hogy e pillanatot, melyben tenmagadat s egész jövendődet egy feltételnek alája vetve, szabad akaratodnak legnagyobb gyönyöreit éldeled, hosszú szolgaság évei fogják követni, melyekben akarnod tiltva lesz. – Gondold meg, hogy idők jöhetnek, melyekben elvénülve, ifjúságod fájdalmait érteni nem fogod, s talán elátkozod feltételedet, mely annyi kis örömektől foszta meg.
– Meggondoltam mindezt.
– Büszke szót mondasz – felele az agg nyugodtan –, csak korodban mondjuk ki ezt oly elhatározottan. – Meggondolhatod előre, miként fogod művelni földedet, s mint fogsz aratni vetésed után; meggondolhatod, miként építed házadat, hogy az tartós legyen, s biztos védhelyet nyújtson agg napjaidra; – de nem jövendődet. – Egy gondolat véletlen lelkedre esve, mint a mag, melyet az őszi szellő a földre hint – ettől függ jövendőd, s jaj néked, ha e gondolat, mely lelkedben naggyá nőtt, mely egész léted fölött elborítá ágait, s mintegy életeddel összeforrt, körülményeiddel ellenkezésben áll, s azokat nem változtathatod.
– Akkor hát áldjad végzetemet – szólék, mélyen meghatva szavaitól –, hogy egy világot elhagyhattam, mely lelkem alapgondolatjaival ellenkezésben állt; hogy egy világtól megmenekedhettem, mely szívem legszentebb érzelmeit bemocskolta gúnyával, míg enmagam elundorodtam végre bálványaim előtt.
– S azt gondolod, hogy kolostorban jobbá, boldogabbá válik az ember? – szóla az agg, bánatteli tekintetet vetve rám. – Ó, ne hidd azt; sok bánat lakik e falak között, melyet ti nem sejdítetek a külvilágban, s annyi fájó szívből, mely itt menedéket keresett, azokon kívül, melyek künn a temetőn pihennek, talán egynek sem gyógyultak meg sebjei. – Csak a boldog mondhat le a világról; csak az, kinek lelkét erős hit s nagy reménység tölti el, érezheti magát kolostorban boldognak. – Mint a nap, mindent eltöltve világával, mindenen áthatva meleg sugárival: ilyen az Isten nagy gondolata; ki azt a teremtésben keresi, mindenütt fel fogja találni, de jaj annak, ki egyenesen fordítja rá tekintetét; elvakított szemekkel sötétben áll. S nem e nagy gondolat-e mindene a szerzetesnek? s ha ezt is elveszíti, ha egy kétely… Mi egy kétely annak, ki a világban él? Övé a tavasz s a virágzó természet s száz öröm s száz fájdalom; a karthauzi csak kételyét bírja; ez világa, melyben él, melyért szenved, mely a valóság szörnyű köntösében elébe lépve, gyenge lelkét lesújtja. – Jól sejdíté ezt szent Brunó, e szerzet alkotója, midőn az istentagadó szenvedéseiről szólva, így beszélteti őt poklában: „Ó, adjatok még új kínokat azokhoz, melyeket már szenvedek; boncoltassatok fel az egész örökkévalóságon át millió új hóhérok által, csak Istenemtől ne fosszatok meg egészen, emésztő lángjaim rózsáknak fognak tetszeni, az ördögök dühössége nyájas öleléseknek, e börtönök jajkiáltásai bájoló zenéknek, e szörnyű lak gyönyörű palotának; csak e borzasztó kíntól szabadulhassak, melyet most szenvedek; csak Istenemet találjam fel ismét.” – Ó, hidd el, laknak emberek e falak között, kik e kínokat szenvedék, s nincs a világban más, melyet ehhez hasonlíthatnál; mert találhatni vigasztalást a földön, hidd el, találhatni a legnagyobb, legnehezebb keservek után is. Nézd csak e hegyet, valaha, úgy látszik, conus volt; most tökéletességére egy darab hibázik, s lenn a völgyben domb emelkedik, alig szembetűnő különben, mint nagy sziklatöredékei által, melyek rajta szétszórva fekszenek. A hegytetőn most magas fenyűk állnak, s a völgydombon minden zöld s virágtakart. – Ki gondolná, hogy földomlás nyomdokait látja? Ki gondolná, hogy itt, hol most minden oly zölden áll, egykor a tetőn egy nagy földseb tátonga, lenn a völgyben pusztulás terült el? – S lám, mint ez, ilyen a világon minden, mit szépnek nevezesz, mi érzékidet gyönyörrel tölti, lelkedet csudálatra ragadja – minden csak az idő által szebbített pusztulás helyén áll, az egész világ egy nagy dicső rom, melyet az idő elboríta színével – s ilyen emberi életünk is, melynek örömei nem egyebek virágborítékoknál, melyekkel a kor szívünk egykor vérző sebeit eltakarta.
– S nem hiszesz – kérdezém az aggot – gyógyíthatatlan keservekben is?
– Nem hiszek – felelé nyugodtan az agg –; minden fájdalom halandó, s ha vannak némelyek, melyek sokáig tartanak, ez csak azért van, mert azokat minmagunk ápoltuk, s még akkor is többnyire bánatunk szavai maradnak fenn, s nem kínos érzeményeink; miként sírköveken soká, miután az utolsó könny elszáradott, még ugyanazon szavakat olvashatni, noha régen hazugsággá változtatá az idő értelmüket.
– Igazad lehet – szólék az agghoz –, az emberek többségére nézve igazad; de vannak emberek, kiket önszerencsétlenségökre más anyagból teremtett Isten.
– S te egyike vagy ezeknek, nemde? – szóla az agg szomorúan mosolyogva. – Ki ne gondolta volna ezt egyszer életében, kinek nem voltak pótolhatatlan veszteségei s örök szerelme? – De élj koromig, s akkor mondd meg, mi maradt mindebből? – Egy bús emlékezet, mely lelkedben véletlenül felmerül, s ajkaidat keserű mosolygásra vonítja, talán az sem; mint a játékos, ki az éjszakát a zöld asztalnál tölté, úgy állsz te, mint agg, az élet asztalánál; szerencsés valál s szerencsétlen, százszor nyertél s százszor vesztettél; de mennyiszer s mily kártyákon, ki tudná azt? elég – játszottál, s most hihetőképp ágyadba mégy pihenni. – Hidd el, nincs emlék e földön, melynek idővel nem vesztenéd el éppen legkeserűbb részét.
– Ha ez így van – szólék ismét –, miért ne maradnék a kolostorban, hogy elfelejtve a múltat, legalább új fájdalmaktól őrizhessem szívemet?
– Mert a kolostorban nem oly könnyen felejtünk – szóla az agg sóhajtva. – S most menj szobádba, öcsém, olvasd leveleidet, s gondold meg jól magadat. Egy próbaévet töltesz e falak között; ha ez eltelt, kérdezni foglak ismét, s ha akaratod nem változott, üdvöz leendesz körünkben. – Cellámba menék.
Hát nem felejtettél még el, jó Vilmosom, s utánam küldéd kedves soraidat e magányba, hogy vigasztaljanak; vedd köszönetemet hívségedért, de ne hidd, hogy most is meggyógyíthatsz.
Mikor most öt esztendeje betegen feküdtem, s te ragadtál vissza a halál küszöbéről, akkor lelki- s testiképp ifjú valék. – Most lelkem elvénült. Míg te csendes szorgalommal betegeid körül fáradtál, addig én Párizsban éltem; csodálatos város ez, melyben a nép ötven esztendő alatt egy ezredet él, s melyben az ifjú napok alatt évek tapasztalásait szerzi. Én agg vagyok, s a mindenható szeretet sem gyógyíthatja meg többé betegségemet.
Életem történeteit kívánod tudni? – Leírom számodra; nem mintha szavaid szerint reményleném, hogy fájdalmam enyhülni fog, ha férfiasan elébe állok; nem mintha gondolnám, hogy helyzetem kevésbé reménytelennek fog látszani, ha viszonyait átgondolom; nem ezért! csak azt akarom mutatni, hogy szeretlek, semmi mást. – Miután korunkban annyi kitűnőebbeknek tartott személyiségek jegyezték fel legkisebb emlékeiket – érdekes lehet, legalább néked, azon milliók egyikének emlékeit olvasni, kik a nagy változásokban csak szenvedőleg vettek részt, s kikre e század, mint egy anyagra, hatott. E lapokban a század egy ifjának emlékeit olvasod – a legszomorúbb történetet, mert minden, mit e lapokban olvasni fogsz, való, s mert vigasztalásodul mindig azt mondhatod magadnak, hogy barátod egy cseppel sem volt boldogtalanabb, mint ezerek, kik vele együtt éltek.
Mosolygani látlak, mint mindig, valahányszor korunk kivételi helyzetéről szóltam, s te elbeszélted, miként boldogtalanok voltatok ti is, s előttetek apáitok s előttük mások, mióta a világ áll. Hidd el, így szóltál több ízben, az ember mindig boldogság után fáradott; sok jót s hasznost talált e küzdésben, de mint az alkimista, sohasem azt, mit keresett. – Mindazoknak, kik éltek, a szerencse mindig csak remény vala, vagy emlékezet, s minden nemzet paradicsomot vagy Hesperiát bír múltjában, s egy mennyországot vagy elízeumot a jövőben, de egyik sem érte el; – s igazad lehet. Már mint gyermek, midőn dajkám még óriásokról mesélt s törpékről, vagy a nagy mágnesszigetről, mindig tudtam, hogy csak mesét mondott, valahányszor e szavakkal végzé: – s azután boldogok lettek. – De van korunknak egy baja, melyet elébbi századok, ily kiterjedésben legalább, nem ismertek, s ez azon kétkedés, mely most éltünk minden viszonyain elterül, lealázva mindent, mi emelt, eltagadva, mi boldogító, elvéve, mi nélkül nem élhetünk. – Mint egy Tantalus, áll az emberi nem a múlt között, mely az enyhet igérő vízként elfoly, mihelyt hozzá lehajol, s meríteni akar, s a jövő között, mely gyümölcsdús ágait elvonja, mihelyt utánok nyúl; sorsa: enyhet látni mindenfelől s érzeni, hogy elátkozott, mert vágya elérhetetlen. – Egy elomlott világ romjai fölött állunk-e már, melynek szétdőlt építményei között nem marad hátra nemünknek egyéb, mint kétségbeesés és halál? vagy egy káoszban, mely mint az, miből Isten földünket alkotá, egy új paradicsom magvait hordja magában? éj lett-e már körülöttünk, vagy egy új nap első sugára az, mi úgy elvakít, ki tudja? Boldogtalanok vagyunk – s nem minnenmagunkban az ok.
Ó, nem mi, nem én vagyok oka bánatomnak. Te, ki ösmersz, mert szerettél, mondd meg magad, nem valék-e reményteli egykor, nem lángolt-e e szív mindenért, mit nemesnek éreze, nem hevült-e képzetem minden fenséges gondolatnál? S ha most lemondva állok itt, s önösen s kétségbeesve, én vagyok-e oka, ki mindenre elszántan léptem fel az élet pályáján, s kört kértem magamnak, s nem találtam; kinek keble, miután első hajtásait elrontva látta, oly dúsan sarjazott új reményeiben, s megfosztva ismét kivirított, s ismét, míg a vészvert végre elpusztult, mint a rét, melynek termőföldjét a nyári vésztől kiontott hegyfolyam eltakarta szikláival. – Ó, én küszködtem a szerencséért, kétségbeesve víttam végzésemmel, mint a szenvedelmes játékos, ki előbb egész vagyonát vesztette el, s koldulva jár körül; s ha egy fillért kapott, ismét odamegy, hol mindenét elveszté, s ismét oda veti birtokát: úgy víttam meg én kétségbeesett állhatatossággal végzetemmel; s ha végre mindenem elveszett, elébb az ifjú kebel gazdag reménykincsei, később a kis életörömök is, melyek között vigasztalást kerestem: én vagyok-e oka, vagy nem inkább a játék maga, melyben nem nyerhettünk?
De hagyjuk ezt: ha majdan történetemet ismered, tenmagad fogod látni, hogy ott, hová visszahívsz, helyet nem találok. – Elég hajótörést szenvedett e kebel, s ha szétrontva békepartot keresett magának, hidd el, csak azért tevé, mert a nagy tenger vészeinek ellenállani nem képes többé. – Fáradt valék, s pihenni jöttem e falak árnyéka alá, mint a munkás, kit a dél heve ellankaszt, a fa alatt nyugszik – míg az álom szemeit be nem hunyja. Engedjetek pihenni.
Mintegy félórányira Avignontól nyugat felé áll egy ház; ha Nîmes-ről jössz, s a Garda halmain lenézesz a Rhône felé, jobbodra fejérlik a folyó túloldalán, s ha végignézesz a nagy téren, mellyé a folyó innenső részén halmos vidék ott lapályosul lehetetlen, hogy szemedbe nem ötlenék, annyira fejérré festette azt mostani gazdája, annyira különc formában épültek falai. Ha közelebb jössz ez építményhez, még különösebbnek látszik külseje; bármily tudós légy, nem fogod meghatározhatni korát. – Falaiban itt-ott egy római felírásra találsz, melyet egyik birtokosa, kőre lévén szüksége, a gardai aquaeductusból vagy a nîmes-i omladékokból hozott magának; itt-ott egy mór arabeszkre, mely talán Arles-ban készült, míg a nagy gót kapu fölött egy hatalmas négyszegű tábla Richelieu korára emlékeztet. Az ablakok egy része gót, másika négyszegű, sor nélkül vágattak a falba, miként a ház egyik vagy másik gazdájának éppen világra vala szüksége. – Századok építettek e házon, s kövén századok rontását látod; a külfalon a rést, melyet a ligue emberei vertek tekéikkel; benn az udvarban a tört címereket, melyeken a 89-ki forradalom alatt űzte a pór bosszúját – míg a rendes kifejérlés s a dús olajfaültetések köröskörül a jelen birtokos rendességét s vagyonosságát hirdetik. – De bármi különösnek látszassék e ház, csak urához hasonló. – Az emberi nem egyik legzajosabb korában élve, magán hordja ő is mindazon változások nyomait, melyeken átment. Első ifjúsága emlékeiből a családi büszkeséget, melyben neveltetett, s mely, mint a gót ékességek a ház vakolása alatt, magaviseletében, elvei s erőlködése ellenére itt-ott mindég kilátszik – a revolúcióból a szilárd tetterőt s vallástalanságot, a császársági hírvágyat, restauráció kicsiségeit; egy hosszú kornak műve ő is, ő is már rég nem az, mi egykor vala, hanem az, minek a változó szükség alkotá.
E ház az, melyben születtem, e férfi – atyám. – Most szomorú e ház tekintete; habár még tisztának s lakhatónak látszik, mégis a kert útjain itt-ott a felnőtt fű vagy egy darabka leomlott vakolás világosan mutatják, hogy szebb napjai elmúltak, s ha gazdáját látod, amint esténként magánosan jár a felnőtt fasoron végig, melyet egykor maga ültetett, s míg fejér fürtjeiben a langy esti szellő játszadozik, oly komolyan bámul maga elébe, mintha nem érzené a meleg nyári érintést; vagy ha a magas gót teremben ül asztalánál, s előtte száz nyitott s félig kivágott könyv s újság, melyeket egymás után felvesz s olvas és félrevet – átlátod, hogy a gazda szebb napjai is rég elmúltak, s hogy ő s a lak omladozni fognak. – Mert az, ki egykor nemtője vala e háznak, s a férfinak angyala, elment, s mióta ő távozott, nincs, ki a falak kis repedéseit kiigazíttatná, s aki elsimítaná a férfi redőit, ha homloka gondtól vonul össze; mi csoda, ha tágul a repedés, és mélyebbre nyomul a redő.
Menj a Rhône partjaihoz, s ha négy fát látsz, s alattok egy fejér követ, állj meg, s tudd meg, hogy egy családi boldogság sírkövénél állsz, mert alatta nyugszik anyám.
Vannak asszonyok, kiknek látásán a szív önkéntelen megnyílik, kiknek körében boldognak érzed magadat, s jobbnak és nemesebbnek; asszonyok, kiket mintegy vigasztalásnak teremte Isten e világ bajai közé, mintegy áldást, hogy boldogítsanak. Ó! vannak ily asszonyok; ha a házba lépsz, s mindünnen öröm s megelégedés mosolyg elédbe, s minden gyarapul s virágozik: az ő művét látod; a lélek ő, mely mindent áthat, s mindennek éltet ád. – Az élet legnehezebb viszonyait együtt hordva férjével, ő nem vet meg semmit, még a legkisebb házi gondot sem, mint gondoskodására érdemetlent; nincs semmi oly nagy, mitől visszaijedne, semmi oly csekély, mit elunna, mert mindennek egy nagy célja a szeretet; – mintha holdnak alkotta volna a teremtő a komoly férfi mellé, hogy vonzalmát követve, csak körülötte mozogjon, s ha rejtve is, míg egén nap sugárzik – feltűnjék, mihelyt éj lett fölötte, s világára szüksége vagyon. – Egy ily asszony volt anyám.
Mit mondjak azon évekről, melyeket ez angyal körében tölték, mint simogatta szőke hajamat, mint mondott esténként hosszú szép meséket, mint törölte le könnyeimet lágy kezével, ha sírtam, s miként mondjam el mindazon kis gondokat, melyekkel oly nagyon boldoggá tett, s mindazon nagy feláldozást, mellyel a legkisebb bajoktól megőrze; ha ily anyád volt, jól tudod mindezt; ha nem volt, nem értheted boldogságomat.
Így lettem nyolcesztendős, ekkor halt meg anyám. – Utolsó estve még magához hítt, sokáig néze rám, végre szemei könnyekbe lábadtak, nehezen emelkedve párnáján, melléhez szorított, s megáldva, mondta, menjek el; a falutemplomban éppen a kis haranggal harangoztak, s mikor a folyosóra értem, a plebános jött előmbe, de én nyugodtan feküdtem le, s aludtam, nem értve, mit jelent mindez. – Másnap reggel bementem szobájába, és kiterítve találtam. – Mondták, hogy meghalt, s hogy imádkozzam; de én nem hittem nékik, hanem ágyához mentem, s megszólítám. – Nem felelt. – Arca szelíd volt, mint mindig, csak halványabb; de a zárt szemek nem nyíltak fel, mint máskor, ha ágyához jöttem. – Megcsókoltam kezeit, s hidegek voltak, mint a kereszt, melyet tarta; szívére borultam, de az nem dobogott. – Mit jelent ez? – kérdezém magamban, s elbámulva álltam ott, míg a cselédek fennszóval zokogtak körülöttem. – Menjen el – szóla végre egy agg szolga, ki még mint gyermeket ismeré anyámat –; menjen el, ő meghalt. – Ne higgye, János – szólék szorult szívvel –, csak alszik, fel fog ébredni mindjárt, mihelyt tudja, hogy itt vagyok. – S ismét megszólítám, és ismét mellére borultam, s hideg kezét csókoltam – s ismét – s ismét –, de hasztalan. Magamon kívül valék, könnyeim záporként hulltak. – Mit jelent ez? – kiálték kétségbeesve. – Ő meghalt, kedves kis úrfi, szóla az agg szolga; látja, egészen kihűlt már, szíve nem dobog. Ó, ő meghalt, felelék szakadó szívvel, ő nem ismer, nem szeret többé! Mint egy fátyol terüle el érzékeimen a fájdalom, s magamon kívül az agg karjai közé estem.
Mikoron harmadnap eltemették, s hosszú kéréseim után még egyszer láttam őt koporsójában, nyugodtabb valék. Azt mondták mind, hogy mennyekben van, s meg valék győződve, hogy én is meg fogok halni. De mikor beszegezték, s kivitték házunkból, s lassú léptekkel mindig tovább s tovább a Rhône partjáig, s midőn leeresztették sírjába, s rá annyi hideg, nehéz földet – ó, akkor újra kitört bánatom, s mintegy ellenségesnek látszott mind e nép, mely anyámtól megfoszt, s őt eltemeti. Mikor hazajöttem, kétségbeesve térdelék a keresztfa elébe anyám szobájában, hol imádkozni tanított, kérve Istent, hagyjon engem is meghalni.
Napok múltak s hetek s hónapok, s vigasztalatlan valék; minden, amit láttam, amiről szóltam, csak anyámra intett; rá a ház, melyben minden üresnek látszott halála óta, rá a domb a Rhône partjain és a hallgatás, ha este hazatértem, s nem volt, aki mesélne – rá a harang, ha megkondult, rá minden. – E föld legboldogtalanabb emberének gondolám magamat.
Egy különös eset ada gondolataimnak más irányt, s így vigasztalást. – Egy este éppen anyám sírjától tértem vissza, midőn közel kapunkhoz egy kis koldusfiút vevék észre. – Megszólított, s minthogy nékem nem vala semmim, s nevelőm fukar, továbbmenénk; a fiú esdekelve követett, s úgy kért s rimánkodott, hogy végre, bátortalanságomon győzve, megszólítám, s majdnem kényszerítém nevelőmet, adna neki alamizsnát. – Ő fel sem véve kérésemet, továbbment. – Ó, anyám, anyám! – zokogta a fiú. Szemeim könnyekbe lábadtak, midőn kérdezém, az ő anyja is meghalt-e? Ó, nem – felele a gyermek –, harmadnapja éhezik. – Eliszonyodtam, s midőn elválva perelő nevelőmtől, a halvány asszonyt láttam, s midőn őt házunkhoz híva, a szegény elgyengült nő alig követhetett, akkor érzé szívem először, hogy vannak a halálnál nagyobb bajok a világon, s hogy elhunyt kedvesért sírni fájdalom; de hogy boldog az, kinek, ha kedvesére gondol, nincs más oka könnyezni.
Jaj annak, ki abban bízik, hogy felejtetni nem fog! Ha bizodalmát nemzetben helyezé, melynek életét áldozta, vagy egyesben, kit szeretett: mindegy, ő csalódni fog; – nem sokáig emlékezik az ember. Írják márványra nevét, vagy ültessenek virágokat sírjára emlékül: évek lemossák nevét a kőről is, s jövő tavaszkor az ápolatlan virágokból nem marad talán egy is nyughelye fölött. A sírdomb idővel lesüllyed, a sírbolt bételik, s hosszabb vagy rövidebb felejtés: ez sorsa mindenikünknek. – Mikor a nap a hegyek mögött leáldozik, s az egész láthatáron fényözön ömlik el, hogy szemeid annyi fényt alig bírhatnak el: ki hinné akkor, hogy egy óra múlva az elment napnak az egen, mely annyira eltelt sugárival, midőn távozott, nem marad csak legkisebb nyoma is; ki hinné, ha a tenger zúgva kél a szélvész csapásai alatt, hogy ennyire megindulva végre mégis lecsillapul, s hogy mind e magas hullámokból végre nem marad egyéb, mint egy-egy kis hab, mely időről időre a parthoz simulva széttörődik; – s ki hinné, hogy azon férfi, kinek új sírja fölött nemzetek könnyeztek, egykor egy puszta névvé válhatik, melynek tudásában büszkélkedik csak a tudós maga, olyannyira felejtett; s hogy a nő vagy gyermek, kit egy sír fölött fuldokolva láttunk fájdalmakban, évek múlva, ha egy darab fekete rongy akad kezökbe, nem fogják tudni hamarjában, kinek gyászán hordták. – Szörnyű, de igaz. – Semmivé leszünk, még kedveseink szívében is, s a síron túl, mint innen, reményeink csalódások. – S mégis, mi szép a remény, mi boldogító a gondolat, hogy ha egyszer nem leszünk, belőlünk valami megmarad, egy tett, melynek említésén az utókor felhevül; egy dal, melyben, ha ajkról ajkra száll, egy boldog óránk feltámad századok után, vagy legalább egy-egy családi emlék házi életünkből, melynek említésénél a szemek könnyekbe lábadnak, s kedves ajkakról áldás száll utánunk. – Hasztalan ábránd! – Te ifjú, ki örök hírről álmodoztál, s te agg, ki, míg gyermekeid élnek, emlékeikben továbbélni reméltél, csalódtatok ti, s mind, kik az utókorban bíztatok; ha más nem is, új halottak ki fognak szorítani helyetekből, s bármily nagy árnyékot vetettetek a földre, midőn napotok hanyatlani kezdett: higgyétek, mihelyt leszállt, eltűnik, csak árnyék vala. – Mi tarthatna e földön, ha én is megfelejtkezhettem anyámról – róla, ki eddig mindenem volt, ki csak nékem élt, kinek minden szava, minden gondolatja áldás vala életemnek, s én, kit halála után nem szeretett senki úgy, mint ő, s ki ezt érezém – őt mégis elfelejtém.
Míg házunknál valék, hol minden rá intett, s agg cselédeinkben bánatomnak mindannyi frigyesét találtam, természetesen nem szűnheték fájdalmam, habár idő s szokás szelídebb s majdnem boldogító érzeménnyé változtaták. De atyám, noha nem érzéketlen, csak az élet gyakorlati oldalát kedvelé, s talán, mert egykor önmaga az élet magasabb értelmét keresve csak kételkedést talált, vagy mert oly korban született, mely, az emberi nem csalódásait kimerítve, végre kétségbeeső lemondással – mint a vagyonvesztett játékos – csak konvencionális értékű dolgokért játszott, nem féltett semmitől úgy, mint hogy érzékenységem, a szüntelen ápolt s nevelt fájdalom által nőve, végre költői megvetéssel lenézni tanítson azt, mit ő most egyedül tisztelt. Elkülde a freiburgi kollégiumba, mely éppen akkor adatott által a jezsuitáknak, fájdalmam felejtése mellett még azt is remélve talán, hogy a restauráció alatt annyira kedvelt rend növendékének mintegy előre utat készíthet világi előmenetelére.
Mily fájdalmasan esett a búcsú, mennyi könnyeket sírtam anyám sírjánál s agg komornokunk karjai között, gondolhatod; tudtam, hogy évekre távozom, hogy idegen emberek közé jövendek, kik nem szeretnek; s míg szorult szívvel járék egykori játszóhelyeimen végig s annyi szép gyermeki emlék között, eszembe juta, hogy mennem kell: mintegy bús sejdítés lepé meg szívemet.
Így hagytam el a házat, hol még a nagy komondor is, mely távozó kocsinkat ugatva követé, kedves lény vala szívemnek, melytől búcsúzni nehezen esett, s így értem Freiburgba, hol a nagy, komoly kollegiális épület falai közt fájdalmaim, melyeket a változó tájak közt felejteni kezdék, újra felébredének. – Gondold is magadat helyzetembe. – Én, a boldog gyermek, ki előtt egykor szabadon állt kert s mező, ki e kis világomon korlátlan örömömben átzajongva, szabad valék; kinek, ha játékaiban fáradott, mindig volt valakije, ki őt térdére véve megsimogassa, s ki most egyszerre e tömlöcfalak között találtam magamat, annyi komoly arc, annyi hideg felvigyázó mögött. – Mi, férfiak, ritkán sejdítjük, sőt, ha magunk sem valánk is boldogabbak, bokros bajaink közt ritkán emlékezünk, mi nagyok sokszor már a gyermek fájdalmai. Kiragadva házi köréből, hol boldog vala, s egy nevelőintézet szívtelen rendességéhez szorítva, ő is egy egész vesztett boldogságot sirat, érzi ő is a szolgaság s elnyomatás minden kínjait, ha zsarnok nevelője rajta az erősebbnek korlátlan hatalmával uralkodik, s az elhagyottságot, melyben őt szülei hagyák, s mindent, mit mi, férfiak érzünk, s mi, mint az elvetett mag, sokáig rejtve csírázik és nő lelkében, míg végre kihajt, s megadja termését. – S ha néha férfiakat látsz – s mai időben sokat találhatsz –, kik körülfogva örömöktől, miután majdnem valósulva látják azt, mit boldogabb időkben csak reménylettek, mindemellett örülni nem tudnak – légy bizonyos, hogy e bánat, mely lelköket fátyolként elborítja, még gyermeknapjaikban szövődött, s habár az ok rég megszűnt, vagy most gyermekségnek látszanék, olyanná nőtt, mit ez élet minden örömeivel szétszakítni nem képes.
Az éppen legbúsítóbb része végzetünknek, hogy éltünk azon szakaszában, mely egész jövendőnkre kihat, majdnem közönségesen a véletlennek, vagy mi még rosszabb, érzéketlen behatásoknak engedtetünk által, s hogy mielőtt magunkat valamire elhatározhatnók, egész jövőnk nevelésünk által többnyire már elhatároztatott. – Mert ne bízzék senki a gyermek könnyelműségében, s hogy, mert felejteni tud, fájdalmai s örömei nyom nélkül menendnek át lelkén. Habár Léthe választja is el a férfit élete első korától, s ha az egyes emlék idővel eltűnik, s az egyes érzemény elveszti édes- vagy keserűségét: ő maga nem változott, s csak az lép ki a túlparton, ki az innensőn beszállt, arany, ha salakját, salak, ha aranyát vevé el nevelése. – Nemcsak Newton lehullott almája az, mi e földön nagy következéseket szült; lehetnek kisebb okok éppen oly nagy következmények kútfejei, s vannak emberek, kiket egy szó, mellyel szüléjök vagy nevelőjök gyermekérzeményöket egykor sérté, embergyűlölőkké tőn. – S mégis mi könnyelműséget tapasztalunk a nevelés körül, főképp, ha a gyermek szerencsétlenségére azon irigylettek egyike, kikre úgynevezett szép jövendő vár. Ez élet legszebb viszonya, az, mely anya s gyermek között létez, néki ismeretlen. Idegen dajka emlőin nevelve, idegen ajkakról lesve első szavait, idegen karoktól vezetve, míg járni kezd, egy cselédszoba az, hol érzékeit fejledezni érzi. S mikor a gyermek nagyobbra nő, dadogása beszéddé válik, s a szív érezve hivattatását, szeretni akar, s szeretni kezd: az, kihez első indulatában ragaszkodik, nem anyja; ő távol van, táncol, s csodáltatik; – a szegény gyermek a cselédkörből szemel ki egyet magának, kit legszeretőbbnek gondol, s ehhez ragaszkodik. – Ó, nézd csak, mint öleli kisded karjaival, mint mosolyg, ha közelg kedveltje, mint örül, ha csak lépteit hallja, mintha anyjának hinné szegény, ki még nem tudja, hogy ezt csak hónapszámra fogadták szülői, hogy gyermeköket szeresse. – Néha fényesebb termekbe vezetik őt, a társaság számos, a délután hosszú s mulatság kell. A szoba teli idegenekkel, csak a pamlagon ül egy szép asszony, ki néhanapjában hozzá jő, s kiről annyit s annyiszor azt mondták mind, hogy anyja, míg végre nagy nehezen megtanulta, hogy az, s hogy hozzá nem szabad nyúlnia, mert mikor minap szíve örömében meg akarta ölelni, visszataszította, nehogy szépen göndörített fürtjeit elrontsa. S mikor belépett, kérdi egyike a társaságnak: hol van anyád? s ő a szép asszonyra mutat, s félve a még idegenebbektől, vagy látva a csemegét, mely messzünnen int, odafut, s ott marad, míg az egész társaság az anyai szeretetnek örül, s a nemes háziúr egy nagyot ásít, s a gyermeket az asszony helybenhagyásával, ki lármás kérdéseit máris megunta, szobájába visszaküldi, hol ismét felejtve a látottakat, játéknak indulhat, hacsak szerencsétlenségére nem mutatta valami által, hogy ápolóját anyjánál jobban szereti, s a nagy dáma, kinek szeretetből nincs egyebe, mint a féltékenység, ez egy barátnéját – mert hisz az alávaló egészen magához édesgeti a gyermeket – csúfosan el nem kergeti, először éreztetve a tapasztalatlan szívvel azon fájdalmat, melyet ily elválás okoz.
És ez a gyermek élete első éveiben, e mulatság- s táncmesterből összeszőtt lét, melyből midőn kilép, talán három nyelvet fog érteni, csak a szív nyelvét nem, s talán mesterileg köszönteni s táncolni tudni, csak nem hív ragaszkodással valakit megölelni, mert mindenét kifejté első nevelése, kopáran csak a szív maradt. – S így adatik által hetedik vagy nyolcadik esztendejében nevelőjének vagy éppen azon intézetek egyikébe, hol az egyenlő nevelés többnyire egyenlő neveletlenséget fejt ki, s néha egyes jól kifejlett individualitások mellett – kikre a felvett rendszer éppen alkalmatos vala – számtalan olyant, kik ahhoz, minek neveltettek, nem érezve hivattatást, s hivattatásukra nem kapván nevelést – már minekelőtte az életbe lépnek, elvesztették útjukat.
S miből áll végre ezen nevelés? – természetesen csak a jót értem, nem is említve azon számtalan esetet, hol az nem más, mint a hiúságtól a legnagyobb vétkekig minden rossznak kifejtése, mi csak természetünkben szunnyadott – mi más az, mint fáradságos tanulása annak, mit később nagyrészint felejtünk, vagy mi legalább nem boldogít. Mester mestert követ, tudomány tudományt, pihenés nélkül mindig tovább, ez a rendszer; a retorika után poézis, poézis után filozófia s ismét a természet nagy köre, s erre minden, mit az emberek tettek, a régiek s újabb korúak; utána a nagy természetjog s végre ellentmondásként hazánké, s tudja Isten, mi még; fáradhatatlanul izzad utánunk a jó nevelősereg, agarakként kergetve végig, nem engedve egy nyugpontot, míg az idő eltelt, s a vadászatnak vége lévén, a kergetett megpihen, többnyire a mezőn kívül, s vissza nem tekintve többé a tudományra, melyet jókor megutáltattak vele, néha léptenkint visszafordulva, s szánva a virágokat, melyeket ő éppen talált volna, de melyeket űzői már legázoltak.
S így lép ki neveléséből az ifjú, teli ösméretekkel, de szomorúan, jól tudva még talán a napot is, melyen Brutus hazáját megszabadította, s Leonidás a Thermopiláknál Hellászért elvérezett, de nem sejdítve, hogy van egy hely a világon, melyért ő is ezt tehetné; művelt ifjú, de elaggott érzeményekkel. – Nevelése elvégződött: húsz esztendős, s nincs szíve. – Hogy is lehetne másképp? Elküldve atyai házától, vagy annak egyik távolabb szobájába zárva idegen nevelőjével, ki őt könyveivel minden életörömtől elsáncolá; miként ébredne a szív, míg csak az ész művelődik, s minden egyéb, még a szülékkel való társalkodás is, elszóródásként csak ritkán engedtetik; elég jó még, ha a lélek – melyben, hogy az ifjút tanulásra serkentse, jókor ébresztetett a nagyravágyás, anélkül, hogy meggondoltatnék, mily rokon az az irigységhez – e nemtelen szenvedély hatása alatt el nem aljasodott. S mindezt, hogy azon szerencsétlen tudáshoz jussunk, melyet később annyiszor átkozunk, és melyért kiűzve gyermekédenünkből, mint emberelődink a tudás fájáért a paradicsomból, elvesztjük azt, mi által boldogokká válhattunk volna: az érzeményt.
S mit a társaság felsőbb rendeinél gondatlanság tesz, azt, habár csekélyebb mértékben, teszi másoknál a szükség, s azon napról napra mélyebben leható elhidegülés és érzéketlenség, mely már az emberi nem minden osztályait áthatva, egy nagy átokként terül el civilizációnk fölött, ezerte nagyobb, mint áldásai. – A szeretet hatalmas eleme nevelésünkből eltűnt, s vele a gyermek boldogsága, s gyermekörömeivel azon vidám optimizmus, melyre neveltetnünk kell, s mely nélkül az élet csak fájdalmakat nyújt.
De ha valaha gyermek elhagyottnak érzé magát, s boldogtalannak elhagyottságában, én valék az. – Komolyabb kedélyű már természetem által, s emberkerülő, mert magányosan neveltettem, elszigetelve álltam itt is társaimtól, ritkán osztozva játékaikban, soha örömükben; eleinte, mert még a fájdalom, mely anyám halála óta szívemben élt, meg nem szűnheték – később, mert ábrándozásokhoz szokva, boldogabbnak érzém magamat képzelet szülte világomban, mint a zajos körben, hol különc modorom az egész tömeg gúnypontjának jelöle ki.
Ó! és voltak boldog pillanatjai is e napoknak. Ha az iskola megszűnt, s míg társaim a kertbe mentek, magam maradhaték szobámban, s ablakomra könyökölve lenézheték a völgybe s a folyóra, mely ölében kígyózik, s a város barna házaira, melyek a hegyoldalon lépcsőként emelkednek – mi bájló álmak vonulának át lelkemen, mi elégedettnek érzém magamat e pillanatokban; míg végre az alkony fénye a hegyeken elhalványult, a Szent Miklós templomáról az estharang imádságra inte. – Akkor letérdeltem nyitott ablakomnál a csillagos ég előtt, s ha szemeim néha könnyekkel teltek el, nem fájdalom facsarta e cseppeket – hiszen akkor még a tapasztalás nem állt gúnyolva álmaim mellett, s kétely nem támada reményeimmel, mint most: akkor e lélek még hinni tudott, s ki ne lenne boldog, ha felnézve mennyeket lát.
Természetemnek egyik fő tulajdona a vallásosság: gyermekségem első éveitől, hol még anyám karjai között rebegém az első Miatyánk imát, mostanig, hol kétségbeesve térdelek a feszület előtt, hinni mindig fő szüksége vala lelkemnek, mely ki nem elégítve, kínná vált, de soha meg nem szűnhetett, s a kételkedés fájdalmait egykedvűséggel enyhíteni nem engedé; gondolhatod, mennyire hatott helyzetem e természetes irány kifejtésére.
A klastromi csend, a rendes imádság, a szentképek a folyosókon s az ének, mely a templomból felhangzott szobámig, mintegy bájkört vonának körülöttem, melyben képzetem mindinkább honosodott, szívem mindinkább megelégedett, s boldognak érzé magát, melyben egy új életet éltem, előbb nem sejdített vágyakkal s gyönyörökkel. – Van valami nagyszerű az egyház rendtartásaiban, mi a szívhez szól, s talán éppen az által boldogító, mert hitünknek inkább képeket, mint magyarázatot nyújt.
Ki nem emlékezik vissza gyermekkorában vagy életének egyes pillanatjaiban – hol egy nagy öröm vagy fájdalom lelkét hideg egykedvűségéből felveré – azon hatásra, melyet az isteni szolgálat lelkére tett? – Kinek szívét nem szállná meg néha ájtatosság, midőn a sötét egyházba lépett? Kinek lelkében nem támadna egy titkos vágy, s ha térdre borulva az oltár előtt, szorult szívvel elmondá ismét gyermekimádságait, s ha a szent ének, mint egy nagy áldás, hangzék vissza a magas boltról: ki nem érezé vigasztaltnak, sőt boldognak magát?
Ezek valának örömeim, melyekben vesztett szerencsém után vigasztalást találék, s néha boldogságot; s noha éppen ez ábrándozó vallásosság egyik fő oka mostani szenvedéseimnek, emlékök még most is gyönyörrel tölti lelkemet.
De a szívnek is vannak jogai, s ki egyszer szerettetett, mint én, az szeretni kénytelen, mert miként a fa, ha földjéből kiásod, másban is csak ugyanazon virágokat s gyümölcsöket termi: úgy a szív, bár hányszor veszti birtokát, nem változik szenvedései által. – Így ragaszkodtam én érzetem egész hevével egy ifjúhoz, kit a kollégiumban találtam, s kivel mint avignonival már gyermekemlékeim, de mindenekfölött természetünk azon komoly oldala fűzött egybe, mely mindkettőnket társainktól elkülönöze. – Komolyak valánk mindketten, s szerencsétleneknek érezők magunkat: ez vala egyetlen rokonsága lelkünknek, de elég arra, hogy közöttünk azon szenvedélyes barátságok egyike támadjon, minők csak tapasztalatlan gyermekek között lehetségesek. – Armand – ez az ifjú neve – nem álmodozó vala, mint én, őt nem egy szebb múlt emléke búsítá el, mint engem, ifjú lelkét való keservek dúlták fel, s komor tapasztalások, melyek élte fáját tövénél megszegék. A város egyik leggazdagabb bankárának fia, az élet minden kényelmeiben felnevelve, számtalan barátot s hódolót látva egykor atyja körül, tizenkét esztendős vala, midőn atyja egyszerre megbukott. – Az élet kényelmei eltűntek, a kis lak, hová szép házukból költöztek, üresen maradt reggeltől napestig, a barátok idegenekké váltak, a szerencsétlen család elhagyottá. – S ő látta ezt mind, s érezte, s hallotta atyja ajkáról a kétségbeejtő oktatást, melyet emberismeretnek nevezünk; s hallotta az átkot, melyet a szerencsétlen férfi mint egyetlen vigasztalást hoza magával, ha körüljárva egykori barátinál, estve visszatért, s fáradtan a koldulástól s törött szívvel ágyára veté magát, míg egy éjjel a háznépet nagy durranás ébreszté fel, s a szerencsétlen íróasztalánál vérben találtatott. Armand mint elhagyott árva állt a világban, míg a kormány, melynek atyja boldogabb napokban kölcsön által nagy szolgálatot tőn, őt sok könyörgés után e klastromba adá nevelésre. – Ő szerencsétlennek érzé magát, s nem ok nélkül, mert ha keserves csalódni a férfinak is, s ha kínos, visszatekintve pusztaságot látni hátunk mögött: mennyivel keservesebb ez a gyermeknek, ki belépve az életbe, csak kételkedést visz magával remények helyett, s lételünk szebb örömeiről lemond, még minekelőtt küszködött. – De éppen ez a szerencsétlenség, ezen elhagyottság vala az, mi őt szívemnek még kedvesebbé tette. – Nem boldogíthattam-e őt, nem lehettem-e mindene én, ki néki önmagamat áldoztam volna fel? Ifjú szívem oly büszke vala szeretetében. S mit kelle a világ nékünk, minek az emberek, kiket megvetni kezdék; a szív mindenhatónak érzi magát, ha szeret, s én szerettem őt; – nem azon hideg, meggondolt érzeménnyel, melyet később barátságnak nevezünk, s melyet néha csak szokás vagy nehéz pillanatokban becsületérzés tart fenn, melynek rokon érzemények s próbatételek és célok kellenek; – én szerettem őt ok nélkül, de lángolón, szívem egész ifjú erejében, miképp csak gyermekkorunkban szerethetünk, hol egész érzeményünk, mellyel egykor a hazát, a világot s kedvesét öleli a férfi, egy lényben pontosul, s megelégedettnek érzi magát.
Álom vala ez is, melyből bús tapasztalások végre felébresztének, de mely éltem sötét fátyolán még most is átragyog.
De Armand háttérbe szorítá anyám emlékét szívemben. Talán büntetésül adatott, hogy általa szenvedjek?
Mintegy hat esztendőt töltöttem itt; ez idő alatt atyám két-három ízben meglátogatott, valahányszor írtam, mi név-, születés- s újesztendő napján rendesen megtörtént, egy pár sorban felelt, s új szorgalomra intett; egyébiránt el valék hagyatva. Egy szép estve éppen Armanddal a kertben sétáltam, s mert egypár nap múlva el kelle mennie, mély fájdalommal elválásunkról beszélgettünk, midőn az öreg János előmbe lép, s még mielőtt egészen ráismernék, könnytelt szemekkel melléhez szorítva, tudtomra adja, hogy értem jött. – Még két napig maradtam, hogy Armanddal együtt mehessek, s elhagytam a kollégiumot.
Nem tudom, mi különös érzemény tölti a szívet, valahányszor búcsúznunk kell; ha a hely, melytől megválunk, nem gerjeszt is boldog emlékeket lelkünkben, sőt ha csak fájdalmat találtunk körében, keblünk mégis szorul, s majdnem oly nehéz síroktól megválnunk, mint kedveseinktől; balgatag szív, mely mindig ragaszkodik, csak hogy, ha végre el kell szakadnia, annyival mélyebb sebet érezzen. – De ha nehezen esett is az elválás, s midőn ősz hajú priorunk végáldását mondta rám, s társaim végköszöntésüket kiálták utánunk, szemeim könnyekkel teltek: alig értünk a városon ki, honnan visszafordulva elhagyott lakhelyünket nem láthatók, boldognak érzém magamat: s hogy is ne? Mily fájdalmat nem felejtene az, ki magát szabadnak érzi, s én annak gondolám magamat. A nyílt vidék hullámzó vetéseivel körülöttem, előttem a messze elnyúló út, hol majd egy vándor, majd egy utazókocsi voná magára figyelmemet, itt-ott egy sötét erdő, s messzünnen a hegylánc, mely láthatáromat beszegé; előttem egy új világ, egy bájló, virító világ, melyben a nagy bércektől a legkisebb növényig minden, amit láték, szívemet gyönyörrel tölté; melyben a messze áthangzó harangszó s az emelkedő pacsirta éneke mindannyi víg köszöntésnek tetszék szívemnek. – S ennyi öröm között senki, aki mondaná, hogy sebesebben menjek, vagy lassabban, jobbra vagy balra; senki, aki örömöm kicsapongásait kémlelné, feljegyezné, s intésivel rontaná; szabad, mint csak gyermek érezheti magát, ki szigorú nevelőjétől megszabadulva, vígan lép ki első tömlöcéből, nem gyanítva még, hogy az élet, melybe lép, csak egy más, nagyobb fogház, melynek rendszere elkülönzés és munka, mint milyeket Amerikában építenek. Ó, bájló csalódás, mellyel a világba lépünk! Mi dicsően áll a föld a nap első sugáriban, mi könnyen oszolnak a ködök, melyek tereit itt-ott elborítják, s mily könnyű az út, mely előttünk terjed, s melynek átfutására még annyi erő, annyi kedv forr keblünkben. S hogy mindennek ily hamar kell múlnia. Ó, ha a gyermek sejdítené, mi vár reá? ha tudná, mennyit szenvedhetni e rövid életben, mily magányosan állhatunk ennyi ember közt, mi reménytelenül e szép világban! ha csak gyaníthatná mindazon szenvedéseket, melyeket el nem kerülhet, a nagyokat, melyek lelkét lesújtják, s azon kis bajokat, melyeknek még könnyeket sem adott a végzet vigasztalásul; hogy barátjai, kiket híveknek gondolt, el fogják hagyni, s hogy lángoló szerelmével nem fog nyerhetni mást, mint egy tapasztalást, érdemeivel ellenségeket, míg végre fényes reményei, melyek a világot járják körül, egy kis gödörben pontosulnak, csalatva még ott is, ha emlékezetet várt. Ó, hála néked, Istenem, hogy a jövőt előttünk eltakartad.
Atyám engedelméből nem utazánk egyenesen hozzá, hanem kis napi járásokban Bernbe, innen a fenséges Oberlandba, Lausanne-ba, a lemani tón végig Genfbe és Chamounyba. Mi boldog valék – te, ki e vidékeket ismered, képzelheted; szép annak a föld, ki benne csak színét látja, s nem azon kis lényeket, kik rajta küszködnek, gyűlölnek, szenvednek, s kiket, ha később, mint a tisztának vélt cseppben mikroskopium által az infusoriumsereget, megláttunk, elundorodunk. Agg Jánosom, ki szíve örömében alig érzé a gyaloglás fáradságait, s az egész úton nem láta mást, mint engem, s hogy anyámhoz hasonlítok, velem örült; csak Armand nem változott, szomorú vala, mint mindig, sőt mennyivel inkább közeledtünk hazánkhoz, annyival komolyabb. Meglehet, hogy a francia határ gyermekségének bús emlékeit ébreszté szívében, vagy hogy talán érzé, mennyire idegenné válhatik a föld, melyben születtünk, ha nem vár senki reánk határai közt. Így értünk Chamounyba.
Van egy hely a Mont Blanc hegyláncában, melyet kertnek neveznek – egy kis zöld mező ez, jegesektől körülfogva, melyet sok utas, habár az út fáradságos, s maga a látmány inkább különös, mint szép, meglátogat. Ide mentünk mi is, nem lévén semmi inkább gyermekképzetemhez szóló, mint e kis zöld oázis e nagy jégpusztaság között. Kipihenve egy szikladarabon s beásva palackunkat neveinkkel, visszamenet már ismét a jégtengerhez közelítettünk, midőn a Mont Blanc csúcsán elébb, mint egy füstoszlop, később mindig sötétebben nagy felleg vonula fel, vésszel fenyegetve, mely, még minekelőtte a jeges közepéhez érheténk, egész erejével kitört. Fenséges vala a látmány, de borzasztó. Körülöttünk a nagy fellegár, itt-ott egyes villámtól kettészakítva, szétfoszolva, gombolyogva s darabokra szaggatva a nagy szélvész csapásitól, alattunk sötétkéken a jeges, míg a zápor zúgva mosá hullámzó jegét, a szél ordítva futá át a völgyet, s a mennydörgés száz bérctől s sziklától visszalöketve, felhangozék hatalmas szavával. – Szívem szorult s mégis emelkedett, felmagasztalva valék, s elborzadtam; így sieténk tovább vezetőnk után, majd hosszú jégtáblákon végig, majd a nagy hasadékokon jégről jégre szökdelve, míg egyszerre, midőn egy szélesebben átugrom, lábam elcsúszik, hanyatlani kezdek, sötétkéken tátong a mélység alattam, botom kettétörik, és… Armand megragadva, kétségbeesés adta erővel magához húz, s megölelve fenntart. – Mentve valék. – Vezetőnk halványan álla mellettünk, agg Jánosom térdre borulva imádkozott. – Én hallgatva álltam közöttük, magamon kívül valék, mintegy álomból ébredve nézék le a mély hasadékba, mely előttem tátongott, s szívem elborzadott a halál sötét gondolatánál. – De mikor körültekintve barátomat láttam mellettem, lángoló arcain az első örömsugárt, szemében a nem szokott cseppet, s mikor érzém a kezet, mely most remegve pihent az enyimben: akkor boldogság tölte el, akkor érzém, hogy élek, s általa élek, kit e földön leginkább szereték, s karjai közé borulva, záporként omoltak ki örömkönnyeim. – Ezt el nem felejtem – zokogék, s érzém, hogy e szó eskü vala. – A vész azalatt elvonult, ragyogva futá át egy napsugár a tájt, s a fehér Mont Blanc kilépe ködfátyolából, mintha ősz fejével megáldaná ifjú szövetségünket. Ó, ez szép pillanat vala!
Egy pillanat, s utána e hosszú, bajteli élet, s utána ennyi szenvedés, ennyi véghetetlen kín, egy mustármag öröm., s utána e szörnyű növény. – Ó, átkozott pillanat, melynek ily hosszú büntetése! – S miért örültem hát én? – mert mentve valék? megmentve az életre! Nem fekszik-e keserű gúny e szavakban; hogy egy percnyi szenvedés helyett évekig tűrjek, egy halál helyett ezeret szenvedjek; feltartva, mint az állat, melynek a tudós felbontva mellét, kegyetlenül feltartá életét, hogy a halálos szúrást elkerülve, tovább lássa dobogni a remegő szívet, hogy kegyetlen örömére továbbra halassza a végpillanatot, melyben martalékja szenvedései megszűnnek; és én köszöntem ezt! – Ó, nevethetnék – nevethetnék még e szörnyű kínok közt is, ha visszagondolok, mint féltem a haláltól. S mi a halál? – a gyermek, ki álmodá, hogy magasról lezuhan, már érezte kínjait; a fáradt munkás, ki délkor egy fa alatt elaludt, már ismeri semmisedését: s mi remegünk, s tűrünk mindig. Ó, gyávaság!
Kevés napok múlva atyámnál valék. Szívesen fogadott, habár a komoly szabályosság, melyből ő soha ki nem lépett, nékem, ki csak szenvedelmeket ismerék, hidegnek látszott is. De miután kevés napok múlva Avignonból visszatérve tudtomra adá, hogy Armand nálunk marad, s hogy vélem menend a toulouse-i egyetembe, s miután János megsúgá, hogy háladatosságból a prefektúra által magát barátom gyámnokává kineveztetvén, egész neveléséről s jövendőjéről gondoskodni fog: akkor felejtve vala minden, s csak öröm s szenvedelmes köszönet tölté szívemet atyám iránt.
Egy vala, mi e tiszta eget elborítá, s lelkemet néha mély gondokkal tölté; azon vallástalanság vala ez, mely, fájdalom, majdnem egész Franciaországban közönségessé vált, de melyet én atyám házánál először láttam. – Jezsuitáknál nevelve, ifjú szívem egész hevével ragadta meg azon hitet, melyben évekig boldogságomat találtam, s nem lehete nem csodálkoznom azon hideg közömbösségen, melyet most magam körül láték. – Vasárnap jött, és senki templomba nem ment; a nép processziót járt, mi nyugodtan nézénk ki ablakainkon; az egyház böjtöt rendelt, s mi húst evénk; én enni nem akartam, s atyámat a böjtre figyelmessé tettem; ő mosolygott. Mit jelent ez? gondolám magamban, atyám mosolyg! S lelkemben az első kétely támada, gyengén s küszködve még erősebb hitemmel, de mégis szüntelen visszatérve, s mindig új erővel. Talán a böjt nem fő dolog? így töprenkedém magamban; de hát mi volna az, ha az egyház egy parancsolatját meg szabad szegnünk? S gondoltam mindig többet s mélyebben, de anélkül, hogy lelkemnek nyugtot találhatnék, vagy visszavarázsolhatnám azon örömöket, melyeket hitemben egykor találtam; s ha a templomban valék, vagy szobámban Mária-képem előtt térdeltem, mindig újra feltámada a kérdés lelkemben: vajon miért mosolygott atyám? vagy talán nevetséges volna mindez, amit teszek? Elijedtem vétkes gondolatom előtt, s újra elmondám imádságimat; de hasztalan, elveszték varázserejöket.
Szerencsétlennek kezdém érezni magamat; szívem egy új, előbb nem ismert bánat súlyát hordá, s fájt annyival inkább, mert éppen vigasztalásait veszté; de én hallgaték, nem merve senkivel közleni a gyötrelmet, melyet oly vétkesnek gondolék, s mely, habár kínza, nem vala egészen gyönyörtelen, mint minden ily vizsgálódás nem az, hol az ember lerontva boldogságát, az első pillanatokban csak önerejét érzi. – Még minekelőtte atyám házát elhagyám, kételkedő valék.
S nem szörnyű-e meggondolni, hány ember lett azzá ily módon, mint én? Kételkedővé; azaz szerencsétlenné, mert lángoló hitével csak hideg, megvető mosolygás fogadá őt a világon; nem szörnyű-e, főképp ha körültekintve látjuk, hogy nem egyes szerencsétlen kivételek sorsa ez, hanem közbaja századunknak, melyet csak kevés boldogabb vagy erősebb kerülhet el. – Megkereszteltetünk szokásból, mint keresztyének neveltetünk, mert már a felvett rendszer úgy hozza magával; s miután évekig hittünk, s évekig boldogak valánk hitünkben: belépünk az életbe – s csak vallástalanság áll körülöttünk; hitünkről szólunk, s mindenki vállat vonít; az egyház parancsiról – s mindenki szánja gyengeségünket; mert gyakorlati egy század ez, melyben élünk, melynek jelszava: számolj s dolgozzál; a kor vallása haszon, s ha vannak mártírjai századunknak, csak pénzvágy az, mi őket szenvedni s lemondani tanítja. – S vajon ily körülmények közt az egyes megtarthatja-e hitét? Állítsd őt magát hitével ezer üldöző közé, s ő küszködni fog, s halni meggyőződése mellett; de ha nincs, ki ellentmondana, ha mindenünnen csak szánakozás vagy megvetés lép elébe, ha mindenki tűri az ábrándozót, de mint egy ártatlan bolondot, felelet nélkül hagyja: fog-e hinni így is? Az egyes talán, a többség bizonyára nem; mert, miként az életben kiki csak a közfolyamatú pénznemeket gyűjti, úgy a gondolatok világában is csak közbecsű fogalmakat, s kevés van, ki ellenállana, ha ellenállásáért még nem is csodáltatik.
Szerencsétlenségemre nem valék ezeknek egyike, s miután egyetemi éveim eltöltek, s miután olvastam s tanultam, s erősen ragaszkodva hitemhez, mintegy kétségbeesve víttam mindig nagyobb kételyeim ellen: a kételkedő tagadóvá lett, az egykor boldog gyermek örömtelen ifjúvá, s így jövék vissza atyám házához.
Tizenkilenc esztendős valék, mikor az egyetemet elhagyám, s az atyai házhoz visszatértem; nem oly boldog, mint mikor gyermekjátékaim között szaladgáltam termeiben, mert belvilágom, melyet egykor szerelem és vallásosságból alkota lelkem, eltűnt; de boldog ismét, mint minden ifjú, ki pályája kezdetén állva, erejét győzhetetlennek érzi, s a díjt, melyért küszködni akar, nagyobbnak, mint melyet életünkben találhatunk. – Ki nem képzele dicső jövőt magának ilyenkor? ki nem érze egy Caesart vagy Mirabeau-t lelkében e napokban, hol nagyszerű önösségünkben elfelejtjük, hogy van minmagunkon kívül más is e világon, ki az emberi nemnek feláldozhatja életét, s hol még semmi sem látszik lehetetlennek, kivévén, mi legvalószínűbb, hogy közönséges emberekké válandunk. – Ó, mi szomorú később visszatekintenünk! Nem, mert minden év meghozá bús tapasztalásait: hanem visszatekinteni minmagunkra s látni, mi kevés maradt az ifjúból a férfiban; látni, mennyi remény, mennyi magas érzemény fekszik temetve a szívben; ki tehetné ezt csak huszonnégy esztendős korában is anélkül, hogy melle egy sóhajtól ne emelkednék, és koldusnak ne érzené magát.
Én gazdag valék tanulótársaim közt, egyike az elsőknek, atyám által mintegy biztosítva, hogy érdemeim homályban nem maradhatnak. Nagy költő az ifjúkor, s nem kell csak annyi sem, hogy szép jövendőt alkosson magának képzetében, s nem kelle atyám biztatása, ki – az élet azon korához érve, melyben mindenki, kevés hátralevő napjaiban önösségének már elég helyet nem találva, szívesen helyezi reményeit gyermekébe – nem szűne meg fényes terveket alkotni s hiúságomat ébresztgetni. – Nagy úr léssz – így szóla ő, ha néha magunk valánk –, a Bourbon-ház nem felejtheti érdemeimet, s benned fogja megjutalmazni. – Nagy ember leszek, így álmodoztam én, ki csak magamnak akartam köszönni jövendőmet, s megelégedtünk mindketten: ő, mert arcomat lángolni látván, azt képzelé, hogy Lajos keresztje után dobog szívem, én, mert hízelgő szavaiban érdemeim elismerését láttam, s mintegy biztosítását nagy reményeimnek.
Armand – ki iránt érzeményem nem változott, s ki oly híven látszék ragaszkodni hozzám, hogy barátságunk társaink közt szinte közmondássá vált – velem jött most is; talán egyetlen fájdalmam az vala, hogy nem osztozék örömömben. – Ő búsabb vala még, mint ennekelőtte; mennyivel többet szóltam reményeimről, annyival komolyabb redőkbe vonult homloka; s én, ki nagy nemeslelkűségemben meg nem foghatám, miként nem örülhetünk barátunk örömeinek még inkább, mintha mi bírnók – mert nem én valék e helyzetben, s boldog nem tudja, hogy irigyek lehetünk, ha nincsenek reményeink –, bámultam kedélyét, s amennyire lehete, mulatságok által igyekeztem elűzni bánatát. – Vadásztunk, sétáltunk, naponkint Avignonba menénk, néha tovább, s így múlt majdnem egy hónap. – Avignonban egy néném lakott, dús, mint atyám mondá, s azért olyan, kit tisztelni kell; ehhez menék majdnem naponkint; Armand közönségesen nem jött velem, s ha végre az öreg számtalan kérdéseitől s intéseitől szabadulhaték, mindig a nagy templom vala találkozóhelyünk. Egyszer néném nem vala otthon, s időnek előtte érve a templomba, soká járék fel s alá a nagy gót épületben; majd a sírkövek felírásait olvasgatva, majd a szentképeket nézve egyenkint. Az est közelgett, a templom keleti része homályosodni kezde, míg a nyugot felé nyíló ablakok az alkony végsugáriban égtek. Mély csend uralkodék körülöttem, s lelkem ábrándokba merült. Én ismerém e templomot, sokszor hozott ide anyám, s még jól tudtam a helyet, hol akkor térdelni s imádkozni szoktam; – akkor mennyit érezék e falak közt – mennyi értelem élt e kőszobrokban – s most!… Álmaimból könnyű léptek ébresztének fel, s visszafordulva egy asszonyt láték, ki a templom egyik mellékkápolnájában eltűnt. Mit akarhat ez itt, gondolám magamban, ilyenkor s ily magányosan, s egész kíváncsiságom felébredett; már követni akartam, midőn a templom másik ajtaján egy magas fiatalember lépe be, ki körüljárva a templomban, végre ugyanazon kápolnában eltűnt. Szerelmesek, gondolám, mi közöm hozzá, s már menni akartam, de nem tudom, mi titkos vágy tarta vissza, hogy nem meheték. Végre oszloptól oszlophoz haladva, mintha a templomot nézném, oly helyre jutottam, honnét a kápolnába láthaték. Egymás mellett álltak, az asszony lehajtá fejét, a férfi szenvedéllyel látszék beszélni, néha egyszerre elhallgatott, hihetőleg feleletet várva, mert az asszony ilyenkor tagadólag rázta fejét, mire ő mindig nagyobb szenvedéllyel tovább szólt – végre a férfi elment; a nő egy pár lépésre követé, csendesen visszatartva őt karjánál, s kezét nyújtva, mire ő haragosan visszataszítá kezét, s elsietett. – Az asszony egy ideig utána nézett, végre eltakarva arcát kezeivel, az oltár elébe térdelt; – sírt. – Valami oly regényes vala ez egész történetben, mi egész szívemet elfogá, s még mozdulatlanul állék oszlopom mellett, a kápolnára függesztve tekintetemet, mikor Armand a templomba belépe. Útközben éppen a látottakat beszélém Armandnak, midőn a postaház előtt elmenve, egy fiatal embert látánk a kapun bemenni. – Fogadni mernék, hogy ő – szólék barátomhoz, s kevés percekkel azután a párizsi mail zörge végig az utcákon. Mégis szeretném tudni e történetet, szólék ismét. – Hadd el – felele Armand rosszkedvűen –; az egész bizonyára nem oly érdekes, mint gondolnád; férfi, ki asszonyt csal, s ez közönséges dolog; vagy talán asszony, ki férfit csal, s ez még közönségesebb; egyike azon szenvedéseknek, melyeken valamennyien átmegyünk, mint gyermekbetegségeinken, de anélkül, hogy veszedelmesek lennének, vagy egyszernél többször bántanának; – ne félj, kerül még rád is a sor, s akkor megtudod e szerelmesek titkát is; suttogva azt fogod mondani kedvesednek, mit ezen úriember mondott templomi szépednek; azt fogod tőle hallani, mit ő hallott, boldog lenni és boldogtalan, mint ő; hisz évezredek óta ugyanazon kívánságokat ismétlik millió ajkak, s millió szívek ugyanazon kínokat szenvedik, ugyanazon örömökben boldogok; mióta a világ áll, nemünknek nem volt egy józan órája.
De míg ő így szólt, szokott keserűségével gúnyolva az embereket, addig új meg új történeteket szövék képzetemben, s nem vala nyugtom, míg ismét másnap reggel Avignonba nem meheték, hol az egésznek nyomára reméltem akadhatni.
Midőn másnap nénémhez menék, az egész házat megváltozva találtam; a füves udvaron egy utazókocsi állt, az első talán, mióta a háziasszony 1800-ban az emigrációból visszatért; a pitvar teli rakva málhákkal s bőröndökkel; az előszobában idegen cselédek jártak, egyszóval: minden vendégre mutatott. – S nem képzelheted meglepetésemet, midőn néném közteremébe belépve, agg barátné helyett, milyet a jövevényben vártam, egy deli nő tekinte rám, s néném jókedvűen kezemnél fogva engem, mint egyik rokonát mutata be a szép asszonynak.
Megkíméllek leírásától, mert tudom, hogy szavakkal csak Isten teremthet, s nem akarok költők módja szerint rózsát, eget, éjt s más ily szépségeket összekeverni, mi legfeljebb oly fogalmat adhatna a leírott tárgyról, mint a festő palette-je a dicső műről, mely az ott felrakott színekből alakult. Ő szép volt, mint asszonyt nem láték elébb, s ha első látására meglepettem, mert némi hasonlatosságot találék azon asszonnyal, kit a templomban láttam: mikor kezét nyújtva mint rokonának, azt ajkaimhoz szorítám, szívemben egy érzemény ébredett, melyet eddig nem ismerék, s mely a templomi regényes találkozást hamar elfeledteté. – Néném nem győzé eleget kérdezni férjéről, ki csak egy hónap előtt halt meg, s arról, hogy jött? meddig marad? mit viselnek leginkább Párizsban oly korú asszonyok, mint ő? hogy néz ki a király? s tudja az ég, mit nem, hogy szegény rokonom alig győze felelni, én hallgatni. Végre az öreg magunkra hagyott. – Mennyit nem akarék beszélni elébb Júliával, mily szép frázisokat fontam képzetemben, csak várva a pillanatot, melyben magam leszek, hogy minden tökélyeimet kimutassam – s most a néne elment, s én hallgaték. A vér szívemhez tolult, arcaim égtek, szinte imádkoztam egy gondolatért, s nem juta eszembe semmi. – Ki nem volt ily helyzetekben ifjú korában? hol még beszélgetni nem tudunk, mert mindig akarunk valamit mondani. A percek, melyeket így hallgatva tölték, éveknek látszottak, de Júlia végre megkönyörült rajtam, s megszólíta, s minden helyén volt. – A kő, melyet valaki megindíta a tetőn, nem futhata sebesebben lefelé, mint én beszédemmel a tárgyakon. Júlia oly figyelmesen hallgatott, oly kérdezőleg felelt, oly szépen mosolygott, hogy hamar elfelejttette velem, mi rövid ideje ismerem, s örömömben mindent kifecsegék, mi csak lelkemet tölté, múltat s jövőt, reményt s bánatot. Tizenkilenc esztendős korunkban úgyis csak azért vannak titkaink, hogy mennyivel többekre bízhassuk; s mikor néném visszatért, kiket mint idegeneket hagyott el, szinte barátokká váltak – sőt én szerelmessé.
Nem tudom, voltál-e valaha szerelmes; mert sokan vannak, kik ez érzeményt soha sem ösmerék, miként sok fa nem hajt virágot, és sok ember nem érzi a költészet szépségét; de ha voltál, emlékezzél vissza az időre, hol komoly arcod még érzeményeid lángjaiban égett, hol egy tekintet több vala az egész világnál, egy kézszorítás több az egész emberi nem dicséreténél; hol minden szó egy örömvilágot alkota benned, s mintegy meghalva a földnek, mennyországot éltél szerelmedben; s ha az emlékezet egy könnyet csal szemedbe, s mintegy honvágy tölti szívedet e boldog idők után, akkor megértettél. Én őt szerettem, lángolón, véghetlenül az első pillanattól; mert csak így szerethetni. Kinek napok kellenek s hetek és évek, míg tökélyt tökély után kiösmert, s az egészet fölszámolva, végre meggondolva kimondja, hogy szeret – az boldog férjjé válhat, de nem szeretett soha. Csak kinek lelkét mintegy őrültség ragadá meg, ki egyszerre boldognak érzé magát, vagy elkárhozottnak, mintha éltét átok vagy áldás hatotta volna át egyszerre; ki nem keresett tökélyt, nem ismer hibákat, nem tud, nem akar semmit, hanem csak érez, s egyszerre veti oda mindenét ez egy érzeménynek, s nem remél semmit, s nem fél semmitől: az szeret, mint én szereték – az hozhat ítéletet tetteimről.
Armand hidegebb lelkű vala, s mikor visszatérve Avignonból, szívemet kiöntém előtte, s az először szerető sokbeszédűségével mondám el egész boldogságomat, s hogy Júlia mindenem, s hogy nélküle nem élhetek, s mit szerető ily alkalomkor, főképp ha fölötte csillagos ég boltozik, mondhat: ő mosolyogva hallgatá szívömledezésimet.
– Nemde mondtam – így szóla nevetve –, hogy rád is fog még kerülni a sor, s mihamar bételjesedett; minden embernek megadta őrültségét a végzet, csak félek, néked nem juta elég belőle, hogy vele soká beérhessed, s nincs fájdalmasabb semmi e világon, mint kijózanodni. – Most öröknek gondolod szerelmedet, de hidd el, álmak nem tartanak soká, s főképpen ez nem, melynek szétoszlatására sokszor nem kell erősebb érintés, mint egy csók. Szegény szerelmesek; a mechanikus, ki magát mobile perpetuum feltalálójának képzeli, nem büszkébb, mint ők, ha öröklő szerelmökről szólnak; de még hangzik a magyarázat, s máris megállt a műszer, s máris elszégyenülve összerakják szegény holmijokat, boldogok, ha még privilégiumot nem kértek nagy találmányukra, azaz: nem házasodtak meg, s nem kényszerítik magokat örök tettetésre.
Nem fáj semmi úgy, mint hallani, amit később magunk tapasztalunk, s kértem Armandot, hogy hagyjon fel gúnyolásával; úgysem szerettél soha – szólék sóhajtva. – Csalatkozol – felele ő –, én szerettem, habár nem szóltam is, mert lelkem nem szívesen tárja ki kincseit; én szerettem lángolón, igazán, mint te, s megszűntem szeretni, mint te fogsz. Én egyszer szerettem életemben, te, kinek természete lángolóbb, hihetőképp többször fogsz szeretni – de azért szerelmem mégiscsak egy pillanat vala, mint a tiéd leend, mert az aloe, mely egy században egyszer virágozik, s a rózsa, mely minden hónapban új bimbókat hajt, egyformán csak napokig tartják meg virágukat.
– S ha szerettél – szólék –, miért titkoltad barátodtól?
– Mert ismerem az embereket – felele keserűen –, és sejdítém, ami most megtörtént, s mert büszke vagyok, s nem akarnék szánatni, még általad sem. – Ő elhallgatott.
– S miért hagyattál el? – kérdezém szinte ijedten.
– Hihetőképp, mert egy más érdemesebb, azaz nagyobb nevű vagy vagyonú foglalá el helyemet; hisz a szerelem vak, s nem csodálhatni, ha egy szép név hallásán vagy egy kis arany érintésén megindul. Jó éjszakát; álmodjál kedvesedről, s ha tán ő is a szép lovakról álmodik, melyekkel veled Párizsban kocsikázni fog, s inasaidról s házadról, akkor holnap viszonozni fogja szerelmedet.
Nem írhatom le, mi kellemetlen hatást tettek e szavak rám; de mikor ismét magam valék, s felnéztem a csillagos égre, mely sötétkéken boltosult fölöttem, Júlia képe támada fel lelkemben, s hallgatott minden emlék, mely nem felőle szólt.
Nem akarlak untatni boldogságom leírásával. Mint a tiszta nyári ég, melynek kék boltozatján semmi kitűnőt nem találsz, mert a napsugárok mindent egyenlő világossággal töltenek; mint a tér, melynek egyenlőségén tekinteted elfárad, mert minden talpalatnyi föld megtermi virágát s zöldjét: ilyen vala életem szerelmem első napjaiban, egy véghetetlen boldogság.
S hogy is lehete másképp. Ha van boldogság a világon, ha van valami, miért élnünk érdemes, bizonyára első szerelmünk az; e képzelet több gyönyört nyújt, mint éltünk minden valósága. S miként ne lettem volna boldog én, ki előtt mind ez öröm oly egyszerre, oly váratlanul nyílt meg. – Soha ember több szerencsét nem éldelt, mint én e napokban.
Armanddal ritkábban találkoztam, s bár tagadtam enmagam előtt, érezém, hogy tőle távoztam. A szívben több érzemény férhet meg, de csak egy szenvedély, s nálam elébb a barátság is az vala. Most lelkemben csak egy gondolat élt, szívemben egy érzemény lángolt, s az Júlia vala. – S mi kelle egyéb? Miben a szív egészen él, az világunkká válik, s legyen haza vagy asszony, boldogíthat, mihelyest eléggé szeretjük, hogy érette magunkról megfelejtkezzünk.
Néném, mint gondolhatod, pártolá szenvedélyemet: ő jó vala, s nyájas már természetétől, s az élet azon korában, melyhez ért, minden asszony jóakarón néz azon érzeményre, mely által egykor boldog volt, és szívesen hallgatja a szerelmesek titkaiban múlt élete történetét. Szegény jó asszony! mennyiszer nem keresett dolgot magának, hogy magunkra hagyhasson, miként nem örült, ha halkan belépve, nem vevők észre jöttét; mennyi reményeket nem gerjeszte szívemben biztató szavaival, valahányszor Júliáról szólt, majd egy véletlen mondását beszélve, majd, hogy elpirult, midőn rólam szó vala, s tudja az ég, mi más kicsiségeket, melyekben szívem akkor mennyországot talált. Mintegy felmagasztalva vala ő is szerelmem által, éltének ismét célja volt, s szinte megifjodott.
Egyik kedvelt sétálásunk Vaucluse vala. A nyájas vidék, hol a csörgedező patak s minden falevél, melyet a szellő ingadoztat, a nagy költő szerelmét s dalait hozza vissza emlékezetünknek, éppen helyzetemhez illett. Itt, hol Júlia mellett mindent érzék, miről a költő énekelt, s halhatatlan dalait kedvesem előtt felolvasva, csak saját érzéseimet mondám el, véghetlenül boldognak érzém magamat. – Tisztán s nyugodtan, mint századok előtt, áll a vízmeder magas kőfalai között, melyek meredeken emelkednek körülötte, mintha védenék a helyet, hol egykor egy költő álmodozott. Mindenünnen csak sziklákat lát a szem, hátul félkerék fallá egyesülve, a meder két oldalán meredek halmokká hajolva, csak a víztükör fölött zöldell egy fügefa, mintegy képe azon egy reménynek, mely Petrarca lelkében élt, s nem hoza gyümölcsöt, mint nem e fa árnyékos helyén, s mégis szép vala, mint zöld ágai e kőpusztaságban. Elöl vízesésekben zúg le a patak, s fenn a bércen Laura vára áll. S itt ült a dalnok, a víz medre mellett, talán ugyanazon kövön, hol mi ültünk, s lenéze a habokra, melyekben az ég tükrözik, s hallá a patak zúgását, de lelkében csak egy gondolat élt – Laura. Most hallgat ő, a szív elhamvadott, s vele fájdalom kereste borostyánja; Laura vára omladékokban áll, s minden, amit a költő szenvedett, egy agg regévé vált; de a gondolat él, él e tájban, melyet képeinek használt, él minden fában, minden kőben.
Mégis különös a költő végzete: jövő századokra hagyhatja bánatát, ha már emlékköve is porrá lett, ezer szemekből könnyeket facsarhat, s nem teremthet egy boldog percet magának. Vagy boldog volt-e ez, ki egykor e helyeket sóhajtásival tölté? Ő, kinek lelkében kettős szerelem lángolt, s kinek sorsa vala csak kínokat találni mindkettőben, hazáját szétdúlva, Laurától elválasztva örökre esküje által. Vagy boldog valál-e te, lángoló Tasso, csak végső órádban is boldog? mikor annyi szenvedés után végre Onufrio klastromában megpihenve, mint a haldokló gladiátor, üldözőid zajgó tapsát hallád magad körül végső pillanatidban. Azt beszélik, mosolyogtál, s lelkesült arcidon az első örömsugár lángola; de vajon nem elkeseredésből mosolyogtál-e? s ez öröm nem tölté-e el inkább azért szívedet, mert végadományukat veszed az emberektől, mint mert éppen babérod vala? S boldog voltál-e te, Rousseau, te, Byron, vagy ti százak az ezernyi milliók közül, mióta a föld áll, kik egész korotok fájdalmait hordtátok kebletekben, s tán egy örömet sem vigasztalásul. Gyémántok az emberszén között, kiket csak azért teremtett az ég, hogy hideg fényben ragyogjatok, míg boldogabb társaitok melegítő lángok között elenyésztek. – A nép csodál, s irigyli sorsotokat, mert lelketek gazdagabb, s magas homlokotokat babér köríti; ó, de nem gondolja meg senki azt, hogy az élet mezeje, melyen mások számára annyit arattatok, nektek tarlón állt, s hogy a zöld babérág, melyet homlokotokon viseltek, csak az életfa véghajtása vala.
Vaucluse-ben valánk egy szép júliusi estve is; a nap rég lealkonyodott, mikor hazamenésre gondolánk, s a Petrarca és Laura című fogadóhoz indultunk, hol kocsink várt. Különös jelenet lepe meg itt. – A közönségesen oly nyugodt ház most tömve vala vendégekkel, a konyha tűzhelyén egy vastag parasztember ült két gyertya között, mintegy csodának kitéve, míg háta mögött egy fakanóc veté néha elhaló lángjait, s még nagyobb világosság végett elöl a piros szolgáló tartá oda füstölgő mécsét. A körülvilágított főszemély némi nehézséggel, de fennszóval olvasott valamit, miben formájából s tartalomból hamar a Moniteur-re ismerék: míg a körülötte álló s tolongó sokaság majd figyelmes hallgatással, majd hangos tapssal s éljenkiáltásokkal követé szavait. – A gazda s neje egymás után hozta a borral tölt palackokat, s kinn az ajtó mellett egy kis savoyard rikácsoló hangon ajánlgata háromszínű kokárdákat. A júliusi forradalom híre érkezett éppen ide is, s amit látánk, a nagy párizsi tett liliputi utánzása vala, mely aznap talán egész Franciaországban megtörtént. Júlia megijedt, s amint lehete, sietve hajtatánk el e hazafiúi társaságból, honnan még egy hangos „Vesszenek az arisztokraták!” – szálla kocsink s bérruhás cselédjeink után.
Aki soha kedvesét nem látta félelemben, az nem tudja, mi a boldogság; az csodálhatja, miért nem érezhettem én e pillanatban, hol hazám megfordult, egyebet szerelmemnél. S mégis úgy vala; kocsink mellett kisebb vagy nagyobb csapatokban ment a nép Avignon felé, majd: Éljen a király-t, majd: Éljen a szabadságot kiáltozva; de én alig hallám e hangokat, melyeknek hallásán csak egy pár hónap előtt is szívem feldobogott volna örömében; csak a remegő kéz szorítását érzém, csak az elfojtott hangot hallám, mellyel Júlia hozzám simulva nevemet mondá. – A szerető tulajdon világában él, s elszigetelve minden egyébtől boldog lehet, míg hona felbomlik, mert egy kézszorítást érez; s boldogtalan, míg nemzete győz, mert egy tekintetföldre sújtá.
Mielőtt Avignonba értünk, leszálltunk, nehogy arisztokratikus külsőnk kedvetlenségekbe keverjen, s karöltve gyalog menénk be a városba. Így érénk minden bántás, habár Júlia részéről nem félelem nélkül néném házához, hol a kapunál egy öreg cseléd várt, ki azt, míg mi szegény nénémhez sieténk, vigyázva bezárta.
Ki a jelenetet, melynek most tanúja levék, nem látta, alig képzelheti azt. – Az egész háznép az ebédlőteremben vala összegyűlve, néném utazóruhában az aggszerű kandalló kőoszlopára támaszkodva, mellette ősz hajú lelki atyja, kinek halavány arcain ma mindent inkább lehete olvasni, mint vigasztalást; e két főszemély körül néhány agg házibarát, kivel a félelem társaságot kerestete, vagy ki személyét s drágaságait, amelyeket magával hozott, e köztisztelt asszonynál biztosabbnak gondolá; a szobában ide s tova járó és suttogó cselédek, félig berakott málhák s mind e fölött a koppantani felejtett gyertyák világa, valami oly meglepő egészet képezének, melyet le nem írhatok. – Mikor beléptünk, örömkiáltással futa a jó öregasszony Júlia elébe, s melléhez szorítva sírt, maga sem tudva talán, öröm facsarta-e ki könnyeit, mert vesztettnek gondolt kedvesét meglátá, vagy fájdalom, mert ily pillanatban kelle őt meglátnia. – Az egész társaság engem ostromolt kérdésekkel, s mikor mindent elbeszéltem, viszont oly szörnyeket beszélt mindegyike, annyi iszonyatosságokat, melyeknek tanúja volt, hogy szinte elborzadtam.
Az utcáról muzsika hallatszék, s egy ideig csend lőn; mindenki egész figyelemmel hallgatta a még csak egyes szétszakasztott hangokban közelgő zenét. – Ó, Istenem – jajdula fel végre az abbé, kétségbeeséssel összetéve kezeit –, kinn a Marseillaise-t éneklik, veszve vagyunk; az átkozott republikánusok közelgenek, ők szegény rendünkön fognak bosszút állani Brune haláláért, s mit tehetünk mi róla? 1815-ben oly ájtatos vala a nép, ki tarthatta volna vissza szent haragjában. – A zene közelgett, termünkben halálos csend lőn, csak néha egy imádságtöredék hallatszék az abbé ajkairól, míg az utcáról a büszke 89-i dal harsoga fel hozzánk; a muzsikakar s a nép durva, de hatalmas szava egy mennydörgéssé egyesült. Néném imádkozott, Júlia halványan, kőszoborként álla mellettem, s hallgatott, míg a szörnyű dal vészként átvonulva házunk mellett, egy mellékutcában elhalt. – Bocsásd meg vétkeinket – sóhajtá a fehér hajú komornok –; éppen olyan volt ez, mint 1792-ben, mikor a boldogult márki… – Hadd el! – szakítá félbe néném, alig titkolva megindulását – ő királyáért halt s a jó ügyért; ki tudja, mi sors vár reánk? – Júlia a szoba falain jártatta szemeit, hol családi képeink függtek; hozzá lépék, hogy bátorítsam, de ő elvadult tekintetet vetve rám s a képekre mutatva, kiálta fel: itt három ember képe függ, ki a vérpadon végzé életét; s görcsösen szorítva kezemet, lerogyott. Szobájába vivők, s még alig hagytuk ott komornájával, midőn a piacon új lárma támadott: „Éljen a király! le a republikánusokkal!” harsoga mindenfelől, s abbénk s az egész társaság, mint Mózes kígyóvá vált botja, egyszerre felugrott, s egymást megölelve s tapsolva szökdele körül a teremben. – Most hős vala mindenik, mindenik megveté a gyáva pórt, mindenki kész volt meghalni királyáért, maga a gazdasszony diadalmasan suhogtata egy napernyőt; melyet éppen a málhába kelle raknia, esküdve, hogy mind fel kell akasztani a lázadókat – míg egy új ellenkező kiáltás az egész örömnek s bátorságnak véget vetett. – Most, hogy Júlia s néném, kit tisztelék, a szobát elhagyták, s hideg vizsgáló szemekkel tekinthetém az egészet, alig tartóztathattam magamat a nevetéstől, olyannyira karikatúrává változtatta a félelem az egész társaságot, s éppen azon gondolkozám, mily nevetséges lehet az ember élte legnagyobb pillanataiban, midőn egy új s az előbbieket meghaladó lárma egész figyelmemet magára vonta; most kétféle kiáltások hallattak egyszerre; egyfelűl „Éljen a király!” – hangozék, míg a másik oldalról a Marseillaise s „Éljenek a párizsiak” – harsoga; a kiáltások mindig dühösebben ismételve, borzasztó lármává vegyültek, melyben semmit érteni nem lehete. – Itt csata lesz, szóla az abbé. Csak ne lőnének – sóhajtotta egy sovány báró, kiben emigrációi félelme ébredett fel ismét, s ki talán ismét burnótboltjába kívánkozott vissza, melyben külföldön élelmét kereste. – Én, kiben a zajra egész ifjúi kíváncsiságom feltámadott, kalapomat vévén, kimenék, nem kevés bajjal rábírva az egyik inast, hogy a kaput felnyissa.
Az utca tömve volt; a városi pór s a közel falukból bejött népség, itt-ott egy polgár tisztességes öltözetben vagy egynéhány katona vad rendetlenségben tolongtak mindenfelűl, majd szitkok közt egymással szembeszállva, majd egy pap vagy császári veterán körül, ki rongyos egyenruháját újra felölté, s véletlenül vezérré lett, csoportozva. Mindenünnen vad rendetlenség, fenyegetődzés s emelt botok, dorongok, fejér s háromszínű kokárdák s lobogók, s mind e fölött a szurokfáklyák ingadozó világa s a sötét ég, mely mint bús jóslat függe az egész fölött. Az egész valami oly rendkívüli vala, mi egész képzeletemet magával ragadta, valósulva mutatván, amiről én, mint minden ifjú francia, éltemben annyit ábrándoztam – egy forradalmat.
Amint látszék, a royalista párt itt erősebb vala. Avignon természete szerint katolikus s monarchikus város. – A nép soha sem felejti virágzása korát, s habár szolgaság volna is, mi által kitűnő volt, visszakívánja a zsarnokot, ki nevét dicsőíté; mert minden önösségek között mégis a hiúság a legerősebb, s a nemzeti dicsőség oly valami, mi a legutolsó hiúságának is legalább némi táplálékot nyújt; s így emlékezik az avignoni pápájára, kinek palotája városának fő ékessége maiglan is, hol falai, bármennyire megfertőztetve belőlről, még magasan állnak a többi házak fölött, nagy emlékeket gerjesztve lakóiban. – Ezért gyűlöli az avignoni a revolúciót s mindent, mi azt követé s mi által mindinkább tűnni látta azon fényt, melyet egykor legalább emlékei adtak városának. – Pillanatról pillanatra nőttek a fejér kokárdás csoportok, mindig hangosabban s fenyítőbben harsoga az: „Éljen a király!” végig a városon, míg az ellenpárt sorai közül eltűntek azon jókedvű polgárarcok, melyek egy óra előtt, hol még minden biztosnak látszott, oly büszke nyugalommal jártak körül az utcákon, s most hihetőképp szobájokban mindenre elkészülve nagy fejér kokárdát varrtak magoknak. Különös neme az embereknek, kikből a francia többség áll, s kik éppen azért vittek véghez oly nagy dolgokat, mert magok minden kormánynak ellentmondás nélkül engednek; kik miatt azért történt annyi forradalom, mert forradalomtól való félelmök mindent elfogad, mit az éppen győző párt határozott.
Minden arra mutatott, hogy az összeütközés kikerülhetetlen, s akár a dühös pórarcokat nézém, kik fejér lobogójuk körül emelték dorongjaikat, akár a kisebb bátor csoportot ellenében, mely annyi lelkesüléssel énekelé apái harcdalát, melyet ők győzve elfelejtének, csak vérengzőnek gondolhatám azt; midőn a város másik oldalán egyszerre új lárma támadott, s megelőzve s követve a zajgó néptömegtől – egy marseille-i csapat jöve a piacra, mely az ottani municipalitástól küldve, éppen jókor ért városunkba, hogy minden royalista visszahatást meggátoljon. – A royalista sokaság morogva szétoszlott fegyveres ellenei előtt, s ezek víg ölelések és kézszorítások közt éltették álmodott respublikájokat.
Én mint nyugodt néző állék ott, körülményeim s leginkább szerelmem tettlegi részt venni nem hagyának; s mégis, nem mondhatom, mennyire hatott az egész jelenet rám. Gondolataimból, melyek, megvallom, nem Franciaország mai állapotját varázsolák elémbe, nevem ébreszte fel, s midőn visszafordulok, Armand állott előttem, ki szenvedéllyel melléhez szorított. – Alig ismerék rá, a puska kezében, arcain a nem szokott öröm, mely azt szinte megváltoztatta, mintegy új emberré tevék őt.
– Az vagyok – szóla lelkesülve, midőn ezen észrevételemet jókedvűen közlém vele –, új ember, vagy inkább ember egészen szabad, mint te, s boldog. Most nincs semmi közöttünk többé, mi elválaszthatna, ma éjszakától hasonlód vagyok, s csak most igazán barátod.
– És elébb nem lettél volna az?
– Ó! hidd el, szerettelek – felele ő meghatva –, inkább, mint valaha embert szerettem, amennyire koldus gazdagot, a pórfiú a grófot csak szeretheti, de nem kellett-e megtisztelve érzenem magamat barátságod által, nem leereszkedésnek nézni érzeményedet, nem félni, hogy a lelkes ifjúság évei után a barátból jóakaró váland, iskolapajtásomból nagyúr, ki a szegény írnokot egyik homályos buréau-ban kegyesen pártolni fogja, vagy felejteni; – mert habár az, ki magasabban áll, elfelejti pillanatokra állását, az, kit alatta helyezett a sors, nem fogja felejteni; imádhatja a magasabbat, félhet tőle, vagy gyűlölheti – de szeretet csak hasonlók közt létezhet, ott, hol minden adományt elfogadhatunk, anélkül hogy a gondolat sértené érzeményeinket, hogy nem fogjuk viszonozhatni.
Nem vala e földön semmi, miről oly bizonyos lettem volna, mint Armand barátságáról, s gondolhatod, mi szomorúan érzém meglepetve magamat, midőn ennyi regényes álom után oly hidegen lépe a való előmbe. Szívemet fájdalom tölté, mert érzém, hogy éltemnek egyik legszebb csalódása eltűnt, s gyanítám, hogy az visszatérni nem fog. Armand nem sejdíté bús gondolatimat, ő boldog vala e pillanatban, s nem képzelheté, miként nem volna más is az e nagy napon. – Jer velem – szóla kezemnél fogva, miután egy ideig a vegyelék csoportok között körüljártunk –, menjünk ki a mezőre, s nézzük a felkelő napot, mely már szürkülni kezd, s halljuk messziről ez örömzajt, hol a rekedt hangok a nagy népszózatban eltűnnek, s e nevetséges karikatúrák egy nagy egésszé egyesülve, néppé válnak. Csak távolról nagy az ember, csak ha egyedisége a tömegben eltűnik.
Kimenénk; az ég tiszta vala, sötétkék boltozatján egyenként tűnni kezdének a csillagok, míg a hajnalé, mintha múló fényüket mind magába egyesítené, mindig szebb, mindig ragyogóbb sugárokban tündöklék; keletről már gyengén pirulni kezde a láthatár, s a téren hűs fuvalom lejte át. Egy ideig a táj félhomályba borítva, ismert formáiban inkább sejdítve, mint látva álla előttünk, később a közelgő nap a homályt fokonként szétoszlatá, s miután az egész vidék dús olajberkeivel s csinos házaival lassanként kifejlett ködéből, első sugárit veté a város falára s a viruló vidéken végig.
Hallgatva álltunk egymás mellett, nézve a lassanként kifejlő tájképet, melyet a világosság mintegy újra teremte előnkbe.
– Mi szép e korány – szólék végre meghatva, mint mindig, valahányszor a természet nyugodalmas csodáit láthatom.
– Szép, valóban szép – szóla lelkesülve Armand –, egy nemzet reggele derült fel ránk; s hallod a zajt, mely a városból tompán hozzánk száll? Ez a Memnon oszlopa, mely felszólalva köszönti a nap első sugarait. Az ég áldjon meg, barátom, én megyek Párizsba, hol új élet kezdődik, s ezentúl csak az nem haladhat, ki gyenge vagy bátortalan. Dicsőnek látandsz, vagy soha – s megszorítva kezemet, elment. – Sokáig néztem utána, míg alakja a fák között eltűnt, és sóhajtva visszamenék Avignonba.
Ó! szép vala e reggel, dicső, mint az, mely most elönti első sugárait e kopár hegyek fölött, s kis ablakomon át cellámba, habár nem egy nemzet koránya vala is, mint szegény barátom álmodá. Az embernek nincs koránya e földön; ha nehéz álmaiból néha felszökik, sötét véghetetlen éj terül el körülötte, s ha lepihen ismét, új álmakat alszik, de nem szebbeket azért. – Sorsunk reményleni e földön s csalódni, s szenvedni, ha csalódtunk; ez végzete mindennek, mi e földön él; az egyesé; mint nemzeteké; egy szép álom s egy hosszú tapasztalás, hogy álma nem jelente semmit. Az egyes a világ történeteiben olvashatja jövendőjét, hogy nem fog elérni semmit; mi után küszködött; s ki nemzetének remél szebb jövőt, emlékezzék ifjú reményeire, s tanuljon lemondani. – Csak a természet szépsége változhatatlan; csak a föld borítja új zölddel évenként sírjait; csak a nap nem veszti fényét annyi kínok fölött, nagyszerű nyugalommal haladva véghetlen útján, míg a parányi emberfaj küszködik, gyűlöl és sírjába száll, hogy a földet, melyen élvezni nem tudott, testével termékenyítse. S mi küszködünk, s mi halhatatlanságról álmodozunk e sírvilágon, melynek pora egykor élt, s gondolkozott, mint mi, hol minden hely talán nagy tettek tanúja vala, s mindenik csak semmisedésre int. O vanitas vanitatum! – –
De ezen föld, mely lábai alatt szüntelen virágozik, s az ég, melynek napja vég nélkül ragyog útjai fölött, nem adatott-e talán vigasztalásul a szegény embernek? amaz, hogy benne pihenjen – ez, hogy egy reménysugárt öntsön el életére; s e vágy, mely lelkünket e földön túlemeli, s oly kínosan érezteti bilincseinket, nem volna-e jele, hogy hivatásunk magasabb? A madár is nyugtalanul repked kalickájában, ő is nyög kínjai közt, ha erős rostélyai küszködő testét megvérezék; de ha végre ajtaja megnyílik, mint emelkedik akkor az ég felé, mint énekli akkor legszebb dalát szabadsága első pillanataiban: e szívben is van valami, mi emelkedni tudna. – Vannak pillanatok, hol ismét reménylek. Itt a nagyszerű hegyek között, hová a világ bús zaja nem hat, hol új bánat nem érheti szívemet, s szerelem s gyűlölés reményeimmel eltűntek, lelkem is lassanként feltalálta nyugalmát. – S hát az ég képe, mely egykor benne tükrözött, nem tölthetné el azt ismét? hisz a nagy tengeren is, ha hullámai elsimulnak, újra ragyognak a csillagok.
Kevés napok múlva a béke helyreállt; néném kirakta bútorait, s házában ismét a régi rendesség uralkodott, a városban mindenki visszatért elébbi foglalatosságaihoz, s egy hónap után alig marada más e nagy forradalomból, mint egy új király s egy már unalmassá vált beszélgetés tárgya. – Nem hiányoztak természetesen házi barátaink között olyanok, kik naponkint új Vedée-ről peroráltak, s mint minden megvert párt, nem lévén mit beszélniök a múltról, jósolással vigasztalták magokat; egyébiránt a legnagyobb nyugalomban élt mindenki, mint annakelőtte, s én boldogan, mint kinek szerelme napról napra nőtt, s ki majdnem egész éltemet kedvesem körében tölthetém.
Egy szép augusztusi nap estején láttam őt utolszor Avignonban; mintha tegnap lett volna, oly tisztán emlékezem vissza e napra. A társaság jókor eloszlott, s magunk valánk. Lelkes arcát kezére támasztva ült Júlia az ablaknál, én mellette, elmerülve nézetébe. A nap lealkonyodott, az átelleni házak födelei fölött az est bíbora lángolt, s az utcán langy esti szellő lejte át, alig eléggé erős Júliám fürtjeit ingatni, s mégis enyhítően hűs a forró nap után, mintha az éj egy vigasztaló szót suttogna a fáradt földnek. – Szombat vala, s a város lakói nagyrészint a falakon kívül sétáltak, míg az ünnepélyesen csendes utcákon csak egyes munkások léptei, kik elkésve műhelyeikben, most sietének mulató társaik után, verék fel néha a hallgatást, s a toronyról az estharang, mely mint egy nagy áldás lejte el a város és a táj fölött. – Egyike vala azon óráknak, melyekben a hallgató természet elénkbe lép, s a szív mintegy kérdésnek véve nagy hallgatását, elmondja, amit szenvedett, amit remélt, s amit elveszített, s melyekben minden érzemény végre egy rejtélyes könnyben egyesül, melyről alig mondhatnók: boldog vagy kínos meghatás facsarta-e szemeinkből.
Én Júliát rég szerettem; szerettem, mint csak akkor szerethetünk, mikor még jóslatnak nézi boldog álmait a szív, s hisz az embereknek, mert nem ismeri önmagát, s hogy magában mily gyáva természetünk. – Holnap Párizsba kelle indulnia, s magunk valánk. Gondolhatod állapotomat. – Beszélgettünk, de ne kérdezd, miről; mit tudom én; ki úgy érez, mint én érezék akkor, legfeljebb azért szól, hogy ne hallgasson, de szerelemről bizonyosan nem, mert érezi, hogy a természet, midőn a legfenségesebb érzeményektől a szavakat megtagadta, egyszersmind pótlékul azt adá nékik, hogy minden szóban, bármily konvencionális értelemben használják is azt mások, magát egészen kifejezhesse, s rokonkeblűektől egészen megértethessék. – Beszélj az időről kedveseddel, ha szeretsz, vagy táncról vagy akármiről, mindegy; beszédünk olyan, mint a harangszó, melyben mindenik azt hallja, mi éppen akkor lelkét eltölti, s melynél míg az egyik mély keservben könnyezik, mert tudja, hogy megholt kedvesét kísérik e hangok a temetőbe: a másik gondolva, hogy delet harangoznak, nyugodalmasan igazítja óráját: szeretők közt közönyös szó nincsen, s nem lehete köztem s Júlia közt olyan, mely szívemet mélyében meg nem rázta, mely új szenvedelmeket nem ébresztett volna. – Szeret-e ő? – azt nem tudám; voltak órák, hol erősen hittem, napok, hol kételkedtem, de nem volt egy pillanat, hol nem érezém, hogy én csak benne s általa élhetek, s hogy a bizonytalanság kínzóbb a halálnál. – Tudnom kell – gondolám magamban, s legyen bár halál következése kérdésemnek, megkérdezem. S megkérdezém, s nem felelt, de rám függeszté sötét szemeit, s én úgy hivém, hogy nem kelle felelni e tekintet után. Oly ifjú valék, oly tapasztalatlan, s Júlia sötét szeme annyi részvéttel függött rajtam, hogy egy percig sem kétkedtem boldogságomon.
Mint a vak, kinek most rántá le szemhályogát orvosa, s ki az első sugárt látva, egyszerre érzi fényének hatalmát, s eljajdul örömében: úgy valék én, lesújtva boldogságom érzetében. – Szívem sietve dobogott, mintha egészen le akarna futni ez egy boldog pillanatban, keblem feszült, ajkaim szónak nyílva remegtek, magamon kívül valék; egy káosza minden boldogságnak, melyet ember valaha érezett. – Mosolygva néze rám a szép nő, mintha örülne boldogságomnak, s nevemen szólítva jobbját nyújtá. Ajkaimhoz szorítám a remegő kezet, és elborítám csókjaimmal. – Éltem legboldogabb pillanata vala ez.
Szükségem vala magányra, s elmenék. – Végigsietve a hallgató utcákon, menék ki a kapu elé, hullámzó szívem a szabad után vágyódék, viruló térek kellének neki, s csillagok s a határtalan éj s egy egész világ, hogy helyet találjon örömében. – S futottam cél nélkül mindig tovább, mint kit nyugodni nem hagynak gondolatjai, míg végre egy távolról áthangzó éji zene ébreszte fel álmaimból. Akaratlanul majdnem megkerültem volt a várost, s egy gazdag kereskedő villája előtt állék. Csak a felső emeletben világított még egy ablak, a többi sötéten állt lombos fák között, melyek alatt a rejtett kar hangozék, míg hátulról a város fala látszott, mint egy sötét szalag, s messzebbről a pápavár, melynek ódonszerű fedele egy nagy ernyőként feketélle a csillagos égen. – Láttál-e már csillagos eget oly pillanatban, midőn magadat boldognak érzéd? Ó, ha nem láttál, nem tudod, mi szép e föld, s mi boldogok lehetünk tekéjén. Ha a kaszált rétekről ezer fonnyadó virág végillatja nem lenge körül; ha nem hallád messzünnen a folyó nyugodt csörgedezését, s fölötted az ágak között a madarakat, mikor ébredve fölreppennek, s új ágakon halkan felszólalnak, mintha nappali dalukat kezdenék, s ismét elhallgatnak; – s nem láttad a remegő csillagokat magad fölött s a fejér tejutat, mely könnyű fellegként nyúlik el az égen, habár milliónyi napokból alkotta is Isten, s akkor, midőn mindezt hallád, látád s érzéd, nem valál boldog szerelmed által: nem érthetsz; csak a boldog érezheti a természet egész szépségét. S mi, ha még ilyen pillanatokban az éj homályaiból édes hangok szállnak füledhez, ha a dal egy láthatatlan folyóként lejt át felgerjedett lelkeden, s érzeményidet elragadja árjában; ha az ének ösmert hangjaival egyszerre múlt örömidet varázsolja elődbe, s kebledben minden, mit az emlék csak boldogítót adhat, s az érzékek édeset, egy sóhajtásba vegyül; gondold magadnak mindezt egyesítve, s képzeld, mi boldog valék.
Már régen elhallgatott a zene, a hangászok elszéledtek, s ez egy ablak is elsötétedett, mikor hazafelé indultam. Már szürkülni kezde, s a nagy templomban a lélekharang zokoga. Ki gondolta volna akkor, hogy az boldog, kiért harangoznak, s nem én?!
Párizsba kelle mennem. – Kocsim felrakva állt a kapu alatt, midőn Avignonból visszatérve, hol búcsúzni voltam, atyám szobájába léptem. Már estve vala, a szobában csak a kandalló tüze árasztá el lobogó világát. – Atyám a lángok nézésében elmerülve ült karszékén. Melléje ültem, kezét nyújtá, s ismét hallgatánk. – Végre mintegy felébredve gondolataiból, így szólt:
– Holnap Párizsba mégy, fiam; örömök fognak csábítva környékezni, asszonyok, játék, száz meg ezer veszély, amint mondják, de én ezektől nem féltelek; ösmerem természetedet s a század szellemét, mely komolyabbá vált; te örömök által süllyedni nem fogsz. Tanácsom csak egy: ne higgy senkinek, mert önös e század, melyben élsz, s Párizs még meghaladta századát. – Emberek fognak jönni hozzád a barátság álorcája alatt segélyedet keresni, egész társaságokat fogsz találni, melyek mintegy segédeszközökké ajánlkozva terveidnek, bizodalmadért fáradoznak: ne higgy senkinek, fiam; csak eszköznek, nem célnak keres mindenki, bármily nagyok volnának is érdemeid. – Főképpen ne higgy azon színlelt lelkesedésnek, mellyel bizonyos politikus elvek csábítják az ifjút; mert minden népmozgalomnál mindenkinek megvan különös önössége, mi az egésznek céljaként hirdettetik; csak ürügy az, s jaj annak, ki ezáltal megcsalatja magát.
Óvjad magadat minden politikus lelkesedéstől; nincs alkotmány, mely nem épülne alacsony talpköveken, s mely szenvedélyes ragaszkodásodat érdemlené. Minden kormányban jut hely az erénynek, mindenikben befészkelheti magát a gonoszság, mert ennek, mint minden alapítmányinknak, határa természetünk, mely sem a jóban, sem a gonoszban tökéletességet nem enged. – Nincs politikus rendszer, mely az emberi nemnek annyira szükséges, hogy érte vért ontani érdemes volna; miként alig van egy, mely mindig alkalmatlan volna; minden a pillanattól függ, s habár a férfi alig értheti első ifjúsága tetteit, s a nemzet alig azt, mit elődei cselekedtek: minden idő magával hozza azt, mi legalkalmatosabb, s csak ki idejét érti, az hatalmas. – Mert ne gondold hiúságodban, hogy az embereknek te adhatsz irányt; gondolatid vagy magok is a korszellemnek szüleményei, vagy ha nem azok, bolondnak fogsz tartatni, ha kimondod; de ne gondold azt sem, hogy nem kormányozhatod; mert bár ellenállhatatlan a megindult tömeg, ha egyenesen ellene törsz, gyenge s engedő, mihelyest csak útjából téríted el, s futásának egyébiránt szabad utat engedsz.
Jaj annak, ki Don Quijote-i vitézséggel az örökké forgó szélmalomnépnek ellenáll; de jaj annak is, ki hozzá ragaszkodva, minden fordulatát követni akarja; mindkettő széttörik; a józan használja az erőt, mely e mozgalom alatt kifejlik, s önmagának őröl.
Vannak emberek, kik mindig a múltról álmodoznak, s mások, kik csak a jövőben élnek; te ne kövesd példájokat, s főképp ne kövesd elveidben a szigorú logikát; mert a pillanat mindig vegyülete a múlt- s jövőnek, s mióta a világ áll, következetlenségekkel kormányoztatik; sőt éppen inkonzekvenciák által állnak fel alkotmányaink, a monarchia szabadsági elemei által a szabadság, mert nevében szigorúan kormányoznak.
Ne csodálj semmit; nincs fa oly magas, mely egykor mag nem lett volna, s nem inkább a földnek, melybe véletlenül esett, mint magának köszönné nagyságát; senkit meg ne vess, mert a csiga, mely a tenger fenekén leül, egy világrész talpköve lehet, s nem tudhatod előre, mennyire nő az, mi kezdetén oly csekélynek látszott. – Józan ember soha az első három napban forradalmat el nem fogad; az első három hónap után ellene nem áll; egyszóval, légy nyugodt, vigyázó s önös, mihelyest több emberről van szó, mint legfeljebb háromról; néptömegek nem hálaadók.
Szomorúnak látszhatik e tanácsom, főképpen ifjúnak, kinek közönségesen még nem tetszik semmi, mi nem lehetetlen; de ha egypár évet éltél, át fogod látni, hogy való. – Ifjú valék, mint te, s lángolóbb, mert századunk gazdagabb vala reményeiben, s a múlt negyven év történeteit még lehetetleneknek gondolta volna mindenki, lehetetleneknek fönségök s alávalóságuk, változásaik s mégis változhatatlan nyomorúságuk miatt. Mikor Desmoulins az asztalra szállva, kalapjára tűzte zöld levelét, én is egy egész világot teli reményekkel hordtam kalapomon e zöld levélben, én is egy szebb jövőről álmadoztam, szabadságról s emberszeretetről, míg a terrorizmus futni kényszerített. – S miután a direktorátus alatt minden ok nélkül üldözött visszatért, velök jöttem én is, s láttam Bonapartét, a konzult, s láttam Napóleont, s utána a Bourbonokat, s ismét őt, mint egy elvonult vész utolsó villámát váratlanul még egyszer átrohanva a láthatáron, s ismét a Bourbonokat, s most júliusi napjainkat s Fülöp Lajost; mindez volt, s mindez elmúlt, s mi maradt? Emléke s talán itt-ott egy kevés jó, mit minden forradalom, mint a Nil árjai iszapjokat, maga után hágy; de vajon ki az, ki e negyven évben ne csalódott volna? S ki az, ki a negyven jövőben nem csalódnék, vagy ezek után, vagy míg emberek élnek? Még egyszer mondom, ne higgy senkinek, s tudd meg, mennyivel többet raksz magad után azon pompás zérusokból, melyeket a világ csodál, mint: haza, emberiség, szeretet, annyival többet érsz; ha magadat utánok teszed, örökké egyenlőn kevés leszesz!
Éjfél elmúlt, mikor Avignont elhagyám. Az ég félig borult vala, csak néha lépe ki a fogyó hold fellegei közül, csak itt-ott ragyogának át egyes csillagok szürke fátyolán, pillanatnyi fényt vetve a tájra. A város hallgatott. – A fal körül itt-ott még égtek a lámpák, lobogó világot vetve az ódonszerű tornyokra s a magas fákra, melyek környezik, míg minden egyéb, hova világuk nem hatott, csak mint egy setétebb vonal vála el a szürke égtől. – Az egész vidék kétes világban álla, mintha azon tájaknak, hol éltem, csak tűnő emléke emelkednék lelkem előtt. – Amit a gyermek bámult, hova a fiú visszavágyott, hol az ifjú legszebb napjait élte, az e város körében álla mind; s midőn sebesen elhaladva a falak mellett, végre utolsó szegletök eltűnt szemeim elől, s lelkemben mintegy véletlenül az a gondolat támadt, hogy vele minden eltűnt talán, mi ez életben boldogító volt – sírni kezdék.
Nincsenek kísértetek, így szól e század Macchiavelje. Ó, vannak, fájdalom, vannak kísértetek! Szívünk mélyébe temetve sok emlék fekszik, s ha magunk vagyunk, s körülöttünk csend, s keblünkben sötét éjszaka, ekkor elhagyják mély sírjokat, s a múltról beszélnek egy bús regét, míg a szív elborzad elhagyatottságában. Ó, vannak kísértetek! s ki azon boldog vagy boldogtalan, ki előtt fel nem támadnának néha? Ki nem látta ábrándjai közt a helyet, hol egykor jó és boldogabb vala, s mely most egy nagy szemrehányásként emelkedik előtte, hol minden emlék váddá vált; ki előtt nem tűnék fel az arc, mely egykor boldogságot mosolyga életébe; ki nem érezé a rég legyőzött fájdalmat, ha mint a haldokló oroszlán még egyszer megragadja ellenét, hogy magát keblébe marva végerejével, csak vele haljon meg? Ó, én érezém e kínokat; szívemen bármennyi vész dúla át, lelkemet bármennyi fájdalom zavará fel: nincs emlékeim között egy, mely elveszett, s szívem nehezen talált nyugalma fölött fenn nem úsznék, mint a hajótöredék, melyet minden dagály a parthoz visszahoz.
Mint a gazda szétdőlt háza romjai között, úgy andalg képzetem a múltban. Itt még egy szög maradt a félig ledőlt faldarabban, melyen egykor egyik kedvesének képe függött; ott a szegletből roskadva feketéllik a kandalló, melynél ennyi boldog estét töltött; a földön szemei egyes széttört bútortöredékekbe akadnak, melyek, a gazdanő büszkeségei egykor, most feldúlva hevernek a pitvaron, mintha lépteit gátolva, rontott szerencséjére akarnák inteni a körüljárót: míg a kedvelt hárs ágai feketén nyúlnak be az üvegtelen ablakon, szárazon most, mióta a ház lángjai éltető nedvöket felemészték, de mégis híven állva a fal mellett, hova az ős a fát egykor ülteté. – Mennyi rom! Ó! s ha múlt életemre visszanézek: mennyi szerelem egykor, mennyi hit, mily barátság, mennyi remények; s most: – mennyi rom. Ó! ha ki a gazdának azt mondta volna, hogy a házat, melyben annyi örömöt élt, annyit remélt, így fogja látni! S ki nékem mondta volna, hogy napok jöhetnek oly üresek, mint én éveket éltem!