Negyedik rész

Április 6-án

Feltevém, hogy többé nem írok. Amit kívántál, megtörtént: éltem feljegyezve legkisebb részleteiben; miért szomorítsalak bús emlékeimmel? miért tolakodjam csendes házi körödbe, hogy e széttépett kebel bánatjai, kedveseid között, az emberi lét fájdalmaira intsenek? Feltevém – s ím, ismét írok; e szív, melynek legsetétebb óráiban vigasztalása vala, hogy hozzád fordulhatott, most nem tűrheti többé a magányt.

A tavasz közelg. A nap meleg hatalma végre felhatott bérceinkre is, s a fehér téli lepel tünedezik. A tetők feketén állanak ismét, a hegyoldalakon száz zúgó patakban dörög le az olvadott hóteher, s a völgyek zöldellni kezdenek. A tavasz közelg, az élő természet felállítá százezeredikszer zöld győzelmi lobogóját a tél romjai fölött, s a magas hegytől, mely levetve halotti köntösét, új zöldben áll, a legkisebb bokorig, melynek ébredő ágai duzzadnak, minden megérzi hatalmát; a nagy folyótól, mely megszabadult árjaival ismét továbbhalad, a legkisebb madárig, mely víg öröménekével az ég felé repül, minden teremtmény felzajog örömében; s veheted-e rossz néven barátodtól, ha ő is azon egy lény felé küldi fohászait, mely szavát megérti, mely e nagy világon az egyetlen hív, az egyetlen szerető vala iránta? Ó, nem, te nem fogod eltaszítani a távozónak kezét, melyet búcsúzva feléd nyújt; hisz úgyis e szív nem soká hordozza már terhét, hadd vidítsa szeretetednek emléke legalább rövid végnapjaimat.

Mióta nem írtam, nehéz beteg valék. A seb, melyet párviadalban Armandtól kaptam, s melyből ápoló kezeid között kiépültem, újra fájni kezde. Emlékezel talán, az orvosok már akkor rossz következésekről szóltak, s tüdősértésről s később vagy elébb mellbetegségről; most a baj kitört, s ha előérzeteim nem csalnak, mikorra e sírkert, mely ismét zölden terül el ablakom előtt, újra hóval takartatik, egy dombbal több leend egyenetlen felszínén, s e kebelnek sebei nem fognak fájni többé! Hagyján, én nem félek a haláltól! mikor a paradicsomból elűzte, Isten akkor az embernek a halandóságot adá, s ki tudja, nem pótlékul adta-e ezt?

Április 10-én

A nyájas napok, melyekben tavaszról álmodoztam, eltűntek, s ismét hideg fellegek borulnak e falak körül. Rosszabbul érzem magamat, lélegzetem nehéz, szenvedek. Ó, barátom, hát ez tavaszunk? ez az időszak, melyet egész évünk bájpillanatának nevezünk? e fellegborított ég, e kopár mező, melynek múlt évi hervadását új zöld még el nem takarhatá, e hideg köd-ár, mely a völgyeken nyugszik, ez az, mit visszakívánunk? mire a nyár forró sugárai alatt s mikor tél borítja határainkat, annyi vággyal tekintünk vissza? S lám, ilyen gyermekkorunk is. Azon évek alatt, melyeket a freiburgi kollégiumban tölték, volt-e csak egy nap, melyben el nem kívánkozám körömből? nem valának-e terveim gyermekségem határain túl, örömeim abban, mert a jövőről ábrándoztam? s nem kívánkozom-e vissza e napokba? Ó, a tavasz, melyről őszi ködünk közt ábrándozunk, s a gyermekkor, melyről a férfi és agg beszél, nem létezik soha; s a gyönyör, mellyel ez időszakokra visszatekintünk, csak képzeletünk szüleménye, mely az év és élet első szakáról egy szép ideált alkotva magának, oly múltba kívánkozik vissza, melynek legszebb emlékeit csak álmodá. – S miért ne tennők ezt? Tavasz s ifjúság, remények kora mindkettő, annak, mint emennek nincs múltja még, melynek fonnyadott virágai vagy feldúlt örömei fölött elszomorodhatnánk; itt, mint ott, csak fejlődés vár reánk, s ha már az sorsunk, hogy ez életben szívünk soha kielégítve ne érezze magát, miért ne nevezzük boldogságunk korának azt, melyben még legalább reméltünk.

Mi bámulatos e lét! hogy az idő, melynek, midőn rajtunk átvonult, minden órájában fullánkot találánk, ha végre eltűnt, mint a méhraj, csak mézet hágy maga után! mi érthetetlen e szív, melynek minden pillanatban egy egész múlt s jövő kell, hogy magát boldognak érezhesse, mert csak vágyaiban s reményeiben fekszenek örömei! Csillagok, a tenger túlpartja, a kék hegylánc legmagasb csúcsai, minden, mitől távol állunk, magához vonz; s vajon ki az, aki mondhatná, hogy azon örömöket, melyeket a végzet körébe helyzett, élvezte? hogy karjai, melyeket a távol szerencse felé nyújt, mindent, mi mellette állt, már körülfogának? Nem vagyunk-e szerencsénkre nézve távollátók, kiknek szemei elérhetlen tárgyakon függnek, s a mellettök fekvő kincset észre nem veszik? Ó, barátom, mennyivel nyugodtabban gondolok vissza múltamra, mennyivel inkább emlékszem, hogy e világon alig találtam egy embert, ki sorsával a jelenben megelégednék, s nem tekintne vággyal múltjára, mintha csak a jelen pillanat volna sötét, s minden egyéb világos: annyival inkább meggyőződöm, hogy önmagunkban s nem végzetünkben fekszik oka szenvedéseinknek. Mint az alkimista a leggazdagabb arany-eret míveletlen hagyná, s retortái előtt tovább fárad lehetetlen mesterségében: így bánunk a szerencsével mi; előttünk fekszik, de alkotni, nem keresni akarjuk – s elvesztjük.

Április 15-én

Ne mondja senki, hogy többé sírni nem fog; a haldokló, kinek csak egy pillanata marad, nem tudja, nem vár-e keserv reá. Ki biztos abban, ha még e szívben is egy keserű csepp maradhatott, annyi szenvedés után, s pillanat jöhetett, mely kisajtolá.

Tegnap a generális, ki betegségem alatt többször vala nálam, atyám haláláról tudósított; átadá leveledet, melyben e szomorú eset részleteit közlöd, atyámnak végakaratát, s utolsó sorait, melyeket hozzám intézett. Ó, barátom, te nem gyaníthatod a mély, leírhatlan bánatot, mellyel e hír lelkemet eltölté!

Nem a halál eszméje fájt szívemnek. Atyám öreg volt, túlélve reményeit, eltemetve azokat, kiken szíve leginkább függött, elvesztve mindent egyenkint, mi ez életben szép s boldogító, míg végre maga a szent fájdalom is eltűnt, mely az ifjú szívét a sors csapásai után, mint villám a fát, fénybe s lángokba borítja: mi marada az aggnak, miért ez élet elvesztésétől remegnie lehetett? Mint a legtisztább folyó iszapot, úgy a legboldogabb élet bús emlékeket hágy maga után, s mely kebel oly erős, hogy ne görnyedne egy egész élet terhe alatt; mely pillanat eléggé szép, hogy az aggnak lelkét egy egész élet bánatáért vigasztalhatná, vagy elfelejtetné azokat, kik szívéhez egykor közel állának, s kikkel nem oszthatja többé örömeit? – Az aggnak élete, nem halála érdemli szánakozásunkat; a veszteségek fájtak, melyekkel év év után egyes örömeit elvevé, a halál őt csak bús emlékeitől foszthatja meg. Ó, de midőn leveledben az áldó szavakat olvasám, melyeket apám haldokló ajkai rám mondának, midőn végakaratából látám, hogy éltének gondja végpillanatáig én valék, midőn ez utolsó sorokban, melyeket remegő kezei hozzám írtak, csak atyai szeretet hangozik felém, szeretet, mellyel ez élet küszöbén még egyszer visszafordulva, újra kér, hogy szomorú feltételemről mondjak le, mellyel mindent, mit ellene vétheték, megbocsát, mely ennyi háladatlanság után őt csak áldani készti – ó, barátom, midőn ezt olvasám, s eszembe jutott, hogy ez apának idegenek hunyták be szemeit, szívemet le nem írható bánat tölté el; én irtóztatóan háladatlan valék!

Vagy nem szeretett-e ő? E szív, oly hideg és érzéketlen mások iránt, nem dobogott-e melegen fiáért? nem vala-e agg napjaiban egyetlen célja boldogításom? nem valék-e bizodalma, reménye, dicsősége; és mit tettem én ennyi szeretetért? Nem hagyám-e el magányosan hetven évének emlékivel, nem valék-e hideg s érzéketlen szeretete iránt míg élt, s midőn haldokló szemei még egyszer körültekintve, az egy lényt keresék utolszor, melyen szeretve függtek, távol? S miért? mert egyes nézetekben különböztünk, mert ő, az agg, boldogításomért fáradva, ez elérhetetlen célt máshol keresé, mint én, mert ez álmok világában más képzelet után fáradott, mert különböző módon csalódtunk. Ó, Istenem, hogy e világon, hol oly ritkán jut a szerencse, egy más szívnek visszhangja lehetni, annyiszor elmulasztjuk e ritka alkalmat is; hogy egy kis hiba, melyet kedvesünkön észrevevénk, elfelejtetheti szeretetét; hogy míg egy egész szív ajánlkozik, míg az egy nyújtatik, mi e földön boldogíthat – mi nem akarunk adni egy kis türelmet sem! Mert nem a szeretet-e éltünk egyetlenboldogítója? a fénypont, mely létünkön átsugárzik, s mint a nap, világot és meleget terjeszt határain; a gyönyörteli perc, mely, habár évek szenvedései után, feljő: nem mondhatjuk, hogy hasztalan tűrtünk; az álom, mely létünk keserűségeit elfelejteti, a láng, melyben valónknak isteni része él, s mellyel elvész! S hányszor nem taszítjuk el magunktól e kincset! hány kéz nyúlt felénk, melyet el nem fogadánk! hány szív szólala fel mellettünk, melynek nem feleltünk! Talán egy szomorú tapasztalás, mely éltünk szép emlékeit elfelejteté, talán egyetlen egy csalódás, mely szívünkbe a kételyek magvát hinté el, vagy éppen egy hiba, egy kis nevetségesség, melyet abban, ki hozzánk közeledett, észrevevénk: s mi eltaszítjuk a boldogtalant, mintha nem az volna legszebb tulajdona szeretetünknek, hogy mindent tűr, anélkül hogy megaláztatnék; minden hibának mentséget talál, anélkül hogy önmaga megromlanék. Mit ér, ha később, magányosan állva, az élet vészei között átlátjuk, szerencsétlen tévedésünket; ha visszatekintve eszünkbe jut, hogy egykor nem állánk magányosan, hogy a puszta úton, melyen áthaladánk, egy lény nyájasan közelíte hozzánk, ha eszünkbe jut, mi kis áldozatok, mi parányi szolgálatok kellének, hogy boldogítsunk; ha eszünkbe jut, hogy egy lényt ismertünk, kinek sorsát az ég reánk bízta, s kinek szeretet helyett csak kínokat adánk, egy szívet, mely előttünk mint könyv kitárva állt, s melynek tiszta leveleire áldás helyett mi íránk átkot! Mit ér, hogy a szív, megbánva hideg kegyetlenségét, e világtól, melyen érzeményt nem talála, végre egy sírhoz fordul, s most életét adná, ha az, kit egykor magától eltaszíta, még egyszer feléje nyújthatná karjait; hogy csak egy napja, egy órája legyen, melyben szerethesse, melyben hosszú szenvedések után boldogíthassa! Vándorok vagyunk mind, rövid órákra találkozva e rövid pályán, melyen áthaladunk; kevés idő engedtetik, hogy lássuk, ismerjük egymást; ha nem használtuk, nem hozza vissza semmi a szívet, mely mellett hidegen elmenénk, nem hozza semmi vissza a pillanatot, melyben boldogíthatánk, s nem tevők.

S nem ez-e hivatásunk? Midőn Isten az embert e földre teremté, az egyetlen gondolkozó lényt ez érzéketlen anyag között, gyengén s erőtlenül kitéve minden elemnek, minden megtámadásnak: vajon nem kényszeríté-e szeretetre, szeretetre azon egy lény iránt, mely vele rokonságot érez, s panaszló szavát megértheti; szeretetre, mely neki veszélyeiben segédet ígér, melynek gyermekségében feltartását, élte végnapjáig mindent köszönhet, mi e sötét létben boldogító vala? Nem tanít-e szeretetre minden, amit látunk, hallunk, minden, ami körülöttünk él, virul s tenyészik? S mi bizonytalanul kérdezzük: mit tegyünk? Mi bámulunk, ha a szív, mely szeretni nem tudott, magát elégedetlennek érzi; s mert esztelen büszkesége azokat, kik hozzá legközelebb álltak, átfogni nem akarta, remény nélkül ingadozik vészei között. Ó, barátom, én érzem, hogy hivatásomnak meg nem feleltem.

Mint a fa, melynek ágain ezer fellegek esője nevelé a zöld lombozatot, melynek növésére a föld anyai ereje, a fényes nap ragyogó sugárai s annyi évnek meleg s hideg érintései kellének, s mely mégiscsak kis körre vetheti árnyékát, csak szűk határt takarhat virágozó ágaival: ilyen az ember; az egész világnak köszönheti kifejlődését, de keskeny a kör, melyért élnie lehet. Vajon nem fekszik-e ebben a nagy oktatás, hogy a kis kört, melyre áldó hatalmunkat kiterjeszthetjük, nagyon szeressük, hogy, mert egy egész világnak tartozunk jótéteményeiért, azon keveseket, kik hozzánk közel állnak, s kiken kívül az egész világ iránti tartozásunkat másnak nem fizethetjük le, egészen boldogítsuk.

Én nem tevém ezt, s ősz atyám emléke nagy vádként emelkedik lelkemben. A sors őt mellém helyezé, hogy agg napjainak ápolója legyek, hogy ifjú keblem reményeket öntsön e szívbe, mely annyi évnek hideg érintése alatt elfagyott; hogy szeressem, boldogítsam őt; az ég reám bízta e férfiút, s én mit tevék? – Ó, én nem vádolhatom végzetemet. Örök törvénye természetünknek: kik nem szeretnek, nem lesznek boldogok; én megszegém, nincs mit panaszkodnom.

Április 17-én

Kérdezéd utolsó leveledben, melyet ma ismét olvastam, nyugodt vagyok-e? Ó, barátom, ha az lehetnék! de remélhetem-e ezt valaha? Betegség elfogyasztá testem ifjú erejét, s a szív lassabban dobog, mint egykor; lelkem elfáradt hosszú küzdelmei után, s gondolatim nyugodtabb irányt vőnek; gyűlölés nélkül nézek vissza az emberekre, s vannak pillanatok, mikor, miként vészek után a borongó ég fölött, úgy e kebel homályos belsejében hideg, örömtelen csend uralkodik; ó, de nyugalom-e ez? kinek belsejében annyi vádoló szó hangozik, ki a múltra tekintve érezi, hogy léte haszontalan vala, az ne várjon nyugalmat. Csak fellegtelen égnek, csak tiszta emberi kebelnek adatott ez. Közöttem s e boldogság között Betty képe áll; e magas bércek, melyek között nevekedett, róla szólnak, e szív bánata reá int; minden gondolat, minden álom ez egy vétkemtől visszhangozik, s vajon van-e valami, mi e kínt enyhítné?

Ha csak álmaim nem volnának oly szörnyűek, s legalább éjjel pihenhetnék meg, de a szív nem nyughatik, s miként dobogása, úgy érzelmei tovább hangoznak a hallgató éjen át; s fáradva, remegve ébredek fel rövid elszenderülés után, melyben enyhülés helyett csak kínokat találok. Borzadok, ha múlt éjjelemre gondolok. Halld álmomat:

Magam valék, véghetlen pusztaságon, messze láthatáromon hótakart csúcsok; előttem a véghetlen tenger, de minden néma és mozdulatlan, mintha a természet halva feküdnék körülöttem. A vidéken nincs egy fa, melynek ágai zöldellnének; körülöttem nincs egy virág, melynek színes kelyhén szemem megpihenhetne; maga a tenger mozdulatlan, s az égen nem látható egy felleg, mely szállongva, véghetetlenségének életet adna. A nap ragyogva halada sírja felé, de anélkül, hogy sugárai meleget terjesztenének. Magányosan álltam ott e hallgató természet közepett; messze határai között nem vala egy lény, mely szívemhez szólna, nem egy tárgy, melyen örülheték, s végtelen vágy tölté el lelkemet.

Ekkor egy nem ismert lény lépe előmbe, vállait fényköntösbe takarta, arcain soha nem látott méltóság vala; de a nyájas tekintet, melyet rám függeszte, s a szelídmosolygás ajkai körül, elűzék a félelmet, mely első pillanatban lelkemet a magas jövevény előtt eltölté, s bizalommal tekinték fel hozzá. Védangyalod vagyok – szóla ő –, s jövék, hogy boldogítsalak! jer s kövess. – S felkeltem s követni akarám. De ő lágyan körülfoga karjaival, fölemelt, s messze elvitt magával. Hegyeken s rónákon szálltunk át, túl pusztán s tengeren, míg végre leereszkedve ismét, földön valék, s az angyal rám téve kezét, megszólíta: Tekints magad körül, s örvendj életednek.

S körültekinték. Előttem a legszebb vidék állt, melyet szemeim valaha láttak. A magas hegylánc hótakart csúcsai láthatáromon, körülöttem ezernyi virágok harmattelt kelyheikkel meghajolva, mintha a föld anyakebléhez borulva, ki akarnák sírni gyönyörüket, a csalogányok éneke sűrű lomb között, a véghetlen tenger, melynek ingadozó rónáján szemem majd távolban tévelygett, majd a partokon csillogva széttörő hullámzaton gyönyörködött; minden egy nagy, dicső egésszé egyesülve, körülívezve a magas ég kék boltozatától, áthangozva milliónyi teremtmények öröménekétől, eltelve milliónyi virágok illatától: szívem feldobogott örömében e bájló csodák előtt.

De örömöm rövid vala, s midőn többször körültekintve, megszoktam e szépségeket, ismét vágy tölté lelkemet, s elszomorodtam újra. S hát nem elégszel meg ennyi gyönyörrel? – szóla az angyal, észrevéve szomorúságomat. – Ó, nem – viszonzám elragadva fájdalmamtól –, a természet szépségei e szív véghetlen vágyait ki nem elégíthetik; ó, mondd te, hatalmas lény, nekem: halhatatlan vagyok-e? Az angyal fájdalmasan tekinte rám, s hallgatott.

Még több gyönyört adandok – szóla végre nyájasan, s átfogva karjaival, ismét fölemelt magával. Fellegeket láttam messze alattam, s a legmagasabb havasok csúcsai eltűntek a mélység távolában, míg szédelegve ismét a földön állék. – A vidék, melyet most láttam, nem vala oly nagyszerű, de bájolóbb. Körülfogva járhatlan szikláktól, állt e kis viruló völgy, mintegy érző szíve a kővilágnak; a fák szebben zöldelltek, minden virág édesben illatozott e határok között, melyek bájkörét soha emberi láb nem tapodta, csendjét a csalogány énekénél s a patak csörgő szavánál soha egyéb hang fel nem zavará. – Minden, mit e völgyben látsz – szóla az angyal – birtokod. S ím, egy asszony álla előttem, szép s bájoló, mint soha asszonyt nem láték, s midőn e szelíd arcok pirulásán gyönyörködének szemeim, nem láttak többé egyebet. Úgy rémlett, mintha régen ismertük, mintha más, szebb életben szíveink már szerették volna egymást, s szó nélkül keblemhez szorítva e kedves teremtményt, szívem nem ismert gyönyörnek érzetében emelkedett. S keblemhez szorítám ismét s ismét, s boldog valék. De szívemben újra felhangzott vágyaim rejtélyes szava, s gyönyöreim közepett újra elszomorodtam. Szerelmet adtam – szóla az angyal búsan rám tekintve –, s te mégis szomorkodol. Ah! sóhajték fájdalmasan, e szívet földi asszony szerelme ki nem elégítheti; mondd, ó, mondd nekem: halhatatlan vagyok-e? s az angyal szemében egy könny ragyogott, de ajkai hallgatának.

S még egyszer karjai közé fogott, s még egyszer messze sötétlett a föld magas reptünk alatt. Egy nagy rónára ereszkedénk, jobbomról s balomról táborok, előttök két ellenséges had különböző színű lobogókkal, hallgató gyűlölésben várva a csata pillanatát. S az angyal kardot ada kezembe, s a hadak egyikére mutatva szóla: – Menj e nép közé, mely legszentebb jogaiért csatázik, s élvezd léted legmagasb gyönyörét: küzdeni jó ügyért. S elmenék, s a csapatok elébe álltam, hol a harsogó trombita szavára, csataénekének mennydörgő hangja s a fegyverek villámai között viadalra indult a nagy embervész. Csatáztunk s győztünk, s én ott valék a bátrak első sorában, homlokomat babér köríté, s a nép áldva zengé nevemet. De szívem nem örült ennyi fénynek: belsejében a régi szó hangozék, s a győzelem között, mint mindenütt, vágy feszíté keblemet.

S mégsem elégszel meg léteddel? – szólt az angyal, szomorúan rám függesztve tekintetét.

Ó, mondd: halhatatlan vagyok-e? kérdezém még egyszer remegő hangon, s az angyal egy könnyet ejtve szeméből, kiterjeszté szárnyait, s a magas légbe emelkedett. Én pedig szomorúan továbbmenék az élet nehéz ösvényein, s minden öröm, mely lelkemhez közelíte, eltűnt nagy kételyem hideg érintése alatt. S így múltak napjaim. Láttam a természetet derülten s vészek között, láttam az embereket nyugodtan s küszködve, száz alkonyt száz hajnal után, ezer emelkedő s lesüllyedett emberszívet; egész éltem szomorú s örömteli napjaival vonula át lelkemen, s közönyösen nézém futásukat, csak e nagy kérdésnek súlyát hordva szívemen. Boldogtalan valék, de nyugodt.

Ekkor egy ismert hang szólala fel mögöttem, gyenge s szelíd, mint az estfuvalom, ha a lombon átsóhajt; de szívem borzadott hallásán. – Betty szava vala. Visszafordultam. Képe halaványan emelkedék előttem, elváltozott arcvonásaira a halál végvonaglásaival rányomá nehéz kínoknak bélyegét, kidűlt szemei rémletesen meredtek felém, hosszú hajáról iszapos víz patakzott, s fehér keble eltakarva homokkal, nem emelkedék többé. – Lám – így szóla gyenge hangon a tünemény –, ez a te míved; szerettelek, s te megöltél. Jaj neked, gyilkos, halhatatlan vagy! – Szívemet soha nem érzett rémülés tölté el.

Eltakartam szememet, de a rém előttem állt. Halaványan, széttépett kebellel feküdt ott a folyó iszapos partja mellett, s a tenger emelkedő dagálya nem takarhatá el a szörnyet, a folyó minden vize nem moshatá le véres foltjait, s szívemben tovább hangzott az irtóztató szó: gyilkos, halhatatlan vagy.

Futottam kétségbeesve, mintha magamat kerülném; völgyekbe, melyeket emberi szem nem látott, bércekre, hol soha léptek nem hangozának; lábaim alatt omló lavinák dörgése, körülöttem a prédakereső sas károgása, de hasztalan; a halvány vádoló utánam jött, s a szörnyű szó el nem hallgatott soha. Halhatatlan vagy! zenge a föld mélyéből, s az ég kék magasságáról, fenn a tetőkön s völgyek sötétiben s mindig s mindenütt egy szörnyű szó, mely nagy átokként továbbűze ösvényeimen, míg kétségbeesve hideg verítékkel homlokomon végre fölébredék.

Lám, barátom, ez nyugalmam. Egy szó, egy gondolat, egy álom felveri lelkem csendjét; a bűnösnek nincs nyughelye e világon! Ó, ha ez nem volna, ha sértve éltem küszködései között, vérző szívvel, de önszemrehányás nélkül emelhetném tiszta kezemet az ég felé, vagy ha még egyszer leborulhatnék az angyali lény előtt, kit szerelmeért halálig üldöztem, s megnyerném bocsánatát: akkor, akkor talán megnyugodnék e szív; – de így – ó, szánj barátom!

Április 20-án

Tegnap óta a kolostor majorjában lakom; az utolsó hét alatt bajom súlyosodott, s mivel orvosom ezt az éles hegylevegőnek tulajdonítá, az ő s generálisunk kérésére ide hurcolkodtam. Életem felől aggódnak. Ó, barátom, ha tudnád, mi vala az élet nekem? De miért ne teljesítettem volna kívánatukat? oly jószívűen kérének, oly örömmel hallák megegyezésemet; ők azt hiszik, hogy hasznomra voltak, s miért rontanám csalódásukat, miért taszítanám el magamtól a kezet, mely barátilag támaszul ajánlkozik? hisz oly ritkán hálálhatjuk meg azon kevés jótéteményeket is, melyeket találunk; köszönjük meg legalább azáltal, hogy azt, mi szeretve nyújtatott, ha haszontalannak látszanék is, nyájasan elfogadjuk.

Új lakásom szerény s egyszerű. Talán még emlékszel a házra; midőn a múlt őszkor velem idejövél, megálltunk küszöbén. A kápolnában, mely mellette áll, éppen délre harangoztak, s a karthauzi, ki itt a kolostornak sáfárkodik, imádkozva ment fel s alá a fák alatt. Ha most jönnél, a küszöbön én lépnék elédbe, s ha velem körültekintenél e határon, talán elhinnéd, hogy városaitokon kívül is vannak helyek, hol élni lehet. Itt legalább fák vannak, tiszta ég, messze kilátás, láthatárunkban a bércek sötét fenyvesei feketéllnek, előttem a zöld völgyben szétszórt egyes házak között nyájak legelnek; itt jól érzem magamat.

Midőn a kolostorból elmenék, generálisunk, ki mindig atyailag érzett irántam, megáldva mondá, hogy itt lenn bizonyára meg fogok gyógyulni. Lenn… ó, igaza van, lenn, hat lábbal mélyebben, s a kebel fölött egy kevés föld; mily szív nem gyógyulna meg így!

Április 22-én

A nap lealkonyodott; bérceink fölött elhaló színekkel piros fellegek lejtenek körül, s ablakom előtt a fák lombja között halk suttogás hallatszik; körülöttem nyugodt s hallgat minden; csak a malom, melynek fáradhatlan kereke dolgozva körülforog, s kápolnánkon az estharang töltik el a hallgató vidéket hangjaikkal.

Ó, boldog, kinek ily derült alkony jutott az élet nehéz napja után, boldog, kinek lelki csendjét, mint e vidéket, csak munka s imádság tölti el hangjaival!

Április 24-én

A szívnek szeretni kell; nincs ki e szükségnek ellentállhatna. Mint a folyondár, bár százszor letépve támaszáról, új hajtásaival ismét felfonja magát, s habár ágai ismét levágatnának, míg gyökerében élet marad, ragaszkodni meg nem szűnik: úgy a szív, alig gyógyulva, új erővel ölelkezik valamihez; hisz természete, hogy csak mást körülfogva emelkedhetik; miként bírhatná terhét magányosan?

Nem tudom, szóltam-e már Justus orvosunkról; mintegy hatvan esztendős férfi, nyájas, de tiszteletre késztő vonásokkal. A piros arc, melynek nyugalmát néha legfellebb egy nyájas mosolygás váltja fel, a szelíd s mégis átható szem, mely ősz szemöldjei alól elevenen s ifjan sugárzik elédbe, a fejérlő haj, mely visszasimítva e magas, kiálló homlokot még inkább kitünteti, magas termete, melyet annyi évnek terhe még le nem hajthata, szóval egész valója bizalommal tölti szívedet a férfi iránt, s ha csak egyszer láttad volna, nem bámulnál, hogy szeretetemet megnyeré. Betegségem alatt ő ápola; most, mióta itt lenn lakom, naponkint órákat tölt velem, s kívüled soha ember iránt ennyi bizodalmat nem érezék. Társasága szükségessé vált szívemnek.

Minap, együtt töltve az estvét, beszéd között, nem tudom, mi belső szükség által kényszerítve, elmondám neki egész történetemet; ő nyugodtan végighallgatott, s vigasztalás helyett elbeszélé önszenvedéseit. Barátom, mi megszégyenülve állék előtte! A sors őt sem ringatá nyájasabb karokkal, mint engemet. Nagyobb kört várva munkásságának, szerencsétlen viszonyok s emberi kajánság őt, ki tudománya által joggal fényt s dicsőséget remélhetett, még ifjúkorában e hegyek közé vetették. A halál, mely egyenkint egy kedves nőtől s három gyermekétől fosztá meg már érettebb korában, feldúlta a szerény boldogságot is, melyet hosszú fáradsággal végre kivíva magának. Tűrve szegénységet mint ifjú, elhagyottságot közelgő aggkorában, e férfi ismeri emberi létünk keserűségét: s ím, ő nyugodt, ajkai mosolyganak; s habár a haj bánatában jókorabb fehéredett, e hótakaró alatt a szív még teljes nyarában áll, s melegen megnyílik mindenkinek. S miért? mert másoknak élt, mert meghatva hivatásának szentsége által, e léleknek magasabb célja vala, mint önboldogítása; mert hasznosnak, szükségesnek érzé magát. Ez ajkaknak vigasztalni kelle, s elfelejtének panaszkodni; e szemek mások sebeit vizsgálák, miként sírhattak volna; e lélek egész erejével mások javáról gondoskodott, miként nem felejtette volna önbaját. Ő dolgozott, s a munkának bére nyugalom.

S én? Ó, barátom, mennyivel inkább társalkodom e férfiúval, annyival inkább gyanítom, hogy e szív annyi keserv után is, melyet a sors rávetett, talán kiépülhetett volna, ha felejtkezve önmagáról, csak egy tárgy vagy lényért dobog vala igaz szeretetben, hacsak valaminek fel tudta volna áldozni magát. De lehet-e annak emelkedni, ki, mint a hernyó befonva önszőtte sírjába, önössége szűk körén áttörni nem tud?

Április 27-én

Mi nyugalmunk, hogy oly nehezen keresve, oly kevés feldúlhatja ismét? – Ma künn sétálva, egy napszámossal találkoztam, kinek képvonásai Armandra emlékeztetének. Arca barnább s férfiasabb vala, mint mikor Armandot utolszor láttam, de szeme, midőn tekintetemmel találkozott, s arcának egész kifejezése reá intének. Először s talán utolszor találkoztunk életünkben, s fáradtan letéve fejszéjét e munkás, családja körében hihetőképp régen elfeledé e halvány arcot, s ím, én dobogó szívvel járok fel s alá, s lelkem előtt száz fájdalmas emlék emelkedik. – Ó, hogy a szív nem tudja mélyebbre temetni emlékeit, s hogy ily gyenge érintés feltakarhatja rejtett bánatát!

Május 1-én

A lég hideg, de naptárainkban az első május áll, s a pásztorok, nem figyelve az időre, furulyaszó mellett vígan táncolnak a nagy fa körül, melyet szalagokkal s koszorúkkal ékesítve, tegnap közel e házhoz felállítottak. Ha más nap volna, mindenki kedvetlenül járna nyája után, s fáznék, de május elsején elődei századok óta a tavasz kezdetét ünnepelték, s az unoka vígan követi példájokat, bármennyi felleg boruljon is egén. Az előítélet, ím, magát a napot s meleg sugárait kipótolhatja, lehet-e hát jobbat kívánni nemünknek, mint hogy azon kevés boldogító csalódás, melyet magának alkotni tudott, soha meg ne szűnjék? Én csak távolról nézhetem a vigadókat, orvosom eltiltá a kijárást, s bár néha kedvem ellen, vakon engedelmeskedem parancsainak; mi másképp lehetne meghálálnom ennyi barátságot?

Ó, ha körültekintek, s látom a nyájas gondoskodást, mely éltemet körülfogá, ez orvost, ki, pár hónapig ismerve, barátommá vált, ez öreg karthauzit, kivel lakásomat osztom, s ki annyi örömmel teljesíti legkisebb kívánatomat; s ha visszanézek a múltra, s eszembe jut, mit te értem tevél, s anyám s öreg Jánosom s annyian, kiket alig tudnék megnevezni, s ha meggondolom, miként ítéltem az emberekről ennyi szép tapasztalás után – pirulhatnék…

S nem hasonlóan igazságtalan-e az embereknek többsége? Hol van mindazok között, kik legkeményebben ítélnek nemünkről, ki életében nem talált volna több valóban jó szívet; s mégis nem mondjuk-e el megvetésünket az egész emberiség fölött, mihelyt csak egyszer csalódtunk? – nem felejtjük-e egy szomorú tapasztalásnak emléke előtt mindazon szépeket, melyeket éltünkben találtunk, bezárva szemünket minden előtt; mi a múltban vagy jelenben ellenkezőt bizonyítana, szentnek, ellenmondhatlannak tartva szomorú meggyőződésünket; mintha a társaság csak egy percig is fennállhatna, ha az emberek oly semmirevalók volnának, mint gondoljuk; mintha nem lenne ezerte jobb csalatni egész életen át, mint elkülönözve állni e nagy világ közepett. Szomorú vakság! s hát nem elég szenvedéseket találunk életünkben, s ciliciumként bizodalmatlansággal kell-e körülfogni kebleinket, hogy még az is fájjon, ha valaki karjai közé szorít?!

Május 13-án

Mi a szabadság annak, ki nem ismere láncokat? mi a vagyon, ha éldelet között nőttünk fel? mi a bájoló természet, ha szabadon élvezhetjük szépségeit? ó, de kérdezd a szolgát, a koldust, a beteget, ki hetekig szobájába zárva tartatott, és ők meg fogják mondani! Csak amit nélkülözénk, annak ismerjük egész becsét, csak a hiányból, melyet veszte maga után hagyott, mérhetjük meg szerencsénket.

Mintegy tizennégy napot tölték szobámban, s ma először mentem ki. Nem írhatom le érzeményeimet. Körülöttem hegytetők, egymás fölött emelkedve meredeken, rendetlenül; egy világromlás emlékei; lábaim alatt a völgy messze elszórt házaival s szántóföldeivel, képe az embernek, ki e bércekhez építé lakását, mintha támaszkodni akarna hozzájok; ott állandóság, itt pillanatnyi életünk, mely szüntelen lesz s enyészik; ott örökké változhatatlan sziklameredek, itt viruló s ismét fonnyadni ítélt mezők; ott nyugalom örökre, itt munkás emberek mozgása, s mind e fölött a tiszta ég kék boltozatával összetartva az egészet, mint egy nagy szív, mely ezer különböző érzeményt zár magába. S mennyi élet e nagy nyugalomban, mennyi szó e csend között; mi meleg tavaszi fuvalom, mennyi virág, mely mióta a téreken körül nem jártam, megnyílt, mintha a természet meg akart volna lepni, mintha egyszerre elémbe lépve egész ifjú szépségében, egy tekintettel ki akarná pótolni szenvedéseimet. Ó, miért nem ültél mellettem, te egy barátom, hogy kedves arcodnak örömén kettőzve élvezhettem volna boldogságomat, hogy elmondhattam volna, mi keblemet tölté! Mint a rózsa szélvész alatt csak hajlong, de a nap forró sugáraiban elfonnyad: úgy az emberi szív nagy fájdalmat könnyebben eltűr, mint nagy gyönyört, melyet nem oszthat senkivel; s én olyannyira elszoktam az örömtől!

De vajon azt, mi keblemet tölté, ki lehet-e mondani? E gazdag nyelvkincsben, melyben minden mesterség külön szavakat bír, s a legkisebb szerszámnak vagy készítése különbségének megvan külön neve, legszebb érzelmeinknek nincsen kifejezése. S lám mégis le nem írható vágy tölti lelkemet utánad, s mindazon érzelmek között, melyekkel e tavaszi bájkör lelkemet eltölti, a legerősb mégis az: hogy magam vagyok. Vannak órák, hol e szívet véghetlen nyugtalanság ragadja meg, béke nélkül járok fel s alá szobámban, kimegyek a szabadba, futok egy helyről a másikra, anélkül hogy valahol jobban érzeném magamat; lelkemet véghetlen vágyódás tölti el, esdeklek, s nem tudom, miért, elkívánkozom, s nem tudom, hová; a ház, a vidék, az egész természet szűk nekem, s mégis nem a halál az, mit fohászaim hívnak. Miért dobogsz úgy, boldogtalan szív? nem követém-e vakon, mint a hajós mágnestűjét, minden mozdulatodat, minden eltérésedet; hajóm széttörődött – miért ingadozol még, minek mutatsz most is szüntelen az egy ismeretlen pont felé? hisz mi nem haladhatunk tovább!

Május 23-án

Álmatlan éjt töltöttem, s mihelyt a nap felkelt, elhagyám a házat, melynek falai közt elnyomatva érzém magamat. Fáradt valék, s egy fa alá vetve magamat, céltalan ábrándozásnak engedém át lelkemet. A táj nyugodt vala, az egen könnyű fellegek vonulának a láthatár felé. S nem ilyen-e életünk, gondolám magamban, a fellegeket követve szememmel; körülhányva, feldúlva a leggyengébb fuvalomtól, ragyogva egy percig a nap sugáriban, s ismét sötétben; nem változik-e végzetünk, mint e fellegek? s az egésznek tartalma egypár csepp, mely ha leharmatolt, mindennek vége van!

Rég nem valék oly szomorú, oly levert, mint e reggel, s a nagyszerű vidék, melynek szépségein máskor örvendeni szoktam, s mindazon fény, melyet a tavaszi nap fölötte elöntött, csak növelé szomorúságomat; kétszerte elhagyottnak érzém magamat ennyi virágozás között, ily derült napnak sugáriban.

Midőn így, elégedetlen a világgal s önmagammal, körültekinték, szemem egy pásztorra esett, ki közelemben kis nyáját legelteté. Elébb nem vevém észre, most reá fordítám figyelmemet. Agg vala, redős homloka körül fehéren függött le ritka haja, vállai az évek terhe alatt meghajoltak; szomorúnak látszott, majd nyájára nézett, majd közönyös tekintetet vetve a környező tájra, úgy látszott, mintha halavány arcairól az öröm rég elköltözött volna táborával; s szinte nyugodtabbnak érzém magamat a gondolatban, hogy legalább nem magam bánkódom e szép tavaszi nap alatt. Vannak mások is, így vigasztalám magamat, kiket e vidék szépsége és a tavasz minden virágozása s illatja fel nem vidíthatnak. S midőn így elmélkedtem magamban, s már szólni akartam, egy asszonyt láték, ki az agghoz közelge. Vele két gyermeke jött, az egyiket vezeté, a másik karjai között pihent. Szép mosolygó kisdedek, piros, egészséges képekkel. A nagyobbik gyermek odahagyva anyját, előre futott az öregnek karjai közé, a másik odatartva anyja által, kisded kezeivel simítá arcait. Szép vala e látmány, a deli asszony büszke örömmel tekintve gyermekeire, ez ősz haj, vegyülve a gyermekek arany fürtjeivel, az agg kebel körülfogva annyi szeretettel! Ó, de ki írhatná le a változást, mely az elébb oly szomorúaknak látszott vonásokon egy pillanat alatt történt, e nyájas mosolygást az aggnak ajkai körül, a sugárzó szemet s mindazon véghetlen boldogságot, mely minden mozdulatában mutatkozott. Ó, ha láttad volna e tekintetet, mellyel fel az éghez néze, midőn kisebbik unokája, kit ölében tartott, majd ezüst fürtjeivel játszva, majd körülfogva nyakát, nagyapjának nevezé; s hallottad volna örömkiáltásait, midőn a másik majd virágokat hozva, majd hátulról befogva szemét, s ismét elugorva, ha karjaival feléje nyúlt, ezer ártatlan csintalanságait űzé, s mint tapsolt az öreg vígságában, s mint zajgott a gyermekekkel: ó, akkor szemeidet is könny töltötte volna. S hát ez az, mi boldogít! így gondoltam végre, nem a nap ragyogó sugárai, nem a tavasz illatos virágzása, szerelem kell a kebelnek; egy gyermek kicsi kezei leemelhetik életed terhét kebledről, játékai között elfelejtheted hatvan évnek gondjait. Mélyen meghatva tértem vissza házamba. Ó, most tudom, mi után vágyódik e szív.

Május 28-án

Különös dolog, valahányszor ez emberrel találkozom, mindig Armand képe emelkedik lelkem előtt: Minap, hogy a dombról, hol az aggot s a gyermekeket láttam, lemenék, éppen szemközt jöttem vele; tegnap kápolnánkban volt, s ma ismét a ház előtt találtam. Különös véletlen mindig összevezet, s valahányszor találkozunk, szívemben e fájdalmas emlék támad fel. Százszor mondom magamnak, hogy csalódom; e férfinak elbarnult arcain; melyeknek férfias kifejezését egy mély sebhely még inkább növeli, körülményeiben s a foglalatosságokban; melyek között őt közönségesen találom, mi van, mi Armandra emlékeztethetne? S mégis mihelyt ismét összejövök vele, emléke újra feltámad, s néha úgy látszik, mintha ő is megzavarodnék; ha szemeink találkoznak. – Szerencsétlen természete szívünknek, hogy felejteni nem tudunk, s bárhova fussunk emlékeink elől, minden körben valamit találunk, mi a múltat visszahívja lelkeinkbe; s hát nem lehet-e soha, sehol nyugodalmunk e világon?

Június 3-án

Ó, nem csalódtam! az, mi e lelket nyugalmából felveré, valahányszor ez idegennel találkozám, az nem vala álom; nem hasztalan dobogott a szív, ha ez elbarnult arcvonásokat látám Armand itt van, karjaim közé szorítottam! keblem érezé szíve dobbanásait, kezem remegő kezének meleg szorítását, e szem látta ismét e kedves arcot, s rajta évek változásával azt, mit annyi évek meghagyának, szeretetét! Képzelheted-e boldogságomat? vagy van-e szó, mely ezt leírhatná? Ó, barátom, ez életben, hol fájdalmainknak annyi szó akad, hol félig gyermekek, már a keservben szónokokká válunk, alig tanulunk dadogni, ha öröm tölti lelkeinket, oly kevés a gyakorlatunk e nyelvben.

Szívesen leírnám viszontlátásunk egész történetét: hol s mennyiszer találkoztunk, miként levék napról napra nyugtalanabb, ha látám és sejdíteni kezdém, hogy találkozásunk nem puszta véletlen szüleménye, s miként mentem végre tegnapelőtt az erdőbe, hol, midőn Justus, ki az egész titkot tudta, s velem Armandról beszélgetett, kérdezé: vajon megbocsátanék-e néki? s én mondám, hogy boldognak érzeném magamat, ha keblemhez szoríthatám – egyszerre ő álla előttem, s feljajdulva örömömben, karjai közé vetettem magamat. Szívesen elmondanék mindent, a sejdítés bizonytalan gyönyörétől a nagy örömkönnyig, mellyel Armand karjai közé rohantam – nem tehetem! Vagy ha a napsugár, mely oly hosszú úton át jut földünkre, a virágzó tájon elfutott, vajon mi mást mondhatsz felőle, mint hogy ragyogott s melegített? s nem ilyen-e minden boldog pillanata életünknek? Érezzük bájteli hatalmát, szívünk dobog, a szem könnyekbe lábad, kezeink remegnek; de a boldogság, mely kebledet eltölti, eltakarta emlékeidet. Vannak pillanatok, melyekben az egész álomnak látszik; ha Armandot látom, őt, kit oly régen; oly örökre vesztve gondolék; s itt és így, s ön keblembe tekintve, érzem a boldogságot, mely minden rejtekét eltölti, szinte nem hihetem, hogy mindez való lehet. Ó, hát mily kincs a szeretet, hogy eltűnve évekig, elvetve, lábbal tapodva, ha végre feltaláljuk ismét, mint a gyémánt, mely elszórva sárral takartatott, nem vesztett egy színt tiszta ragyogásából!

Armand nagyon megváltozott, miként arcvonásai, lelkülete is szilárd férfiasságot nyert ez évek alatt, s ki az ifjú korlátlan vágyait ismeré, s az elkeseredést, mellyel értök küszködött, s most látja a férfiút, ki magában megnyugodva bizonyos célt választa munkásságának, s rendíthetlen akarattal halad feléje: az alig hiheti, hogy azonegy ember előtt áll. Nehéz napok vonultak e léten át, s kit az élet vészei le nem dönthetének, mint a tölgy vészek közt, megrázó érintésök alatt csak hamarább fejlődik.

Te Armandot alig ismered, s azért nem foglak fárasztani történetének hosszú elmondásával; de ha azokra, miket felőle vagy szavaimból vagy e lapokból tudsz, visszaemlékezel, s meggondolod, hogy e büszke lélek egy évnél tovább tűrve mindent, mit szívtelen elöljáró által tűrhetünk, urának naponkint változó szeszélyét, hideg parancsoló szavát, egyszóval, mindazon kicsiny s nagy megalázásokat, melyek a férfi kebelnek mindennél kínosabbak, végre, mert egyszer indulatában Dufeyt sérté, hivatalával éltének reményétől fosztatott meg: képzelheted szenvedéseit. Élete fel vala dúlva; de e lelkület egyike azoknak, melyeket a sors bármi erősek legyenek csapásai, nem dönthet le; s Armand eddigi terveit teljesíthetetleneknek látva, új pályára lépett. Elment Algírba, más mezőn az egyért küszködni kívánva, mire vágyódó keblének szüksége vala, jobbjában bízva s rendíthetlen szívében, mely, mint hivé, végre kivívandja a babért. A végzet másképp rendelé, s már a második csata után nehéz sebei ez ifjú testet fegyverviselésre örökre tehetetlenné tevék. Le kelle mondania e reményről is.

– S lemondék – így szóla, még egyszer nehezen felsóhajtva rég múlt keservének emléke alatt. – Földi pályám meggyőződésem szerint be vala végezve, nem vala hátra más, mint a halál. S ím, ez azon pillanat, melyben boldogságom kezdődik; megszűntem küszködni, sorsomnak engedve át jövőmet, s ez jobban gondoskodott felőlem. Nehéz sebemmel a legközelebbi francia kolonista házába vitetve, e család körében érezém először valóban a jó emberek közelítését. Ismered egykori nézetemet az emberekről, itt látám, mennyire csalódtam. Felvétetve mint idegen, ápolva annyi szívességgel, annyi önmegtagadással, anélkül hogy valaha tőlem jutalmat várhatának, itt meggyőződtem, hogy valóban jó emberek is vannak e világon; s e meggyőződés ezerte több örömmel tölté szívemet, mint maga az, hogy kiüdültem, s habár katonaságra, legalább munkára nem alkalmatlan, állék ismét az életben.

Jóltevőmnek munkatársa levék. Elején csak kötelességérzetből dolgoztam, s háladatosságom bebizonyítása vala munkám egyetlen célja, de később, midőn karjaim hozzászoktak az ásóhoz, s érzém napi munkámnak napi bérét, álmomat, s látám elvetett magomnak kalászait, s az olajfákat zöldebben, ha megöntözém; s barmainkat inkább tenyészve, mert ápolám, s láték mindent zölden s virágzón munkám után, s mindenfelől valamit, minek magvát én hintettem el, vagy tenyészését fáradva magam eszközöltem, s e nagy anyai természetet, mely a legkisebb gondnak hálásan megadja jutalmát: mindinkább nevekedő örömmel teljesítém foglalatosságaimat, s mikor első termésünket behordottuk, már megelégedve tekinték magam körül; hasznosnak érezém magamat, érezém, hogy valamit tettem, s szívem emelkedett e gondolatnál. S midőn végre gazdám, ki észrevevé szorgalmamat s a gyarapodást, mely munkámat követé, megszeretett, egyetlen leányát nőmül adá, s Elise-t, kit találkozásunk első pillanatától szeretni kezdék, keblemhez szorítám: azon boldogító érzemény tölté lelkemet, hogy a földön többé semmi sincs, mit kívánnék.

Mély részvéttel hallgatám történetét; ő észrevevé, s kezemet szorítva, folytatá: – Ó, barátom, én boldog vagyok. Majdnem négy év múlt e pillanattól, s ím semmi sem változott szerencsés helyzetemben. Elhagytuk Algírt, melynek éghajlata ipamnak egészségtelen vala, de itt, e hidegebb hazában s kényelmesebb lakunkban, mint ott a kolonista veszélyes fáradozásai között, e szív egyenlő boldog maradt; s ha az ég megtartja e kezek erejét s a nyájas kisdedeket, kiket Elise karjaim közé fektetett, nem cserélek senkivel e világon!

– Az ég adja – szólék meghatva –, hogy e boldogság ne változzék soha, s még inkább, hogy ne változzék soha a szív, mely magát általa kielégítve érezi.

– Ne félj – viszonzá nyugodtan Armand –, a sors megedzé e szívet feltételeiben, s ki az áldást, melyet kegyes végzete reá áraszta, oly tökéletesen élvezé, mint én; azt nem bántják vágyai többé. S nem teljesültek-e hát gyermekábrándjaim? azon ideál, melyet jövőmnek képzelék, nem valósult-e? Kettő után sóvárgott e szív. – Szabadságot akarék; és azt kívántam; hogy éltem ne legyen haszontalan; s nem vagyok-e hát szabad? én, ki e két kezem munkájával keresem élelmemet, s nem várva kegyelmet, nem függve emberi kénytől, míg a nap leküldi meleg sugárzatát, s e kegyes anyai föld megtermi kalászaimat, nyugodtan tekinthetek magam körül; s nem vagyok-e hát hasznos, szükséges? kinek munkája családomat tartja, s annyi kedves lénynek nyugalmat, örömöket, élelmet szerez; ki kertemben száz fánál mondhatom: ezt én ültetém; ki zöldellő vetéseim mellett büszkén kérkedem: ez nem zöldellne így, ha más munkálná földjét. – Ó, barátom, én megelégszem, s hidd el, a világon nincs semmi, mi lelkemet vágyakkal töltené. – A világon – s hát nem ismerem-e ezen nagy színjátékot, mely annak neveztetik? Tekints körül, s hol látod csak legkisebb nyomát a valónak? Amerre fordulsz, barátok állanak elédbe – hogy szinte egy második szívért kérhetnéd Istenedet ennyi szeretet viszonzására; s ha kell; sőt ha nem kell is – ha csak a szobából kilépsz, hol van egy lélek, mely melletted felszólal, sőt ne kételkednék, ha mások rágalmazásokkal fertőztetik nevedet? S mindazon magasztalt lángész; ki mint a légy, mocsok fölött dong s emelkedik, s e kis napok nagy férfiai, e hősök, hol veszély nincs; e nemeslelkű népbarátok, hol a nemeslelkűség mibe sem kerül, s a mulatságok legolcsóbbika, nem töltik-e undorodással lelkedet? Ó, barátom, ki kívánkozhatnék vissza ily körbe? Isten tisztának alkotá emberét, de nem olyannak, hogy be nem fertőztethetnék; az erény mestersége távol maradni minden szennyes érintéstől; boldog, ki, mint én, a természet anyai karjai közé vonulhatott. Kevesekhez hatnak szavaim, de e kevés megérti; keveseket fognak körül karjaim, de szíveik értem dobognak; kevesekért élek, de ők boldogok. Vannak lények, kiknek magasabb feladás jutott, de a boldogok, hidd el azok, kiknek ily szűk kör adatott.

Felkeltünk a fák alól, hol ültünk, s hazafelé indultunk, midőn ugyanazon nő, kit minap a pásztorral láttam, gyermekeivel felénk közelgett. A gyermekek zajogva körülfogták apjokat; s ő felemelve karjai közé vevé őket. – Ó, barátom – szóla végre, egy tekintetet vetve rám, melyben boldogság sugárzott –, s hát lehetnek-e kívánataim e mosolygó gyermekek karjai között, hol, ha a múltra tekintek, lelkem előtt annak szerelme áll, ki nekem e gyönyört adá, ha a jövőre, a boldogító meggyőződés, hogy éltemnek mindig egy magas célja maradand.

Június 9-én

Van-e valami oly balgatag, mint az ember? Ha az ég fellegekbe borul, s földjére eső patakzik, a gazda örvend, s aranynak mondja a vizet, mely mezejére leömlik; képzeletében már nőni látja vetéseit, fülében a kasza kedves hangja cseng, s a nagy csűr felnyitja tág, kévekerített kapuit, hogy szinte sírhatnék előre látott örömében; ha az eső megszűnt; az égen nap ragyog, s a mező illatot lehel a dél sugárai alatt, a balgatag hallgat; s vajon e meleg sugár nem hoz-e éppen úgy áldást reá, mint a fellegek? s nem köszönhet-e többet azon sok meleg napoknak, melyek alatt kalászai megértek, mint azon keveseknek, melyekben eső termékenyíté, s melyek, ha sokszor visszatérnének, vetéseit földre nyomnák: s nem éppen oly balgaság-e mondani, hogy csak szenvedések jobbítanak, s elfelejteni mindazon szíveket, melyek fölötte nagy bánat terhe alatt földhöz süllyedtek, s melyeket többé más fel nem emelhet, mint egy derült örömsugár? S ha vannak szívek, melyeknek, mint gyöngycsigának, csak fájdalom kell, hogy kincseket teremjenek; s ha vannak, melyeket a szerencse, mint a dél forró sugárai egyes virágokat, elront: hány százezeret nem nyomott el fájdalom anélkül, hogy nemesítené, hány százezer hajtana virágokat, ha meleg sugár vonulna át színén!

Miként nem változott meg Armand! Ha a kis házhoz közelítek, melyben családjával lakik, s látom a szerény fedelet, alig kinyúlva bekerítő hársai közül, s a ház körül a kis gyümölcsöst, s mellette a szűk mezőt, melynek termékeiből e család él, s meggondolom, hogy azon megelégedett arcú munkás, ki ott mezejét míveli, a venyigéket falához kötözi, vagy egy fa alatt pihenve nyugodt örömben gyermekeivel játszik: ugyanazon ember, kinek egykor a világ kelle, hogy reményeinek helyt találjon, ki annyi nagyért s magasért fáradott, s most e szűk körben oly boldog lehet; kinek egy agg hálája, egy nő szerető kézszorítása s a két gyermeknek mosolygó arcai a világ dicsőségét kipótolák: nem kell-e bámulnom? S vajon e csodákat nem szeretet mívelte-e, azon szeretet, melynek meleg érintése alatt, mint láng között minden anyag, minden szív végre meglágyul; azon szerencse, melyet csak szeretve élvezhetünk, de melynek tapasztalás vagy keserűség sohasem állhat ellent? Ó, mi tisztán tükrödzik az ég a legsötétebb tenger fölött, ha néhány csendes óra elsimítá habjait.

De vajon e szerencse, melyet Armand élvez, s melynek meleg érintése alatt ez annyit sértett szív, mint az ágtörött fa nyári napok melegében, újra kiépült, oly elérhetetlen-e? vajon e szeretet, mely annyira boldogít, nem ajánlkozott-e másoknak is éltök ösvényein? vajon, ha munkásságát ily körre szorítja, nem jutalmazza-e virágozás mindenkinek fáradozásait? – s ki oka hát, ha szenvedünk?

Ó, vannak boldogok a világon! Ha városaink szegényebb részén vagy az ország földmívelő tartományain végigmegyünk, s a sötét házakat s a szalmafedelű kunyhókat, melyeket a szükség millióknak kényelmetlen lakásul adott, látva, eszünkbe jut, hogy azok között járunk, kiknek az életből csak fáradságai jutottak; ha átgondolva létünk kényelmeit, éltünket összehasonlítjuk a munkás napjaival, s szinte pirulunk, hogy azok közé tartozunk mi is, kikért ők annyit, s kik értök oly keveset tesznek: akkor nem gyanítjuk, mennyi boldogság rejtőzik e falak színtelen borítéka alatt. Mi, gazdagok nem ismerjük a szegénynek örömeit. Felnevelve önösségben, fáradva éldelet után, mely alig elérve, undorodással tölt; küszködve célokért, melyek nagyobbak, mint hogy a szív, ha eléri is, magát általok boldognak érezné: mi nem tudjuk, mily szelíd láncokkal köti a szegénység egymáshoz az emberi szíveket, mi közel állnak azok, kiket a szükség naponkint egymáshoz vezet. Mi nem képzelhetjük, mennyi vigasztalást, mi véghetlen örömeket áraszt el lelkeik fölött az egy szerelem, mely nemcsak hegyeket tesz által, mint a hit, hanem az emberi szívről leemeli a bánat nehéz terhét is. Felemelve az emberi lét legmagasb fokára, mint vándor a bérceken, szánakozással nézünk az aljas völgyekre. Láttuk a hegyláncot, mely láthatárunkat kéken elkeríti, s a messze terjedő völgyet ezüst folyójával s várost s falut s egyes lakokat elszórva a mezőn; mi szemünk előtt áll, százezreknek birtoka, s e nagyszerű kép ki nem elégíti vágyteli szívünket. Ó, ti szegények – így gondolkozunk magunkban –, mi kegyetlenül játszék veletek a végzet. Lenézek körötökre, s ím, szemeim könnyekbe lábadnak; e házak, melyeket évek fáradozása után fölépítettetek, egy pont a völgyben; a mező, melynél egyéb birtokotok nincs, s melynek mívelésében éltetek elfogy, egy tenyérnyi zöld folt; e völgy maga, melyből bölcsőtöktől sírotokig túlhaladni nem fogtok, melynél tovább a bércek még tekinteni sem engednek, egy kis üreg a nagy világon, s így foly éltetek, mint a féregé, mely, ha napja leáldozott, halottan leesik leveléről, anélkül hogy csak sejdítette volna e világ fenséges roppantságát. – Ó, de tudod-e te, ki fenn a bércen állsz, e kis házakban mennyi szív dobog? megszámolhatod-e a kalászokat, melyeket e tenyérnyi nagyságú mezőn, s az emlékeket, melyek e keskeny völgy határai között megférnek? Szállj le magasságokról, melyen szemednek határtalan kilátás, de a szívnek semmi sem jutott, mit körülfoghatnál; jer a völgybe, s nézz itt körül, s ha majd látod, hogy e nagy láthatáron, melyet szemeid felülről körülfogának, egy darab föld nincs, mely nem teremne valamit; ha látod, mennyi öröm fejledezik e körben, melyre megvetéssel tekintél; ha a korlátozott láthatár túlvágyó tekinteted fel az éghez vezette: valld meg, hogy csak önbüszkeséged, mely veled elfelejteté, hogy kis szívednek boldogságára szűk határ kell, okozá szenvedéseidet.

Június 15-én

Mi csodálatos az ember! Nyugalom után vágyódva léptem e kolostor falai közé – s ím épp e külső nyugalom, e munkátlan csend, melyet magam körül látok, most véghetlen nyugtalansággal tölti lelkemet; oly haszontalannak, oly fölöslegesnek érzem magamat e világon. Ha körültekintek, s a munkást látom, ki földjét homloka izzadságában termékenyíti, s látom az ágak között a madarat, nehezen rakott fészkéhez messzünnen hordva kisdedjeinek eledelét; s a pókot, mely ablakom előtt fel s alá jár szüntelen, nagyítva vagy kiegészítve hálóját; s ahová csak fordulok, e nagy természet színén mindenütt egy működő teremtményt: szívemben önkéntelen a gondolat támad: hát te mit tevél életedben? s az egész múlt nagy szemrehányásként emelkedik lelkem előtt.

Mi vala életem egy hosszú küszködésnél egyéb? Elején önös boldogságért, később, miután erről le kelle mondanom, azért, hogy felejtve a múltat, vigasztalást találjak. Körülutazva a világot, s bejárva fővárosunk termeit, közeledve egy percig a közélethez s éveket töltve a legaljasabb társaságban, mi mást kerestem, mint ezt? mi mást e falak között, hová végre kétségbeesve visszavonultam; mint hogy a föld zajától s annyi sértő emléktől távol, e szív lecsendesüljön, habár egy haldokló apa szívtörötten kinyújtná kezeit utánam, habár a világ romokba dőlne: csak e szív élvezze nyugalmát. Hol van egy nagy eszme, melyért valóban felhevültem? hol egy szív, melynek boldogításáért fáradék? S lehet-e panaszkodnom, hogy én, ki óriási önösségemben mindent eltaszíték magamtól, végre elhagyatva állok; s mert soha magamról megfelejtkezni nem akartam, nem felejthetém soha lelkemnek bánatát!

Szenvedtem, ámde nem közösek-e bánataim mindazokkal, kik a tömeggel csak egy percig érintkezésbe jöttek? – Csalódtam – de nem csalódtak-e mások? nem látta-e mindenikünk, hogy az élet nem éden, mint ifjú éveinkben álmodtuk, hanem csatatér, melyen csak vérezve nyerhetünk babért, Hol van a szív, mely egészen megtartá ígéreteit, melyet bánat nem sújta le, melyet örömök le nem alacsonyítának soha; hol van az ember, ki ez élet rohanó folyamában, a túlpartot ott, hová iparkodott, érte el, s nem elragadva az ellentállhatlan erőtől, sokkal alantabb? s mások nem vigasztalódtak-e? Justus, ki annyit szenvedett, Armand, ennyi csalódások után, Júlia; kit a világ porig aláza, nem tekintenek-e most megelégedve maguk körül? s mi vigasztalá őket? mi azon öntudatnál egyéb, mellyel magukat szükségeseknek érezhetik, mellyel az élet nehéz terhe alatt görnyedve tudják, hogy az életszikra, mely kebleiket gyötri, egy világpont kedveseik sötét ösvényein? S vajon én nem éppen azért állok-e vigasztalan, mert ezt nem érezhetem, mert csak magamnak élek? – Ó, barátom, mennyivel tovább gondolkozom éltemről, annyival inkább meggyőződöm, hogy bánataim nagyobb részének oka csak önösségem vala, s önösség az ok, hogy mindeddig vigasztalást nem találhaték. Csak ha boldogítasz, felejtheted, hogy magad boldog nem valál; csak a könny, melyet más szemekből letöröltél, enyhíti valóban fájdalmidat. S azért én e körben, hol egészen hasztalan állok, soha vigasztalást találni nem fogok.

Több idő óta egy gondolattal járok körül. Midőn évek előtt Arthurral a Svájcban körüljártam, más utasok módjára a nagy Bernát-hegyen valék. Reám akkor a Svájc szomorú hatást tőn. Júliám veszte, mely még új vala, ez országban töltött gyermekségem emlékei, melyek e bércek között újulva elémbe léptek, s szívemmel érezteték, hogy e föld minden bájai s nagyszerűsége el nem felejtetik azt, hogy rajta szenvedénk – elbúsíták lelkemet. Ily érzetekkel értem a nagy kolostorhoz, s nem írhatom le a mély hatást, melyet ez intézet reám tett. Akkor a gondolat, hogy valaha még magam is kolostorba léphetek, oly távol álla lelkemtől, hogy közönségesen vagy szánakozva vagy éppen megvetéssel nézék minden szerzetesre, kiben legkímélőbb nézetem szerint is csak egy ártatlan bódultat láték; de midőn e szentház küszöbén átlépve, azon körben látám magamat, melyet, nem mint más zárdákat, az élet fáradságának kerülése, hanem dicső lelkesedés népesít, lelkesedés azért, mi e földön a legfenségesebb: embertársaink javáért; midőn látám ezen férfiakat, kik elválva mindentől, mit az élet boldogítót nyújt, itt tízhónapos tél közepében keresték tanyájokat, csak hogy egy ismeretlennek, kit a lavina eltemetett, életét megtarthassák: akkor szívemet le nem írható érzemény tölté el, és sejdíteni kezdém, hogy az Alpok fényes csodái között nincs dicsőbb az embernél, ki ily magasra emelkedik.

Hasztalan keresnél itt halvány szerzetesarcokat, hasztalan a halotti csendet, mely más kolostorokban oly szomorúan hajtja meg szívedet. Nyájasan mosolygó arcokkal lépnek elédbe az ifjú szerzetesek, s szinte bámulsz ennyi vidámságon, míg kérdésedre egy téli nap történetét nem beszélik el. Elmondják, miként zúga a zivatar kolostoruk körül, mennyi lavina esett már reggel, mily sűrű ködbe borult a hegy, midőn egyszerre a vészharangocska a mélyből felcsengett, s az őr tudtokra adá, hogy utasok közelítenek. Két szerzetes, magával vive kutyáit, tarisznyájokban kis élelmet s kulacsukban óbort, kimegy. Száz lépésre haladtak s már a kolostor eltűnt szemeik elől, körülöttök véghetlen ködtenger úszik, lábaik alatt ölnyi mélységre roskad a hó, eleven sírral fenyegetve minden lépésöket, de még cseng a harang, s messzünnen kétségbeesett kiáltások töltik be a nagy téli csendet, s ők hallgatva mennek tovább. S most a vidéket dörgés tölti el, a lavina leszakadt, a harang elhallgatott. Kettőztetik lépteiket, a kutyák nyivogva futnak körül, míg egy hóhalmon kaparni kezdenek. Minden hallgat, de alantabb az embernyomok s a fejérebb hófolt mutatják, hogy síron állnak. Most ásni kezdenek, a kolostorból több szerzetes s cseléd jő, s fáradhatlanul dolgozik az istenáldott sereg, zúgjon a zivatar, dörögjön lavina lavina után, törölje el a vész ösvényök végnyomát – az nem fél, kit hite lelkesít, s ők nyugodtan dolgoznak tovább. S céluknál vannak; a hó alatt halovány férfiarc tűnik ki, majd asszony merül fel sírjából, megmeredt karjai között tartva gyermekét, mintha szívének végszikráját akarná önteni kedveltjébe. Még mozdulatlan fekszenek, de az emberszeretet nem oly könnyen engedi a halálnak martalékját, magas lelkesülésben lángoló szívökhöz szorítják a szerencsétleneket, felmelegítik ölelő karjaik között, míg az élet szunnyadó szikrája fellobog hamvaiból, míg e szemek újra életnek nyílva, egy jó ember nyájas arcain ébredésök első pillanatában egyszersmind azt látják, mi e világon legboldogítóbb: az emberi szem részvevő tekintetét. Ó, mikor a szerzetesek ezt elbeszélék, akkor megértém, hogy életök e bércek örök tele, e kolostor szűk falai között egy nagy, dicső emberi lét, s most, midőn ez emlékek lelkemben újra feltámadoznak, e szív érzi, hogy ott fel fogja találni vigasztalását.

Mikor a keresztyén vallás az öngyilkosságot megtiltá, valamit kelle adnia helyébe: s a kolostort adá pótlékul; szigorúbb szelídségében, mint maga a fényes stoa, de nagyszerűebb. Szívek dobognak e földön, melyeknek vágyait a világ ki nem elégítheti, vannak emberek, kiknek lelkülete tiszta aranyként lágyabb, mint hogy a mindennapi élet súrlódásai között számtalan idegen benyomást és sértést ne kapna, vagy kiknek gyenge s mégis hajthatatlan jelleme széttörik az ellenkező erők összecsapása alatt; vannak, kik gazdagabbak vagy szegényebbek, fentebb vagy alantabb állnak, mint hogy a sokasággal együtt járhatnának; s midőn ezeknek vallásuk a tőrt kivevé kezökből: megnyitá zárdáit, hogy menhelyök legyen a szerencsétleneknek is.

Én vissza nem térhetek többé körötökbe, barátim; többet vétkeztem s többet szenvedék, minthogy veletek együtt járhatnék; de ez élő kebelnek vágyait e kolostor hideg rendszabálya ki nem elégítheti, nem csend; csak fáradság szerezhet még e szívnek nyugalmat; életemnek legnehezebb vádja: hogy jót nem tevék. Használni akarok: ez emberi hivatásunk.

Június 18-án

Mi rejtélyes erő tölti szíveinket, hogy soha vágyni, soha reményleni egészen meg nem szűnhetünk? s ennyi veszteségek után ábrándjainkból mindig megtartunk annyit, miből új feltételeket alkothatunk. Íme, sírom küszöbén állok, e szív, mely fáradt vándorként majd sietve, majd oly halkan dobog, mintha nem mehetne tovább, int, hogy a pálya végéhez közelgek, s én terveket alkotok, én munkás életről álmodom; s bár lélegzetem eláll, ha csak házunk mögött a halomra megyek is, Szent Bernát hegyére kívánkozom fel! Ó, mi ez élet egy hosszú ábrándozásnál egyéb, melyben vágytól vágyhoz tántorogva, a szív, csalatva vagy elérve célját; soha sem nyughatik. – Mint gyermekek boldogságról, mint ifjak szerelemről, mint férfiak birtok- s hatalomról, mint aggok mennyországról ábrándozunk; hol van, ki e nagy világon megvetéssel nézhetne a költőre s e szűk börtön falaira, melyek közé a végzet által helyeztetett, nem festene legalább szép álmokat; s miért ne tenném én? úgyis e szív nem soká fog vágyódni már.

Nem soká... ó, barátom, én érzem ezt; ahová csak fordulok s nézek, halálsejdítés tölti lelkemet. Ha a patak mellé ülök, s lenézve a tajtékzó habokra, melyek lábam alatt elhaladnak, meggondolom, mennyit süllyedtek e vizek, míg magas forrásukból ennyire jutottak, mennyi kemény esés, mennyi sziklaakadály tekervényes útjokon; mi sötét kietlen partok, s mégis mi közel a cél, melyen a Rhône fáradott gyermekét karjai közé véve, a nagy tengerhez vezetendi, hogy megpihenjen: egy benső szózat mondja, hogy célomhoz közelgek én is. S ha szemeim a már kalászoló vetések zöld hullámain tévelyegnek, s eszembe jut; hogy mind e kalászokat, ha majdan alig bírva terhöket, meghajoltak, a sarló rendre le fogja kaszálni; vagy ha a gondolat támad lelkemben, hogy e vetések alatt s ott, hol a rét virágozva terül előttem, s ahová szemeim csak hatnak, örök álmában ezernyi szív hamvad, nyugtalan egykor, mint az enyim, teli vágyakkal s bánattal, mint az enyim, s most pihenő, mint nemsokára az, melyet keblemben hordok; szobámban a feszület előtt, s ha kápolnánk harangja megkondul, mindig s mindenütt ez egy gondolat emelkedik lelkem előtt; – s a halál eszméjében nincs semmi, mitől félnék.

Ne gondold azért, hogy, mint egykor, nyugtalan vággyal tekintek pályám célja felé; kibékülve végzetemmel, soha ily nyugodtnak, ily boldognak nem érzém magamat. Ha látnád mindezen embereket, kik szeretetökkel körülfognak, ha néha jelen lehetnél, mikor orvosommal estve a múltról beszélgetünk, s nyugodt bölcsessége az alig ébredő bánatra, mely keblemben néha felszólal, mindig vigasztalást talál; s látnád Armand határtalan ragaszkodását s a nyájas gyermekeket s magát agg laktársamat, kinek repedős képén mint pergament íven az egész múlt feljegyezte történetét, de anélkül, hogy az egy helyet nem hagyná tisztán, melyen, ha rátekintek, baráti érzelmeit látom: akkor megértenéd, hogy jól érzem magamat körükben; megértenéd, hogy e vészhányt szív, mint tenger fergeteg után, végre lecsillapult e nagy béke nyájas érintése alatt. – Boldog s kínzó érzemények, melyek e szívet egykor eltölték, elvonultak; s habár a kebel útként, melyen a sokaság átment, kopárabban áll, mint elébb, legalább a zaj megszűnt, s én megelégszem. De ha körültekintve, mindenütt a nagy anyai természet lép elémbe, mely gyermekeit a fonnyadott virágtól a fáradt emberszívig ez egy véghetlen anyai keblén megpihenteti, s ha hallom szavát, mely engem is nyugalomra hí: borzadhatok-e? S ti kevés, de hív barátok, nem fogjátok-e feltartani emlékemet; nem fogok-e körötökben élni, ha majdan hantom eltakart? s miért remegnék? Ó, mi boldog lehetnék, ha Betty emléke nem emelkednék annyiszor s oly sötéten lelkem előtt.

Június 28-án

Nem tudom, mit akar orvosom. Tegnap hozzám jött, s Bettyről kérdezősködött, kérdé ismeretségünk napját, azt, melyen őt utolszor láttam, egyszóval, minden legkisebb adatot s részletet, melyet felőle csak mondhatok. – Kérdezém, miért tudakolja mindezt; elzavarodva mondá, hogy csak éppen eszébe jutott, de felgerjedéséből látám, hogy valamit rejt előttem. Mi lehet ez? vagy talán Betty családjával találkozott? ő a Dauphinében született; apjának háza, mint mondá, közel áll e kolostorhoz. De ha úgy van, miért rejtené előlem? miért nem mondaná meg nekem, hogy a szerencsétlen apának lábaihoz borulva bocsánatot kérjek; hogy látva bánatban elhalványult arcait, látva ősz fejét, melyet végső támaszától megfosztottam, érezzem vétkem egész súlyát, szenvedjem egész büntetését. E gondolatok nem hagynak nyugodni. Fel s alá járok szobámban, honnan egypár nap óta kimennem tiltatott, kinézek ablakomon, dobogó szívvel várva orvosom jöttét, s ismét leülök, hogy írjak: mindenütt ez egy gondolat üldözi szívemet. Ó, mi nyugalmunk, ha múltunkra visszatekintve egy véteknek emléke áll elénkbe!

Július 4-én

Ó, barátom! ha szót találnék az érzeménynek, mely keblemet eltölti! Feltaláltam Bettyt, láttam szelíd arcait, s szemei kiengesztelve sugárzának reám; hallám keblének tiszta hangját, s szavai bocsánatot mondának alávalóságomért; remegő kezemben tartám jobbját, s e kéz barátilag szorítá az enyimet. Felmentve vétkemtől, megbékülve a világgal s önmagammal, ennyi szenvedés után éldelve ismét ez angyali lény viszontlátását egész gyönyörében: képzelhetsz-e boldogságot, minő az enyim? – Két napja – s ím sírjától jövök; e nyájas szemek örök álomra zárva, soha sem nyílnak meg, e hív kebel hideg földdel takarva, sohasem emelkedik többé; képzelhetsz-e ily bánatot! az élet legfőbb gyönyörét és legiszonyúbb kínját érezni egy percben, érezni szívünk egy dobbanásában, kisírni egy könnyel; ó, barátom, e kebel miként bírhassa el ezt?!

Justus, mint írám, pár nap előtt hozzám jött, s Bettyről kérdezősködött; meg valék lepetve, de miután kérdéseimre csak mellőző feleleteket kaphattam, s Justus maga azóta a tárgyról nem szólt, már véletlennek kezdém tulajdonítani akkori kíváncsiságát. Tegnapelőtt hozzám jött, s látszólag felgerjedve kért, menjek vele. Elmenénk; út között ismét Bettyről kezde szólani, mondá, hogy apját, ki itt közelében lakik, ismeri, hogy Betty nem öngyilkolás által, hanem apja karjai között halt meg, végre, hogy még él, de csak kevés órákra. Nem foglak fárasztani a hosszú előkészítésekkel, melyeken át e becsületes ember végre a valóhoz jutott, s e szerencsétlen leánynak történetét elmondá.

Mintegy két héttel a boldogtalan éj után, melyben Bettyt utolszor láttam, apja házához jött, s azóta itt volt. De ki őt látá, érezte, hogy e nyájas lény csak sírt, nem életet keresni tért meg ősi földjére, hogy csak pihenni jött rokonaihoz.

Betty nem sírt, nem hallá őt senki panaszkodni, sőt ha ősz apja aggodalmát észrevevé, ajkai néha mosolyogtak; de szívében gyűlt a fájdalom, annyival gyilkolóbb, mennyivel rejtettebb. Betty hallgatott, de kik őt ismerék, észrevevék e bánat rontó nyomait, mely irtózatos sebességgel munkálódva, végerejét fölemészté. Apja kétségbeesett, a városból orvost hívatott, s ez vállat vonítva elment; Betty fonnyadott. Nem marada semmi próbálatlan; apja, szomszédjai, az egész vidék fáradott felvidításán, mind hasztalan. Ő mindent tett, mi tőle kívántatott, mindenüvé elment, hova apja vezeté, de közte s a világ között elmozdíthatatlanul álla azon egy nagy fájdalom, azon egy vesztett remény, melyet az élet mérlegébe vetve, egy egész világ nem nyomhata el. Míg ösmerősei körében mindenki felvidításán iparkodék, addig lelke messze bolyongott szebb napok emlékei között, s egy nehéz sóhaj, mely keblét emelé, vagy a könny, mely ellentállhatlanul szemébe lépett, eléggé mondák, hogy e bánat ellen hasztalan küszködnek barátjai.

Így múlt egy tél, nyár s ismét egy tél szomorú egyenlőségben. Midőn a lomb most utolszor újra kihajtott, Betty nyugodtabbnak látszott, bár betegebbnek. Mintegy álmodozva járt körül e vidéken, hol egykor gyermeksége boldog éveit tölté; anyja sírjához ment, s a kis templomba vagy más helyre, melyet boldogabb korának emlékei ereklyének szentelének, többnyire nyugodtan, néha könnyekre fakadva, de nem minőben a fájdalom első erejében kitör, s melyekben a szív enyhet talál; nyugodtan, mint kit megszokott kín gyötör, s könnyek nem enyhítenek többé.

Mintegy tíz nap előtt Betty egyik ismerőse által anyja sírján ájulva találtatott. Házába vitték, ápolák, elküldtek Justusért; de a szív betölté mérlegét, órái számolva voltak e világon.

Justus kérésemre mindent elbeszéle. – Mondá, hogy a házhoz hívatva s visszaemlékezve Betty képére, melyet nálam többször látott, mindjárt az első pillanattól gyanítani kezdé a valót, melyen később, megfontolva minden környülállásokat, kételkednie nem lehetett, még akkor sem, ha Betty egyik barátnéjától – az egyetlentől, ki e szerencsétlennek egész bizodalmát bírá – nem hallja is szomorú története részleteit. Első napokban Betty jobbulni látszott, s akkor Justus hallgatott, nehogy felgerjedés veszélybe hozza ez úgyis gyenge életet; most minden remény vesztve vala, csak kevés óráig élhetett, s mi jobbat tehetne az orvos – szóla könnytelt szemekkel – ily pillanatokban, mint egy kis örömöt terjeszteni e szomorú élet véghatárira. – Betty mindent tud – tevé hozzá –, ő el van készülve jöttödre, légy férfiú.

S a ház előtt álltunk.

Mily érzeményekkel hallám e történetet, mily érzelmekkel léptem át a háznak küszöbén: képzeld önmagad. Az egésznek emléke csak szomorú álomként áll lelkem előtt, s vannak pillanatok, hol alig hihetem, hogy más vala.

A kis szobában, hová Justus halkan belépve maga után intett, minden hallgatott. A levont kárpitok homályba boríták a házat, s szemeimnek szokni kelle a sötéthez, míg az egyes tárgyakat megkülönböztethetém. A kályhánál az apa ült, mellén összekulcsolt kezekkel, lehajtott fővel; ő nem is vevé észre jöttünket, mintegy álomba merülve ült ott; ha nyitott szemeit nem látod, s azon kétségbeesett bánatot arcain, alig hinnéd, hogy éber; az ágy mellett Betty barátnője, majd fölébe hajolva, majd némán törölve szemeit, a szeretet véggondjaival őrzé kedveltjét. Betty szunnyadott. Végálma vala ez, az utolsó adomány, mellyel a kegyes természet néha a haldokló fáradt keblét enyhíti, mintha vele még egyszer akarná éreztetni e föld egyetlen tiszta boldogságát; csak a nagy faóra percegése s néha egy gyenge fohász szakíták félbe a szomorú csendet, mely e falakat eltölté.

Mintegy negyedet tölthettünk így, hallgató várakozásban; Justus az ágyhoz közelítve, részvevő figyelemmel követé a fáradt kebelnek gyenge lélegzéseit.

Végre Betty felébredt. Justus pár szót monda néki, s nevemen híva. Az ágyhoz rohantam, s letérdelve forró könnyekkel borítám nyújtott kezét. A többiek a mellékszobába vonultak, magunk valánk.

– Ó, Gusztáv – szóla gyenge hangon Betty –, mi szép, hogy eljöttél; lám, ez több boldogság, mint életemben még reméltem, több, mint csak imádságaimban kérni mertem Istenemtől.

Nem szólhaték; a fájdalom s a gyönyör, mellyel e hangok eltöltének, elfojták szavamat; zokogtam.

– Kelj fel – szóla, lágyan megszorítva kezemet –, miért térdelsz így előttem? Hadd lássalak megint, hisz oly hosszú ideig nem láttalak, s ah, oly rövid idő maradt, melyben szemeim még rajtad függhetnek.

– Bocsánatot, bocsánatot, te angyal! – sóhajték magamon kívül.

– Bocsánatot? ó, barátom – viszonzá Betty, mélyen meghatva –, s nehezteltem-e reád valaha? nem szerettelek-e mindig egyenlő szívvel, mindig egyedül téged, mint most, mint száz évig szeretnélek, ha élnék. Kelj fel, kedvesem, s nézz szemeim közé, s látni fogod, maga a halál sem takarhatja el az örömsugárt, mellyel feléd tekintek.

– Felkeltem. – Ó, barátom! – folytatá ő – hidd el, én mindent tudok. Te jó s nyájas valál irántam mindig, csak társaid okai egész szerencsétlenségünknek. Ők irigylették boldogságomat, s annyit szóltak, annyi gyanúval tölték szívedet ellenem, míg végre kételkedni kezdél, s elhagyál. Az ég bocsásson meg nekik, mint én tevém. Neked nincs mit megbocsátanom. Légy áldva, hogy eljövél, s hogy még egyszer elmondhatám, miként szerettelek.

– S én mit tevék ennyi szeretetnek jutalmául? – szólék elragadva fájdalmamtól – nem dúltam-e fel életedet? nem gyötörtelek s kínoztalak-e, míg a szív, melyet az ég boldogságra teremtett, széttörött?

– S hát nem valánk-e boldogok? – szóla nyájasan, rám függesztve szemét – nem éltünk-e sok szép, ó, oly igen szép napokat? Midőn még kinn, keskeny utcánkban laktunk, s naponkint együtt kimenénk, s midőn a boulogne-i erdőben szerelmedet megvallád, s később házadban, a szép virágok között, melyeket ajándékoztál, nem voltam-e boldog? S nemde – tevé hozzá, kezemet szorítva –, te is az valál, s te nem fogod felejteni e napokat, melyekben Bettyd még szívedet kielégítheté?

– S hogy ennyi boldogság jutalmául megöltelek – szólék kétségbeesve.

– Te? – szóla, megragadva kezemet. – Te? Gusztáv, hogy gondolhatod azt? Igaz, sokat, igen sokat sírtam, midőn elhagytalak; de lám, maga e bánat jólesett szívemnek, rólad emlékezém könnyeim között, szeretetedről, s szívemnek fájdalma enyhült. Te csak boldogságot árasztál reám végnapomig. Lám – tevé hozzá kis hallgatás után –, én magam vagyok oka betegségemnek. Kinn házunk mögött forrás van, jéghidegen jő a sziklából, s már mint gyermekeknek mindig tiltva volt belőle innunk. Múlt nyáron, midőn egyszer igen melegem vala, elfeledkeztem magamról, s ittam belőle, s lám azóta betegesedtem el. Hidd el, kedvesem, csak ez oka halálomnak, más semmi.

Mélyen meg valék hatva. S ez angyalt taszíthatám el magamtól, ki ennyi szenvedés után csak vigasztaló szót talál, ki mindenről megfeledkezik, ki sírja küszöbén ártatlan színleléssel magának tulajdonítja baját, csak hogy szívemnek terhe könnyebb legyen? Sírtam.

Ő maga mellé ültetve, a múltról kezde beszélni. Első találkozásunkról, szerelmünk boldog korszakáról s azon számtalan kis és nagy örömekről, melyeket e napokban élvezett. Kérdezett, emlékezem-e mindenre, s nem fogom-e felejteni ezentúl, halavány arcain néha gyenge pirosság futa át, örömének végsugára. Mintegy fél óráig beszélhettünk így, s érzém, hogy gyengülni kezd, szava elakadott, keze, melyet az enyimben tarték, mindinkább elhűlt. Az orvosért akarék menni.

– Ó, nem, még nem – sóhajtá Betty kérő hangon –; ki tudja, együtt lehetünk-e még e világon, s nekem oly jólesik veled lennem, kit annyira szeretek, s nemde, ki engem is szeret? Ó, én tudok mindent, tevé hozzá gyengén megszorítva kezemet, te szeretsz, te képemet megtartád, keseregtél értem, ide e szomorú magányba jövél, midőn elhagytalak; az orvos mindent elbeszélt, s ó, hidd el, e meggyőződés boldogsággal tölti lelkemet.

Betty hangja annyira elgyengült, hogy alig érthetém; ő még egyszer, erőt véve magán, rám tekinte.

– Még egy kérést – szóla el-elakadó szóval –; ne hadd el apámat, ő szegény s gyermektelen, gondoskodjál felőle, hogy ínséget ne szenvedjen, és – ne felejtsd Bettydet. – S ezzel behunyta szemét. Segítségért kiálték. A mellékszobából Justus s apja rohantak az ágyhoz. Betty még egyszer felnyitá szemeit. – Gusztáv! – sóhajta elhaló hangon – imádkozzál érettem. – S az angyal nem vala többé. Apja s barátnője, elragadva fájdalmuktól, kihűlt keblére borultak. Justus könnytelt szemmel nézé e jelenetet, keblemet le nem írható érzet tölté el. – Imádkozzál érettem, ez vala végső szava, s elragadva nem ismert erőtől, borultam térdeimre, s annyi évek után először nyíltak forró imára ajkaim. A gyermek ájtatos fohászai, a véghetlen vágy, mellyel ifjúságom első éveiben egykor az éghez feltekinték, azon mondhatlan ösztön, mely lelkünket felragadja, azon bizodalom, mely szívünket legnagyobb kínjai között megnyugtatja, feltámadtak e rég hallgató kebelben, s ismét éghez emelém kezemet. Vannak fájdalmak, melyeknek terhe alatt önkéntelen térdre süllyedünk; örömök, melyekért köszönnünk kell; pillanatok, melyekben mindent bírva vagy mindent vesztve, mit ez élet nyújt, a szem e földön tárgyat többé nem talál, s föl az éghez emelkedik; ó, vannak ily pillanatok, s nincs senki a világon, ki ezt soha nem érezé.

Mikor felkeltem, nyugodtabb valék. Betty megbocsátott, s egy belső szózat mondja nékem, hogy nem sok időre váltunk meg egymástól.

Ó, barátom, én érzem ezt! Betty sírján térdeltem, s lelkemet tántoríthatatlan meggyőződés tölté el; én nem kételkedem többé halhatatlanságomon! Vagy ha körültekintek e fényes természet véghetlen csodái között, s látom egy új lény csíráit minden romladás fölött, az enyészet mellett teremtést, ott hol egy lét a pályát bevégzé, másnak kezdetét, s fenn az égen s a föld határain napot s csillagokat, tavaszt s az ősz elszenderülését, szüntelen változó egyformaságban véghetlen fejlődést, mely az első naptól, hol e föld pályáját megkezdé, az utolsóig szakadatlan tovább foly, s ahová fordulok, nem egy lényt, melynek enyészete nem volna egyszersmind másnak születése: én a semmisedéstől remegjek? Semmisedéstől! – Hát azon nagy fenséges remény, melyet Isten szíveinkbe teremtett, hogy e föld göröngyös ösvényein új erővel haladhassunk, a rejtélyes vágy, mely néha örömeink között keblünket feszíti, s nem engedi, hogy otthonosnak érezze magát lelkünk e föld legbájlóbb virulása között sem, a benső szózat, mely, ha elveszett kedveseinkre gondolunk, viszontlátással biztatja bánatunkat, nem jelentenének semmit? Miben ezredek bíztak, egy álom volna, annyi embermilliárdnak egyetlen vigasztalása csak egy fenséges hazugság? Ó, nem, ez nem lehet! Gondold az emberi életet halhatatlanság nélkül, s nem borzad-e szíved e gondolatnál? Ó, gondold át emberi létedet: az első pillanatoktól, mikor a gyermeknek még jajkiáltásain kívül szava nincs, mellyel érzeményeit kimondhatná, azon végsőkig, midőn kínágyán élete fájdalmas vonaglások közt megszakad; gondold át e létet, melynek boldogsága csalódások, valója kín, melyben minden remény egy éldeletet, minden éldelet egy reményt elront; melynek kevés fénypontjai, mint éji égen a csillagok ragyognak, hogy vágy töltse szívedet, de örök távolban, hogy küszködésed hasztalan legyen; melyben azon kevés pillanathoz is, mikor magadat boldognak érezhetnéd, mint a mozlim szent városához, csak hosszú pusztaság után juthatsz; melynek egyetlen kincse e sötét aknáknak aranya, a szerelem, annyi idegen földi anyaggal vegyülve nyújtatik, hogy az idő olvasztótálában a salak között néha alig lelheted drága ércedet: gondold át ez életet, az ifjú kínzó reményeitől az agg kínzóbb reménytelenségeig, azon napoktól, midőn boldog nem lehetél, mert tenni akartál, azokig, midőn boldog nem lehetsz, mert nincs semmi tennivalód: s vajon kételkedhetsz-e halhatatlanságodon?

Ha a világon körültekintesz, a lények véghetlen sorában öröm s megelégedés lép elédbe mindenfelől; ez óriási föld, melynek tengere dagadva s apadva, mint egy nyugodt szív dobogása, ezredek óta változatlanul emelkedik; melynek el nem apadó folyói éltet osztának ezredek óta; mely, ha virulása megszűnt, téli álmába szenderül, s felébredve tavaszi köntösének egész pompájában áll előtted ismét, ez illatdús virágok s növények serege, az erdők, hol minden ág külön zöldjében díszlik, minden levél az esti fuvalom érintése alatt külön gyönyörében remeg; s a víg zaj fölötted, hová szemed a boldog énekest nem követheti, s körülötted sötét lombnak rejtekében, s lábaid alatt, hol ezer bogár kicsi örömeiről dong – nem mondja-e minden, hogy egy szerető lény őrködik ez egész fölött, kegyesen megadva minden teremtményének azt, mi boldogságára szükséges; csak te volnál elátkozott? te, az egyetlen annyi millió teremtmények közül, kinek örülni nem szabad, kit csak egy hosszú kínra alkotott Istened?

Ó, mert a természet fenséges szépsége téged ki nem elégíthet, lelkednek más világosság kell, mint melyet e nap ragyog földedre; szíved más örömök után vágyódik, mint miket anyagi léted nyújt; gondolatidnak más kör szükséges, mint melyet a láthatár körülfog. Ha a föld megnyitva aknáit neked adja kincseit, ha az ég rád árasztja legmelegebb sugárzatát, s a föld legédesb illatát önti el körülötted: te boldognak nem fogod érezni magadat; benned még valami van, mi kielégülést nem talál: lelkednek egy része, mely sír.

S miért hát e rejtélyes vágy, mely éldelni nem enged rövid földi pályádon? miért e kínzó remények, melyeknek e földön teljesülni nem lehet; miért e benső ösztön, mely fel a magasba hívja lelkedet, míg e gyenge kebel már e föld bércein is, hová felkívánkozál, feszülni kezd? Minek e benső szó, mely méltóságodra intve anyagi gyönyöreidet elkeseríti, ha végzeted anyagi élted határain túl nem terjed, ha áthaladva földi pályádon, sorsod enyészet?

Gondolj azokra, kiket szerettél, anyádra, kinek szeretete egy nagy áldásként tölti ifjú napjaidat, kedvesedre, kinek karjai között pillanatokra megértéd, hogy boldogok is lehetünk e világon, barátodra, kivel legszebb emlékidnek felét eltemetted: s vajon ennyi szeretet megférne egy sírban? Gondolj azokra, kiknek ezeréves neve szívedet feldobogtatá, kiknek emléke előtt mint oltárnál meghajoltál, kiknek nagy képe minta vala ifjúságodnak, melyhez hasonlítani, példa, melyet követni akartál, a Gracchusokra, Szókratészekre, mindazokra, kik a tudomány vagy dicsőség töviskoszorúját viselték: ennyi nagy- és dicsőnek nem volna jövője? Nézz magad körül, e nemzeteket, melyeket önkény rabigáiba fűzött, e millió szerencsétleneket, kiknek földi feladása képzelt kényelmeket szerezni egyeseknek, hogy keserű könnyekkel áztathassák pár nappal tovább mindennapi kenyeröket, e gazdag föld egyetlen adományát, mely nekik jutott: s ennyi szenvedésnek nem volna jutalma? S ha az ember, nyugodtan eltűrve ez életet, hol minden jó, minden nemes kebel, mint a kő, melyben aranyérc rejtőzik, szenvedések lángjai közé vettetik, nem hiheti, hogy ezzel létünk bevégzett; ha az örök igazságban helyezi bizalmát, s a fáradt munkás urától kéri bérét, ez kegyetlenül elűzné magától; ez gúnyolva így szólna a szerencsétlenhez: balgatag, miért bizakodtál? napom egyenlőn ragyog jók s gonoszok fölött, a zsarnokot és szolgát, az üldözőt s áldozatát egy sír takarja el, egy semmisedés várja: földöm szép vala, miért nem éldeltél? karjaid erősek valának, szíved dobogott, gondolatid szabadságért lángoltak, miért tűrtél elnyomást azoktól, kiket hasonlóidnak teremtettem?

Vajon lehetséges-e ez? vajon a gondolat, mely, ha ma bebizonyodnék, az emberi nem felét öngyilkossághoz vezetné, való lehetne?

Ó, nem, szívem teljes meggyőződéséből mondom, ez nem lehet! Itt e tiszta lénynek hantja fölött, létem határain, melyekhez közelítek, szívemet le nem írható meggyőződés tölti el, s földi erő nincs, mely bennem ez erős hitet megtántoríthatná. Mi viszontlátjuk egymást. Hol s miként? ki mondhatja ezt? Körültekintünk e földön, s a természet bájló rejtélyi nem felelnek kételyeinkre; feltekintünk az égre, s annyi világai meggyőződést nem ragyognak vággyal emelkedő lelkünkbe; de tekints magadba, s szíved nyugtalan dobogása, a vágy, mely kebledet feszíti, a remény, mely jövendődre int, lelked s minden, mi benne gondol, szól, él, emelkedik, mindez felkiált: ember, te halhatatlan vagy; – s Isten nem teremthetett hazugságot lelkedbe. Mint a mag, melyet kertésze sötét földbe ültetett, zöld levelekben nőve fel, csak gyökereinek sötét körein túlemelkedve virágozik: olyan az ember; sötét földben terjeszti gyökereit, reményeiben emelkedik, de virága csak fenn e sötét körön túl vár reá, fenn, hol minden, mit az élet ad, öröm s fájdalom eltűnik; fenn, hol lelked kiépül nehéz sebeiből, hová csak szerelmedet viszed magaddal. S mi fájdalmunk, ha ily vigasztalás enyhíti keserveit?

Július 15-én

Célomnál állok. Találkozásom Bettyvel, halála s annyi ellenkező érzemény, mely e szívet oly rövid idő alatt felrázá, fölemészté végerejét. Mindjárt Betty temetése után lefeküdtem, s azóta nem hagyám el ágyamat. Tegnap, sok kérés után, Justus végre megvallá, hogy legfellebb pár napig élhetek, s elkészülve a halálra, e székbe vitetém magamat, hogy még egyszer lássam a leáldozó napot, melyet e helyről annyiszor követtek szemeim; hogy még hozzád fordulva búcsút vegyek azon egy lénytől, kinek szeretete, éltemnek nehéz, ah! oly nehéz terhe között kincs vala, mely soha nem veszté becsét. – Mikor az ősz eljött, s a daru útnak indul, soká messze gyűrűkben a táj fölött lebegve láthatod a távozót, őt visszahívják múlt nyarának emlékei, s ha végre elszáll, búsan hangzik szava a légen át; virágozóbb tájak várnak reá, de ő nem feledheti a biztos tanyát, melyet elhagy, s bánattal indul gyönyörei felé; éltemnek is eljöttek őszi napjai, s e lélek, körültekintve elvirult határain, útnak indul szebb jövő felé; ó, hadd forduljon hozzád végső tekintetem, hadd hangozzanak vég búcsúszavaim hív kebledhez!

Kinyitám ablakomat s körültekintve szemeim még egyszer átfutának a tárgyakon, melyek között annyi nehéz napot tölték. A nap nyugodni száll, fölötte nehéz felhők tornyosulnak, s a nagy csend, mely a természetet eltölti, int, hogy vész közelg; kevés óra, s a nap ragyogó sugárai helyett sötét fellegtömegek vonulnak át ez égen, a hallgató tájt mennydörgés tölti el hatalmas szavával, s a fák, melyeken most egy levél sem mozdul, megragadva a szélvész hatalmas karától, körülhányják zöld sudaraikat; de vajon fogom-e látni néhány óra múlva csak ezt is? ha az elemek harca megszűnt, s a nap ragyogva feljő ismét bérceink fölött, e szem fog-e még gyönyörködni sugarain? Néhány óra, s mivé lettem!

Ó, mi bámulatos az embernek léte e világon! Lélekkel, melyet a gondolat hatalma emel, szívvel, mely minden nagy s fenségesért feldobog, itt áll ő e nagy természet közepett; minden, mit a föld nyújt, birtoka; a tenger hasztalan hullámzik gályái ellen, a föld hasztalan rejti kincseit szemei előtt: ő az úr, s a nap, mely vetéseit érleli, s a csillagok, ha éjjel ragyogva útját jelölik, szolgái akaratának: egy perc, s mivé lett! A szem hunyva örökre e föld nagy csodái előtt, magas gondolatának fonala megszakadva, a szív örök nyugalomban, félisten elébb, most egy kis darab föld; sírja fölött a tavasz elborítja zöld takaróját – s új örömök, új reménység eltünteti az emléket, melyet élte az emberek között hagyott. Mint a vízesés, mely ezer darabokra szakadva, széttörve száz sziklán, majd csillogva a nap sugáriban, majd eltakarva gőzleplétől ömlik le magas faláról: ilyen életünk; benne mennyi küszködés, fájdalom, öröm, vágy, csillogás és sötétség – s az egész egy perc. Ó, az élet oly rövid, hogy alig érdemes kesergenünk vagy örvendenünk, bármit hozának napjai: hisz egy nyugalom vár mindenikünkre, s az örökös leend.

Ó, barátom, ha majdan nem leszek, s a hűs föld e kebel égő kínjait eltakarta, ne szánj, hogy ily jókor elmenék; vannak virágok, melyekből gyümölcs nem fejlődhetik, s vannak emberek, kik, ha ifjúságuk eltűnt, elaggnak anélkül, hogy valaha a férfiú erős érettségét elérnék, s én ezek közé tartozom; mit álljak hasztalan kóróként az élet viruló térein? elbúsító látmány azoknak, kik szebb koromat ismerék, másoknak semmi; hidd el, nekem jobb kitérni az útból.

Regény az élet; ki türelmét nem vesztve, lapot lap után lelkiismeretesen végigolvas, minden beszélgetésen átmegy, minden leírást az utolsó gombig összeállít, s csak egy lappal sem néz tovább, mint kellene: az kielégítve érezheti magát olvasása között. Ó, de vannak türelmetlen olvasók is, vannak, kik e nagy könyv első lapjainál már vége után tekintenek, kik mindent, mi benne érdekes, előre olvasának, s vajon csodálatos-e, ha ezek benne később élvezetet nem találnak, s a könyvet félig olvasva leteszik bánat nélkül. Nem az idő, nem a kor az, mi a halálra elkészít; miként a hajó, elragadva szélvésztől, napok alatt átfuthatja az utat, melyre nyugodtabb hajózásnál hetek kellenek vala; miként egy tized elszáraszthatja a fát, míg szomszédja, az erős tölgy, terjeszkedő ágaival méri századit: úgy az ember rövid évek alatt hosszú pályán futhat át, egy élet ereje elfogyhat kevés nyár forró napjaiban; nem évek, az, mit bennök tapasztalánk, tesz aggá, s én érzem, hogy az vagyok. – Amit az élet nyújt, én bírtam; élveztem gyönyöreit, átszenvedém bánatjának hosszú sorát, szerettem, mint kevesen, lángoltam magas célokért, emelkedtem, süllyedtem sok pályán, s fáradt keblemnek jólesik a nyugalom annyi harc után; s ha talán halálom elbúsítná szerető szívedet, gondolj vissza éltemre, s vigasztalást fogsz találni, látva, mi keveset vesztek vele, s miként e kevés között is csak emléked az, mi létem végpercéig derült sugárt önte keserveim közé.

S most még egy kérést hozzád, barátom! – Midőn e kínos lapoknak írásához fogtam, csak kívánatod teljesítése vala célom; ismerni akartad történeteimet, s feljegyeztem múltat s jelent, bánatot s rövid örömeimet; mindent, mit éreztem s szenvedék, leraktam e lapokban; amit reméltél, megtörtént, átgondolva keserveimnek okát s történetét, szívem enyhült bánatában, s talán még egy haszna lehet e vallomásoknak. Ha majdan fiaid felnőnek, s kik most mint víg gyermekek játszanak térdeid körül, házad küszöbén kilépve, a zajgó tömeg közé vegyülendnek, teli nagy feltételek s magas reményekkel, mint egykor én valék; bízva az életben, bízva önmagukban s az emberekben, mint egykor én bíztam: akkor add nekik kezeikbe e hagyományomat, s példám talán megőrzendi szűz kebleiket. Életem mindennapi, az emberek, kikkel érintkezésbe jövék, nem valának jobbak s nem rosszabbak a közönségesnél, történeteimben semmi rendkívüli, s mégis mennyi kín tölté napjaimat, s miért? – mert magamon kívül soha semmit való szeretettel át nem karoltam, mert elkülönözve törpe önzés által a nagy élettől, midőn rövid boldogságom megszűnt, nem vala semmi, mivel bánatomat vigasztalhatám, mert önös valék. Tedd gyermekeidet figyelmessé erre, s mondd nekik egy rég elment baráttól, kit ők nem ismerének, e vég tanácsomat:

Szeressetek! e nagy világon csak egy van, mi valóban boldogít: szívetek; csak benne keressétek örömeiteket.

Szép s dicső e világ, s feltekintve egére, melynek boltozatán az éj sötéte is csak csillagokat ébreszt, körülnézve földötökön, melynek árnyékos helyein is virágok nyiladoznak, mily szív, mely dobogva még el nem fáradott, nem érzené boldognak magát, mily kebel nem telnék reményekkel? Reményleni fogtok ti is: éldeletet, tudományt, dicsőséget, hatalmat, mindent, mit szemetek lát, lelketek kíván; ó, de ha élveztetek s kielégületlenül visszatekintve átélt örömeitekre, eszetekbe jut, mily illatlanok valának legszebb virágaitok; ha évekig fáradva, mint ki kutat kimerítni akarna, végre átláttátok, hogy a tudomány kimeríthetetlen forrása senkit fenekére látni nem enged, s fáradva hosszú munkátokban, szívetek elcsüggedt; ha megtudtátok, hogy babér és olajág nem egy tövön teremnek, s vágyatok megszűnt a dicsőség után, melynek elnyeréseért annyi áldozá fel önérzetét; ha hatalom nem csábítja többé szíveteket, mióta tudjátok, hogy oly hatalmas nincs, ki csak egy embert is boldogíthatna; ha kik annyi reménnyel megrakva, kedvező szelekkel útnak indultatok, visszatérve a kikötőbe, láttátok, hogy vészeitek között egyenkint ki kelle vetni kincseiteket, s hogy mint koldusok tértetek vissza ti is: akkor mi maradt egyéb szíveteknél, azon kincsnél, melyet Isten, mint anya elváló gyermekének amulettjét, midőn e földre helyezé, kebletekbe rejtett, hogy az megőrizzen, míg távol vándoroltok, s ha majdan megtértetek, rajta ismerje meg gyermekeit. Ó, őrizzétek meg; e földön nincs, mi, ha ezt elvesztettétek, kipótolhatná károtokat.

Csalódni fogtok. – Minden hitnek megvannak mártírjai, s annak, mely az emberekben bízik; legtöbb; szíveteknek fájni fog, ha azok, kik legnagyobb szeretetet mutattak irántatok, éppen azok valának, kiknél legkevesebbet találtatok, miként a tükör, mely a nap sugáraiban legszebben ragyog, leghidegebb marad; – de nem vala-e szép maga a csalódás? nem érzitek-e, hogy nem azon szeretet, melyet nyerétek, hanem az, melyet adtatok, boldogította szíveteket leginkább? Ó, s nem mindig csalnak, néha igazak az emberek; s a szív, mely száz csalódás alatt vérezett, kiépül egy hív kebel ápoló érintése alatt.

Szeressetek! Ó, de ne csak egyesekért dobogjon ifjú szívetek; bármi kedves s boldogító a kör, melybe sorsotok helyeze, ne ez legyen határa szerelmeteknek, a világnak polgárivá születtetek, a nagy emberi családnak gyermekei vagytok; s kebletek nem emelkednék testvéreitekért?

Nézzétek a természetet, ha tavasz jő, ím az egész föld egyszerre megújul; fa s fűszál, völgy s tetők zöldbe borulva állnak előttetek. Az öröm egy színnel ékesíti egész tájatokat, s a vész, mely a tenger hullámait felveré, elragadja a véghetlen árnak minden cseppjét, s nincs egy, mely nyugodnék az egésznek küszködései között. Isten nem akarta, hogy lényei elkülönözve álljanak e világon; a természet, e nagy sorsa minden anyagnak, egyenlőn rendezi millió lénynek napjait, csak az ember állna magányosan? s mert végzete magasabb, mert e világ millió lényei között ő az egyetlen, ki önálló akaratával az anyag zsarnok parancsainak ellentállhat, nem volna semmi, mi őt hasonlóival egybekötné? – Ím, azért adá szívünknek a szerelmet az ég, hogy, miként a természet rendje minden anyagot egy nagy egésszé szöve, úgy a szabad ember is egyesülni tanuljon, s mint tavasz s ősz a mező viráginak, s mint vész s a nap ragyogó sugára a tenger habja fölött, úgy rokonérzet által az egész nemnek öröme s bánata közös legyen.

Tekintsetek magatok körül; a fát, mely alatt pihentek, mások ülteték, kenyereteknek mások veték el magvait, biztosságtokat mások őrzik, a gondolat maga, mely lelketeket emeli, a tudomány, melyben büszkélkedtek, száz ivadék munkájának jutalma: s nem érzitek-e kötelességteket? nem érzitek-e, hogy értetek milliók fáradtak, hogy jólléteteken száz ivadék dolgozott, s hogy feladástok fáradni, mint ők, hogy a jövő kor boldogabb legyen hamvaitok fölött. Sok nehéz tapasztalás vár reátok e pályán is. Ki életét magasabb célnak szenteli, ne várja, hogy önmaga fogja éldelni gyümölcseit; sok idő kell, míg a mag, melyet az emberiség mezején elhinténk, gyümölcsöket hozhat; a munkás nyugodni megy, mielőtt a mező, melyet elvetett, zöldellni kezdene; kikért fáradtatok, nem fogják köszönni iparkodástokat, s áldás helyett csak gúny, talán üldözés vár reátok; az eszme maga, melyért szívetek lángolt, el fogja veszteni szépségét az emberek érintései között, s mit egykor fenségesnek gondolátok, bemocskolva, mint arany, mely sok kéz között forgott, becstelennek fog látszani: de ha szívetek elbúsult szomorú tapasztalásaitok fölött, nem emelkedik-e a jövő egy nagy vigasztalásként lelketek előtt? – A jövő, mely az emberiség lassan termő mezején minden jó magnak végre meghozza gyümölcseit; az elődök üldözötteiből választva nagy férfiait, egy emléket sem állít, mely, mint a keresztfa, ne intene szenvedésekre – talán néktek is megadja béreteket! S nem elég-e ez? s nem érezhetitek-e, habár nem mindenhatónak, legalább hatalmasoknak magatokat e világon, hol testeteket hat lábnyi föld eltakarhatja, egypár év megsemmisíti, de gondolataitok ezredeknek irányt adhatnak? S ha nem, ha magas reményeitekben csalódtatok, ha sorsotok névtelen eltűnni e világról: legalább a cél, melyért küszködtetek, dicső vala. A nagy vitában, melyben az emberi nem ezredek óta jogaiért vérzik, ti is részt vettetek, s elérve nagy győzelmét, a késő ivadék azon millió névtelenek között, kik érte vérezének, áldani fog titeket is: nem tölti-e ez nagyobb örömmel lelketeket mindannál, mit önösségtek éldeletben nyújthatna?

Ó, az emberi nem el fogja érni nemes célját! – Századok fognak múlni, sok ivadék eltűnni küszködés között, de a napnak jönni kell, melyben nemünk hivatását betölté, melyben a jó győzni fog e világon; a mi hivatásunk elhinteni magvát, homlokunk izzadságával termékenyíteni földjét, szívünk forró vágyaival érlelni csemetéit; végzetünk: küszködni, kívánni, reményleni; s habár az ígéret földét nem érhettük el, legalább távolról láttuk áldott határait, legalább szemünket legeltettük szép táján, s a haldokló Mózesként éreztük, hogy azon Józsuát, ki ott egykor győzni fog, mi vezettük a csatamezőre, mi ruháztuk fel fegyvereivel. Ó, s ki tudja, nem állunk-e már közel e boldog órához? Nehéz a kor, melyben élünk, forró egünkön terhes fellegek tornyosulnak, s az ember lankadtan, remegve a közelgő vésztől, halad örömtelen ösvényein; de ha a nap legforróbb, s a vetés föld felé hajolva már alig bírhatja kalászait, nem közelg-e éppen akkor az aratás? Reméljetek, ifjak!

S ha netalán napok jönnének, hol szívetek, elfáradva annyi kínzó tapasztalás után, kételkedni kezd; ha erőtök a nehéz pályán, melynek célja, mennyivel tovább jártatok, annyival messzebbre száll, ellankadott: akkor gondoljatok reám, s éltemnek emléke őrizze meg önösségtől lelketeket; bús napjaitok el fognak múlni; a világ fájdalmát kedveseitek ölelései, kedveseitek sértéseit a világ ki fogja pótolni, csak az önösnek nincs vigasztalása e földön.

S most Isten veled; a nap lealkonyodott, végsugárai elhalaványultak bérceink fölött, ideje, hogy nyugodni menjek én is. Ha utaid egykor e bércek közé vezetnek, hol barátod helyett csak egy sír leszen előtted, melynek kövén nevem áll, s eszedbe jut, hogy a szív, mely alatta hamvad, egykor érted dobogott, s nem mozdulhat többé közelítésednél: akkor emeld az éghez szemedet, s gondold: ott meglátjuk egymást. – Ó, ott, ott s örökre! Mert hisz mi volna halhatatlan bennünk, ha nem azon része lelkünknek, mely szeretett.

Eddig Gusztáv kézirata. Végső sorai remegő kézzel, itt-ott, főképp vége felé, majd olvashatlanul írva. E lapokhoz zárva, néhány érdektelen irományokon kívül, Gusztáv végakaratát, melynél fogva Betty atyjának, Justusnak s azon barátjának, kihez naplóját intézé, nagyobb legátumokat, egyéb vagyonát a szegényeknek hagyá – s egy levelet találtam, melyben életének végpercei Justus által leíratnak.

E levél szerint a szerencsétlennek végórái nyugodtak, fájdalmatlanok valának. Midőn a nap leszállta után az orvos, a karthauzi s Armand, kik betegsége alatt körülte valának, szobájába léptek, székén ájulva találták, ablaka nyitva, asztalán búcsúlevelének végszavai még alig megszáradva; ágyába vitték, hol egy ideig eszmélet nélkül feküdt. Mintegy tíz óra felé magához jött, szólni kezdett, de keveset, s mindinkább gyengülő hangon. A generális, kit már tegnap magához kéretett, eljött, s a többiek kimenvén, vele maradott mintegy két óráig, a vallás vigasztalásait felveendő. Éjfél előtt ismét bement az orvos, s őt nyugodtan s habár gyengén, váratlanul jól találta; apjáról szólt, barátjairól, s néha, mintegy felmagasztalva, az éghez emelt szemekkel, viszontlátással vigasztalá elcsüggedő barátait. Éjfél után elszunnyadott; az ég dörögni kezde, fenségesen, mint csak e bércek között látható, vonula a vihar a völgyön át, de a felbőszült természet nagy zaja nem ébreszté fel az álmodót. Mikor a vész elvonult, s a nap a láthatáron felmerülve a szobának egyik ablakát lángba borítá, felnyitá szemeit, s kissé fölemelkedett ágyában. – Mi hamar múlt ez éj! – szóla gyenge hangon Armandhoz fordulva – világosság, világosság ömlik el szemeim körül; el nem bírhatom – s ezzel visszarogyott, s nem szóla többé. Egy órával később szíve már nem dobogott. Kívánata szerint nem a kolostorba, hanem közel a házhoz, hol végnapjait tölté, temették el őt barátjai; a nép imádkozva követte koporsóját, s dombja fölött, Armandtól ültetve, egy hárs terjeszti zöld ágait.

Boldog, ki, mint ő, a nehéz pályát átfutva, nyugodni ment.

Félévvel később, mint e kéziraton végigmentem, egyik barátommal Angliába utaztam.

Szép májusi est vala, midőn a skóciai Perth grófság N. nevű falujába értünk. Útitársam leveleket kapván a hazából, vendéglőnkben maradott, én kimenék a mezőre, mely fölött a most kelő telihold árasztá első szelíd sugárait. Egyike azon estéknek vala ez, minőket tavaszkor mindenikünk átélt néhányszor, s melyeknek nyájas óráit mindenikük sokszor kívánta vissza már, mert azon örömeknek is, melyeket a természet ad, vannak emlékei, s ezek talán azon egyetlenek, melyek közé keserű érzelem nem vegyül. – Cél nélkül haladék tovább a kertek között; minden hallgata körülöttem, néha egy könnyű fuvalom, mely a fák sudárain átlejtve virágesőt hullata rám, vagy egy madár gyenge röppenése, mely felzavarva lépéseimtől, rejtettebb menedéket keresett magának az ágak közt – ez vala minden. Mint a gyermek, ki mosolyogva álomba szenderült, hogy mosolyogva ébredjen ismét, úgy állt a föld tavaszálmában, fölötte az ég derült arca, mely szerető anyaként őrzé gyermekét, míg az esti szellő egy meleg sóhajtásként lejte végig a virágzó tájakon.

Gondolatimban továbbhaladva, végre sövénykerítés előtt találtam magam, melynek nyitott kapuján belépve, temetőn állék, hol százados fák árnya alatt csak itt-amott fejérlett ki egy-egy sírkő a fűtakart egyszerű halmok között. Ki az, ki temetőn meghatva nem érzené magát? mint gyermek, mert fél, hogy az elhunytak visszajönnek; mint férfi, mert tudja, hogy a föld senkit vissza nem ad. Fejem kezemre támasztva ültem egy halomra le, s míg szemeim a teli holdvilágon átfutó fellegeket követék, sok elmúlt emlék tűnt fel lelkem előtt, sok kép, melynek kedves vonalait e szív nem fogja felejteni, bármennyi évekig dobogna is. Ábrándaimból lépések ébresztének fel, s egy csoport ember a temetőkapun belépve, közel hozzám egy újonnan ásott sírt álla körül, melléje letéve bús terhét. Férfiak valának nagyrészint, komoly áhítatos arcokkal, s mint szerény öltözetökből s magaviseletökből látám, metodisták. Közelebb lépve, egy ősz hajú férfit vevék észre, ki mellére tett kezekkel tekintetét ég felé emelve, állta koporsó mellett, mint egy szent, szótalan imádságba merülve, míg társai tisztelettel állák őt körül. Mindenki hallgatott; végre az agg megszólalt:

Ha a nyár elmúlik, a rózsa elveszti virágait, s ki sír utána? ő virágzott. S ha a nap ragyogva feljő a láthatáron, ki könnyezik, ha egyenkint látja eltűnni a csillagokat? ők ragyogtak. S ha a madár őszkor boldogabb éghajlat felé költözik, ki sóhajtoznék utána? ő fészket rakott, ő felnevelte kisdedeit, ő énekelt: s ez vala végzetök. S ti miért álljátok hát körül annyi bánattal e ravatalt, barátim? mit könnyeztek?… Ki itt fekszik, betölté végzetét, betölté, mint a rózsa, mely dúsan virágzott, mint a csillag, mely tisztán sugárzott, mint a madár, mely édes dallal lebegte körül kisdedeit. Asszony vala, szeretett, s szeretni az asszony végzete és magas hivatása e földön.

A férfié a küzdés, a tett; legyen bár célja, melyet magának ifjú ereje érzetében kitűzött, a legmagasb: az, hogy az emberiségnek élend; legyen a legalábbvaló önzés: boldogsága mindig a külvilágtól függ. Az asszony élete más. Nézzétek őt ifjúsága első éveiben, mikor a szív először ébredez, arcai először lángolnak, először lobog érzelem tekintetében; ő is célt keres magának, de nem hír, nem önzés, egy rokonkebel ez, melyet boldogíthasson. Remélve s keresve jár körül; így foly a földön szét a repkény, mindenfelé terjesztve ágait, mindenfelől virítva, míg egy fát talált; s ó, akkor nézzétek, mint öleli ezer karral támaszát, mint szövi körül legszebb zöldjével, mint emelkedik tövén, hogy levelei a kedvelt lombjával vegyüljenek, s dús koszorúkban függjenek le ágairól! E fától függ sorsa a repkénynek, mely véle állani fog s virulni, véle süllyedni s veszni; mert nincs egy ága, nincs egy gyenge hajtása, mely nem függne tövén. S ha e kép nem festheti mindazon vonzalmat s feláldozást, mellyel a hölgy első szerelméhez ragaszkodik, ha képet nem ad mindazon boldogságról, mely szívén elárad: vajon hol találunk olyast, mely egy anya érzelmét lefestené! Isten, mikor meglátogatá földünket, nem villámok közt tűnt fel az embereknek, nem hegytetőn, ragyogó sugároktól körülvéve: egy anya karjai között mosolyga a pásztorok adományainak, s ez vala legszebb, legszentebb oltára a világon.

Egy anya! ó, ki nem érzé egész értelmét e szónak, kinek nem szökik könny szemébe, ha arra gondol, ki élete első pillanatától őt szeretni meg nem szűnt, ki gyermekörömeinek mindig tuda mosolygani, ki mindig talált könnyet, ha kedvese szenvedett! Kinek szívét nem tölti vágy, ha boldog gyermekkorára gondol vissza, mikor az egész életből csak anyját ismeré, s oly szépnek képzelé a világot, mert nem tudta még, hogy szeretni csak anyák tudnak. S nem láttátok-e őt gyermeke körül, ha mint az isteni gondviselés őrzi magzatát? Gyermeke még nem beszél; de ő érti; érti, ha mosolyg, tudja, miért könnyezik, szerelme mindenható. Mert bármi fenyeget, ő nem számít, nem kérdez; ő szeret s feláldozza magát. Élete mit érne, ha gyermeke nem él; mióta anyává lett, semmit magának kívánni nem tud; új életet kezde, s lelke nem öntestében lakik többé. Arcai elsápadának beteg kedvese fölött; mit bánja ő, ha a beteg arcai kipirultak ismét. Ezer könnyet sírt; de hogy számolná ezt, hisz gyermeke mosolygott. A fáradság megtörte erejét, s érzi, hogy végórája közelg; de ő elragadtatva örömérzetétől szorítja karjai közé gyermekét, hisz az élni fog. S mikoron végre felnőttünk, mikor lelkünkben száz ki nem mondható vágy ébrede, száz remény ostromlá szívünket olyannyira, hogy éltünk lassúnak látszott: ki érti szívünk legmélyebb rejtélyeit, ki tűrte tapasztalatlan boldogságunkat, melyet annyi bájló csalódás szebbíte meg, ha nem anyánk. – Ő megérté fiát. Miként a kertész, ha magva csak egy levélkét hajta ki, már a faóriást sejdíti a gyenge növényben, úgy ő gyermekjátékinkban már látja a férfiút. S miként örült előre, mi szép terveket alkotott magának, mi nagy jövendőt feste képzetében, s miképp emelkedék szívünk szerelme jóslatain!

S így áll szeretve s boldogítva a gyermek bölcsőjénél az asszony, s így öleli az ifjút élete legszebb napjaiban, s így támogatja a férfit, ha ereje az élet csapásai alatt lankadni kezd. Mert ha mindenki elhagyott, ha legszebb terved romjai fölött állsz reménytelen, ha nincs hely a világon, hol megpihenhetnél: ő nem hagy el; talán nem érdemelted szerelmét, talán nem értéd, megvetéd hív ragaszkodását: ő el nem hagy; a szerencsétlenhez nem hívtelen az asszony, benne bízhatol. – Gyöngének gondolád, de nézd most, midőn szükséged van reá; mikről nem tud lemondani, mennyit tűrni, milyeneket tenni s mosolygani szenvedése közt, hogy észre ne vedd, mennyivel tartozol neki; ő nagyobbodott keserveiddel, s ha minden elhagyott: mindeneddé vált.

Szeretni az asszony hivatása, s ha ritka felel meg ennek, nem ők okai. Nézzétek a rózsát, ha az ősz hideg szele rajta átment, mi marad benne tövisénél egyéb? s mégis, a száraz ágakban még él az erő, mely virágokat terme, s mely hogy újra kihajtson, egy meleg nyári napnál nem kívántatnék egyéb; s vajon az asszonyt, ha százszor csalatva, szeretni megszűnik, ha végre önössé vált ez önös világban, és színlelni kezd, mert érezni többé nem mer, kárhoztassuk-e? Az erő, mely egykor szeretni tanítá, még szívében meg nem szűnt, adjátok vissza hitét, s szeretni fog ismét; fektessetek egy gyermeket karjai közé, s angyallá válik; öleljétek meg szerelemben, s érezni fogjátok, hogy a szív még dobogni tud. De ki teszi ezt? ki akarná fölemelni magáig a süllyedettet? hiúságtoknak tiszta áldozatok kellenek, mit bánjátok ti a szenvedőt.

S ó, ők szenvednek; hadd mondjam itt egy asszony sírja fölött, most, hol meghatva álljátok körül e ravatalt, ők szenvednek száz meg ezer kínt, melyet mi nem gyanítunk, nem szánunk, s mely mégis nagyobb minden szenvedéseinknél. Mert mik a férfi szenvedései? Száz lánccal függ az életen ő, ő dús reményekben, s bármennyiszer csalatva, mindig egy új célt talál magának, mely után fáradhat. Az asszonynak egyetlen java, egyetlen reménye a szerelem, s hány van, ki ebben nem csalódott? hány, ki ifjúsága álmát valósulva látná, s ki soha nem kérdezte kétségbeesve önmagától: miért élt? S ha netalán megérté a feleletet, ha végre gyanítani kezdé, hogy életének célja az vala, hogy egy érdemetlennek néhány boldog pillanatot szerezzen; ha átlátá, hogy mind e lángoló érzemény, mind e feláldozás hasztalan vala, s hogy nem boldogíthatott: vajon mi vigasztalja őt? – A szabadság, melyet felvilágosult századunk a nőnek engedett? Szabadság, azaz: elhagyottság – s ez vigasztaljon?

Ó, ne irigyeljétek az asszonyt, ki körülvéve hódolóktól, ünnepek közt tölti napjait; szegény vigasztalás az öröm a vesztett boldogság helyett, s fényes köntöse csak a világ előtt takarhatja el szíve mély sebét. Ki tudja, mennyi nem ismert keserv apasztá el könnyei forrását, mennyi csalódás tanítá oly hidegen mosolygani? Mert bizonyosan neki is voltak szép napjai egykor; egykor ő is remélt, ő is szeretett. Ó, ne irigyeljétek fényét, csak sírpompa ez, mellyel elhűlt szívét körülveszi, s ezer világ sem melegíti a holtat többé. Ne irigyeljétek, s ne vessétek meg azt, ki süllyedett; ki tudja, mily lángolón érzett, s miket tapasztalt ő; ki tudja, nem mondta volna-e róla is az Úr: neki sok bocsáttatik meg, mert sokat szeretett. Ne vessétek meg a süllyedőt; de ha találtok olyant, ki tisztán haladott végig pályáján; kit nem ronthata csábítás, le nem sújthata fájdalom; ha találtok olyant, ki tűrve az élet minden kínjait, sértve legszebb érzeményeiben, hivatásának mégis megfelelt, mint ez, kinek sírjánál most állunk: akkor örvendjetek, mert ily asszony a természet remeke.

Örüljetek, s ne sírjatok hát ti sem, kik e halottnak barátjai valátok, s azon egy rövid éven át, melyet az idegen körünkben töltött, szeretve álltatok mellette; ő betölté végzetét, éldelte, mit a föld legszebbet nyújt, tűrte, mi legkínosabb: a szerelmet; s mikoron napszámát bevégzé, pihenni ment. Pihenni, hol egyetlen gyermeke pihen, hová szívének minden vágya, minden reménye rég hítta őt. Mert mit keressen e földön, ha nem találhatja többé gyermekét? mit reméljen, ha nem felejtheti, hogy anya volt, gazdag reményekben, s hogy gyermeke meghalt? Asszony ezt nem tudja felejteni.

Fáradhatlanul halad a vándor útján, a nap első keltétől, míg az árnyékok hosszabbra nőnek, de ha végre leáldozott a nap, s végső legszebb sugárai a láthatáron pirosan eltűntek, pihenni megy ő is; mert csak tévedés, csak hasztalan fáradság várná további útjain: így állt meg e szív is, mert végreménye eltűnt, s többé senki sem vala, kit boldogíthasson. A kegyes istenség mindenkinek kiszabta terhét, s végadománya, melyet vértnek hoztak ki a paradicsomból emberelődeink: a halandóság.

Az agg elhallgatott, s leeresztetvén a koporsó, egy marok földet vetett rá, s elment. Így cselekvék a többi is egymásután. Az üreg dombbá vált, s a hallgatag éjt csak a távozók elhangzó lépései töltötték el.

Midőn másnap reggel barátommal e falut elhagyám, s utunk a temető mellett vezetvén el, még egyszer bemenénk, az új dombon egyszerű sírkő álla, s rajta ez egy szó: JÚLIA.