Mikor harmadnap reggel kocsimban felébredék, Párizs emelkedett előttem! – Ne várd, hogy az érzeményeket leírjam, melyek lelkemet ekkor eltölték. Vannak az életben pillanatok, melyekből csak egy emlék marad lelkünkben: az, hogy boldogok valánk, s ez azoknak volt egyike. Még távol valék; egy nagy ködfelleg, mely az őszileg elvirult téren elterült, s fölötte tornyok s kupolák a nap első sugáraiban ragyogva, ez vala minden, mit e pillanatban láték; de képzetem már kiegészíté a képet. Már előttem állt az agg Notre-Dame, a Pantheon s az invalidok háza; amíg kocsim sebesen haladva a városhoz közelgett, s az iszonyú tömegből az egyes forma inkább kifejlődék, lelkem ezer álmok emlékében merengett. – Ó, mert ki nem álmodott Párizsról gyermekkorában! Ki előtt nem emelkedett egy nap reményként e város, mely, mint a szív, népének egész életét zárja magába, s melyhez minden csepp vér egész erővel tolul, mintha dobogni akarna körében? Kinek lelkét nem tölti vágy, ha csodáiról hall, s nagy tetteiről vagy bájló romlottságáról! Párizs nemcsak főváros, Párizs Franciaország, s a kívánat, mely e hon polgárát oda híja, erős, mint a honvágy.
Mit is találhatna az ifjú képzete kívánatost a tartományi életben? Házi boldogságot, de ez korlátlan lelkének bájakat nem nyújt; az ifjú át nem tudja látni, hogy e földön csak keveseknek élhetünk, csak kevesekkel örülhetünk, mértékkel élvezhetünk undorodás nélkül. Sok fáradozás után középszerű vagyont gyűjteni, mely egy családnak mérsékelt kényelmet szerezhet; ősz fejjel egy kis város maire-jének választatni s becsültetni egypár ezer által, ez nem oly cél, melyet magunknak húsz esztendős korunkban kitűznénk. Az ifjúnak több kell, házi kör helyett nemzet, egy város közbecsülésének helyébe dicsőség s dús vagyon, mely korlátlan kívánatainak elég legyen, s nagy örömek; egyszóval Párizs, mert csak itt remélheti mindezt. Mint egy nagy aranyakna áll e város képzete előtt, merészen merül sötét kőfalai közé, s ha majd utcáról utcára dolgozott s fáradott évekig, végre, így gondolja, kiér nehéz terhével, s élvezni kezd. – Vagy ha lelke nagyszerűbb vágyaktól hevül, ott állnak a magas Pantheon, a diadalívek s emlékoszlopok, és szíve elragadva érzi, hogy emberek valának, kiket dicsőítenek, s hogy keblét is az lelkesíti, mi őket nagyokká tevé. Vagy ha szomjú érzékinek örömök kellenek, Párizsba jött, s mi után egykor vágyódott, mit ifjú képzete lázadva sejdített, az körülötte áll. Párizs egy világ, teli dicsőséggel, kincsekkel, örömmel; egy kaleidoszkóp, mely a nap minden fordulatával új szépségekben ragyog; s ki nem vágyódnék utána? ki sejdítené, hogy ez aranyaknában minden nehezék aranyért görbedni fog, míg salakjával felhozá; hogy melle feszülni fog iparkodásában, minekelőtte még e magas építményekre feljuthatott; hogy a véteknek nincs édene a világon, s hogy végre egyike lehet azoknak is, kik még álszerencséjöket sem találták fel e falak között. Párizs egy nagy remény mindenkinek, mikor utcáiba belép; utóbb mindenkinek egy nagy csalódás, mely ha eltűnt, az életet pusztán hagyá, éppen mert felette sokat ígért. – A reményekben nincsen visszalépés; mihelyest nagy célod feltűnt képzeted előtt, mihelyest reményeid a mindennapiság szűk körén egyszer túlemelkedtek, sorsod el van határozva; el kell érni magas célodat, vagy nyomorúan elveszned. Ó, mennyien vesztek el itt e falak között, mennyi reménysajka, melyet e hely ellenállhatlanul magához vont, törődött szét ez épült kősziklán; hány ifjú, reményteli lény veszté jövőjét e zajgó embercsoport között? Ki a szív mélyébe tudna nézni, eliszonyodnék az emberromok fölött, melyek e város ékes falai alatt rejtőznek.
Nézd csak az ifjút, midőn először körükbe lép, szíve teli szerelemmel, lelke egy erős hit által felmagasztalva, feje fényes álmakkal dús; így áll elődbe, mint a tükör, melynek síkján csak a nap ragyogó világa fénylik, mint a hab, melynek tisztaságát vész fel nem zavarta még, mint a virág, mely felnyitva kelyhét, szépségének egy levelét sem veszté; s nézd őt később, lelkének tükörén száz vad kép vegyül, a tiszta habot a nagy folyó felvevé, s eltölti mocskával, a virág egy nap hevében virágzék el, s ami gyümölcsöt termett, azt már éretlenül benn emészti a romlottság s elégedetlenség férge. Egy évet töltött e városban, s elvénült, annyit tapasztalt. – S mit tegyen most, az ősi házhoz térjen-e vissza, hogy átlépve küszöbén érezze, mennyit vesztett, mióta távol járt? hogy ősz atyját irigyelje csalódásaiért, s körültekintve rokonai körében, kik őt talán még szeretik, érezze, hogy csak ő nem tud többé szeretni. Idegen lett önházában, mit keresne ott. – S mit keressen Párizsban? Az álom eltűnt, mely e helyet egykor kedvessé tevé, a báj eloszlott, s előtte a meztelen valóság áll, melytől elundorodik. Éldelj! így kiált a világ; ó, de az örömleány ajkai hasztalan mosolygnak elébe, ő gyanítja a szomorú titkot, melyet érzékei lázában egykor felejtett; látja az ínséget cifra köntös alatt, tudja, hányszor könnyeztek a szemek, melyek most álszerelmet sugárzanak, mily halavány vala ez arc, míg végre az éhség mosolygani tanítá: s szíve elborzad, hogy egykor örülhetett ennyi keservek fölött, hogy nem undorodott örömpoharától, melybe annyi könnyeket sajtola a sors. Talán egykor szabadságról álmodozott, de ez volt a hely, hol annyian estek áldozatául, s látta a rongyos chiffoniert a fényes utcákon körüljárva, s látta az éhséget dús boltok előtt, s a népet megvetve azoktól, kiket felemelt, a jogzsarnokság helyett a pénz kegyetlen hatalmát, egyszóval a nagy csalódást, mely egy nép reményét elvevé, mint a magáét, s helyébe nem hagyott mást, mint vágyakat s hasztalan áldozatainak emlékét. A szív lemonda legszebb álmáról. – Talán hír után fáradott egykor, talán azon hevült képzete, hogy majd egyike lehet azoknak, kik nemzetükkel egész világra terjeszthetik ki hatalmukat, vagy kik a gondolat országában századoknak új irányt, szenvedő kortársaiknak új vigasztalásokat adhatnak; iszonyú csalódás ez is. Ő itt vala, s látta a hon hatalmasait, s ismeri a dalnokot, kinek nevénél egykor szíve feldobogott, beszélgetett a bölccsel, kit csodált: s elszomorodott parányiságukon.
Menj Père Lachaise temetőjébe; menj fel a sírkövek közé, hol Foy s Molière-ünk nyugszanak, s több nemes szív hamvad, mint Pantheonunkban, s mikor a halomra felértél nézz túl a zöld ciprusokon a városra, hol semmit zöldellni nem látsz; e nagy enyészet s rothadás helyéről nézz Párizsra; s ha majd a messze elnyúló ház-sivatagot látod, s fölötte a magas tornyokat, melyek százados emlékeket hordanak homlokukon, s messzünnen a nagy császár oszlopát, a Pantheont s a diadalíveket, s ha majd honszerető szíved emelkedni kezd ennyi dicsőség fölött: akkor emlékezzél meg, hogy egy nagy rothadás helye az is, s hogy e dicső kőhalom alatt egy nemzet enyészik, egy nemzet, melynek reményeit hiúság rontá el; s ha netalán szemeid könnyekbe lábadnának, menj egyik kedvesed sírjához, s örülj, hogy meghalt, s nem látta korunkat.
Ó, ki mondta volna akkor, midőn dobogó szívvel e várost először meglátám, hogy az egykor ily alakban állhat előttem!
Ilyen az élet! mi különböző attól, mit ifjúságunkban felőle álmodunk! Hány felleg, mely rózsafényben lengé körül korányunkat, oszla el nyom nélkül egünkön, hány sugározott egykor a nap első fényében, oly szépen, hogy szemünk alig bírhatá el ragyogását, mely most vészt hoz ránk, s egész életünknek már kalászoló vetését elveri?!
Te ma születésed napját ünnepled. Míg én magányomban e sorokat írom, vendéges termed megtelt barátaiddal; fogadd hát tőlem is e szerény köszöntést; s ha kandallódnál egy helyet látsz, mely üresen áll – de ki tudja, nem foglalta-e el már azt is valaki –, emlékezzél arra, ki távol tőled, de nem kevésbé őszintén, kíván áldást reád.
Szép szokás az az emberek között, hogy néha az éven át legalább szóval szerencsét kívánnak egymásnak. Mint középkorban az egyház bizonyos napokat rendelt, hol istenbéke uralkodjék a földön: úgy rendeltek apáink bizonyos napokat a szívnek is, hol a hosszas gyűlölésben kifáradva, legalább nyájas baráti beszédeken örülhessen, s ha már szeretetet találnia nem lehete, legalább bájló csalódását lássa maga körül. Balgatagságnak nevezik sokan e szokást; de ha két bányász találkozik, nem kíván-e szerencsét egymásnak, s nem kiáltanak-e egy köszöntést egymásnak a hajók, ha messze tengeren összejönnek: s miért nem tennénk így mi is? Nem vagyunk-e bányászok mi is, kik ez élet sötét aknáiban aranyat keresve, barna kőben dolgozunk; nem vagyunk-e hajósok, kik körülhányatva az élet habjain, száz veszély között végre csak egy szerencsét találhatunk – nyugalmat a nagy kikötőben? Legyen áldva, ki e szokást behozá az emberek között.
De ne gondold azért, hogy még visszatérek közéjök; mióta tőlök megváltam, az élet világosabban áll előttem, s látom, hogy boldog is lehettem volna talán körében, s tudom, mi által lehetek azzá: de a szív elveszté erejét, s én érzem, hogy egy világot könnyebben építhetünk fel romjaiból, mint a hitet, ha egyszer szívünkben elveszett. Nyugodtabb vagyok – boldog nem leszek többé. – A hajó, melyet a vész szirtre vetett, fenn úszhatik még egy ideig a lecsillapult tengeren, de ne gondold azért, hogy tovább folytathassa útját; árboca eltört, vitorlái szétszakadtak, s míg körülötte a vízróna nyugodtan terjed el, ő helyreállíthatlan sebében mélyebbre süllyed; ha az elszáradt fát zölden foná is körül a babér, virulást hazudva ágain, életereje mégis elfogyott, s ő nem fog virulni; a leesett lidérc éghet még a földön is, de nem emelkedik többé: s így e szív. Én többet veszték, mint hogy visszanyeréseért csak iparkodnom is lehetne.
Boldognál, kire nagy öröm vár, türelmetlenebb ember nincs a világon. Mihelyest reményei bizonyosságokká váltak, mihelyest közte s az öröm között csak az idő fekszik, mint egy térség, mely a vándort céljától távol tartja még, de azt akadály nélkül láttatja, az öröm helyébe, melyet a remény máskor nyújt, a türelmetlenség kínjai lépnek. – Szomorú iróniája végzetünknek, hogy éppen azon kevés óráknak hosszasága ellen panaszkodunk, melyekben boldogok lehetnénk; éppen azon évek elfolyásáért sóhajtozunk, melyekben ifjú szívünk még örömöket éldelhet! Később az ember reményeivel elveszti nyugtalanságát; körülötte halmozott akadályok szemét a távolságban tévelyegni nem engedik, szívét magas vágyai megszűntek bántani. Jól tudja, hogy boldog többé nem lehet, s örülni kezd; örülni minden akadályon, melyet legyőzött, minden egyes virágnak, melyet útja körül talált, minden nyugpontnak, melyen megpihenhetett. Ismered a regét a sybillinus könyvekről: midőn a jósnő kilenc könyvét hozá a királynak, ő sokallva az árt, nem vevé meg; s miután a sybill hármat elégetve, ismét visszatért, s ugyanazon árt kívánta, a király már habozni kezde; de midőn végre a sybill a három végsőért az egész árt kéré még egyszer, akkor a király megvevé a könyveket, s különös papokat rendelt őrzésökre. Ilyen az élet; mi mint egész becstelennek látszott, azért később többnyire, ha csak egy része marad meg, minden árt megadnánk.
De hagyjuk ezt, s térjünk vissza magamhoz, ki e reflexió világos példája valék. Boldogabb ember nem vala Párizsban, mint én, kire, midőn bejövék, e falak között kedvese várt; s mégis nem volt elégedetlenebb, sőt boldogtalanabb talán senki, mint én e pillanatokban. – Míg kocsim a hosszú utcákon végigment, míg a vendéglőben szoba nyittatott, málháim kirakattak, míg csak öltözködni kezdhettem, egy öröklétnek kínjait tűrém. S mennyi akadály az öltözködés alatt, hol inasom minden ruhadarabot a málhában felejtett, s nagy nehezen tudá feltalálni a felbomlott rend után, s mily hosszú várakozás, míg végre cabriolet keríttetett. Azon korban, hol a szív még örülni tud, minden örömet Tantalus kínjaival kell megfizetnünk, s ilyeneket tűrtem én. – Végre cabriolet-be ültem, kocsisom, kinek Júliám lakásának utcáját s számát pirulva mondám, mintha tudnia kellene, miért megyek, sebesen hajtott a Faubourg felé, s én szabadon merülheték bájló álmaimba. Ó, álmodhatnám bárcsak egyszer még ily nyájasan, támadna bár, ha csak egyszer is, lelkemben azon boldogító csalódás, mellyel akkor Párizs utcáin áthajtaték, hogy nem messze tőlem egy szív vár reám, mely sebesebben fog dobogni, ha belépek, ajkak, melyek örömkiáltással fogják kimondani nevemet, karok, melyek felém nyiladoznak. Ó, bízhatnám bár csak egyszer azon szép napokhoz, hol a szív szerelmében egy pontot talála a világon kívül, s rajta, mint Archimedes, egy világot építhete magának, e porgömbtől különállót: mi boldog volnék én! Hasztalan! a lombtalan fák az újuló tavasszal új zöldet fognak ölteni magokra, a lealkonyodott nap holnap új sugárokat fog ölteni, a földdarab, melyet a tenger vészei e világ egyik partjáról szakítottak, felmerül ismét a másikon: a szív örökre veszti el kincseit. Bármint sírsz, bármennyit imádkozol, az idő folyama kedveseidet, kiket egykor elmeríte, csak halva veti fel ismét. Tanulj feledni vagy lemondani s tűrni; a reménynek vége van, mióta e világot ismered.
Engedelmet, barátom, hogy érdekes történetek helyett, minőket éltem rajzában talán vártál, ily kicsiségekkel untatlak. Az élet legnagyobb pillanatai nem a külvilágtól függnek, e világ csak festéktáblája lételünknek, melyen a lélek színeket talál, de csak hogy önmaga teremtse képét; a szív külön történetét éli, s egy bús gondolat, egy nyájas álom, több lehet egész életünkre nézve e világ legnagyobb eseményeinél. S így érdekes nekem e pillanat. A szívnek ünnepek kellenek, hol érzeményeinek egész pompáját kitárhassa. Legyen viszontlátás vagy félelem vagy kiállott veszélyek után öröm, mindegy; a szívnek remegni, dobogni kell, hogy éljen; nyugalma halál. – Ki nem emlékezik szerelme első napjaira, hol ez egyszínű élet oly történetelleninek látszék, hol szerelme mint egy örömsugár hatá át életét, s ott, hol előbb minden üresnek látszott, egyszerre milliónyi boldogságatomok mozgának lelke előtt!
Meg akartam lepni Júliámat, s a mellékháznál hagyva kocsimat azon meghagyással, hogy egypár óra után ott legyen, gyalog menék a kapuhoz. Remegő szívvel tudakoztam a portástól lakását. – Ő nem vala otthon. – Képzelheted, mi szomorúan valék meglepetve, főképp ha meggondolod, hogy az élet azon korában álltam, melyben mindent könnyebben vesztünk, mint egy regényes jelenet alkalmát. Ilyen az élet; kit a sors nagy csapásaitól megkímél, azt kis bajokkal zaklatja, melyek szívét – habár rövidre is – éppen annyi keservvel töltik, mit amazok; s ha a legboldogabb ember történeteit ismernők, közönségesen nem találnánk mást egy mozaiknál, melynek sima képpé egyesült egésze egyes szegletes üvegdarabokból áll, mik egyenkint mind sértők vagy legalább érdektelenek.
Nem találva kocsimat előbbi helyén, szomorúan ballagék tovább, cél nélkül az utcalabirintba merülve, hol mióta Júliámat nem találtam, nem tudtam mit keresni. – Lelkem bús vala. Mióta szerettem, szívem most először érzé magát csalatva reményeiben, s mint egy komor sejtelem tölte el, hogy ez nem utószor leend. – Gyermek vagy – így szólék magamban –, tudta-e Júliád, hogy jössz? nem mehetett templomba vagy egyik barátnéjához? s mit árt végre, hogy egypár órával később látom? Ó, de ő nem sejté jöttömet, gondolám, s a sors nem akarja., hogy boldog legyek. A szív tele van előítéletekkel, ha szeret, s fáj, ha csak álmaiban csalódott is. S ki nem tudja, mi kínos először csalatni. Játékos az ember, kit csalfa sorsa előbb nyerni hagy, s mikor végre szerencséje változik, s kockái először fordulnak ellene, mikor először gyanítja, hogy veszteni is lehet: akkor néha egész jövendőjét látja egyszerre maga előtt, s elborzad.
Gondolataimba merülve menék tovább, s elhagyva a Faubourgot, s áthaladva az úgynevezett Quartier latinon, mindig keskenyebb utcák között, végre a város azon részébe juték, hol népességének legszegényebb része lakik, s a néző sár s mocsok között elfelejti, hogy a világ legdivatosabb, legörömtelibb városában jár. – Párizs nem hasonló más városokhoz. Mintha csodálatosan több, egymástól távol fekvő kisebb város egyesült volna, mely még össze nem olvadott: úgy állnak egyes részei egymás mellett örök idegenségben, mindenik külön szokásaival s nézeteivel; egy ház-káosz, ha magasról egészére lenézesz; egy világ töredékei, ha népességének különvált elemeit nézed. A Faubourg hallgató palotáitól, hol a nagy címerek arra intenek, hogy az agg nemességnek szép napjai megszűntek, menj a Chaussée d'Antin lármás utcáiba, hol fényes boltok, divatos hintók s az ékesen öltözött sokaság, mely körültolong, lármásan eszedbe hozza, hogy e század hatalmasai közt állsz, kiknek más címerök nincs, mint melyet 100 000 luisdorra nyomtak, kiknek nevét csak a bourse nagy könyvében olvashatod, kiknek történetét csak számokkal írhatná az utókor, de kik, habár emlékkinccsel nem bírnak, mint azok a túlparton, egy szép múlt helyett az egész jelent magukévá tevék; s innen térj el a St. Denis utcába, menj a Faubourg St. Antone-ba vagy a Pantheon városrészébe, tekintsd a sötét házakat, hol a divat nyomai eltűntek, hallgasd a munkazajt körülötted, nézd a rongyos koldust, az izmos munkássereget, mely tarka vegyületben körültolong, s ki a büszke márki vagy még büszkébb inasa megvető képét láttad elébb, később az örömember megelégedett mosolygását s a banquier lelketlen arcát, s most ínséget s százados gyűlölésben atyától gyermekre elvadult képvonásokat: mondd, ugyanazon városban gondolhatnád-e magadat? – Párizs egy világ, melyben a koldustól a milliomosig mindenki külön reményeit s csalódásait találja, melyben mindenki előtt más látkör nyílik, amint a társasélet alantabb vagy magasabb fokán áll; melyben minden gondolatnak bizonyítványát s ellentmondását találhatod, mintha a végzet azért egyesítette volna az emberi lét minden különbözőségeit ez egy helyen, hogy egyszerre láthassuk, mily egyenlően nyomorult mindenik.
Egy keskeny utcába jöttem végre, s magas barna házak s dísztelen boltok között haladva, az utcában csak néhány gyalogost láték, s előttem egy ház mellett magányos bérkocsit. Fáradt valék, s nem tudva utamat, megszólítám a kocsist, de ő fel vala fogadva, s már tovább akarék utasításai szerint menni, midőn a házkapun egy férfi s egy asszony lépnek ki karöltve. – Júliám volt s a férfi, kit egypár hónap előtt az avignoni nagytemplomban láttam. – Elbámultam. – Ők sietve a kocsiba léptek, s az elhajtott. Júliám vala! de ő s itt, bérkocsiban s egy idegen férfival? De nem láttam-e őt s a férfit már az avignoni templomban? s nem ismertem-e meg Júliámat – bár fátyol alatt? – Megsemmisítve valék. – Tudnom kell, így gondolék magamban, s berohanék a házba. – Kérdezém a házmesternét; a szegény asszony csak azt mondhatá, hogy egy úr a szobát kibérelte, s hogy nem tudja nevét. – Tudnom kell, ismétlém, s futottam, mint egy elátkozott, utcáról utcára, mindig inkább eltévedve, mindig inkább kétségbeesve, míg végre bérkocsit találék. Júliám házához hajtattam, nem tudva, mit akarok, de mintegy ellenállhatatlanul odavonva.
– Hol van a grófné? – kérdezém szenvedéllyel a portást, ki minden hidegséggel, mellyel ily ember oly jövevényhez viseltethetik, kit ócska bérkocsiból lát kilépni sáros csizmákkal, azt felelé, hogy még nem jött haza, midőn a kapun egy szép hintó gördüle be, s belőle Júliám szálla ki, más öltözetben, mint előbb látám. Elbámulva álltam ott. – Ő észre sem vevé jelenlétemet, felsietett a lépcsőkön. Magamon kívül valék, sírhattam volna örömömben, mellem feszült a boldogság terhe alatt. Mint hullám, mely sötéten emelkedett, míg végre csillogó cseppekben törődött szét, úgy változtak vészhányt szívemben a gondolatok. Lábaihoz akarék borulni, engedelmet kérni szentségtörő gondolatomért.
Ábrándjaimból a portás ébreszte fel, ki durva hangon így szólíta: – A grófné ma reggel nem fogad el senkit, jöjjön ön holnap. – Én fel fogok menni – szólék haragosan. – A portás egy megvető tekintetet vete rám. Éltemet adtam volna, ha őt e pillanatban láthatnám; de sáros valék, s szomorúan odaadva kártyámat, melyre lakásomat írtam, elmenék. Boldog kor, hol a szív még vétkesnek tartja magát, ha azt, mit később tapasztalt, csak gondolni merte; hol szerelmének asszonya még ragyogva áll képzete előtt; hol nem tudja, hogy asszonyok nyájasan tudnak mosolygani, s meleg szavakkal szólni, s remegve kezet szorítani, s csalni mindemellett. – Az ind mythus szerint minden halandó szemei előtt függ Maja fellege, a csalódás fátyola, mely a dolgokat való színökben látni nem engedi. Jaj annak, kinek szemei elől a felleg szétoszlott, előtte minden nyíltan áll, ő a jelent látja, s jövőjét; s ó, szomorú egy látmány e világ.
Alig valék lakásomon, mikor Júliától levélkét vevék; nyájas szemrehányásokat tett, hogy idegen módjára kártyát adtam, s kért, mind maga, mind atyja nevében, jöjjek ebédre. Az első sorok valának, melyeket Júliámtól kaptam. Vannak bizonyos vonások – így gondolkozának az emberek, mikor még babonában hittek –, melyeknek bájos ereje csodákat művel; melyekre, ha előttünk feltűnnek, a föld rengeni kezd, az ég ködbe borul, az ember imádkozik; én érzém e bájerőt: alattam is rengett a föld, köd borula az én szemeim előtt is, én is elragadva érzém magamat. Mert ó, ő szeret, így gondolám magamban, tudja, hogy itt vagyok, s szíve vágyódik utánam; ő szeret! Nem mondta-e azt lángoló tekintete nekem, s a remegő kézszorítás s a titkolt könny, midőn elváltunk, s most e sorok. – Véghetetlenül boldog valék. – Ily kevés kell boldogságunkra, mikor még hiszünk; a szív ekkor még reményeinek bizonyítványát találja mindenben.
Pontban ötkor a hotelben valék. A teremben még nem vala senki. Mint a provincia embere, nem tudtam, hogy a nagy világban még a meghívási óra sem igaz; s az első, mit e házba lépve érzék, azon elszégyenülés vala, melyet az, ki a divat törvényeit megszegi, inkább érez, mintha Isten s a természet törvényei ellen vétkezett volna. – Emberek a nagy világban órákhoz hasonlók, melyeknek mindegyike előbb vagy később jár, s csak az, ki a pillanat napjához tudá irányozni magát, tesz jót. Jaj annak, ki a közönséges órához szabva tetteit, első lép be valamely terembe; a jól nevelt ember tudja, hogy azon társaságban, hol senki sem dolgozik, mindenkinek kötelessége legalább úgy tettetni magát, mintha nem volna ideje; tudja, hogy azon körben, mely a századról megfelejtkezett, el kell feledni az órát is. Kétszer jaj annak, ki, ha nem a kiválasztottak egyike, a nemes társaságot váratta; tudnia kellene, hogy az úgynevezett nagyvilág, mint e közönséges Isten alkotta világunk, csak kevesek örömére teremtetett, s hogy neki, a közembernek kitűnni nem szabad; eléggé boldog, ha csak tűretik, s tovább szabad tengődnie. Nevetségessé tette magát, s elítéltetett. Csodálkozol! Te nem éltél e körben, s nem tudod, mi könnyű bennök nevetségessé válnod; egy szép tett, melyet elkövetve megbotlottál; egy szó nemes felgerjedésben kimondva, de hibásan; maga szerény hallgatásod örökre tréfa tárgyává tehetnek. Körülötted száz ember forog, kinek más tulajdona nincs, mint hibáid, s ki önösségből keresi gyengeségeidet. A társaság egy nagy vígjáték, a színészek külön életet élnek, s színpadukon gúnyolják s nevetik azt, ki talán közülük a legjobbik szerepet játssza; ti a karzaton ültök, s az egészen mosolyogtok.
A terem, melyben a háziúrra várva, fel s alá járék, egyike vala azon keveseknek, melyek Párizsban forradalom előtti formájokat megtarták. A rokokó, melyet az új francia arisztokrácia divatba hozott, hogy lakásaiban, mint mindenben, elődeit utánozza, itt a házzal együtt készült. A sötétveres kárpitok, a fejér aranyozott keretben levő fametszések a falakon, a köpcös angyalok a kandallónál, a festett allegória a mennyezeten, egyszóval minden úgy álla, mint három ivadék előtt felállíttatott; korunkból csak X. Károly képe talála helyet e múlt századi pompa közt; búemlék ez is, ez is egy halott a halottak közt. – E teremben az idő nem változtatott semmit, csakhogy mindent fénytelenebb, sötétebb alakban állíta előnkbe. Egy lap vala ez a történetek könyvéből, melyet az olvasó tovább fordítani nem akart, de mely végre elkopott; egyike azon helyeknek, hol a múlt század szelleme csak azért lép előnkbe, hogy halálára emlékeztessen! S mégis az, ki e teremben lakott, hány csalódást talála elavult bútora közt! Nem gondolá-e ősi karszékben, körülfogva rokonérzésű barátitól, hogy még minden visszajöhet, s hogy végtekintete a társaságot úgy fogja látni, mint gyermekkorában megszokta? – Minden ember önköre szerint ítéli a világot, s mert benne csak rokonérzetűeket tűr, olyannak látja közönségesen, mint kívánja, s ha a legtúlságosabb véleményűt kérdezed is, keveset találsz, ki többségről nem álmodoznék, főképp, ha emlékei mellette szólnak. Ezért ragaszkodik minden legyőzött párt annyira legkisebb emlékihez, ezért akarja feltartani legalább a formát, miután lényege elveszett, mint a régi egyiptomiak, kik halottaik testét bebalzsamozták, mert azt hivék, hogy egykor a lélek visszajő, s egykori lakát fel fogja keresni. Hasztalan csalódás! A levágott fa nem fog kihajtani többé, de a mag, mely lehull, midőn földre teríttetett, egykor felnő, s ugyanazon gyümölcsöket hordja. Ez lehet vigasztalása minden legyőzött pártnak. Az emberi nem sorsa nem leend boldogabb soha, s a jövő ivadék tűrni fogja azt, mi ellen az ősök küszködtek; míg végre ismét harcra kél, s ismét győz, hogy ismét szenvedjen; ez végzetünk. – Végre mégis mindenkinek megmarad reménye, s habár az emberi nem nagyrészint csak olyanokból áll, kik vagy előre, vagy hátra akarnának menni, s habár minden eszmének vannak jósai, kik előre láták, s Don Quijote-i, kik mellette küszködnek, ha már rég elavult: a világ fennáll, s a politikus fogalmak végre csak azt tevék boldogtalanná, ki úgy is boldog nem lehetett. – Ilyes gondolatokba merülve járék fel s alá.
Végre az ajtó megnyílt, s Júliám s atyja lépének a terembe. – Az öreg nyájasan fogadott, Júlia elfogultan, de mint látszék, örömmel. A márki egészen az vala, minek atyám leírásából ismerém, s anélkül is, csak a házba lépve s egyszer körültekintve gyaníthatám: francia nagyúr a múlt századból. – Ki nem ismeri e típust? Részint régi öltözetekben, mindig régi előítéletekkel tért vissza e csoport Franciaországba, mindenről megemlékezve, csak arról nem, mit önszemeivel látott; s így állt elkülönözve nemzetétől, egy dicső századnegyed által, mint idegen ősi földjén. Franciaország megváltozott, a nemesi várak omladékokban álltak, a nemzet új neveket tanult tisztelni, s a fejlődő ivadék jól tudá, hogy dicsőség fosztá meg atyáitól. Az emigráció csak a hegyeket s folyókat látá, melyek régi helyökön maradtak, s otthonosan érezve magát, újrakezdé régi életét. – Nyájasan, oly szép móddal, hogy szívességet nem gerjeszthete nyájasságuk, leereszkedve olyannyira, hogy senki hozzájok, anélkül, hogy magát sértve érezné, nem közelíthetett: így lépének fel ez urak arannyal hímezett köntöseikben ott, hol a nép babért volt szokva látni; büszkén hangoztatva régi neveiket, hol egy idő óta nyert csaták neveit viselék a nagyok, s így vesztek el még egyszer, de anélkül, hogy változnának.
Az ebédnél vendégek valának, ebéd után látogatók, s így Júliával alig szólhattam. Társaságokban esze csak annak van, ki nem gondolkozik, s beszél, mielőtt tudná, mit; s mert még ehhez szokva nem valék, és soha e művészetben, melynél, mint aranymosásnál, homok s víz közt iparkodik az ember, míg végre a haszontalanságok között egy darabka aranyra akad, nagy mesterré nem váltam, hallgaték. – Csak egy ötlött szemembe. Míg a társaság a teremben politikai tárgyakról vitatkozva mulatott, a komornok Júliának levelet hozott. Én nem vevék részt a beszélgetésben, s szemeimmel Júliát követém, ki egy mellékasztalnál levelét feltöré. Elhalványult, keze reszketett, végre erőt véve önmagán, kezei között összegyűré a papírt, s a kandallóba veté. Az egész társaságból kívülem senki sem vevé észre mindezt; de ha valaki rám figyelt volna, nem lehete észre nem vennie fölgerjedtségemet. Végre a látogatók elmentek, a márki egyik barátjához, hol játszani szokott, s magunk valánk.
Júlia a kandallónál ült, mély gondolatokba merülve nézett a lángok közé, melyek arcait fénybe boríták, mintha lobogó világukkal el akarnák takarni felgerjedését; én elmerülve nézetében ültem mellette, az imádott vonásokon kémlelve érzeményeit, boldog, mint a gyermek, ki a tiszta folyóba nézve, bármit látott fenekén, örül, hogy oly mélyen lenézhetett. Végre megszólítám: – Júlia, ön ma szomorú.
Rám nézett, s mosolyra kényszeríté ajkait. – Ki mondta azt önnek? – szóla – én szomorú nem vagyok; nem látta, mi víg valék ebéd alatt; mennyit tréfáltam s nevettem; s miért szomorkodnám?
– Ebéd alatt, meglehet – felelék –; de mióta a levélkét vette. – Elpirult.
– Kedves Júliám – szólék tovább elfogult szívvel –, közölje velem bánatát.
– Bánatomat? gyermekség! asszonyi szeszély – szóla erőltetett könnyelműséggel –, semmi más. Ne gondolja, hogy egy asszony arcáról szívét ítélheti; a tengeren ki-ki láthatja a dúló vészt, a férfi arcain nagy szenvedélyeit; a kis vízmedernek egy kavics, mely belé esett, s a fergeteg, egyformán ingatják felszínét, s így a mi arcainkról nem mondhatja senki, nagy vagy kis bánat nyomta-e rá bélyegét. Nekünk kis kört engedett a természet.
– Ó, Júliám, ne titkolja előttem – szólék meghatva –, szívét nagy teher nyomja.
– Ám legyen – szóla remegő hangon ő –, ha nagy szerencsétlenség érte volna e szívet, egyike azoknak, melyeket nem felejtünk, melyek keserű cseppként esve éltünk kelyhébe, elkeserítik az egészet: nem fogom-e hordhatni önerőmmel? – Önök, férfiak, a teremtés urai, önöké a világ s minden, mi rajta él s tenyészik; önök csodáltak lehetnek vagy önösek, egy nemzetért élhetnek vagy önmagoknak, mint szívök kívánja; önöké a gyönyör, hatalom s dicsőség; az asszonynak csak egy birtoka vagyon, a fájdalom, de ez az övé, s ezt nem osztja senkivel.
– S a barátnak nem volna joga bizodalomra? – szólék fájdalmasan – ő nem mondhatná: e fájdalomnak, mely gyenge szívedet lenyomja, részét add nekem; fellegeidnek felét hadd átszállni egemre, hogy fölötted világosabb legyen; engedd át fél terhedet, mert szeretlek, s a teher, melyet kedveseink vállairól a mieinkre veszünk, kinccsé válik, s én megérdemlem e kincset, mert szeretlek. Nem mondhatná-e ezt az, ki egész életét egy asszonynak szentelé? s az asszony büszkeségében megtagadhatná kérését? jól tudva, hogy e föld minden keservei nem érnek fel egy könnyel, kedves szemektől sírva, melyeknek nem tudjuk okát.
Mélyen meghatva néze rám. – Ön jó ember – szóla végre –, adja az ég, hogy szíve soha ne változzék, s egyike legyen azon keveseknek, kik, mint a rózsa, bár soktól megfosztva az idő által, végső levelökben is megtartják színöket s illatukat; de ne gondolja, hogy vigasztalásai bánatomat enyhíthetik. Asszony szenvedései nem olyanok, melyeket vigasztalhatni: szíve lágyabb, mint hogy józan okoskodások benne visszhangot találhatnának; s ha bár milliónyi csillagokat mutatnak egén, ő tudja, hogy napja leáldozott, s a fénypontok között csak éjéről emlékezik, mely körülötte sötétlik.
– Ó, Júlia! – szólék elragadva érzelmemtől – ön szenved!
– Én? – szóla ő, mintegy föleszmélve ábrándjaiból, s bánva a mondottakat – ki szólt rólam, s honnan gyanítja, hogy szenvedek?
– S a levél – szólék remegve, mert érezém szerénytelenségemet.
Júlia elhalványult. – Igaz, a levél – szóla elfojtott hangon, kétségbeesett tekintetet vetve az ég felé –, a szerencsétlen levél. Kötelességemre int; e sorok – folytatá remegő hangon – egy személyt illetnek, ki szívemnek kedvesebb, mint enmagam, kinek biztosságáról gondoskodnom kell. Megengedi, hogy egypár sort írjak, mindjárt itt leszek.
Kiment, s magam maradtam a teremben. Minden hallgatott, csak az égő kanóc pattogása s néha az utcáról egy kocsi magános zörgése szakítá félbe a csendet; kezemre támasztva fejemet, ültem ott, a nagy hamuhalomra nézve, mely fölött csak egy darab fa veté még néha kékes lángját. – Júlia boldogtalan – boldogtalan másért, kit önmagánál, kit talán az egész világnál inkább szeret, s kit én nem ismerek, így gondolék magamban; ő szeret, s nem engem; szívemet a féltékenység kínjai tölték el. – Ekkor lépett be Júlia. – Mellém állt a kandallóhoz; ránéztem, arcai halványak valának, keze, melyben egy levelet tartott, remegett. – Júlia! – szólék eliszonyodva a nyugodt kétségbeesés kifejezésétől, mellyel előttem állt – mi történt?
– Mindennek vége van – felelé fájdalomelfojtott hangon –; megírtam a levelet, el akarám küldeni, de láttam, hogy balgatagság vala tervem; mielőtt e titkot e szolgalelkek egyikére bízom, mielőtt magam adok fegyvert az árulóknak, történjék, mit a sors rendelt, én kész vagyok.
– S e levéltől függ sorsa? – szólék remegve.
– Nem az enyim – viszonzá Júlia nyugodtan –, de egy személyé, mely szívemnek kedvesebb, mint enmagam; ha e sorok barátném kezébe jönnek még ma, talán még minden rendbe jöhet.
– Barátnéja kezébe? – szólék elragadva örömemtől.
– Barátném, Valmont marquise kezébe.
– Barátnéja kezébe, kit inkább szeret önmagánál, nemde – szólék magamon kívül –, nemes lélek, ki így tud szeretni. S én itt vagyok, s ön kétségbeesik, vagy talán nem érdemleném bizodalmát?
– Ön – rebegé Júlia, s arcai még inkább elhalványultak –, ön? soha.
– Miért nem én? – szólék végre. – Oly alávaló, oly megvetésre méltó volnék, hogy még e sorokat sem akarná rám bízni?
– Soha – szóla halkan Júlia –, csak önre nem.
– Júlia! – szólék kétségbeesve – én szeretlek; mondhatatlanul, miként a szív csak egyszer szerethet. Léted véghetlen üdvöt árasztott el lelkem fölött, s habár mindig hallgattál, s habár szenvedélyemet talán nem viszonoztad: én boldog valék, mert láttalak, mert hallottam szavadat, mert érzettem közellétedet, mert léteztél!
Meghatva néze rám, s remegve nyújtá kezét, midőn így szólt: – S tudja-e ön, mi a szerelem? Lemondani mindenről, min egykor függött, kiszakítani szívéből mindent, mi azt egykor eltölté, még emlékeit is; búcsút venni az élet örömeitől, elhagyni pályáját, melyen egy dicső cél után haladhatna, odavetni nevet, szívet, a dicsőséget, az egész világot egy asszonyért; s miután végre jövendőjét egy pillanatért, a világot egy szívért, hitének minden szent igéit egy halk igenért odaadná, látni, hogy csalódott. – Ez a szerelem. Ó, ne szeressen engem, nem érdemlem.
– S tudod-e te, mi a szerelem? – szólék elragadva. – Lemondani mindenről, kiszakítani szívedből emlékeidet, odavetni szívet, dicsőséget, a világot egy asszonyért. Egy asszonyért minden reményidet, s érzeni, hogy az asszony igaz. Érzeni e világ közepett, hol mindenki szenved, hogy boldog vagy; ismerni a csalfa emberek között egy szívet, mely hív fog maradni; tudni egy nyugpontot, melyen fáradva megpihenhetsz, ajkakat, melyek érted imádkoznak, szemeket, melyek csak néked nyílnak, egy lényt, melynek istene vagy, mert boldogítád; egy világot, elkülönözve attól, melyben mások élnek, világot, melyben más életet élsz, más örömöket éldelsz, más reményekben gyönyörködöl s melyet karjaiddal átkulcsolhatsz, mert kedvesedben áll előtted: ez a szerelem! Ez az, mit általad érzek, mitől az ég meg nem foszthat minden hatalmával. S most tudod, miként boldogítál; add nekem a levelet.
– S tudja-e ön, mit kíván? – szóla Júlia halkan. – E levél áthághatatlan gát lehet köztem s ön között.
Elrémültem. Ő egy pillanatig hallgatott, utóbb pirulva halkan folytatá: – Ha atyám valaha megtudná, hogy ön vivé e sorokat barátnémhoz, kit ő gyűlöl!
– Atyja? – szólék elragadva – hiszi-e, hogy magamról gondolkozom? Szeressen, s boldog vagyok.
– Gusztáv! – szóla elragadva, s én őt karjaim közé szorítva, érzém könnyeinek záporát, mely arcaimon lefolyt, s a remegő kebel zokogását szívemen, és sírtam kínos örömömben.
Midőn elváltunk, Júlia ismét nyugodtnak látszott; én gyönyörrészegen rohanék a marquise-hoz.
Éjfél rég elmúlt, mikor a marquise-től; kiben szép s elmés nőt találtam, lakásomra térék; hajnallott, mikor álomba szenderedém, s dél volt, mikor nyugtalan álmaimból felébredtem. – A Tuilleriákba menék. Azon időben, melyről szólok, a júliusi forradalom emléke még elevenen állt azon kevesek előtt is, kik később hasznait élvezve, történetét elfelejték; s a nép, mint régi királyai alatt szokva volt, szabadon jára királyi kertében, hol most, 1836-ban csak a jól ruházott talál helyet, nehogy a szegény földmívelő, ki blouse-jában jő, a divatszerű sétálóknak botránkozásul szolgáljon, vagy a rongyos koldusgyermek, ki talán e fák árnyéka alatt játszani akarna, az úrfi angyaloknak elrontsa mulatságát. – Mind e nagyszerű haladás, mely által a júliusi dinasztia a jogszerű családot el akarná felejtetni, s mely ellen nem volna kifogásom, ha érte egypár ezer francia nem vesztette volna életét, s egy agg király nem halt volna meg számkivetésben, akkor még nem léteztek, s mikor a kertbe lépék, körülöttem vegyült csoportokban járt körül a sokaság, egy nagy folyam, melyben a csillogó és sötét habok vegyülve haladnak. – Reám e kert mindig különös hatást tőn; a palota s a forradalom piaca a legnagyobb emberi fény s a legszörnyebb ínség helyszínei közé szorítva áll itt, mintegy arra alkotva, hogy a fasorokon végigmenő mérni tanulja a távolságot, mely boldogságát vesztétől elválasztja, s lássa, mi csekély az. Ki mehet végig e helyen anélkül, hogy eszébe jutna, mennyi eltűnt álom fölött veték fái árnyékukat; ki tekinthet körül anélkül, hogy keblét egy sóhajtás ne emelné, midőn e palota épen álló falai között a romokra emlékezik, melyekben egy fél század óta annyi fényes szerencse tűnt el. Minden változott, csak e fák nőttek azóta: mintha a természet zöld diadalzászlóját lobogtatná minden új tavasszal, s inteni akarná az embereket, hogy ennyi csalódások között csak benne bízhatnak, hogy csak ő ad árnyékot mindig s mindenkinek.
Fél óráig jártam így, midőn egyszerre Armand álla előttem. Örömrészegen szorítám karjaim közé. – Nincs semmi kellemetlenebb ily pillanatokban a sokaságnál; közönyösen halad el mellettünk, s a szív mégis szorongatva érzi magát jelenléte által. Kimenénk a kertből az elisei mezők felé, hallgatva, mint nagy örömök után szoktunk; az emberek, mint a visszhang, annyival szótalanabbak, mennyivel közelebb állnak egymáshoz. Armand szomorú vala, képét egy örömsugár futá át, midőn meglátott, de csak hogy inkább kitűnjék fájdalma a rövid öröm után, miképp téli napokon messzebbre látjuk a pusztulást, mikor egy derült pillanat vonul át egünkön. – Mi bánt, barátom? – kérdém végre. – Szomorúbbnak talállak, mint mikor elváltunk.
Megszorítá kezemet. – Ó, mikor elváltunk – szóla egy sóhajjal – boldog valék. Akkor reméltem, most látok. Reméltem egy világot, hol más nemeslevélre nem leend szükségem, mint melyet Isten lelkembe írt; hol én, a koldus, nemesen érezhetek; hol magamat feláldozhatom, s gúnymosoly nem fogad, ha nemzetem elébe lépve, lelkesen elmondom: érted fogok élni, hazám! Reméltem egy világot, teli erénnyel s megelégedés szülte örömmel; az embereknek, magamnak egy világot teli tettel s dicsőséggel: mert hisz a régiek megkoszorúzták az állatot, mielőtt feláldozák, és én miért nem vártam volna koszorút, mikor áldozatra készen álltam. S láttam e nagy színházat, melyben egy fenséges jelenet után a szomorújáték tovább foly; melyben az új színészek nem éreznek többet az előbbieknél, s taps vagy díj után fáradva, régi fortélyaikkal gyakorolják nagy mesterségöket, a csalást; melyben a nézőknek egy része ásítozik, másika érzéketlen, vagy páholyában más dolgokkal mulat, s melyben azon kevés, ki a darabot érti, sír. Láttam Párizst, a helyet, mely a távolból oly ragyogónak látszék, mintha nap emelkednék a föld közepett, s mely most mocsárként áll körülöttem. Láttam az embereket, e szorongatott sokaságot, mely között senki sem állhat anélkül, hogy társát ne nyomná. Reméltem egy dicső jövőt, s láttam a múltat, mely múlni nem akar, e százados szégyenbélyeget, melyet a történetek arcainkra nyomtak, s melyet milliónyi könny s annyi nemzet vére le nem moshatnak; álmodoztam mint Isten képmása, s felébredék mint proletárius.
Mélyen hatottak rám Armand szavai. Szerettem őt, s arcain oly keserű fájdalom vala kimondva, melyet vigasztalni nem remélheték, mert gyűlöléssé vált. – Barátom! – szólék végre – mi másképp reméltelek látni! Midőn Avignon falai előtt végszer szorítád jobbomat, s én reményeidet hallám: akkor boldognak gondoltalak. Mint ha hajó hosszú útra indulva, kieresztett vitorlákkal hagyja el kikötőjét, az, kinek rajta egy barátja távozik, szívét szorulni érzi, midőn a végköszöntéseket hallja, s mégis örül, hogy ily jó szellő jutott a kedves utazónak: így néztem én utánad, midőn a fasoron végigmenve, elhagyál; és most széttörve, s remény nélkül látlak ismét? Egypár hónap, s remény nélkül! Ó, de ne gondold, hogy azért minden elveszett. – Kínos lehet csalódni az emberekben, s miután évekig reménylettünk, végre lemondani arról, mit szükségesnek gondoltunk, s azért biztosnak tartánk; de e seb meggyógyul végre, s csak azon forradásoknak egyikét hagyja, melyeket mindenki, ki emberismerethez jutott, szívén hord; csak ha kedveseinkben csalódtunk, akkor keserghetünk méltán; csak ők találnak mindig mérges nyilakkal, s ettől legalább az ég megőrzé szívedet.
– S tudod-e, mi az: egy eszmét vesztenünk? – szóla szomorúan Armand – egy gondolatot, melynek sugáriban szívünk nagyra nőtt, mely létünknek világot adott, mellyel életünket töltöttük el, s mely, miután valósítása után küszködtünk, miután már közelnek véltük, egyszerre eltűnik, mint felleg a tenger fölött, melyet a hajós partnak vélt, míg villámiból észrevevé, hogy sötét tömege csak vesztére gyűlt láthatárán. Ó, te ezt nem tudod, te gróf vagy, gazdag! Mi egy eszme neked? Kinek az élet annyit adott, annak álmakra szüksége nincsen, s ha volna, a szerencse kényelmes pamlagán önörömeiről álmodozhatik, vigalmak között elfeledheti, mennyit szenvednek mások; vagy megelégedve sorsával, szükségesnek gondolhatja a fájdalmakat, melyek nem őt gyötrik. De én a nép fia vagyok, nekem más birtokom nincs, mint e világ; nem vagyok egyike azon boldogoknak, kik önösek lehetnek, mert sorsuk a közönségétől különvált. Egy levél vagyok a nagy emberi nem fájáról, egy cseppje a véghetlen tengernek, egy homokszem a nagy pusztában; s mikor a fát ledőlve látom, a dagadó hullámokat rónára simulva, az emelkedő homokfelleget földre süllyedve, ne keseregjek?
– S valóban eléggé szerencsétlen volnál azt hinni, hogy boldogságod némely politikus álmodozásaid létesülésétől függ? Barátom! hagyj fel ábrándjaiddal; ha létesülnének is, elvesztik szépségöket; a bájló egész helyett, melyet képzelmeidben látál, a valóság csak azon nyomorult részleteket állítandja elődbe, melyek a legszebb korban, mint a legszebb vidékben, mindig találtatnak; s azon egy kínos érzemény töltendi lelkedet, mennyire csalódhatunk e földön csak azáltal is, ha reményeink teljesülnek. Ne kösd össze ifjú létedet az emberi nem sorsával, mely miként eddig szomorú vala, úgy, korunkban legalább, ezentúl is az marad. – Tégy, mint én, válassz egy lényt magadnak, s öleld egész szereteteddel, fond ez egy körül minden reményágaidat, vedd vezércsillagodnak nehéz utadon, vedd világodnak, melyben élned kell, s boldog léssz, mint én. Ó, míg a szerelmet nem ismered, míg szíved egy képpel csordultig el nem telt úgy, hogy benne más már helyet nem talál, míg egy arc a világot nem felejteti veled, egy mosolygás keservidet, egy könny azt, hogy más boldogságot találhatnál: addig ne átkozd emberi létedet, mert nem tudod, mennyi boldogságot találhatsz benne.
– Te megelégszel – szóla keserűen Armand –, jól teszed; körülépítve szerencseváraiddal, mit bánod te, ha körükön túl minden pusztán áll; míg hajód a kikötőben nyájas haboktól ringattatik, mi közöd a vészhez, mely künn dúl, s ezer sajkát széttör. Te boldog vagy, s szerethetsz: De tudod-e, mi a szerelem nekünk, kiknek a szerencse mostohább mértékkel mért? Képzelheted-e a fájdalmakat, ha végre fáradtan hosszú küzdésed után, levert reményeiddel, vérző kebellel, egy lényre akadtál, ki lelkedet megérté; ha vigasztalva érzéd magadat általa, s boldognak, mert látod, hogy még boldogíthatsz; ha egy pillanatig megpihenve szívén, örömekről kezdél álmodozni ismét, mint a beteg, ha egy pillanatra elszunnyadott, s egyszerre a szükség lép elédbe, s füledbe kiáltja: miből fogtok élni? Még remélsz talán; mióta szeretsz, lelkedben új erőt érzesz, és hisz írva van: az Úr eltartja az ég madarait, s felruházza a liliomot – miért kétkednél te? De ha végre körüljártad a várost, s nem hoztál estve magaddal semmit; ha házról házra koldultál munkáért, s nem találkozott, ki elfogadna; ha kész volnál szívedből pénzt verni; ha éltedből egy évet adnál egy rossz darab kenyérért, s nincs semmid, mit kedvesednek adhatnál: mit téssz akkor? Ő nem panaszkodik, nem tesz szemrehányásokat; de nézd elhalványult arcait, nézd a fájdalom bélyegét imádott vonásain, s ne átkozd el életedet, ne káromkodjál végzeted ellen, ha végre gyermekedet hozza elédbe, mikor a kisded feléd nyújtja gyenge kezeit, s szíved, melyet természete késztet, örömtelien dobog fel, egyszerre eszedbe jut, hogy nincs miből tartanod! – A szegényeknek a szerelem csak kínokat hoz; mint amaz utas, ki a pusztában eltévedve s alig bírva szomját, egyszerre egy zsák aranyat talált víz helyett: ilyen a szerelem neki; a világ legnagyobb kincse máshol, de a puszta szomjúzó vándorának csak egy nehéz teherrel több, s csak a sors keserű gúnyjának látszik, mely kincseket ad, midőn vesztét elhatározá. Mint a vak, kinek szemhályogát most vevé le orvosa, s kit egyszerre napsugár ért, ilyen ő boldogsága érzetében; fájdalmasan látja ragyogását egy percig, de csak hogy ismét elvakuljon; a sugár, mely a látóknak derült világot áraszta a táj fölött, neki villám vala, mely végreményeit lesújtá. Szokni kell a szívnek a gyönyörhöz is! s ki szerencsét nem ismer, annak az ég ne adjon boldogságot, ne adjon szerelmet, szíve nem bírná el. Ó! ti gazdagok! mert boldogoknak nem akarlak nevezni, mivel végzetetek ahelyett, mi boldogítna, csak azt adá, mit mások irigylenek – ti nem sejdítitek, mennyit szenvedhetni e világon. Ha leereszkedve kényelmes pamlagaitokra, a munkás sorsát irigylitek, ki fáradtan egy fa alatt alszik, nem háborítva nyugtalan álmaitoktól, mintha Isten vigasztalásul naponkint halálára intené; ha étvágyért sóhajtoztok lakomáitok között, örömért ünnepélyes vigalmaitok közepett, s megunva a márványcsarnokot, szalmafedélről, megunva a hízelgést, egy szívről álmodoztok, mely a tiéteket megértse: ekkor nem sejdítitek, mi nagy kínokat tűrhetni az élet legszűkebb körében is; mennyivel kínosabb annak sorsa, ki vágyait, nem, mint ti, e föld körén elérhetetleneknek, de éldelve s megvetve látja ezerektől, míg neki csak a kívánat jutott, s azon bizonyosság, hogy vágyai általa eléretni nem fognak. – S ha végre lelkében az ambíció nagy átka támadott fel, ha itt e diadalív alatt, hol annyi proletárius név áll, e város körében, hol minden utcakő egy dicső tett emléke, nem tudná, nem akarná átlátni, hogy a nép, mely győzött, győzedelmes gladiátorként ismét börtönébe záratik; hogy a diadalíven nincs hely új nevekre, s korunk, a legnagyobb század utódja, csak arra derült fel, hogy a nagy emlékekről letörölje az írást, nem hogy újat írjon reájok; ha a szegény mindezt nem akarná átlátni, ha cselekedni akarna, mint ősei cselekedtek, egy nemzetért élni, mint ők, s e földön, hol boldog nem lehet, legalább egy nagy sírt hagyni maga után: s végre át kell látnia, hogy a világért semmit sem tehet ő, ki bemenetelt koldulva állong kapuinál, hogy végzete földön csúszni s tapostatni, s ha végre mint repkény egy más erősebbre felfonhatná magát, ismeretlenül eltűnni ágai közt az erősebbnek, bár ő vete árnyékot helyette; ha vérével áztatná a földet, csakhogy nyomát hagyhassa tekéjén: s végre látja, hogy hasztalan fáradott, mert az emberi nem nem szívesen tanul új neveket; s míg azt, ki a társaság magasabb fokán állva csak hozzá leereszkedik, már repülni látja, s tapsolva éljent kiált, az ezer emelkedőkről megfeledkezik; ha átlátja, hogy a dicsőségre szükség jó ruhában, egy kis aranyhímzéssel halni a hazáért, ha rongyokba temetve felejtetni nem akarunk; ha mindünnen elébe hangzik: jaj neked, szegény! e föld, mely kenyeret nem ada, neked hírt adni nem fog: ó, akkor marad-e még a szerencsétlennek reménye e világon?
Boldogabb valék, mint hogy a hírvágyat érthetném; keveset szeretve, nem kívánva viszontszeretetnél egyebet, mint a rózsa, mely virágait kihajtva, alacsony helyzetében inkább egy hideg érintéstől, mint az ég villámitól retteg, a világ nagy mozgalmai engem közönyösen hagyának; s habár csodáltam azokat, kik boldogságukat nemzetök javáért feláldozák; ha gyermekkoromban néha Gracchusokról álmodoztam is: most, miután Júliámat ismerém, a világ dicsősége nem ére fel kedvesemnek egy tekintetével. S nem mondhatom, mi fájdalmasan hatottak rám Armand szavai, melyekből először gyanítám egész szerencsétlenségét; mert látám, mennyi önösség vala lelkesedésében, s jól tudtam, hogy míg az, ki csak eszméknek él, soha egészen boldogtalan nem lehet, mert a síron túl is maradnak reményei: az önös mindig s egészen azzá válik, mihelyt személyes reményeit eltűnni látja. – Szegény barátom – szólék végre –, mint szánom sorsodat.
– Ó, szánj! – szóla elragadva Armand –; bármi különböző lételt szabott ránk végzetünk, mindenik tűrhető; s a vakond önásott sírjában s a sas fenséges magányában boldogok lehetnek: amaz nem látta a napot, ez nem vágyódik nyugalom után; elátkozott csak az, kinek végzete vágyakat teremte lelkébe, s hozzá tehetlenséget, s ez az én sorsom. Szánj meg, de ne vigasztalj; vannak fájdalmak, melyeket vigasztalni nem lehet, s ez azoknak egyike.
Érzém szavainak valóságát, s nem bántám meg vigasztalásaimmal. Sokáig menénk hallgatva egymás mellett, végre beszélgetni kezdénk ismét, ő szomorú tapasztalásairól, melyeket Párizsban tett, én szerelmemről, s így értünk vissza a Tuilleriák kertjébe.
Mintegy két óra lehetett, s mit Párizs divatszerűt ismer, vegyült csoportokban sétála a hosszú fasorok alatt; egy párszor fel- s alájáránk, egyszerre Júlia s Valmontné álltak előttem. Armand szabadulni akart, de oly közel valánk, s én örülve az alkalomnak, oly hamar mutatám be a marquise-nak, hogy többé nem távozhatott, s kényteleníttetve, az asszonyokkal s velem körülsétált. Mikor elváltunk, a marquise mindkettőnket estvére magához hítt, s Armand, mint látszék, derültebb vala. – Valmontné szép volt, s nincs semmi vigasztalóbb asszonyi nyájasságnál, mely, míg valónak hisszük, a szívet, s ha egyszer fortélynak ismerjük, hiúságunkat kecsegteti, s minden ifjú szívében reményeket gerjeszt. Mikor hazatértünk, Armand ugyan ismét elszomorodék, sőt mondá, hogy a marquise-hoz nem menend, honnan szegénység s szokásai őt eltiltják, de miután kérém s figyelmeztettem, hogy e teremben éppen a jelen mozgalom fő embereivel ismerkedhetik meg, s céljához juthat, elhatározá magát, s nem remény nélkül. Ó, szegény emberek! kik, míg a szív dobog, reményleni meg nem szűntök! mint a vándor, ki előtt éji útján egy lidérc tűnik fel, mint a szomjazó, kinek ajkait egypár szem eső enyhíti, így adatnak nektek reményeitek; a vándor lepihenne, a szomjazó szívébe mártaná tőrét, mint ti fájdalmaitok között, de végig kell tűrni kínotokat. Szegény emberek! kik az élet labirintjában zöldellő ágak között haladtok veszteteknek elébe; kik szívetekben hordva már a nehéz sebet, mint a madár, melyet nyíl ért, viruló tájakat láttok még magatok körül, s nem gyanítjátok, hogy ibolyái között reátok halál vár; kiknek vészeiben minden hullám, mely temetni fog, még egy-két fényes tajtékcseppet csillogtat hegyén. Miért ennyi csalódás, minek ily szép álmak oly szörnyű ébredés előtt? Miért e megrögzött szív, mely miután tapasztalta, mi hamar vesztheti el egész birtokát, még tovább remél? A kínpadon szenvedőnek enyhitalt nyújt hóhérja, hogy érzékenységét ne veszítse el, az embernek a sors reményeket ad, hogy tűrni tanuljon. Szükség, hogy e világon, melynek valója kín, legalább álmaink szépek legyenek – ki élne anélkül.
Marquise Valmont terme egyike vala azoknak hol a két nagy párizsi társaság találkozik. Születése által a Faubourg fő személyeivel rokon, s férje által, ki, mint sokan, a forradalom következtében nyeré címét, az új nemesség társaságába vonva, mint egy központ álla ő a két különvált felekezet között, hol az néha találkozik, csakhogy ismét nagyobb gyűlölséggel váljon el. Aki soha nagy világban nem élt, s e társaság úgynevezett vigalmaiban nem részesült, s valamely terembe lépve, a ragyogó gyertyákat látja, s alattok a mosolygó asszonyokat, a fontos arcokkal csevegő férfiakat s a nyájas háziasszonyt gőzölgő teakatlana mellett: az nem gyaníthatja soha, mennyi gyűlölés, mennyi irigység, sokszor mi mély fájdalmak rejlenek e derült felszín alatt. A teremben, mint a világban, az első érzemény, mellyel fellépünk, örömteli; s néha sok idő kell, míg e bájló csalódás eltűnik, s az ember átlátja, hogy e társaság is, mint más társaságok, csak olyanokból áll, kiket hiúság vagy szükségeik összetartanak, de anélkül, hogy összeforrasztanának; míg átlátja, hogy mind e lények, kik oly közel állnak egymáshoz, az ég csillagaihoz hasonlók, melyek látszólag egymás mellett ragyogva, milliónyi mérföldekre forognak; míg végre átlátja, hogy az egész társaság, mely oly barátilag simul hozzája, mihelyt nehéz napjai jövendenek, ellene leend, a tengerhez hasonlóan, mely a hajót, miután ringatva körülhordá – mihelyt zátonyra jutott, hullámival széttöri. Én ifjú valék, most először Párizsban, s kiben nem volna annyi hiúság, hogy magát jól nem érzené azon társaságban, hol jól fogadtatik? Nincs biztosabb út az optimizmushoz, mint látni, hogy tiszteltetünk; mindenki annyival tökéletesebbnek tartja a világot, mennyivel tökéletesebbnek tartatik önmaga általa.
Éppen a marquise-zal szóltam, midőn az ajtók megnyílván, egy férfi lépett be, kinek látására egész jó kedvem eltűnt. Úgy rémlett, mintha az volna, kit az avignoni templomban, s pár nappal ezelőtt Júliával karöltve láttam. – Ki vala ez? – kérdezém, amennyire lehete egykedvűen, de érezve, hogy hangom remeg.
– S ön még nem ismeri – szóla ő mosolyogva – Dufey urat, a nap hősét, ki a júliusi napokban keresztet nyert, könyveket ír, s tudja Isten, mennyi tulajdonságban bővelkedik? Ilyen a dicsőség! – folytatá tréfás pátosszal. – Mi párizsiak angyalnak vagy ördögnek hirdetünk valakit, s a jámbor vidék nem ismeri.
– Megvallom – szólék elkedvetlenedve a dicséret által –, nem ismerem e hírességet, s most sem igen láthatom által okát, ha a mondottaknál többet nem tett.
– Lássa ön – viszonzá jókedvűen a marquise –, mi, párizsiak, különvált életet élünk; mint a méhkas a világban, ilyen társaságunk; a föld virágaiból élünk mi is, de lakásunk egy különálló egész a föld közepett, ami kívüle történik, minket elzárt körünkben csak távolabbról érdekel; ki az egészben nagy, termeinkben meg nem férne; külön királynénk van, s ezt imádjuk, s lássa ön, Dufey egyike azon imádottaknak. A világ csak a maître de requête-t ismeri benne, s legfellebb azt, ki atyja által még a politikus világban előmehet; nálunk szerencséje kész, s kevés férfi lesz e teremben, ki nem irigylené sorsát, s kevés asszony, ki hódolásai által kecsegtetve nem érzené magát. – De engedelmet, barátját fogom neki bemutatni; Párizsban nincs hasznosabb ismeretség, mint az övé, s jót állok, hogy barátjának előmeneteléről senki jobban gondoskodni nem fog, mint Dufey.
Mihelyt Valmontné magamra hagyott, egész figyelmemet Dufeyre fordítám. Ő szép vala, szép századunk értelme szerint, mely, mint mindenik, külön ideált alkota magának. A görög derült szabályosság, a római szilárd akarat s erő nem illenek e századhoz többé. Korunk a szenvedelem bélyegét keresi az arcokon; szépséget, de szétrontva bánat által; erőt, de megtörve a sors nehéz csapásaitól; nyugalmat, de milyen az éjé, teli sötétséggel; egyszóval – mert csak az szép minden kornak, miben gondolatja képesül – a fájdalmat. Az arc, mely mást mutat, nem tetszhetik a kornak, mely csak ezt értheti Aki Dufeyt látá, akaratlanul hozzá vonzódva érzé magát, s habár szívemet féltékenység tölté, s csaknem gyűlölés, nem nézheték ez ifjúra anélkül, hogy akaratlanul be ne vallanám felsőbbségét. Vannak arcok, melyeken az élet érthetőbb vonásokkal írja történetét. Ily arc vala az övé; s ki komor nyugalmát látta, s közötte néha a hideg mosolygást, mely, mint tengeren a kisded hab, egy nagy vésznek töredéke, játszott ajkai körül, annak szíve titkos vonzalmat érze iránta. Sokáig szememmel tartám mozdulatait; de minden vigyázatom mellett sem lehete észrevennem semmiből Júliával való viszonyát, s ha néha Júliámra nézék, s őt két lépésnyire Dufeytől oly mosolygón látám, ha vele szólék, s ő elméskedett, nem tudám elhitetni magammal, hogy azon férfit s azon asszonyt látom magam előtt, kiket az avignoni templomban sírva s egy elhagyatott utcában karöltve láték. Az asszonyi szív nem oly tudomány, melyet huszonkét esztendős korunkban megtanulhatnánk, s ifjúkorunkban, minden hirdetett pesszimizmusunk mellett sincs senki, ki ez életkomédia számtalan csalásait ismerné, mielőtt maga nem állt a scena háta megett, s önmaga nem játszott.
Júlia atyja rosszkedvűen beszélgete néhány öreg úrral egy szegletben, s ki feszes tartását látá, s a megvető, néha szánakozó tekintetet, mellyel az egyes belépőket követé, észreveheté a nagyurat, ki magát elemén kívül érezi. Vannak emberek Franciaországban, kiken nagyobb megbántás nem történhetik, mint ha más emberekkel egy teremben találkoznak, s mint Isten nagy világán a ragyogó nap alatt, úgy kis világuk gyertyafényében magok mellett lényeket látnak, melyeket hasonlóknak ismerni nem akarnak, s szolgáknak tartaniok nem szabad. Mennyivel szabadabbak politikus intézeteink, mennyivel többet mesélnek törvényeink az egyenlőségről: annyival messzebbre terjed az elválás, annyival elkülönzöttebben áll a néptől azon társaság, melyet egy félszázad ellenének kijegyzett. Ivadékok küszködtek s győztek ellene, a világ színe megváltozott; s a francia arisztokrácia, mely ellen nem állott, mely elszegényedett, vérpadra vonszoltatott, számkivetve született – fennáll: Csodálatos látmány, ha nem tudnók, hogy az emberi nem történeteiben sokat, mit az idő halálra szánt, gyűlölés tart fenn; hogy, mit a nép büszkesége levert, az egyesek hiúsága néha feltámasztja.
Az öreg szembetűnő hidegséggel viszonzá Dufey köszöntését, s rövid idővel azután leányával, ki még hamarjában megsúgá, hogy jöjjek utánok, elment.
Fél órával később Júlia termében valánk; az öreg rosszkedvűen járt fel s alá egy ideig. – Látott-e már valaha ily társaságot? – szóla végre egy karszékbe vetve magát. – Minden, mit Párizs nemesedett pórból bír, együtt vala; ha családomhoz nem tartoznék a háziasszony, jóízűen nevethetnék rajta, de így – Valmontnéhoz nem mégy többé, Júlia, érted? Vér vér marad, s magadnál elfogadhatod – noha már azért is megszólnak –, de hozzá menni nem fogsz.
– Amint atyám parancsolja – szóla Júlia szelíd hangon –; de...
– De, de – szakítá félbe indulatosan az öreg –, csak bátran tárd ki szép mondásidat; öcsém úgyis később-előbb megtudja gondolkodásmódodat, mely a forradalomhoz inkább illenék, mint nevedhez.
– Csak azt véltem – szóla lesütve szemeit Júlia –, hogy a világ még inkább meg fog szólani, ha nem megyünk cousine-emhez.
– A világ! – szóla keserűen nevetve atyja – s mily világ? talán néhány éhes zsurnaliszta vagy fukar bankár? Ha ez világod, ám iparkodjál dicsérete után, végy férjül egy gazdag zsidófiút vagy egyiket azon új márkik közül, kiket nemes szerepet adó komédiásoknak tartanál, ha a parasztot nem vennéd észre minden mozdulatban; én nem bánom. Az én világom csak hasonlóim körében áll, s azok velem egy véleményűek.
– Amint atyám gondolja – mondá szelíden Júlia –, tudja, hogy ily dolgokban nincs akaratom.
– Elég szégyen, hogy nincs – szóla közbe az öreg haraggal –, hogy te, ki e hon legtisztább véréből származál, ha nemzetséged díszéről van szó, akarni nem tudsz; sőt talán bánkódva válsz meg egy társaságtól, mely minden közeledésével mocskot hoz reánk.
– Mocskot! – szóla felindulva Júlia, s arcain pirosság futa át – ezt barátném nem érdemli – folytatá nyugodtabb hangon –, Valmontné által szenny nem jött nevünkre.
– Gondolod? – szóla keserűen az öreg – s nem tudod, hogy Valmont, a nemes, a méltóságos Valmont márki kereskedő volt, vagy inas, vagy tudja az ég, mi más neme a pórnak, s hogy te vagy gyermekeid e kereskedő, e pór gyermekeit rokonaidnak fogjátok nevezni, hogy házadnál fogod látni, s lakodalmaikra meghívatni; hogy én, ha meghalok, nagy büszkén három hónappal tovább fogok gyászoltatni általok, csak hogy a város megtudja, hogy rokonuk vagyok; s tudod-e, hogy e név, melyet viselsz, s mely Valmontné által a pórral rokonosodott, egykor tiszta volt; hogy e vér, mely szívedben dobog, vérpadon folyt ugyan, de soha nemtelen erekben eddig nem? S azt mered mondani, hogy Valmontné által szégyen nem jött reánk? Valóban szánlak.
– Valmont becsületes ember volt – szóla látszólag felgerjedve Júlia –, és...
– Valmont becsületes ember volt! – szakítá félbe gúnyolva az öreg – kár, hogy nem hall senki, a polgárkirály bizonyára megjutalmazná e nemes érzeményeket, s ki tudja, nem ajándékozna-e neked is egy boltot, melyben a júliusi kereszttel árulhatnád holmidat, mint már kettőt jutalmaza meg, kiket e dicső napokban egy kevés pálinka vagy öt frank hősökké változtatott. De ha Valmont becsületes ember volt, emlékezzél meg, hogy vele rokonságod még több becsületes személlyel szaporodott; hogy bizonyára oly atyafit is találsz, ki hajadat göndörítheti, s ruhát varrhat, sőt talán, ha valahová mégy, mint omnibuszvezető pártfogolhat; s örülj, ha tudsz, látogasd meg e becsületes embereket, menj velök sétálni, nevezd cousine-idnek, hisz becsületes emberek ők is, s tán éppannyi érdemekre tettek szert, mint Valmont maga, csakhogy nagyobb tiszteletre méltók, mert nem jutalmaztattak. Nemde maga a gondolat elpirított, s ha Valmontnénak adom tanácsomat, megbántva érzendi magát, s miért? – Hát nem a szabadság századában élünk, nem hirdették-e egyenlőnek az embereket s a nemességet balgatagságnak, mely e korhoz többé nem illik? vagy csak annyira terjed a logika, mennyire bizonyos uraknak saját érdeke kívánja, s kik magok fölött tűrni nem akarnak semmit, feljogosítva gondolják magokat, mindent, mi alattok áll, pórnak nézni, mintha a legfenségesebb s legalávalóbb között törpe személyök elég távolságot képezne? Nevetség! mit e hon fenségest bírt, letiportatott; az Úr templomai vérrel fertőztettek, a trón vérpaddá vált; a bajnokok ivadéka hóhér kezével végeztetett ki, s miért? hogy egypár bankár nemességre emeltessék, s a szeplőtlen zászló helyébe a törvényesség rongyaiból, a terrorizmus vérfoltjaiból s álmodott egetek kékéből egy háromszínű lobogó foltoztassék össze; s én nevessem meg őket? s én ne nézzek büszkén őseimre? kik a népet talán elnyomták, de legalább nem csalták soha, kik rossz elvekért küszködtek, de legalább nem hazudtak szépeket önhasznukra; kik megvetve néztek alattvalóikra, de tisztelettel a királyhoz; kik csak e haza sötét századaiban ragyogtak, de legalább nem kölcsönözték sugárikat, mint e nap csillagai, kik holdvilágként, mihelyt napjok, a nép, lenyugodott, feltűntek, s felejteni akarnák, hogy csak tőle vevék világukat. Mutass egy helyet Franciaországban, hol az egyenlőség álma létesült; mutass egy gazdagot, ki a szegény előtt büszkén nem emelné fejét, s karöltve akarna végigmenni az utcákon embertársával, ha ruhája rongyos; mutasd fenséges teóriádnak csak egy helyen praxisát, s bámulva a kort, le fogok talán mondani címeimről: mindaddig megengedi a világ, ha nemességemről megemlékezem, míg ők pénzökről; ha magamat magasabbnak tartom azoknál, kik alantabb születtek, s az egyenlőségnek önmagok mondanak ellent, s ha nem megyek társaságukba, hol komornyikomnak unokája játssza a főszerepet.
– Komornyikának unokája? – kérdezém bámulva.
– Atyám komornyikjának unokája – felelt szárazon az öreg. – Talán észrevett ön egy magas fiatalembert, fekete haj- s szakállal; az asszonyok Adonisznak hirdetik, a férfiak lángésznek; mert arcait a feslett élet elhalványítá, s mielőtt a júliusi napok a címeket eltünteték, az ajtót nyitó komornyik egy hangos gróf Dufeyt kiálta be, ha a szobába lépett. E gróf komornyikomnak unokája.
– S hogy történt ez? – kérdezém tovább, mindinkább növekedő érdekkel.
– Mint minden Franciaországban – szóla rosszkedvűen az öreg –, a forradalom által. Ki e hazában a nemzet s egyesek félszázadnyi történeteiben valószínűséget keres, az a valót hazugságnak fogja tartani. Mikor a természet mélyében megrázkódik, mikor tetők leroskadnak, s helyökbe újak támadnak, mi csoda, ha a mélyen feküdt kődarab csúcsra emeltetik, s a fergetegtől felkapott mag, mely a völgyben érett meg, a tetőn hajtja gyökerét; így történt sokkal Franciaországban. Mikor a forradalom kitört, Dufey öregatyja komornyik vala házunkban, de revolúcionárius gondolkozásmódja miatt, mindjárt a Bastille ostroma után, elküldetett. – A terrorizmus alatt atyám s én száműzettünk, s egy ideig száz veszély között lappangva, már alig vala remény megmenekülésünkre, midőn egy nap Dufey, ki addig a vér embereivel megbarátkozott, hozzánk jött, s megszökésünkre úti levelet s minden szükséges segédeket ígért. Atyám, noha nem bízva benne, de mert más reményünk nem maradt, s lakásunk úgyis tudva vala előtte, ajánlatát elfogadá, s részint, hogy ily embertől ingyen szolgálatot ne fogadjon el, részint, mert pénzünket nem vihettük magunkkal anélkül, hogy gyanússá ne lennénk, 100 000 frankot ada Dufeynek által, azon feltétellel, hogy e pénzt, ha egykor visszatérünk, kezünkhöz adván, addig maga hasznára kezelje. – Elmenénk, s évekig nem hallánk semmit Dufeyről, kivévén egyszer, hogy magasabb hivatalba lépett, s jószágainkat nevetségesen olcsó áron megvevé. Mikor Napóleon császárrá lett, s Franciaország belső gyulladásából, vért vesztve, kigyógyult, az öreg Dufey tudtunkra adá, hogy neveink a proskripció-listáról letöröltettek, s hogy bátran visszatérhetünk. – Az igaz ügy diadalához akkor nem vala remény, s Párizsba jövénk. Az öreg Dufey, ki azalatt pénzünkből meggazdagodott, örömkönnyekkel fogadá atyámat, s tudtára adva, hogy az általadott pénzt ősi birtokunk megvásárlására használta, jószágainkat visszaadá. – Az öreg Dufey hű ember volt, s habár hűségeért azon nagy nyereséggel, melyet pénzünk kezelése által szerzett, dúsan meg vala jutalmazva, nem mondhatja senki, hogy el nem ösmertük érdemeit. Atyám azalatt meghalt, s kevés hónappal később Dufey is, de Caesar atyja között s köztem nem szűnt meg azon barátság, mellyel őt s atyját házunkban, hol közszolga volt, mindig elfogadók. Végre a hatalmas császár porba dőlt, s vele délibábként támadott hatalmasai, s a gróffá lett Dufey barát s befolyás nélkül álla a világon, egy meggazdagodott pór, és nem egyéb: De a törvényességgel visszalépék én is természetes helyzetembe, s ha valaha háladatossággal tartozám atyjának, ő maga mondhatja, nem fizettem-e vissza adósságomat. Nevén vérfoltok függtek, ő maga egyike vala azoknak, kik végsőleg legállhatatosabban álltak törvényes királyunknak ellent; egyike azoknak, kik, midőn a forradalom zászlója még egyszer felemeltetett a nagy vezér által, legelőbb csatlakoztak a veszendő ügyhöz. De mikorra a béke visszajött, én annyit fáradék, oly tartalék nélkül használám egész befolyásomat, hogy Dufey régi hivatalába visszahelyeztetett, s mert ügyessége őt kitünteté, fokonkint még magasabbra emelkedett. S mit mond ön ahhoz, hogy az, ki nekem s a kormánynak ennyivel tartozott, egypár év óta az ellenzékhez csatlakozott, s végre, míg fia a júliusi napokban jótevői ellen küszködött, királyának megfosztását aláírá; mit mond ahhoz, hogy egyike vala e bitor hatalom első szolgáinak, s most is egyik azok közül, kik minden jogot legmerészebben tapodnak lábaikkal?
Júlia mély gondolatokba merülve néze a kandalló elhaló lángjaira; én hallgaték, részint, mert nem éppen annyi háládatlanságot láték a Dufeyek tettében, részint s talán inkább, mert le nem győzhetém féltékenységemet, s azt, kit talán okom vala gyűlölni, védeni nem akartam. Ez egyik bélyege századunknak: ha vannak emberek, kik nem hazudnak, nincs talán az úgynevezett művelt világban egy, ki előítéletei vagy körének szelleme ellen az igazságot kimondaná, ha érdek vagy hiúsága nem buzdítják. Hazugságra s színlelésre nevelve, gyáva tettetés közt folynak el napjaink, míg végre érezve, hogy azoktól, kik iránt soha igazak nem valánk, igazságot nem érdemlünk, a csaló kételkedni kezd, s éppen, mert talán senkit magától elidegeníteni nem akart, elhagyatva áll. Ne csodálkozzék senki, ha e században, hol anyagi kényelmeink annyira növekedtek, mégis oly kevés megelégedett embert találni; a hit eltűnt az emberek között, s nélküle nincs élet. Ne higgy az embereknek, így szóla atyám, mikor őt elhagyám. Ifjú szívem akkor még ellentmonda a bús oktatásnak, de önkeblembe tekinték, s látám, hogy igazat szólt; mert nem valék-e hazug én is, nem neveztem-e én is százat barátomnak, ki iránt szívem semmit sem éreze; nem tanultam-e én is hajlongni azok előtt, kiket megveték, kezet szorítani azokkal, kiket nem szerettem, s mit várhaték a társaságtól, melynek udvariassága hazugságokból áll? A műveltség az érzemény szavait s jeleit olyannyira magáévá tevé, hogy a való érzeménynek hallgatásnál egyéb nem marad; s ki ne kételkednék a való aranyon is, miután annyi hamis pénz forog az emberek között; s ki ne vonulna inkább vissza azon társaságtól, melyben szívének táplálékot nem talál? De nem állhatunk magányosan e földön; miként az ember legnagyobb gyönyörei éppen szükségeiből fejlődnek ki, melyek embertársai szeretetéhez folyamodni s ez érzékeny áldásait élvezni tanítják: úgy válik a magányosnál kínná a gyönyör is, mert vele csak inkább érezteti elhagyottságát. Az ember, hajdani daliaként, erős páncéllal s pajzzsal védheti magát elleneinek csapásai ellen, de el nem bírhatja sokáig biztosságának nehéz terhét, s ha önjét várként hideg falakkal körülfogá, csakhamar rabnak érzi magát, midőn látja, hogy a fal, mely őt elleneitől mentve tartja, egyszersmind az, mely az egész világból kizárja.
Az öreg gróf, kinek hosszú hallgatásunk látszólag kellemetlen vala, végre hozzám fordulva, így szólt: – Ön hallgat? Talán jónak tartja Dufey tettét? Természetes! irántunk szigorú a világ, a mi hibáink észrevétetnek, a pór tehet, amit akar. – Mert csak mi irigyeltethetünk – feleltem végre beszédre kényszerítve –; a szegény iránt adományaiban igazságtalan a világ, irántunk ítéletében, s úgy tartom, nem rajtunk a sor panaszkodni. – Nem akarok önnel vitatkozni – szóla rosszkedvvel az öreg –, minden kornak megvannak előítéletei, melyeket ellentmondhatlan igazságoknak tart s hirdet, s ki századunkban a születés különbségeit védné, a természetjog sértőjének tartatnék, mint egykor az, ki egyenlőségről álmodott volna. De óvja magát a pórtól, s ha érte valamit tesz, legyen bizonyos előre, hogy háládatosságot találni nem fog; s végre száz veszteség s szenvedések után még azzal sem vigasztalhatja magát, hogy valakinek használt; e földet megváltoztatni nem fogja senki, s habár száz s ezer új elv s rendszer tűnik fel láthatárunkon, az emberi szív, mint a fa, száz tavasz sugárai alatt ugyanazon növényeket fogja teremni.
Éjfél elmúlt, s én látva az öreg úr rosszkedvét, elmenék. Lelkem teli vala bizonytalansággal; mit Dufey egykori viszonyairól Júlia családjához hallék, mindinkább nevelé aggodalmimat, s midőn ismét Júlia nyílt arca támada fel képzetemben; s nyájas tekintete s meleg kézszorításai, valószínűségeim lehetetlenségeknek látszának, minden kétely véteknek, mely által Júlia szeretetére érdemetlenné tevém magamat. Most, hol annyit tapasztaltam, hol az életfolyamnak fenekére nézve, csillogó felszíne alatt csak sarat találtam, szinte nevethetnék bizonytalanságomon; de az ifjú másképp számol: vannak dolgok, melyeket lehetetleneknek gondol, s bármi erős bizonyságok emelkedjenek mellette, ő behunyja szemeit, s hisz, mert hinni akar, mert hinnie kell. Mint rossz hírekre lassanként szoktatjuk az embereket, hogy a lélek egyszerre le ne süllyedjen nehéz terhe alatt: így bánik velünk a végzet, lassanként tanít emberismeretre, hogy bírni tanuljuk a szörnyű tudományt; elébb egy ember csal, s a seb, bármily nehéz, kigyógyul, s szívedet megkeményíté héjagával; később többeken tanulsz kételkedni, kedvenc eszméid egyenkint eltűnnek előtted, s elbírod, mert már kevésbé bíztál; utóbb barátid elhagynak, s csak végre látod, hogy kedvesed is csalfa volt, és senkiben sem bízhatol e világon. Szörnyű tapasztalás! de az idő, mely annyi kincseket elrabolt, magadba vonulni tanított, s ha végre elhagyatva állsz, eltűröd, mert már önössé váltál. Nekem még hosszú iskolán kelle átmennem, mielőtt ennyire jutottam.
Hazatérve, Armandot találtam szobámban; egész létében a legnagyobb változás látszott, lángoló arcokkal jöve előmbe, s szokatlan melegséggel rázá kezemet. Annyira elszoktam volt ily vígan látni őt, hogy el nem titkolhatám csodálkozásomat. – Nemde – szóla mosolyogva –, mióta nem láttuk egymást, nagyon megváltoztam; lám, mennyit tehet egy kis remény. Szerencsétlennek gondolál már természetemnél fogva, és sokszor mondád, hogy oly környülállást nem is képzelhetsz, melyben én megelégedném; ím, sötét jövőmön egy reménysugár tör át, s én boldognak érzem magamat. Ó, hidd el, minden szív megnyílik az örömnek, s ha annyi embert találsz, kiknél ez érzemény oly ritkán vagy soha fel nem szólal, légy meggyőződve, csak a sugár hiányzik e Memnon-oszlopának.
– De mi boldogított ennyire? – kérdezém csodálkozva.
– Mi boldogított? Kérdezd a szerencsést, miért örül? beszéltesd el magadnak gyönyöreit, s ha tenkívánatiddal véletlenül össze nem találkozik, mosolyogni fogsz. Egy darab száraz kenyér, melyet a koldusasszony gyermekével megoszt, egész mennyországot zárhat magába; minden dolognak érdeke csak helyzetünktől függ, mely képzetünket meghatározza, s a szerencse végre nem más, mint az, mit annak gondolunk. Ha valakinek örömét érteni akarod, ne nézd soha a jelent; nézd a vigadó múltját, s át fogod látni, hogy minden csak a múlt s jelen közötti különbségtől függ, s maga a könny, mely a fájdalomszorongatott szívnek enyhet ád, nagyobb kincs lehet India minden gyöngyeinél.
– Hát szeretsz – szólék meggyőződve, hogy ily örömet csak szerelem nyújthat.
– Én? – viszonzá Armand keserű mosollyal, mely arcainak vidámságát ismét eltünteté. – A szerelem mennyország, melyből csak egyszer süllyedhet le az ember, s melyre a lesüllyedett, mint Lucifer az egekre, egy szörnyű átkot mond el kínjai között; azonfelül – folytatá gúnyoló hangon – a szerelem oly élvezet, melynek megszerzésére mai időben több érték kell, mint mivel én bírok, s melyet ily szegény proletáriusnak már azért sem kellene elfogadni, mert annak, ki a sorstól csak csapásokat várhat, két hátat, s annak, kire éhség vár, két gyomrot keresni esztelenség. Az én boldogságom szegény emberek módjára nem más, mint egy kis remény, hihetőképp csaló, mint a mi reményeink lenni szoktak, de boldogító mégis, mert az egyetlen, s mert érzem, hogy az utolsó.
– S mi más remény lehetne, mely boldogít, mint az, hogy szerettetünk? – szólék sóhajtva, mert Júlia képe álla előttem.
– Az, hogy szeretetet érdemeltünk – szóla lelkesülve Armand –, nem egy asszonytól, kinek szeretete érzékinknek éldeletet s lelkünknek örömet ígér; nem egy családtól, mely nyájas körével meghálálja fáradozásinkat: hanem hogy szeretetet érdemeltünk attól, kitől viszontszeretetet nem várhatunk, kinek ölelései öldöklőbbek csapásainál, kinek babérja töviskoszorú, hogy szeretetet érdemeltünk a néptől, ez szebb a szerelem szelíd örömeinél.
– Hála az égnek – szólék –, hogy ily lelkesedve látlak; a boldogságnak egy módja: bízni az életben, mely kereskedőként hitelre adja holmiját, s veszi áldozatinkat, s melytől másként nem várhatunk semmit. De mi gerjeszte egyszerre ennyi reményeket szívedben?
– Ki ne nevess, barátom! – szóla Armand – mind e reményt, mind ez új terveket egy ígéret gerjeszti bennem. Nemde csodálatos, hogy én, ki annyit csalódtam, ismét bízom emberígéreitekben; de ki tehet róla? A szívnek szüksége van egy reményre legalább; a nép megcsalt várakozásimban, s a süllyedő szív a gyenge ághoz ragaszkodik, hogy el ne merüljön. Talán Dufey is megcsalja várakozásaimat, mint annyian; de végre legalább reméltem egypár napig, s e föld oly szegény örömökben, hogy balgatagság volna elűzni szép álmainkat, ha előre tudnók is, hogy teljesülni nem fognak.
– Dufeytől várod szerencsédet? – kérdezém elijedve a gondolattól, hogy ő, ki talán kedvesemtől foszta meg, most barátom szívét fogja osztani velem; s midőn Armand hosszasan elmondá Dufey hatalmát s ígéreteit, midőn egyenkint kezdé magasztalni tulajdonait, s hogy tőle, ki a nép embere, önmaga is bátrabban remélhet hűséget, mint másoktól, szívemet különös fájdalom s gyűlölség tölté el, melyet le nem győzheték. – Ne bízd magadat Dufeyre – szólék végre –, ő meg fog csalni.
– S miért ne őrá? – kérdezé Armand – rá, ki az idegent, a szegényt oly barátilag fogadá, ki tőlem semmit sem várhat, s mellékcélra ígéreténél nem gondolhatott; megvallom, nem látom által tanácsod okát.
Elmondám neki gyanúimat, találkozásomat az avignoni templomban s itt Párizsban; elmondám, mi boldog volnék Júlia szerelme által, ha Dufey képe nem állna közöttünk, s hogy őt gyűlölöm, s hogy meg vagyok győződve, miképpen átkomnak teremté a végzet őt, ki barátomtól meg fog fosztani, miként már kedvesemtől megfoszta, ki által barátom s kedvesem egykor szerencsétlenek leendnek. Armand hallgatott, kezeit egymásba fonva álla előttem, s arcán le nem írható fájdalom tükrődzött.
– Miről gondolkozol? – szólék végre, mélyen meghatva látásán, s már sajnálva vigyázatlan beszédeimet, melyekkel talán végreményét rontám el.
– Arról gondolkozom – szóla komoran –, hogy el kell válnunk.
– Elválnunk? – szólék elijedve. – Hogy mondhatod ezt? S elfelejtéd a múltat, hogy neked köszönöm éltemet, s hogy kebleden kívül más hely nincs, hol megpihenhetnék? Ó, szíved nem hallá e szót, melyet ajkaid mondtak; mi el nem válhatunk.
– El kell válnunk – szóla komolyan Armand –, érdekeink különbözők, s kiket jövőjök szétvezet, azokat a múlt, bármi szép legyen, össze nem tarthatja. Mikor még gyermekek valánk, sokszor sejdítém, hogy egykor e barátság meg fog szakadni, s lám, igazam volt. Te, kit a végzet élvezni teremtett, s én, kinek jövője oly komor vala, hogy maradhatnánk együtt? s ha gyermekségünk kiegyenlíté is a távolságot, s te, a sasfi s én, a föld állata, együtt járhatánk gyengeségünkben, én érzém, hogy egykor szárnyaid meg fognak nőni, s hogy nem foglak követhetni röptedben. Akkor nem hivél jóslataimnak, a gróffi nem gyaníthatá, mire az élet a pórfiút régen megtanítá; de a jóslat igaz vala, s teljesedni fog.
– Nem értelek.
– Örülj, hogy nem értesz – szóla szomorúan Armand –; örülj, hogy a sors még oly keveset érezteté veled erős kezét, hogy intéseit észre nem tudod venni; de én bús tapasztalások tanítványa vagyok, s mint az, kinek szeme a homályt megszokta, messzebb látok a jövő térein, s előre kijelölhetem az akadályokat, melyeken barátságunk szét fog oszlani. Tekints szívedbe, barátom! a fájdalmat, melyet érzesz, örömöm gerjeszté; már most is, hol az élet küszöbén állunk, az, kitől én szerencsémet várom, ellened; minden, mit ő barátod javára tenni fog, lelkednek kín; barátodnak legbúsabb csalódása, mely őt végreményeitől megfosztaná, benned, bármiként küszködjél érzeményeid ellen, titkos megelégedést fogna gerjeszteni, s ím e pillanat képe egész jövőnknek. Bármi erős legyen a szív, a körülmények hatalmának nem állhat ellent, s kiknek az életben egy közreményök nincs, melyben összetalálkoznának, azok hasztalan ragaszkodnak egymáshoz. Mit használ, hogy szíveink egykor közel álltak; mit használ, hogy gyermekálmainkban örök hűséget esküvénk: nekünk a végzet, már mikor születtünk, külön utakat jelölt ki, s el kell válnunk, mint a folyóknak, melyeknek forrásaik egymás mellett csörgedeztek, s melyek mégis, minél tovább folynak, annál távolabb esnek egymástól.
– Ó, barátom! – szólék, elragadva fájdalmaimtól – hogy beszélhetsz így; hogy hasonlíthatod szíveinket a hideg ingatag folyóhoz, melynek első habjait egy kődarab eltérítheti útjából, melynek feneke érzéketlen kő, sima felszíne tükör, mely választás nélkül vet vissza minden képet; nem vagyunk-e mi szabad emberek, nem teremtett-e az ég egymásnak támaszul s örömül, s mit tehetnek körülményeink, ha szíveink közelebb állnak, mint e világ hideg behatásai?
– Hidd el, barátom – szóla Armand mosolyogva –, az ég nem sokat gondol emberi bajainkkal, s aki barátot kíván, ha fel nem keresi, bizonyára nem fog olyanra akadni, kit az ég egyenesen számára teremtett volna. Gondolj csak vissza a múltra, s mondd, legszebb érzeményeid miként támadtak? nem egy véletlen eset vagy néha az unalom volt-e kútfeje legboldogítóbb viszonyaidnak? s ha egykor, talán ebéd alatt, más helyre ülsz, vagy midőn égjelölte barátoddal összejössz, más tárgyról szólsz, nem maradtatok volna-e örökre távol egymástól? Szíveitek egybehangzanak; de hány szív dobog egyhangban? s mit ér, ha nem a te hangkarodban zengene; mit ér, hogy a pórfiú veled egyet érez, ha ruhája rongyos; hogy a polgárleány szívedet jobban megértené, ha táncmestertől nem tanulá nyájasságait? Ti távol fogtok örökre állni, bármi hasonlóknak alkotott a természet; távol, azaz: idegenen; mert a szív, mint a repkény, a legközelebbhez ölelkezik, s ha boldognak érzi magát helyzetében, bizonyára nem azért, mert egy bizonyos neki teremtett lényt, hanem mert valamit ölelhete körül, s így természetének megfelelt. De mit helyzet s körülmények kötöttek, azt szét is téphetik; mint a jegesen évről évre új hasadékok támadnak, s a szikladarabok, melyek egykor egymás mellett feküdtek, évek után távol állnak: így az emberek az életben. A föld meg nem rendült, s az életben nem történt semmi olyan, mire csak emlékeznél; ma és holnap között soha nem vala különbség: s ím, a sziklák s emberek mégis elváltak a lassú haladásban; mert bármi hatalmasan küszködjék is hiúságunk a való ellen, mi szabadok nem vagyunk még érzeményeinkben sem; s habár a végzet reánk, mint őrültekre, láncok helyett a szokás és társaság kényingét adá, hogy a csörgés fel ne ébressze dühünket, tagjaink lekötve így is; hasztalan ellenállnunk. – Hasztalan, barátom, hű ragaszkodásod; hasztalan a szent akarat, mellyel barátomnak esküvél; az élet fel fog ébreszteni téged is ifjú álmaidból, s bármint mondj is ellent, te is önös leendesz, mint mások.
Soha szó fájdalmasabban nem rezgé át lelkemet, mint e jóslata Armandnak; nem mert sértve érezém magamat, de mert egy belső szó mondá, hogy való. – Hallgaték, szemeimet könnyek tölték. – Armand szomorúan tekinte rám, meghatva vala ő is, s hangja remegett, midőn kezemet szorítva így szólt:
– Ne neheztelj, barátom, s habár szívednek fáj, mit nyíltszívűségemben mondék, gondold, hogy e meggyőződés egyike azoknak, melyeken át kell mennünk. Mint kit egy napsugár álmából ébreszt, könnyezve nyitja szemeit a nem szokott világosságnak: így jut könnyezve önmagának s az embereknek ismeretéhez az ember; de egykor oda kell jutnia; s jobb, ha akkor ébresztetik, mikor még a föld korányi világában ezer más élvezetet nyújt álmai helyett, mint tikkasztó délkor, hol nem marad hátra más, mint árnyékot keresnie. – Csalódások nem tarthatnak örökké, s habár az, melyben ifjú korunkban csaknem mindenikünk élt, hogy mást magunknál inkább szeretünk, a legszebb, meg kell szűnni ennek is. Önös az ember természeténél fogva, ősi tulajdona ez, melyből kivetkőznie nem lehet, s melyből hibái s erényei egyformán fejlődnek. Ifjúkorunkban, hol még inkább becsüljük magunkat, hogysem egész létünket oly csekély tárgynak, mint saját érdekünk, feláldoznók, hazánknak, a művészetnek vagy kedvesünknek élünk, de vajon nem keressük-e ezekben is csak önmegelégedésünket? s ha később iparkodásaink célja változik, nem változnak-e inkább örömeink tárgyai, mint azon bennszületett kívánat, mely az öröm felkeresésére ösztönöze? S a férfi, ki eléggé szerencsétlen, hogy szívét hírvágy többé nem dobogtatja, ki ezer tapasztalások után végre átlátá, hogy embertársait nem boldogíthatja, s ki, miután hajójából szélvész közt kincseit a tengerbe vetve csak önéletéért küszködik a habokkal, vajon miben különbözik az ifjútól? egy kikötőhöz iparkodnak, csakhogy az egyik boldogtalanabb, s inkább érdemli szánakozásunkat!
– S nem kereshetem-e én a te boldogságodban önösségem kielégítését? – szólék közbe –; s miután ifjúkoromban hírvágyamat elölé nevelésem, s miután nagy célt nem tűzék ki magamnak, mely után fáradva boldog lehetnék; miután talán családi boldogság nem vár reám: nem lehetsz-e te világom, családom, mindenem? te az egyetlen kincs, melyet az élet vészei közt hajómból nem vetek ki, melyet magammal hordok kikötőmig?
– Ó, miért kelle annyit tapasztalnom! – szólt Armand szomorúan – miért nem vagyunk gyermekek ismét, hogy karjaid közé borulva kisírhatnám az örömet, melyet nyájas szavaid bennem gerjesztének. De az egyenlőség kora megszűnt; te gróffá, én koldussá lettem, s habár szívünk széttörik bánatában, el kell válnunk. Téged örömök várnak, engem talán új csalódások; de bármi távol álljunk is egymástól, egy összetartja szíveinket: az, hogy egyikünk sem gondolhat legboldogabb napjaira anélkül, hogy barátja eszébe jutna; emlékeinkben barátok vagyunk örökre.
– Emlékeinkben s az életben! – szólék elragadva érzelmeimtől. – Ó, miért tagadod, minek küzdesz érzeményeid ellen? E könny, mely szemedben ragyog, többet mond okoskodásaidnál; a csillagokra nézz, s fényök változik; a virágok hervadnak, s kihajtanak ismét; a tenger dagadva s apadva új határokat keres magának; ahová csak nézesz, minden változik, s az állandóság képét hasztalan keresed a világon: de borulj szívemre, érezd dobogását, s itt fel fogod találni. Történjék bármi, változzék a világ, mi barátok maradunk örökre!
– Örökre – ismétlé Armand, s arcain fájdalmas mosolygás lejte át, midőn szenvedelmesen keblemhez szorítám.
Künn szélvész dúl, a hó sziszegve csapdossa ablakomat, s a temetőn fejér kísértetekként emelkednek hófuvatok szemeim előtt; minden komor s elhagyott messze körülöttem, mintha nyögve halálával küszködnék a természet. Mi más, mikor a vész viruló tavaszi mezőkön dúlong át; a fákról virágeső hull, milliónyi virág ingatja szép fejét, s a téren illatfergeteg repül végig, míg a tölgyes zúgva mozgatja ágait, mintha küzdésre híná ki a felbőszült elemeket. Ó, mik a te vészeid, ifjú! ki még egy nagy virágteli világot bírsz, s kit, ha szenvedései elvonultak, legfellebb egy könny int múlt fájdalmaira; mik a férfi szenvedéseihez képest, ki virágot nem veszthet vészek által, s utánok mégiscsak hideg örömtelen nyugalmat talál.
Kértél, hogy egész életemet írjam le, mert reményléd, hogy fájdalmam enyhülni fog, ha okairól emlékezem; csalatkozál, barátom. Én többé nem követhetem tanácsodat. Elég, hogy a szív elvérezék kínjai között, minek tapintgassam mély sebét, minek verjem fel érzéketlenségéből, gyógyulni úgysem fog. Kinek fájdalmai a külvilágtól jönnek, azt az idő vigasztalja; mennyivel távolabbra jő szenvedéseitől, annyival kisebbeknek látszanak, míg végre szemei elől eltűntek; s kinek akkor eszébe nem jut, hogy miként mögötte csak szenvedések állanak, úgy azok állnak talán előtte is, az megnyugodhatik, sőt talán örülhet emlékeinek, mert azt hiszi, hogy a rá mért terhet már elviselte. Mint a gyermek, ki, mihelyt tőle játékait elvevéd, pillanatnyi sírás után másokhoz nyúl, s végre mindentől megfosztva a föld porában leli játszószerét: ilyen az ember. Míg a szív magában hordja az öröm csíráját, addig hasztalan múlnak évei, azt hasztalan vigasztalod új adományokkal. Mit ér, ha vaknak új képeket állítsz szemei elé, s mit a szívbetegnek, ha új éldeletet adsz: a baj magában fekszik, s azt nem gyógyíthatod. Ne gondold, hogy az idő gyógyereje ellenállhatlan; csak elmúlt fájdalmaidat felejteti, de nem szoktathat azokhoz, melyek még szívedet töltik; miként a tenger habjai a sziklát, mely csak mellettök áll, sokáig mosva, végre ledöntik, míg az, mely mélyében fekszik, szigetté nő: úgy tesz az idő fájdalmainkkal, a külsőket lerontja, de azok, melyeket kebleinkben hordunk, növekednek azalatt.
Az embernek jövője a múltban fekszik egészen, s miként, ha zord napok vetéseidnek csíráit elronták, hasztalan árasztja el felettök meleg sugárait a nap, úgy az életben a férfiúság derült napjai nem virágoztathatják a csemetét, mely csírájában elromlott. Ó, míg felejteni nem taníthatsz, hasztalan szólsz új reményekről.
Csalódás! így szólsz te, csalódások csalódása; az emberi szív oly gyenge, hogy még fájdalmait sem tudja megtartani. Kérdezd a tapasztalást, s vajon láttál-e egy embert, ki végre nem vigasztalódott volna? vajon láttál-e egy nemzetet, mely síremléket nem emelne halottainak, mintegy vallomásként, hogy kőre kell bíznunk a hálát s keservet, mert minden, mit csak emberek hordanak keblökben, eltűnik? A meggyőződés, hogy örökre boldogtalanok vagyunk, betegség, s nem egyéb; romlott máj vagy lép talán, melyből ha kiüdülsz, a sötétnek látszott föld egyszerre rózsaszínekben áll előtted. – De vajon hát e gondolat vigasztaljon-e? ha keserveimnek okát patológiáddal megmagyaráztad, s végre átlátom, hogy a lélek szenvedéseit testem okozá; hogy egy meghűtés az, miért e föld oly virágtalannak látszik; hogy egy latnyi velővel több vagy kevesebb, hogy egy nyomás, melyet dajkám véletlenül fejemen tett, egy esés, mely gyermekkoromban agyamat megrázá, más színekben mutatná a világot – mit bánom én? nekem ez élet mégiscsak az, minek látszik, annyival elbúsítóbb, ha átlátom, mi kevés kelle szerencsém elrontására. Mit is bánja a kis féreg, hogy az, mi árnyékot vet rá, s előtte a nap meleg sugárait eltakarja, egy fűszál csak; mit bánja a moly, hogy egy kis gyertya lángjában enyészett: a fűszál, a gyertya nekik annyi, mint nekünk bérc, szikla s villámok, s rossz vigasztalás, ha a gazdát, kinek házát lángok emészték fel, arra inted, mi csekély szikra kelle egész vagyonának elrontására, vagy miként lehetett elkerülnie romlását; ő koldus, bármiként vált is azzá. Vigasztalása: felejteni, s megvetni az örömöket, melyektől végzete őt megfosztá; megvetni e világot, melynek pusztáján a leggyengébb szellő hátrahagyott nyomának eltörlésére elég vala, melyben fárasztó napja, minél tovább tart, annál nagyobbra növeszti árnyékait; megvetni az életet, melyben erényeiért a közönség, hibáiért önérzete bünteté; melyben a szív Tantalusnál nagyobb kínokat tűre, mert vize el nem folyt, de nem enyhíté szomját; gyümölcsei el nem vonultak előtte, de keserűek valának; s melyben végre átlátá, hogy reménylenie sem szabad anélkül, hogy később ne lakolna érte; vigasztalása: megvetni az embereket, e szerencsétlen elátkozott fajt, mely tűrni gyenge, ellenállni gyáva, csak gyűlölni tudja elnyomóit s példájokat követni; vigasztalása: megvetni mindent, mint én, s magányba vonulva, mint a haldokló római, palástjába takarni arcát, hogy a világ ne lássa végfájdalmas vonaglásait; hogy annyi alávalóság tekintete el ne keserítse elálló szíve végérzeményeit; magányba vonulni, s mint éltünk hosszú tapasztalásainak végeredményét széttépett kebellel elmondani a szentírással: elátkozott, ki emberekben bízik!
Ha szívednek remények kellenek, keress egy virágot magadnak, ásd körül földjét, ápold, öntözd, őrizd meg a fergeteg ellen, s a virág háládatos leend: ágain bimbók fognak fejledezni, s ha reményeidet ezekbe helyezéd, csalva nem leendesz, minden bimbó végre megnyílik, s minden kehelyből köszönet fog illatozni elődbe. Ha részvétet keressz, s néha egy baráti tekintet vagy egy szív kell szívednek, mely csak érted dobog – végy kutyát magadhoz, a kutya hív leend; asztalodról néha egy falatot vetél neki, néha térdeden pihentetéd fejét, s megsimogatád, s lám, a kutya elfelejti, mennyiszer koplaltatád, mennyiszer űzéd el kegyetlenül, midőn nyájasan hozzád közelgetett, mennyiszer veréd ki szobádból, csak csekély jótéteményidről emlékezik: s ha mindenkitől elhagyatva látandod magadat, s szíved nehéz keservei között vigasztalást már nem is keres a világon: hív követőd hozzád fog simulni, s addig járni körülötted, s fejével addig taszigálni kezeden, míg végre egy tekintetre méltatod; s ha becsületes szemébe nézve szomorúságából látod, hogy bánatodat megérté, talán egy nem várt könny fogja tölteni szemedet, midőn eszedbe jut: Isten vajon nem azért teremté-e a kutyát, hogy az ember szerencsétlenségében egészen elhagyatva ne álljon a világon, s hogy annak sírja fölött is, ki örökséget nem hagy, legyen egy lény, mely utána eped. Ha nyom nélkül eltűnni nem akarsz, s lelkednek jólesik, hogy emléket hagysz magad után, vágd egy fa héjába nevedet, s fádon a betűk évről évre nőni fognak, míg végre, midőn nem leszesz, és senki az emberek között rólad már nem emlékezik, elvesztve formájokat, nagy eltörülhetlen sebként fognak állni, meddig a fa áll – csak emberektől ne remélj semmit, csak bennök ne bízzál, csak tőlök ne várj emléket; a legjobbik is csak hozzád hasonló, s te önös vagy.
Vannak igazságok, melyeknek szívünk ellentmond, s ilyen az önismeret. Mint e föld lakói évezredekig állónak képzelék tekéjöket, s a föld forgása által okozott jeleneteket a napnak tulajdoníták: így hiszi állhatatosnak szívét az ember is, s ha változásokat lát, mindennek inkább tulajdonítja, mint magának. Ámde, habár későn, végre eljő szívének Galileije, s elmondja nyugodtan a bús valóságot, s így szól: ha fényes napjaidat éj váltja fel, s kebledben annyi a sötét, mint a világosság; csak annak tulajdonítsd, hogy szíved önmaga körül forog szüntelen, ember, te önös vagy. El tőlem, rágalmazó! így kiált fel szívünk. Nem hivém-e állandónak e keblet, mióta élek; nem mutatkozott-e nemesnek e szív, mióta dobogni kezde, s ennyi áldozat s minden, mit kedveseim iránt érezek, önösség volna-e ez is? Hasztalan küszködés! a valót eltagadnunk lehet, de legyőznünk nem; s mint Galilei börtönében, úgy lelkünkben egy szó mindig felszólal mellette. Te, ki oly állandóan ragaszkodál az erény parancsaihoz, ki a jó ösvényein járva, csak hazádnak s embertársaidnak éltél, vajon voltál-e már szerencsétlen? Éheztél-e, midőn a koldusnak egy darab kenyeret adál? előre tudtad-e, midőn hazádnak áldozád fel tenmagadat, hogy az utókor tettedért magasztalni nem fog? az, mit másokért tevél, volt-e tenkárodra? Ó, ha nem, köszönd végzetednek erényedet, s meg ne vess senkit, ki nálad boldogtalanabb, de nem gonoszabb, s ki helyzetedben, mint te, az erény ösvényein járna, mint te, szeretne s áldozna, mert önössége csodáltatni akarna, mint a tiéd, s mert az anyagi kívánatok kielégítése után nemesebb éldeletek kellenek a szívnek. Szomorú megvallanunk, de igaz: az erény sokszor nem más, mint szerencsés véletlen.
Ismerd tenmagadat, így szóla a bölcs. Jaj annak, ki tanácsát követi; kínos egy tudomány az emberismeret, de ha benne annyira haladtunk is, hogy az egészet megvetni kezdők, egy vigasztalásunk hátra van: az, hogy enmagunk jobbak vagyunk. Az ember láthatja az alávalóságot, mellyel a sokaság minden új jövevényre, ki közötte feltűnik, elébb követ emel, s ha látja, hogy nálánál erősebb, tiszteletnek magyarázza lehajlását; az ember gyűlölve, sőt megvetve láthatja az erényt, lesújtva a sors nehéz csapásai alatt, mint a magas tölgyet ledönti a villám, míg az alávaló fű, mely körülötte hajlong, a meleg nyári esőben virul s tenyészik; az ember hosszú tapasztalások után meggyőződhetik, hogy miként minden emberosztályzatok ugyanazon szemrehányásokat teszik egymásnak, s miként a nemtelen gőggel vádolja a nemest, ki rá lenéz, s ez gőggel a nemtelent, ki helyzetével meg nem elégszik; miként a szegény szívtelennek nevezi a dúst, ki éldelve elfelejti, mennyien szenvednek, s ez szívtelennek a szegényt, ki jótéteményeiért háládatlan: úgy hibáik is egyenlők; s hogy az emberek között, tömegben véve, nincs is más különbség, mint hogy egynek több mentő okai vannak, mint a másiknak; az ember láthatja s tapasztalhatja mindezt, s míg magát a közönségnél jobbnak véli, boldog lehet. Mint az, ki magas bércen áll, így érez ő; amit maga körül lát, az emberi lak s kis mezeje parányinak s alávalónak látszik; de ő maga fentebb áll, s bármennyi szép csalódástól fosztja meg nagyobb látköre, fenségének érzete elég vigasztalás mindenért. De ha végre képzelt magas állásunkról lelépünk, ha erényünk önösségünkkel egyszer ellenkezésbe jött, s legyőzetett, s keblünkbe tekintve látjuk, hogy nem egyéb, mint tükrözete annak, mit másokon megveténk; ha észrevesszük, hogy a szív, mely egykor oly hangosan ajánlkozott minden áldozatra, mint a visszhang, annyival hallgatóbb lőn, mennyivel közelebb ére hozzá; ha magunkat ismerjük, akkor fájdalmunk orvosolhatatlan; akkor, ha végre látjuk, mi keveset bízhatunk önmagunkban, mondjuk elkeseredett szívvel: elátkozott, ki emberben bízik!
Minden ember egyenlően önös, s ha nem volna a hit, mely a földi javakról lemondónak nagyobb javakat ígér, s ha nem volna hiúságunk, ez őrültsége az embernek, melyet végzete okosságának ellenőrül adott, talán rég szétoszlott volna a társaság. – De kinek hite nincs, ki szenvedések közt lelkének azon részét, mely egykor reményleni tudott, elvesztve, a véghetlen égben mást nem talál egy nagy pusztánál, melynek ürességén csillagok ragyognak, s fellegek szállongnak, de emberi szavunk visszhangot nem talál; ki az embereket inkább ismeri, mint hogy tőlök tiszteltetni vagy magasztaltatni szerencsének tartaná; kinek képzelete fel nem hevül, ha arra gondol, hogy századok vagy évezredek után, gyermekektől csodáltatni, hiú íróktól magasztaltatni s pártoktól példának használtatni fog, nem azért, amit tett, hanem azért, mit róla tart a jövő kor, hová a jelen az érdemet, melyet jutalmazni nem akar, utasítja, s mely, ha szabadságról szól, a Gracchusokat, kik a népért véreztek, elfelejti, s csak Brutusról, a római patriciátus képviselőjéről szól; a jövő kor, mely a jelennél csak azért szebb, mert alávalóságát nem ismerjük, s melynek gyermekei, mint mi a hajdankorra, tán bámulva néznek majd vissza ránk, e héroszokra, kiket én megvetek; – az, kit hit jó tettekre nem buzdít, hírvágy áldozatokra nem lelkesít, hiúság jóra nem csal, s ki élvezve annyira elfáradott, hogy végre önösségének sem talál többé tárgyakat: mi marad annak hátra a világon? – A sír, e sötét bölcsője boldogságunknak, hol a szív megpihen fárasztó útja után, hol remény fel nem veri csendünket, emlékezet el nem keseríti álmainkat: a sír! s ha más számodra nincs a világon, ha körültekintve más reményed nem marad annál, hogy szenvedéseid egyszer megszünendenek, miért kétkedel?
Körültekintek. Az égen vad vegyületben repülnek szétszaggatott fellegek, a téli vihar a bércek havában dúl, mintha a földről le akarná rántani sírtakaróját, hogy meztelen testén irtózva lássuk a rothadást, s a nagy fenyvesek feljajdulnak csapásai alatt. Szobámban néma minden, a kandalló lángjai elapadtak, s csak itt-ott kóborol egy egyes szikra a hamuhalmokon, melyek meleget nem árasztanak többé. S künn e bércek s erdők mögött áll egy világ, télileg hallgató s elfagyott, melynek csillogó felszíne alatt ezer tavasz rothadása fekszik, mint itt, s melynek egyetlen szava a viharban megrázott tömegek jajkiáltása; s benn a kandalló előtt ül egy ember, ki keblében rég elfogyni érezé a lángokat, kinek hamuvá égett érzelmein legfellebb azért tűnik fel itt-ott egy egyes szikra, hogy elpusztulásra intsen, nem hogy új meleget árasszon el; – s ha az ember, ki a kandalló előtt ül, nem tűrheti többé kínjait; ha a külvilágra s önkeblébe tekintve érzi, hogy itt, mint ott, csak szenvedés vár reá, hogy sehol nyughelyet találnia nem lehet; a világban, mert az emberek, a magányban, mert önérzelmei nem engedik pihenni, vajon vétkezik-e, ha köréből elkívánkozik, ha kinyitva ablakát, s temetőt látva szemei előtt, mint én, s érezve, hogy azok, kik itt fekszenek, édesen pihennek, végre egy nagy ellenállhatlan kívánatot érez szívében, s így szól: Nagy ismeretlen hatalom, mely engem e földre tevél vétkem nélkül, mely e kebelre bánatot s keserveket halmozál, s vigasztalásait elvevéd, mely e szívet a világ iszapjában el hagyád merülni, míg végre vétkezni s önmagát megvetni tanulá, szolgád széttöri láncait. Halmozd fel fellegbástyáidat egeden, s rettentsd, ki dörgéseidtől fél, áraszd el kínjaidat e föld fölött, hogy a messze pusztulás bizonyságot tegyen hatalmadról; vagy nézz le áldva szegény földünkre, áraszd el pazarolva adományaidat az emberek között, teremts virágokat minden ágon, hadd napodat melegebb sugárokban ragyogni, legyenek csillagaid fényesebbek, eged kékebb; míg végre maga a madársereg új, szebb dalt kezd a megújult világban, mit bánom én, e szív többet vesztett, mint hogy ígéretedtől valamit reménylenie lehetne. Én szabad vagyok.
Miért szorulsz, te szív, e gondolatnál? kezem, miért remegtél, midőn tőrömhöz nyúltál? hát annyi szenvedés még nem felejteté dajkám meséit, oly világosnak látszik-e még a föld, hogy a sír elejétől félnék? oly boldogító vala-e az éberség, hogy az álmot önként elűzzem magamtól? Balgatagság! s miért hát e kétkedés, miért forgatom bizonytalan ujjaim között tőrömet, e biztos kulcsot, mely ha egy új, jobb lét kapuit nem zárja is fel előttem, legalább elzárja örökre azon helyet, melyen szenvedék; vagy a pillanatnyi szenvedéstől félek-e, mely szétszaggatott inaimat még egyszer átrezgi, midőn e vasat keblembe döföm; de a gályarab fél-e a kalapácsütésektől, melyekkel bilincsei lábáról leveretnek? s van-e szenvedés, ha tudjuk, hogy általa szabadok leszünk?
S mégis van e kebelben valami, mi halni nem akar, egy titkos erő vagy gyengeség, mely az élethez ragaszkodik, s miután a szív édes kötelékei szétszakadtak, ott marad, mint nehéz lánc.
Ha egy családapa hűnek gondolt neje karjai között, körül fogva gyermekektől, kikért élnie gyönyör s kötelesség, nehezen válik meg a világtól; ha utolsó szülöttje mosolygó ajkait látva, egy pillanatig elfelejti, mi örömtelen, nejének fájdalmainál, mi érzéketlen a világ, ám legyen; ha az, kinek egy barátja maradt, nehéz évek után egyenlően hív, ragaszkodó, midőn tőle végbúcsút véve kezét szorítja, keblében csak fájdalmat érez, csak arra gondol, hogy őt a halál e hív kéz szorításától megfosztja, s nem, mennyi nyomasztó gondjától fog szabadulni általa: nem csodálkozom; ha valaki nagy terveket alkotott, s az életet félti, melyet hazájának vagy a tudományoknak vagy egy gyermekség óta lelkében hordott mű kivitelének akara szentelni: értem azt is; kinek egy kutyája van a világon, ki érte epedni fog; kinek csak egy virága maradt, melyet nyílva szeretne látni: az ragaszkodjék az élethez, remegjen, imádkozzék, jól teszi. De én? mit bírok én a világon? atyát, ki szeretni megszűnt, mióta tőlem többé semmit nem remél; társaságot, melyhez csak kínos emlékek kötnek; úgynevezett barátokat, kik e szívet s kiket e szív sohasem ismert; hazát, melyet nem szerethetek, s bármerre forduljak, sem egy eszmét, sem egy lényt, melyért lelkem még felhevülne. Múljék el tizennégy nap halálom után, s atyám nyugodtan jár ismét fel s alá könyvtárában, a beszédek, melyeket öngyilkom talán okozott, elunattak; te orvosi naplódban sóhajtva feljegyezted tapasztalásaid között, hogy lelki betegségek is vannak olyanok, melyeket az ember el nem bír; tizennégy nap, s mindennek vége van, s nyugalmam nem bánt többé senkit, nem facsar egy könnyet; miért tűrök hát még?
Jaj az öngyilkosnak! így szól a világ; emléke elátkozott az emberek között, sírja fölött nem könnyezik senki, s az anya egy ájtatos fohásszal mondja ki nevét, hogy fiai ne legyenek, mint ő. S miért hát ennyi irtózat e tettért, miért e közkárhoztatás a szerencsétlen fölött, ki magának nyugalmat szerzett, de anélkül, hogy egy embernek jogait sértené? Ki veszi rossz néven az állatnak, ha terhe alatt lesüllyedve, a rárakott poggyászt nem vivé addig, meddig kemény szívű ura akará; ki átkozza a koldust, hogy éhenhalt; ki a sebész kése alatt vérező beteget, hogy fájdalmát el nem bírhatá? A szívnek is megvagyon mérlege, s ha nagyobb fájdalomterhet raksz rá, nem természetes-e, hogy ellensúlyát vesztve, a földtől fölemeltetik? a szív is éhezik, s az nem veszhetne el éhsége által? a léleknek is megvannak fájdalmai, s azok nem enyhülhetnének soha? s miért nem? Mert egy előítélet áll előttem? mert az emberek Isten parancsának hirdetve öngyávaságuk parancsait, az öngyilkost pokollal fenyegetik; s én hallgassak erre? s én higgyek beszédeiknek, ha rólad, mindenható, ki engem e földre teremtél, azt mondják, azt merik mondani, hogy kínaimon gyönyörködöl, s örökre büntetni fogsz, mert fájdalmaimat nem tűrhetém tovább. Ó, az istentelenek! ha nem örömnek teremtetted világodat, vajon keserű gúnnyal ily szépnek alkottad volna-e, vajon ily bájló csodákkal környékezted volna hajnalodat, ha azt akarnád, hogy csak kínokra ébressze teremtményeidet? Ó, nem! a fájdalmak, melyeket szenvedünk, minmagunkban fekszenek, azokban, kik most mint álszónokid lépnek elémbe. Évezredekig dolgozott e nem, hogy felépítve társaságát, kínzó eszközöket gyártson önmagának; évezredekig fáradt milliónyi elme, hogy e szép világodnak bús értelmet találjon, hogy kínzóvá tudja tenni a szerelmet, melyet boldogságunkra teremtél, csalóvá a barátságot, önszívünket gyűlölővé; évezredekig iparkodott büszkeségében, hogy e bájló természeted közepett, hol minden hinni kényszerít, kételkedni tanítson; s most, midőn annyi fájdalmakat teremte szép világodra, hogy e szív nem tűrheti többé; most, midőn lelkem lerázva porát, hozzád emelkedik, rémképet fest elémbe, hogy tovább hordjam láncaimat. Ó, én nem ellened panaszkodom; e kör, melyből elkívánkozom, nem a te világod; ezt ők teremték, kik parancsaidat mindig megveték, kik embereidet gyötrik, virágaid fölött csatatereket keresnek; s te elátkoznád szolgádat, mert az alávalók között tovább haladni nem akart, s fájdalomterhelt szívvel hozzád tére meg, kitől egyedül vára enyhet; – ó, ha csakugyan szenvedni küldél e földre, nézd terhemet, mellyel elődbe jövök, s mondd, nem eleget hoztam-e rövid utamról?
De ha Istenedben bízol – szól ismét a világ –, miért nem várod a pillanatot, hol magához hív? hogyan mersz lepihenni, minekelőtte napod leáldozott, s napszámodat bevégezted? Ím, Isten nem vevé el a keserű kelyhet önfia elől, s te el mered azt taszítani ajkaidtól? – De hát azok, kiket az utókor csodál, s kiket ti, emberek, például állíttok gyermekeitek elébe, mit tettek ők? Regulus, ki halni ment, hogy szavát meg ne szegje; Szókratész, ki inkább kiivá a méreg poharát, mint hogy az igazságot eltagadja; annyian, kik egy képzetért, egy előítéletért haltak; hőseitek s mártírjaitok várták-e e pillanatot, vagy vétkesek-e, mert belső szózatjokat követve, e test bilincseit idő előtt elveték magoktól? S én vétkezném, mert e belső szózatot meghallgatom, mert szívem intéseit követem; mert teszem, mit tennem kell; mert te teremtéd lelkembe gondolatát? Ó, nem, te jó s kegyes vagy, s mikor e szívet alkotád, s annyi keserveket halmoztál rá, jól tudtad, hogy tovább elbírni nem fogom.
El valék határozva.
Egyszerre ajtómon át ének hangozék be szobámba. A szerzetesek éji ájtatosságukra gyűltek össze, s a De profundis nyugodt, fájdalomteli hangjai tölték el a hallgató kolostort. Soha ez ének szívemre nem hatott így. Kezemben tartottam tőrömet, szívemhez irányozám, de határozatom ingadozni kezdett, szívemben anyám képe támada fel: ő, kinek sírjánál e hangokat először hallám; eszembe jutott szerelme, szent türedelmessége, mellyel annyi szenvedéseket elbírt; eszembe jutott imája, melyre tanított, s az áldás, melyet haldokló ajkai fölöttem elmondtak, fölöttem, az öngyilkos fölött – és borzadni kezdék önmagamtól.
A mélységből kiáltok hozzád, Uram! – így hangozék a dal – Uram, hallgasd meg szavamat.
Hallgasd meg, Istenem, e szenvedő szív kínos sóhajtásait; nézz le kegyesen szolgádra, ki hozzád emelve kezét, könnyezve mutatja bilincseit, s felsóhajt: vedd el, uram, én nem bírom többé.
Ha csak vétkeimre nézesz – hangozék tovább –, Uram, Uram! ki áll meg előtted? De nálad kegyesség van.
Ó, légy irgalmas irántam is, Istenem! Csak szenvedéseimet nézd, s légy irgalmas irántam; mert nálad kegyesség van, s midőn e szívet ily gyengének teremtéd, nem akartad, hogy ennyit szenvedjen. Kit egykor szerettem, azt a szív lángolón gyűlölni tanulta, mint csak az gyűlölhet, kinek szíve szerelemben nőtt oly naggyá – nem vala-e ez elég! Ki egykor barátom vala, azt tőrömül rendeléd, hogy keblemben hordva évekig, fényes vasában, mint tükörben, önképemet látva, végre általa kapjam halálos sebemet. Nem vala-e elég ez? S e szív önmaga, a szív, mely egykor oly tiszta lángokban ragyogott, melyben szent parancsaid hangoztak, e szív maga nem tartá meg ígéretét: mit kívánsz még tőlem, Istenem!
Lelkem remélt az Úrban, hangozék az ének, virradattól estig remélt Izráel az Úrban.
Ó, én reméltem, éltem korányától alkonyáig, reméltem benned, Istenem! de erőm elfogyott. Ó, légy irgalmas irántam! Lám, mikoron Lót neje visszanézett, s az égő városokat látá, te oszloppá változtatád, mert hisz kegyes vagy, Uram, s nem akartad, hogy ki ily szörnyeket látott, még tovább éljen! s lám, én is visszanézek, s mögöttem is pusztulás terjed, én is szétrontva látom mindenemet. Ó, Istenem, Istenem! hogy menjek én tovább?
Földre borultam fájdalmamban, s imádkozám a halálért, mint soha ember életért nem könyörgött; szívem feszült vágyában, mintha szét akarna repedni.
Ő maga meg fogja menteni Izráelt! hangozék a dal végszavaiban, s anyám képe áldva emelkedett lelkem előtt.
Te magad meg fogod menteni e szívet bánatától, rebegék végerővel; ó, Istenem, vedd el előlem a keserű poharat.
Másnap magamon kívül találtak szobámban.
Két hete, hogy e naplót betegségem miatt nem folytatám; oly közel az öngyilkossághoz még nem álltam soha, mint mikor utolsó lapjait írám. Elragadva gondolatim fergetege által, elfelejtve jelent s jövőt, mint egy elszédült állék ott, ki borzad a mélységtől, mely előtte tátong, és mégis ellenállhatatlan erővel lehúzva, érzi vesztét, s mégsem emelheti szemeit a borzasztó látmánytól fel az éghez, melynek tiszta kékén szegény feje visszanyerhetné nyugalmát, veszendő, ha egy hív kéz nem tartja vissza a már süllyedőt. Ó, vannak őrzőangyalok; anyám sokszor beszéle felőlök, s én újra hiszem most, mióta az ő áldott emléke kétségbeeséstől őrze meg. Az éppen legszebb tulajdona szeretetünknek, hogy boldogító ereje a síron túl hat; s miként a fa alatt, mely virult s gyümölcsözött, miután kivágatott is, egy új csemetének magva maradt: úgy a szívben, mely a szeretet árnyékában fejlődött, kedvesének veszte után is marad valami, mi újra kivirít, s azt pusztán nem hagyja. Minden eltűnik e világon; a hullám, mely vesztével fenyegeti a szegény hajóst, s a nyájas fuvalom, mely part felé lengeti sajkáját, egyformán felejtve tűnnek el: csak a szerelem nyoma nem veszhet el; s miként, míg a lenyugodott nap végsugáraiban pirul a láthatáron, a föld, habár fény nélkül, még el nem sötétedik: úgy létünk nem homályosul el egészen, míg egy kedves lénynek emléke deríti látkörünket, s ha nem tudjuk is, merre visz az út, melyen haladunk, legalább arra emlékeztet, honnan indultunk ki, s nem engedi, hogy egészen eltévedjünk.
Most ragyogva áll a nap bérceink fölött, a fenyvesek zúgása megszűnt a viharral, s a vidék egy téli nap hideg pompájában terül el ablakom előtt; így nyugszik szívem nehéz viharai után, kihűlve, és sok téli nap hideg terhe alatt eltemetett virágozással, de mégis édesdeden. Légy áldva, sorsom, ezért is, s te, anyámnak szent szelleme, ki mentőként közelgél gyermekedhez legnehezebb pillanataiban, lebegd körül szent emlékeiddel mindig, hogy a szív, mely remélni megszűnt, a múltban találja vigasztalását. S mint egykor boldogabb napokban te ringatád álmába gyermekedet: úgy képed álljon előtte, midőn majd szemeit hosszú végpihenésre zárja be. Mert ha csakugyan van álom az élet után, szép leend az, ha te valál véggondolatja az elszunnyadónak.
Nem születtem történetírónak, legalább nem önéletem leírására. Legyen, hogy emlékeim még újabbak, semhogy rólok részrehajlatlanul írhatnék; legyen, hogy miután, mint a tükörüveg, úgy az ember is csak akkor reflektálhat tisztán, ha semmi sugár többé rajta át nem hat, és hogy e szív még ifjabb, mint hogy erre alkalmatos volna: elég az, én érzem, tudom ezt, s csak mert kívántad, s mert feltevém magamban, folytatom elbeszélésemet, bármi nehezen essék. Az emberi élet tenger, melyben az, ki egy utat folytat, talán végre partot talál, de az, ki irányát változtatja, a véghetlen rónán mindig eltéved; ezentúl állhatatos leszek, s amennyire lehet, többé félbe nem szakasztom elbeszélésemet. Ha néha a beszélő sóhajtozva megáll, ha néha könnyei váltják fel történetét: gondold, az utas is akkor érzi leginkább fáradtságát, mikor leült pihenni, s hogy a szívnek, mint a földnek, mélyébe nem vájhatunk anélkül, hogy forrásra akadnánk; s szánd meg barátodat.
Vannak, kik azt hiszik, hogy szeretők vagy barátok között nincs édesebb, mint rövid viszálkodások után a megbékülés. Csalatkoznak. Mint nyári vészek után, bármi rövidek legyenek, s bármi tisztán ragyogjon a nap, ha elvonultak, a levegő mindig kihűl: úgy mindig hidegség marad vissza viszálkodásainkból, s ha nem is más, legalább az, ki magát hibásnak érzi, el nem szokta felejteni a pillanat keserűségét. Hasztalan tagadja szívünk, hasztalan ragaszkodunk lelkünk minden erejével barátunkhoz ismét, inkább iparkodunk felejteni, mint hogy valóban felejthetnénk, s barátságunk, megszakadva egyenlő folyásában, olyan, mint a patak, mely, ha a zuhanáson átment, sima tükörré egyesül ismét, de nem választhatja ki iszapját, melyet estében fölvett.
Így vala Armand s közöttem; kezet szorítánk egymással, örültünk, ha összetalálkoztunk, szóval látszólag még talán inkább barátok valánk, mint elébb, mert mindenikünk érezé, hogy a másiknak elégtétellel tartozik; de mit használt? a régi egyetértés mégis megszakadt, s viszonyunk csak egy új bizonyítvány vala arra, hogy jó céllal talán éppen annyiszor hazudunk s tettetjük magunkat, mint rossz szándékból. Egyébiránt Armand jelleme úgy megváltozott, ő oly egészen más lett, mint akit egykor barátomnak választék, hogy viszonyunk semmi esetre sem lehetett tartós.
Lakást véve magamnak, hosszú kérés után végre egy szoba elfogadására bírám őt, s így alkalmam vala naponkint észrevenni a változásokat, melyeken át ez egykor oly tiszta lélek mindig mélyebb- s mélyebbre szállt. Ó, Armand, az az Armand, kit én szerettem, kinek lelke, lemondva önös éldeletekről, az emberi nemért lángola; ki mint a fa, melynek tövére mennykő csapott le, mely virulás helyett lángokkal borítja ágait, szomorúan, de ragyogva emelkedék képzetem előtt; ő, ki büszkébb vala, mint hogy hiú lehetne, s kiben bíztam, mint sziklában, mely annyival erősebb támaszt ad, mennyivel keményebbnek látszik: mi másképp álla most előttem. Az ifjú erő megtörve, a szent gyűlölség nyomorult irigységgé, a nagy törekvés önös iparkodássá alázva; s mindez kevés hónapok alatt, mindez azon egy szomorú tapasztalás által: hogy a nép nem az, minek gondolá. Ó, nem hiszi senki, mennyire süllyedhetünk, ha egyetlen reményünk megcsalt!
A marquise s Dufey által az akkor igen fényes chaussé d'Antin társaságába bevezetve, Armand napjai szüntelen szórakozások közt folytak. – Meg kell ismerkednem, szóla sokszor hozzám, ha fáradtan egy vagy más szalonból hazatért; meg kell ismerkednem, bármily kellemetlen legyen is ez életmód, mert csak így remélhetek befolyást; a nép által nem lehet a porból fölemelkednem, pártfogókat kell hát keresnem, s ha érdemek által nem lehet, hibákat színlelnem, hogy hatáskört nyerjek; de hatáskört kell nyernem, nem élhetek nélküle. S nap folyt nap után, s hét hétre, s élte mindig elszóródottabb, szíve mindig búsabb lőn.
Voltak pillanatok, hol egész valójában egy le nem írható bánat mutatkozék; hallgatva ült ilyenkor mellettem, mély gondolatokban bámulva ki ablakomon, s ha megszólítám, reám nézett; néha egy nehéz cseppet láték remegni sötét szemében. Bár titkolá érzetét, s felébresztve ábrándjaiból, tegnapi mulatságairól kezde beszélni, a víg szavak nem rejtheték el a mély meghatást, mely hangját remegteté, s ha néha társasági köre nevetségeiről szólva ajkain mosolygás lejte át, maga e mosoly meghazudtolá az örömöt, melyet színlele; s mint a kőszobor mindinkább elhalványul, ha rajta napsugár borul el: így ő is szomorúbbnak látszék ilyenkor.
– Te nem vagy megelégedve – szólék egyszer, nem nézhetve többé néma szomorúságát, s nem tűrhetve ez állhatatos hallgatást, mellyel érzetét előttem, leghívebb barátja előtt, titkolni igyekezék.
– Megelégedve? – szóla bús tekintetet vetve reám – s ki az, ki sorsával megelégednék? A megelégedés egyike azon szavaknak, melyek gyermekek s hígvelejűek számára állnak szókönyveinkben, s melyek haszontalanokká válnak, mihelyt az életben egy keveset körültekinténk. Gyermekálom a boldogság, s ha eltűnt, e földön nincs semmi, mi ezt elfelejtetné, vagy éltünknek annyi éldeletet nyújtana, hogy visszatekintve reményeinkre, megelégedhetnénk; szerencsés az, kinek természete keservek elhordására erősebb keblet ada, s én talán ezek közé tartozom.
– Szomorú egy nézet ez – szólék meghatva szavai által –, elég göröngyösek s nehezek az élet útjai, miként fogsz haladhatni, ha még e meggyőződés nehéz terhét is szíveden hordod?
– Miként fogok haladni? – szakaszta félbe bús mosollyal. – Mint te, barátom, mint százan s ezeren, mint mindazok, kiknek szívük más örömökért dobogott, mint miket e földön föltalálhatni. Vagy te boldog vagy-e hát? te, ki egész boldogságodat egy lénybe helyezéd; kinek megelégedésére több nem kell, mint hogy egy szív legyen igaz; vajon nem látod, vagy nem félsz-e magadat csalatva látni ebben is? s a többiek, kik más, nagyobb célokat kerestek éltök pályadíjául, nem csalódtak-e ők is, s nem áll-e minden élet végén, a sír mellett, azon meggyőződés, hogy boldogok nem valánk? – Végre egy vigasztalása még marad a szerencsétlennek mindig, azon meggyőződés, hogy nemének közös sorsát hordozza.
– S nem volna semmi más, mi szívedet bántaná? – szólék. – Ó, ne tagadd, ismerlek gyermekséged óta, s többször kesergve, mint vígan; de jelen bánatod nem az, mely lelkedet akkor elnyomá, s melyet most is színlelni akarnál előttem. Téged egy nagy, új gond súlya nyom, s miért rejtegeted előttem? Szíveink oly távol állanának-e már egymástól, hogy nem lehetne osztozkodniok érzeményeikben?
Meghatva néze rám, s kezemet szorítva, hallgatott egy ideig. – Hagyjuk ezt, barátom – szóla végre –, ismerem nemes lelkedet, szeretlek, mint mindig; de vannak fájdalmak s gondok, melyeket éppen barátjaink előtt nem lehet kitárnunk, s engedd meg, ha hallgatok.
Mit előbb csak gyaníték, most szavaiból világos lőn, hogy szívét új gond terheli, s képzelheted, miként kérém, hogy közölje velem bánatát. Azon korban valék, hol a szív még semmit inkább nem kíván, mint alkalmat, hogy áldozhasson; s hol érezve, hogy mindent tenni kész, mindenhatónak hiszi magát, Armand meghatottnak látszék, de hallgatott. – Hasztalan, barátom – szóla remegő hangon –, szereteted örömkönnyeket facsarhat szemeimből, de azon bánatot, mely e szívet tölti, nem orvosolhatja. Nem az élet nagy bajai, nem azon tőrszúrások, melyekre a szív egy órában elvérezik, nyomják le legmélyebbre lelkünket; nem az fáj leginkább, ha földi utunk végre annyi sírokon vezet át, hogy alig haladhatunk. Nagy fájdalmaknak könnyeket adott a végzet, s erőt ellenállásra, vagy gyengeséget, hogy mikor kínunk nagyobbra nőtt, mint tűrhetnők, megszakadjon a szív. Ó, de azon kis bajoknak, azon számtalan tűszúrásoknak, melyekkel a társaság lelkünket bántja, azon kis veszteségeknek, melyeknek még emléke sem marad, s melyek által éltünk örömeit garasonkint vesztjük el, anélkül, hogy csak valaki által szánatnánk, ezeknek nincs, aki ellenállna, s bármi szilárd lelket ada az ég, bármi keménynek acélozá a sors szíveinket, e szakadatlanul hulló vízcseppek a követ, melyről a golyó visszapattanna, kivájják elvégre.
– S nem emlékezel-e gyermekkorunkra? – szólék kezét fogva kezembe – hol oly kis gond nem vala, melyet nem közlénk egymással, s melyre vigasztalást nem találtunk volna barátságunkban; hol éltünk közös birtoka vala szíveinknek, melynek bajait együtt hordók, s hol még keserveink is édes emlékeket hagyának magok után, mert a barátra intének, kiben vigasztalást találtunk.
– Ó, miért emlékeztetsz erre! – szóla fájdalmasan Armand. – Hozz fel mindent, mi e szívet keservvel töltheti, halmozz szemrehányásokra szemrehányásokat, csak ily emlékeket ne ébressz fel lelkemben; szívem nem bírja el szépségüket. Ó, boldog kor, hol még barátot találunk, mert mi is még barátok lehetünk; hol a szív, az élet tengerén még fennúszva, mindenhez ragaszkodik, hogy fennmaradhasson; hol egész valónk még könnyekből áll, s mégis, mint a korányfellegek, napsugárokkal van eltelve; hol szívünk még ép, mint azt Isten alkotá, s hol, mint a művész kezéből jött óránál első napokban, felhúzás- s igazításra még szükség nincsen, hogy jól mutasson. Ó, bájló kor! ki hozhat vissza csak egy napot is boldog éveidből? Idővel a szív legbüszkébb álmai talán megvalósulnak, csak az, hogy egykor ily bájlón álmodhatánk, csak az, hogy a szív, mely, miután vele annyi tárgyat megragadtunk, üresen áll, egykor oly kevéssel eltelve boldog lehetett, ez tetszik álomnak, hihetetlen álomnak. Ó, ne szólj akkori keserveinkről. Mik egy gyermek keservei? Könnyei, mint a harmat a még nyíltalan bimbókon, peregnek el szívén, s ha azt a föld felé hajolva látjuk, teljessége, nem keservei nyomák le. Mik valának keserveim, mikor még veled oszthatám terhemet, s megértve általad mindig, hív kebleden kisírhatám keservemet, s vigasztalást találtam?
– S miért ne oszthatnád meg keservedet most velem? – szólék szomorúan.
– Most – szóla keserűen mosolyogva –, most az idők változtak; akkor gyermekek valánk, magánosan állva mindketten, egy nevelőintézet szigorú rendszabályai alatt egyenlőn hordva egyenlő láncainkat; elnyomatva ugyanazoktól, gyűlölve ugyanazokat, kis körünknek határai között egyenlők valánk. Ha kertünkben egy virág nyiladozott, s te elhívál, s megmutatád, én veled örülheték: a virág oly kevéssé vala a tiéd, mint az enyém; ha szívemet nevelőinknek érdemetlen megbántásai keservvel tölték, megmondhatám, mert hisz téged is ért már ily bánat, s jól tudtam, hogy egypár nap, s talán egypár óra múlva viszont én lehetek vigasztalóddá. De most, barátom, a gyermekek felnőttek, az egyenlőség álma eltűnt, s ha közleném is keserveimet, te nem érthetnél többé. Vagy mit mondanál, ha kérdésedre azt felelném, hogy e szívnek az fáj, hogy szegény vagyok, hogy ruhám ócska, hogy gyalog vagyok kénytelen járni, s hogy minden lépésnél valamely kocsi mocskot freccsent ruhámra; fáj, hogy nevem ismeretlen, míg a tietek büszke címmel hangozik fülembe; fáj, hogy utolsó vagyok köztetek, s hogy hazudnom kell, s színlelnem, mert ha valaki helyzetemet sejdítené, e fényes termekben nem volna egy, ki meg nem vetne. Mit mondanál, ha azt felelném, hogy szívem az irigység kínjait tűri? Megvetnél, s legfeljebb azt mondanád, hogy a vagyon nem boldogít. Elhiszem, e földön boldogságot nem találni. Nap a boldogság, mely örök távolban ragyog fölöttünk, s mi e földet világgal tölti, s melegével kevés virágait kifejti, csak a remény, e messze fény áldott sugárzata. De ha a sas nem emelkedhetik is a naphoz, csodálatos-e, ha a féreg, mely földön csúszik, irigykedve néz fel az ég szárnyasához, ha ez csak azért volna is, mert amaz a földet maga alatt láthatja, s félnie nem kell, hogy lábbal fog tapodtatni; s csodálatos-e, ha a szegény irigykedve néz fel hozzátok, kik, habár nem boldogok, nálánál mégis annyival magasabban álltok? De nem szép-e a világ, s nem nyújt-e néha éldeletet élete a szegénynek is: így szóltok ti, ha sardanapali ünnepeitek után néha a természethez, mint egy új mulatóhoz, fordultok, s a zöld vetéseken gyönyörrel végigtekintve elfelejtitek, mennyi könny s nehéz izzadás közt nőttek fel a kalászok. A hernyó megfelel hideg okoskodástoknak: mikor a mező legédesebben illatozik körülötte, s e föld legbájlóbb, befonja magát, s szorgalmasan szövi sírját önmaga; mint lepke akar feltámadni egykor, mit gondol e föld bájaival ő, ki benne csak csúszhatik? S ha tűrni nem akarom, minek maga a hernyó ellenáll; ha lazzaroniként nem tudok örülni a napnak, mely fényes sugárival csak nyomorúságomat tünteti elémbe; ha a hold, mely egy nagy tallérként ragyog egünkön, mintha a jó Isten a szegény embereknek nehéz napi fáradságokért általa bérét fizetné, e lelket nyugalomba nem szenderíti; ha élni akarok én is, ha érzékeim éldeletet, erőm hatalmat kíván, vajon neked, a gazdagnak, ki e kínokat nem érezéd, s nem érezheted, rokonérzet fogja-e tölteni kebledet? vagy ha úgy volna is, hihetem-e, hogy vigasztalni fogsz? Ó, ne hidd, a szegénynek nincs vigasztalása e földön; kínjai nem oly költőiek, hogy velük jól nevelt embereknek sokáig foglalatoskodni lehetne: a rossz szagú, mocskos rongyok undorodást gerjesztenek bennetek, s elfordulva vetitek oda alamizsnátokat, hogy a halvány arcok szemrehányásként ne álljanak köztetek s az öröm között. De vannak a szegénységnek oly fájdalmai, melyeket pénzetek nem orvosolhat, vannak köztetek s az éhenhaló között fokok, melyeken állni talán éppen oly kínos, mint éhezni, s melyeknek sebei inkább fájnak, mert eltakarva a vérző helyet, hallgatni kell.
– Hála az égnek! – szólék közbe – ha szívedet más nem terheli, ezen könnyen segítünk; ismered helyzetemet.
– És – szakaszta félbe keserűen Armand – koldulhatok, nemde; te nyitva tartod erszényedet, s én veszek szükségem szerint, s minden jól van. – De hát azt gondolod, hogy én azt tehetem? gondolod, hogy ha tenném, s te, mint hiszem, nemeslelkűen el is felejtenéd jó tettedet, szívemben nem fájna szüntelen azon gyalázó érzemény, hogy koldus vagyok, alávaló szolga, ki gyalázatából él, s kinek más erénye többé nem lehet, mint azon hűség, mellyel kutyaként jótevőjéhez ragaszkodik? Nem – szóla rövid hallgatás után –, ne gondolj így felőlem; barátságod többet ér, mint hogy a jogot, melyet szívedhez formálhatok, pénzen eladnám; s ha talán jobb napok jövendenek, s a célt, melyért küszködöm, elérem, legfőbb öröme e szívnek az leend, hogy mindenét magának köszönheti. – Felkelt, kezemet szorítá, s elment.
Ez egész beszélgetést azért írám le, mert általa Armand jellemét, s vele azoknak, mik későbben történtek, okait könnyebben értheted. Egy szomorú kép ez századunk mindennapi történeteiből, de mennyivel közönségesebb, annyival szükségesb, hogy egészen ismertessék; hogy látva a tiszta kútfőt, melyből a folyam eredett, s miként s mennyit kelle süllyednie, csak hogy haladhasson, ne egészen neki, hanem inkább szerencsétlen helyzetének tulajdonítsd későbbi elmocskulását.
Az emberek szerencsétlensége nem annyira a világban s körülményeikben fekszik, mint inkább azon természeti ösztönben, mely szerint mindenki, megvetve önkörét, azon túl kívánkozik, s mintegy önmagát ítéli tantalusi kínra. Nincs kör, melyben lelkünk legszebb tulajdonainak foglalatosságot nem találnánk, s a legfőbb erények, melyeket a história dicsőít, egy házi kör boldogítására használtathatnak; ki ezt tisztán átlátja s teszi, az boldog lehet. A szerencsétlenség nem más, mint azon különbség, mely kívánataink és a való között van, s ha korunkban több szerencsétlen embert látunk, mint talán valaha, mióta a világ áll; oka bizonyára leginkább az, mert ezen különbség soha nagyobb nem volt, mint éppen most. A középkor szigorú rendszabályival szűkebb kört szabott az egyes reményeinek; a szolga tudá, hogy személye urának lekötött, s hogy élete a falu tornya látkörében folyand el; a polgár józanon nem vágyódhaték a jólét egy bizonyos fokán vagy egy városi méltóságon túl; s ha valakit magas remények nyugodni nem hagyának, e szerencsétlen elégedetlenség legfeljebb csak a nemeseket, s így azon kis osztályt éré, mely az egész fölött állva, korlátlan szabadságában mindent remélhetett, s a középkori nyugvó emberiségnek mintegy élesztőül szolgált. De mi másképp állnak a dolgok most, főképp itt, Franciaországban! Minden francia szabad és egyenlő, így szól a törvény; s ki akarná hinni, főképp ifjúkorában, hogy ez, minek kivívásaért majdnem félszázadig vérezett nemzete, puszta szónál nem egyéb? ki akarna korlátokat szabni kívánatainak s reményeinek, melyeket a törvény nem szabott elébe? Az ifjú francia telve magas vágyakkal lép az életbe, s mint Napóleon alatt a közkatona tarisznyájában vélé hordani parancsnokpálcáját: így ő iskolakönyvei között már miniszteri tárcájáról álmodik. De mi ennek következése? Mihelyt az életbe lép, hidegen áll elébe a valóság, nem haladhat egy lépést anélkül, hogy reményei kisebb- s kisebbre ne sorvadnának, míg végre, mint a bércek, melyektől távozunk, eltűnnek, s az élet véghetlen rónává simul. Az ember nem teremthet Istenként; nála, ha kimondaná is teremtő szavát, csak lassanként áll össze új világa, s mi, kik félszázad előtt már világosságot hirdeténk, félhomályban járunk még most is; s habár oszlani kezd a középkori káosz, messze vagyunk azon rendtől, melyen virulás terülhetne el. Mi csoda hát, ha ifjaink meg nem elégszenek, ha fényes álmakban nevelve, a valót eltűrni nem tudják, s küszködve sorsukkal, s eltévedve útjaikról, végre elkeseredésökben minden jó- és nemesről lemondanak, mert az egyet, mit legjobb- s legnemesebbnek tartanak, el nem érheték; mi csoda, ha azok, kik születésük óta szabadságról álmodoztak, s a nagy forradalom emlékeivel táplálák lelköket, végre az emberiségtől csalattatva, önfelemelkedésökről kezdenek álmodozni. A szabadság s uralkodás eszméi közel állnak egymáshoz, s ha majdnem minden forradalom romjain zsarnokot látunk emelkedni, oka az: hogy miután a nép izgalmaiban elfáradott, mindig maradnak egyesek, kik vágyaikat megtarták. Uralkodás nem egyéb, mint a szabadságnak azon legnagyobb foka, melyen nemcsak önerőnkkel élhetünk, hanem másokét is magunkévá tehetjük, s Caesarhoz nem áll közelebb senki, mint Brutus, ki őt legyilkolá.
De ha korunk azáltal, hogy kívánatokat gerjeszt, melyeket ki nem elégíthet, számtalant tett szerencsétlenné; s ha azáltal, hogy a remények országában a lehetőségek körét annyira kiterjeszti, nagy fájdalmakat okoza: ennél az egészre nézve még károsabb az, hogy lemondva vallásáról, a lehetőségek sorát az erkölcsi világban éppen úgy kiterjeszté, s kiknek nagy vágyakat ada, azokat minden féktől felszabadítá, melyet erkölcsiség s nemesebb elvek rájok vethetnének. Minden tettnek mérlege a siker; korunk mindent csodál, mi nagyszerű; a tízszer hitszegő herceg előtt hódolva meghajtja magát, a vér embereit dicséri, a nagy imperátort egekig magasztalja, mintha az, ha valaki nagy emléket hagyott maga után, nem lehetne gyalázat éppen úgy, mint dicsőség; miként némely ázsiai népnél minden átmenő egy követ vet a hitszegő sírjára, hogy szégyenoszlopa évről évre nagyobb legyen. Oly korban, hol mindent reményleni, s reményeink elnyerésére mindent tenni szabad, nagy erény kell arra, hogy erős szenvedélyű emberek el ne romoljanak. S most, ha Armand tetteit élete történetével összehasonlítom, bár senki nálánál inkább nem sérté szívemet, nincs senki, kinek nálánál inkább megbocsátok.
Ó, első szerelmem emlékei! hova tűntetek el? Mint kinek lelkén egy hosszú álom vonula át, felébredve érzi, hogy szíve örömben dobogott, s látja párnáján könnyeinek nedves nyomát, de elő nem idézheti az egyes képeket, melyek örülni s kesergni készték: így érzem én, hogy boldog valék s keseregtem, de miként s mi által, ki számolhatná fel azt? Mikor a nap egünkön áll, világosság tölti el láthatárunkat, a virágtelt mező ragyogó színekben terül előttünk, a lomb között csillogó sugárok reszketnek, s amerre szemünk néz, csak virágzást lát maga körül; vagy ha a vándort néha homályos erdőn vezetik is át útjai, s ha látja, hogy e ragyogónak látszó világon mégis minden fának, sőt minden illatozó virágnak megvagyon árnyéka; ha látja, hogy a legkisebb felleg, mely egén átvonul, homályos nyomot hagy a mezőn: maga e homály csak inkább feltünteti az egésznek szépségét, s csak mintegy azért látszik adatva, hogy szemei a fénytől, feje a forrón lesütő napsugároktól megpihenhessenek. S ilyen az ifjú élete, szép s boldogító, hol a szerelem látkörét napként áthatá, s szép s boldogító ismét, hol sötét árnyékokat vetett útjaira; de ki írhatná le egyes szépségeit? ragyogott az, s eltűnt; s ha később sötét egünkön azon táj, hol lealkonyodott, világosabbnak látszik, s ha mindenfelől cseppek állnak a mezőn: szívünk érzi, hogy nem egészen álmodánk, s hogy az, mi egykor lelkünket, mint egy nagy áldás tölté el, egészen mégsem tűnhetett el az idő rontó befolyása alatt; miként a templomban, miután az isteni szolgálat elhallgatott, a tömjénfüst áldásként soká fenn lebeg boltjai alatt.
Nem foglak untatni szerelmem egyes kis történeteinek leírásával. Bármi szép legyen a rózsa, széttépett egyes leveleiből nem sejdítheti senki szépségét; s ha az egyes levél sem veszté el egészen illatát, csak az örülhet neki, ki a virágot ismerve e gyenge illat által szebb napokra emlékeztetik. Neked elég legyen mondanom, hogy Júliát napról napra inkább szerettem. Mióta a marquise-hoz este nem menénk, s Dufeyt csak ritkán, s soha Júliámmal együtt nem látám, kételyeim mindinkább eltűntek. Szenvedélyesebben szerettem, hogysem elhihettem volna, miként ez érzeményt ily ügyesen titkolni lehessen; s midőn többször Dufeyre hozván a beszédet, Júliát nyugodt egykedvűségben látám, midőn sem dicsérete, sem az ócsárlások, melyekkel néha atyja felőle szólt, arcait lángokba nem boríták: meg valék győződve, hogy csalatkoztam, s mindig bájlóbb reményeknek engedém át lelkemet.
A Faubourg-ban, a júliusi forradalom után minden társas örömök megszűntek, s az egyes családok, mintha királyuk iránt, kinek vesztét leginkább ők okozták, legalább keseregve akarnák leróni tartozásukat, kizárólag házi körükre szorítkoztak. Így én is boldog nyugalomban élvezhetém szerelmem csalódásait, annyival boldogabb, mert köröm mindazt összefogá, mit szereték. Ez idő óta tudniillik Armand is e körhöz tartozott. Júlia atyja, emlékeit írván, s e munkához segédet keresvén, ajánlatomra titoknokának fogadá, s így barátomat is, habár nem fényes, legalább oly helyzetben láthatám, melyben pénzbeli szükségektől menten s naponkint egypár órán kívül függetlenül, nyugodtan várhatá Dufey fényes ígéreteinek teljesülését. – Nem képzelheted, mi boldog valék.
Nincs ember a világon, ki a nyugodt családélet gyönyöreit jobban tudná élvezni, mint én. Talán, mert gyermekségemben anyám nyájas befolyása szívemet jókor előkészíté ez élvezethez; talán, mert nyolcadik évemtől az atyai háztól távol, ez örömöket alig vagy legfellebb pillanatokra ízlelhetém csak; elég az, hogy legforróbb óhajtásom mindig egy nyugodt házi kör vala, s hogy visszaemlékezve a múltra, szebb emléket nem találok azon napoknál, melyeket a zajos Párizs közepett Júlia s atyja nyugodt körében tölték.
A reggeleket közönségesen könyveim közt vagy a Louvre galériájában töltém; az öreg Armanddal dolgozott; Júlia Valmontnénál vagy más barátnéjánál mulatott, hova őt követnem megengedve csak ritkán vala. De mihelyt este lett, s az első lámpák meggyújtattak, az ódonszerű terembe sieték, s nem örülhet gyermek karácson estéjén inkább a gyertyáknak, melyek ajándékait körülragyogják, mint én a kivilágított ablakoknak, valahányszor kocsim a házhoz közelíte. Ott ültünk boldog nyugalomban a tág kandalló körül, s míg künn a nagy Párizs, zajgott, míg az öröm vagy kenyér után fáradó sokaság küszködött, míg messzünnen áthangzó dobhangok néha új forradalommal fenyegeték a palotát: itt egy boldog család pihene házi tüzénél, s mint télben annyival édesbnek tetszik meleg tűzhelyünk, mennyivel vadabb viharok ingatják ablakainkat; mint pusztának közepette zöldebbnek látszik az oázis a homok után: úgy e kör e zajgóváros közepett csak melegebbnek, bájlóbbnak látszék szíveinknek is. Néha, ha egy vagy más régi ismerőse látogatá meg az öreg házi urat, s a múlt jobb időiről szóltak egymással, a nép háládatlanságáról, s miként tűnik nap nap után, anélkül, hogy a fejér lobogó fenn lebegne Notre-Dame tornyain, homloka komoly redőkbe vonult, s Armand, ki a hosszú reménylésben fáradni kezde, néha keserű panaszokra fakadott; de körünk behatásai erősebbek, mint a világé, s ki házánál boldog, azt országos gondjai sokára el nem szomoríthatják; így öregünk ismét jókedvű lőn, s Armand maga is; csak Júliám egy szavára vala szükség, s minden kebel reménytelien emelkedék. – Te boldog vagy – szóla ilyenkor Armand hozzám –, kit nagyravágyás kis körű szerencséjéből ki nem ragad, ki csak mint ember akar élni az emberek között, s szabad lehet, mert parancsolni nem akar: az már magában szerencsés, ha angyala nem volna is, mint neked, ki e földet jelenlétével paradicsommá varázsolja; de boldog leszek végre én is, ha nem is annyira, mint te, legalább módom szerint. Hajlongani kell az ívnek, hogy erőt nyerjen, s így kell hajlongnom nekem is: de mennyivel nehezebben hajlik, annyival erősebben sújt egykor; s e remény feltartja lelkemet. Hazámnak, az emberiségnek áldozni napjaimat, ez vala gyermekkoromnak legszebb reménye, s ez egyetlen reményem most, miután a többiek mind eltűntek. Születésem e reményt megtagadta; a kor, melyben élek, nemzetem romlottsága, szegénységem, szóval minden ellenáll vágyaimnak; meg kell hát küzdeni sorsommal, repkényként a földön csúszni, míg egy magasabb tövet átfogva felfonhatom ágaimat; de egykor felérek, s ne félj, ha majd a tetőn látsz, mint a vándor, ki meredek bércre menve, a hágás közt ruháját bemocskolá, fenn kitisztítom magamat.
Így múlt el a tél.
Nem ismerek szomorúbb látmányt, mint tavaszkor egy várost. Ha künn a mezőt zölddel takarták az első meleg napok, a fák újra kihajtanak, s minden berekből örömteli madárének zeng az utas körül, a város lakóját csak a sár, mely az utcákat tölti, inti arra, hogy a fagy felengedett. Az örömzaj, mely a téli napokat felvidítá, mindinkább elhallgat, s míg a természet ünnepi köntösét ölti magára, a házsorok között mintha tömlöcben érzenék magokat, szomorúbban járnak körül az emberek. – S ki nem érzené így magát? A tiszta ég, mely a tetők fölött látszik; itt-ott egy magányos fa vagy sétakert, mely zöldellve áll a kőhalmok között, maga a fű, mely az elhagyottabb utcák kövezetje között kinő, mintha a természet újra meg akarna küzdeni az emberekkel, s visszakívánná elrabolt birtokát, vággyal tölti el a szívet; s mintha a rabnak rostélyán repkény fonná fel magát, mind e természeti szépség a szívet csak arra bírja, hogy inkább elkívánkozzék. – Hová? Ki a mezőre, hol minden zölden áll, s a fák szebben virágoznak, s a szív szabadabban emelkedik. Boldog, ki, ha e kívánat teljesednék, még feltalálhatná remélt örömeit.
Nem messze Párizstól, a Seine partjain, Júlia atyjának birtoka vala; s noha jószágai között egyike a legkisebbeknek, mégis közelfekvése Párizshoz, talán méginkább némely családi emlékek s főképp e helyen töltött ifjúsága azt oly kedvessé tevék az öregnek, hogy nyarait mindig itt tölté. Ide menénk most is, mihelyt az első kellemesebb tavaszi napok eljöttek. S valóban, ki csak egyszer ott volt, s e nyájas vidéket tavaszi köntösében látá, az meg fogja érteni az öreg gróf előszeretetét, ha nem tudja is, hogy tölgyesében IV. Henrik egy szarvast lőtt, s hogy XIV. Lajos kétszer ebédelt a kastély nagytermében, mely nevezetességek iránt a háziúr úgyis sokáig tudatlanságban hagyni nem fogja, mint egyáltalában semmiről sem, mi családi emlékeihez tartozik, s nevének régiségét s egykori fényét bizonyítja. Századunkban ez nevetséges, sőt néha alig érthető, miként találkozhatnak emberek, kik, miután oly nagy dolgokat történni láttak, még időt találnak e középkori kicsiségek fölkeresésére, s kedvet őseik hőstetteiről szólni, hol az utcán alig találnak embert, kinek az austerlitzi vagy jénai vagy más óriási csatában ne lettek volna atyjafiai; de ki tehet róla: könnyebb egész osztályokat megsemmisíteni, mint előítéleteiket; s ez egynek legalább mentségül szolgálhata az, hogy erényeket is alkota, s ha mást nem, legalább a legnemesebb érzelmeknek neveit hagyá korunknak; ha nem is élő példákat, legalább az erények tradícióját, utánzásra. Az öreg gróf valóságos személyesítése vala nemének: büszke, de jóakaró, kevély mindazok iránt, kik magokat hasonlóinak hiheték, de leereszkedő s nyájas mindenkor, hol felsőbbsége kétségbe nem jöhetett; hajlékony, sőt ingadozó mindenben, mi szabadságától függött; tántoríthatatlan osztálya előítéleteiben, melyeket egyszer hitként elfogada; szóval oly ember, ki vagyonát kész volna feláldozni más javáért, de ki nem akarna lekötelezettje lenni senkinek; oly ember, ki kertészeivel órákig enyelge, s a legutolsó koldussal szóba áll, de nem akar összejönni a gazdag új nemessel; olyan, ki minden ember kedveért százszor fogja változtatni tervét naponkint, hogy valakinek örömet csinálhasson, de készebb feláldozni gyermekét, barátját, sőt önmagát, mint valami olyant tenni, mi által címerére mocsok jöhetne. A gróf egyik végmaradványa vala azon francia nemességnek, mely, ha vesztét romlottsága által megérdemelte, bizonyára leginkább jó tulajdonaival sietteté azt; s midőn a néphez leereszkedett, midőn a legnemesb elveket hirdeté önmaga, elkészíté azon nagy katasztrófát, melyben vesznie kelle.
Senkinek sem szükségesebb a következetesség, mint annak, ki zsarnoki hatalmat űz; mihelyt egyszer elfelejti, hogy annak, ki uralkodik, éldelni nem lehet; mihelyt egyszer szívére hallgat, s csak mások javára akarja használni hatalmát; mihelyt egyszer a láncok közé, melyekkel népét leköté, a háladatosságot is fölvevé: ereje megszűnt. A lánc éppen ez utolsó szemnél fog megszakadni, s ő akkor veszti el hatalmát, mikor talán először vala érdemes viselésére. Hogy a francia nemesség nem tanult, s nem felejtett semmit hosszú számkivetése alatt, s visszatérve honába, e még ingadozó földön új várakat képzelt építhetni magának; hogy még át nem látá, miként vészek közt a gyengének egyetlen ereje a hajlékonyság, valamint a meredtség még az erősnek is fő gyengesége: szomorú bizonyosan, de nem csodálatos. A história mindennek jó lehet, de bizonyára példának nem; nem követi senki tanácsait. Ha körülépítve reményei bástyáitól, nyugodtan megpihen a győző fél nehéz csatái után; ha a nemes visszatérve ősi lakába, mint Júlia atyja, elfelejti, hogy falai csak kiigazíttattak, s még az új vakolás alatt hordják régi bomlásuknak nyomait; ha elfelejti, hogy bérruhás inasa egyike azon népnek, mely őt elűzé birtokából; s hogy a templomharang, mely most misére hí, egykor ismét félre fog veretni: ki vehetné rossz néven neki. A csalódás szebb, mint hogy ellenállni akarna, s ha már Damokles kardja lebeg feje fölött, talán jobb, ha részegen ül vendégségénél, legalább nem sejdíti veszedelmét; talán jobb, ha minden kellemetlen emléknek nyomát szorgalmasan eltörölve s tapasztalásairól megfeledkezve, álmait iparkodik teljesíteni, bármi rövid időre legyen is. Ezt tevé Júlia atyja birtokában.
A forradalom alatt e lakház is szenvedett, mint akkor minden, mi a gyűlölt feudalizmusra inte, s főképp Párizshoz közel vala; szerencséjére később a municipalitás benne vévén lakását, egyik részét s a harangtornyot majdnem épségében tartotta meg. Mihelyt a gróf számkivetéséből visszatért, lakának teljes helyreállítása vala egyik kedvenc foglalatossága életének; s miután majdnem húsz esztendeig fáradott, s költséget nem kímélve, néha egy darab kőért vagy bútorért, mely háza egészéhez illett, hosszú utakat tőn: a ház mint egész álla ismét régi helyén, s ódonszerű kinézéséből senki nem gyaníthatá, hogy kijobbításra valaha szüksége lehete. S mint külseje, olyan vala belseje is; a magas sötét szobák, a nagyúri terem roppant kandallójával s tölgy padozatával, a falakon körös-körül szarvasbogak, középett IV. Henrik képe fölött azon híres huszonnégybogasé, melyet a király maga lőtt, s melyet a gróf atyja a forradalom alatt elásott, nehogy szentségtörő kezekbe kerüljön, szóval minden a középkor színét viselé. A gróf szobáinak falain hosszú sorban sötét családképek függtek, vasba öltözött lovagok, egy közöttök a connetable pálcájával, utána bírák s kancellárok fekete köntösökben aranyláncokkal, itt-ott egy egyházi méltóságot viselt nagyúr; s közöttök elhalványult arcokkal a család ősasszonyai, majd színetlen virágot tartva kezökben, majd pásztorruhában, elhalt mosolygással bárányt cirógatva, s mind oly régiek, hogy már maga a vászon enyészni kezde a festék alatt. Ki veheté rossz néven a grófnak, ha itt arisztokrata maradt, s kinézve erkélyén, mely századok óta meg nem mozdíttatott, mert ő a ház régi részét választá lakásul, s látva a zöld pázsitot a ház előtt, nem messze tőle a tisztán haladó Seine tükörét, melyen ősei egykor vámot szedtek, s a folyó túlsó oldalán rétek s szántóföldek között a falut, őse által épített templomával, s a tölgyet a ház mellett, melyet a monda szerint egyik előde fia születésének emlékeül ültete egy félezred előtt, s mely most már az erkélyig terjeszté ágait, s őseit mindig s mindenfelől: – ha néha elfelejté, hogy koruk megszűnt, s magát ismét hatalmas bárónak érezé, mint ők.
Júlia s én nagyrészint a szabadban töltők napjainkat. A tavasz éppen legszebb fokára ért, a mezőt ezer virág hímezé színeivel, a gyümölcsfák fejéren, mintegy hóval elborítva álltak, sőt magok a tölgyek, mint egy erős kebel fájdalmait, magokon hordva elszáradott leveleiket az egész télen át, végre zöldellni kezdének. Mindünnen virágok, a kis bogár s méh dongásától a pacsirta elragadó énekéig mindünnen örömzaj, mindenfelől egy nagy illatár s tiszta ég és csillogó habok. Ó, e föld is szép első ébredése napjaiban, ha mint a gyermek fejlődő erejében még múltat nem ismer, s annyi bimbók között nem mutat egy virágot, mely már elfonnyadott. S mi boldog valék én e napokban! Kételyeim eltűntek. Dufeyt hetekig nem láttam, s itt csak ha Valmontné jöve néha ki látogatásra, volt szó felőle. Júlia oly nyájas vala hozzám, oly elzavarodott, valahányszor szerelmemről szólék; miért ne gondoltam volna szeretve magamat? Nem kell csak annyi valószínűség sem a szívnek, hogy azt, mit lételére szükségesnek vél, remélhesse; a szív csodákat hisz, ha vágyainak teljesülése másként lehetetlennek látszik.
Volt egy hely a Seine partjain, melyet Júlia különösen kedvelt. Egy nagy szikladarab vala ez, tudja az ég, hány ezred előtti földfelforduláskor e nyájas vidékre vetve, mely előtt a vadászok Júlia kedveért mohülést csináltak. A folyó, mely itt sokkal keskenyebb, mint Párizsnál, dombok között folytatva tekervényes útját, egészen elkerítve látszik a szemnek, úgy, hogy hozzávéve csendes folyását, tónak hihetnéd, míg zöld koszorúként sűrű erdőség keríti a vízmedert, s az ágak lenyúlva tiszta tükörére, valahányszor gyenge fuvalom ingatja lombjaikat, habokat sepernek nyugodt felszínén. Különös nyugalom tölti el e tájt, s habár sok vidéket ismerek, melyen több szépség van, nem láttam soha olyant, melyben édesebben ábrándozhatnánk. Itt tölték órákat Júliámmal. Ne gondold, hogy szerelemről szóltunk; minek is? nem áll-e itt előttünk egy nagy véghetlen szerelem képe, a folyó, nyugodt keblébe egészen felvéve az ég képét, tisztán s ragyogó kéken, ha fenn derű vala; elborulva, ha fenn fellegek vonultak át; reszkető fényben kettőzve minden csillagot, hogy egy darab égnek hinnéd, annyira elveszté önszínét, oly hamar simítá el egyes habjait, melyeket netalán egy beléesett kő vagy az esti szellő támaszta; mintha csak azért volna teremtve; hogy egét tükrözze, s nem volna szabad megindulnia önérzetében; s nem virul-e egy bájló tan a szerelemről minden ágon? azon szerelemről, mely e világot meleg sugárival áthatja, s mint a nap a fának lombot, úgy a szívnek reményeket ad, hogy szerencse közt tágult kebellel, kik egykor távol álltak, mint tavaszkor az ágak lombjaikkal, találkozzanak boldogságukban; s nem zengett-e szerelemről minden madár a sűrűből; s nem dobogott-e szerelemtől szívem? Ha néha ott ülénk, s az esti szellő fejér virágokat hinte a folyóra tudám, hogy közel hozzánk egy virágozó fa áll, s ha Júliát mosolygani látám, s pirulni, s néha a természet szépségeitől meghatva vagy egy titkos érzeménytől felgerjesztve, kezeinek gyöngéd szorítását érzém, ne hihettem volna, hogy boldogságom közel áll?
Estve, ha a nap végsugarai reszkettek a lomb között, s hazafelé indulánk, utunk egy dombon vezete át, mely az egész táj fölött uralkodva a legbájlóbb kilátást nyújtá; itt megálltunk. A tájt piros sugárokkal borítá a nyugvó nap, nyájasan visszatekintve, mint egy anya, ki gyermekeitől búcsúzva vissza-visszanéz, s megválni nem tud, s ha végre távozott, áldását hagyja maga után. S most lement, s nyugat felől felgyúlt az est hajnala, mint egy elmúlt boldog pillanat emléke, ha a fénypont, melynek ragyogását szemünk alig tűrheté, lement, de egész színpompája megmaradt, gyengébb, de szelídebb s messzebbre terjedő fényt áraszta láthatárunkon. Ó, ki írhatná le ezt; körös-körül az elhaló sugárokat, melyek az eget eltöltik, s minden fellegtől visszavetve, mintegy a világosság visszhangjaivá lesznek előttünk, mely minden akadályon újra felgyúl, minden fellegtetőről ragyogva visszapattan, míg a messze légben pirosan elhal; s a fényvonalakat, melyek az esti pírt áthatják, s e lassú halaványulást s eltűnést, a világosság fokonkinti múlását, ez elhalás életét, e mozdulatlan változást, a színdagálynak lassú apadását. Ó, ki ezt leírhatná, vagy ki, mint akkor én, kedvese meghatott arcain láthatná e fenséges pillanat tükrözetét, s lábaihoz borulhatna, mint én, midőn elragadva érzetemtől egyszer így szólék: ó, miért nem halhatok most, elárasztva fölötted lelkemnek egész világát, miért nem temethetem magamat kebledbe, mint e nap, mely a hegyek mögé száll, hogy belőlem nem maradna más, mint egy világos emlékezet lelked tiszta egén felvonva, egy könny szemedben, mint harmat a nap után. Érzém remegni kezét, s midőn feltekinték, egy könny ragyoga szemében. Ó, ki gondolta volna akkor, hogy nem öröm, hanem szánakozás könnye vala ez?
Így múlt el majdnem egy hónap boldog nyugalomban. Valmontnén kívül házunkhoz idegen nem jött, ő is ritkán s kevés órára; így csak Armand s Júlia által – ki barátnéi meglátogatására hetenkint egypárszor a városba ment – valánk összekötve a világgal. Én magam rendesen otthon maradtam. Nincs ember, ki helyhez úgy tudna ragaszkodni, mint én; e sötét szoba kopár falaival, melyben most egypár hónap óta tartózkodom, egész valómnak már oly szükségessé vált, hogy tőle fájdalom nélkül többé meg sem is válhatnék; s így vala mindig. Engem szűk köröknek alkotott a természet, s miként szívemben mindig csak egy érzemény férhete meg, s eltelve ez egytől, nem is érthetém, miként lehetne még ezenkívül másvalamit szeretni: úgy gondolataim is csak szűk határt fogának körül, s ha egyes tárgyakhoz szokva gondolatimat velök összeszövém, minden változás kellemetlenül hatott lelkemre. Ha egy pásztori kunyhóban születtem volna, nem látva mást a világból, mint keskeny völgyemet, az időnek nem ismerve más mérlegét, mint hogy az árnyék a fát körüljárja, nem tapasztalva más történetet életemben, mint hogy az első viola kihajtott, vagy az első hó a tetőket elborítá: boldog leheték; nekem egy kilátás elég lett volna egész életemre. S boldog leheték egy gyár falai között is, örülve ügyességemnek, mellyel munkámat folytatom, örülve az estharangnak, mely nyugalomra int, s garasonkint gyűjtögetett kis kincsemnek; legfellebb ha egy szegfűszál kelle még ablakomra, hogy látva virágait s a fokonkinti fejlődést, mely által a bimbó kitolul, nő, duzzad, virít s elvirul, az emberi élet képét lássam, melyben az öröm, mint a virág, kifejlődött, s ismét eltűnt, anélkül hogy észrevehetnénk pillanatnyi változásait: én ez egy virágszálon csodáltam volna az egész természetet. Nincs kör a világon oly csekély, oly szerény, melyben boldog nem leheték, csak szűk határok kellének nekem, hogy lelkem eltölthesse egészen, s ne tévelyeghessen útjában. Ha visszatekintek múlt életemre, s látom, mi erősen ragaszkodott szívem minden érzeményhez, ha meggondolom, mennyi kelle, míg hitem eltűnhetett, s mennyi tapasztalásnak ellenére tartám meg gyermeki bizodalmamat; ha keblembe tekintek, s látom a változást, melyet kolostori életem benne máris tett; ha érzem a nyugalmat, mely belsőmet oly csodálatosan eltölti, s melynek teremtésére csak egypár hónap kelle: napról napra inkább meggyőződöm, hogy inkább szerencsére teremtve, csak azért nem lettem azzá, mert végzetem által nagyon is tág körbe helyeztettem. Vannak gyenge természetek, kiknek, mint a lábtöröttnek, kötésekre van szükségök, hogy megállhassanak, s én ezek közé tartozom.
Falusi magányomban boldogabb valék, mint hogy szórakozást kerestem volna. Nyugalmunkból egy szomorú történet veré fel körünket. Éppen kedvelt helyünkről jövénk vissza, Armand aznap velünk vala, s oly levertnek látszék, hogy őt vigasztalva, az órát, melyben közönségesen hazatérni szoktunk, elmulasztottuk. Majdnem fél esztendő múlt, mióta Dufeyvel megismerkedett, s ígéreteknél nem nyerhete egyebet. Türelemre intők, s ő türelmes volt; hét hét után, hónap hónap után múlt, s ő nem szólt; de most bizodalma elveszett, s vele a végremény, mely őt az élethez köté. Vagy egy nagy úr titoknoka maradjon-e egész életén át, függve minden rosszkedvtől, mely urának kedélyét felzavarja? vagy szolga legyen-e, miután szabadságról álmodozott, csak azért folytatva napjait, hogy mit mint ifjú leginkább megvetett, azt mint férfi tapasztalja? – Inkább ezerszer meghalni, mint tovább élni így – szóla többször, s alig lehete vigasztalnunk fájdalmát. Júlia egyébiránt annyit beszélt Valmontné ígéreteiről, s én, ki azalatt Dufeyvel megismerkedtem, s általa Armand jövője iránt becsületszavával valék biztosítva, oly erősen mondám ki meggyőződésemet, hogy végre nyugodtabb lőn, s velünk házunk felé jött, szokása ellen az éjet falun töltendő.
A nap rendkívül forró vala; az ég mindinkább fellegekbe borult, s mikor a halomtetőre érénk, honnan a ház először meglátszik, már távol dörgés s egyes esőszemek jelenték, hogy a vész közelg. A házban rendkívüli mozgalom látszék, az ide s tova futó világok, melyek majd egy, majd más ablakon csillámlottak át, s ismét eltűntek, az udvaron több lámpa vad rendetlenségben szaladozva egymás között; minden valami rendkívüli történetre mutatott. – Itt valami történt – szóla remegő hangon Júlia, s valamennyien, kiket már maga e nagyszerű, de komoly természeti jelenet szomorúbb gondolatokra készített elő, hallgatva kettőztetők lépteinket. Van valami a természet nagyszerű csodáiban, mi szívünk fölött nagyobb befolyást gyakorol, mint büszke filozófiánk meg akarná vallani; s bármily merész vagy hitetlen légyen, nincs ember a világon, kinek keble fel nem indulna, midőn egén a mennydörgés szava felhangzik, s a föld a vészrázott erdő sóhajtásaival eltelt; légyen, hogy csak öngyengeségét érzi e nagy s kormányozatlan erő ellenében; légyen, hogy egy magasabb lény szavát hallja e hangokban, s nem tűrhetve önparányiságának érzetét, azt hiszi, hogy a nagy természet egét fellegekbe borítja, mert ő szenvedett vagy veszélyekkel fenyíttetik: mindegy; legyen Isten vagy a vak sors, mi előtt hódolunk, szívünk egészen nyugodt ily pillanatokban nem maradhat soha.
A vész azalatt kitört, villám villámot, csapás csapást ére, a zápor zúgva hull. Mikor a párizsi úthoz érénk, melyen át kelle mennünk, hintó szágulda el mellettünk. Ez a mi kocsink volt – szóla Júlia. – Istenem, mi történt? – S ismét továbbmenénk, inkább futva, mint járva patakká vált utunkon, s így értünk a házhoz.
A pitvaron az öreg kertész jöve elénkbe, egy agg szolga, ki még a zendülés előtti időkből maradt a háznál. – Mi történt itt? – szóla Júlia sápadt arcokkal. – A gróf beteg – felele az öreg elfojtott hangon –; de – tevé hozzá, látva Júlia megindulását – nem lesz semmi baja; ó, édes jó grófné, ne ijedjen meg, csak kis változása van, nem lesz semmi baja – s a jó öregnek egy nagy könny perge le arcain. Júlia atyjához repült, a szoba sötét vala, csak egy lámpa álla az asztalon, s az is körülkerítve világernyőkkel. A gróf ágyán feküdt, arcain halotti sápadtság, behunyt szemekkel nyugodva, úgyhogy alig lehete észrevenni, hogy lélegzik. Az ágy mellett a falusi plébános imádkozott, a beteg fejénél komornyikja állt, kendővel törölgetve urának homlokáról az izzadságot. Mikor beléptünk, a plébános Júliának elébe ment, és suttogva mondá, hogy még él. – Az Isten jó – folytatá nyugodt hangon –, talán még megtartja; imádkozzunk érette. – S az ősz férfi letérdelt Júlia mellé, s ismét hallgatás lőn a szobában, csak néha az ima mormogása, vagy az elvonuló vész távolabb dörgéseitől félbeszakasztva.
Nem írhatom le, miként hatott az egész jelenet reám. Mikor a házat pár óra előtt elhagyám, az öreg még egészséges vala, jókedvűen, mint itt falun közönségesen lenni szokott, járt körül velünk a kertben, s mutatva a változásokat, melyeket már tett, s melyeket tenni készül, oly biztosan szólt a jövőről, mintha még félszázadra számolna: s most... Ablaka mellett állt egy rózsa, melyet éppen e napokban kapott Párizsból, mint egy egészen új nemet, mely csak most hozatott be Angliából. Ágai már teli voltak bimbókkal, bimbóinak egyike ma reggel már fakadni kezde, s az öreg örvendve várta az estét, hogy megláthassa nyílt virágát; s lám, még ez sem, ez egy kis remény sem teljesedett. Mosta virág teli kehellyel állt az ablak mellett, de ő nem láthatá többé. – S ilyen az ember élete. A nap, mely bércek fölött emelkedik, talán nem fogja átfutni pályáját; a harmat, mely a mezőkön áll, még fel nem szikkadott: s ő nem lesz többé. S mi mégis a távolba helyezzük reményeinket; s mi mégis nagy kört keresünk e parányi élet céljául, s bizonytalanok, vajon marad-e csak egy napunk, melyben éldelhetünk, napról napra feláldozzuk jelen örömeinket, egy távol bizonytalan jövő reményeinek. Ó, balgatagság! s ha e jövő eljő, ha a régen várt napok, melyeknek annyit áldozánk, végre feljönnek: vajon édesebben fogunk-e éldelhetni később, mint most? vajon a szív, melynek szerelmét elnyomtuk, melegebben fog-e érzeni akkor, ha majd szabadságot engedünk neki? munkafáradt testünk élénkebb érzékekkel fog-e bírni, lelkünk magasabb gondolatokkal, mint most, hol emelkedését visszatartva, minden erőt talán csak arra használánk, hogy később függetlenséget szerezzünk? S vajon e rövid függetlenség maga vissza fogja-e pótolhatni azon hosszú éveket, melyek alatt érte szolgáltunk? Ó, balgatagság! hányadik játszó nyerte vissza csak tételét is? s nem vala-e jobb egészen elmaradni a játéktól, s éldelni azt, mit bírt, mint hosszú fáradás után csak azon örülni, hogy idejénél többet nem vesztett? – Ily gondolatokba merülve álltam az ablaknál, majd kinézve a sötét égre, hol a fellegek oszlani kezdének, s míg a láthatár fölött még villámok hasogaták a szétfoszló fekete tömegeket, már egyes csillagok tűntek fel; majd a beteg ágyára, hol Júlia állt, fájdalma egész szépségében, angyalként őrizve a haldokló végpillanatait. S nem angyal-e ő, gondolám magamban, angyal, kinek boldogságát elvevé az ég, de kinek könnyeket adott helyébe, hogy az emberek között járva, rokonnak érezhesse magát velök, s jobban vigasztalhassa fájdalmaikat.
Éjfél elmúlt, mikor az orvos Párizsból megérkezett. Jobban találá, noha még a legnagyobb veszedelemben; a szélütés, amint látszék, nem vala halálos, de új rohamtól kelle tartani. Az orvos aludni ment, a komornyikot és plébánost Júlia maga küldé el, s magunk maradtunk a szobában. Hallgatva ülénk az ágynál egymás ellenében, s csak az óra percegése szakasztá félbe a csendet.
Végre a beteg felnyitá szemeit, bámulva tekinte maga körül, mintha egy nehéz álomból ébredve, még fel nem találhatná magát. Júlia felébe hajolva kérdezé: mit parancsol.
– Semmit, kedves leányom – szóla az agg gyenge hangon –, de szép tőled, hogy nálam maradtál; legalább láthatlak, s ez jólesik. – S az aggnak arcain egy gyenge mosolygás lejte át, midőn leányát látá, s érzé a csókot, mely kezét fölmelegíté. – Hogy érzi magát, kedves atyám – kérdezé Júlia ismét. – Igaz, mikor láttalak, szinte elfelejtém, hogy beteg vagyok – viszonzá az agg nyugtalanul –, pedig, ki tudja, talán kevés pillanataim maradnak, s még sokat kell beszélnünk egymással. – Júlia vigasztalást akara rebegni, s helyette zokogni kezde. – Ne sírj, kedves leányom – szóla az öreg ismét –, habár magamon kívül látszottam, hallottam mindent, mit az orvos beszélt, s nem ijedtem meg; én nem félek a haláltól, csak te légy boldog, s megelégszem. – Felőlem kérdezősködött. – Jó, hogy itt vagy – szóla, midőn észrevett –; éppen küldeni akartam érted, hozzád is van egy kérésem, te nem fogod megtagadni. – A beszéd látszólag nehezen esvén neki, kértük, hogy ne szóljon holnapig, előre megígérve minden kívánatának teljesítését.
– Holnap! – szóla az agg szomorúan mosolyogva – ki mondhatja nekem, hogy holnap még élni fogok; hogy e szemeket, ha még egyszer álomra behunyom, még felnyithatom-e? Nem, kedveseim, mindjárt kell szólnom, s ha megígéritek kérésem teljesítését, nyugodtabb leszek. – Egy pillanatig hallgatott, mi az ágy mellé térdelénk, hogy jobban hallhassuk elgyengülő szavát; végre így szólt: – Végivadéka vagyok családomnak, címerem velem sírba száll; nevem, mely egy ezredig fénylett, elhangzik; ám legyen. Évekig imádkoztam Istenhez fiúgyermekért: nem hallgatá meg imámat, s én nem panaszkodom. De hogy téged adott gyermekül, kedves Júliám, hogy téged állíta haldokló ágyam mellé, hogy nehéz fejem kezed között pihenve, még e földön mennyei nyugalmat érezhete: ezért áldom bölcs végzetét, mely irántam oly kegyes vala. Én büszke valék s vagyok reád, gyermekem, habár nevemet nem viselheted is. Csak egy fájt sokszor, hogy magányosan foglak hagyni a világon; tőletek függ e végaggodalomtól fölmenteni lelkemet.
Júlia márványhalványan állt az ágy mellett, minden tagjain reszketve; szívem szenvedélyesen doboga, mintha szét akarná törni mellemet.
– Te Júliát szereted – szóla hozzám fordulva –, bár soha nem mondád, én régen, s talán elébb sejdítém, mint tenmagad. Akarod-e nődnek venni leányomat?
Magamon kívül valék, alig bírhatva a gyönyört, mely keblemet vészként eltölté, ajkaimhoz szorítva kezét, záporként törtek ki könnyeim.
– Értelek – folytatá az agg –; most nyugodtan fogok meghalni, mert Júlia maga mondá, hogy szeret. Ó, mondd ki még egyszer itt, haldokló atyád előtt mondd Gusztávnak, hogy szereted, s övé léssz. – Júlia hallgatott. – Ó, miért nem mondanád ki nyíltan, miért hallgatnád el álszemérmességből azt, mi atyádat végpillanataiban boldoggá teszi? Volt egy idő, hol e szó nekem mondatott, s hol véghetlen boldog valék általa; s ha majd ajkaidról hallom, elpiruló arcaid anyád képét fogják előmbe teremteni, s ha éltem végórájában legszebb pillanatjára emlékezem, biztosabb leszek, hogy ifjúságom boldogítóját fel fogom találni.
– Ó, atyám! – szóla Júlia, s könnyei elfojták szavait.
– Ne sírj, leányom – szóla az agg meghatott hangon: – te mindig kedves jó leányom voltál, s míg élsz, boldogítani fog a gondolat, hogy atyád végpillanatjait megédesítéd, s haldokló szívének azt adád, mi legszükségesebb, mikor a földtől búcsút veszünk – nyugalmat. Lebegjen mindig áldásom körülötted! Így szóla gyengülő hangon, remegő kezeivel simogatva leánya arcait – te Gusztáv nője léssz?
– Leszek – szóla halkan Júlia.
– Adjátok kezeiteket – szóla végerővel fölemelkedve ágyában –, úgy, kedveseim, s most itt, egy haldokló ágya fölött, itt, atyátok kezében esküdjetek örök hűséget egymásnak.
– Esküszünk! – szólánk mindketten, s az öreg az éghez emelé szemeit. – Legyetek megáldva e világon, gyermekeim – szóla, s halványan visszaesett párnájára. Még elhűlt ujjai között tartá kezeinket, mikor az orvos ismét a szobába lépett.
Három nehéz napot tölténk az öreg ágyánál; a rendkívüli felindulás, mellyel szólt, lelkének erejét fölemésztette; s mint az elalvó tűz, mely felfúva még egyszer lángot vet, de csak hogy hamarébb aludjék el: így fogyott e pillanattól kezdve ereje. Az orvos megszűnt reményleni, a cselédek sírva vagy munka nélkül tévelyegtek körül, majd urok állapotjáról beszélgetve egymás között, majd kérdésekkel fogva körül a komornyikot vagy mást, ki éppen a beteg szobájából jött ki; minden szomorú alakot vőn magára, az egész házat csak egy gondolat tölté el: a halál.
Csak egy boldog vala a házban: én. A boldogság nem örömeinktől függ, sőt néha közelebb áll a fájdalomhoz; miként a föld soha több virágot nem hajt, mint miután sokáig téli álmában kopáran álla, miként a nap legszebb pillanatja az, mely éppen az éjre következik: így szívünk akkor telik el a legszebb érzeményekkel, akkor sugározik legtisztább fényben, mikor soká kopáron, soká sötéten állt; mintha az örömnek is könnyek kellenének, mint a napnak eső, hogy sugáraival felépíthesse szivárványát a tér fölött. Ha visszagondolok egész életemre, nem emlékezem napokra, melyekben oly boldog valék, mint ezekben, miket Júliával atyja betegágyánál tölték. Ne gondold azért, hogy szenvedései szívemet érzéketlenül hagyák. Ifjabb valék még, hogysem önszerencsém az idegen szenvedéseket velem elfeledtetheté, s azonfelül házában töltve majdnem egész időmet, igaz vonzalommal ragaszkodám a nyájas öreghez. Korának jó tulajdonait úgy bírva, mint hibáit, valamint az országos életben nála embertelenebb elvű férfit nem ismertem, úgy házi körében nyájasabb, udvariasabb nem lehetett senki; s maga Armand, minden elvbeli ellenkezése mellett, nem állhata ellent e jó tulajdonoknak, s többször megvallá; hogy iránta, kit gyűlölnie kellene, inkább hajlandóságot érez. De nálam e jó tulajdonokra szükség nem is vala; legnagyobb jótevőmet látám a grófban, s szívemből keseregtem betegségén; s lám, mégis boldognak érzém magamat ágya mellett; nemcsak mert ápolhatám, s mert az önösség mindenikünknek annyira természetében fekszik, hogy még a legjobbik is, midőn másnak fájdalmait enyhítheté, vagy baját vigasztalja, a megelégedés közben, melyet, ha máson jót tesz, érez, az idegen szenvedésről szinte megfeledkezik, hanem boldognak szerelmem által is, boldognak Júliám körében, kinek birtoka egy világ kínjait elfelejttette volna velem. Nem voltam-e Júliámmal? nem oszthattam-e vele a szeretet nehéz gondjait? nem éreztem, nem sírtam-e, mint ő? Beszínlelve magamat lelke szentségébe, nem vettem-e magamra keserve felét, hogy könnyebben hordhassa? Ó, s ha még láttad volna őt, amint ott ült könnytelt szemekkel, atyja halvány arcain kémlelve érzeteit, a hallgatónak minden kívánatát sejdítve; ha láttad volna, midőn a betegnek vizet nyújtott, vagy orvosságot, vagy párnáját igazította; hallottad volna, mint vigasztalta beteg atyját, s ha az agg elszunnyadott, önmagát; ha hallottad volna, midőn velem az ablakhoz jött, és atyjáról beszélt, s a boldog napokról, melyekben még egészséges vala, s azután megint az ágyhoz ült, órákig minden lélegzésére figyelve: imádtad volna. S ha végre éj lett, s az álom rajta is hatalmat vőn; ha fáradt szemei hosszú küszködés után behunyódtak, s atyja vánkosára támasztva fejét, az angyal pihenve feküdt előttem, körülöttem a homályos szoba s az éj véghetetlen csendje, s a nagy álom fátyolként átvonva minden élet s szenvedés fölött; ébren csak én magam, csak én egyedül érezve boldogságomat, csak én, ki kedvesemre nézve érezhetém, hogy van egy való e földön, mi szebb legbájlóbb álmainknál!
Ki asszonyt háza belsejében nem látott: nem ismeri bájait. Ez azon kör, melyet az asszony önmagának teremt, melyet ő maga éleszt gyöngéd érintésével, s melyben mindig nemesül. Bármi mélyen süllyedett az asszony, adj házi kört neki, csodálkozni fogsz, mivé lett; a féreg, mely elébb földön csúszva az átmenő lábaitól tapodtaték, befonta magát érzeményeinek száz fonalaiba, s ha később látod, mint színes lepke emelkedik ég felé. Szép szándékok s önzés sugallta tettek közt foly a férfi élete, míg a szerényebb asszony háztüzét oltárrá változtatja, melyet naponkint fölszentel önáldozatával. Ki önmegtagadást keres: tekintsen egy asszonyszívbe, s többet fog találni, mint Hellász s Róma héroszai közt. – Ha így előtte ülve egész éjeken át, hallgató boldogságban képén pihentethetém szemeimet; ha néha álmai közt pirulni látám, vagy ajkain gyenge mosolygás játszék, s én gondolhatám, hogy rólam álmodik; ha látva ennyi szépséget, emlékezve ennyi tökélyre, eszembe juta, hogy mindez enyém lesz, hogy mindezt bírni fogom, boldogítani! s ha végre az éj elmúlt, az ég fokonkint világosabban kékült be ablakunkon, a tölgy levelei, a friss korányfuvalom által mintegy felébresztve, rostélyunk előtt suttogni kezdének, míg: az első napsugárok, átfutva szobánkon, a falakon fényt, Júlia képén korányszínt terjesztének el, s kedvesem fölserkene álmából, mint a virág, melynek kelyhéből a harmatcsepp lehull, megrázkódva emelkedik álmából, s körülinog egy pillanatig, s ismét atyjához fordult, s mihelyt életéről biztosítva vala, halkan jó reggelt kívánva hozzám fordult – ó, mi véghetlen boldogság tölté ilyenkor lelkemet! – Nem hiszi senki, mennyi öröm mosolyg előnkbe csak egy arcról is, ha magunkat szeretve gondoljuk.
De mit ér visszaidéznem e boldog pillanatokat? mit ér e szép órák kísértetét felhíni lelkem mélyéből? Nem volt-e elég egyszer vesztenem ennyi boldogságot, s új bájló álmokba kell-e szenderítenem lelkemet, hogy ismét keseregjen az álmok után is? Mit ér a puszta vándorának, hogy fáradtan lepihenve virányokról álmodott, s gazdag lakomákról s kedvese öleléséről; végre ébrednie kell, s látnia a sivatagot maga körül, s érzenie szomját s elhagyatottságát; és sírni ismét, mint mikor a zöld határ először eltűnt szemei elől. – S előttem örökre eltűnt éltemnek zöld határa, körülöttem véghetlen sivatag nyúlik. Bájló álmak! mit bántjátok lelkemet? nem elég keserű-e a gyümölcs, melyet keblemben hordok? miért emlékezzem még arra is, mily szépek valának a virágok, melyekből fejlődött! – Ó, adj nyugalmat, Istenem! nyugalmat e szívnek, mely szenvedései közt hozzád fordula. Hisz e messze világon nincs hely, hol megpihenhetnék, csak oltárod; ne engedd, hogy a világ elragadja ismét szolgádat. Hab vagyok én, melyet a vész felkapott; ó, csillapítsd, Istenem, a szenvedelem fergetegét, mely bensőmet feldúlá, hogy lelkemben eged képe tükrözzék ismét, hogy ragyogva álljak fenséges sugáridban, s áldva nézzek feléd.
Hisz kegyes vagy, s irgalommal nézesz emberi gyarlóságainkra. Mikor fenségedben a tenger fölött járva, híved, ki oly bátran szálla ki a habok közé, kételkedni kezde, s elmerült, szelíd hangon így szólál: kishitű ember, miért kételkedtél? De e rövid szemrehányás után kiterjesztéd kezedet feléje, s biztosan a parthoz vezetéd gyarló követődet. S ím, én is kételkedtem, én is elmerültem a habok közé; honnan menekvés nincsen: s engem nem emelnél ki magadhoz? Ó, kishitű ember, miért kételkednél? így hangzik keblemben egy szó, s én érzem, hogy a te szavad vala. El kell elébb tűnni a csillagoknak, melyek éjjelünkön ragyogtak, mielőtt hajnal jöhet, s el kell veszni a fénypontoknak, melyek ez élet éjjelét derítik, mielőtt a hit ragyogó világa fölemelkedhetik határain; de egykor feljő; egykor a szív megfosztva kis vagyonaitól, ez egy nagy boldogsággal telik el – s máris érzem közelgni e pillanatot. A gyűlölés megszűnt, gyermekségem tiszta emlékivel visszajöttek könnyeim, s e szív napról napra nyugodtabban dobog. Társaimnak buzgó imája s a szent ének, mely templomunkban felhangzik, nem tölté el lelkemet még örömmel, mint azokét, kiket igaz hit lelkesít; de szívemben boldogító sejdítés ébred, hogy egykor ajkaim is fel fognak szólalni a nagy karban, mely teremtőjéhez emelkedik; s ha a forró vágy, mely lelkemet a hit után eltölti, még nem teljesedett is, legalább nem kínos többé, sőt néha édes, mint a remény. Légy nyugodt, lelkem, talán nemsokára a végcseppig kiüríted keserű kelyhedet; hisz aranynak látszék, midőn ajkaidhoz emeléd, talán fenekén felcsillog ismét a fény.
Három nap után az orvos végre Júlia atyjának életét minden veszélyen kívülinek nyilatkoztatá; képzelheted boldogságunkat. Júlia magánkívül vala örömében; s én rég megszűntem mást érzeni, mint ő. De e tiszta öröm rövid ideig tartott. Júlia napról napra szomorúbbnak látszék; s ha néha szemein könnyek nyomát látám, s bánata okáról kérdezősködve, mindig csak azt nyerém feleletül, hogy nem sírt, szívemet nehéz aggodalom tölté el. Igaz, hogy az öreg sokszor rossz kedve által kötelességünket nehezíté, de én Júliát ismerém, s miután oly békességesen látám tűrni atyjának minden szeszélyeit, míg egészséges vala, nem gondolhatám, hogy most az üdülőtől rossz néven vehetné ok nélküli felgerjedését. S azon felül nem volt-e az öreg sokszor nyájas? nem szólt-e órákig jövő boldogságunkról, s miként minden kívánata beteljesedett egyesítésünk által? – Talán nem szeret – így gondoltam néha magamban –; s csak atyja kedveért lép velem az oltárhoz. De hát nem gondolám-e szeretve magamat már Avignonban, hol atyját nem ismerém? És ha – tűnődtem tovább, s lelkem előtt ismét Dufey képe támada fel –, s ha őt szeretné, s én csalatva volnék? Balgatagság! s miért csalna engem? mi oka lehetne? De atyja! – így aggódám tovább – nem lehet, ez nem történhetik, hisz a lehetőségnek megvannak határai, s az ég, mely e szívet úgy alkotá, hogy Júlia nélkül ne élhessen, nem teremtheté őt csalfának. S így tűnődtem napról napra inkább. Mint az, ki nehéz álomba merülve küszködik szomorú képei ellen, s százszor vigasztalva magát, hogy csak álmodik, mégsem űzheti el azokat magától: így küszködém e gondolattal, míg végre magam is, s talán Júliánál inkább, elszomorodtam. Boldog csak az öreg vala köztünk. Nem mintha leánya szerencséjének örült volna, s mert ismerve jellememet, annak jövőjére nézve, mit e földön legkedvesebbet bírt, megnyugodott; szívét megelégedéssel főképp az tölté, hogy leánya egy nagy, hozzá illő név örökösével egyesül, a többi mind mellékes dolog vala. – Ha egyszer majd a törvényes király visszajő, s jönnie kell nemsokára – így szóla sokszor –, megkérem, hogy neveimet s címeimet rád ruházza át, s így az tovább fog élni, felmagasztalva még a tiéd által, melyhez csatoltatott, mintegy kettőztetve korát; gyermekeitek nemessége két ezred fényét hordja magával, gazdag, tisztelt, az első Franciaországban. S tudod-e, mi az, az első család Franciaországban, melynek nemessége régibb, mint Európának országai? És senki sem fog ellentmondhatni ez állításnak; én egy connétable-t számolok őseim között, te kettőt, s hány maréchal s országnagy lépe ki ivadékunkból; családi történetünk a nemzet krónikája. Lám, nem az, hogy magam sírboltba szállok, sőt még az sem, hogy tőletek válnom kell, hanem csak az, hogy családomnak utolsója szállok le a sírba, s leányom nem vezérelve senkitől, miután a pajzs felfordítva felfüggesztetett sírboltunk fölébe, talán egy pórnak nyújtja kezét, olyannal osztja birtokunkat, ki vele nem egyszületésű: az fájt halálos ágyamon. – Volna fiam, nyugodtan halnék még ma.
Nem találva más okokat, végre e kifakadásoknak tulajdonítám Júlia szomorúságát; mert hogy ez Júliának fájt, azt természetesnek látám. Míg ő haldokló atyjának ágyánál állva, életét adta volna, csakhogy végső pillanatait egy örömsugár hassa át; míg ő nem látott, nem hallott semmit, nem gondolt semmiről, nem emlékezék a világról, s hogy rajta éldelni neki is jog adatott, addig atyja számítva feküdt ágyában; addig családja fennmaradásán tűnődék; addig nem érezve fájdalmat, hogy ily leánytól kell megválnia, azért vádolá végzetét, hogy fiút nem ada neki. – Mit ér e leány neki? mit ér hű ragaszkodása? mit érnek a meleg szerelemcseppek, melyek homlokát áztatják? – hisz leány, s ez nem viheti tovább nevét; ez nem tarthatja fel családját; mit bánja ő, hogy általa sirattatni fog: a világ legrosszabb gyermeke kedvesebb neki e leánynál, csak fiú legyen. Közönséges emberek szeretik gyermekeiket jó tulajdonaikért: ő fentebb áll, nála a család fennmaradása a cél; mit bánja, ha gyermekei szívtelenek, mint önmaga, a név mégis fennmarad, s ha a nagy család még egy századig fennállva, végre mint az aloé egy virágot hajt, a világ, mely a rózsákat megveti, nagyobb zajt fog ütni bámulatában, mint száz tavasz virágzásán. Nem mérjük, hanem számoljuk az ivadékokat, s habár a fa véghajtása, mely csúcsán áll, oly gyenge, hogy ha a földön állna, egy gyermek által porba tapodtatnék: ki meri mondani, hogy nem magasan áll?
Hogy e tapasztalás Júliának keserves vala, bizonyos; sőt magam is elidegenítve érezém magamat akkor azon férfitól, ki halála ágyán ily hidegen tuda számítani, s céljának elérésére érzeményeket színlelni e végső pillanatban is, melyek lelkét nem melegíték. De végre, ha mindent meggondolunk, ki nem áldozza fel előítéleteinek az igazságot? s ki merné a grófra fölemelni kövét, s mondani, hogy előítéletei nincsenek? – Idegen előítéleteket nem értünk, s kárhoztatjuk vagy nevetjük, s mégis magok az okok, melyekkel ellenök fellépünk, sokszor, sőt közönségesen, nem egyebek, mint ismét előítéletek. Nem kellene oly büszkéknek lennünk.
Valmontné most többször jött házunkhoz. Én nem nagy vonzalmat érzék hozzá, s többnyire kerülém társaságát; részint, mert az egészen világi örömökben elmerült asszonyon kedvet nem találék, részint s talán inkább, mert Júlia több ízben félig tréfából, az öreg gróf pedig minden komolysággal mondá, hogy szeret, s vigyázzak magamra, nehogy szép szemei lekössenek. Megvallom, maga a gondolat, habár tréfából kimondva, hogy Júliámnál mást szerethetek, bántá lelkemet.
Egyszer éppen a kertből jövén, Júliámhoz sieték, s nem léphetve vissza illetlenség nélkül, noha a marquise is ott volt, bementem. Jöttöm váratlan, s a két asszony zavarodott vala; Júlia egy nyitott levelet rejte keblébe, s arcain könnyek peregtek le, melyeket sietve letörölt; a marquise kényszerített mosolygással viszonzá köszöntésemet, s miután a beszélgetés még egy ideig a legnagyobb feszességgel tovább folyt, a marquise eltávozott.
Júlia hallgatva ült munkaasztalához, én az ablaknál virágait nézém; nem írhatom le, mi fájdalmas érzeményekkel tölté el e látszólag közönyös történet szívemet. Végre nem tűrhetve tovább e hallgatást, Júliához menék, s nem tudva mit mondani, hosszú habozás után végre így szólék: – Júlia, ön valamit titkol előttem.
Ő elpirult, s tovább dolgozott.
– S nem volna-e jogom – szólék remegve tovább – e szív titkaihoz?
Fölemelé fejét, arcai lángoltak, midőn rám tekintve így szólt: – Ön jókor kezd szólani jogairól.
Valami oly hidegen megvető vala e tekintetben, s annyi keserűség e szavakban, mi egész belsőmet megrázá. Meg valék semmisítve, magamon kívül járék fel s alá a szobában, s lelkemben száz gondolat, száz ellenkező feltétel küszködött. Végre elhatározám magamat, s Júliához lépve ismét, így szólék: – Júlia, ha ön más jogokat ért, mint melyeket a szerelem önként ad, csalatkozik; én szívétől kívántam bizodalmat, nem mert esküvel köté le életét az enyémhez, de mert szeretve gondolám magamat. Engedelmet e tévedésért.
Júlia csodálkozva néze rám; szemeim könnyekkel teltek el, midőn így folytatám: – Ó, Júlia, engedelmet, hogy szeretve mertem gondolni magamat; én, az érdemetlen, kinek jogot nem adhata semmi, mint hű ragaszkodása s azon érzemény, hogy habár keveset bír, nem bír semmi olyast, mit feláldozni kész nem volna, szeretve öntől, ki e föld legszebb, legbájlóbb asszonya; de ki tehet róla, a csalódás szebb volt, mint hogy ellenállhaték, s eléggé büntetve vagyok, hogy azt el kelle vesztenem.
– Gusztáv – szóla Júlia látszólag meghatva szavaimtól –, mi bántja szívét?
– S ön kérdi ezt? – szólék elragadva fájdalmamtól. – Ó, kérdje e földet, miért sötét, ha napja leszáll; kérdje a gyermeket, miért könnyezik, ha anyja sírja fölött kesereg; kérdje a fát, miért fonnyadt el, ha gyökeréről levágatott. S mi ez az én keservemhez képest? Csak az én veszteségem pótolhatlan, csak az enyém előre nem látható, csak az enyém egy hosszú véghetlen szenvedés. S ön kérdi, miért kesergek? s nem tudja-e, mi a szerelem? E szív, oly tiszta, oly angyali, nem érzé-e soha egész lényét elmerülve egy másban, nem álla-e elkülönözve a világtól, nem látva, nem hallva, nem érezve semmit, mint kedvesét; boldog, ha mosolygani, pokol kínjait tűrve, ha kesergeni látá; Istennek gondolva magát, ha jöttével könnyű pirosságot teremthete kedvese arcain; ez egy érzeményben gyökerezve minden erővel, s mégis oly erősen, oly reménydúsan az élet vészei közt, mint a fa, melyet a szél megrázhat, s mely megvetve ingatja ágait csapásai alatt. S ön nem érezte ezt soha?
– Nem értem önt – mondá Júlia, szinte elijedten tekintve rám.
– Jól van – folytatám –, lám, így szerettem önt én; vagy nem így: mint én szerettem, azt szó nem mondhatja ki, elme nem foghatja meg; s ha tekintetem nem mondá ki, s remegő szívem nem érezteté szívével, nem fog érteni soha. S tudja-e, mi az, ezt egyszerre elveszteni, mindent egyszerre; egy világot teli örömökkel, egy múltat, melyről évekig álmodoztunk, s mely most mint csalódás áll előttünk; jövőt, melyben édent képzelénk, s mely egyszerre egy határtalan pusztaságként terül el előttünk.
– Gusztáv, mi jut eszébe? – szóla remegő hangon Júlia.
– Semmi! – szólék elkeseredve – semmi, csak az juta eszembe, hogy az élet szép dolog, s hogy jól teszi, ki hozzá ragaszkodik, de csak, míg tőle valamit várhat; mert ha végre az, mit aranynak gondolt, sárgafölddé válik kezei között, az balgatag, ki e terhet el nem veti, s tovább fárad vele. Eszembe jutott, mi kedves vala ez élet nekem, csak egypár héttel, egypár órával ezelőtt; hogy megaláztam volna magamat, csak hogy tovább bírhassam; hogy térden csúszva rimánkodtam volna egypár óráért, hogy áldottam volna a zsarnokkezet, mely láncokat adva lehelni hágy; s hogy most nincs dolog oly alávaló e földön, melyért ez életet oda nem vetném.
– Gusztáv, ön ma szörnyű – mondá Júlia halaványan –, de én nem értem fájdalmainak okát.
– Jól van – szólék elkeseredve –, beszéljünk hát nyíltan. Hogy önt szerettem, s miként szerettem, azt ön maga tudja; e szív nem tud hazudni, s nem tud titkolni, s ön bizonyára sohasem kételkedett érzeményeimben; hogy boldog valék, midőn atyja ágyánál hűséget esküdött; hogy száz fellegvárakat építék azóta, melyekben mindenütt boldogságom lakott, nem szükség mondanom; hogy ön nem szeret, azt szíve érzi, s úgy tartom, nem szükség elbeszélni történetemet.
– S ki mondta azt önnek? – kérdé Júlia elpirulva.
– Ki? – szólék fájdalomelfojtott hangon. – Ó, a szívnek nem sok kell, hogy megértse sorsát. Körüljártam a viruló téreken, hol a tavasz ezer ibolyát teremte, s megkérdék minden virágot, s a nagy virágozás felelt: Júlia szeret; s fölnézék a csillagokhoz, s ragyogó sorukból olvastam: ő szeret; s a csalogányok éneke s az erdő zúgása s a nap s az éj, amerre csak fordulék, minden egy hangon kiáltá előmbe: légy boldog, ő szeret; szeretlek, ezt ismétlék gyenge hangon önnek ajkai is, s szívem már nem bírá gyönyöre terhét; – az egész világ hazudott: hallgatása most megmondá a valót.
– S mert egy gyermekes kíváncsiságnak megfelelni nem akarék – viszonzá komoly hangon Júlia –, mert hallgaték, hol szavaim csak szívét bánthaták, vagy legalább oly dologról tudósították volna önt, mihez köze nincs, s melyen nem segíthet: ön azt hiszi, hogy adott szavamról megfeledkezem, s atyám előtt letett eskümet megszegem? Ön nem ismer.
– Ígérete, esküje – szólék szomorúan – egy adott szó. S ön hiszi, ha ez ígéretet teljesíti, ha esküdt szavának megfelel: akkor megelégedhetem? Ha ön az oltárhoz lép, s igent mond; ha atyja kedveért talán elfojtja még könnyeit is; magát gyermeki kötelességérzetből vagy talán könyörületességből feláldozza, s nőm lesz, nemde, mi mást kívánhatok még? Nem fogok-e a világ előtt oldalán járhatni? s ha majd bájait mindenki magasztalja, büszkén mondhatni: ez asszony, kit ti bámultok, az enyém, mert haldokló atyja egy esküre kényszeríté, s én elfogadtam áldozatát; az enyém, mint az ázsiai zsarnoké a rableány, lekötve ezer láncokkal; ez asszonynak kötelessége engem szeretni, vagy legalább szeretetet színlelni, vétkeznék Isten s emberek ellen, ha nem hazudná ez érzeményt, nem fogom-e átfoghatni szabadon karjaimmal? s ha szíve nem fog sebesebben dobogni öleléseim alatt, szerencsés lehetni a gondolatban, hogy e szív, melyet az ég boldogságra alkotott, boldog nem lesz, mert mást szeretni nem fog; s ha ajkaim hideg ajkaihoz szorulnak, s lángoló csókomra csók viszonoztatik, nem fogom-e boldogan érzeni: mi híven teljesíté nőm kötelességét? ha halvány arcait látom, s reggelenkint könnyek nyomát, nem fog-e vigasztalni az öntudat, hogy ez arcok miattam halaványultak, e könnyek mind általam facsartattak? Ó, én véghetlen boldog leszek, nemde? S mit kívánhatnék még ezen felül? Ó, Júlia, szerelmet, szerelmet kíván e szív. Mióta legelőször látám, mióta a szív először emelkedett szenvedélyében, csak ezért kérém a végzetet; a gondolat, hogy valaha enyémnek nevezhetem, szebb vala, mint hogy reményleni mertem volna, s én boldog lehetnék anélkül is; ha szeretve tudám magamat, mit bántam a többit én. Ha a napot fellegek borítják, a föld mégis világos marad, míg egén áll, ha ragyogni nem látjuk is; s én boldog leheték távol Júliámtól; csak tudva azt, hogy lelke felém sugározik, s csak idegen akadályok tartják távol tőlem. De szerelmet kívántam, lángoló szerelmet, minő e szívet tölti, véghetlent, öröklőt. Lelkemet adám szerelmemnek, s lelket kérék; mit ér a test nekem? nem éldelni, szerettetni akartam; mit ér birtoka? önnek több, mint hogy egész boldogsága feldúlása nélkül adhatná, nekem nem elég.
Júlia hallgatott, de meghatva néze rám, s szemei könnyekkel teltek.
– Ó, Júlia! – folytatám elragadtatva – miért nem vala bizodalma hozzám? mikor atyja előtt gyermeki szeretettől kényszerítve örök hűséget esküdött, miért nem mondta akkor mindjárt, mihelyt magunk valánk, hogy az ígéret kényszerített vala? Fájt volna, de akkor szívem még nem szokta meg a gyönyört, s tűrhetém. A föld legboldogabb embere egy pillanatig, miután ez eltűnt, legalább azon öntudat vigasztalhatá lelkemet, hogy Júliám bízott bennem, s hogy nekem köszönheti boldogságát. Atyjához mentem, s mondtam volna, hogy nem szeretem, vagy hogy szavam már lekötve levén, nem teljesíthetem ígéretemet; atyja megvetett, a világ talán rágalmazott, de Júlia becsült volna, s én megelégedhetém. De most, ó, hogy most kelle erre jutnom; hogy miután már hozzászoktam a boldogsághoz, midőn egész jövőmet ez egy reménnyel összekötém; hogy most, miután, mint a holdkóros, a gyönyör legmagasb fokára érék, kiáltja fel nevemet, hogy ébredve ily magasról lezuhanjak, s elvesszek; hogy most, miután az édes italt végcseppjéig kiürítém, mondja, hogy méreg vala, s hogy vesznem kell: ó, Júlia, az kegyetlen.
– Gusztáv – szóla Júlia mindig inkább meghatva –, mi hasztalan kínozza önmagát.
– Ne szóljon így hozzám – viszonzám elfojtva fájdalmamtól –, ne legyen oly nyájas az iránt, kinek esztelen szerelme szívének bizonyára csak fájdalmat okozott; e szelíd hang újra felveri szívemet, s nekem nyugalom kell. – Mit használ? mi szükséges, annak később vagy előbb úgyis történni kell; minek ez új meghatás? Atyjához fogok menni, s meg fogom mondani, hogy szavamat nem teljesíthetem, s azután ne féljen, jelenlétem nem fogja többé bántani nyugalmát; az öreg rám fogja halmozni egész megvetését, átkát talán; de ön atyjának kedves fog maradni, önt szeretni, csodálni fogja az egész világ, mint eddig, s ez elég nekem.
Könnyeim záporként törtek ki, Júlia megszorítá kezemet. – S ön – mondá lágy hangon –, ön, ki engem úgy szeret, ki nélkülem nem élhet?
– Én – szólék –, s ki szól rólam? Mi vagyok én, hogy boldogságom számbavétethetnék, ha Júlia nyugalmáról van szó? Isten vagyok-e, hogy áldozatokat kívánhatnék, vagy ha nyújtatnak, elfogadhatnám anélkül, hogy önmagamat meg ne kellene vetnem? Ó, Júlia! legyen boldog, bárhogy s bárki által, én megelégszem. Áldani fogom végzetemet, s büszke lenni, valahányszor arcain öröm ragyog fel. Csak boldog legyen, hogy e szív soha meg ne bánja tettét, s legalább azt érezhesse vigasztalásul, hogy nem hasztalan vérezett. – Júlia sírt. – Ne sírjon, angyal, ne sírjon értem! hisz egyszer mégis boldog valék, habár csak képzetemben, de boldog, mint senki más e földön nem volt, s e csalódás emléke édesebb leend, mint másoknak egy egész élet teli éldeletekkel. Hisz ön nem fog egészen felejteni, nemde?
– Gusztáv – szóla Júlia remegő hangon: – szeretlek.
– Szeretsz! – kiálték föl szinte elijedve a véghetlen gyönyör érzetétől, mely keblemet eltölté – Júlia, szeretsz? Az istenért, ne tréfálj velem!
– Szeretlek – szóla nyugodt hangon. Magamon kívül valék, keze ujjaim közt remegett, lángoló arcain záporként patakzottak könnyei. – Istenem! – kiálték fel – add egy angyal szívét nekem, hogy ennyi boldogságot elbírhassak! Karjaim közé szorítám kedvesemet. Ó, a szív erősebb, mint gondolnók, hogy ennyi gyönyört érezve, egyszerre meg nem szakad boldogságában.
Később Júlia elbeszélé, hogy Valmontné szeret, s hogy e vallomás, melyet neki ma reggel tett, s mely szívének annyira fájt – vala az, mit tőlem el akara titkolni. S én hittem; mit ne hittem volna Júliámnak? Még az estve egy levelet adott által, melyet Valmontnénak saját kezéhez kelle adnom. Másnap menyegzőnk egy hónappal közelebbre vala határozva.
A menyegző napja közelgett; képzelheted boldogságomat. Mint az, ki egy tetőre hág; s a kilátásnak, mely reá fenn vár, örülve, alig várhatja az éldelet pillanatát, s mégis, ha körültekint; oly bájló tájakat lát maga körül, hogy alig folytathatja útját, annyira megelégszik azzal, mit már élvez: ilyen valék én; megelégedett; sőt boldog, s mégis teli reményekkel. Ó, barátom! vannak órák e sötét élet közepett, melyekben átlátjuk, hogy a rege a paradicsomról való lehet még e világon is.
Majdnem mindig magunk valánk. Valmontné, mióta Júlia levelét átadtam, nem jöve házunkhoz, s így a végső kellemetlen érzemény, mely keblemet főképp az utolsó időben, midőn magamat általa szeretve gondolám, ez asszony jelenlétében tölté, eltűnt, s egészen boldog leheték. – Férfinak – vagy legalább annak, ki még hiúság által egészen meg nem romlott – kellemetlenebb nem lehet semmi, mint ha magát oly asszonytól szeretve látja, ki iránt vagy nem érezett, vagy nem érez többé hasonló érzeményeket; szinte elszégyenülünk hidegségünkön ily pillanatokban.
Sok szükséges arra, hogy boldogok legyünk, mert a szív soha nem kevésbé elég önmagának, mint örömei közt. Hogy boldognak érezzük magunkat, szükség, hogy minden egyhangban legyen körülöttünk, hogy sehol fájdalom ne lépjen előnkbe, sehol még csak érzéketlenség se, mert miként a rózsa, úgy a szív is, mennyivel inkább nyílik virágozás közt, annyival könnyebben veszti leveleit a legkisebb érintésnél. – Körömben mindez megvala, amerre csak fordultam, öröm sugárzott előmbe. Az öreg, ki már egészen felüdült, majd egy régi billikomot vagy drágaságot ada leányának, s egy családi történetet beszélve el, mosolyogva megjegyzé, hogy banquier uraimék, minden gazdagságuk mellett, oly valamit, min ennyi emlék függne, mégsem adhatnak leányaiknak; majd velem jára fel s alá kertjében, vagyonbeli viszonyainkról szóla, s mily gazdagok leszünk e házasság által; s egész valója szinte megifjodott örömében. A cselédek víg arcokkal jártak körülöttünk, mert Júliát szereték; maga a természet örülni látszék, nyarának egész pompáját kitárva; maga az ég fellegtelenül boltozott fölöttünk. E napok szebbek valának, mintsem leírhatnám.
Armandot ritkán látám, az öreg e napokban nem folytatá munkáját, s nem mehetvén még Párizsba önmaga, Armandra bízá a menyegzőnkhöz szükséges minden előkészületeket. Mikor utolszor nálunk volt, 20 000 frankot ada neki előttünk, gyöngyök kifizetésére, melyeket Júlia számára vett; azóta nem láttuk őt.
Történt, hogy még némely foglalatosságaim lévén ügyvédemmel, Párizsba menék; az ügyvéd nem vala otthon, Armandot nem találtam, s rosszkedvűen járék ide s tova a városban, várva az estét, mikorra inasa hazajövetelét ígéré, s így értem a Palais Royalba. – Én nem szerettem e helyet soha; tudod, mennyire utálom a politikát, s mi kevés érdeket gerjesztének bennem kis csatái s győzedelmei, melyekben annyi vita után mégis oly kevés vívatott ki. Talán atyám hideg okoskodásai okozák ezt, talán maga természetem, mely mindennek csak költői oldalát akarta megragadni; de annyi bizonyos, hogy főképp, mióta Júliát szeretém, a politikában nálam közönyösebb ember nem lehetett, s hogy ez talán egyik fő oka későbbi szerencsétlenségemnek. – Ez életben, hol annyiszor csalódunk, nem jó hajónkat egy horgonyra bíznunk; nem jó egész boldogságunkat egy, bármi fenséges tárgyba vagy személybe helyeznünk. Mint a dús nem egy helyre teszi pénzét, sőt külországba küldi vagyonának egy részét, hogy egy helyen vesztve, legalább mindig valamije maradjon, mi tovább kamatozik: ilyen legyen az ember; mennyivel több kártyára teszi szíve kincsét, annyival biztosabb, hogy mindenét elveszteni nem fogja. Napóleon fia képénél vigasztalá magát egy világ veszte után; s hány embernek nyújta ismét enyhet a világi zaj egy kedves lény veszténél? Én; fájdalom! nem ezek közé tartozom, s elvesztve azon egy tárgyat, mi által boldog valék, s miért magamat feláldozni kész lettem volna, szükségképp szerencsétlenné, s mi rosszabb, önössé váltam. De hagyjuk ezt. A politika, mint mondám, gyűlöletes vala előttem, s mégis nem lépheték soha e roppant palota oszlopai alá anélkül, hogy az egész forradalom, s vele száz szomorú kép ne emelkednék lelkem előtt.
Ha e ház kőfalai előtt állok, melyek e nagy emberi mozgalomra oly hidegen, oly mozdulatlanul néztek le; ha az ösvényeken járok, melyeken egykor az elvadult nép tolonga körül, s melyek ismét simán és ékesen állnak, mint a forradalom előtt: akkor e nagy kor eleven képe áll előttem, s elszomorodom. – Nem mintha azt szánnám, mi általa elveszett, s mi szívemnek éppen oly érdektelennek látszik, mint a jelen állapot, de mert eszembe jut, mi gyöngék s alávalók vagyunk még történeteink legfelségesb pillanatjaiban is; hogy mennyit kell felejtenünk, és mily távol állunk a legcsodáltabb korszakoktól, hogy az egyesek undokságát felejtve, a nagy egésznek örülhessünk. – Ily gondolatok töltének el ez nap is, midőn a Palais Royalban fel s alá sétálék. A hosszú oszlopfolyosókon a nap árasztá el sugárait; száz bolt előtt minden; mit a luxus csak kigondolhat, kitárva állt, s a fasorok alatt ezerek tolongtak vegyes tömegekben, örömfáradva, gondtalanul. – Így állt e hely ötven év előtt is; akkor, mint most, tolongva vegyült a mulató sereg e világos téren, vígan, míg a szegény chiffonier vagy rongyos napszámos a nyomorúság kínjait hordva szívében, ballaga e vegyes csoport között, bosszús gondolatokkal enyhítve éhségét. – Három év elmúlt, Desmoulins Camill elmondta beszédét a hárs alatt, s a nép megfosztá lombjától a fát, hogy magának kokárdokat készítsen, s minden megváltozott. – Szomorúan, levert szívvel ballaga az egykor vigadó a hosszú folyosókon körül, s a napszámos fölemelt fejjel álla a szónok előtt, ki az udvaron a Bastille ostromáról beszéle, s a népet múltjára intve tettekre buzdítá. Három év s egy új világ! s hát mi fog történni azon háromban, mely most következik? – így gondolkozám magamban, s elborzadék a gondolattól. A forradalom Franciaországban bevégezve nincs; elég egy évet töltenie hazában azon meggyőződésre, hogy a pártok inkább fáradtan, mint leverve pihennek; s mit hoz a jövő? Oly nép, mely mint ez, annyi ideig foglalatoskodott politikával, mely minden kormányformát megpróbála, s mindenikért vérét ontá, hihetőképp egy puszta ténynél, minő a júliusi forradalom, megállani nem fog, ha maga a kormány fennállása nem intené is naponkint a forradalomra; s mi fog történni, ha e nép még egyszer fegyvert ragad?
Sokáig jártam körül az udvaron; végre esni kezde, s nem tudva, mit csináljak, egy játszóházba menék. – Minden hibák s emberi tévedések közt nincs egy, melyet annyira gyűlölnék, mint a játékot; nem szörnyű következéseiért – mert hisz emberi sorsunk lakolni minden élvezetért, s minden szenvedély, mennyivel több gyönyört nyújt, annyival több veszélyekkel fenyeget –, de mert a játék lelkünket elrontja, s mert nincs semmi, mi rossz tulajdonainkat inkább kifejtené. – Mert mi a játék? Vannak emberek, s voltak az újabb korban nagy írók, kik e hibát, felruházva a költészet szép köntösével, mentegetni akarák. Szép a sorssal szembeszállni, így szólnak, szép egész jövőnket egy pillanat eseményétől felfüggeszteni, ki tudja, mi más pompás mondatokat hozva fel állításuk mentegetésére. De vajon e szenvedély, mely oly költőinek hirdettetik, mi más, mint fösvénység; alávaló aranyszomj, csak abban különböző attól, mely a vén fukart lelkesíti; hogy meggondolatlanul választá útjait. – De a való játékos, így szólnak ők, nem pénzért játszik, neki csak az izgalom kell, mely eltompult érzékeit felrázza ismét. S vajon hát az, ki érezni nem tud, kit e világ szépsége meg nem indít, kinek keblét szerelem föl nem melegíti; kit a haza vagy hit nem lelkesít, s ki egy halom arany előtt érzékeit fellázadni, keblét lángolni, fejét szédelgeni érzi, nem fukar-e? ő, ki előtt az egész világ nem ér fel egypár arannyal, ki családját elhagyja, kedvesét visszataszítja, sőt az öröm poharát undorodva ellöki magától, csak hogy, miután egy hosszú éjen át a zöld asztalnál fáradott, telt zsebekkel térjen haza, s ismét ne éldelje nyereségét, hanem eltegye új játékra, aranyhalma dagály- s apályain függve szemével, s nem ismerve más örömet ezen kívül – ő nem volna fukar?
Ha fiatal embereket arra intünk, hogy ne játsszanak, közönségesen rossz utat szoktunk választani. A játék következéseiről szólunk, s hogy növendékünket elijesszük, egy szerencsétlen játékos képét állítjuk elébe; megmutatjuk: hogy haladott fokról fokra mindig tovább, míg végre ínség s a legszörnyebb vétek vala első hibájának következése. E mód, mint nevelésünkben majdnem minden, véleményem szerint hibás. Veszélyek eszméje fiatal embereknél inkább csábító, mint elrettentő; mert a szív ifjú korunkban annyira megszokta a reményt, hogy jövőt festve magának, a valószínűség ellen is mindig csak a szebb oldalt látja képzetében; s ha végre néha eszébe jutna is, hogy reményei csalhatnak, erősebbnek gondolja magát, mint hogy a baj gondolata előtt elrettenne. – A fiatal embernek egy szerencsés játékost kellene festenünk. Meg kellene mutatnunk a nyomorultat pénzhalmai mögött; halványan ül ott, annyi álmatlan éj után nyer. De a sors kereke ellene fordulhat, s arcain a félelem bélyege áll; évekig remegett így, s nyert mindig, s mindig remegett, mint a gonosztevő pillanatról pillanatra várva elhalasztott büntetését. S most a kocka ismét hangzott, nézd csak, hogy mosolyog; e kocka egy család boldogságát temette el, talán egy emberélet függ sima felszínén, s ő mosolyog; mit bánja ő? hisz nyert; hisz aranyhalma ismét növekedett; ha ezeren szenvednek, ha minden frankon vér függ, ő örülni fog mégis, hisz ő is veszthetett volna, s ez elég nyomorult lelkiismeretének. – Ó, ha fiatal embereknek ezt mutatnók, ha megmutatnók, mi önössé válik a legjobbik is játék által, mint tanulunk végre barátink szerencsétlenségén örülni, felejteni mindent egypár arany fölött: talán nem ülnének játszóasztalhoz soha életökben.
Az első szoba, hol én álltam, tömve vala játékosokkal, s miután egy ideig a kétségbeesett vagy szilaj örömsugárzó képeket látám, s a rouge et noir, pair-impair egyhangú zaját megunám; elmenék a másodikba. Itt csak kevesen ültek; s a nézők feszült figyelemmel látszának várni a játék kimenetelére. Le jeu est fait, szóla végre rekedt hangon a croupier, a kerék peregve körülfutott, halotti csend volt a szobában, végre a golyó megállt. Rouge perd, hangozék ismét, s egy halvány ifjú kelt fel az asztaltól, s míg kalapját vevé, s a kétségbeesés nyugodt kifejezésével az ajtón kimene, a kerék tovább forgott. – Armand vala. – Szegény ifjú! – szóla egy tisztességesen kinéző öreg ember, kit hihetőképp, mint engem, csak az eső hozott ide. – Sokat vesztett-e? – kérdezém remegve. – Legalább 10 000 frankot, mióta itt vagyok, s ki tudja, talán életét. – Eliszonyodtam, s futottam utána, de hasztalan; míg kalapom kiadatott, melyet beléptemkor, szokás szerint, letettem, s a lépcsőkön leértem, már nem vala a kertben. Lakására mentem, s nem vala ott, utcáról utcára futottam – hasztalan: végre fáradtan s megázva, mert szüntelen esett, a Palais Royalba tértem vissza, s még egyszer a játszó szobába, vélve; hogy talán visszatért; nem vala itt sem.
Ismerni akarám szerencsétlenségét egész kiterjedésében, s elmenék a drágaságárushoz, kinél Júlia gyöngyei vásároltattak. – Áruk nem vala lefizetve még. Csak most látám az örvényt, melybe barátom merült, egész mélységében. A rábízott pénz el vala vesztve, s mi mást is tehete még. Feltevém magamban, hogy ez adósságot holnap kifizetem, s vele szólni fogok, s ha kell, egész vagyonomat megmentésére áldozom. De mi történhetik holnapig, mit tehet a kétségbeesett egy hosszú éj alatt, s hol találjam őt? Ily gondolatokba merülve járék fel s alá a fasorban; végre egy asztalhoz ülve szomjam enyhítésére fagylaltot adaték magamnak, be akarám várni az éjt, hogy még egyszer fölkeressem lakában, mert el valék tökélve, hogy Párizst el nem hagyom, mielőtt vele szóltam. – Már besötétedett; a folyosókon hosszú sorban égtek a gázlángok, s a kert, hol csak most gyújtattak a lámpák, kétes világban terjede körülöttem, annyival homályosabbnak látszva, mennyivel nagyobb fény környezé. Az eső megszűnt, s a tisztuló égen már egyes csillagok terjeszték fényöket. – Én felnézék tiszta fényökre, s nyugodtabban dobogó szívemben Júlia képe támada fel ismét. – Ábrándjaimból beszélgetés ébreszte fel; Armand szava vala, hátam mögött ült egy asztalnál, de a tárgy, melyről szóltak, olyan vala, hogy első pillanatban kíváncsiságomtól, később szeméremtől visszatartva meg nem fordulék, s így először életemben, bármi kínosan s belső szégyennel, hallgatóztam.
– Én ma ismét vesztettem, sokat vesztettem – szóla Armand.
– Sajnálom, igen sajnálom – felele a másik –, de a szerencse kereke meg fog fordulni ismét.
– Ha van mivel forgatni – szóla rosszkedvűen Armand –, de... egyszóval, Salamon uram, nekem ismét pénz kell.
– Kinek nem kellene az itt Párizsban? – felele a másik közönyösséggel. – Ha a Szajna ma tallérokat forgat víz helyett, higgye el, a szegény roueniaknak nem jut belőle egy csepp sem.
– Hagyjuk el az enyelgéseket – viszonzá Armand, látszólag vesztve türelmét –, nekem pénz kell, s öntől s mindjárt.
– Uram, édes örömest – szóla közbe a másik az uzsorásnak minden kellemetlen nyájasságával –, de ki tehet róla, ha nincs.
– Nincs – szakasztá félbe Armand –, önnek nincs, s hát kinek volna, ha nem önnek, ki az egész ifjúságot kezeiben tartja, s maholnap minden jámbor párizsi atyának örököse leend. Nekem szükségképp pénz kell, kérjen százat egy hónapra, ha tetszik, de szerezze meg még ma.
– Hisz ön tudja – felele a pénz embere –, mi szívesen szolgálok; főképp önnek, kit annyira tisztelek, de...
– S ismét de – szóla közbe haragosan Armand.
– De hát – folytatá a másik nyugodtan – természetesen egy hónapi fizetés s száztól száz, s hát mennyi kell?
– 10 000 – frank – szóla Armand kis habozás után, s halkabban, mintha maga szégyenlene ennyit kérni.
– 10 000 frank – sóhajta fel a másik –, de tudja-e ön, mennyi ez: 10 000 frank? Ez a provinciában nagy örökség; ha lányomnak kiházasításul adom, száz vőlegényt talál egy nap alatt, s ön azt oly könnyen, oly röviden mondja ki.
– Egyszóval – szakítá félbe Armand – nekem 10 000 frank kell, s kérdem, meg fogja-e szerezni?
– Lehetetlen, uram, egyáltalában lehetetlen – viszonzá a másik –, mit gondol ön, honnan vennék ennyi pénzt?
– De Salamon uram, édes Salamon uram – szóla Armand elfojtott hangon –, ez összeg becsületem megmentésére szükséges; lássa, nyíltan szólok, ön mindig barátságos volt irántam, szerezze meg e pénzt, s míg élek, hálaadója leszek.
– Lássa ön – szóla a másik, kávéskanalával findzsáját pengetve –, ily embernek, mint mi, nem kellene játszani, az nagy, gazdag uraknak való; lássa ön, nekünk még szereznünk kell.
– Tanácsa jó, igen jó – viszonzá Armand, s hangja remegett, mintha belső megindulás szorongatná keblét –, de most későn jő; csak most segítsen ki, s követni fogom, higgye el, követni fogom bizonyosan.
– S honnan fizetné pénzemet? – kérdé a másik emeltebb hangon – mert 20 000 frank, mivé kölcsönöm egy hónap alatt nőne, nem oly summa, melyet a játékasztalnál könnyedén nyerni lehetne.
– Lássa, Salamon – szóla Armand –, önnek megmondhatom: e napokban követségi titoknok leszek, kinevezésem annyi mint bizonyos, már azt mondják, hogy alá is íratott, és aztán...
– Majd gratulálunk – szóla közbe a másik –, szívünkből gratulálunk.
– De édes jó Salamon uram – szóla Armand rimánkodva –, ne enyelegjen, hanem segítsen. Ha szíve van, ha egy ember életét kockára tenni nem akarja, szerezze meg e pénzt, s jótevőmnek fogom tartani, második atyámnak.
– Ez mind szép és jó – szóla amaz –, s öntől, ki velem mindig oly megvetőleg bánt, kétszerte örvendetesebb; de ily szegény embernek biztosság kell, s hacsak valami kezest nem tud találni, nem segíthetek. Nincsenek-e baráti?
– Barátaim – szóla közbe Armand keserűen –; ó, te jámbor, mintha bizony barátaink volnának, ha szükségünk van reájok.
– Például – folytatá a másik nyugodtan – az a fiatal gróf, kivel lakik.
– Gróf – szóla Armand hidegen –, s én tőle koldulni nem fogok.
– Vagy Dufey?
– Dufey annyit tett már értem, hogy többet kívánni szerénytelenség volna – viszonzá Armand –; azonkívül a summa oly nagy.
– Éppen itt jő – szóla a másik, nem hallgatva Armand szavára; odahívá, s az egész ügyet elébe terjeszté. Dufey egy pillanatig gondolkozott, végre megígérte a kezességet, elküldé a zsidót pénzeért, ki még egypár frázist mormogva a nemeslelkűségről, elment.
– Nekem is egy kérésem volna hozzád – szóla Dufey végre halkabb hangon.
– Kérd éltemet – rebegé Armand.
– S megígéred?
– Esküszöm!
Ők elmentek. Én mély gondolatokba merülve hajtaték ki a városból.
Másnap jókor reggel Párizsba menék, s bankáromnál pénzt véve; a drágaságárushoz sieték, hogy őt Júliám gyöngyeiért kielégítsem. Az árjegyzék már ki vala fizetve még tegnap, úgy beszélé a kalmár, késő estve jött oda Armand, s elhozá a pénzt. – Meggondolám, mennyi áldozatokba kerülhetett barátomnak ily tetemes summa megszerzése, s mily kevés bizalma vala hozzám, s elkedvetlenítve tértem haza.
Előtermünkben Armanddal jövék össze, hidegen, sőt látszó zavarral fogadá köszöntésemet, s elsietett. Júliámhoz menék; ő rosszul érezé magát. Reggel még jól vala, sőt Armanddal, mint komornája mondá, kétszer beszélt is, de azóta feje megfájult. Rosszkedvűen járék ide s tova a házban, majd Júliám hogylétéről tudakozódva, majd atyjával beszélgetve, majd ismét a kertben andalogva. Sehol sem vala nyugtom. Júlia oly szükségessé vált szívemnek, hogy egy órát nem tudék eltölteni nélküle, s lelkemet mintegy bús előérzet háborgatá szokatlan magányában. Ebédre nem jöve asztalunkhoz. Végre ebéd után magához hívatott.
Halványabb vala, mint közönségesen, látszólag nyugtalan s felgerjedett, mit én csak betegségének tulajdoníték. Kérdezősködtem hogylétéről, s mondá, hogy magát ugyan jobban, de a migréntől elgyengülve érzi. S végre levelet ada, kérve, hogy Valmontnéhez vigyem, s magam várjak a feleletre. – Kezét csókolám, ő remegett, s mikor ismét kérdezém: mint érzi magát; kért, hogy küldjem be komornáját, mert le kell feküdnie. Noha Júliát többször láttam hasonló állapotban, soha sem így fölgerjedve; s midőn aggodalomteljesen Párizsnak vevém utamat; eltökélém, hogy orvosát magammal hozom.
A marquise-nál Dufeyt találtam; éppen egy levelet olvasa előtte, s midőn belépék, átadá nékie, hogy maga menjen végig rajta. Arcain öröm sugárzott, s mikor levelemet átadva én is, Valmontné a mellékszobába ment, mint mondá, némely rendelések tételére, s én Dufeyvel magam maradtam, szinte meglepett vígsága. Így ez embert nem láttam soha, s noha féltékenységem egy idő óta megszűnt, s most, midőn Júlia betegségéről beszélék, s közömbösségét látám, mellyel tréfáit folytatá, magamat még nyugodtabbnak érzém, nem írhatom le, mi kellemetlen érzeményt gerjeszte e beszélgetés. Legyen, hogy az ember is, mint az állatok, természetétől bizonyos ösztönnel bír, mely által ellenének jelenlétét megérzi; legyen, hogy a szív azt, kit egyszer, habár igazságtalanul, gyűlölt, később átlátva hibáját, gyűlölni meg nem szűnik; elég, Dufey jelenléte nekem kellemetlen vala, s szinte könnyülve érezém keblemet, midőn Valmontné a terembe visszatért, s még egy szót suttogva Dufeynek, az utóbbi elment.
Tudod, mily viszonyban állék Valmontnéhoz, s ha meggondolod, hogy azon asszonynál valék, kitől szeretve gondolám magamat, s ki iránt inkább elidegenedést éreztem, s hogy mint egy másnak jegyese valék ott, képzelheted állapotomat, melyben órát óra után folyni láttam.
Már gyertyák gyújtattak, Valmontné maga is nyugtalan vala, a komornyik még nem tért meg a kívánt holmival, s Júlia kérte volt, hogy ne eresszen haza azok nélkül; ilyek által tartóztatva még maradnom kelle, s otthon Júlia betegen! – Hosszabbnak idő még nem látszott soha. Beszélgettünk, s Valmontné eszes asszony vala; de végre a tárgyak kifogytak. Csak szívünk azon kimeríthetetlen forrás, melyből beszélgetésünk unalom nélkül foly; ha ez hallgat, az egész világ nem elég csak egy óra kellemetes eltöltésére sem.
Már kilenc múlt, s nem tűrhetve tovább a várakozást, mondám, hogy orvost kell kivinnem, hogy Júliának azon holmira ma szüksége úgysem lehet, s hogy majd holnap jókor reggel jövök, s mindent a marquise cselédjeitől átvéve, kiviszem, még mielőtt mátkám felébredett.
Valmontné látszó zavarba jött, tartóztatott, de hasztalan; végre rám vetve szemeit, kérdeze: – Valóban oly annyira szeretem-e Júliát?
Valami különös vala e kérdésben, s viszonyaimban valami olyan, mi zavarba hozott. Annyit hallám, hogy ez asszonytól szerettetem, míg végre magam is elhivém, s szavakat keresve, melyek érzeményeit kevesebbé sértsék, hallgaték.
Ismétlé kérdését, s még inkább meglepetve, végre kérdezém: hogy kételkedhetik?
– Semmiben sem csaljuk minmagunkat annyira, mint érzeményünkben – szóla Valmontné –, s természetesnek fogja látni, hogy Júliának leghívebb barátnéja e pillanatban, midőn egész jövője forog fenn, e kérdésre jogosítva van.
Felszabadulva aggodalmamtól, s szinte szégyenelve elhittségemet, mely miatt Valmontné kérdését más kútfőből magyarázám, szabad utat engedék szívemnek. Megmondám, miként szeretem Júliát; hogy életemnek legszebb reménye teljesül, midőn őt magaménak nevezhetem; hogy nem élhetnék nélküle, s jövőmet csak neki szentelve, boldogítni fogom; szóval, elmondék mindent, mit csak szenvedelem sugallhat szavainknak, s mit csak akkor mondhatunk, midőn szerelmünk elég való, hogy túlságainkat magunkkal is elhitetheti.
Valmontné hallgatott, lesüté szemeit, s egész valójában annyi elfogultság, oly leírhatatlan vegyülete a bánatnak s zavarodásnak látszott, mely lelkemet nyugtalansággal tölté el. Kérdezém okait; ő elkerülve felelt előbb; végre, midőn meggyőződém, hogy valamit titkol előttem, s kérém, hogy mondja meg, s mentegetéseire mindig nagyobb nyugtalansággal ismét kérém, még egyszer kérdeze: bizonyos vagyok-e Júlia szerelméről?
Mióta Júlia maga mondta, oly meggyőződve valék boldogságomról, hogy többé nem is kételkedtem; de e kérdés s Júlia levele s Dufey, ki csak elébb hagyá el a szobát, egyszerre egész féltékenységemet fölverék.
Valami történt, gondolám magamban; Valmontnénak valamit tudni kell, s szenvedelmesen ismét kérdezém, s ő ismét hallgatott. Végre, a kétségbeesésig felindulva bizonytalanságom által, lábaihoz borultam, s kértem mindenre, ami szent, s neki kedves e földön, hogy ne titkolóddzék előttem. Mondtam: ha Júliától tudná, hogy nem szeret, most mondja meg, mikor reá még idő van; hogy keblemben elég erőt érzek lemondani; de nem e kétely elbírására; elbeszéltem, mit Dufeyről gyaníték, s hogy örökre hálaadó leszek, ha a valót, bármi szörnyű volna, általa megtudom, s így megmenekszem attól, mi e földön leginkább fájna szívemnek: azon érzeménytől, hogy Júliát boldogtalanná tevém. Egész keblem úgy fel vala dúlva új kételyeim által; hogy a legszörnyebb bizonyosság szinte boldogságnak látszék ez állapot után.
Valmontné könnytelt szemekkel néze rám. – Ön Júliát inkább szereti, mint gondoltam volna – szóla végre: – szánom önt.
– Az istenért! – kiálték magamon kívül – legyen irgalmas, ne gyötörjön tovább; mondja meg, amit tud, s ha az volna bár, hogy Júlia nem szeret, sőt ha az volna, hogy mást szeret, áldani fogom e hírért, csak e bizonytalanságtól mentsen meg.
– S ígéri ön, hogy semmit sem fog tenni – szóla a marquise remegő hangon –, hogy bármi legyen, mit hall, nyugodt leend?
– Ígérem – szólék szorult szívvel.
– Becsületére?
– Becsületemre.
A marquise a mellékszobába ment. Egész testemen remegtem, soha nagyobb felgerjedésben szívem nem dobogott. Egypár perc után kijött ismét. – Mit ön sejdített – szóla habozva –, ön férfi, s amit becsületére ígért, meg fogja tartani.
– Mit ön sejdített – folytatá Valmontné –, való, Júlia Dufeyt szereti.
Megsemmisítve valék.
– Olvassa ön e sorokat – szóla tovább, a levelet adva kezembe, melyet magam hozék –, s győződjék meg szavaim valóságáról.
A levél körülbelül így szólt:
Beteg vagyok, annyira fölgerjedett szívem. Én Dufeyt szeretem; tudod, meddig küszködém ez érzemény ellen, de hasztalan, a szív legyőzé akaratomat, nincs többé erőm ellenállani. – Midőn minap általad levelére feleltem, s te barátságodra ígéréd, hogy többé levelet tőle elfogadni nem fogsz, akkor el valék határozva. Gusztáv oly nemes lélek, s annyira szeret, s én meg valék győződve, hogy ha nem is boldog, legalább megelégedett fogok lehetni karjai között, hogy gyermeki kötelességemet teljesítve, szívem el fogja felejteni régi érzeményeit. Hasztalan! A levél, melyet Dufey ma Armand által küldött, fölvere képzelt nyugalmamból, keblemben mindenhatóan emelkedék a szerelem, nem választhatok többé. Mennyit szenvedek e pillanatban, mennyit fogok szenvedni ezentúl, ha visszanézve múltamra, talán egy atya átka, egy jó ember szerencsétlensége áll előttem, az ég tudja! én csak azt mondom, hogy mást nem tehetek. Ha vétkezem, irgalmazzon az ég, miért teremte ily érzeményt e szívbe. Legalább ő szeret, ő boldog lesz karjaim között! mit bánom én a többit! Ó, barátném! legyek elátkozott örökre, tegyem boldogtalanná atyámat, az egész világot, csak ő szeressen, s nem fogsz panaszt hallani ajkaimról. Nem írhatok tovább, fejem oly zavart, hogy alig maradnak gondolataim, szívem remeg e szótól, s mégis le nem írható boldogsággal telik el, ha arra gondolok, hogy övé leszek. Ma estve, ha besötétedik, s atyám nyugodni ment, ő eljő. Armand által tudtára adtam; tartsd addig Gusztávot magadnál, akármi módon. A postalovak várnak, s még éjfél előtt elmegyünk. Dufey egy távol követségre küldetett, s magával visz. Az ég áldjon meg szerelmedért. Ó, hogy így kell elhagynom beteg atyámat! Istenem, Istenem! mi lesz belőlem!
Mit érezék, midőn e szerencsétlen sorokat végigolvasám, azt le nem írhatom; ha keblembe nézhetnél, s látnád a fájdalmat, mely azt még e pillanatban, midőn közte s közöttem annyi szenvedésteli év áll, csak emlékénél is eltölti: sejdítenéd. Hallgaték.
Valmontné vigasztalni kezde; lelkemet szörnyű nyugalom tölté el, milyen a kétségbeesésé. – Sok még rejtélyes vala a levélben; Júlia előbbi viszonya Dufeyhez, s főképp Armand befolyása. A marquise szinte örülve látszó nyugalmamon, mindent elbeszéle. Dufey már régen szereté Júliát; atyja nemesi büszkeségből nem engedé meg házasságukat, s ők csak titkon láthaták egymást. Egyszer az öreg – nem tudni, ki által – tudósíttatott viszonyukról; de Júlia, ki egy régi házi barát által, kivel a gróf bosszúja tervét közlé, megintetett, Valmontnénak írt, s az Dufeyt vigyázatra intvén, az egész tovább is titokban marada. Magam vivém a levelet Valmontnéhoz, magam valék segédeszköze csalattatásomnak. – Később Júlia mindinkább meggyőződve atyja rendíthetetlen akaratjáról, s szerelmemről, nem győzhetve le félelmét, melyet atyja iránt mindig érzett, s nem határozhatván el magát azon vallomásra, mely által boldogságomat elrontaná, föltevé magában, hogy Dufeytől megválik. S miután Dufey s őközötte némi viszongások is történtek, s főképp atyja előtt esküvel megígéré, hogy enyém lesz, föltétele határozattá erősbült. Dufey többször írt, kért, de hasztalan; Júlia visszakíváná elébbi leveleit, s Valmontnét, ki közbenjáró vala köztök, barátságára kéré, hogy többé levelet tőle el ne fogadjon. – Armand által küldé hát Dufey végsorait. – Armandnak sorsa tőle függött, pénzzavarjaiból ő menté meg, szolgája vala, s megtevé akaratját. Mily hatása volt a levélnek, Júlia soraiból látám; nem vala több titok előttem. – Elbámultam. A marquise egy rakás levelet mutatott, melyeket Dufeytől Júlia nevében visszakért, s melyek még nála valának, valamint azon utolsó is, melynek olvasását jöttömmel félbeszakasztám. Néztem az írást, a dátumokat; Júlia nevét s a felírást; olvastam egyes sorokat, s nevettem kínomban. Mikor magamat leginkább szeretve gondoltam, mikor legboldogabbnak érzém magamat: ő egy másnak írt! talán neveté érzeményimet, talán kigúnyolá szenvedelmes ragaszkodásomat, s én hittem. S Armand! ő, kinek barátja valék, mint senkinek e világon nem; kiért éltemet adtam volna, s ki megcsalt; egy kis hivatalért, egypár ezer frankért eladott, s most talán velök nevetett hiszékenységemen. Keblemet egy nem ismert érzemény tölté el, vágy, melyet még nem éreztem soha, de melyről gyanítám, hogy bosszú. – Fölvevém a leveleket s kalapomat, s el akarék menni: Valmontné előmbe állt. – Hová megy ön? – szóla nyugtalanul. – Mátkámhoz – felelék keserűen.
– Az istenért, Gusztáv! – kiálta kezemnél fogva – gondolja meg, mit tesz; legyen férfi.
– Férfi! nemde, férfi? – szólék nevetve. – Elég sokáig valék gyermek; elég sokáig hittem, a nevetségig hittem; de ne féljen, most férfi leszek, s legalább kacagtatni nem fogok többé.
– Gusztáv! – szóla Valmontné – emlékezzék ígéretére, becsületszavára, s ne hagyja megbánnom, hogy kívánatát teljesítém.
– Ó, ne féljen – szólék remegve –, én nyugodt leszek, nyájas, jó modorú, én nem fogok bántani senkit, csak elejébe akarok lépni leveleivel, s kérdezni: miért csalt? kérdezni, miért rontá meg éltemet? miért esküdött hűséget, ha mást szeretett? miért kacagá érzeményemet más karjai között? Kérdezni… mit tudom én! de látnom kell, ki kell mondani átkomat, vagy veszni az érzemény feszítő súlya alatt. Ó, ne féljen, barátnéja biztos előttem, ő élhet, ő boldog lehet; mi közöm asszonyokhoz, nekem vér kell. De az, kiért szívemet porba tiporta, kiért szerelmemet megveti: élni nem fog, ő nem fog győzedelmeskedni fölöttem; ő nem fogja álszánakozással kimondhatni nevemet, s hogy kár értem, mert jó ember valék, s tudja az ég, mi mást; ő nem fog mosolyogni kétségbeesésemen; s nem Armand. Esküszöm, holnap hármunk közül eggyel kevesebb él.
– Ön szörnyű haragjában; de bízom szavában – mondá Valmontné –, ön a becsület embere.
– Becsület embere? – szólék elragadtatva fájdalmamtól – szavam? – S tudja-e ön, mit érzek, hogy e szavakra emlékeztet? Vegye el egy anyától gyermekét, s mondja, hogy nem illik sírnia; hogy mielőtt hírül adák, megígérte, hogy sírni nem fog; esküdött, hogy nem fog könnyezni: s azt hiszi, hogy megtartja ígéretét? S ő nem többet vesztett, mint én, s neki nem szükségesebbek könnyei, mint nekem a vér. Ígéret, eskü! s nem ígért-e hűséget Júlia nekem is? nem esküdött-e szerelmet ő is? s most… őt szerelme ragadta magával, engem gyűlölés, s ki tudja, nem erősebb-e ez?
Valmontné még mindig visszatartóztatott, én szabadkoztam; végre elfelejtkezve mindenről, félretaszítám, s elmenék.
Mikorra kiértem, nyugodtabb valék. A hallgató éj, a csillagok keblem vészét kevéssé lecsillapították, s szenvedélyeim helyett mindinkább le nem írható fájdalom vőn hatalmat lelkemen. Kocsimat a kertkapunál hagyva, gyalog menék a házhoz. Minden hallgatott, csak Júlia ablaka állott még világosan. Felsieték a lépcsőn, lábaim remegtek, alig haladhattam e folyosón, hol valahányszor Júlia szobájába menék, lelkemet máskor boldogság tölté el; e küszöb, mely mint éden kapuja, csak boldognak nyílt mindig, most…
A falhoz támaszkodám, hogy lélegzetet vegyek, oly feszült vala szívem. Végre bemenék. A komorna éppen egy málha berakásával foglalatoskodott. Felijedve előmbe állt. – A grófné alszik – szóla remegő hangon. – Én magamtól eltaszítva, benyitám Júlia ajtaját. – A komorna elfutott. – Előttem Júlia s Dufey állott. Júlia halványan, szoborként állt ott, az asztalra támasztva kezét, minden tagja remegett; Dufey nyugodtan, arcán szilárd elszánás mutatkozott; halvány vala ő is, de a lángoló tekintet, melyet rám vete, mutatá, hogy nem félelemből. Hallgatánk. – Lelkemben bosszú s fájdalom küszködött, s ha tőr lett volna kezemben, nem tudom, őt vagy magamat döföm-e át vele; ekkor megnyílt az ajtó, s a remegő komornától követve, hálóköntösében az öreg gróf lépe a szobába. A cseléd, ki félve bosszúmtól, Júlia atyját felkölté, elküldetett, s magunk valánk.
A gróf hallgatott; komor tekintetet jártatva körül, állt ott; soha alakja tiszteletreméltóbbnak nem látszott, mint e néma fájdalom súlya alatt. Végre Dufeyhez fordulva, méltósággal így szólt: – Hogy önt itt látom s ez órában, csak azon megvetést igazolja, melyet ön iránt mindig érezék. Mivel tartozik bántott becsületemnek, habár tegnap óta nemesedve, talán tudni fogja; s ha más helyzetben inasom unokájával szembe állani gyalázatnak tartanám is: ön bizonyos lehet, hogy ezúttal meg nem feledkezem róla, hogy egy semmirevalót megbüntessek.
Dufey arcai égtek, egész valójában düh mutatkozott; de mérsékelve magát, elfojtott hangon csak azt felelé, hogy készen fogja találni.
S a gróf leányához fordult. – Júlia – szóla, s hangja remegett, s arcának szilárd kifejezése helyébe véghetlen fájdalom lépe –, te életem legszebb reményét rontád el. – Azok után, amik történtek, Gusztáv szabad, s én visszaadott szavával agg napjaimnak végörömét vetem el magamtól; szerettelek, s te végnapjaimat véghetlen keservvel töltéd el; érted éltem, s te tőrt döfsz szívembe; évekig nem vala más gondolatom, mint hogy boldogan lássalak, s te gyalázatot hozál agg fejemre. Elátkozhatnálak – szóla elfojtott hangon, s szeme villogott –, elátkozhatnálak! de nem: mondj le e férfiról!
Júlia remegve állt előbbi helyén, földre sütve szemeit; hallgatott.
– Mikor születtél – folytatá az agg lágyabb hangon –, áldám Istenemet, fölemeltelek az éghez, s örömkönnyezve imádkozám: tartsd meg, Istenem! Szemednek tiszta sugára, s gyermekajkaidnak mosolygása mennyei boldogságot áraszta el lelkemen, s számkivetve bár idegen földön, szegény s elhagyott, e pillanatban megfeledkeztem mindenről, oly gazdagnak érezém magamat birtokodban. Ó, ne kényszeríts arra, hogy e pillanatot átkozzam: mondj le e férfiról.
Júlia hallgatott.
– Gondolj anyádra – szóla az agg ismét –, de hisz nem ismeréd; gondolj hát egy lényre, ki csak tebenned élt; ki véglehelletéig csak rajtad függe egész szívével; ki kínokkal szült, könnyek között ápolt, remegve őrizé napjaidat. Mikor meghalt, áldást monda fölötted, s rám nézve, így szóla hozzám: Szeresd Júliádat, ő helyettem fogja jutalmazni szeretetedet; ne végy nőt magadnak: ez egy gyermek több örömet fog nyújtani, s hálaadóbb lesz, mint ha fiaid lennének; szeresd őt egész szívedből. S én megtevém végkívánatát; s most, midőn megőszültem, midőn síromhoz közelgek, gyermek nélkül álljak e világon, hogy átkozzam anyádat s végkívánatát? Júlia! gondold meg, mit teszel: mondj le e férfiról.
– Dufey eskümet bírja – szóla elfojtott hangon Júlia –, nem vehetem vissza szavamat.
– S nekem nem esküvél ellenkezőt – szóla közbe az öreg indulatosan –, vagy talán az eskü, melyet atyádnak mondál, nem köti le lelkiismereted? De – folytatá nyugodtabban – jól van; nem gondolám, hogy végnapjaimban arra jutok, hogy ez embertől valamit kérjek, de legyen. Az úr Júliámat szereti, nemde; szereti? – szóla Dufeyhez fordulva – legalább mondá, bizonyosan esküvé, hogy szereti; mutassa meg, s mondjon le róla. Dufey hallgatott. Az öreg folytatá: – Nézzen reá, s vajon azt hiszi-e még, hogy boldogítja? atyjától elátkozva s megvetve ismerőseitől, az egész világtól, veti magát ön karjai közé, nem mert önt még szereti, nem mert boldogságot remél, de mert esküje köti, mert feláldozza magát: vajon ön elfogadja-e az áldozatot?
– Júlia azon korban van – viszonzá nyugodtan Dufey –, midőn szabadon határozhat önmagáról, s a törvények e jogát védeni fogják még atyja ellen is; ha ő magát szabadnak gondolja, s csakugyan nem szeret, visszalépek, másképp nem.
– Jól van hát – szóla az agg ismét –, most ismered őt, most láthatád egész alávalóságát. Egy atya, kit ő megbántott, s ki egész családjának jótevője, leányáért könyörög előtte, s ő hidegen a törvényről szól, ő nyugodtan elmondja, hogy gyermeke teljeskorú, s hogy, mert jobban szerette, mert sírjához közelebb áll, az atyának nincs joga már többé gyermekére. Mondd neki hát, hogy megveted, hogy róla lemondasz, hogy még leányom vagy, s az fogsz maradni.
– Atyám! – szóla Júlia, s szavában oly valami volt, mi szívemet mélyéig felrázá – ha tudná, ha csak sejtetné a kínokat, melyeket szavai e szívnek okoznak: nem szólott volna így. De az ég látja lelkemet, én nem teljesíthetem parancsait.
– Nem? – szóla közbe az öreg; s arcai égtek. – Gondold meg jól, mit teszesz, e pillanattól függ jövendőd, s ne felejtsd, mennyivel tartozol atyádnak.
– S gondolod, hogy ezt elfelejthetném? – szóla közbe Júlia, s arcain egy keserű mosolygás lejte át – hogy elfelejthetném, miképpen ez éltet neked köszönhetem, s a kínokat, melyeket tűrök, s az elnyomatást, mely alatt szenvedtem, mindent neked. E szívben nincs egy fájdalom, szemeimből alig folyt egy könny, mely nem intene rád. – Júlia, elragadtatva fájdalmában, mondá e szavakat, arcai lángoltak; az öreg hallgatott. – Azt mondod, hogy szeretél – folytatá Júlia elkeseredve –, ó, ha hiszed, hogy az, mit irántam érezél, szeretet vala, szánlak: mert nem ismeréd az érzeményt. – Mikor még gyermek valék, szelíd Máriám gondviselése alatt élve kevés boldog éveimet, naponkint vagy néha hetenkint egyszer jövél leányodhoz. Arcod mindig komoly s szigorú vala hozzám; nyájas szavak helyett ajándékokat adál, s én remegve csókolám kezedet. Akiket körülötted láttam, mind oly mély tisztelettel szóltak felőled, hogy magasabb lénynek gondolálak; s ha Máriát szobádból visszatérve annyiszor sírni láttam, s ha láttam, mint félnek cselédeid, ha csak közelítél: mi csoda, hogy én is csak félelmet érezék jelenlétedben. Mária meghalt, s kolostorba küldél. Évekig alig láttalak néhányszor, s akkor is csak pillanatokra; mikor tizenöt esztendős koromban házadhoz visszatértem, s ismét tisztelőkkel körülfogva, ismét komoly fenségedben láttalak, gyermeki félelmem nagyobb vala, mint annak előtte. Gyöngyöket adál, fényes termekbe vezetél, mulatságról mulatságra hurcolál, mindent; amit mások kívánhatnak, bő mértékben éldeltem, de mindezt, mert parancsolád, mindezt engedelmességből, melynél egyebet leányodtól nem kívántál, s melyhez végre úgy hozzászoktam, hogy szinte elfelejtém, miként akarnom is lehetne. – Ekkor jött első férjem házunkhoz, majdnem egykorú veled, hiú, gyalázatos ember, kit első pillanattól gyűlölni kezdék; de dúsgazdag, s nagy családból való. Kevés hetek múlva tudtomra adád, hogy férjem lesz. Nem ismerém még a szerencsétlenséget, melyre elítéltél, egész mértékében; de borzadtam a gondolattól, hogy életemet ezen emberrel kell töltenem. Borzadtam, de hallgaték; hisz te nem kérdezéd: szeretem-e, akarok-e nője lenni? ő gazdag volt, s nagy családból; s szigorú tekinteted világosan mondá, hogy előtted hasztalan esdekleném. Hallgatva megtevém akaratodat.
Mennyit szenvedtem e szörnyeteg karjai között, magad tudod; végre az ég kegyesebb vala, mint te, s megszabadíta. – Huszonkét éves valék, nem vala asszonyi keserv, melyet nem ismertem volna, s nem tudám, mi az öröm. Ekkor láttam Caesart; soha ember őelőtte nem közelíte hozzám szeretve; komoly parancsolataidat hallám, s úgynevezett barátnéim könnyelmű csevegését, de nem ismerém még a szót, mely a szív mélyéből jőve, szívünkhöz szól, s melyet tőle hallék először; szerettem őt. Lett volna bárki, keblem oly boldogtalannak érezé magát elhagyatottságában, oly lángolón vágyódám érzemények után, hogy talán mást is egyformán szerettem volna. Boldog valék egy pillanatig. De észrevevéd, s lányodnak nem kelle boldognak lenni. Dufeynek nagyatyja szolgánk volt, szólál hidegen, s nem szabad szeretned őt. Mit bánád te leányod könnyeit? mit bánád, hogy szívének végörömét elvevéd? Nevednek képzelt fensége fenn fog maradni, s őseid nem fogják szemedre hányhatni, hogy lányodat boldogítád. Engedelmeskedtem ismét, ismertem vasakaratodat, s ellentmondás nélkül menék Avignonba. Ha szíved van, gondolhatod, mit szenvedtem; de mondd magad, hallottál-e tőlem egy ellentmondást, csak egy panaszt ajkaimról? Caesar utánam jött, én nem hallgaték rá; önelhatározásomnak tulajdonítva azt, mit parancsolatodra tevék, lemondék arról is, mi e földön egyetlen reményem vala, hogy tőle legalább becsültetni fogok. Adott szavamra, hitemre emlékeztetett, s én önmagamat mondám hitszegőnek. Meg fog vetni, gondolám magamban, s le fog mondani rólad, kirántja képedet még emlékéből is: boldogtalan léssz, de atyád parancsolatjainak eleget tettél.
Caesar – folytatá Júlia kis hallgatás után – jobban ismeré e szívet, mint hogy, bár önvallomása után, hitszegőnek gondolhatá. Ismeré nézeteidet s a hatalmat, melyet fölöttem gyakorolsz, s nem szűnt szerelmére emlékeztetni leveleiben. Ekkor ütött ki a júliusi forradalom. Ha előbb még néha remélheték, most mindennek vége vala; ismerém nézeteidet, s tudám, hogy azok után, miket Caesar e napokban tett, soha megegyezésedet nem nyerhetem el, s hogy nincs hátra egyéb, mint lemondanom.
De Caesar levelei szenvedélyéről szóltak, s Valmontné tudtomra adá, hogy mindjárt a forradalom után egy neki ajánlott követséget csak azért nem fogada el, mert Párizst, hol láthatott, elhagyni nem akará. Rég megszűntem önszerencsémben bízni, kívánataim mind kedvesem boldogságáról szóltak, s mert, habár ennyi hűség örömmel tölté lelkemet, a gondolat tűrhetetlen vala, hogy az, kit a végzet talán nagy jövőre szánt, hivattatását miattam tévesztené el; le kelle rontani végreményeit. Elhatározám magamat. Ön, – Gusztáv, szeretett, ismerém nemes lelkét, s ha nem is szeretetet, legalább való barátságot érzék ön iránt. Megírám Valmontnénak szándékomat, s ön szerettetve gondolá magát.
Bocsánatot, barátom, e csalásért! Eleget szenvedék érte; de mit lehete tennem? Látám hív szerelmét, meg valék győződve, hogy, habár színlelt szerelem által, boldogíthatom; néném, kit annyira szeretek, élte legszebb kívánságát látja teljesülve egyesülésünk által; atyám örülni fog, s Dufey szabadon fog haladhatni pályáján – mennyi boldogság függ tőlem, s miként állhaték ellent! Ti, férfiak, kik szabadságtok érzetében magasabbat nem ismertek önmagatoknál, s kik egy világot feláldoznátok, csak hogy önmagatok előtt le ne alacsonyuljatok, nem tudjátok; hogy az asszony inkább szeret, mint ti, s hogy vannak pillanatok, melyekben mindent feláldozhat; vannak emberek, kikért évekig színlelni kész; ti nem tudjátok, mi az: remegni egy ember előtt, s nem merni a valót kimondani; ti nem hazudtok, mert nem szerettetek, nem féltetek soha; a mi sorsunk más.
Miért nem maradtam hű föltételemhez? miért fogadám el Caesar leveleit, miután eltökélém, hogy másé leszek? Miért nem álltam ellent, mikor végre Párizsba visszatérve őt hűnek találtam, s szenvedélyeinek nem állíthaték mást elejébe, mint feltételemet, melynek szívem az első pillanattól ellentmondott? – mit tudom én! Ki szerelmében csak eszét követi, ki, mielőtt kedvesét megöleli, még számíthat, s múltat s jövőt el nem felejt fellázadt érzeményei közt: az nem szeretett soha; s ha ellenállni nem volnék gyenge, nem engedelmeskedtem volna atyám parancsának, s boldog lehetnék.
Mikor ön, Gusztáv, Párizsba jött, feltételem meg vala változva; naponkint láttam Caesart, egy távol városrészben találkozánk, s csak Valmontné, kinél kocsimat váratám, tudá titkunkat. Képzelheti az érzeményeket, melyekkel önt látám; képzelheti a kínt, mellyel szerelmének annyi bizonyítványai szívemet eltölték. Mikor ön Párizsban először házunkhoz jött, atyám egyik jó barátja tudtomra adá, hogy atyám titkunkat ismeri, s másnap Caesart rejtett lakásunkban megvárja. Ismerem atyámat s Caesart, s remegtem a találkozás következésétől; de miután ön által e veszélytől megmentettem, szívem nem vala könnyebb, mert most gyanítám először szerelmének egész szenvedélyességét; s habár elébb eltökélém, hogy nyíltan szólandok önnel: ezután nem vala arra bátorságom többé. Véghetlen nyugtalanságban éltem. Egyrészről Dufey, kihez szent eskü kötött; másrészről ön, kinek szenvedelmét egykor önmagam növeltem, s kit most el kelle hagynom: itt kedvesem, ott atyám, s bármit tegyek, az egyik mindig sértve általam.
Sokszor elhatározám, hogy önnek mindent fölfedezek; de ha végre eljött, s szerelmét látám, s érezém, mennyi fájdalmakat okozand vallomásom: ismét hallgaték, s végre mindent a sorsra bíztam. Ekkor történt atyám szerencsétlen betegsége. A végzet útmutatásának vevém atyám kívánatát, s feltevém magamban, hogy az esküt, mellyel önnek örök hűséget ígérek, meg fogom tartani. Caesar írt, én leveleit visszaküldém, s végre Valmontnét kértem, hogy soha többé felőle ne is szóljon. Szenvedtem, de erős feltételem nyugalmat ada szívemnek, s néha egy nemét a megelégedésnek. Ekkor jött Armand hozzám Caesar levelével. Előbb nem akarám feltörni. De Armand kérése, az ismert vonások, azon meggyőződés, hogy Caesarnak, ki soha meg nem bántott, legalább végbúcsúszavait nem taszíthatom el magamtól, szóval egész valóm ellentmonda föltételemnek. Feltörém a levelet. A többit tudja ön. Én Caesart szeretem. Ön érteni fogja tettemet.
Meghatva rebegék egypár szót; az öreg gróf hideg tekintetet vete leányára. – S hát elhatározott szándékod – szóla végre remegő hangon – elhagyni házamat?
– Ó, atyám – sóhajta Júlia –, s elűzné leányát színe elől?
– Dufey neje házamban helyt nem talál – viszonzá az agg komolyan –, választanod kell.
– Atyám! – szóla közbe Júlia – ne legyen irgalmatlan irántam; lám, most ismeri szenvedéseimet, tudja, mennyit küszködtem, mennyi ideig mondék le éltem legfőbb reményeiről; ó, ne taszítson el magától! Nem ismeri Caesart, nem tudja, mily jó ő, s miként szeret; ő le fog mondani politikai pályájáról, mint egy atyát fogja szeretni!
– Mint atyát? – szóla közbe haraggal az öreg – engem mint atyát, ő, az inas fia. Elég! kértelek, s te megtagadtad kérésemet; tenmagad vetéd el a kockát, s ha egykor eljönnek a megbánás napjai, tenmagadnak hányhatod szemedre sorsodat. – Ekkor az öreg az asztalhoz ment, s csengetett. – Itt van-e még a notár, kit a városból hívaték? – szóla a belépő komornához, s midőn az igenezve felelt, folytatá: – Fél óra múlva jöjjön szobámba, s rendeltessék oda akkorra a plébános is és az öreg Lajos. Ön – szóla Dufeyhez fordulva – Júliával, s te, kedves Gusztávom, maradjatok itt, hívatni foglak.
Az öreg kiment, egy tekintetre sem méltatva leányát. Júlia Dufeyre támaszkodva zokogott, én az ablakhoz menék, s kinézve a hallgató kertre, melyben annyi boldog órákat töltöttem, lelkem leírhatlan fájdalommal küszködött. Végre az öreg grófhoz hívattatánk. A magas, aggszerű szobát egypár gyertya világítá; az asztalnál, melyen egy csomó iromány feküdt, fejét kezére támasztva ült a gróf, arcai halaványak voltak, kezei remegtek; a szoba egyik sötétebb szegletében a plébános és notár suttogtak egymással.
Az öreg Lajos, a grófnak rég nyugalmazott szolgája, urával szemközt állva, szokott figyelemmel követé minden mozdulatát, mintha parancsait várná. Mikor beléptünk, a gróf leülni intett. Ismét hosszú hallgatás következék; végre a gróf mintegy erőt véve magán, így szólt:
– Egy nagy titkot hordok szívemben. Síromba vittem volna magammal, de az ég nem akará, hogy családomnak végivadéka egy hazugsággal szálljon sírjába, s az időeljött, melyben fel fogom fedezni. Tudja mindenki, hogy a forradalom napjaiban atyám emigrált, Németországban éltünk, egy gazdag gróf házánál, ki egykor Franciaországban lévén, atyámmal megbarátkozott, s az idegeneket szívesen fogadá. Két év múlva egyetlen leánya nőm lett. Jámbor, de beteges asszony, kit soha nem szerettem, s kit csak atyám kedveért vevék nőül. Atyámnak fájt, hogy szegénységünk miatt nevünkhöz illőleg nem élheténk, s én elvevém a gazdag leányt, noha a világ kényelmeit éldelve, naponkint inkább érezém, hogy boldogságát feláldozám. Szívem rég másé volt. Egy szegény polgárleány, kivel véletlenül megismerkedtem, bírta szerelmemet; s habár nőm, amennyire hideg kedélye engedé, szeretve ragaszkodék hozzám: a régiebb indulat erősebb vala, mint hogy legyőzhetém. Így múlt év év után, az öreg gróf meghalt, nőm mindig betegesebb lőn, s habár leányunk, kit ő ötéves házasságunk után szült, ismét melegebbé tevé viszonyunkat, maga e gyermek oly nyomorult volt, s Máriámnak is majdnem egykorú leánya oly deli s mosolygó, hogy még itt is, mintha a sors akarta volna, az atya, mint a férj, csak házán kívül érezé boldognak magát. Visszahívatánk Franciaországba. Beteg nőm gyermekével Németországban maradott. Mikor félesztendei távollét után visszatérék, leányomat sírjában, nőmet halálos ágyán találtam, s csak hogy betegségét végnapjaiban ápolva, eleget tegyek azon fájdalmakért, melyeket hidegségem által okoztam, s hogy a jámbort sírjához kövessem. Azalatt atyám is meghalt, szabad valék; s Mária, ki míg ő élt, megelégedék szerelmemmel, most többet kívánt. Miattam elhagyta szülőit, csak szerelmemben bízva követett eddig, s most jogosítva gondolá magát, hogy nőmmé váljék. De ő polgárleány volt, s végre kérésére csak azt tehetém, hogy törvényes gyermekem halálát elhallgatva, helyébe leányát, kit véghetlenül szerettem, s ki a megholttal csaknem egykorú vala, törvényes gyermekemnek fogadám. E leány te vagy, Júlia. Mária, ki haláláig házamnál felnövelt, anyád. Lajos, ki akkor mint inas velem volt, tud minden környülállást, s ez írások bizonyságot teendnek felőle, ha éppen szükség volna, a törvényszékek előtt is. Itt a bizonyítvány törvényes leányomnak haláláról – szóla a notárhoz fordulva, s az irományokat átadva egyenkint. – Itt Júlia keresztelőlevele; itt számtalan levél, melyekben anyja e viszonyokról szól, s ha még több kell, a városban, hol mint emigráns éltem, elég ember fog találkozni, ki minderről bizonyságot tehet. S most – szóla Júliához fordulva – szabad vagy, anyádnak neve Müller volt, s ezzel lépsz ki házamból. Önnek – folytatá Dufeyhez fordulva – holnap 50 000 frank fog fizettetni, leányomnak egyetlen vagyona; a notár itt van, a házassági szerződést feltehetjük azonnal.
A gróf hallgatott, égő arcain véghetlen bánat s elkeseredés küszködött, s mikor az irományokat még egyszer átnézve s összekötve a notárnak átadá, egy nehéz sóhajtás emelé mellét. Mi, többiek, meglepetve állánk körülötte, s az öreg Lajos száraz kezével törülé szemeit. Júlia nyugodtan állt, arcai halványabbak voltak, mint közönségesen, de semmi sem mutata felgerjedést vagy megindulást, midőn a grófhoz fordulva, erős hangon így szólt: – Hogy ön – megálla egy pillanatig, később mintegy erőt véve önmagán, folytatá –, hogy a gróf úr születésemnek titkát csak ma közli velem; hogy mint törvényes leányát nagynévvel, s dús birtok éldeletei közt felnövelve szívemben reményeket gerjeszte, melyeknek egykor nem kelle teljesülniök; hogy a város közbeszédének tárgyává tett; hogy míg egy szerény polgári körben boldog leheték, ha sorsomat követhetém, ifjúságom előítéleteknek, szívem legszebb érzeményei egy névnek áldoztattak fel, mely nem vala az én nevem – talán jogot adna panaszokra: de ne féljen a gróf, én nem fogok panaszkodni; inkább ismerem a kört, melyben eddig éltem; s inkább utálom régóta hideg alávalóságát, mint hogy belőle kilépni szerencsétlenségnek tartanám, vagy midőn azoktól, kik közt annyi évek alatt rokon szívet nem találtam, megválok, mást kívánhatnék, mint azt, hogy velök soha meg nem ismerkedve, szívem ne tanult volna kételkedni az embereken. De hogy anyámat csak most ismerteti meg velem, hogy midőn első gyermekéveimben szeretve simulék ápolómhoz, nem mondá soha, hogy anyám keblén pihent szívem; hogy miután a jámbor szív törötten halt meg, sohasem vezete sírjához, s nem mondta: itt anyád fekszik, anyád, ki évekig ápolva nem nevezhete egyszer gyermekének; ki nőni látott, s mosolygani, ki kis karjaidnak öleléseit, gyermekszívednek vonzalmát érezve nem hallhatá egyszer az édes szót: anyám, ajkaidról; nem éldelheté azon gyönyörteli büszkeséget, mellyel az anya gyermekére mutat; nem nézhete másképp, mint remegve a jövőbe, mely őt gyermekétől meg fogja fosztani, s e viszonyt örökre elszakítja, mely a dajkát s ápolót egykor növendékéhez köté: – hogy nem hinthettem virágokat s könnyeket dombjára; hogy nem nevezhettem őt imádságaim közt, nem folyamodhattam emlékéhez keserveim között, nem vágyódhattam utána, mikor örültem, hogy boldogságomat megosszam: – ezt bocsássa meg az ég; én csak sírhatok.
A gróf zavarodva látszék, s egypár szót rebege, hogy mindezt anyja kérésére tevé, s azért, hogy leánya boldogságát eszközölje.
Júlia ajkai keserűen mosolyogtak. – Boldogságomat? – szóla fájdalomelfojtott hangon – az én boldogságomat? mintha boldogságról szó lehetne, ha a szívet szeretetétől fosztod meg; mintha volna valami e földön, mivel egy anya ölelését kipótolhatnád? Boldogságot! ó, menj a körbe, melybe anyám karjai közül kiragadva felvevél, s kérdezd az asszonyokat, boldogok-e ők? Nézd őket fényes termeikben, szüntelen mulatságaik közt, s kérdezd őket, hódolóiktól körülfogva, megelégszenek-e? Nem érzik-e, hogy az asszonyi szív másvalamire teremtetett, mint hogy hiúságának kielégítésén örüljön? Kérdezd, nem vágyódtak-e soha más örömök után, mint melyeket körükben találtak? s miután e vágy megszűnt, nem érzék-e üresen, sérülve szíveiket, nem ismerik-e azon életuntságot, mely a szívet, felébredve néha az érzékek mámorából, eltölté? midőn végre láták, hogy csak éldeletet keresve, e világon éldelhetni megszűntek, hogy mindig színlelve, végre érzeni nem tudnak többé? Ó, de te azt tudtad; s mikor anyám, a polgárleány, e színpadot csak távolról nézve, benn egy fényes, ragyogó világot láta, te jól tudád; hogy festett rongyokból áll, s hogy az örömszín a színészek arcain festék, mely alatt arcaik csak inkább elhalaványulnak, s ellenállhattál volna e kérésnek, mint szegény anyám könnyeinek ellenálltál. De neked egy gyermek kelle, kire nevedet s örökségedet hagyhassad; kit büszkeséged kielégítésére eszközként használhass; s engem vevél magadhoz, mert éppen legközelebb álltam; szeretet nélkül, mint most, midőn terveidnek szolgálni megszűntem, magadtól elhajtasz. Jó, hogy e bizonyítványokat megőrzéd – szóla az írásokra mutatva –, mert talán kételkedhetném, hogy atyám vagy.
Dufey, ki az egész jelenet alatt hallgatott, látszó zavarodásban majd az irományokra, majd a notárra nézve, végre bizonytalan hangon és sok szóval kifejezé, miképpen nem gyaníthatá soha, hogy szerelme Júliát ily boldogtalanná teendi; s inkább, semhogy egy egész család szerencséjét feldúlja, kész lemondani.
– Lemondani? – kiálta fel Júlia elhalványulva – lemondani? ó, ember! ne taníts kételkedni végre rajtad is: Lemondani, s hát nem az enyim vagy-e te, mint én a tiéd? nem esküdtél-e örök szerelmet, s hogy nem élhetsz nélkülem? s tudod-e, hogy amit te esküvél, azt én érzém, s hogy elválni tőled: halál!
Dufey hallgatott, ha lehete, még nagyobb zavarodásban, mint elébb; szánhattam volna, oly nyomorultnak látszék e pillanatban.
– Miért állsz oly némán itt? – szóla remegve Júlia, sötét szemeit Dufeyre függesztve. – Nem mondtad-e számtalanszor, hogy magadat boldognak érzenéd, ha szegény volnék, név s remények nélkül; nem bírva semmit, mint szerelmemet, hogy egészen csak neked köszönhessem boldogságomat. Ím, kívánatod beteljesedett; mint egy koldus lépek házadba, vagyon, név, barátok nélkül; nincs semmim, mint szerelmed; nem reménylek, nem kívánok semmit, mint szerelmedet; a porból emelhetsz fel magadhoz! mondd nekik hát, hogy örülsz, hogy szeretsz, s szeretni fogsz így is!
– Miként kételkedhetik – rebegé Dufey.
– Ó, én – folytatá Júlia –, én nem kételkedem; de ők, kik nem szeretnek, nem szerettek soha, ők nem hisznek. Nézd, mily gúnyoló mosollyal, mi kegyetlen szánakozással néznek rám; lám, mert nem ismerik szívedet; mondd nekik csak egyszer, mint nékem annyiszor mondád, s hinni fogják; valami oly meggyőző vala e szavaidban mindig, minek ellenállni nem lehet.
– Minek ismételjem ezek előtt – szóla erőltetve Dufey –, mit annyiszor mondék? én szeretlek, szívemből, s habár…
– Nem volt-e igazam – szóla atyjához fordulva Júlia –, ha mondám, hogy szeret; ön azt hivé, hogy birtokom vagy nevemért ragaszkodik hozzám, de ím nincs semmim többé a világon, s ő szeret, s én boldogabb vagyok, mióta mindezt elvesztém; legalább nem fogja többé mondhatni senki, hogy Caesarom nem szeret.
– Talán el fog jönni az idő, mikor magadat boldogtalanabbnak érzended – szóla közbe a gróf.
– S ön örülni fog boldogtalanságomon, nemde? – viszonzá keserűen Júlia –; ön áldani fogja igazságos Istenét, ki az engedetlen gyermeket megbünteté? Ó, én ismerem ez atyai érzeményeket. Ha a gyermek, ki a világra helyeztetve, önvétke nélkül csak kínokat éreze; kihez soha szeretően nem közelíte senki; ki fájdalom s lemondás közt tölté éveit, s mindezt, mert elnyomója, ki zsarnokságát a szent atyai név alatt űzé, úgy kíváná, végre széttöri láncait; ha a félelemmel az egyetlen érzeményt, melyet ura benne ébreszteni iparkodék, elvetve magától, élni akar, szabadon éldelve önalkotta világát; ha a szerencsétlen, kinek szíve, remegve bár mint a mágnestű, de szüntelen minden küszködés ellen egy pontra mutat, nem állhata ellent, s végre azt teszi, mire természete kényszeríté: ó, akkor egy nagy átok hangzik el fölötte, a világ irtózva fordul el a szörnyetegtől, szenvedéseit a jámbor maga elfelejti, s mindenki az ég büntetését hívja árva fejére, hogy szörnyű példa legyen azoknak, kik a láncok terhét érezve, talán szét akarnák törni, mint ő. De az atya! Ó, annak minden szabad; ha szeretet helyett csak hatalmát érezteté gyermekével; ha másokra bízva nevelését, végre hosszú távollét után csak azért vevé ismét házához, hogy évekig lassú kínok között egy hiú tervnek áldozza fel; ha hideg, önös számolásai között leánya szerencséje egy nulla volt, melynek értéke nincs; ha végre, mert leánya többé eszköz lenni nem akart, a haszontalan szolgát nyugodtan elűzé házától: mindez jó s rendében van. A világ tiszteli az ősz hajakat, s az ég maga leküldi villámait szent hatalmának fenntartására. Nemde úgy van? A könnyek, melyeket anyám sírt, a hosszú kín, melyet én szenvedék, el van felejtve, csak haragod száll fel az éghez, csak ha bosszúért kér, hallgatja meg Isten az imádságot. Ó, de én mást hiszek; az ég látja lelkemet, tudja, mennyit szenvedek, s nem fog elhagyni keserveim közt.
A gróf hallgatott; lángoló arcokkal ült ott, bosszús tekinteteket vetve leányára, ki elragadva fájdalmától, fölemelt fejjel állt előtte, mintha kihívná bosszúját. A termet remegő hallgatás tölté el, s minden szív szorulva várá a vész kitörését, csak a plébános lépe engesztelve a felindultak közé; majd a grófot türedelmességre intve, majd Júliát nyugalomra; de hasztalan: könnyebb a természet vészeinek parancsolni, mint azoknak, melyek szívünkben dúlnak.
– Mit bánom én – szóla elragadtatva fájdalmától Júlia –, történjék bármi, én boldogtalanabb nem lehetek többé; a kehely csordultig telt, s a csepp, mely kifolyni készti, csak könnyíti terhét. Nem tudom-e, hogy anyám boldogtalan volt, hogy atyám nem szeret, nem szeretett soha; nem hajtattam-e el házától? s mi történhetik még? Az áldozatnak legalább véreznie kell a halálos csapás után, s az embernek nem volna szabad szólni, ha szívén nehezebb seb ejtetett, hogy kínzója lássa művét? Ó, hadd mondjam el neki: hogy boldogtalan valék általa a naptól, melyben érzeni kezdék, mostanig; boldogtalan, mint szegény anyám, mint azok, kik hozzá szeretve ragaszkodtak; hadd mondjam el, hogy e házból kilépve nem viszek mást magammal, mint a bánatot, hogy küszöbén valaha átléptem; hadd mondjam, hogy szerencsémet elrontá, s maga Caesarom szerelme sem fogja elfelejtetni velem azt, hogy egy atya koldusként űzé el gyermekét, s nem sírt egy könnyet, midőn tőle örökre megvált. Ó, ezen emlék elég örökségül, mert gazdagnak, nemesnek, nagynak fogom érezhetni magamat polgári körömben, valahányszor eszembe jut, hogy azok közül léptem ki, kiknek nemessége ily tettek által tartatik fel.
– Vigy még egyet örökségül! – kiálta fel az agg, reszkető kezét az ég felé emelve: – átkomat! – s arcai elhalványultak, s magánkívül rogyott a plébános karjai közé.
Júlia elhalványult, szemeit atyjára meresztve, görcsösen összekulcsolt kezekkel áll ott: – Ő elátkozott – szóla halkan s alig érthetőleg, mintha akaratlanul szóvá lett volna a gondolat. – Ő elátkozott! – kiálta fel szívszakasztó hangon, s atyja lábaihoz borulva, szenvedélyesen ajkaihoz szorítá kezét. Szemei könnyekkel teltek el; szívrehatóbbat nem láttam soha, mint ez asszonyt fájdalmában. Mint a hegyfolyam, mely kilépe keskeny partjaiból, ellenállhatlanul zúg le a bérceken, szétdúlva mindent, mi futását akadályozza, de ha árjai leapadtak, az egykor viruló partot elpusztulva, az elébb sima ágyat teli sziklákkal hagyja, ilyen vala Júlia szenvedélyében. A vész, mely lelkét feldúlá, megszűnt, s előtte csak atyjának halvány arcai álltak, szívében csak a bűnnek érzete. – Ó, ő elátkozott – zokoga magánkívül –, s nem veheti többé vissza szavát; én magam öltem meg atyámat!
– Menjen hamar valaki Párizsba az orvosért – kiáltott a jegyző –, itt rögtöni segély szükséges. – Én, ki nem tűrhetém tovább e kínos jelenetet, sietve elhagyám a szobát. Kevés perc után lovam nyergelve volt, s Párizs felé vágtaték. Az éj csendes vala, a tájt lekaszált rétek illatja tölté el, s fenn az égen ragyogva álltak a csillagok. – S e virágzó térek közepett, e tiszta ég, e milliónyi fénypontok alatt, mennyi széttörött remény, s vérező kebel, mely soha nem gyógyuland ki sebeiből! Ó, szegény ember, ki míg boldog valál, oly fenségesnek, ki lobogós hajódon evezve, a természet urának képzeléd magadat, mert a szél véletlenül éppen kívánatod szerint fújt, és sajkádat az óhajtott part felé hajtá: várd meg a vészt, s ha sajkád szétrontott töredékekben lebeg előtted, s te magad meztelenül, kitéve ínségnek, s nem remélhetve mást a halálnál, egy szegény hajótörött állsz magányos szikládon: nézd, mi nyugodtan emelkedik a nap ínséged fölött, s tanuld meg, mi kevés vagy a világon; s ha alig bírhatva keserved terhét, éltednek egész reményét egy pillanatban vesztéd el, s körültekintve az életben, nem is kereshetsz már egyebet rokonérzetnél, nézd az embereket: mily nyugodtan folytatja mindenik szokott munkáit vagy örömeit, miként nem változott semmi a társaságban, mióta boldogtalanná lettél, s tanuld, mi kevés vagy az emberek között. Egy porszem, mely a nap sugaraiban feltűnt, s mikor sötét lőn fölötte, elveszett. S minek hát e magas vágy, mely lelkünket eltölti? minek annyi fenséges remény, s e lélek, mely ereje csalfa érzetében akarni mer? Ha a vakeset szolgáinak születtünk, miért kelle szabadságról álmodoznunk annyit? Ó, nagy rejtély az emberi lét, s csak ki a földön túl meri keresni magyarázatát, az élhet anélkül, hogy kétségbeessék, s a sorsot elátkozza, mely őt e világra hívá, hol minden virág ezernyi elfonnyadott virágok rothadásán, minden remény ezernyi elveszett remények töredékei fölött áll, s hol a szép föld alatt nem áshatunk; s nem gondolhatunk vissza a múltra anélkül, hogy itt, mint ott, sötét hideg enyészetet ne találnánk.
Mikor az orvossal visszajövék, már az egész ház kínos feszültséggel várt reánk. A gróf rövidre, miután elmenék, magához jött, s új átkokkal elűzve szerencsétlen leányát, végakaratját íratá a notár által, melyet aláírván, ismét ájuláshoz hasonló érzéketlenségbe esett, csak néha ébredve pillanatokra. Az orvos, miután üterét tapogatá, csak kevés órát ígére a betegnek. Minden hallgatott. Nem írhatom le, mi fájdalmasan hatott az egész jelenet reám. Itt feküdt ő éltének küszöbén, egy hosszú élet után végsőt pihenve e földön; s ím! miután hatvan éven túl remélt, küszködött sorsával, s kívánatainak létesítésére terveket alkotott, s annyi áldozatot hozott: mi más maradt a haldoklónak végpillanatjaiban, mint azon érzés, hogy hasztalan fáradott. S ha a lélek még talán ébren vala, s a szem, mely néha fáradtan körültekinte, még láthatott: azon szomorú tapasztalás, hogy halálos ágyánál nincs egy szem, melyet veszte könnyekkel töltene, nincs egy szív, mely tőle megválva szegényebbnek érezhetné magát. S mégis e kínos magányra nem a sors ítélé őt. Kevés léptekre tőle leánya várt zokogva, ki egész életében híven ragaszkodott hozzá, kit boldogtalanná tett, s ki őt szereté mégis. Egy szó, s gyermeke mellette állhatott; egy áldás, s a szerencsétlen boldognak érezte volna magát, s ő hallgatott. Ó, szomorú látni az embert, ki sorsával küszködik; látni, mennyi erő, mennyi nemes érzemény vész a hosszú vitában; látni az ifjú reményeit, a férfi szilárd akaratát, az agg türelmét, mind széttörve az érzéketlen világ tompa ereje által; szomorú látni mindezt. Ó, de látni, miként küszködik az ember önboldogsága ellen; látni, miként taszítja el önkezeivel a szeretetet, melyet a sors neki, mint mindenkinek, éltében legalább egyszer nyújtott; látni, mint ragaszkodik mindenhez az életben, csak az egyhez nem, mi őt megmentheti; látni, mint veti el magától legfőbb kincsét, hogy mint a szerencsétlen, kit rémülése elámított, éppen a legbecstelenebb holmit mentse meg a lángokból: ó, ez szomorúbb, ezerte szomorúbb! S mégis nem látjuk-e ezt naponkint? s ha pokol a világ, nem vagyunk-e benne többnyire önmagunk legkegyetlenebb kínzó ördögeink?
Júliáról kérdezősködtem; ő szobájában vala. Dufey a városba orvosért ment. Vannak pillanatok az emberi életben, midőn a szív boldogtalansága érzetében fájdalmakat kíván. Mint a beteg kínjai között szinte örül a sebész késének, mely feldagadt tagját átmetszve megvérezteti: úgy néha önmaga keres alkalmat az ember, melyekben lelke bánatát kettőztetett erővel érezhesse. Nem építünk-e sírokat? az elhunyt kedvesnek képét nem állítjuk-e szemeink elébe? nem ragaszkodunk-e mindenhez, mi kínos emléket gerjeszthet szíveinkben? S ha válni kell, nem keresünk-e alkalmat önmagunk, hogy a búcsú fájdalmát érezhessük? Keblünkhöz szorítjuk barátunkat, még egyszer akarjuk hallani szavát, látni nyájas arcvonásait s a könnyeket, melyeket értünk sír; még egyszer mindent, amit bíránk, s vesztenünk kell, hogy keserveink kelyhében egy csepp ne maradjon, melyet ki nem ürítenénk. Talán mert egy neme a vigasztalásnak e bánattelt világon az is, hogy legnagyobb kínjait már elszenvedők; talán mert a szerelem gyönyörei után más éldelet nincs, mint a szerelem keserve. – Júliához menék. – Maga volt. – Mély gondolatokba merülve állt nyitott ablakánál, kinézve a hallgató kertre, hol a szürkület első világa terült el. Minden hallgatott. A gyertyák majdnem leégtek, s a korányszellőtől ingatva, bizonytalan világot terjesztének el az egész szobán. Szívemet véghetlen fájdalom tölté el. Eszembe jutott egész boldogságom, melyet bírtam, s miként vesztettem el mindent, még megbántásom érzetét is, mely lelkemnek első nehéz pillanataiban erőt adott. Sírtam. – Júlia visszafordult. – Atyám meghalt – szóla nyugodtan reám függesztve sötét szemeit –, ne titkoljon semmit előlem, én el vagyok készülve mindenre.
Mondám, hogy még él.
– De remény nélkül, nemde? – folytatá ő. – Ó! ön boldog – szóla egy nehéz sóhajtással –, ön sírhat érte, nekem nincsenek könnyeim.
– Én nem azért könnyezek – szólék elragadtatva fájdalmamtól –, az idő megszűnt, mikor a halál képe fájdalommal tölté szívemet; láttam, mennyit szenvedhetünk kevés óra alatt e világon, s nem vagyok eléggé önös, hogy barátaimnak éveket akarnék kívánni. Ó, de hogy ennyit kelle szenvednem, ennyit vesztenem, s hogy önt boldogtalannak kell látnom mégis, hogy szebb napjaimra vissza nem tekinthetek anélkül, hogy eszembe ne jutna, miképpen szerelmem önnek csak kínokat adott, ez több, mint hogy szívem nyugodtan elbírhatná.
Júlia meghatva nyújtá jobbját. – Ne legyen igazságtalan önmaga iránt – szóla lágy hangon –; ha van egy emlék a múltban, mely szívemet tiszta örömmel tölti, ha van egy vigasztalás, mely e pillanat keserveit enyhítheti: önnek szeretete, önnek nemes barátsága az. – De vannak emberek, kiket a sors szenvedni teremtett. Miként bizonyos növényeknél a langy nyári eső s a nap meleg sugára csak a betegséget növeli, mely már bennök rejtődzik: úgy vannak keblek, melyekhez még az is, mi másokat boldogítana, csak azért közelget, hogy szenvedéseiket növelje. – Ám legyen, e szív jókor tanult szenvedni, s kitől a sors az erőt, mellyel ellenállhatna, megtagadta, annak erőt adand talán, hogy elbírhassa keservét. Csak egyet kérek az égtől: önnek bocsánatát.
– Ó, Júlia! – szólék dobogó szívvel.
– Ó, ne tagadja meg tőlem – viszonzá lágy hangon ő –; lám, én elég szerencsétlen vagyok. Hadd legyen e szomorú életben, melynek küszöbén állok, legalább azon egy vigasztalásom, hogy az, ki minden emberek között legnemesebben viselé magát irántam, nem fogja átkozni emlékemet.
– Átkozni emlékét? – szólék feszült kebellel. – S mi volna hát életemben, mire puszta napjaimban visszatekinthetnék, mint ezen egy emlék? Kinek öröme nincs, annak legalább valami kell, mit sirathasson: a hontalannak honvágy, az aggnak gyermeksége emlékei, nekem képed. Százszor könnyebben foszthatod meg a boldogot örömeitől, mint a szerencsétlent bánatától, mely egyetlen tulajdona, s melyhez, mint a hajótörött hajója darabjaihoz, kétségbeesett állhatatossággal ragaszkodik, mert érzi, hogy más nincs, mi által fennúszhatnék.
– Ó, de te, mit gondolsz emlékemmel; te boldog léssz – folytatám keserűen, mert szívemben Dufey emléke emelkedék – kedvesed karjai között éldelve minden boldogságot, mivel a szív, ha magát szeretve látja, s szeretni érzi, eltelik: mi leszek én neked? egy könnyű felleg talán, mely éltednek korányát elborítá, s melyet napodnak erősebb sugárai lenyomtak. – Ám legyen, boldogságodra szükséges, hogy elfeledj, s én nem akarom elrontani boldogságodat.
– Boldogságomat? – viszonzá felsóhajtva Júlia – mintha ezek után, mik történtek, boldogságról még szó lehetne! Nem fekszik-e atyám átka éltemen? Vagy azt hiszi ön, hogy mit az ember szenvedelemtől elragadva egy pillanatban tett, azt, ha nyugalmába visszatért, el fogja felejthetni? Én nem csalódom így. Bármily hatalmat szerezzen az ember magának ez életben, bármi szabadon válassza útját, egy van, mi hatalmunkon túl fekszik: a múlt; s a zsarnok, ki nemzeteknek parancsol, s az egyes, ki legyőzve minden akadályt, már céljánál látá magát, nem némíthatja el szavát. Egy világot alkothatunk magunknak, de nem törülhetünk ki egy emléket lelkünkből, s vajon lehetek-e boldog ily emlékek után. – Ha magamat Caesarom karjai között boldognak érzeném is, ha körültekintve házamban vidám nyugalom s megelégedés lépne szemeim elébe, s öröm s szeretet mindenfelől: nem fog-e eszembe jutni, hogy mind e szerencse atyámnak sírján alapszik, melyet én ástam; hogy önnek boldogsága, hozzám ragaszkodó szívének egész kincse az ár, melyért ez örömöket megvásároltam. S ha végre egyike azon nehéz óráknak jövend, melyek a legboldogabb életben is ütnek néha, s melyekben csak önérzetünk vigasztalhatja bánatunkat: ha Caesarom szerelme kihűlne, nem fogna-e atyám átka jutni eszembe? – Ó, mik e föld szenvedései ehhez képest, mi minden kín azon érzeménnyel összehasonlítva, hogy büntetésül szenvedjük.
Némely vigasztaló szót rebegék.
– Ó, ne vigasztaljon ön – folytatá ő –, ismerem jövőmnek egész szörnyűségét; de míg Caesarom szeret, míg e szív bánata között magát egy lény boldogságára szükségesnek érezheti; míg valaki marad e világon, kiért élni s áldozni szabad: addig erőt érzek magamban elbírására. Küszködni fogok bánatommal, hogy szenvedésem ne rontsa a kedves örömeit; mosolygani, ha őt vígan látom, örömöket színlelni talán, ha komor redők vonultak össze homlokán. Ó, de boldog lenni – soha többé. Ki azt, miért egész életén át küszködött, eléré, még nem boldog azért; ki tudja, mennyi változhatott a küszködés között? s nem nyeri-e végre csak vágyainak töredékeit harca után? ki tudja, nem mélyebb sebet hoz-e magával, midőn céljához ér, mint hogy diadalán még örülhetne? Ó, habár sokszor ismeri szívünk azt, mi nélkül boldognak lennie nem lehet, ki a kezes, hogy, ha elérte, azzá leend, s hogy nem fog, mint én, vágyódva visszatekinteni azon napokra, melyekben még legalább egy kívánata vala!
Hallgatánk. A kerten mindig több világosság terjede; a világ, mely a gróf ablakából árada el, fokonkint elhalványodott; Júlia fürteit a hűs korányszellő lebegteté. – A nap közelg – szóla végre Júlia –, az utolsó, melyet e házban felkelni látok, búcsúznunk kell; Caesar kevés perc múlva itt lesz, s én elmegyek. Ki tudja, talán utolszor látjuk egymást.
– Utolszor – rebegék elfojtott hangon.
– Utolszor talán e világon – folytatá Júlia erőltetett nyugalommal –, nyújtsa jobbját, s mondja, hogy megbocsátott.
Nem felelheték; ajkaimhoz szorítva remegő kezét, záporként hulltak könnyeim.
– Ó, sírjon! sírjon, szerencsétlen barátom – szóla meghatva Júlia –, s bár e könnyek, melyeket én facsartam, annyi enyhet nyújtsanak szívének, mennyi bánattal töltik az enyimet. Mi boldog lehete ön! fiatal, megajándékozva mindennel, mi az életben kívánatos, bízva az emberekben, lelkének egész erejével ragaszkodva mindenhez, mit szíve szép- s nemesnek képzele; mily jövő ígérkezék napjainak. Szerelem, dicsőség, öröm; mit a képzelet teremte, mit a kívánat csak megfoghata, minden egy nagy reménnyé egyesülve; s most… Ó, hogy nekem kelle feldúlni mindezt! Sírjon, sírjon, barátom, én egész szerencséjétől fosztám meg! mert mi az élet szerelem nélkül? s e szív, mely magát csalódva látta, nem fog többé szerethetni. A nehéz seb, mely keblét fájdalommal tölti most, gyógyulni fog; idők fognak jönni, melyekben a keserv eltompulva talán csak egy sötét emléket hagy maga után: de ha a szív fölgerjedve nyugalmából, még egyszer érezni akar; majd ha egy lényt lát maga mellett, melynek közelítésénél megindul; ha látva az érzeményt, mely arcait lángokkal borítja, hallva a szót, melyet szerelem remegtet, már engedni kezd a szép álomnak, emlékem fog emelkedni lelkében, egy szó fogja fülébe súgni: Júlia megcsalt! míg az ébredő érzemény elvész e gondolat súlya alatt, s: a szív magányban keresi szomorú biztosságát. Ó, én jól tudom, hogy így lesz; s ha végre átlátta, hogy igazságtalan vala kételyeiben, s hogy az, kit tapasztalásai nélkül szeretett volna, érzelmét megérdemlé; ha érezve elhagyottságát, eszébe jut, hogy mindennek oka én vagyok, kinek emléke egy átokként áll életében: vajon nem fogja-e átkozni a szerencsétlent, ki egész létét méreggel tölté? Ó, Gusztáv, ne tegye! lám, én nem tehetek róla.
– Én önt boldogítani akartam – tevé hozzá rövid szünet után –, vétkem csak az, hogy gyenge valék. – Szegény egy teremtés az asszony! Mennyit kíván tőle a társaság, s mi kevés: erőt ada szívének a természet. Mily véghetetlenül szerencsétlen, ha útjából csak egyszer is eltért, s mégis mennyi csáb áll körülötte, s önmagában, mely őt eltéveszti! Az ember szabad, így szólnak filozófusaink: ó, de kérdezze azt, ki szeretett, s mosolygani fog e büszke mondáson. Kinek szíve hideg önségben magába vonul, ki állati éldelet között vagy a tudományok terméketlen munkáival tölté napjait, az talán szabadnak képzelheti magát: mint a szunnyadó rab nem látja börtönének magas: falát, s szabadságról álmodozhatik. De ébredjen csak egyszer a szerelem ellenállhatatlan hatalma szívében, s kérdezze: szabadnak érzi-e magát? Kérdezze őt, tud-e parancsolni a világnak, hogy megváltoztatva gépi forgását, érzeményeit ne sértse? kérdezze, tud-e parancsolni önszívének, hogy az, az egyenetlen harccal felhagyva, e világ rendszabályainak alája vesse önérzeményeit. Van egy Scyllája s Charibdise életünknek: a világ ez s önérzetünk, s egész szabadságunk abban áll, hogy választhatunk, e sziklák melyikén akarunk hajótörést szenvedni. Boldog még, kinek lelkébe elég erőt teremte Isten, hogy ezt tehesse, s csak e sziklák egyikébe ütközve, szerencséjének legalább felét menthesse meg; én bizonytalan lebegék a kettő között, s mindenemet vesztém el.
Júlia hallgatott; nyugodt lemondás, mélyen érzett, reménytelen fájdalom vala kimondva egész valójában. Vigasztalni akarám; mondám, hogy az idő, mely örömeinket feldúlja, elviszi folyásában fájdalmainkat is, s más ily banális frázisokat. Mert ki tudna újat mondani a keservről, mit annyi bánatok közt nem mondtak volna már ezerszer az emberek. De Júlia szomorúan rázá fejét. – A fájdalom enyhül idővel – szóla komoran –, de nem bűnérzetünk. Boldog, kit sorsa oly egyszerű helyzetekbe állíta, hogy mikor tőle áldozat kívántatik, önmagát feláldozva eleget tehet. De vannak nehezebb állapotok, hol kedveseink között kell választani áldozatunkat, hol egyet nem boldogíthatunk anélkül, hogy egy mást ne sértenénk; kit a sors ily állapotra ítéle, annak mi más vigasztalása maradhat, mint az, hogy kedvese, kit sértett, megbocsát akaratlan tettének.
– Ó, ha az szívének nyugalmat szerez – szólék megindulva –, vegye eskümet, hogy e szívben nem marad keserű csepp emléke fölött. S bármennyit szenvedék is eddig, bármily kínok várnak reám a jövőben: átkozni fogom a világot, átkozni önmagamat, de soha nem azt, kinek éltem legszebb napjait köszönhetem.
Júlia meghatva nyújtá kezét, s midőn remegő ujjait ajkaimhoz szorítva szelíd arcait látám; midőn tekintetem szemeinek sötét mélyébe merülve, a könnyeket látá, melyek benne remegtek; s midőn érzém, hogy szavaim a mély keservet, mely keblében dúla, egy pillanatra enyhíték: ekkor először érzém, hogy a fájdalomnak is vannak keserűen édes gyönyörei.
Ekkor lépett be a komornyik a szobába, kérve Júliát s engem, hogy jöjjünk át.
– Atyám hívat? – kérdé Júlia, s arcán örömsugár futa át.
Hallgatott. – Hát meghalt – szóla Júlia remegve –, nemde? – Végpillanatjaiban van – viszonzá a komornyik; s mi sietve menénk át.
Már világosodott. A kert fái között a korány pirult, s az égve hagyott gyertyák világtalan álltak az asztalon. A szobában minden hallgatott. Közepében az ablak felé fordulva – amint egyik szabadabb pillanatában maga kíváná – ült a gróf. Arcai halaványak voltak, s nyugodtak, mint egy halotté; a szenvedelem, mely baját okozá, nem hagya nyomot vonásain; fájdalmai a halál érzéketlenségében megszűntek, s ha mellének gyenge lélegzetét nem halljuk, s az orvos, ki üterét tartá, nem érezte volna vérének vég lassú dobbanásait, nem gondolhatá senki élőnek. – Szemei hunyva voltak, mintha szunnyadoznék. – Ó, különös látmány egy haldokló! Íme, még él, arcai halványak, de ugyanazok, melyeket mindig láttunk, s talán szerettünk; szíve dobog még, melle lélegzik, lelke talán gondol még. Végakaratát íratja, rendeleteket tesz, szóval egyike körünknek. Egy óra, s mivé lett! Rokonai elosztják birtokát, szolgái tisztelet nélkül ide s tova hurcolják testét, s a dög, melytől mindenki irtózva elfordul, kivitetik a nagy rothadás terére vagy talán rokonabb por közé, hogy felejtve hamvadjon. S ez volna azon cél, mely után annyit fáradunk? annyi szenvedés, annyi áldozat után semmisedés? Ez az egyetlen jutalom, melypályánk végén reánk vár, hogy mint az alávaló szolgának, urunk végre leoldja bilincseinket, s elűzve házából, mondja: szabad vagy!!
Ó, ha valami nagyot tettél, vagy jót, mi utánad fennmaradt; ha éltednek végpillanatjaiban még legalább egy barátot láthatsz ágyad mellett, ki általad boldogabb lett; házat, melyet építettél; ha csak egy fa nyúl be virágozva szobád ablakán, melyet te ültetél, s mely földi utadnak emléke marad; de halni így minden haszon nélkül, nyom nélkül kimúlni a világból, vagy talán élted egész iparkodását semmisítve látni még végpillanatidban – ez kínosabb, mint leírhatnók. Ily gondolatokba merülve álltam ott, majd a haldoklóra, majd Júliára nézve, s szívem mélyen érezé létünk egész nyomorúságát, melyben annyinak csak keservek és semmisedés között lehet választani. Végre az agg még egyszer felnyitá szemeit, egy fáradt tekintetet vetve maga körül. – Nyissátok fel az ablakot – szóla gyenge hangon. Megtevők. Júlia kétségbeesett tekintetet vete atyjára. – Ó, áldjon meg – rebege elfojtott hangon. Az agg szomorúan néze maga körül, mintha még egyszer akarná végigtekinteni elődei hosszú sorát. Végre felsóhajtva leereszté fejét, s hallgatott. – Csak egy áldó szót! – sóhajta Júlia; az agg nem felelt, keze meredten esett le széktámaszáról; nem vala többé.
A nap első sugárait árasztá el a szobán, minden hallgatott, csak a nagy tölgy ágaiban suttoga a korányfuvalom.
Mélyen meghatva állánk a halott körül; Júlia imádkozott. Ekkor lépe egy inas a szobába, levelet adva Júliának. Júlia megnézé a felírást, s elhalaványult. Sietve feltöré a pecsétet, s míg szemei a sorokon végigfutának, egész teste remegett. – Az istenért – szólék végre –, mi történt? Ő nem felelt, szemeit a papírra meresztve s mintegy magánkívül állt. – Kitől van e levél? – szólék ismét; Júlia reám néze, s szívem elfagyott e hideg kétségbeesés tekintete alatt. Hallgatva odanyújtá a levelet. – Én el vagyok átkozva! – kiálta fel, s magánkívül esett karjaim közé.
Szobájába vivők. Én asszonyai gondjára bízva őt, a levelet olvasám. Dufeytől vala, körülbelül ezen szavakkal: Kedves Júliám! Ha ön valaha szeretett, min kételkednem nem szabad, képzelje önmaga a fájdalmat, mely e pillanatban lelkemet eltölti; s ha már átkom vala, hogy közeledésem által szívének csak keserveket hozhaték, legyen legalább bizonyos, hogy magamat büntetve érezem. Nyugalmát rontám el, feldúltam a boldog házi kört, melyben napjai folytak; sőt hogy ne maradjon semmi, minek elrablását szememre hánynom nem kellene, még nevétől s fényes állásától is én fosztám meg. De ne gondolja, hogy e szív, mely önt szeretni merte, s mely viszontszerelme érzetében boldog volt, egészen el tudná felejteni kötelességét; ne gondolja, hogy a férfi, kit annyi bizodalomra méltatott, érdemetlen vala. Én ismerem kötelességemet, s bármi nehéz legyen, teljesíteni fogom; vérezzék bár szívem örökre, én lemondok szerelméről, az esküről, mely szívét az enyémhez köté, s melyet soha el nem fogadtam volna, ha képzelhetém, hogy önnek annyi fájdalmakat okozhatna. Még idő van; menjen atyjához, kérje bocsánatát, mondjon le rólam, s nyújtsa kezét más boldogabbnak, s minden helyre fog jönni ismét. Atyja vissza fogja venni átkát, a kevesek előtt fölfedezett titok titokban marad, s Júliám ismét boldog leend. Boldog! ó, nem, nem úgy, mint én reménylém szebb napokban; mert ki fogja őt úgy szerethetni, mint én? de szerencsés legalább, legalább irigylett, s ez több, mint mit én neki nyújthatok. Azok után, mik történtek, mindennek vége van, s jobban ismerem atyját, s inkább érezém, mi szörnyű egy atyának átka, semhogy boldogságunkat most csak reményleni merném is. Vegye hát végbúcsúmat, melyet feldúlt kebellel mondok. Fél óra múlva úton leszek, s ha súlyos hivatalom terhei között néha egy fohász száll hazám felé, legyen bizonyos, hogy az annak boldogságáért leend, kit e földön leginkább, kit egyedül szereték.
Caesar.
Elbámultam. Vannak dolgok a világon, melyeket minden tapasztalásunk mellett mindaddig lehetetleneknek gondolunk, míg meg nem történtek: s ilyen vala ez. Mindennek vannak határai e földön, csak az emberi keservnek nem, s nem az alávalóságnak; s miként a kínpadon szenvedő, míg él, nem mondhatja, hogy a kínok tetőpontjára ért, s hogy kínzói nem fognak többé semmit találni, mi által fájdalmát nagyíthatnák: úgy a legrosszabb mindig találhat még valamit, kire tekintve magát jobbnak érezheti.
E pillanatban lépe Armand a szobába, ki a gróf betegségéről hírt véve, Párizsból kijött. Ha valaha barátod volt; ha valaha ifjú szíved egész erejével egy máshoz ragaszkodott, ki neki kedvesebb vala önmagánál; ha szívednek minden érzeményét, örömeidet s a keserveket csak vele érezéd; ha titkod nem vala, melyet rá nem bíztál, ha kételyed nem volt, melyre nem tőle vártál volna feleletet; szóval, lényednek kiegészítő felét láttad benne, s most egyszerre csalva, egész boldogságodtól általa megfosztva látod magadat, vagy ha csak képzelheted, hogy ez való lehet a világon: gondolhatod állapotomat. Szívemben ezer átok zúgott, s némán álltam; bosszút, vért szomjaztam, s egész testem remegett. Ő nyugodtnak látszott, s jobbját nyújtá. Ekkor tört ki egész haragom. Eltaszítám magamtól kezét. Elmondék mindent, mi szívemet szorítá, a múltat s jelent, rendíthetetlen barátságomat s alávaló csalását. – S most el e házból! – kiálték magamonkívül – el szemeim elől, gazember!
Armand nyugodt maradt, csak a gyenge remegés ajkai körül s a könnyű pirosság, mely halvány arcát egy pillanatra elborítá, mutaták megindulását. – Értelek – szóla végre, megvető tekintetet vetve rám –, holnap reggel hatkor a boulogne-i erdőben felelni fogok rá. – Elmegyek – szólék, szinte örülve a kihívásnak –, te vagy én; kettőnknek nincs többé helye e világon.
– Igazad van – szóla komolyan Armand –; de hogy oly büszkén ne emelkedjél fölöttem, hogy a becsületes ember álarca alatt ne takard szégyenedet, tudd meg, hogy ismerve vagy. Én tudtam, hogy Júlia nem szeret, tudtam, hogy gyermekes makacsságodban tenmagadat csalva, reményeidről önként lemondani nem fogsz, s magadat s Júliát boldogtalanná teended, s Dufeynek levelét elvivém, mely által házasságodat gátoltam, de nem szerencsédet, melyet a kényszerített karjai között úgysem találhattál. Én meg valék győződve, hogy amit teszek, habár neked, kit a sors örömök között elkényeztetett, egy pillanatig fájdalmas leend, jövődet egy nagy keservtől őrzi meg; meg valék győződve, hogy Dufeyt, kinek éltemnél többet köszönök, boldoggá tehetem. S mit tettél te addig? – Párizsban valál, házról házra körüljárva, gyáva kémként kérdezősködve, nem csalt-e meg barátod? Nem kérdezősködtél-e a drágaságárusnál, ki vannak-e fizetve mátkád gyöngyei? Tagadd, hogy a nagy veszedelem egy egész éjszakáig nem hagya aludni, hogy másnap ismét eljövél, ismét kérdezősködve? Pirulsz, nemde? Ez nagy barátságnak jele. Ó, ti gazdagok, ti fenségesek, kik az élet legmagasabb polcain álltok, elég elmések valátok csak azon hibákat becsteleneknek bélyegezni, melyektől helyzetetek megőrze. Hűtlenség, hazugság, zsarnokság nektek szabad. A nagy korhely, ki milliókért csalt, nektek egy szerencsétlen. A szegény, ki éhezve egy darab kenyeret ott vett fel, ahol éppen találta, alávaló tolvaj. Ó, de ne felejtsétek el, hogy alattatok a nép áll, hogy ismeri tetteteket, s más mérleggel mér, mint ti. Hogy ismeri, mit nyomtok, kik rajta tapodni mertetek, s hogy bármi mélyen álljon, elég nagynak érezi magát, hogy megvessen benneteket.
Armand elment. Én kevés idő múlva követém. – Szavai mély fájdalommal tölték lelkemet. Amit barátságból tevék, azt ő legalábbvaló szándéknak tulajdonítá; köszönetét érdemlém – s megvetett. Ilyen az ember, nincs egy tett, melynek következéseit kiszámíthatná, még ha boldogítani akar is; tetteinek nagyobb része a véletlentől függ.
Este, miután mindent elrendeltem, még egyszer menék ki a gróf jószágára. Júlia nem vala többé ott. Néhány órával utánam ő is elment, s nem tudá senki hollétét. A ház régi lakosaiból csak a grófot találtam még ott. Nyugodtan feküdt magas ravatalán, s gyertyái szomorú fényt terjesztének az elődök sötét képeire, mintegy búsongva néztek le rámáikból végivadékukra, s ez megfordított címere fölött várá a pillanatot, melyben koporsója a régi sírbolt utolsó helyét betöltendi. Utolszor valék e házban.
Ami azután történt, tudod. Miután Armand golyójától találva lerogytam, te vevél karjaid közé, s te valál, kinek baráti arca az élethez visszatérőnek először mosolygott nyájasan elébe, s e pillanattól hűséged által szinte elfelejtetéd, mennyi rosszat tevél, midőn éltemet megmentéd.
A gróf végakaratában 50 000 frankon kívül egész vagyonát nekem hagyá. – Mennyit fáradtam Júlia felkeresésében, hogy ez átkozott birtokot neki visszaadjam, s hogy hasztalan fáradék, tudod. Mikor legrosszabbul valék, a szerencsétlen három éjt virraszta ágyamnál; később eltűnt, s nem mondhatá senki, hová.
Felüdültem végre, s visszatértem atyámhoz.