Éjfél elmúlt; az égen át szétfoszlott fellegek száguldanak, s a hold néha felmerülve sötét fátyolából, halvány világot terjeszt láthatáromon. Minden hallgat – csak befagyott ablakom rezgése s az éjszaki szél, mely néha hosszú jajgatásként felszólal, szakítják félbe a nagy, végetlen csendet. – Lelkem szomorú – szomorú, mint a tér, melynek elfonnyadt virágzását a tél eltakarta hóleplével, mint a borongós ég, melynek ködéből csak itt-ott merülnek ki egyes csillagok, mint e nagy téli természet, mellyel e szív rokonnak érzi magát.
Szegény elfagyott föld, mi szép valál tavaszi napjaidban! miként emelkedék minden kebel bájló csudáid előtt! A magas hegy örök nagyságát eltakarva új virágzással, a nyájas völgy s tiszta folyója, a hatalmas fejlődés a magas tölgytől a legkisebb fűszálig, s amerre csak fordulánk, mindenütt zöld és virágzás, mindenütt egy boldog teremtmény örömhangjai határidon. Ilyen valál akkor – és most! Hová lettek virágaid, hová a pacsirta csattogó gyönyöréneke, hol tiszta eged s meleg sugárai? – Eltűntek – eltűnt minden, mi szép, mi bájló vala határidon s te kopáran állsz, téli köntösödben méltó tanyája az embernek, hogy szenvedései vigasztalást vagy legalább rokonfájdalmakat találjanak fonnyadásod között.
Ó, ki mint féreg, csak egynapi életre születnék! Ki a nap első sugárinál ébredve, elhalna, mihelyt a nap a hegyek mögött leáldozik, ki nem látva egypár bimbó fejlődésénél, nem hallva a madárkák víg énekénél egyebet, elmehetne, s nem sejdítené, hogy e fényes napra éj, e virágdús tavaszra tél, a nyájas korra, melyben ő oly boldognak gondolá magát, bánat s gyengeség évei fognak következni: mi nagy, mi dicsőnek gondolhatná e világot! – Hidd el, barátom, tovább élünk, mint kellene! Lehetnek s vannak kivételek, de a többség túléli boldogságát, s kevés van köztünk, kit, ha halálra gondol, az öröm, melytől válnia kell, s nem inkább azon gondolat töltene keserűséggel, hogy még eddig oly keveset élvezett; kinek, ha egy év határához ér, nem jutna eszébe – mint nekem most –, hogy jobb lenne, ha az év, melynek első napja pirulva közelít, inkább sírja, mint gondterhelt feje fölött vonulna át.
Az év végéjszakája borul el a földön, kevésre az óra elpercegé utolsó pillanatjait, s az emberi nem új szám alatt kezdi régi történetét. Egy új év kezdődik, s minden szív újra elkezdi reményeit: mintha az új esztendő nem ugyanazon téli éjjel kezdődnék, mellyel a régi végződött, mintha kalendáriumunkkal változtatni lehetne a szívet, vagy kiszakítani múltunknak szomorú jegyzékeit.
Szegény emberek! évekre osztjátok élteteket; napokra s órákra, mintha nem bírva az egészet, könnyíteni akarnátok terheteken. Mint a szerencsétlen játékos, ki mindenét veszté, álltok új évetek elébe, bizodalommal, mert hisz annyi veszteség után végre nyernetek kell, azt gondoljátok; hivékeny hitelezőkként engedtek új s új határidőt sorsotoknak, mely az ígért szerencsét eddig nem adta meg, s ha a kártya ismét vesztetekre fordult, s az adós ismét csak ígért, ti tovább reméltek, mint annak előtte; hisz reményleni áldott őrültsége nemeteknek, a gyengeség, mely éltetek elviselésére erőt ad. – Miként is tűrnétek másképp e bajteli életet, e gépi forgást, melyben kerék kerékbe, fog fogba akad, s minden mozdít s mozdíttatik; s szenved és sért akaratlanul, állása szükségét követve; miként haladhatnátok e világon, hol a szerencse bírva: hernyó, melyet megvetünk, s ha színesen felnyitja szárnyait, lepke, mely elszáll; hol éveink végnapjához érve, csak az juthat eszünkbe, hogy a rövid öröm, melyet éldelénk, 365 hosszú, üres vagy fájdalomteli napnak díja volt, s hogy végre a legjobb időnek legszebb tulajdona is csak az, hogy múlik – miként viselhetne el gyenge szívetek ennyi csalódást, ennyi nagy keservet s azon megnevezhetlen kisebb fájdalmak hosszú sorát, melyeknek egyes nyomdokait nem mutathatjátok, csak a nagy pusztulást, melyet mint sáskasereg magok után hagyának; miként bírnátok el azon nehéz emlékterhet; melyet az évek vállatokra rakának, s melyben ami legszebb; néha, mint az arany, legnehezebb is; s mindezt csak azért, hogy végpillanataitokban ismét egy remény álljon előttetek, mely mint a nap, ha lealkonyodott, még mielőtt szemeitek homályba borulnak, egy percig az ég fellegein mutatja sugarait? Ó, miként élhetnétek, szegény nyomorult emberek, ha remény nem derítené e sötét pályát, melyen haladtok!?
A remény – ó, egykor nekem is voltak reményeim; szép, boldogító reményeim! – Ha az új év estvéje eljött, s anyám vagy később a kolostorban priorunk elmondá áldásait az ártatlan gyermek fölött, s én körüljárva az egész házban, s engedelmet kérve mindenkitől, végre az egész világgal kibékülve gondolám magamat: mi bájló álmak tölték el lelkemet! Hátratekinték – ott nem vala semmi, mi lelkemet vádolá; előre néztem, s ott nem vala semmi, mitől félhettem; a gyermek keserveit a nap elvivé magával, s ő nem sejdíté még, hogy vannak bánatok, melyeket az éj el nem takarhat álomfátyolával. Ónt s viaszt önték társaimmal, s a kihűlt ömledéknek rendetlen formáiban jövőmet kémlelve, egy darabka viasz, mely a vízen fönnúszott, gályának látszott, min a világot körülevezendem; a véletlenül kerékké ömlött ón korona vagy borostyán lett képzetemben – minden csak egy szép jövőt jósola még. S később, midőn ifjúvá nőttem, s e szív szeretni tanult, midőn minden gondolat egybepontosult, minden remény egy nagy reménységben elveszett, ó, miként nem örültem akkor az idő haladásának; mennyi megelégedéssel gondolám magamban, ha a nap lealkonyodott, vagy az év végnapja derült fölöttem: a holnap, melyre vártál, közeleg; az év, melyben boldog léssz, földerül; akkor a jövő még barát vala, s dobogó szívvel várám jöttét. S most – mi maradt most ennyi reményből?
Minden, miről a gyermek álmodozott, mit az ifjú képzete gyönyörtől remegve átfogott: dicsőség, szerelem, barátság s önérzet – minden eltűnt. Ismerni tanultam az embereket, s elszörnyedtem alávalóságukon; ismerni tanultam önmagamat, s elundorodtam nyomorultságom előtt; nincs semmi, mi e keblet vággyal vagy félelemmel töltené, senki, kit szeretni vagy gyűlölni tudnék – s mi várhat rám? Itt állani e nagy világon, s látni az évszakok változását, s számolva az egymás után elfolyt éveket, nem örülni s nem kesergeni annyi napok s évek leforgása alatt; egy halott a gazdag élet közepett, dobogó szívvel, ifjú erőmnek teljében, s mégis örök tehetetlenségre ítélve, örökre azon egy kínos érzetnek terhe alatt, hogy e szívnek jövője nincs többé e világon. Ó, Istenem, mit tevék, hogy ily kegyetlenül büntetél! Hisz jól tudom, hogy egykor el kell veszni örömeinknek a világon; a gyermek mosolygó arcát komor redőkkel szántja át az idő, s nem őszült meg senki anélkül, hogy látná, miként minden font arany, melyet a szív aknájából felhozánk, nagy ürességet hagy maga után, s minden, mit a sors élvezetben ad, kölcsön, mely által első pillanatban gazdagoknak érezzük magunkat, de melynek soha el nem engedtetnek kamatjai. Ó, de az aggot tűrni tanítja gyengesége, mögötte egy hosszú élet derült emlékei állnak, s bármi nehéz tapasztalást raktak évei elgyengült vállaira, ő érzi, hogy nem soká fogja viselni nyomasztó terhét, s nyugodtan halad tovább sírja felé. A kegyes kéz, mely a virágot lesimítja tövéről, mihelyt elfonnyadott, mely a felleget földre engedi szállni, mihelyt terhe megnehezedett, mely a legyet elszenderíti, ha a tél közelg, mely minden teremtményénél az élet- s éldeletnek határt adott, megadja neki is nyugalmát – ő nem panaszkodhatik. De én – én, ki éltem küszöbén állok, ki vigasztalásomul a múltra nem tekinthetek, kire talán egy hosszú jövő vár, s ki mégis már éltem romjai fölött állok, tűrve az aggkor minden kínjait ez ifjú, életdús szív egész érzékenységével! Ó, Istenem, miért átkozál el engem, miért halmoztál ennyi szenvedést ez egy árva kebelre?
De nem önmagam vagyok-e oka szenvedéseimnek? nem boltozik-e ugyanazon ég fölöttem, mint egykoron? nem ragyognak-e változatlan fényben ugyanazon csillagok fejem fölött, s az éjszaki szél, mely a téli tájakon átzúg, nem sóhajt-e ismert hangokon lelkemhez? – Ha gyermekkoromban álmatlan éjjelimben ablakom a szél érintése alatt rezegni kezde, mint most, s a hosszú kolostorfolyosókon sóhajtva majd, majd feljajdulva ismeretlen kísérteti hangok lejtének fel s alá, s feszült kebellel föltekintve, egy nagy kétségbeesett küszködést láték a fellegek között, sötét kísérteti hadakat szüntelen változó tömegekben csatázva egymás között, majd szétfoszlott hosszú vonalokban elszéledve s ismét összehordatva s elszórva béke nélkül, míg az éjszaki szél borzasztó csataénekét zúgá, s kertünk lombatlan ágai mintegy félelemben remegtek – letérdeltem, s imámban, éghez emelve kezemet, szívem nyugodt vala a természet vészei között, s a téli vihar zúgása nem háborítá álmimat. S midőn gyermekből ifjúvá nőttem, s az őszileg elfonnyadt mezőkön végigtekintve, az éjszaki szél bánatos szavára hallgaték: a száraz levelek fölött; melyeket, egy múlt tavasz emlékeit, a légvonat lábaim előtt csörögve tovább sodort: nem emelkedett-e száz bájló emlék lelkemben? nem inte-e az ősz azon szép napokra, melyekben mind e fonnyadt lomb még zölden állt, s én kedvesemmel boldogan andalgék árnyéka alatt? nem mondá-e a közelgő tél, hogy hideg napjai után ismét tavasz jövend, s hogy szívem virágzása olyan, melynek e föld vészei nem ronthatják szépségét? S ha e hatalmas hangok most csak bánattal töltik szívemet; ha az őszi szél csak a fájdalmas vágyat ébresztheti keblemben, hogy én is sietve elszállhatnék e virágtalan határokról, tarthatlanul végigfutva téli ösvényemen, s eltűnve, mint e természet nagy fohásza, mely az év romjai fölött végigfut, s nem hagy nyomot maga után – a természet-e oka, mely változatlan szépségben, öröklő nagyszerűségben áll körülöttem, s nem önmagam-e? Önmagam kit a tavasz nagy ébredése nem vidít, a nyár meleg sugárai nem ébresztenek; kinek az ősz hasztalan adja gyümölcseit, kinek bánatát a tél el nem takarhatja fátyolával. Önmagam, ki e nagy természet közepett, hol minden él, minden virul s gyümölcsözik, hol minden fűszál a nap sugáraiban fonnyadt s újul, hidegen, örömtelen maradok? Ifjúkorom telve vala bánattal, telve számtalan kis s nagy áldozatokkal, melyeket majd az élet kívánt, majd szívem önként ajánla, s miért nézzek vissza vágyódva e napokra? Nem a világban, önmagamban fekszik az ok. – Végzetem egy nagy bájló világra állíta, hogy körültekintve virágzó határain, egy nagy oltár előtt érezzem magamat, s áldozzak a kegyes hatalomnak, mely ide helyeze; keblemnek szív adatott, hogy követve szükségeit, hallgatva hatalmas szavára, boldogságot adjak s élvezzek – elrontám hitemet –; s e bájló föld egy porgömbbé vált; elrontám szívem szeretetét, s keblem csak kínokat érez; önmagam dúltam fel oltáromat, önmagam mondék le mennyemről, nincs mit panaszkodnom! Boldogtalan, ki hinni s szeretni nem tudsz, ég és föld nem enyhíthetik bánatodat!
Ó, barátom! sírj, sírj fölöttem!
De nem – ne érettem, az egyesért folyjanak nemes könnyeid: – mit árt, ha a fergeteg az egyes fűmagot felkapva, szárnyain elvivé virágzó rétjéről; mit árt, ha egy szem eső a puszta homokja közt hasztalan enyészett el? Ó, de sírj korod fölött, te nemes kebel! sírj gyermekeid sorsán, kik szerencsétlen napjainkban születtek! sírj azon milliókért, kik között élsz! sírj forró, keserű csöppeket nemzeted fölött! ó, mert a század elveszté hitét s szeretetét, mint én, s e világon nem fogja senki enyhíteni bánatát.
Tekints magad körül, s vajon ha e szegény nemet látod, vérezve ezer sebből, eltörpülve egy évezredes zsarnokság nyomasztó terhe alatt, remény nélkül, ha a földön körülnéz, hol elnyomói csak a sírt hagyák meg vigasztalásul számára; remény nélkül, ha föl az égre tekint, mert hite elveszett; vigasztalás nélkül mindig s mindenütt, csak gyűlölésében, mellyel elnyomóira tekint, s a kétségbeesésben, mellyel láncait rázza, mutatva meg néha, hogy emberi méltóságának érzetét még nem veszté el egészen: – s vajon nem szorul-e kebled e látmánynál? Ki fogja visszaadni e szerencsétlen fajnak hitét, kiönthet reménysugárt e sötét, ki szerelmet e gyűlölő keblekbe ismét?
Ó, ha még egyszer visszajönnének a remény boldogabb napjai! ha még egyszer azon édes csalódás szenderítené lelkeinket, hogy segíthetünk! hogy szavunk áldást, fáradozásaink vigasztalást, tetteink boldogságot áraszthatnak ezerek fölött; hogy üdvezítői lehetünk nemünknek, egy tiszta kebelnek áldozatával megváltva millióknak vétkeit! Ó, de vajon – ha ez országban, hol az emberi nem félszázad óta annyira haladott, vagy legalább annyit mozgott, hol annyi csalhatatlannak hirdetett gyógyszer használtatott, s nem segített, körültekinténk: nem kell-e szomorúan lemondanunk a reményről? Ha látjuk mindazon kis szíveket nagy ambícióikkal, látjuk azon számtalan kicsiny s óriási önzést, mely egy nép csalódásából él, halljuk a hangos szavakat, melyeknek értelme nincs, ha meggyőződénk, hogy egy miniszteri tárcának veszte vagy nyerése a nagy cél, mely mindent ily mozgásba hozott – akkor mit mondjunk? mit, hogy ennyi dicső tett, s óriási szenvedés után ily törpékké váltunk? hogy egy egész ivadéknak vére, nyugalma, szerencséje nem vásárolhata mást, mint hogy az, mely utána jő, egy reménnyel szegényebb legyen.
Ne szánja senki a hatalmas ivadékot, mely első forradalmunk nagy napjaiban élt. Nagyok valának szenvedései, de vajon nem vala-e nagy reménysége is? Nézd őket legszomorúbb pillanatjaikban; nézd a girondisták Szókratész-seregét, midőn a vérpad előtt a Marseillaise-t énekli; nézd azon vitézek ezreit, kik a honnak határait védve, vagy Egyiptom égő homokhalmai között estek el, s végfohászukban még a szabadságot élteték; vagy nézd az éhező népséget, mely a szabadságfa körül táncolt, s vajon boldogtalanok voltak-e ők? Mi baj, hogy a szabadság, melyért vívtak, még nem adá meg áldásait: a nap maga, midőn feljő, csak hidegebbé teszi a léget; ők nem vártak mást. A mag, melyet ők hintének el, még nem hajthata növényeket ott, hol oly rövid idő előtt egy más elem uralkodott, s mint az apály után, csak pusztaság maradhatott vissza; de ők tudták ezt, s csalatva nem valának. Ó, de mi, kik fölött e nap, melynek ők csak első sugárait látták, ötven évig ragyogott, s kik mégsem érezők melegét, kik ötven év után láttuk e vetéseket kopáran, most, mint akkor; kik azon korban élünk, melyért ők véröket adák, melyre gondolva lelkeiket vágy tölté el, s kik, annyi nagynak örökösei, oly szegényen maradtunk, hogy apáink nagy emlékeire csak pirulva nézhetünk fel; mi, kik félszázados szabadságunknak csak azon egy következését látjuk, hogy a nép az uralkodó s jobbágy hibáit egyiránt fölvevé, s szolgaként hajlongva minden hatalom előtt, zsarnokként csak hízelgőinek adja bizodalmát; mi, kik távol a parttól, csak a határtalan elemet látjuk magunk körül, s imádkozunk a vészért, mely parthoz veti vagy legalább elmeríti sajkánkat! – Ó, nem szolga, kinek karjai, széttörve láncait, vérzének; az, kinek karjai megszabadultak, s ki akkor érezé gyengeségét: mi, mi vagyunk szánandók!
S vajon lehet-e még remélnünk? Kik e nemzet sorsát most tartják kezeik között, ezek fogják-e megszüntetni szenvedéseit? e törpe faj kicsiny ügyességeivel, mely beszél, hol cselekedni, szerez, hol áldozni kellene? Nézd e kor nagy férfiait, s ha felejtheted, hogy körülötted egy nép könnyezik, mosolygj nyomorultságukon. Nézd csak a hatalmas versenyzőket, kik egy miniszteri tárcáért futnak; nézd pártolóik nagy sorát, kik, miként vagy egytől vagy mástól várják hasznukat, zúgnak s tapsolnak, örvendenek s aggódnak, ha egy vagy más közelíte céljához; s nézd körülötte a népet, mely hideg közönyösséggel bámulva a versenyt, s tudva, hogy bármely rész érje célját, egy új futásban le fog győzetni ismét, s hogy egytől sincs mit várnia, nem aggódik s nem örül, hanem néz és hallgat – s vajon nem szorítja-e kebledet a gondolat, hogy nemzetednek sorsa ily kezekben fekszik? – Vajon nem érzed-e, hogy mind e vesztegetés szülte választási győzelmek, mind e parlamentáris küzdések és diadalok nemednek szenvedéseit enyhíteni nem fogják; hogy a világ, mint az egyes, nem állhat meg egy féligazságnál; hogy azt bírnia kell egészen, vagy egészen lemondani róla, s hogy e szüntelen kételyeken semmi nem alapulhat. Egy meggyőződés kell századunknak! ó, de hol van, kinek szava elég erős, hogy e kételkedőktől elfogadtatnék.
Mindenható lény! te, kinek teremtő lehelete alatt világok forognak, s az emberi szív dobog; kinek fensége előtt a ragyogó nap s a legkisebb teremtmény egyenlő; te, ki minden lénynek ismered s megadod szükségeit – a földnek a nap meleg sugárzatát, tengerednek vészeit, minden fűszálnak, melyet a forró dél elfonnyaszta, egy harmatcseppet, s minden madárnak hangot, mellyel örömérzetét kimondhassa: – nézz le szegény emberi nemedre, s add vissza hitét; hitét, mely mint földnek a napsugár, mint tengernek dagálya, mint a fonnyadt virágnak harmatod, szükséges, hogy viruljon, emelkedjék, éljen; – adj egy nagy fenséges gondolatot, mely lelkeinket a porból, hova süllyedénk, fölemelje; adj egy reménysugárt e sötét bizonytalan életnek. Ó, adj világosságot nekünk!
Eltévedtünk; de vajon nem az igazságot keresve tévedtünk-e el? nem vala-e szent a cél, mely után fáradánk, s mely minket, mint a mozlim zarándokot, ki Mekkája felé vándorol, e pusztára vezetett? ki igazíthat vissza a való ösvényre, ha te, végetlen irgalmas nem könyörülsz rajtunk. Ó, adj világosságot nekünk.
Lám, mi küszködtünk az igazságért; mint a bányász a hegyek sötét oldalában, mint a gyöngyhalász az ingadozó tenger fenekén: úgy kerestük mi e kincset, lemondva minden örömről, melyet az élet nyújta, nem ijedve vissza fáradság- s veszélyektől; s csak sötétség vala, mit munkánkkal kivívánk. Ó, küldj le egy derült sugárt reánk, Istenem.
A bölcsek, kiket bámulva követénk, kételkedő bizonytalanságban tévelyegnek; ösvényünk eltűnt, reményeink elhagyának; ó, irgalmazz kínainkon. Egy szerencsétlen ivadéknak magzata, egyike azon millióknak, kik remény nélkül keresik igazságodat, emelem kezeimet hozzád, mindenható. Itt e komor magányban, hová az élet vészei e szívet széttörve kiveték, két évnek határán, melyeknek egyikével semmit sem veszték, másikától semmit nem remélhetek, a fölkelő nap előtt; mely ragyogva e táj fölött emelkedik, ó, hallgasd meg imámat, Istenem; küldd le nekünk is sugáridat, hogy lelkeinkben is világosság legyen, hogy mi is ismét ragyogva álljunk színed előtt, hogy mi is áldva emelhessük szavainkat teremtményid végetlen seregével. Ó! adj világosságot nekünk, Istenem!
A szív mindent könnyebben tűr, mint a nemrég vesztett szerencse emlékeit, s maga a sír, melyben egy kedvesünk hamvad, nem tölti annyi bánattal lelkünket, mint azon hely, melyen őt utolszor keblünkhöz szorítottuk; elhagyva tehát Párizst, atyámhoz menék.
Majdnem egy éve vala, hogy nem láttam. Ő maga gyengélkedő egészsége miatt betegségem alatt nem jöhete Párizsba, s most annyi örömmel fogada, hogy vigasztalva, sőt annyi gyermekemlékeim között szinte boldognak érezém magamat. A már őszileg színezett fasor, hol első leckéimet tanultam, a ház hallgató termei, melyek gyermekjátékaim tanyái valának, anyám képe, szóval; minden egy rég eltűnt szebb időt híva föl lelkemben, s a vágy, mely a szívet e szebb időkbe visszainté, elfelejteté néha közel keserveit.
Ó, az ifjú, erejének önérzetében, midőn a korlátokat, melyek közé őt kegyes végzete szorítá, átkozva, tettek, dicsőség után vágyódik, nem gondolná, hogy ha azon éveket; melyektől annyit várt, átélte, emlékei között majdan kedvesebb nem lesz, mint gyermekségének megvetett örömei! Ilyen az élet: egy hosszú végetlen vágyódás az után, mit vagy már bírtunk, vagy csak reménylünk, s minek örömeit ismét nem akkor élveztük; vagy fogjuk élvezni, mikor a pillanat jelen volt, hanem mindig vagy előbb mint reményt, vagy később mint emléket.
Így tölték majdnem egy hónapot. A fák már nagyrészint lombatlan álltak, a mező elhervadott, s tiszta egünket őszi fellegek boríták el. Kedélyem ismét napról napra komorabb lőn. Körömnek változása eleinte felvidítá lelkemet; de hozzászokva, az egyformaság ismét önmagamba vezeté vissza gondolatimat, melyek e csendes körben nyugodtabb, de talán még szomorúbb alakot vevének magokra. – Az ifjú szívnek mindig kell valami, mit egész erővel körülfoghasson; s nekem nem marada fájdalmamnál egyéb; ennek éltem, ez vala birtokom, mindenem. Naponkint Avignonba menék, meglátogatám nénémet, elmentem a templomba, hol Júliát először látám; s ki a város elébe, hol néha sétálni szoktunk, s Vaucluse-re, hol oly boldog órákat tölténk, s ha a kőre ülve, hol ő ült, a tóba nézve, hol az ő képe tükrödzött, felhíva minden emléket, előmbe varázsolva képét, szavát, szerelmem gyönyöreit, végre mintegy szép álomból fölébredve körültekinték, s elhagyottságomat látám: akkor szívemet végetlen fájdalom rezgé át, és sírni kezdék.
Így jöttem egyszer a nîmes-i arénába: A nap már lealkonyodott, a falak elsötétedtek, csak az alkonypír úsza még fokonkint elhaló színekkel a nagyszerű építmény fölött. Meghatva álltam e dicső mű előtt, melynek romjai között először sejdítém a hajdankor nagyságát, s az emberi lét magas hivatásáról oly szépeket álmodoztam, s egy kőre ülve, éghez emelt szemekkel így gondolkoztam magamban: árva szív, mi hasonló vagy e romokhoz! Gyönyörnek emelve, mint e falak, benned is sok nehéz bajt víttak szenvedélyeid, benned is örömtapsolva sereglettek ezer érzemények, eltakarva szavakkal a nehéz sóhajt, mely néha mélyedből felhangozék, s mint a gladiátor végfohásza, eltűnt a zajgó népöröm között. De mivé lettél? – elmúltak a te szebb napjaid is, te is romokban állsz! Ékességeidet az idő elvevé. Az örömzaj elhalt, hallgat a küszködés, mely belsődből egykor felhangzott; s te állsz, állsz haszontalan emléke egy szép időnek, egy sírkő, melynek halottjai feltámadni nem fognak többé. Kezemre támasztva fejemet, elmerülék sötét ábrándjaimban; szívemet le nem írható bánat tölté el.
Mély gondolatomból lépések ébresztének föl. S visszafordulva, fölöttem egy férfit láték, ki lassú léptekkel a lépcsőkön lefelé haladva, hozzám közelgett. Már alkonyodni kezde, s eleinte nem ösmerék rá; de miután mellém jött, s szavát hallám, visszaemlékezém. – Egy nîmes-i gazdag kereskedőnek fia volt, kit két év előtt mint félig gyermeket ismertem, s ki már akkor figyelmemet magára vonta. Ki Arthurt már akkor is látta, nem maradhata közönyös iránta. Komolyan magába vonulva állt a gyermek víg társai között, mint egy idegen, nem értve tőlük, nem osztozva játékaikban. Lelkét más vágyak, magasabb remények tölték el. – Rajzolásra taníttatva, mint más gyermek, benne feltámadott a művészi szellem, s csak ha szülővárosa régiségei között járhata, vagy ha a természet szépsége emelkedék előtte, akkor érzé, akkor éldelé ifjú szíve, nem korának, de a művészetnek örömeit. – Most a gyermek mint ifjú álla előttem, s nem mondhatom, miként hatott egész valója rám. Magas termete, szabályos arcvonásai, melyeknek halványságát a sötéten elömlő hajfürtök még inkább emelék, a nagy szem szomorú, s mégis oly meleg tekintetével, a szelíd búsongás nyugodt képvonásain, megszokott fájdalom bélyege, mely egész valóját eltölté, szóval minden különös bájt vona egész személye körül, s ki őt látá, megismeré a művészt vagy azt, mi által művésszé leszünk: egy szenvedő, de nemes kebelt.
– Ön, mint látszik – szólék megszorítva kezét – még mindig egyenlőn szereti e régiségeket.
– S ki ne szeretné? – viszonzá lelkesülve ő – ki jöhetne e szent falak körébe anélkül, hogy szíve ne szorulna s ne emelkednék? Nem néz-e ez ős falakról tizenhét század reánk, s min annyi év hasztalan űzé emésztő hatalmát, min annyi vész dúlt, mi mellett annyi ivadék eltűnt, nem emlékezteti-e szíveinket, hogy valami van e földön, mit a századok el nem rontanak, s annyi változás el nem rabolhat: a művészet teremtményei s a szépnek érzete emberi kebleinkben.
– S ön e falak között nem látna mást – szólék fájdalmasan –, mint a szépnek hatalmát, mint a művész diadalát, ki erős kőből építve gondolatait, másfél ezred alatt nagy művével még nem tűnt el a világról? Boldog, ki látva e nagyszerű építményt, hol mesteri egyensúlyban ív íven áll, ezredekig mozdulatlanul, miként a művész gondolá, s látva fölötte a tiszta egen a változhatlan csillagokat, csak a nagynak s szépnek állandóságára intetik. Állandóságot látok én is e falak között; de nem ez oszlopok, nem e tiszta ég, mely fölöttünk kéklik, engem e homok int rá. Aréna vala ez, egy csatatér, hol természetelleni harcban ember emberrel küszködött, hol az ártatlan szolga vadállatoknak martalékul tétetett ki, hol a durva sokaság nyugodtan követé az egyes szenvedéseit, örömmel vérének elapadó folyását, tapssal kíntelt keblének végvonagló fohászait. S vajon kinek nem jutna e falak között eszébe az is, hogy a művészet- s szépnek érzetén kívül még valami állandó vala az emberek között: – alávalóságuk – hogy nemcsak e falak, hanem egész szociális építményünk áll fenn ezredekig, fenntartva, mint ezek, részeinek egymásközti nyomása által.
– De vajon a mű kevésbé szép-e azért, mert szenvedések színhelyének, mert egy közalávalóság közepett alkottatott? – szóla nyugodtan Arthur – s az, kinek belső összhangját annyi világi zaj el nem rontá, kinek teremtményét száz ivadék be nem fertőztetheté mocskával, nem érdemli-e, hogy bámuljuk, hogy irigyeljük hatalmát? Az emberi nem története szomorú gondolatokkal tölti lelkünket, de ha annyi szenvedések között, e bús világon, hol egy nap nem múlik anélkül, hogy változásaival milliókat szerencséjöktől meg ne fosztana, s mégis évezredek után nemünk ugyanazon kínokat tűri; hol mint egy nagy tapodómalomban járunk szüntelen, s nem haladunk; hol, mint egy nagy pusztaságon, melyet mindenfelől ég körít, melynek határát mindenfelől talán virágozás környezi, az emberiség kétségbeesett bizonytalanságban tévelyeg – a művészet nyomai előttünk mégis soha egészen el nem tűnnek; ha minden korban, minden nemzetnél feltaláljuk az ösztönt, mely a szép s nemes után vágyódva, a legdurvább nyelvnek megadja költészetét; ha látjuk, miként nyúl kőhöz az ember, miként vegyíti színeit, csak hogy velök gondolatját testesítse, mintha nem volna semmi oly kemény vagy múlékony, mibe lelkét átönteni, mivel képzelmeit fenntartani nem akarná – nem örvendetes-e ez? S ha nekünk, sorsát látva, látva mi keveset értünk el; szívünk elszomorodik, lehet-e más vigasztalása; mint az: hogy mindig egy nemes cél után fáradánk, hogy kor oly sötét nem vala, melyben a művészet világos álomként nem lebegett volna az emberek fölött? Virág a művészet, mely az emberiség fáján nyílik; s bármi lombtalannak látszassék a fa, bármi sötét töve; s görcsösök is ágai; míg ez fennmarad, nem mondhatja senki, hogy tavasza elmúlt, s hogy egykor nem fog hordani gyümölcsöket.
– Az ég tartsa meg önben soká ezen meggyőződést – szólék meghatva –, én csak irigyelhetem boldogságát.
– Az én boldogságomat! – viszonzá egy sóhajjal ő.
– S ön nem volna boldog? – szólék fölgerjedve. – A művész, ki e porvilágon túlemelkedve egy magas gondolatnak él; kit e föld bajai nem bántanak, örömei le nem aláznak; kit, a múltra tekintve, emlékei csak legyőzött akadályokra intenek; ki, ha jövőre néz, érzi, hogy a mű, melyet teremtett, portestét túl fogja élni az emberek között, ezer szívet megrázva, ha az övé rég elhamvadott; ki, bármerre forduljon, egy gondolatot talál mindenütt, melyen lelkének felhevülni, melyért szívének dobogni lehet – ő nem volna boldog?
– Ó, ki művésznek tarthatná magát! – viszonzá Arthur meghatva. – A festő, ki a népet térdein látja műve előtt; a költő, ki harangként sötét magányban emelkedik a sokaság fölött, önkeblében hordozva nehéz terhét, mellyel megindulva verődni fog, de csak hogyha a csapások alatt felszólalt, hatalmas szavával istenökhöz vezesse az embereket; kinek lelkében a művészet nagy vágya feltámadott, s ki keblében erőt érez elérésére: ó, az, az boldog! A legnagyobb célért fárad, s övé a legnagyobb remény e világon. De sejdíti-e ön a fájdalmakat, melyek a kebelt eltöltik, ha benne tehetetlenségének érzete fölébredett? Ó, ön nem sejdíti ezt! Csalódások állnak minden földi pálya körül, célok után fárad minden ember, melyeket elérnie nem lehet; száz harcot ví s százszor legyőzetik, száz tárgyhoz ragaszkodik, s mind széttörött ölelései alatt. De tágas mező e föld, s kinek egy virágát elhervasztá a forró dél, annak ezer bimbók nyílnak éppen e hervasztó sugár alatt; egy nagy aranyakna, s kinek egy ér be nem tölti várakozását, annak a hegy marad teli reményekkel. A művész sorsa nem ez. Nem a vándorhoz hasonló ő, ki lidérceket követve e föld posványai között, eltévedett, fáradtan még szemei előtt láthatja az intő világot, s ha süllyed, egy reménnyel tekinthet feléje: a cél, melyet ő követett, mely dicső napként emelkedik lelke előtt, eltűnt, s neki nincs mit keresnie, övé egy nagy vigasztalhatlan fájdalom.
Hallgatánk. – Arthur szavainál kínosan emlékeztem saját veszteségeimre; lelkemnek magas vágyai, a kebelnek édes reménye, mellyel az életbe léptem, még egyszer feltámadtak lelkem előtt, s érezve ez ifjú fájdalmait egész nagyságukban, vigasztalni akarám. Mondám, hogy ifjabb, semhogy reményeiről lemondhatna; dicsérém műveit, melyeket évek előtt láttam; emlékeztetém, hogy már maga azon ösztön, melyet a művészet iránt érez, biztos jele hivatásának, hogy a vágy, mely kebleinket gyermekkorunkban eltölti, többnyire jóslat, mely azt mutatja, mily úton fogunk haladni; mondtam – ki tudja, mit, az ember ezer vigasztaló okot talál mindenkinek, csak magának nem.
Ő hallgatott, végre kezemet szorítva így szólt: – Ne biztasson ön, én ismerem erőmet; az ég adja, hogy felejteni tanuljam magas célomat, elérni nem fogom soha. Volt egy idő, midőn ezt nem gondolám. Mikor az életbe léptem, s láttam e szép világot, s láttam e virágzó téreket, a kékülő hegyláncot a távolból, a csillogó folyót s minden egyes virágot színpompájában: egy rejtélyes érzet tölté keblemet; boldog valék, s mégis nyugtalan, megelégedett, s mégis oly vágyteli. Nem ismertem még a művészetet, de lelkem ezer képeket alkotott álmaimban; a vidék, melyben éltem, az emberek, kiket láték, minden feltűnt ábrándjaim között, szebben, nyájasabban, mint a való, s mégis ugyanaz. Mintegy tízéves leheték, midőn egy nagybátyámnál az első jobb képet látám. – Egy napnyugot vala Claude-tól. Elöl zöld halom s néhány fa, megettök a nyugvó tenger könnyű habokkal redőzve, míg a part mellett itt-ott egy halászsajka lelógó vitorláival vesztegle, s hátul a tiszta ég egy lenyugvó nyári nap fönséges színezetével köríté a láthatárt. Elbámulék. Amit álmaimban láttam, mi után szívem évekig vágyódott, mi egy rejtélyes sejdítésként nyugovék lelkemben, előttem állt; érzém, hogy az ember is teremthet a világon, s örömrészegen – istennek gondolám magamat. Életem új irányt vőn; ecsetet vevék s festékeket, s dolgoztam. Amit láték, minden fa, minden virág, minden ember, gyermekművészetemnek tárgya lőn. Sírtam örömömben, ha művemet jónak képzelém, sírtam bánatomban, ha első lelkesülésem után még egyszer rátekintve, parányiságát látám: de még élt bennem magas reményem, még nem csökkent önbizodalmam. Rajzmesteremet kérdezém más művészek koráról, s ifjúságommal vigasztalám magamat. Rövidek valának e derültebb napjaim. Atyám gyakorlati férfi, s fiának művészi pályája nem lehete kedves annak, ki életét számoló asztalánál töltve, talán sohasem sejdíté, hogy annak is, mit venni s eladni nem szoktak, becse lehet. Ő kereskedő vala, kereskedő szívének egész vonzalmából, nekem is annak kelle lennem. A comptoirba ültetve, számolókönyvek felett, éltem e pillanattól egy hosszú kín leve. Szívem a természet után vágyódott, s négy fal közé zárattam; lelkemben fönséges képek támadának, és sokszoroznom kellett; művész valék, de csak hogy annyival inkább undorodjam foglalatosságaimtól. De még valának boldog pillanataim. Ha a munka órái elmúltak, s comptoirunk bezáratott, kimenék a szabadba. Enyhült kebellel andalgék körül e város környékein, s ha egy szép napnyugot színezé e tájakat, vagy ha e romok között az éj meglepett, s csillagfény s a hold szelídebb világa ezüstfátyolát borítá e falak fölé, gyermekálmaim föltámadának, s megújult erővel nyúlék ecsetemhez; kevés szabad óráimat azzal töltém, mit hivatásomnak gondoltam. El kelle rontani e rövid örömeket is! Nem művész – atyámnak ügyes kereskedő kelle fiában, s mi e szándékot gátolá, s más irányt adhata lelkemnek, azt el kelle rontani, habár boldogságom, habár éltemnek egyetlen vigasztalása volna is. Iparkodásaim kigúnyoltattak, minden pillanat, melyet művészetemnek szentelék, elkeseríttetett, minden, mit véghezvittem, gyaláztatott. Apám, háznépünk, ismerőseim, ahová csak fordulék, mindenki nevette művészetemet, a legostobább józanabbnak gondolá magát annál, kit mindenki bolondnak tartott; a legnyomorultabb szánakozva néze nyomorult józanságából lelkesülésemre. Sokáig tűrtem ezt; eleinte haraggal, később inkább s inkább növekedő fájdalommal, napról napra inkább lemondva reményeimről, inkább meggyőződve, hogy atyámnak igaza van, s hogy képzelt hivatásom csak gyermekálom, melyről józanabb koromban le kell mondani; míg végre elvesztve erőmet, képeimet széttéptem, ecsetemet földre vetém, s a művészetnek örökre hátat fordíték. Atyám tapsolt örömében, én sírtam, s éltem legkeserűbb könnyei ezek valának.
Nem írhatom le, mennyire hatottak az ifjú szavai lelkemre. Oly rövid vala története, oly egyszerű s mégis mily szomorú. Néhány hideg, kíméletlen szó, s egy egész életnek dús reményei elfonnyadnak; egy előítélet, mely az ifjú szív első kívánatainak ellenáll, s a szív lemondva egyszer, nem tud kívánni többé; két ember, ki egymáson talán szeretve függ, de ki külön nyelven szólva, egymásnak átka lesz, s nem értett szerencséjét feldúlja: ez sorsunk; s nem balgatagság-e hát remélni e világon, hol nemcsak a gyűlölés, hanem maga a szeretet is oly nehéz sebekben vérezteti kebleinket; hol barátaidnak nem elég, ha boldognak látnak, de hol mindenki azt kívánja, hogy úgy légy azzá, mint ő képzelé; hol híveid kegyetlen jószívűséggel addig fáradnak, addig tanácsolnak, míg átlátod, hogy mit kincsnek tartál, becstelen, de anélkül, hogy javallott boldogságukon kedvet nyerhetnél; hol még sírnod sem szabad anélkül, hogy vigasztalások ne bántanának, hol emlékezned sem szabad vesztett örömeidre anélkül, hogy barátid fel ne támadjanak szent emlékeid ellen! mintha valamit érne, ha a keserű kelyhet kezeidből kiránthaták, miután végső cseppig kiürítéd. Midőn az emberek büszkeségökben Babilon tornyát építék, az Úr felzavará nyelveiket, hogy ne érthessék egymást; így áll az írásban, s ez átka nemünknek. Nem értjük egymást; önösségünk külön nyelvein szólva, elérhetetlen távolban állunk még azoktól is, kiket a végzet mellénk teremte. – Segíteni akarunk, de nem ismerjük szükségeiket, szívet kérünk, s okoskodás nyújtatik; segedelem kelle, s tanács adatott; áldoznánk, de nem tudjuk, hol; szeretünk, de kiért a szív feldobog, nem érti fohászainkat! S így állunk annyi emberek között magányosan, minden anyagok között, melyekkel boldogságunkat felépíthetnők, nyomorult tehetetlenségben, míg a szív, melyet Isten úgy teremte, hogy megértett fájdalmai édesebbek, mint az öröm, melyet senkivel nem oszthat, kínjában gyűlölni vagy lemondani tanult, míg átlátók, hogy e világ nagy Bábele fölött az Isten átka lebeg, s hogy jobb magányba vonulni, mint tovább fáradni e szerencsétlen tömeg között, hol te mindenkinek s mindenki néked utadban áll, s hol zsibongva, fáradva, küszködve ezredekig, az emberiség nem emelkedett egy kővel sem magasabbra.
Sokáig állánk hallgatva egymás mellett, végre ismét megszólítám. Rosszallám szándékát, mondám, hogy akadályok állanak minden pályán, főképp mely a mindennapitól elvált, s hogy küszködnünk kell, ha győzelmet kívánunk; mondám, hogy ifjabb, semhogy még le lehetne mondania. De ő szomorúan rázta fejét. – Ön csalódik – szóla végre elfojtott hangon –, nem az, hogy akadályokat találtam; nem az, hogy küszködnöm kelle: öngyengeségemnek érzete ijeszte el pályámról, azon érzemény, hogy a célt, melyet magamnak kitűztem, el nem érhetem, hogy minden iparkodásaim mellett csak kontár leszek. Meglehet, hogy e lélek talán többre vala teremtve; hogy boldogabb viszonyok talán kifejtheték azon erőt, mely most csak álmakat teremthete; de bármit képzeljen hiúságunk, milliók közül nincs talán egy, ki azon társaság befolyásának, melyben él, ellent tudna állani, s én nem tartozom ezen hatalmasok közé. Lelkem lesüllyedt terhe alatt, s nincs hatalom, mely keblemnek önbizodalmát visszaadhatná. Miként is lehetne másképp? Nem köztaps szükséges a művésznek, nem szükséges, hogy ifjú homlokát babér fogja körül, hogy lelkesedése egy népnél találja visszhangjait; ismeretlenül, nem értve, nem becsülve a közönségtől, lelke nagyra nőhet titokban is, s a mű, melyet alkotott, dicső és fönséges lehet; csak egy szív legyen, mely őt érti, csak egy kebel, melyhez fáradtan simulhat; csak egy lény, melyet szeret, mondja ki helybenhagyását, s ő küszködni fog, s örülni művének s ez egy lénynek, mely őt megérté. De kinek ez nincs, ki, mint én, fáradozásaiért csak gúnyt talál, kit egy szó nem buzdít, egy meleg kézszorítás nem vigasztal, az nem haladhat tovább. Nem csodáltatni, éreztetni kell a műnek, s ki erre nem számolhat, az le fog mondani e világ minden babérjairól.
Hangja remegett; észrevevém, hogy sírt. Kezemet nyújtám. – Engedelmet – így szóla meghatva tovább –, hogy e dolgokkal, melyek önnek érdekesek nem lehetnek, untatom; de oly jól esik néha szólani, s közönséges körömben nincsen ember, ki bánatomat értené.
Ismét néhány vigasztaló szót mondék. – Ó, ha önnek helyzetében – szóla fölgerjedve –, ha szabad volnék, s csak egy évig élhetnék kedvem szerint! Elmennék Rómába, ott, hol a nagy mesterek művei állnak, hol a romok között a régi művészet szelleme lebeg, hol minden kő egy hatalmas század nyomdokait viseli magán, s melegebb nap alatt telibb életet élnek az emberek – letérdelve a magas művek előtt, járva az utakon, melyeket a mesterek tapostak, körültekintve azon tájon, melynek látásán ők fölhevülének, érezném hivatásomat, s lennék mint ők, vagy legalább átlátnám, hogy törpe vagyok – s nyugodtan lemondanék. De így, e szüntelen bizonytalanság között, remélve naponkint s kétségbeesve, a művész lelkesülését érezve mindennapi foglalatosságaim között, s ha ismét a művészethez fordulok, mindennapiságomat; nagyobb, mint hogy e nyomorult létet nyugodtan elfogadnám, s mégis kisebb, gyengébb, mint hogy belőle önerőmmel kiemelkedhetném: egy madár, mely érzi, hogy szállni teremtetett, s lebegve kalitkája rostélyain széttöri testét, s mely mégis, ha ajtaja megnyílnék, elgyengült szárnyával; ki tudja, emelkedhetnék-e még ég felé? Ó, e kínokat nem ismeri senki.
– S mi tartja önt vissza e vágynak teljesítésétől? – kérdezém kíváncsian. – Olaszország szélén vagyunk, s kik önt szeretik, habár rosszallni is, bizonyára végre meg fogják bocsátani a lépést, melyet ön szíve szükségessé tett, s a jövendő, teljes meggyőződésem szerint, igazolni fog.
– Kik engem szeretnek – viszonzá megindulva –, kik engem szeretnek? Ó, ne féljen ön, azok nem fogják hátráltatni utamat. Elmehetek, s nem lesz egy szív, mely utánam vágyódnék; meghalhatok, s nem lesz egy szem, mely könnyezne. Anyámat nem ismerém, apám búval tekint rám, gyermekségem társai megvetve elhagyának; nincs semmim, mi visszatartóztatna – s mégsem mehetek. Éltemnek átka a határozatlanság. Ábrándozó vagyok, akarni nincs erőm. Hónapokig élek egy kedvenc gondolatban, terveket alkotok, átgondolok minden lehetőséget, élvezem előre gyönyöreit, legyőzök képzetemben minden akadályt, s ha a pillanat eljő, nincs erőm. Hányszor készülök utamhoz, hányszor rendezém el dolgaimat, hány búcsúlevelet írtam atyámhoz, s itt maradtam, naponkint átkozva helyzetemet, sorsomat, s e gyáva szívet, mely le nem tudja rázni láncait. Boldog, kinek szilárd lelket ad az ég, kinek oly szív jutott, mely önerejének érzetében független magányban állhat e világon; a fát, mely magányosan áll, könnyebben ledönti a vész, de ő szabadon fejlődhetett, ágait nem gátolá semmi növésében, sudara szétterjedett, csúcsa felnőtt; mit a mag csírában horda, az teljesült; s boldog az is, ki mint az ág, csak egy nagyobb egész részének érezi magát, ki a földdel más összeköttetésben nincs, mint a tő által, melyen felnőtt; ki belőle szívja erejét, ki véle dől s véle virágozik, egy része zöldjének, egy része a nagy árnyéknak, mely körülötte sötétlik; boldogtalan csak az, kit, mint engem, vágyai természetes körétől elkülönöznek, s kit gyengesége függetlennek lenni nem enged.
Ő elment, s amint magányomból utána tekinték, szívemet egy nem ismert érzemény tölté el. Szomorúbb valék, mint mikor e falak közé léptem; ki eddig kivételi állapotnak gondolám keserveimet, sejdíteni kezdém, hogy e földön mindenki vállain hordja terhét, s hogy ha az ok, mely szemeinkből könnyeket facsar, különböző is, a cseppek azért nem kevésbé keserűek; – szomorúbb valék, s mégis vigasztaló érzet tölté szívemet: az, hogy egy embert találtam, kinek talán hasznára lehetek. Ki nem szenvedett, nem tudja, mi végetlen gyönyör fekszik e gondolatban. Önzőknek születtünk; a gyermek első játékaiban már főszemélynek tekinti önmagát; az ifjú áldozik, de önérzeményeinek; a férfi fárad, de öncéljaiért; de adj egy nagy fájdalmat a kebelnek, rontsd el reményeit, tedd nyomorulttá, hogy önzésének célját magában ne kereshesse többé, s látni fogod, mivé lett. Lelkének isteni szikrája kitört a sors csapásai alatt; a szív érzi, hogy az éldeletnél magasabbra teremtetett. Mióta Arthurt láttam, minden gondolatim új irányt vőnek; a tompa fájdalom helyett, mely lelkemet eddig lenyomta, új életerőt érzék magamban, vigasztalni akartam, s vigasztalva valék. Az ég úgy alkotta szíveinket, hogy nemcsak jó tetteink, de még jó szándékaink se maradjanak jutalom nélkül, s ki elég erős magáról megfeledkezni, az látni fogja mindig, hogy ha mást nem is, legalább magát boldogítá.
Független valék, s miután minden viszonyokat átgondoltam, s napról napra inkább megismerkedve új barátommal, meggyőződtem, mennyire ellenkezik családi köre szellemével, végre azon ajánlatot tevém neki, hogy velem jövén Rómába, ott addig, míg művészete vagy megbékült atyja módot nem nyújtanak, segedelmemet kölcsönként elfogadja.
Eleinte vonakodott, később megegyezett, s már indulóban valánk, midőn atyjának betegsége s halála által nagy vagyon urává válván, ajánlatom szükségtelenné lőn. Még egypár nap folyt el készületek közt, búcsút vevék atyámtól, s elmenénk. Ő teli reményekkel, én nem öröm nélkül, mint ki egy boldogot lát maga mellett, s érzi; hogy nem minden érdem nélkül tekinthet örömére.
Hosszasabban szóltam e tárgyról, mint talán szükséges vala; de tevém, mert akarám, hogy ezen ifjút, ki velem annyiban rokon volt, s más utakon oda jutott, hová én, ismerd, s mert, meggyőződésem szerint, nagyobb befolyással talán semmi sem bírt életemre, mint e találkozás éppen e pillanatban, mikor éltemet nem tűrtem volna sokáig, ha ez új viszony gondolatimnak új irányt, fájó szívemnek a barátság balzsamát nem adja. – Ki oly mély sebet hord, az csak ha magát szükségesnek érzi, tűrheti létét; ki múltjára nem tekinthet vissza, annak jövő kell, melyben áldoznia lehessen; a boldognak is kínos a magány – annak, ki szenvedett, tűrhetetlen.
Hosszú utakról sokszor ábrándoztam gyermekkoromban. Vágyteli szemekkel nézém a kék hegyláncot, s gondolám: ott túl szerencse vár reád; képzelék tengert teli sziklákkal s vészekkel, s közepette egy szigetet, hol hajómat kikötve boldog leszek; álmodám más szebb hazákról távol éghajlat alatt, hol az ég tisztább, a nap melegebb, a tájakat tél nem fosztja meg virágjaiktól, s a szív nem ismer bánatot. Igazam vala, mikor ezt képzelém; túl a hegyláncokon, a tengeren túl, s más éghajlat alatt, hová csak utam vezethetett, öröm várt volna rám mindenütt. E szép földön öröm tanyája minden hely, hol lelkünk csendjét emlékek nem háborítják. Most utaztam. Előttem a messze világ nyitva áll, s mit találtam? Ó, mi boldogok volnánk, ha a valót kicserélhetnők azon érzeménnyel, mellyel reményeink korában feléje tekinténk, vagy inkább ha nem látnók vágyainkat teljesülve soha. Szerencsétlen egy játék az élet, miben a kártya, melyre addig vártunk, végre mindég kijő, de csak akkor, ha reá már nem teszünk, s vele nyernünk nem lehet.
Olaszországba menénk. Ki nem ismeri Itália szépségét? Neve maga már vágyakat gerjeszt; az ég kékebben borul ez áldott határok fölött; illatozva virágzik a mező; a zöld olajfa elvénül, s csak órákig ismeré a telet. Isten megáldá e hazát. Ha az Alpokról lejössz, langy szellők lebegnek elédbe, s míg szemed, a lezúgó hegyfolyót követve, a zöld rónára tekint, nem ismert vágy tölti lelkedet; sietni akarnál te is ez áldott határok felé, s zajongni örömödben, mint a hegyfolyó, hogy e földre értél. Itáliában vagy, ott, hol két ezred dicsőségének emlékei állanak, hol a művészet felhalmozá kincseit, hol a nyelv dallá, az élet egy bájló álommá válik; azon földön állsz, melyről mint gyermek ábrándozál, melynek nevénél ifjú szíved egykor fölhevült: tekints körül s éldelj. – Éldelj – ha e romok között a hajdankor nagyszerűsége emelkedik lelked előtt, s nem a gondolat, hogy ennyi elmúlhatott; ha a fényes palota előtt álmaidat a koldus rimánkodó kérelmei nem rontják meg – éldelj, ha tudsz, én csak szomorú érzeményeket találtam.
Láttam Velencét. Még áll e város, dicső még romladása között; századok űzték fölötte hatalmukat, de ő szép marad, mint a nap, mely ragyogva áll a tenger fölött akkor is, midőn alkonyodik, s fényt hagy maga után. A tenger habozva környezi palotáit, alapját vészek csapdossák, de az emberi mű fennáll, s az ember emelkedve érzi, hogy hatalma az elemek harcaival dacolni tud; de vajon nem érzi-e ugyanakkor szívünk, mi gyenge önszenvedélyei ellen? A paloták állnak, de lakóik elköltöztek; a csatornák megmaradtak, de csak itt-ott szakítják félbe egyes evezőütések a bús csendet; szent Márk piaca körül még magasan állnak a hajdani respublika építményei, de a nép hiányzik, hiányzik a diadalmi öröm, mellyel a győzelmes doge egykor itt fogadtatott, s a magas érzemény, mellyel a hajdani velencei e földet tapodva honn érzé magát, s mégis a világ legdicsőbb helyén. Minek csak elemek ellen kelle küszködni – fennáll; mi az emberek szenvedélyeivel vítt, szétromlott; a város túlélte népét. – Szomorú egy látvány ez; s az ember; ki egy sír mellett nem mehet el anélkül, hogy felsóhajtva nemünk múlékonyságára ne emlékeznék: itt, hol egy nemzet ravatala fölött áll, joggal szomorodhatik el annyi ivadék, egy több mint ezredes dicsőség süllyedő emléke fölött; hol mindazon külső pompa, mely körülötte áll, mindazon fény, mely első pillanatban képzetét megragadá, csak arra intik, mi nagy halott fekszik előtte.
De talán az vigasztalja lelkedet, hogy egy nagy nemzet nyomdokain jársz; hogy e hallgató falak között egykor a szabadság lelkesítő szavai hangozának, s hogy e nép, mely most szánakozásodat gerjeszti, csak mióta hazáját veszté, süllyedett annyira. Szép, habár romok fölött, visszatekinteni egy nagy múltra; s bármi szomorú érzemények töltsék lelkedet e világ szétbomlott nagyságai között; a gondolat, hogy legalább egykor fennálltak, elfelejteti a bánatot. Minden, mit emberek nagyot tettek, neked nem idegen: elődeid dicső tetteiben érzed önhivatásodat, s míg egy erősebb ivadékhoz föltekintesz, szíved emelkedik. Ó, de nem itt! E város süllyedő nagysága nem érdemli könnyeidet! mi itt elveszett, nagyszerű vala, de nem olyas, minek emlékénél emberi kebled emelkedhetnék. Vagy nem egy ezredes zsarnokság nyomdokait tapodják-e lábaid? nem azon hatalmas patriciátus palotái között jársz-e, mely magát büszkeségében királyok hasonlóinak vélé, míg a nép csak elnyomásából sejdíté, hogy fölötte vannak olyanok, kik magokat szabadoknak érzik, s elég magasra állítottaknak, hogy alattvalóik panaszait megvethessék. Ó, ne ámíttasd el magadat ezerszer ismétlett közmondások által; ne gondold, hogy, mert egy respublika romjain állsz, itt elveszett szabadság fölött kesereghetsz; s ha szívedet bánattal tölti az idegen lobogó, mely előtted áll, ha a dogepalotában csak önlépteid visszhangja szakasztja félbe a rémítő csendet, s a fejedelmi képek hosszú sorával a dicsőség, mely e falakat környékezé, bevégződött: akkor gondold, hogy fölötted az ónkamrák állnak, alattad a híres kutak, közeledben a fohászok hídja; s ha netalán egy könny lépett szemedbe, töröld le, mert egyiken állsz azon helyek közül, hol a szabadság szent nevében istentelen zsarnokság űzetett, hol a nép véréből termett babér csak egyesek homlokait fűzé körül; hol a haza egyeseknek lakoma vala, a népnek nem egyéb börtönnél; – hogy egyiken állsz azon helyek közül, hol az idő kimondta ítéletét egy nép fölött, hol az örök igazság egy példát állíta fel, hogy minden ügyesség s fortély, minden anyagi hatalom, sbirrek s tízek tanácsa, s amit csak száz Macchiavel-képzet kigondola, azon országot nem tarthatják fenn, melynek igazság nem az alapja.
Idők jöhetnek, hol mint Byron mondá, e város tengeri nádként a sós habok közé, honnan eredett, visszasüllyed, s Velence egész dicsőségéből talán csak egy rege marad, melyet a halász alkonyatkor társainak elbeszél: hogy itt lenn a habok alatt egy város áll, melynek egykor hatalmas hercege vala, nagy népe s fényes palotái, s melyet Isten átkában elsüllyeszte. A nép hinni fogja a mesét, s lesznek, kik nagy ünnepeken a tenger mélyéből harangozást képzelnek hallani. – Mennyi nem tűnt el így a világról? hány név, mely századát felrázá, hangzott el, hány városból nem maradt egy kő? – Mint a fa, melyet századok felnövesztenek, ledől s rohadva elenyészik sarjadozó utódai alatt: úgy országok; míg végre sötét nyomuk is eltűnt, s a világ történetéből egy rege maradt gyermekek számára, melyen a józan elmosolyodik.
Ki mehetne végig Olaszországon anélkül, hogy lelkében e gondolatok ne ébrednének? Velencétől le Nápolyig romokat találsz mindenütt. A lesüllyedett diadalív, a magas amfiteátrum, melyet a szétbomlott templom kövei félig eltakarnak, s mögötte a gót egyház sötét falai, s az erős városfalak, melyeket szabadságnak emeltek polgáraik; s melyek, mióta nincs mit őrizniök, düledeznek: minden a múltra int, minden eszedbe juttatja, hogy két nagy korszak düledékein állsz, mely e határok között külön hosszú életet élt, külön eszmékért küzdött, külön nagyságot fejte ki, s most örökre elenyészett. Rómának a világ hódolt, s mi marad belőle romoknál egyéb? századokig küszködött a középkor, s hova lettek eszméi, hova lelkesülése, mely a világot felrázá? S így foly kor kor után; minden új eszme, mely feltámad, elrontja azt, mely előtte uralkodott, hogy később hasonló módon enyésszék el. Mint a hernyó, mely befonja magát, és sötét nyugalomban vesztegel, míg órája eljött, s akkor önművét szétrontva, mint lepke emelkedik: ilyen az emberi nemnek élete; minden kornak megvagyon eszméje, melybe magát befonva egy ideig nyugszik; mindenik széttöri végre önalkotta börtönét, mindeniknek megvan emelkedése, rövid órája, mely után, mint a lepkévé vált hernyónak, meg kell halnia. S mi még küszködünk? mi reménylünk ennyi romok fölött, mi bízni merünk öneszméink valóságában, ha visszatekintve látjuk, hogy minden kornak megvala lelkesedése, hogy mindenik egy igazságért küzdött századokig, s mindenik végre átlátá, hogy csalódott! Ó, őrültség, mely az emberi nem történetét ismerve, még nem tuda lemondani! Nézd a lazaronit, te büszke ember, ki léted szűk körével meg nem elégedve, sírodon túl akarnád terjeszteni éltedet; ki egy nevet akarsz hagyni magad után; ki e világból, melyben jobb vala nem élned, kimenni nem akarsz: ő bölcsebb náladnál! Fölötte tisztán boltozik az ég, a táj virágozva áll körülötte, s ő boldog; föltekint, s rá ezernyi csillagok öntik le fényöket, ő nem ismeri nevöket s a távolságot, melyben egymástól állnak, de látja a ragyogást, s örvend neki, s örvend a virágoknak, melyek körülötte nyiladoznak, s a nagy tengernek, mely morogva álomba szenderíti. Egy narancsfa, melynek gyümölcseit elérheti, a meleg napnak sugárai – s talán egy kevés szerelem, mely keblét emeli –, mi kell neki egyéb? Nézd őt, ha a nap sugáraitól elvonulva, romok árnyéka alatt elszunnyadott, s mondd, ki józanabb? ő-e, ki árnyékot keres e falak között, vagy te, kinek képzete e hideg kövön felhevülve dicsőségről álmodozik? ő-e, ki tudja, hogy ez élet hosszú játékában csak egyes esetek kedvezők, hogy az balgatag, ki a jövőre tekint, vagy más után vágyódik, mint mit éppen megragadhat – vagy te, ki egy világ gondját hordod szűk kebledben, mintha nem volna elég fájdalom önéltedben? ő-e, ki él, élvez, örül; vagy te, ki halhatatlanságról ábrándozol, te, ki önző vagy, mint ő, csakhogy balgán abba helyezéd reményidet, mi – elérve bár – nem boldogít.
Vagy azt hitetéd el magaddal, hogy másoknak élsz – hogy feladásod áldozva másokat boldogítni; hogy az emberiség kocsija nem haladhat, ha te, törpe, nem fogod be magadat s nem húzod izzadva tovább? Magadat boldogítni nem tudád, magad nem juthattál annyira, hogy keblednek csak egy sebe gyógyuljon, s az emberiséget akarod boldogítani? Menj Rómába, tekints magad körül, idézd fel a múltat lelked előtt, s remélj, ha tudsz. – Mennyi nagy történt e városért! mennyi férfi élt e falak között, kinek nevénél szíved ezredek után feldobog! s vajon miért éltek, miért véreztek ők? Azért, hogy nemzetök boldog legyen? – Róma egész történetében nincs egy perc, hol a többség nem szenvedett volna. A pillanattól, melyben a nép a szent hegyre vonult, addig, míg Gracchusait megölé, egy hosszú küszködés izgatá belsejét, küszködés éhség, nyomorúság, elnyomás ellen. – Azért, hogy a szabadság fennálljon? – Azok, kik Róma csatáiban vérezve, honuknak a világot meghódíták, nem Tiberius birodalmát nagyították-e vérökkel? azok, kik Rómát építették, nem Néró tűzhelyét készíték-e elő? azok, kik a szabadságért küzdöttek, nem azért fáradtak-e, hogy a pártoktól szétdúlt országban a zsarnokságnak helye biztosabb legyen? S vajon érdemes-e hát nagy célokért fáradni; érdemes-e csak egy percnyi életet áldozni azért, mi talán csak új kínokat hozand embertársaidra? érdemes-e valamit tenni, ha tudod, hogy a földbe, melyet véreddel termékenyítél, egy más kéz fogja vetni a magot, melyet akaratod ellen felnövesztesz; hogy hamvaidból nem teneszméd fog főnixként emelkedni? Ha magas ábrándok tölték lelkedet, jer Rómába, s ha minden kő múlékonyságra int, minden dicső névnél, mely itt eszedbe jut, lelkedben a gondolat támad, hogy ennyi áldozat, mely e haza oltárain tétetett, nem hozhata áldást lakóira: akkor sírj, távozva, egy keserű könnyet, mint én, nem azért, hogy a nagy kor, melyet bámulál, elmúlt, de mert átlátod, hogy okod nincs, melyért visszakívánhatnád; nem azért, mert a nagy férfiak ivadéka kihalt, de mert látád, hogy fáradozásuk hasztalan volt, s a legdicsőbb vitéz, mint a gladiátor, csak azért halt meg, hogy a nép kevéskét tapsoljon; nem, mert Róma elenyészett, de mert meggyőződél, hogy a nagy korok s boldog nemzetek csak történetkönyvekben állanak, s hogy a való egyenlőn szegény mindig s mindenütt. Köntöseinket változtatjuk, gondolatink új szavakba öltöznek, de az ember nyomorult marad legszebb bíborában is, gondolatai nem emelkedhetnek túl e föld porán.
Ó, mert ti világ bölcsei, kiket magasabb vágyak a tett poros mezőiről elvonának, mit víttatok ki ezeréves fáradozásaitokkal? hányszor emelkedék lelkem ifjú napjaimban vággyal nagy neveteknél! Ó, szép, így gondolkoztam magamban, távol a világ zajától, egy magas gondolatnak szentelni az életet. Az imperátor diadalíve ledől, a tribun hatalmas szava elhangzik, s a szívekkel, melyek egykor feldobogának hangjainál, eltűntek a szenvedélyek, melyeket gerjeszte: csak az eszme nem vész el az évek változásával; csak a való, melyet a magányos gondolkozó feltalál, marad fel századok romjai fölött. Egy emléke a múltnak, csírája hosszú jövőnek. Boldog, háromszor boldog, kinek ez juta sorsául.
Boldog? Olvasd Faustot; hol nemünknek egyik leghatalmasabbja önszenvedéseit letevé; nézz egyet azon szerencsétlenek közül, kiket a tudásvágy nagy átokként megragadott, kik merészen kinyújtva kezöket az ismeretfa tiltott gyümölcse után, mint emberelődeink paradicsomukat, úgy azon kis örömet is elveszték, mi még e földön számukra megmaradt, s vajon kívánkozol-e a babér után, mely homlokát köríti; akarsz-e kiválasztva az emberek sorából magányosan állni e világon, eltemetve tudományod hideg falai közé, lemondva élted örömeiről, lemondva minden reményről, barát nélkül, ki bánatodat osztaná, míg élsz; egy szív nélkül, mely utánad vágyódnék, ha meghalsz? akarsz-e nem bírni e nagy világon semmit, mint tudományodat, e kegyetlen zsarnokot, ki lelkedet szolgájává tevé, s éltedért rejtélyekkel fizet; ki majd véghetetlenségével lelkedet elnyomja, szűk határok közé szorítva törekvéseidet, csak korlátokat mutat; ki Memnon-szoborként hajnalkor, midőn hozzá először közelítél, megszólamlott, s most néma az egész napon át. Ó, akarod-e mindezt, boldogtalan, ki tudomány után vágyódtál; akarsz-e elvetni magadtól mindent, mi szívednek kedves volt, barátságot, szerelmet, ifjú szívednek egész kincsét, hogy egy kételyt nyerj jutalmul? s lám ez a tudósnak élete. Azon elismerés, mely ősz fejére talán még életében egy silány borostyánt fűzött, mintha el akarná takarni a mély redőket, melyekkel e homlokot átszántá a gond, őt nem boldogítja! Ha magányosan jár körül könyvtárában, s az elavult bőrkötésekre néz, melyeknek szerzői egykor éltek, mint ő, s korukban talán híresek valának, mint ő; ha körültekintve elődeinek e sírboltjában, eszébe jut, hogy végre az idő jönni fog, midőn ő is felejtve lesz, mint ezek, midőn neve is legfeljebb egy pár pedáns által ismertetik, s lelkének legfényesebb gondolatja, a mű, melyet évekig agyában érlelt, melyért éltét adá, egy könyvtárnak szűk sorai között temetve leend; ha visszagondol azon kevés valóban nagy nevekre, melyek nemünk ezredes emlékei között fennmaradtak, s látja még ezeket is kitéve a kor változó szeszélyeinek, ragyogva egy percig, hogy szinte emberfölöttieknek látszának, később, miután az általok föltalált igazság köztudomássá lett, megvető szánakozással említve; ha látja a legmagasabb eszmét felejtve századokig, s ismét feltalálva s újra eltűnve, bár néha csak azért is, mert a késő ivadék, mely fölkapta, nem bírá el súlyát: vajon vágyódhatik-e dicsőség után?
Ó, ti hasztalan fáradtatok, bölcsek, kik a tudomány kemény mezején munkáltatok! bajnokok s törvényhozók, kik a nép boldogításáról álmodtatok! Száz csatában győztek már az igazság zászlói alatt, milliók haltak el diadalmaiban, minden eszmének megvolt keresztfája, minden csepp tudomány száz emberélet jutalmául adatott, s vajon boldogabb-e nemünk ennyi áldozat után? mi mást szerze tudományotok, mint kételyeket, mi mást nyere az emberi nem azon kis szabadsággal, melyet bajnokai kivíttak, mint láncainak érzetét? s nem szenved-e a többség most, mint századok előtt, hogy alig hihetnők a szabadság győzelmeit, ha nehéz sebhelyeink nem intenének reájok?
Körüljártam egész Európát, Skandináviától Spanyolországig – Oroszország pusztáitól a szabad brittek szigetéig; a szabadság; az erény s megelégedés hazáját nem látám. Szomorúan egyenlő a világ mindenütt, s midőn az Orkney szigetek végsőjéről a nagy Atlanticumon áttekinték, azon gonddal tértem vissza Franciaországba, hogy jobb távol maradnom korunk Eldorádójától, mely a tengeren túl virult, nehogy az, mit oly szépnek gondolok, meglátva, mint minden egyéb, elveszítse fényét előttem. Jó egy csalódást megtartani magunknak:
Majdnem másfél évet töltöttem külföldön. Előbb szomorú valék. Kinek lelkét nagy fájdalom dúlta föl, az nehezen talál vigasztalást magának. – Ha a zápor a hegyoldalnak zöld pázsitját egyszer fölszakítá, s utat mosott árjainak, minden víz arra veszi futását, s a leglanyhább eső, mely alatt más zöldellve üdül, itt csak mélyebbre mossa a régi sebet; így tartja meg a szív fájdalmaink nyomát, s egy véletlen gondolat, egy vigyázatlan szó mélyen sérthetik a keblet, mely elmúlt keservek sebhelyét hordja. – Jaj annak, kit szívének iránya vagy szerencsétlenség egyszer szomorú életnézethez vezettek; bármi kedvező körülményekbe állítsa is őt később végzete, öröme mégis megszűnt. Rejtélyes értelmű könyv a világ, bánatot találni minden lapon s vigasztalást; árnyékot vet minden fa, melyre a nap tiszta világa lesüt; méz tölti a virágkehelyt, de nem hiányzik keserűsége; s ki egyszer a dolognak bús értelmét felfogá, az bármerre forduljon, keservet talál; hisz a szív is, mint a könyv, minden érintésnél mindig csak a legolvasottabb helyen nyílik meg. Csak rokonait találja minden kebel e világon, képeket csak öngondolatának, lelkesülést csak arra, mi éppen lelkét tölti, s ki, mint én, szenvedett, hasztalan futja körül a világot, vigasztalást itt csak azon boldogok találnak, kiknek a fájdalom egy véletlen esetként zavará fel életöket.
Arthur társasága, bármi nyájasan s barátilag simula is hozzám, inkább terhemre volt. Vannak az emberi életben állapotok, melyekben a magány szükségessé válik; ha szívünk érzi, hogy gyönyöre nagyobb, mintsem hogy valaki felfoghatná, vagy ha boldogsága romjain állva sejdíti, hogy keservét senki sem értheti: a szív inkább magába vonul vissza; inkább magányosan hordja nehéz terhét, semhogy idegennel osztaná, s Arthur nékem az vala. Éltének azon korában állva, mikor még remélhetünk, mikor minden csepp, mely szemünkből árad, még egy virágot talál, melyen harmatként függhet, mikor maga a fájdalom sötét aknája még annyi kincseket rejt, ő nem értheté fájdalmaimat, s szinte örültem, midőn Rómában megváltunk.
De miután egy ideig magam maradtam, s végigjárva annyi országot, látva annyi helyet, hol emlék lelkemet nem sérté, találkozva annyi emberrel, mintegy erőszakkal kiragadtatám önmagamból, enyhülni kezde bánatom, s habár nem boldogan, legalább vigasztalva tértem vissza. Nincs semmi vigasztalóbb, mint ha utazunk. Míg honn vagyunk, mindenki ismeri, mintegy osztja bánatunkat; minden, mit látunk, rá int, s kikkel találkozunk, inkább részt vesznek szomorúságunkban, mint hogy belőle kiragadhatnának. Künn új körbe lépünk, új emberek közé; senki nem sejdíti, senki nem bánja, hogy szenvedénk, nem közelíthetünk senkihez anélkül, hogy magunkból ki ne lépnénk, át kezdjük látni, hogy létünk egy pont a világban, s szenvedéseink kisebbeknek látszanak, miután önfontosságunk kisebbedett szemeink előtt, s meggyőződtünk, hogy e földön, hol minden keserv hasonlóit találja, csak ritkán akadunk oly emberre, kit joggal irigyelhetnénk.
Párizsba menék. Majdnem két év múlt el, mióta e várost elhagyám, s habár kellemetlen érzésekkel, mégis nyugodtan tértem vissza körébe, hol Valmontné s más ismerőseim által mindjárt a nagyvilág körébe ragadtattam. Terv nélkül álltam a világban, a magány elszomorított, s így mintegy önkéntelen lépék e társaságba, mely lelkemet ki nem elégíté, de legalább – mint minden új – mulattata, s miután a szívnek érdekei megszűntek, egy ideig hiúságomat kecsegteté. Majdnem két évet töltöttem így, s ha ismernéd e kört, nem kellene mondanom, hogy nem maradt semmi emlékem, melyet leírni érdemes volna, legföljebb az, hogy megismerém s elundorodtam nyomorúsága előtt.
Te a nagyvilágot nem ismered. Ne bánd; parányi a kör, melynek e pompás név adatott, s azok, kik benne élnek, nem elégíthetnék ki tiszta, becsületes szívedet. – Hegyhez hasonló az emberi nem. Egy nagy tömeg, mely felszínben különböző, de nem anyagában. Ne kívánkozz fel virágzó aljadból a csillogó csúcsra, hol örök tél uralkodik, s minden fény, mely körülötted ragyog, csak arra int, mi terméketlen téren állsz.
Miként is lehetne másképp ott, hol csak ünnepek vannak, s nincs dolgozó nap; azok között, kiket családi élet nem javít, honszeretet nem emel ki önzésök kis köréből; ott, hol az emberi kebel elég gyáva nem tűzni ki magasabb célt magának, mint mulatságot, s hol legnagyobb csalódása végre az, hogy unatkozott; lehet-e ott való öröm s azon tiszta megelégedés, melyet csak osztott érzelmeink által élvezünk? A természet bosszút áll, valahányszor útjaitól eltérünk, s nem engedi, hogy azok, kik köréből kiléptek, legszebb adományaiban osztozzanak.
Az Isten társaságra teremté az embert: nincs szív, mely e földön nem találná rokonát, melyet egy titkos, le nem írható érzet nem vezetne néha embertársához, s kiknek szívei összhangzanak, kiknek gondolatai egy irányt követnek, találkozva, boldogabbaknak érzik magokat. Vannak pillanatok, melyekben a szívnek közlés szükséges, van a bánat s gyönyörnek egy fokozata, melyben szólnunk kell, s nem tagadhatja senki, hogy a társasági örömök természetünkből folynak. De lehet-e társaságnak nevezned azt, mit fensőbb köreinkben látsz? e könnyű csapatot, mely esténkint, mint a molyok a gyertyavilág körül, összesereglik, egy óráig dong, s ismét eloszlik; e sokaságot, melyből kettő nem ismeri egymást, hol egy szív nem szólal föl annyi között, s ha holnap mind sírjaikba szállnának, az egy, ki hátramaradt, hihetőképp nem fogja mondhatni, hogy barátot vesztett. Lehet-e társaságnak nevezni e kört, melynek több száz személyeit nem benső szükség vagy szíveik vonzalma, hanem születésök, birtok vagy éppen azon szemtelenség vezetett egymáshoz, mellyel némelyek e körökbe tolakodnak, s végre ott maradnak, inkább, mert nem lehete tőlök szabadulni, mint mert odavalók; e kört, mely kívülről tekintve egy nagy egésznek látszik, s mégis száz különszakadott, a születés és birtok külön fokozatai szerint egymás fölött emelkedő darabokra oszlik; lehet-e társaságnak nevezni végre azt, minek fő alapja elkülönözés, s gyönyöre nem annyira, hogy valakihez közeledénk, mint inkább, hogy másokat ki lehete zárnunk. S ha polgári körben a társalkodás egy része létednek, s ismerőseid körében, hova magaddal hozhatod hibáidat s erényeidet, magaddal a gyönyört s bánatot, melyet éppen kebledben hordasz, szívednek jólesik a közlekedés: vajon termeinkben, hol ezt tenned nem szabad, hol erények helyett szokásokat, ész helyett csak elmésséget találsz, hol bánatod s örömöd nem érdekel senkit, feltalálhatod-e ezen örömöket?
Nem aszerint, mennyit érsz, hanem mennyinek tudsz látszani, szabják meg becsedet; nem az, hogy valamit tevél, de hogy mindent elkerülsz, mi az illedelmet s fölvett szokásokat sértené, teszi, hogy e társaságba fölvétessél; s természetes-e, hogy ily körbe kívánkozol? sőt áldozatokat teszesz, csak hogy bennmaradhass? Áldozatokat! Ó, s mennyi nem kívántatik tőled! A szerzetes nem ragaszkodik oly szigorúan kolostori rendszabályaihoz, mint te azokhoz, melyeket előítéletek elődbe szabának. Vak engedelmességgel teljesíted a legnevetségesebb szokást, a legbalgatagabb divatot. Hallgatva eltűröd azon lelki szegénységet, mely kötelességedül tétetik, s melyért minden magasabb eszmét, mely a szűk terem körében meg nem fér, vétekként rejtegetsz, csak hogy ne gyanítsa senki, miként a köznyomorúságban nem osztozál; és szüzesség esküjével lekötve a szerzetes nem őrzi szívét úgy, mint te minden melegebb érzeménytől. S mennyi önmegtagadás naponkint! mennyi alkalmatlanság s gáncs élted minden órájában! Ha kedvesed, ki néked éltét szentelé, ennyit kívánna, elhagynád; s ím mindezt nyugodtan, örömmel viseled.
S miért? – hogy herceg A*** táncvigalomra hívjon, hol belépted első pillanatától másnak nem örülsz, mint azon pillanatnak, melyben e tolongásból szabadulnod lehet; hogy gróf B***, kinél Párizsban unalmasabb ember nincs, veled a boulogne-i erdőbe kocsizzék, s márki C*** nálad hagyja kártyáját; ezek jogaid. Ha színházba mégy, néha egy vagy más divatos asszony páholyába ülhetsz, s hajgöndörítőd a karzaton meglátva, talán irigyli sorsodat; a naplopók, kik Párizsban, ahol csak vigalom adatik, megjelenve, kapu alatt nézik a fölmenőket, ismernek, s amennyi bérruhás van, leveszi kalapját, ha jössz: – ez dicsőséged! Ki hinné, hogy józan ember találkozik, ki ezért csak a legkisebb alkalmatlanságot el akarná tűrni, hogy valami oly csekély lehetne, mit ily nyereségért tenni nem vonakodnánk. S mégis, talán e világon semmi sem kerestetik állhatatosabb törekvéssel, mint éppen e haszontalanságok. Vannak, kik éltök céljául nem tűztek ki mást, mint hogy e társaságba fölvétessenek; kik évekig gondolkoztak, esdekeltek, csak hogy egy terem ajtai megnyíljanak előttök; kik nem sokallottak semmi fáradságot; csak hogy mint egy fényes körnek utolsói végre lenézettessenek, minden megalázást nyugodtan elviselve, csak hogy másnap reggel a kínos este után elmondhassák: én is ott valék. A testvér el fogja tagadni testvérét, a barát elhagyni barátját, a fiú szégyenleni atyját, hogy e célhoz érjen. Nincs meggyőződés oly szent, mely ennek föl ne áldoztatnék, nincs érzemény oly nagy, mely ez előtt el ne vesztené hatalmát. S hát van-e valami nagyszerűebben nevetséges, mint ez? – s ha korunknak nagy szatirikusa volna, nem lehetne-e joggal elmondania a rómaival: nehéz, szatírát nem írni; nehéz, s nehéz volna nem nevetni, ha nem jutna eszünkbe, hogy e bohócságok alatt egy nagy erkölcsi romladás rejtezik.
Mit is ártanának másképp e társaságnak nevetségei? mi baj, ha egypár száz bohóc Párizs közepett egy kis kört alkotott, választa magának, melyet nagyvilágnak nevez; ha külön törvényeket szabott kicsi országának, s határai között más, emberiektől különböző erényeket s hibákat gondolt ki. Ha kebleik gyengeségét érezve, parányi személyöknek egy kisebb kör kell, hol ők is dicsőknek érezhessék magukat, s azok, kik a tömegnél magasabbra nem emelkedhetnének, legalább annak örülnek, hogy máshol állnak, mint a sokaság; ha büszkék tudnak lenni, mert szeszélyök a város szabóinak irányt ada, s nevök néha egy divatújság lapjain áll: mit árt ez a világnak? Táncoljanak ők, míg az emberi nem legnagyobb századát éli; járjanak házról házra vizitkártyáikkal, változtassák évenkint bérruháikat, küszködjenek párviadalaikban, játsszák tovább kis komédiájokat, melyet a világ nagy színpadán elkezdének, amelyben mindenki a kis szerepet annyi fáradsággal adja: inasaik, amúgy is az egyetlen idegen nézők, kik előtt játszanak, talán igen fogják bámulni mesterségöket – s az emberi nem nagy drámája azért nyugodtan haladhat tovább. Ők szabadon forgolódhatnak parányi körükben, szabadon donghatnak királynéjuk körül: megfér a nagy réten kicsi méhkasuk is, s az átmenő nem veszi észre, mennyi mozgás tölti belsejét. – Tietek a nagy természet, tietek a hajnal, ha a föld egy boldog álomként, melyet az éj hozott, mint a teremtés első napján, egyszerre világosan áll; tietek az est elhaló fényével, mely kebleteket nyugalomba szenderíti, s az éj, mely milliónyi világait csillogva feltünteti előttetek; tietek a szerelem bájteli csalódásaival, s a barátság, a honszeretet, mely szíveiteket örülni tanítja, ha áldozik; minden, mi valóban szép s boldogító, a tietek; az ég nem tagadta meg senkitől való kincseit; hadd mulassanak ők, ti érezhettek.
Mindez nevetséges, de ártatlan; szomorító csak e köröknek romlottsága. Nemcsak, mert az erkölcstelenség képe minden emberbarátnak fáj, bár tőle távol álljon is; nemcsak, mert közönyösek nem maradhatunk, ha meggondoljuk, mennyi magasabb tehetség, mely szebb jövőre vala teremtve, veszett el körének aljassága által: de mert az emberi társaság egy test, melynek egyes tagjai betegek nem lehetnek anélkül, hogy az egész ne sínlene; s miként ha a fa sudarán szárad, a kertész vesztét jósolja: félhető itt is, hogy azon baj, mely a társaság fensőbb osztályait megragadta, a mindig egyenlőség után vágyódó s felsőbbjeit leghamarabb hibáiban utánozó tömeg által az egész társaságon el ne terjedjen.
Téged a végzet e körökbe, melyekről szólok, soha nem vezetett, de ismered a proletáriust, s ez elég, hogy rólok ítélhess. A napszámos, kinek durva kezét mint orvos néha megszorítád, s azon fényes urak, kikkel én társalkodtam, lelki rokonok; semmi sem hasonlít, legalább hibában, annyira egymáshoz, mint éppen a társaságnak e két végpontja. Hasonló meggyőződések, hasonló gondolatok s érzemények, vagy inkább gondatlanság s érzéketlenség közelítik egymáshoz e két, látszólag oly távol álló osztályt. A napszámosnak köre szűk, csekélyebbnek érzi magát, semhogy a közvéleménynek tetteire hatása lehetne; a dandy a közvélemény fölött gondolja magát – s egyféle cinizmust látunk mindkettőnek érzeményeiben. Ez, mint amaz, egyenlőn megvetik az embereket, az egyik, mert nem szorult, a másik mert hasztalan folyamodik segedelmökhöz; egyenlőn önzők, amaz, mert magának lehet, ez, mert magának kell élnie. Ne higgy, hanem kételkedjél; ne remélj, hanem számolj; ne szeress, hanem éldelj, éldelj s vesd meg örömöd eszközeit: ez az oktatás, melyet a nagyvilágban megvénült apa fiának hideg nyugalommal útjára ad; ne higgy – így szóla proletárius, elkeseredett szívvel, felnőtt magzatához –, mert csak csalódásokat fognál találni; ne remélj, mert e föld határain nem virul öröm számodra; ne szeress, mert nem fog senki szeretve közelítni szívedhez, s ha fogna, ragaszkodásod nem boldogíthat senkit e világon; – dolgozzál, s gyűlölj. S habár azon nagy különbség, mely e két osztály között van, némi tekintetben befolyással vala is lelki jellemökre; habár a társaság legalantabb lépcsőin álló, ki éldeletet, s a legfensőbb körökben élő ember, ki szenvedést alig ismer, némelyekben különböznek is: a lélek alapja egy marad – s rongyokban mint divatos köntösben egy filozófia jár, a legvastagabb materializmus. A divatember, mint a napszámos, csak a jelennek él; amaz, mert nem szükséges, ez, mert nem vigasztaló a jövőbe tekintenie; amaz, mert a jelen éldeletével, ez, mert szükségével lelkének egész erejét felhasználá; s így vénülnek el idő előtt, küszködve amaz, hogy unalomból, ez, hogy éhen ne haljon; amaz, mert örömök, ez, mert a fáradság jókorán fölemészti életerejét – egyformán elvesztve éltöket.
Mert vajon nem egyenlőn vesztette el életét az, ki e földön csak örült, mint az, ki csak dolgozott? nem süllyedünk-é éppen oly mélyre, ha csak állati természetünknek gyönyöreit, mint midőn csak annak szükségeit érezzük?
Arra intjük közönségesen fiatal embereinket, hogy a rossz társaságtól óvakodjanak; jobb volna, ha arra intenők őket, hogy az úgynevezett jótól maradjanak távol. Sima, jómodorú romlottsága a szívnek ezerte veszedelmesebb, mint az indulat vadabb, de nagyszerűbb kicsapongásai, melyek között az ember talán néha mélyebbre süllyed, de érezve süllyedését, néha visszaemlékezik magasabb hivatására, míg a nagyvilág embere, ki lassan, észrevétlenül aljasodott, nyomorultsága végfokára érve, minden nemesebb vágyat is elveszt. A szenvedély lángjaiban sok részünk salakká égettetik, de az érc végre mindig kiválik, s csak annyival tisztább lesz, mennyivel tovább égett; a nagyvilág csillogva s hidegen fogja körül lelkeinket, de mint kéneső az aranyat, felszívja lelkeink nemesebb részeit, anélkül, hogy maga szebbé válnék. A korhely, ha végre mindent éldelt, szívét üresnek, magát haszontalannak érzi a világon, s ha jobbra született, visszatér, mert cél nélkül élni kín; – a dandynek vannak céljai: meghívatni márki X- vagy Y-hoz, nyerni egy pár fogadást, magáról beszéltetni; míg egy soirée-je marad, melyre meghívatott, vagy egy látogatása, melyet még tennie kellene, nem hiszi magát haszontalannak a világon, s azért az marad mindörökre.
Ó, én nem ismerek semmit, annyira szánakozásra méltót, mint fiatalembert a nagyvilágban.
Ha nevelésén – vagy inkább azon szoba-dresszúrán, melyet úgy neveznek – átment, s szabadon bocsáttatik: mit lát? Előtte nyitva áll a világ; de nem ama nagy világ, melyet Isten teremte milliónyi virág- s csillagaival, hol a nyári égen mennydörgés, az ágak között csalogányok szólnak; e szép, bájló világ mindazon szeretettel, melyet örömremegve sejdített, azon barátsággal, melyről ifjú korában ábrándozott; e világ, melyben pontként eltűnik, s melyben fáradnia kell, hogy valamivé legyen; ó, nem! – előtte a terem áll kínai tapétjeivel, száz viaszgyertyáival, tüköreivel, zenészeivel; előtte áll ez érzéketlen sokaság, barátság s szeretet nélkül – s itt fejlődjék a szív?
Még ha hitet hozna magával! – akkor bíznék az asszony nyájas tekintetében, s örülne a gondolatnak, hogy szerettetik; akkor örülne úgynevezett barátjai meleg kézszorításainak s az ajánlkozó szívességnek, mellyel mindenki elébe lép; de hisz ő emberismeretét gyermekszobájából magával hozza a világba. Nevelői, kik meg nem gondolák, mi rossz szolgálatot tesznek a gyermeknek, kinek ifjú életét azon szomorú tapasztalásokkal keserítik, melyeket nekik is jobb volna felejthetni, jókor emberismeretre taníták őt; ő tudja gyermekségétől fogva, mi semmirevalók az emberek, s hogy bennök bízni nem lehet; tudja, hogy az asszony csalfa, s hogy ha csalódni nem akar, legföllebb éldeletet kereshet karjai között – hová forduljon ez ifjú érzelemvágyódó kebellel?
Kiket lát, kik korához legközelebb állnak, kiket köre leginkább magasztal, szívének ismeretlen nyelven szólnak. Bármi rossz volt is nevelése, iskolakönyveiben legalább megvolt az erény tisztelete még, hazájáról tanult, s hogy érte meghalni szép; tanult vallásról s emberszeretetről, s hogy dolgoznunk kell s áldoznunk embertársainkért. Most más erényekről hall. Itt csak a csábító bámultatik, csak a játéknak s feslettségnek van költői oldala; itt minden szabad, mi divatszerű, s minden az, mi a közönség körén, bár rosszban is, túlmegy. Mit árt, ha más szenvede általad, csak te ne únd el magad; istennek fognak tartani, ha látják, mennyi áldoztatott örömödnek. – S vajon az ifjú sokáig fog-e ellentállni ez oktatásoknak, nem fogja-e titkolni előbb nemesebb érzeményeit, később követni azon ösvényt, melyen kívül – mi az ifjú kebelnek legszükségesb – körének tiszteletét el nem nyerheti? S bámulhatjuk-e, ha mint társai, ő is előbb-utóbb a zoológiára veti magát, s lovakat vesz s kutyákat, s ezeknek adja egész szeretetét, egész barátságát; ha büszkesége az, hogy lovai jobban futnak, vizslái feszesebben állnak; ha nem is vágyódik más kör után, mint melyet istállóiban talál, hol barmai között legalább magasabb lénynek érezheti magát. Lehet-e rossz néven vennünk, hogy oly szorgosan göndöríti haját keskeny homloka körül, hogy mellényében bízik, csudálatosan fényesített csizmái ragyogásának örvend, s felcifrázva úgy, hogy a világ első szabója nem képzelhetne szebb ideált magának, megelégedett mosolygással tekint körül, mintha gondolná: a belvederi Apolló, kinek Chevreuille vagy Blein nem szabta ruháit, oly szép, mint ő, nem lehet! – Vagy ha végre, ő is egyike akarván lenni azon hatalmasoknak, kik minden szépet s nagyot merész ajkakkal porba húznak, sima gyermeki arccal minden erényt tagadni kezd; ha magát nagynak véli, midőn a legaljasabb érzelmeket affektálja; s félig istennek; ha meg tudja mutatni, hogy az emberi élet, mint az állaté, e föld körén túl nem halad; vajon őt lehet-e okozni? Büntetlenül nem lehetünk jobbak; s nem rosszabbak, mint a kör, melyben élünk; s ha maga a férfi nehezen áll ellent a közvéleménynek: miként lehetne várnunk, hogy ő, ki mindenre inkább vala nevelve, mint lelki szilárdságra, arra elég önállással bírhat?
Ő eléggé meg van büntetve. – Nincs emberi szív oly nyomorult, melyet mindez sokáig kielégíthetne, s ha egypár rövid évig örömének mámorában minden magasabb vágy elnémult is, mit tegyen, ha végre e részegség elmúlt? – Ó, s mindazon végtelen örömet, melyet Isten ifjúkorunk számára teremtett; mintha azt akarta volna, hogy a nehéz földi útnak legalább kezdete szép legyen, hogy legalább egy nyájas emléket vigyünk magunkkal nehéz bajaink közé – ő nem ismeri! – Őt a természet el nem ragadta nyájas csudáival, szemei nem követték soha a leáldozó napot, nem függtek a tiszta egen egyes csillagait várva; neki nem zengtek csalogányok; – ő nem könnyezett soha a haza szent nevénél; feldobogó szíve nem inté őt soha, hogy keblében is van valami, mi nagy tettekre készül! – S tudja-e ő, mi az, egy asszonyt szeretni? szeretni ifjú lelkének egész erejével, keblében hordani képét s nem merni nevét kimondani, remegni, ha jő, megfeledkezni magunkról, ha vele szólunk, éltünket adni egy tekintetért, s mindazon kínzó örömöket, azon keserveket, melyeket a világ kincseért föl nem cserélnénk, a boldogságot, mely szemeinket könnyekkel tölti, ismeri-e, ismeri-e ő? Ó, nem – ő mulatott! S nem kell-e hát szánnunk őt?
A merészség, mellyel egy steaple-chase-en lovagolt, elég vala őt dicsővé tenni; az idő, melyet öltözködésre szánt, elég egy szebb kitüntetést szerezni magának; az ész, mellyel mások balgaságait utánozá, elégséges való tudományok mívelésére; s mégis – lám ifjúságában nem volt egy nagy gondolat, melyre visszatekintve, lelke emelkednék!
Pár évig talán még ifjúnak képzeli magát – a nagyvilágban férfiak majdnem éppen oly állhatatosan ragaszkodnak ifjúságuk színéhez, mint nők –, egypár évig talán folytatni fogja előbbi életmódját, külső bájak helyett, mint hiszi, eszével tündökölve – de még mindig tetszeni vágyva s remélve. Minden hiba, minden gyengeség, melyet észrevehet, tulajdona; kötelék oly szent nincs, melyet egy elmésségnek föl ne áldozna, név oly tisztán nem ragyog, hogy be ne mocskolná egy szegény kényszerített nevetésért. Éjeket virraszt egy kis nyomorult bonmot-n gondolkozva, míg végre föllelé, s házról házra hordva nagy szüleményét, egy mosolygásban aratja dicsőségét; míg fáradságosan kivítta, hogy a világ leggonoszabb, legszívtelenebb emberének hirdettessék. De ez is eltűnt. Minden századnak megvan nagy férfia, kit csudál, s minden télnek teremhőse: Ő érzi, hogy ideje lejárt, érzi, hogy dicsőségének vége van. Ő lovagolt, táncolt, egy pár asszonyt elcsábított, szóval éldelt mindent, mit az ifjúkor a nagyvilágban nyújt, a kevés eszme, mely fejében egykor feltámadt, kigőzölgött, szíve üres, élete unalmas – házasodnia kell.
Kivel? – az mellékes dolog. Bizonyos csak, hogy az gazdag, s hogy a nő nem fog hiányzani. Neki üres házába asszony kell, egy lény, mely nevét viseli, birtokát osztja, a város divatos körét termeiben elfogadja, s ezt azon körben, hol a szerelem sorsjátékból rég üzletjátékká vált, könnyen fel fogja találni. Legyen nyájas, elmés, vigyázzon hírére s a külső formákra; – ő többet nem kíván.
Ő nem keres szerelmet; ha váratlanul találkoznék is valaki, ki őt szereti, nem hinné neki. Ő gazdag, s ki állhat jót, hogy nem számolás vala, mi szerelemnek látszott? Ha a parasztlegény, midőn a vasárnapi táncnál egy lánnyal találkozott, ki nyájasabb vala iránta, mint mások, s kezének meleg szorítását viszonzá, s elpirult, valahányszor szemeik találkoztak, magát szeretve gondolja: jól teszi. Nincs birtoka, nincs neve, melyet viselni szép, nincs semmije, egy bajteli életnél egyéb, mit mátkájával oszthatna, neki miért hazudnék valaki szerelmet? De vajon, ha mátkánk százezer franknyi jövedelmet, nagy nevet, fényt, társasági állást, szóval – mindent nyer kezünkkel, mit a világ kívánatosnak tart: éppen oly biztosak lehetünk-e, hogy csalódni nem fogunk? vajon meg lehetünk-e győződve, hogy a nyájasság, mellyel irántunk viselteték, egészen számolás nélküli vala? hogy tökélyeink között birtokunk eszébe nem jutott? s habár néha nevünk említésénél elpirult, s midőn melegebben szólánk hozzá, remegő hangon felelt s megzavarodott: tudhatjuk-e, hogy mindezt csak szerelem okozá? A játékos is remeg, midőn a kocka, melyen vagyona áll, megfordul, az ő keble is feszül; ő is zavarba jő, s miért nem a lány, midőn egész jövője forog kérdésben? Jobb absztrahálnia ezektől, jobb a szerződéshez tartania magát, mint azt a közjegyző föltevé, s abban nem áll semmi szerelemről.
Mi baj, hogy a férj, fényes termeibe, hol magát majdnem oly idegennek érzi, mint vendégei, hazatérve, ha nejével néha maga marad, csak unalmat talál? hogy azon pillanatokban, melyekben a szívet emlékezet vagy bús sejdítések nyugalmából fölverik, nejével érzeményeit nem közölheti? hogy soha egy meleg szerető szó nem hangzik elébe? – neje elmés asszony, a város bámulja szépségét, s nem mondhatja senki, hogy valakit szeretne e nagy világon: a férjnek nincs mit panaszkodnia. Mi baj, hogy a nő csak hideg udvariasságot talál férjénél, hogy szívét színésznőkkel s a kártyaasztallal osztja; – szabadon költhet, az egész város magasztalja divatos öltözeteit, s körülötte imádó sereg csoportozik. Nincs boldogabb pár egész Franciaországban, s ha nem ragaszkodtak is soha egymáshoz, legalább elválni nem fognak, hisz ők nem gátolják egymást örömeikben.
S így múlik év év után, s így jő az aggkor. A férfi ősz fürtjeit nem titkolhatja többé; az asszony elvénült s átlátá, hogy a világ is tükörhöz hasonló, melyből angyalarc mosolyga feléje, míg ifjú volt, s melyből most, midőn elaggott, redős rém agyarkodik reá. Ötven évig mulaták a várost, ezeren vigadtak nálok; most termeik hallgatókká lettek, s habár táncvigalmakat adnak néha még, s ha ilyenkor egy-egy gyermekök is megjelen a vendégek között, ők társasági kört nem képezhetnek többé magok körül; ki menne az unalmas vénekhez? – Visszatekintenek éltökre, s itt nincs egy szép tett, nincs egy pillanat, mely lelköket felvidíthatná; magok elébe néznek, előttök csak a sír áll; s így múlik végre napjaiknak szürke sugártalan estéje is, míg a vigadók nyugodni mennek, s éltökből más nem marad, mint gyermekeiknek dús örökség, családuknak hat heti gyász, halotti hirdetés az újságban s egy fél napi beszélgetés a város termeiben.
S ezért valának irigyeik? ezért hirdeté sorsukat boldognak a világ? Ifjúnak lenni s nem bírni semmit, min lelked fölhevülne; férfinak érezni magadat, s nem látni célt magad előtt, melyért fáradnál; elvénülni elhagyatva, s miután sírod eltakar: elenyészni nyom nélkül, mint a szél, mely a tájon átvonult, s mely, mihelyt elment, a leveleket, miket felrázott, ismét nyugodtan hagyá; eltűnni anélkül, hogy egy könnyet nyertél vagy csak érdemeltél volna! Van-e koldus szegényebb, mint ezek? – van-e boldogtalan, ki kevesebb való örömmel szállna sírjába?
De csak egy oldalát ismered a képnek, s nem ez a legszomorúbb. Ha férfit látsz, ki a nagyvilág szűk körében forgolódva, lelkének magas irányát elveszté: a gondolattal vigasztalhatod magadat, hogy benne nem vala semmi, mi őt magasabbra vezetheté. Nehéz kilépni a körből, melyben születtünk, de férfinak nem lehetetlen, s kit lelke magasbra hí, szét fogja törni láncait, s azon úton haladni, melyre nem születése, de lelkének természete vezérlé. – Ha a nagyvilág asszonya lép elédbe, kinek hideg keblét soha melegebb érzés nem rezgé át – neki szíve nincs, ő nem érdemli szánakozásodat. – De vannak asszonyok, kikről ezt nem mondhatod; asszonyok, kik arra teremtve, hogy boldogítsanak, szívük minden dobbanásával ellentmondanak az örömnek, mely körülöttük ajánlkozik. Van egy mennyei bélyege a jobb női kebelnek, melyet el nem törölhet a külvilág. Állítsd magasra vagy alant, öröm vagy bánat közé: kinek ezt adá végzete, változni nem fog; bármi történjék körülötte, a szív megmarad régi helyén, egyenlőn gyenge s emelkedő, egyenlőn boldog a koldus rongyai között, ha szerelmet találhata, egyenlőn keservteli a hercegnő bíbora alatt, midőn magát elhagyatva látja. S mit tegyen ő? hová forduljon teli keblével? Neki kilépni nem lehet a körből, melyben született; mint a virág, melyet termőföldéhez kötött a végzet, ő nem keresheti máshol szívének kielégítését; s vajon itt fel fogja-e találni? Ő, ki sejdítve, hogy nemének hivatása nem mulattatni e világon, más után vágyódik; ki át nem tudja látni, hogy minden ösztönök s tulajdonságok között, melyekkel a természet által felruháztatott, csak szíve haszontalan; ő, ki érzi, hogy keble, melyet annyian hidegnek s érzéketlennek mondanak, mint a szikla kemény fölszíne, visszhangot adna, ha szavaddal feléje fordulnál; hogy szeretni, boldogítani tudna ő is, mint mások, hogy szívében bájló virágozás rejtezik, mely termeinek gyertyavilága alatt nem fejlődhetett, de mely megnyílnék az első meleg szabad sugárnál – neki mit nyújt társaságunk? Szívének rokonérzet kell – s mulatság adatik; szíve fáj – s teremről teremre járhat, örvendhet, táncolhat; gond terheli – menjen a színházba s felejtse; szeret – száz udvarló tolong körülötte; s ez fogja-e kielégíteni keblét?
Keseregni látjátok – ó, ne gondolja senki, hogy a szív nem tudna örvendeni; hervadva áll, de ne képzeljétek, hogy midőn üvegházaitokban alig tarthatja föl törpe létét a cédrus, nem nőne magasra, ha a Libanon rokonföldjét foghatnák körül gyökerei; ne mondjátok, hogy vágyai a föld körén túl emelkednek, s hogy szerencsétlenségének oka ő maga, ki kívánatait a valónál magasabbra állítá. Neki szabadabb kör kell, melegebb éghajlat; de nem a földön, csak ott idegen ő, hol áll. Boldogságra teremté az ég őt is; e meleg kebel, mely magányában csak önmagát emészti lángjaival, nem azért adatott, hogy öröm nélkül vesszen el. Adj szerelmet neki, adj kört, melyben magát honosnak érezheti: s e szemek, melyeket eddig csak bánat könnyei áztatának, sírni fognak örömükben; a szív, mely annyi zaj között nem talála feleletet kérdéseire, föl fog dobogni egy halk sóhajtásnál, zajogni egy kedves ajk mosolygásai előtt. – De szerelem kell e kebelnek, szerelem; mit az élet egyebet ad, őt ki nem elégítheti. Értetni akar, eláradó szívét kiönteni egy más kebelbe; – nem ragyogás, neki a nyári nap melege kell, hogy virágozzék.
Ó, miért nem lehete neki ott születnie, hol keble szerethetett, a szegény polgári körben, melynek nyájas örömei után szíve, vágyaiban hivattatását mutatva; évekig sóvárgott. Hányszor nem néze fényes termeiből vágyódva a szerény polgári lakra, mely ellenökben áll; ő boldog lehetne körében. Látni egy házi kört, melyre léte boldogságot áraszt; férjet, kit az egész világ gondokkal terhel, de nem annyira, hogy nejének mosolygása nem felejtetné gondjait; a zajgó gyermekcsoportot; hol minden arcon annyi remény s oly nyájas emlékek mosolyganak az anya elébe; osztani kedveseinek örömeit s gondjait, vigasztalni kisdedét, ha bábja eltörött, s a férjt, kit éltének reménye megcsalt; tűrni mosolyogva, ápolni minden szenvedést, eltagadni magától szükségeit, hogy több öröm viruljon kedveseinek útjain; gyűjteni garasonkint, hogy a nehezen felhalmozott kincs, ha ő majdan nem lesz, kedveseit boldogítsa; egyesítni annyi gyönyört s bánatot, annyi nagyot s csekélyt az egy szerető kebelben, mely néha könnyekben árad el, de soha semmit el nem taszít magától, soha nem mondja: elég, többet nem bírok; angyala lenni e kis mennyországnak, melyet maga alkotott; egy áldásként lebegni a nyugodt ház tűzhelye körül, melyet áldozatival oltárrá szentele; szeretni, egy szóval ez az; mi után szíve vágyódik, miről éltének első percétől mostanig álmodozott.
De vajon remélheti-e ezt? Az ezrek közül, kik e körben élnek s éltenek, látta-e valaki ifjúsága álmait teljesülve? s bízhatik-e sorsában? ő, ki tudja, hogy éltének csak ez egy csalódása vagyon, hogy a jövő ez egy kockán áll, hogy reménye nem maradt, ha ez egy eljátszatott!
S ha mégis bízni akarna, ha sejdítve, mit mer, tudva, mit tesz, mégis egész szívét akarná adni a férfinak; ha boldog akarna lenni, bár csak egy napig is; ha egyszerre akarná éldelni éltének egész kincsét, inkább egy pillanatig érezve dúsnak magát, semhogy koldusként a sors naponkinti adományiból éljen, semhogy tovább tűrje e puszta gyönyörtelen életet, melyben a szív elvénül, anélkül hogy egyszer sebesebben dobogott volna érzelmében: – szabad-e szívét követnie?
De ha a szív nem azon körből választott, melyből választania szabad vala; ha az, kiért fölhevül, vagyontalan, vagy ha más nemességet nem mutathat, mint melyet Isten keblébe teremtett, föllengző érzeményeit: – szabad-e szívét követnie? szabad-e föláldoznia azt, mit nem becsül; elvetni magától fényt, nevet, birtokot s az egyhez ragaszkodni, kit lelke választott, kinek szeretete által gazdagabbnak érzi magát, mintha e világ kincseit bírná? – Ó, csalódás! Mi egy szív, hogy érte annyi előítéletet föl lehetne áldozni? mi egy kebelnek bánata vagy öröme, hogy érte a fényes címer tisztasága vesszen, vagy az elaggott fukar számolásairól lemondjon? Praktikus a kor, melyben élünk, s a szülék nem engedhetik, hogy világos vesztének induljon gyermekök; hogy e világon, hol az ő fogalmuk szerint a szerencse oly hely, melyre beléptibér nélkül senki sem juthat, s hol csak az tanyázik, kinek pénze van: hol, mióta Ádám vétke által halandókká váltunk, arról kell gondoskodnunk, hogy éhen ne haljunk – leányuk csak szívét kövesse, csak szerelem után induljon, e tőke után, mely tizenöt év alatt éppen úgy elenyészik, mint a valódiabb hat percentes kettőztetik; – ők nem engedhetik, hogy leányuk nemtelen karjai között találja boldogságát, hogy nemtelen gyermekeket szorítson kebléhez, hogy nemtelen körben érezze a szerelem boldog elragadtatásait; mit mondana a világ, ha őt így mernék boldogítni? Ők jobban gondoskodtak gyermekökről, midőn helyette választának, minden meg volt fontolva, minden kiszámítva terveikben, csak a szív nem, mely mint a delejtű, észak felé fordul, de a józan kormányost nem akadályozhatja, hogy éppen délnek ne vegye útját.
Miként is lehetne másképp? Szülői jó emberek talán, legalább olyanok, kiket azoknak neveznek. Ők szeretik lányukat; tűrhetően nevelték, vagyonát szaporították; gondoskodtak felőle, mint csak lehetett; ha valamit kíván, ők mindent el fognak követni teljesítésére; ha baj éri, vigasztalhatlanok lesznek; ki tehet róla, hogy nem tudják, mi kell boldogítására? Az életnek azon korához érve, hol a legfellengzőbb lélek elveszti szárnyait, minden ember kijózanodva csak fejfájásra emlékezik, s nem arra, hogy részegségében boldog vala: miként értsék ők az érzeményt, melyet éltökben talán soha sem ismertek? – Hányan vannak, kik való szerelmet éreztek? Ha szerelmünkről szólunk, mindenki azt hiszi, hogy megértett, mert szavainknál mindenkiben emlék támad, mely arra inti, mit ő szerelemnek nevez. De beszéljük el csak, mit szerelmünkben tevénk, s ugyanazok, kik előbb egyetértve mosolyogtak, bámulva fognak nézni ránk. Kérdezd őket mind egyenkint, s nyugodtan fogják mondani, hogy szerettek; s kérdezd a szerencsétlent, ki éppen pisztolyt tölt magának, s ő is azt fogja felelni: szeret. S ugyanaz-e ez? ugyanaz-e a patak, mely nyugodtan a völgyön átkígyózik, s egy darab eget sző a mezőbe, s a feldagadott záporár, mely dörögve futja végig útját, s amint halad, a földet fölszaggatja, s rohanó sziklák alá temeti virágozását? Mit a szív kíván, azt csak rokon kebel sejdítheti, de ész nem követheti hideg számolásával; mit szenvedély tesz, arról csak szenvedély ítélhet. S ők értsék-e leányukat, ők, kik annyit tapasztaltak, hogy végre megfeledkezének természetükről; a nagy úr, ki életében annyi minden után fáradott, hogy szívére hallgatni ideje nem maradt – a nagy dáma, kit talán hasonló kényszerítés vezetett férje karjai közé, s ki végre, mert sorsát nem változtathatá, elhitette magával, hogy boldog, s hogy másképp nem is lehete azzá; s most leányának például önmagát fogja fölhozni, s lelkiismeretét a gondolattal megnyugtatni, hogy ő is lángolóan szeretett, s mégis él! mintha a szív nem doboghatna ötven évig egyetlen egy öröm nélkül!
Fogják-e hinni, ha leányuk mondja, hogy szerelme nélkül nem élhet; hogy a fa, melyet szél megráz, melynek tavasz százszor meghozza s tél elveszi virágait, melyet a villám lesújt, de míg él, semmi ki nem mozdíthat helyéből, erősebben nem ragaszkodik anyai földjéhez, mint az asszonyi kebel kedveséhez, s hogy leányuk szívét anélkül, hogy széttépnék, nem szakíthatják el a tárgytól, melyet megragadott? Ők józanabbak, mint hogy ezt hinnék, ők el fogják felejteni, hogy húszéves szívnek más örömök kellenek, mint melyeket ők hatvanéves tapasztalással magoknak képzelének; s kik talán a gyermeket nem láthatják sírni egy percig anélkül, hogy szemeik könnyekkel ne telnének, el fogják rontani életét, anélkül hogy eszökbe jutna, mit tesznek.
Ó, szomorú vakság! Nem elég-e, hogy az asszonynak egész jövője egy határozattól függ, mely után visszalépni nem lehet? hogy az élet küszöbén állva, azon korban, melyben a férfi száz frankról nem adhat törvény szerinti kötelezvényt magáról, az asszonynak ott, hol egész jövője forog kérdésben, már választania kell? hogy azon korban, melyben még semmit nem tud, senkit nem ismer, egy rövid szócskával mondja ki egész jövőjének ítéletét; – nem elég-e ez? s még meg kell-e őt fosztani e pillanatnyi szabadságtól is? Szíve talán jóhoz vezette volna őt; az ég a szívnek nem hasztalan adá gerjedelmeit, s az emberismeret, melyet tapasztalás nem tanít, melyet a férfi sokszor egész életében hasztalan keres, talán titkon felszólalna az ifjú kebel hajlandóságaiban; s ha csalódott, legalább egy pillanat vala életében, melyben magát boldognak érzé; egy pillanat, melyben a holnapnak bátran mondhatá: jer, nem félek tőled; melyben Istenhez imádkozék: adj életet, s nem kérek egyebet; egy pillanat, melyben mintegy napsugár fut végig életén, s mint ugyanazon egy sugár meleg érintése alatt a lavina végfüggeléke elolvad, s az egész tömeg dörögve a mélybe szakad, s a vízesés fölött szivárvány boltozik, s egy viola felnyitja kelyhét, s az egész földön minden él, minden újul, minden változik: úgy lelkében száz érzemény, száz nem sejdített öröm s boldogító remény támada szerelmének teremtő hatalma alatt – legalább egy emléke maradt volna, egy fénypont, melyhez visszatekintve, szemei könnyekbe lábadnának, melynek sugárai, mint a lealkonyodott nap, egy világos vonalt hagynának láthatára fölött. De ti nem hagytátok neki ezt sem. Az elítélt gonosztevő egy nappal halála előtt szabadon választhatja étkeit, s a társaság, mely elkárhoztatá, még örömöket állít élte határira; a hernyó, mely földön csúszik, mint lepke felszáll, s virágok között tölti rövid élte végperceit: csak az asszonynak nem kell-e egy percig örvendeni e bájló világon?
S kinek karjai közé fektettétek lányotokat? Te apa, ki ősz hajakkal sírod felé haladsz, kinek ő férfikorát örömmel tölté, agg napjait szeretettel; kinek neve az első vala, melyet gyermekajkai rebegtek, mintha hozzád akarna folyamodni, hogy támasza légy az élet vészei között – kire bíztad leányodat, ha majdan nem leszesz? Te anya, ki egykor magad szenvedél, ki tudod, mennyi bánat fér meg egy asszonyi kebelben – kit választál árva gyermekednek támaszul?
Ó, ne féljetek! a név, melyet visel, szépen hangzik; a család, melytől származik, századokig állt fenn, míg erős töve e gyenge beteges ágacskában végződhetik; őseinek nem hiányzik egy érdemük, vagyonából nem hiányzik egy frank, mely minden fény és kényelem megszerzésére szükséges! – mi baj, hogy szíve nincs; mit árt ez? Ha keblében nem dobog egy nemesebb ér, ha agyában nincs egy gondolat, mely őt a sárból kiemelné, ha nőjével csak testében párosulhat, mert benne lélek nincs, mely az: asszonyi szerelmet érthetné vagy viszonozná; vagy ha nem is szereté nejét, s kit könnyelműen választott, könnyelműen elhagyja: a különbség, mely a házasok belseje között létezik, mely szíveiket s lelköket távol tartja egymástól, mésalliance-ot nem tesz; s bármily magasan álljon az egyik, bármily alant a másik, ki meri mondani, hogy nem együvé valók, ha címeik hasonlóan hangzanak? ki meri állítani, hogy a lány nem vala jól kiházasítva, ha cselédei fényes köntösben állanak kocsija mögött, s ő gyémánt s gyöngyökkel takarhatja búterhelt fejét? – Csak ő tudja, mennyit vérzett e szív, csak ő, mennyiszer könnyeztek e szemek éji vigalmai után.
Boldog még, ha lemondani tanula, ha magába vonulva elfelejté első éveinek nyugtalan reményeit. De jaj, ha a szív téli álmából fölébred, ha az érzemény, melyet Isten keblébe teremte, széttörve láncait föltámad; ha miután évekig szenvedett, sírt, hallgatott, végre lelkének egész erejével, sokáig elfojtott szívének minden lángjaival egy férfinak karjai közé veti magát, nem remél, de mert kétségbeesik, s már nem tűrheti elhagyatottságát tovább: jaj neki! a világ elmondja a bűnöst árva feje fölött. Ó, mert ő nem tanult színlelni; nem tud fátyolt borítani érzeményei fölébe, nem tud hízelegni annak, kit utál, közönyösnek látszani ott, hol érez – mert szeret! – A világ asszonya nyugodtan éldelheti örömeit, ő az erény szavait hordja ajkain, ő pontosan ragaszkodik mindenhez, mit az illedelem kíván, ő oda nem vetette magát, s pirulás nélkül léphet fel társai között; de nem úgy az asszony, kiben tartalék nem vala, ki óra szerint nem tudá kimérni szíve dobbanását, ki nem számolá, nem méregeté érzelmeit. A világ, mely erényt nem keres, nem engedi, hogy formái büntetlen megsértessenek. S mi marad még hátra? – a szerelem. – Ó, ha az marad, ha ő, kit a világ elűze magától, kedvesének karjai között menedéket talála, ha érzi, hogy minden áldozata nem vala hasztalan: akkor nincs mit panaszkodnia; az nem vesztett, ki e világot egy szívért fölcserélte; – de ha ez is csalt – s hányszor nem történik ez –, ha ez sem marada hív ígéretéhez… Ó, akkor sírjatok fölötte!
Jaj, még egyszer jaj az asszonynak, ki a nagyvilágba szívet hoz magával! Sorsa ragyogni, tetszeni, éldelni; minden, mit ennél többet kíván, vesztéhez vezeti. Legyen hiú, legyen önző, legyen szívtelen, s boldog lehet; szívének első szerelmi dobbanása örömének végpillanata vala. Vessen meg erényt, embereket, mindent, mi szentnek tartatik: de hódoljon a társaság előítéleteinek, s tiszteltetni fog; egy óra, melyben köréről megfeledkezve érzelmét követé, s elveszett. Jaj az asszonynak, de jaj a társaságnak is, mely azt, min a férfikebelnek emelkedni kellene, a nőt lealázta. Az asszonyi méltóságnak sértése nem lehet büntetlen, s ha körültekintünk, látjuk, hogy minden társaság úgy áll alantabb vagy magasabban, mint nőit helyezé. A gyermek, kit szolganő ringata karjai között, az ifjú, ki szívének első gerjedelmében csak hiú, szívtelen hölgyet szoríta kebléhez, a férfi, ki háza körében nem talál senkit, kit hasonlójának nevezne, s a nőben, kivel nevét s birtokát, de nem szívét osztja, inkább érzékeinek szolgálóját vagy éppen terhet lát, mint egy hív kebelt, mely az élet gondjait vele osztaná – nem állhatnak magasan. Kit magukhoz fölemelni nem akartak, a nő maga után vonja őket is süllyedésében; ők porba tapodták azt, mi által egyedül boldogok lehetünk, s porba fognak hajolni utána.
Ó, te szegény nép embere, kit ezer gond terhel, kinek küszködni kell minden falat kenyérért, kinek boldogsága többnyire csak azon kevés pillanat, melyben bajaidat felejtheted, ne irigyeld a gazdagot fényes csarnokában; s ha éjszaka, az elhallgatott utcákon végigmenve, kivilágított ablakaikból víg zene hangzik le hozzád, s eszedbe jut: mi boldog lehetnél, ha a fényes lakomának csak morzsalékját vihetnéd is gyermekeidnek – ne gondold, hogy ők, kik fenn lakomáznak, boldogok.
A drága étkek, melyek után ízed vágyódik, nekik nem több, mint mindennapi kenyered, s az aranytál, melyen hordatnak, nem ad annyi önérzetet, mint a gondolat, hogy magad szerzetted. A tisztelet, mellyel szomszédid felőled beszélnek, téged úgy boldogít, mint őket dicsőségük; ha vasárnap új köntösben sétálni mehetsz, vagy egy élet fáradsága után pár száz frankot gyűjtél, te is pompásnak, te is gazdagnak véled magad, mint ők legdivatszerűbb hintóikban s felhalmozott aranyzsákjaik között. S vajon mondd, a nő, kit csak szerelem vezete karjaid közé, kinek vonzalmáról biztos lehetsz, mert birtokod nincs, melyet veled osztana, nem boldogít-e öleléseivel? nem szoríthatod-e gyermekeidet kebledhez? nem mondhatod-e büszkén Isten s világ előtt: hogy tiéid, kétszer tiéid, mert véres verítékeddel tartottad, s mert éltökben nem vala egy víg óra, melyet nem e két kéznek munkája szerzett? Lám, ezt a büszke úr nem éldelheti cselédjei között; s vajon rajtad áll-e panaszkodni, kinek az ég szívet adott? vajon te mondhatod-e szegénynek magadat, ki még annyit áldoznál? – Ó, nézd őket, kiket oly boldognak véltél, szomorú vigalmaik között; nézd, miként küszködnek az unalom ellen, mennyit fáradnak; csakhogy e pár napi élet valamivel rövidebbnek látszassék; hallgasd beszélgetéseiket, melyek a tegnapnál továbbra vissza, a holnapnál előbbre nem terjeszkednek; nézd őket házi körükben, hol magokat otthonosoknak nem érzik, hová szívet nem hoznak, hol szívet nem találnak: s mondd, vajon kívánkozol-e még e körbe, melyet egykor oly szépnek képzelél? a végzet oly mostohán bánt-e veled, mint gondolád? Sok éldeletet látsz magad körül, melyben nem részesülhetsz; de kiknek adá, azoktól a sors elvevé a kívánatot, s ők nem gazdagabbak náladnál. Élted egy hosszú, fárasztó napszám, s ők pihennek és vigadnak; de te tudod, hogy gyermekeidért fáradsz: ők nem merik gondolni, miért éltek; sírod fölött egy kis kereszt fogja viselni nevedet, s egyévi hó talán elég leend eltörlésére, felettök mauzóleumok állanak; de téged egy könnyező család követ végutadon, őket zsoldosok – nincs mit panaszkodnod.
Fogd körül férfias karokkal kedveseidet, pihentesd fáradt fejedet a hű nő kebelén, lásd felnövekvő gyermekeidben jövődnek támaszát, s áldjad Istenedet, hogy éltednek ennyi szeretetet adott; s ha netalán egy szánakozó tekintet érné szerény boldogságodat, ha a dús megvetve merne nézni rád, mert mélyebb körben születtél, mert szegényebb vagy: akkor emeld föl fejedet emberi méltóságodban, s feleld neki, hogy mint a hó, úgy az ember is, sokszor annyival tisztább, mennyivel alantabb fekszik, s hogy legmagasabban az áll, ki legtöbbet szeret.
Van minden ember életében egy időszak, melyben politikai eszmékért lelkesedik. Optimista, ha az emberek tulajdonait tekinti; pesszimista, ha jelen állapotjokról gondolkozik; minden ifjú felhíva gondolja magát, hogy az emberi nem jótevője legyen. Az emberi nemnek szenvedéseit látva, s mi közel áll ezredek óta az igazsághoz, s mint tántorog s habozik szüntelen bizonytalanságban, majd öntudatlanul közelítve céljához, majd ok nélkül eltávozva tőle: miként ne töltené lelkesedés az ifjú keblét, miként ne akarná lerántani a fátyolt ő is, mely oly gyengének látszik, s mégis lehetetlenné teszi azt, kinek szemét takarja? Ő, ki még nem tudja, hogy az ok nem a fátyolban, hanem a szemben fekszik, melynek hályogát eddig még nem bírta senki lerántani anélkül, hogy a vakságra teremtett faj feljajdulva a látás percnyi kínjai után, nagyobb vakságba vissza ne süllyedett volna. Ki nem emlékezik életében a korra, melyben Brutus vagy Caesar szívét érzé dobogni keblében, melyben egy szép plátói közállományt akart fölállítani az emberek között, s a legcsudálatosabb, legóriásibb jövőt valószínűbbnek tartá, mint azt, hogy belőle közönséges ember váland. Gondolj vissza iskolaéveidre, hány nagy ember vala köztetek? s hová lettek? – Az egyik vámtiszt, egy másik valami minisztériumban írnokoskodik, egy talán ügyvéd vagy kamarai követ, a többiek eltűntek; vagy ha az ezerek között egy kivált, s felkapva a történet erős karától nagy s hatalmassá lett, ha ezerek közül egy kilépett, kinek neve inkább hangozik a többieknél: vajon ki ismerne rá, a gondok alatt legörnyedt férfiban ki keresné az ifjú bajnokot, ki egykor emelt fővel oly könnyen haladott magas célja felé? Ó, mint gyermekek, ki hitte volna közülünk, hogy felnőve majdan ily aprók leszünk?
Álmak kora az ifjúkor, s bármi praktikus, bármi száraz legyen a tárgy, melyhez fordul: ő költő marad a mindennapi élet iparkodásai között is. Miként tárgy oly csekély nincs, mely a fölkelő napnak sugáriban nem vetne nagy árnyékot, s érdek nincs oly csekély, mely nem nyomna nehezen életünk mérlegében, ha szívünket tesszük hozzá: úgy nincs semmi oly nehéz, mit az ifjú karjaival megragadni, semmi oly fönséges, mihez fölemelkedni nem merne; – legyen asszony vagy hazája, miért szíve dobog; halhatatlanság vagy egy nyájas tekintet, mi után vágyódik: ő hasonló lelkesedéssel fog hevülni mindkettőért. Éppen e költői felfogás az ok, melyért az ifjaknál annyi politikai lelkesedést találunk. Ha az ifjú látná, hogy a közjót s azon fenséges eszméket, melyekért fölhevül, a dolgok jelen állásában csak kevéssé fogja munkásságával elősegíthetni; ha sejdítené, hogy a szabadságért hihetőképp csak dikaszterialiter dolgozhatik, hogy csak egy adott kis körben fáradhat a nagy egészért, csak kis léptekkel haladhat; kis lemondásokkal áldozhat: eltérne az örömtelen ösvényről; de ő nagy áldozatokat vár, s ez az, mi őt ellenállhatatlanul a pályára hívja, s mi által még a legszárazabb írnok is költői érzettel ül először a munkaasztalhoz.
Engem a politika, mint már a mondottakból láthatod, első ifjúságomban nem érdekelt. A szívtelen mód, mellyel atyám minden közdolgokról szólt, s még inkább kedélyem, mely ábrándozásra, s nem tettre van teremtve, jókor elidegenített e mezőtől; s habár nem érdek nélkül, nyugodtan nézém a történtek kifejlődését, melyeknek megváltoztatására keblemben erőt nem érzék. – Most nézetem változott e részben is. A kör, melyben élünk, nem lehet befolyás nélkül azon ösvényre, melyet követünk; a gyenge enged, az erős ellentáll társasága közirányainak, s végre mindenki, bármi önálló legyen, miután egy társasággal soká érintkezésben volt, ha nem követé is irányát, legalább küszködve ellene, máshol fog állani, mintha vele soha érintésbe nem jő. – Én mindig gyenge valék; engedve minden hatásnak, boldog, ha egy nyájas, lemondva mindenről, ha egy komorabb pillanat vonula át lelkemen; ingadozva mint a nád, mely nem változtatva helyét, gyenge még arra is, hogy törjék; önállás nélkül, mint az ág, mely a folyótól elragadva a part bokrain néha megakad, s ismét elsodortatik, s majd iszap, majd tiszta habok között lebeg: – én társaságom behatásainak soha ellen nem állhaték; s így természetes, hogy midőn mindazon emberek, kikkel éltem, majdnem kizárólag politikával foglalatoskodtak, én is megbarátkoztam végre e gondolattal, ha atyámnak kérelmei, ki minden levelében tettre intett, s maga azon eluntság, melyet munkátlan éltemben érezék, nem ébresztik is fel vágyimat. S ha nem is annyi reményekkel s elragadtatással, mint más hasonkorú ifjak, mégis nem benső megelégedés nélkül készülék az ösvényhez, melynek végén, mint gondolám, dicsőség vára rám!
Dicsőség! komoly, rejtélyes szó; mily Isten vagy ördög adá neked a hatalmat, melyet lelkeink fölött gyakorolsz? miért dobog a szív örömtelen képed előtt? Halhatatlanságot ígérsz? de hát oly édes-e fennmaradni e világon, hol csak szenvedénk? oly bájoló tovább élni az emberek emlékeiben, azok között, kiknél szerelmet nem kerestünk s nem találtunk, kik üldözének s kiket mi megveténk? oly fönséges-e nyomot hagyni e szegény világ sarában, nyomot, hogy az utánunk jövő eltévessze szerencséjét, mint minmagunk? Nézz ki ablakodon; nézd az átmenőket mind egyenkint: a fáradt munkást, ki mezejéről hazatér, a cifra uracsot gondolatlan arcával, az örömleányt, ki keresete után jár, s utána a tudóst, ki tudatlanságát rendbe szedve, bohócok csudájává vált – s vajon, ha mindezek nevedet tudják, ha mindezek éltednek első pillanatától az utolsóig ismerik tetteidet: boldogabb volnál-e azért? S más-e hát a dicsőség? szerezhetnek-e többet legfenségesebb tetteid, mint ez? egy nevet a sír után, egy szóval többet az emberi nem szókönyvében, s ez készti dobogásra szívedet? – ezért fáradsz s áldozol? ezért mondasz le élted kellemeiről, szíved legszentebb érzelmiről? Mintha az emberpor, melyet megvetél, arannyá válnék, ha halomra gyűjtetik; mintha hét város, ha mint Homér halála után, születésed fölött harcra kél, fölérne egy szívvel, melyet éltedben tiednek nevezhetél.
Körülted ajánlkozva áll élted; a természet bájló csodái, melyeket Isten alkota, s azon szebbek, melyeket szerelem idéz e világba, nyájasan intenek feléd; de szíved delejtűként a dicsőség hideg éjszakjához fordul, s a tér hasztalan virul, szívek hasztalan dobognak érted. – Jaj annak, ki hozzád ragaszkodik! Mint a Vezúv virágozó alját elborítja csillogó tűzfolyamával, mint a vész ledönti a fát, mely ágaival föltartá rohanását: ilyen vagy te; ragyogsz – de szerencséd romja fölött; haladsz – de pusztaság jelöli utadat. S ha végre elérted célodat, ha fenn állsz a tetőn, melyre a szem szédelegve követ, ha erős karokkal te is felírtad nevedet a történetek könyvébe, e nagy emlékkönyvbe, melyben az emberiség oly kevés való barátot talál; ha nagynak neveztetel, ha remek, ha csuda vagy az emberek között: mit nyertél? nyugalmat; – nyugalmat, mely a szerény munkásra úgy vár, mint rád, melyet minden fáradott feltalált, habár soha ajkak nem fognák kimondani nevét sírja fölött. S nem vagyunk-e hát őrültek mind, kik dicsőségért fáradunk? őrültek, ha az élet örömeit magunktól eltaszítjuk, őrültek, ha a tapsnak örülünk, mely a kötélenjárót, midőn toronyra hág, éppoly hangosan követi, mint a triumfátort capitoljához; kétszer őrültek, hogy vesztettnek véltük az időt, melyet kedveseinknek szentelénk, s csak azon órákat haszonnal töltötteknek, melyekben úgynevezett nagy célokért fáradva az örökké háladatlan sokaságnak éltünk. – Mintha azon pénz kamatoznék, melyet a nép között elszórunk, s nem az, melyet egyeseknek adunk; mintha minden bolondok között, kik e világon tanyáznak, nem az volna a legesztelenebb, ki való bolondságát annak áldozná föl, hogy más bolondoktól bámultassék.
S mégis kevés művelt ember van, ki soha dicsőségről nem álmodozott volna; voltak nekem is ily napjaim; – fájdalom, e csalódás, mint mások, nálam rövidebb ideig tartott, s különböző viszonyok engem e pályáról is hamar elűztek. Az erős, mint a tölgy a vészben, ellenállva ledöntetik az ellenkező sors csapásai alatt; a gyenge, mint a mag, melyet a fergeteg felkapott, csak helyét változtatja: de amaz újra kihajthat tövéből, ez körülhányatva elszárad. Ez volt végzetem.
Midőn Párizsba visszatértem, azon kevés ismerősök között, kiket e városban találtam, nem mutata egy sem több örömet jöttömön, mint Valmontné. Összekötve életem legszebb emlékivel, beavatva szívem legtitkosabb fájdalmaiba, ez asszony vala az egyetlen lény, ki helyzetemet érté, az egyetlen, kivel a múltról szólhaték; s nem fogod csudálni, ha az egykori hidegség helyett, mellyel iránta viseltetém, most a legvalóbb, legmelegebb barátsággal ragaszkodtam hozzá.
Nem függ talán semmi annyira a véletlentől, mint éppen érzeményeink. A pillanat, melyben valakihez közelítesz, s melyben szíved talán éppen egy rokon kebel után vágyódik; egy csapás, mely véletlenül mindkettőtöket ért; egy titok, mely közös köztetek, vagy csak egy beszélgetés tárgya, mely véletlenül összehoz, felbonthatatlan kötelékkel fonhat körül, s kik talán örökké távol álltatok volna egymástól, barátokká váltatok ez egy pillanat hatalma által; – mintha a természet mutatni akarná, mi balgatag s nevetséges minden, mit gyenge érzelgés egymásnak alkotott szívekről szól; mintha intene, hogy e világon, hol millió szív dobog, mely vágyaiban s szükségeiben a mienkkel rokon, s hol a barátság annyira természetünkben fekszik, hogy rá – mit gyermeknél s a népnél látunk – alig szükséges más, mint elfeledkezni előítéletekké vált tapasztalásainkról: csak rajtunk a hiba, ha barátot nem találunk; s így valék én Valmontnéval. Benne Júliámat látám; minden szó, melyet ajkairól hallék, házának bútora, a legkisebb tárgy, melyet körülötte láték, reá intett; s mint a rab más vigasztalást nem ismer, mint néha rostélyai között kitekinteni a bájló vidékre: úgy én Júlia egykori barátnéjával nyugodtabbnak, szerencsésebbnek érzém magamat, mint bárhol a világon. Valmontné nyájas vala irántam; nem vigasztalá s nem keseríté bánatomat; nem vádolá s nem menté barátnéját. Ha jöttem, örömmel fogadott, ha elmaradtam, nem panaszkodott; szóval – oly ügyesen kímélé kedélyemet, hogy társasága végre egyik fő szükségemmé vált, s minden emberek között talán Valmontné vala az egy, ki rám némi hatással bírt. Az asszonyok hatalma éppen engedékenységökben áll, mellyel a férfiakat sokszor arra bírják, hogy minek ellenállniok nem lehetne, azt a férfi akarni megszűnjék; s ki Valmontnét látá, a mindig engedőt, s engem, ki látszólag mindig önfejemet követve, végre mégis ott álltam, hol kíváná: – annak talán eszébe juthatott, hogy mi férfiak is, mint a világ egyéb uralkodói, korlátlanul parancsolunk, de többnyire csak mit mások akarának. – Különös tulajdona az asszonyi szívnek, egy kedvelt lényben testesítni reményeit. Megfosztva helyzete által soktól, mi a férfi életének főérdekét teszi, nem bírhatva hatalmat, nem vágyódhatva dicsőség után: az asszony kedvesében éldeli mindezt, s nem kevesebb állhatatosság s áldozatokkal küszködik e célok eléréséért; – s így Valmontné, ki, miután hosszú ellenkezés után végre a politikai pályára határozott, nem mulasztott el semmi alkalmat, nem sokallott semmi fáradságot, hogy új pályámon elősegítsen.
S miért? mert barátném – azt gondolám én –; mert mátkám – így szóla az egész város; s miután a közbeszéd végre hozzám: is jutott, s Valmontnét és minden tetteit nagyobb figyelemmel követém, fájdalommal kelle tapasztalnom, hogy azon érzemény, mely keblét irántam tölté, csakugyan nem barátság vala, mint egyáltalában minden érzemények között, melyek fiatalasszonyt férfihoz köthetnek, talán nincs ritkább a barátságnál. Asszonyok mindig több vagy kevesebb szeretetet hordanak kebleikben, mint hogy barátságot érezhetnének; s mi annak neveztetik, néha nem más, mint udvari köntöse közönösségöknek, sokszor előjátéka a legszenvedélyesb gyűlölésnek. – Valmontnénál ez utolsó vala az eset, fájdalommal kell megvallanom, magam valék oka, hogy úgy lett.
Gyengeségünk egyik következése az, hogy oly ritkán merjük kimondani az igazságot, s inkább halálos sebet verünk távolról valakinek keblébe, mint hogy a fájdalomnál, melyet szavainkkal gerjesztünk, jelen lennénk; s így tevék én Valmontnéval. Mihelyt a köz mendemonda, mely rólunk a városban terjedezett, fülembe jutott, ahelyett hogy nyíltan szóltam volna – mi legalább enyelegve oly könnyű vala –, kerülni kezdém társaságát; ő fölkeresett, én még inkább visszavonultam; kérdezett viseletem okáról, s hallgaték; föltett szándékom vala szabad maradni, s midőn Valmontné mindig nyájasabb vala irántam, s mindig több-több jelét adá barátságának: én csak új fortélyokat, új hálókat láték mindenben, s mert minden nehéz állásban a szívnek szenvedélyek kellenek, mi elején csak hidegség vala, hamar gyűlöléssé vált. – Nem hasztalan valának keserű tapasztalásaim; a bizodalmas szív, mellyel az ifjú egykor az életbe lépett, elveszté hitét az emberekben, s főképp itt, midőn magamat hibásnak vagy mást alávalónak kelle vallanom, mintegy akaratlanul hajlottam az utolsóhoz. Számolás, hideg, alávaló számolás, így gondolkoztam magamban, hogy is kételkedhetem, egy pillanatig is! Gazdag vagyok, nagy családból, szóval: épouseur; csoda-e, ha férjének kíván, s nyájas irántam és alázatos s mindenre ajánlkozó, csak hogy célját érje? Vagy nem nyájasak-e a többiek is, nem fogadtatom-e nyílt karokkal anyáktól s leányoktól, ahova csak megyek; s jutott-e valaha eszembe, hogy ez önmagamért történik, s nem inkább azon sokkal valódiabb dolgokért, melyeket bírok, s melyek, ha majdan egy szebb világba átköltözöm, mint jól kamatozó emlékeim maradnak özvegyem kezei között, s ezt, melyen ő hátramaradt, legalább széppé teszik? – De nem; ő hasztalan fortélyoskodik, hasztalan nyájas; egyszer csalódtam, s józan ember egyszernél többször nem csalódik a világon. Talán igazságtalan valék ítéletemben, s Valmontnéban egy szerető szívet taszíték el magamtól, de hogy tapasztalásaim után hinni nem mertem, hogy annyi férjvadászt látva, alávaló szándékokat gyaníték minden, talán ártatlan nyájasságban is, legalább bocsánatot érdemel; s ha ezen okoskodásokat magamnak tartva, Valmontnét gúny s nevetség tárgyává nem teszem, csak szánakozást érdemlenék kínzó kételyeimért, nem szemrehányásokat.
De másfél évet töltöttem a nagyvilágban, s inkább fölvettem szokásait, mint hogy ezt ne tettem volna. Az egész város tele vala beszélgetésekkel felőlem; ahová csak fordultam, kivel csak találkozám, barát vagy ismerős, jó- s rosszakaróm, Valmontnéról kérdezett, az egyik dicsérve ízlésemet, más kaján mosollyal nemeslelkűségemet, mindenki mátkám sorsát, kinek ily fényes jövő jutott; míg itt-ott egy vénasszony vagy agglegény a legnevetségesebb komolysággal tudtomra adá, hogy ő ezt jóval előbb sejdítette, s mihelyt Párizsba jövék, azonnal jósolá is.
Nem képzelheted, mennyit szenvedtem. A leggyengébb érintés, ismételve egy helyen, végre sebet okoz s fájdalmassá válik; a legártatlanabb szó, mindig s mindig felhozva, tűrhetetlenné lesz; s ha még a tárgy, mely előttünk szüntelen felhordatik, magában is kellemetlen, s az érintések között annyi karcolás éri keblünket? – Türelmem megszakadt, s nem szabadulhatva másképp, a nevetők sorába álltam, s önmagam kezdék enyelegni helyzetemen. Hisz Valmontné vala oka mindennek, így gondolkoztam magamban, ő nem érdemli kíméletemet, s ha fortélyai a város beszélgetése tárgyává tevének, lakoljon érte ő maga. Hogy gúnyolódva igazságtalanná váltam, hogy fölgerjesztve haragomtól, biztatva hallgatóim nevető seregétől, keserűbb s kíméletlenebb valék, mint Valmontné még azon esetre is, ha gyanúm igazságos vala, érdemlé, azt képzelheted. A nagyvilágban szerepet játszunk valamennyien, s mint a gladiátor hőssé válik nézői tapsa előtt, s hallatlan bátorság s önfeláldozással víja oktalan tusáját: úgy az emberek nagy részét elragadja hiúságuk, s ha egyszer szívtelenséget színlelének, kevés van, ki meg tudna állani. – A sokaság nevetett elmésségemen, s miután látá, hogy nem bosszanthat, felhagya alkalmatlankodásaival – s én megelégedtem, habár sejdítém, hogy egy ellenséggel többre számolhatok a világon. – Mit is bántam én gyűlölését; az ifjú erejének érzetében megvetve néz le ellenére; mit árthat ő neked, gondolám, s a rágalom és gúny, mellyel ellenem felkelt, inkább örvendezteté, mint sérté szívemet, mert fölmente azon vád alól, hogy igazságtalan valék. A tapasztalás megmutatta, hogy csalódtam, s hogy az nem veszély nélküli, kinek nyelve van, s az nem gyenge, ki gyűlölni tud.
Engedelmet, hogy e kicsinységekkel fárasztalak, barátom; de e világban ritka van, kit valóban nagy történetek szerencsétlenné, s nincs talán egy, kit boldoggá tettek volna; s e látszólag oly parányi történet éltemre ismét több hatással volt, mint sok más, mi talán első tekintetre érdekesebbnek látszhatnék. – A kicsi emberszívnek oly kevés kell, hogy meginduljon; a leggyengébb légvonatban hány levél ingadozik, hány levél szakad le tövéről; egy napsugár milliónyi virágokat nyit s fonnyaszt; egy negyedórányi eső ezer féregivadékot elöl s teremt; s mégis mennyivel vagyunk gyengébbek ezeknél mi, kiket egy gondolat boldoggá vagy nyomorulttá tehet, s kik sokszor, ha tisztán láthatnók azt, mi éltünk sorsát elhatározá, talán könyörülve elmosolyodnánk önnyomorultságunkon.
Amint mondám, politikai pályára készültem. A júliusi kormány, mely felejtve erős gyökerét s magasabb hivatását, valóságos parvenüként oly szívesen régi nevekkel környezé magát, örömmel fogada, midőn szolgálatra ajánlkozám, s egy követségi hely a keleten vala az, mivel ösvényemet kezdenem kelle.
Párizst rég meguntam, és sürgetni kívánván elküldetésemet, egy nap a külügyi minisztériumba menék. – Azon szerencsétlen teremtések sorában, kik egy vagy más bureau asztalához kötve, ifjúságoktól éltök végperceig nem tesznek mást, mint írnak; azon láthatatlan kis mozgonyok között, kik az ország nagy gépébe rejtve, mint órában a kisebb összekötő kerekek, forognak s elkopnak anélkül, hogy valaki sejdítené munkásságukat: volt egy, kit ismerék, s régi lekötelezettje atyámnak, mindenben – mi hivatalba lépésemet illeté –, majd tanácsával, majd mindazon apró szolgálatokkal, melyek kis hatalmától kiteltek, elősegített. Ehhez mentem most is.
Vannak emberek, kiknek gyenge természetére életmódjok s évek szokásai oly erősen hatnak, hogy végre elvesztvén minden egyediséget, úgyszólván csak mint nemöknek személyesítése lépnek elénkbe: s ilyen vala az öreg Roger. – Szolgálatba lépve a respublika végéveiben, írnokoskodva a direktórium, konzulátus és császárság alatt, írva, midőn a szövetséges fejedelmek Párizsba jöttek, s a száz nap s a restauráció után, pontosan betöltve íveit, bárkinek nevében szólának, szorosan ragaszkodva az akadémia ortográfiájához, nem sértve a fölvett formákat, nem felejtve egy kommát, habár testvére halálos ítéletét írná: – a júliusi zendülés elfogadá a hasznos munkást ott, hol találta; s kit elkopott székéből annyi felfordulás nem vala képes kimozdítani, kin a sors kereke, mint férgeken a kocsi, annyiszor átment bántás nélkül, éppen mert parányisága megőrzé: nyugodt egykedvűséggel folytatá hivatalát most, mint negyven év előtt, csak egy változásnak örülve e világon – hogy fizetése nagyobbodott. – Nincs is megelégedettebb ember Franciaországban, mint ő. Ha e kis, vastag ember elédbe jő, azonnal látod, hogy e testet a szerencse gömbölyíté esztergáján; a piros ajkak, melyek nyájasan mosolyognak elédbe, mintha mondanák: jól aludtam; a szem, mely jóakaróan néz rád kerekded arcai fölött, mintha csak látni, nem ismerni akarna; fején, melyet a kegyetlen idő megkopaszíta, a szőke göndörített vendéghaj, mely talán az egyetlen hamisság egész valójában: minden benső nyugalom s megelégedés képét tünteti elédbe; s ha kis rendszalag nem volna gombházában, mely úgy látszik, mint a német table d'hôte-okon az abroszokra, csak azért köttetett rá, hogy másoktól megismertessék: elfelejthetnéd, hogy oly ember előtt állsz, ki negyven évig ez ország kormányában részt vett. – Én mindig különös vonzalommal viseltetém e férfi iránt; s részint, mert tudom, hogy e lélek, mely közdolgokban moniteur-i cinizmussal változtatja nézeteit, s telegráfként úgy mutat, mint igazíttatott, az életben a világ legjámborabb s legártatlanabb teremtése; részint, mert optimizmusa, mellyel minden kormányt, midőn ügyében írnia lehetett, a lehető legjobbnak hirdete, mulattatott: – inkább társalkodtam véle, mint annyira különböző természetünk szerint gondolhatnád.
Rég nem láttam őt, s előre élvezve örömét, mellyel fogadni fog, mentem szűk dolgozószobájába. – Csalódtam. Ma az öreg nem ugrott fel asztalától, nem futott elémbe, nem olvasott új ordonance-okat Moniteurjéből, nem kérdezett száz apró kérdést, eláradva beszédében, mintha hosszú hallgatásáért bosszút akarna venni az első francia polgáron, ki elébe jő: – ma kis személye hideg vala s ünnepélyes, felruházva egész méltóságával, mely ráférhetett; csak rövid feleletekkel viszonzá kérdésimet. Meg valék lepetve, s ha oly nevetségesnek nem látszott volna a kis ember, talán neheztelnék rá. De ismerém, s azért inkább megkérdezém magaviselete okáról. – Soha embert nagyobb zavarodásban nem láttam; elpirult s elhalványodott, engedelmet kért, s ismét tagadott mindent; mondta, hogy nem akart megbántani, hogy bizonyára semmiben a tartozó tiszteletet el nem mulasztá; hogy nem tud semmit, s hogy néki mindehhez semmi köze; de a szegény legföljebb hivatalosan tudott hazudni, s miután végre látá, hogy menekülnie nem lehet, nehéz sóhajtással megvallá, hogy bennem csalódott.
– De miben? kedves Roger uram – szólék elmosolyodva a félénk kétségbeesett arcon, mellyel rám tekinte, mintha már kihívásomat várná. – Mondja meg bátran; miért rontaná egy kis félreértés barátságunkat?
– Egy kis félreértés? – szólt nekibátorodva az öreg. – Gróf, ez több! Én önt szerettem, azt tudja, szerettem és becsültem mindig, főképp mióta hivatalra készül, s megvallom, mindenkiről inkább föltettem volna, mint éppen önről.
– De mit? – kérdezém türelmetlenül. – Mondja ki már végre nagy vétkemet.
– A haszonvágy szép dolog – mondá az öreg, zavarodtan pennájával játszva, melyet füle mellől mintegy segédül kézhez vett –, azaz jó dolog vagy legalább természetes dolog. Midőn elődöm meghalt, s helyébe léptem, s fizetésem nagyobbodott, talán én is örültem, vagy talán jobban mondva nem valék oly szomorú, mintha gyermekemet vesztettem volna. De…
– De, de – szólék közbe.
Ő egy ideig hallgatott; végre új erőt véve magán, újonnan bizonyossá tett, hogy mindehhez semmi köze. – Én nem elegyedem semmibe – szóla cipőjén jártatva szemét –, mi nem tartozik hivatalomhoz; minden ember legjobban ítélhet öntetteiről, s önnek bizonyos okai lehettek, melyeket én nem tudhatok.
– Uram! – szólék végre magamon kívül – mondja meg, mit tud felőlem, s hagyjon fel mentegetéseivel.
– No ha éppen tudni akarja – sóhajta végre Roger; – nem gondoltam volna soha, hogy ön – fölakadt –, hogy ön – folytatá elpirulva – oly haszonkereső.
– Én? – kérdezém, elbámulva annyira, hogy nem is nevethettem a komolyságon, mellyel ő e tirádát előadá.
Az öreg láthatóan meg vala lepve nyugalmam által; mesteri tettetésem, mert annak vevé szavaimat, felingerlé becsületes szívét, s elfelejtve elébbi félénkségét, szinte szenvedéllyel folytatá beszédét.
– A vélemények s nézetek különbözők, s ha a gróf azt, mit tett, haszonkeresésnek nem veszi, ám legyen; nékem semmi közöm hozzá. De hogy én annak tartom, hogy örökség után leselkedni, a gyermeket örökségétől megfosztani s magát gazdagítani, fortélyosan, előttem nem szép tett, azt nem tagadhatom: Egyébiránt – tevé hozzá ismét alantabb hangon – nekem ahhoz semmi közöm; a grófnak lehetnek okai, s én alázatosan engedelmet kérek.
Képzelheted meglepetésemet, képzelheted az érzeményeket, melyek e pillanatban, midőn éltemben először eszembe juta, hogy valaki megvetéssel gondolkozhatik felőlem, szívemet elölték. – Tovább kérdezém Rogert, s elmondá, hogy mint hallá, csak pénzeért vágyódtam Júlia keze után; hogy miután szerelmét semmi módon elnyerni nem bírtam, rejtett okot gondolva állandó ellenzése kútfejének, őreim által kikémlém Dufeyhez való viszonyait, s atyját a harag legmagasb fokára ingerelve, arra bírtam, hogy leányát kitagadva, vagyonát rám hagyja.
– S ki mondta ezt? – szólék, magamon kívül haragomban.
– Százan, ezeren – szóla az öreg sóhajtva –, az egész város beszéli.
Kalapomat vevém, s elmenék ismerőseimhez. Kérdeztem mindenikét bizodalmasan, s felszólítva becsületére, hogy igazat mondjon, miként hallá e történetet? – Kevés különbséggel mind ugyanazt hallá felőlem. Kétségbeesve tértem vissza Rogerhez, s kérdezém, mit tegyek becsületem helyreállítására. Az öreg, kinek az egész történetet elbeszéltem, szomorúan felelé, hogy nem tudja. S hát nincs mód, mellyel egy becsületes ember alávaló árulásoktól megmenthesse magát? hát ez országban, hol az állam legkisebb tagja biztos, hol az egész közvélemény felkél, ha 100 franktól megfosztatom: csak a név, csak a becsület nem volna biztosítva!
– Mit tehetünk a közvélemény ellen!? – szóla az öreg, s egy csepp gördüle el arcain.
Soha, soha nagyobb kín nem tölté szívemet, mint e pillanatokban. – Júliám veszte, Armand hitszegése, annyi kis és nagy: bánat, melyen egypár év óta keresztülmentem, fájdalmas vala, de legalább le nem alázott; emelt fővel járhaték körül az emberek között, s azon öntudat marada fájdalmamban, hogy annyi között nincs egy, ki megvetéssel tekinthetne rám. – S most! Ne mondja senki, hogy tisztaságának érzetében megvető közönyösséggel nézhet le a világ ítéletére. Nem dobog szív oly büszke emberi kebelben, mely ezt tehetné, s oly helyzetekbe, minő az enyim vala, nem telnék el keservvel. Az emberek dicsérete hamar elveszti báját. Magas kocsiján a triumfátor öröm nélkül hallhatja a sokaság zajgó köszöntéseit; ő tudja, hogy az aranynak nem bélyege adja becsét, s a büszke cím, mely nevéhez adatott, csak másoknak hangzik fönségesen. Üldözések önerejére intik a szilárd keblet, s nyugodtan eltűrjük azokat. Ki nagy céloknak él, nyugodtan tűri még a közönyösséget is, mert tudja, hogy a nép is szikla, melynek visszhangjai csak akkor szólalnak föl, ha tőle már távolabb állunk; tudja, hogy nőni, nem emeltetni kell, hogy valóban naggyá legyünk; s mindazon zaj, mely körülfogja, mindazon indulat, mely körülötte dühöng, legfeljebb azért indítja meg a nagy szívet, hogy, mint a tenger vész közt, emelkedjék. Mindent, mi nagyszerű, könnyen elbírunk, legyen öröm vagy bánat; lásd egy világ fölött diadalmasan vagy egy világ bánata alatt legörnyedve magadat: magasságodat vagy legalább erődet érezheted, s mennyivel nagyobb terhed, annyival fönségesebb a gondolat, hogy elbírád; de ha a nép zajgó kiáltásai helyett csak alattomos rágalom sziszeg körülötted, ha nem a sokaság felindult árjait, melyek ellen úszva emelkedhetnél, ha nem elleneket látsz magad körül, kikkel szembeszállhatnál; ha minden arc nyájasan mosolyg, minden kéz barátilag nyúl elédbe, s ahová fordulsz, csak tisztelet, csak hízelgő alázatosság tűnik fel, de tudod, hogy tiszta nevedet a rágalom befertőzteté mocskával, hogy mind e mosolygó ajkak, mihelyt elfordulsz, becsületedet tépdesik, hogy ez egész alávaló sokaság között nincs egy, ki magát jobbnak vagy legalább hasonlónak nem gondolná, s mégis nincs senki, kit kérdőre vonhass, senki, kinek alávalóságát szemére hányhatnád, kit megölhetnél bosszúdban! – egy véghetlen tompa zaj körülötted, mely bűnösnek hirdet, s nem egy szó, melyet kihallanál, s melynek mondhatnád: hazudsz! – ó, ha ezt tapasztalád: akkor maradj nyugodtan, s bámulni foglak.
S hát ki biztos, hogy ezt nem fogja tapasztalni? Nem valék-e én tiszta? soha a fösvénység gyalázatos szenvedélye le nem alázá lelkemet; soha – bármik legyenek éltem tévedései – haszonvágy e szívet nem dobogtatá; soha e büszke fő meg nem hajolt e föld birtoka után; s mi kelle hírem megrontására? – Egy asszony, egypár bosszúságban mondott szó, s azon ezerek közül, kik hallák s tovább beszélék, minden ismerőseim között nem volt talán egy, ki csak egy percig kételkedett volna. S nem ez-e sorsa mindenikünknek? mindazok között, kiket a jövő bámul, hol van egy, ki éltében nem rágalmaztatott? Mondj egy nevet az emberi nem történetében, melyet a nép ismerni tanult, s nem gyalázott; mutass egy olyan magasan álló férfit, kinek történeténél eszedbe nem jönne, hogy ha némely nagy férfinak emlékkő jutott halála után, bizonyosan egynek sem hiányoztak azon kövek, melyekkel éltökben hajigáltattak. – Mit ér, hogy munkásságuk csak embertársaik javára szenteltetett? hogy nagy eszmékért fölhevülve szent lelkesedésökben az élet örömeiről lemondának, hogy szövétnekként ragyogva koruknak utat mutattak haladásra, rég porrá égve, még mielőtt az ivadék oda jutott, hol ők álltak? Minden vétek elengedtetik a világon, csak az nem, hogy a tömegnél nagyobb valál, s üldözés az első jel, hogy megismertetél. Állj magasan, s a távolból feltekintve hozzád, parányinak fognak hirdetni; ereszkedjél le hozzájok, és sárba vonnak; legyenek nagy eszméid – bolondnak, legyen szíved – hígvelejűnek mondanak; törd szét láncaikat, s panaszkodni fognak, hogy megsértéd karjaikat; vezesd győzelemhez, s gyűlölnek sebeikért; adj nekik egy nagy igazságot, s átkoznak, hogy elvevéd csalódásaikat; vezesd egy szebb jövőhöz, s vándorlásuk alatt Egyiptom hústálait fogják kérni tőled; mutasd nékik Istenöket, s elfordulnak tőled, hogy az aranyborjúkat imádják. Jaj neked, ha a tömegnél magasabban állsz, csak gúny s üldözések várnak rád, s erőd ellankad a gondolatnál, hogy ennyi fáradság hasztalan vala: mert csak ki a sokasággal rokon, csak kinek még érintéspontja maradt a tömeggel, az hathat, s nem te, kit röptében lánc nem gátol, de kinek épp azért nincs is semmije, mivel a port magához felemelheté. Jaj néked, ha erős meggyőződés tölté lelkedet, ha hódolni nem akarsz a zajgó csoportnak, ha meghajolni előítéletei előtt, hízelegni szenvedélyeinek nem tudsz: a tömeg nem tűr ellenszegülést, s mint a szél bércek előtt, elfordul tőled, mihelyt ellenállsz; kétszer jaj, ha azt gondolád, hogy tisztán mehetsz át a pályán, hol izzadság és porral takarva ér a győző is az aréna céljához, s hol nem tiszta homlokra teszi e nép babérjait. – Eszköz vagy, melyet a nép elvet, mihelyt egyszer hasznát nem veheti, szolga, kit lábbal tipor, mihelyt hízelegni megszűnt: s ez legyek én? – S ezért fáradjak évekig, ezért szenvedjek, áldozzak mindent, csak hogy egy percig felemelve a közvélemény által, végre gyalázatot találjak; csak hogy pályám céljához közeledve, egy véletlen eset elvegye béremet?
Nem, nem – így gondolkoztam magamban. Ismerni tanultam a közvélemény becsét, s e tapasztalás nem hasztalan fájt a szívnek. – Küszködjenek mások a babérért, örvendjenek a tapsnak, melyet aratnak, gondolják hatalmasoknak magukat; elfeledve, hogy egy rágalom semmivé teheti hatalmukat, s hogy a Capitolhoz haladva, talán csak a tarpeji szikláig érendenek: én nem fogok a tömegbe vegyülni többé. – Nem vagyok eléggé erős, hogy a közvéleményt megvetni, nem eléggé alávaló, hogy hódolat által megszerezni tudnám, nem születtem uralkodásra. Legyenek mások a tömeg bálványai, örüljenek, ha az ingadozó hullámzat, mely a legkönnyebbet szokta legmagasabbra emelni, őket is felkapá; álljanak azok sorába, kiket a sokaság éppen azért tisztel, mert hódolóik; bocsássák vásárra meggyőződésöket egypár felzajgó éljenért: én nem vágyódom e fény után; melynek elnyerésére sokszor a csalás elég, megtartására mindig szükséges. A sokaság azt emeli s hurcolja körül, ki magát karjainak akaratlanul átengedi; jobb alantabb állanom, de önlábamon.
El valék határozva. Másnap a minisztériumba menék, s miután Roger könnyező szemekkel, szónoklatának egész hatalmával nem bírta megváltoztatni nézetimet, lemondék hivatalomról, melyre, mint hallám, ki valék nevezve.
El valék keseredve. – Engem nem hiúság csábíta a közélet körébe. Szenvedve, mint kevesen, vérezve a szív legfájdalmasabb helyein, remény nélkül s mégis nem bírva múltamban egy emléket, melyet az idő tisztán hagyott, nem egy napot, melyet visszakívánhaték: mint koldus álltam az életben, ép tagokkal, munkáért esdekelve, csak azért, hogy fáradnom lehessen, csak hogy érzemények után vágyódó szívemnek valami adassék, mivel éhségét enyhítse; – előttem a közélet állt, az egyetlen part, melyen még hajótörést nem szenvedtem, ehhez fordultam lelkemnek egész erejével, mindennel, mi bennem reményleni tudott, minden áldozatra készen, minden merésre eltökélve: s nem záratott-e el e végpálya is előttem, még mielőtt rajta csak egy lépést haladhaték? S ha egy idő óta ismét örülni kezdék éltemnek, ha erőmnek érzetében nagy jövőről álmodozám – s miképpen minden ember inkább büszkélkedik feltételeiben, mint miután célját elérte – én is emelt fővel járék ismét az emberek között: nem kell-e kétszerte szomorkodnom, ki ennyit vesztettem, s kinek nem volt semmije e világon, mivel bánatát vigasztalhatá?
Mit lehete tennem? – Atyám neheztelt, mint még sohasem éltében. Szándékom annyi örömmel tölté szívét, képzete oly fönséges jövőt jósola fiának, hogy most e kilátásoktól megfosztva, engesztelhetlenné vált. – Nincs semmi, mi a szívnek inkább fájna, mint ha reményeinktől fosztatunk meg, való veszteségek fölött hamarább vigasztalódunk; felszámolhatjuk kárunkat, s új remények, mint a kivágott fa helyét az új sarjadék, hamar eltakarják a szomorú emléket, mely szívünkben visszamaradott; de ha egy reménytől fosztattunk meg, a veszteség felszámolhatlan. Az öröm, melyet váránk, még tisztán álla képzetünk előtt, benne minden szép, minden ragyogó vala; a cél, mint ködborított tárgyak, csak sejtve emelkedék a jövő titkos fátyolából, s mert reményeinkben sokat bíránk, mit, ha teljesülnének, a való is elrabolt volna, vesztöknél többet siratunk, mint mi valóban tőlünk elvétetett. Atyám egész életében csak reménnyel s nem szeretettel tekinte rám, s most, midőn e végkötelék megszakadt, jól érzém, hogy útjaink ezentúl örökre elváltak. De mit lehete tennem? Vannak erkölcsi lehetetlenségek, melyekről csak minmagunk ítélhetünk, de melyek éppoly változhatlanok, mint az anyagiak, s ilyen vala rám nézve az, hogy tapasztalásaimmal a közéletbe lépjek. Atyám kért, tanácsolt, vigasztalt, Roger majdnem térdre borult előttem – hasztalan; tudtam, hogy szívtelennek fogok mondatni, ki makacsságommal apámat reményeitől fosztom meg; hisz kevés ember gondol arra, hogy kedveseinkért halni lehet, de nem újrateremteni szívünket, s hogy kit legmakacsabbnak tartunk, sokszor csak az, ki gyengébb, mint hogy érzeményeinek parancsolni, s következetesen színlelni tudna; – el kelle tűrnöm: Párizst nem hagyhatám el. A gondolat, hogy valaki távozásomban félénkséget láthatna, vagy azt mondhatná, hogy a közvéleménnyel szembeszállni nem merek, lehetetlenné tevé azt, ha nem kecsegtetett volna is remény, hogy rágalmazóim egyikének nyomába jöhetek, s vérével tisztára moshatom becsületemet, vagy legalább enyhíthetem a kínt, mellyel sértett szívem bosszút kért. – A városban nem vala senki, kinek társaságában vigasztalást találhattam volna. Te utaztál, az öreg Roger – magában is elég unalmas – szüntelen kérései s vigasztalásai által tűrhetetlenné vált, a társaság, melyben eddig éltem, csak undorodással tölté keblemet. Magamba vonultam. Elzárkózva mindenkitől, csak néhány kedves íróban keresve rokon érzeményeket, Párizs közepett oly elhagyottságban éltem, mint most kolostoromban; csak ha néha egy ismert hintó hajta el ablakaim alatt, vagy az átmenő naplopók között éppen egy ismert arc merüle fel a sokaságból, emlékezém, hogy századunk Bábelében élek.
Így ültem egy nap ablakomnál. Az ég borult vala, lanyha eső a csavargó tömeget, mely a főváros utcáit máskor eltölti, a házakba zárá, s csak itt-ott egy átmenő, s néha egyes kocsik zörgése zavarák föl a csendet, mely a Vendôme piacát eltölté. Fölötte a nagy császár rémként emelkedék a ködből, mintha szomorúan nézne le egykor oly ragyogó, s most oly borult körére, minek, hogy fénye eltűnjék, nem kelle egyéb, mint az egy nap alkonyodása, melytől sugárait kölcsönzé.
Szomorú valék, még szomorúbb, mint közönségesen. Egyes cikkelyek az újságokban, melyekben visszaléptemről szó vala s természetesen minden lehető ok között csak a való nem említtetett, egy levele atyámnak, melyben elkeseredve élte végreményeinek vesztéről panaszkodék, újra felszakíták a szív sebeit, s az elborult ég, melyhez feltekinték, s melyről napok óta nem hatott le egy sugár e födelekre, csak nagyítá a bánatot, mely keblemet feszíté. – Vannak napok, hol a szenvedő kétszerezve érzi bánatát. Miként a nyugvó tenger egyszerre fölforr, ok nélkül, egy titkos erő által emelve; miként csendes éjszakákon a lomb csörögve megindul, mintha álom lejtene át az ágakon, s felserkenve hallgatunk, s ismét csendes minden, s nem tudjuk, mi szakítá félbe a nyugalmat: úgy vannak pillanatok, melyekben a szív is mozogni kezd, melyekben egykor vészektől ingatott érzeményeink egyszerre felszólalnak nyugalmunk közepett, s nem tudva, mi feszíti keblünket, s nem adhatva okát, a kebelnek beforrt sebei ismét vérezni kezdenek mind, s könnyek töltik szemeinket, anélkül hogy mondhatnók, keserveink közül melyik facsarta e cseppeket. Ilyenek valának e pillanatok; Júlia, Armand, mindent amit reméltem, mit sejdíték, a szomorú jövő egész elhagyottságában vonula át lelkemen, s le nem írható keserv tölté keblemet. – Ekkor nyílt meg az ajtó, s előttem Arthur állt:
Érezted-e már egyszer elhagyatva magadat? Ó, ha érezted, s ha e pillanatokban egyszerre egy ismert arc lépe elédbe, melynek szemeiből ezer emlék sugároza rád, mely mosolygó ajkaival múlt örömeidre inte, kezének meleg szorításával azon időkre, hol még barátaid valának; ha rágalmazva, üldözve az egész világtól, ismét egy kedves emberi arc lépett elédbe, ha nem is barátod, legalább egy, kit elleneid között nem láttál; ha mondom, tapasztaltad ezt, ha az érzeményeket ismered, melyek az emberi keblet ily pillanatokban eltöltik: képzelheted örömömet.
Ki nem szenvedett, nem tudja, mi kevés kell, hogy magunkat boldognak érezhessük. Mint a nehezék mérlegedben eltűnik a terhelt túlrész ellenében, s mégis oldalára rántja, ha az üresen áll: úgy a legkisebb tárgy annak, kinek semmije nincs, mindenévé válik. – S úgy Arthur; ki egykor ismerősnél aligha több vala, ez elhagyottság pillanatában baráttá vált, kiben mindent körülfogék, mit ez életben még enyimnek nevezhettem, kinek karjai között érzém, hogy e szív még dobogni tud.
Nincs semmi, mi annyira szeretetre gerjesztene, mint ha magunk szeretünk. Az emberi kebel közönségesen echóként ugyanazon hangokat ismétli, melyekkel feléje fordulunk, s így Arthur elragadva szenvedélyes fogadásom által, talán soha melegebb barátsággal nem borula karjaim közé, mint éppen e pillanatban, mikor két hosszú év után találkozva, többet találtunk egymásban, mint egykor elhagyánk, már csak azért is, mert mindenikünk szegényebbé vált.
Arthur igen megváltozott. – Első pillanatban ez nem tűnt fel, de miután egy ideig nyugodtan beszélgetve, szabályos vonásai a rövid felgerjedés után, melyet találkozásunk okozott, ismét megszokott kifejezésöket vevék fel, észrevevém s sejdítém, hogy nem szerencse nyomta rájok bélyegét. – Némely arcokat alig képzelhetünk vígaknak. – Mint a hegyfolyó, mely rohanva sziklafalán leomlik, a nap sugáraiban ragyogva gyémánt esőként zuhanhat le mélyébe, oly szép s dicső, hogy szemünk alig bírhatja csillogását, de soha a tiszta eget s virágzó partokat nem tükrözheti, soha ingó habjain át nem mutathatja mélyének színes kavicsát: úgy vannak vonások, melyeken boldogságot, szenvedélyes örömöket, de soha megelégedés nyugodt mosolygását nem találhatjuk, s ilyen vala Arthuré. De most nem azon költői búsongás vala kimondva képén, mely egykor oly erősen vonza ez ifjúhoz. Arcai halványak valának, mint elébb, de a beteges pirosság, mely rajtok néha fellobbant s eltűnt; a sötét tűz nyugtalan tekintetében s ajkai körül néha a remegés s azon keserű mosoly, melyet csak hosszú szenvedések hagynak magok után, mutaták, hogy nem álmodott, de való keservek mentek e szíven át, s habár beszélgetése víg s elmés vala, a hang meghazudtolá a szavak értelmét. Nem akartam kérdezni, s azért nagyrészint közönyös dolgokról szólánk; végre a művészetre jutva, tudakoztam, mivel foglalatoskodik: Elpirult. Keserű mosolygás lebege ajkai körül, midőn fojtott hangon felelt: A művészetet – elhagytam.
Csudálkozva nézék reá.
– Bámulsz, nemde? – szóla tovább – miért? hisz remény vala ez is, éltemnek legfőbb vágya, boldogságom, miért nem veszett volna el? A kártya, melyre éltünket tevők, egyformán veszthet, s legyen asszony, barát, dicsőség vagy művészet, végre ha koldusok vagyunk, mi különbség, min vesztettük vagyonunkat?
– S hát te is – szólék meghatva –, te is, ki e tolongó sokaságból kiléptél, ki ez élet nagy pusztájából, hol mi fáradva haladunk, művészetedbe, mint a vándor virágzó oázisba vonultál, te a művész, te is szenvedél!
– Ó, ha elértem volna – viszonzá szomorúan Arthur –, ha e viruló oázis, melyről álmodám, körébe fogadott, ha a művészet tiszta forrásai ajkimat enyhítették volna! De így – látni a célt magunk előtt, látni a zöld ligetet, mely felé zarándokoltunk, érezni a hűs szellőt s az illatot, melyet a virágzó ágak ingadozva elöntenek, s ott feküdni az égő homok között, erőtlenül, csak lépésekre a céltól, s mégis örökre távol, mert lábaink nem bírnak tovább, s nyomorúan elveszni reménylett édenünk küszöbénél – ó, ki ezt nem ismeri, ne panaszkodjék sorsa ellen!
Hallgatánk. Arthur lángoló arcokkal ment fel s alá szobámban, s én követve minden mozdulatát, érzém, hogy hasonlóm áll előttem.
– Ó, atyám – szóla székre vetve magát – jól ítélt fiáról; ő jobban ismeré e gyáva tehetlen lelket, mely csak ábrándjaiban emelkedhetik, s midőn comptoirjába ültetett, azon egy helyre tett, melyre születtem. Itt kelle maradnom, átnézni naponkint kereskedő-könyveimet, összehasonlítni a hitelt s adósságot, dobogó szívvel elkészíteni bilance-omat, kiadni váltó-leveleket, olvasni pénzt, ismerni a cserebere legmélyebb titkait, nagynak s dicsőnek lenni a börze hősei között, ez vala hivatásom; féreg vagyok, a porban kelle maradnom; ott keresni örömeimet, ott a dicsőséget, mert hisz hasonlói között a pénz embere is bámulókra talál. Magasabbra vágyódtam, s elvesztem. Nem repülhetünk valamennyien. Ó, s ha tudnád, mennyit szenvedtem! Midőn Rómába jöttem s látám mindazon dicsőt, mi e városban két ezred működéseiből összegyűjtetett: a merész görög gondolatját, mely ezredek után a szoborból örökké újan s hatalmasan felszólal, a múlt századok hitét halhatatlan színekben ragyogva Raphael madonnáiban, a Colosseumot s Péter nagytemplomát, s annyi nagyot s fönségest ez egy város szent körében – akkor végetlen boldogság tölté lelkemet! Mint midőn a nap elönti sugárait, minden tárgy világosan, csaknem ragyogva áll: úgy a művészet szelleme áthatá lelkemet e falak között, s mi csak idegen fényből sugárzék rám, önkeblem kifolyásának látszott. Ecsetemhez nyúltam, száz fönségesnek látszó kép tölté képzetemet; festék s előttem gondolataimnak mázolt rémjei álltak, a dicső feltétnek nyomorult karikatúrája. – De még vala reményem: csak a gyakorlat hiányzik, a technikai ügyesség, így szóltak mestereim, s ez megjő. Munkához fogtam, dolgoztam, mint talán ember még nem dolgozott; rajzoltam reggeltől estvéig, gipszek s természet után, lefestettem mindent; a bonctudományban nem vala egy, ki a tagok s inak fekvését s összeköttetését, ki minden eret jobban ismert volna, mint én, perspektíváimban nem vala hiba, színezetem a természetet utánozá, egyszóval, mindent bírtam, mi festőnek szükséges: de éppen ez iparkodásaim alatt elveszett a művészi lélek, a hosszú fáradságos munka elölte a szent lelkesedést, utánozni tanultam a természetet, de nem tudtam többé egyebet; a technikai nehézségeket legyőztem, s ügyes mesterember lőn belőlem.
Egy pillanatig hallgatott, mintha össze akarná szedni gondolatait, végre szenvedéllyel folytatá: – Ügyes mesterember, nem egyéb. Társaim irigylették sebes lépéseimet, melyekkel abban, mit ők művészetnek nevezének, haladtam, némely angol, ki atelier-nkbe jött, bámulta is műveim természetességét; de én érzém, hogy bennem a művész meghalt, s minden magasztalás, mellyel fáradozásaim jutalmaztattak, csak nevelé a kínt, mely lelkemet e gondolatnál eltölté. Ó, mert nékem a művészet nem a természet majmolása vala; nem azt kívántam, hogy – az ó monda szerint – festett szőlőimre madarak repüljenek. A természet hív utánzója még nem művész, csak ki képébe ön-lelkét öntheti át, csak ki benső világának sugárit áraszthatja el műve fölött, hogy mint Isten e nagy világban, úgy teremtésében ő álljon elénkbe; csak kinek színei szókká válnak, melyekkel gondolatjait kimondja, csak ki nem hideg tükör-, hanem tiszta folyóként úgy adja vissza a tárgyakat, hogy képében természetet lásson a néző, ugyanazon formákat, azon színeket, melyekhez szokott, s mégis valamit, mit a természetben nem lát, a habok ingadozó folyását, a dobogó szívet a kép alatt – az művész! S én, kinek képzete az akadémia hideg körében elfagyott, ki annyit s oly híven utánoztam, hogy végre nem is teheték mást, érzem; hogy e cél nekem örökre elérhetlen. Kétségbeestem volna. Egy tarta fel, a szerelem. Ne kérdezd érzeményem történetét. Találkoztunk, s szerettem őt, s mint a boldogság, mely szívemet eltölté, nagyobb vala: úgy azon egyes történetek, melyek által boldoggá lettem, kisebbek, semhogy elbeszélhetném. Miként ha a messze észak rideg vidékein nyár lesz, kevés nap alatt a tél végnyomai eltűnnek, s hol csak most még hó tölté a völgyeket, egyszerre dús lombozat s ezerszínű virágzás támad a nap sugarai alatt: úgy változott egyszerre elélek. Végetlen káosz elébb, melynek sötétiben száz kínzó érzemény s szomorú gondolat vegyülve tolongott: ragyogó világ most, miután fölötte teremtő szóként Laura neve kimondatott. Boldog valék; boldog, mint csak szerelem által válhatunk azzá, mint csak egyszer lehetünk életünkben, s szenvedélyem hatalmas szavától, mámorából felvert keblemben újra feltámadott az erő, mellyel a művészet felé fordultam.
Adj szerelmet a szívnek, s mi mélyében rejtőzve szunnyadott, a szép s nagynak csírája, fejlődni fog meleg érintése alatt; legyen gondolat, dal, kép vagy tett, mit az ég a kebelbe teremtett – a szerelem felhozza mélyéből a kincset. Most művész valék ismét, művész mint soha nem életemben. Lángoltam s érzém, hogy ragyoghatok. Ez isteni arc, így gondoltam magamban, mely boldogságot sugárza életembe, e sötét szemek lángoló tekintete, e fürtök, melyekkel elfeledkezve magamról annyiszor játszám, ez ajkak, melyeket égő csókokkal takartam, e kebel, mely értem emelkedett, ez édes test, melyet karjaim átfogának, ne vénüljenek, ne haljanak soha: éljen ez isteni forma műveimben! Oltárokra fogom állítani, s a nép leborul a mennyei kép előtt; mint szerelemistenné mosolyg képemen, a vitéznek ő adja babérjait, mint angyal ő emelkedik az ég felé, ő s mindig csak ő, változva s mégis egy, minta nap, mely e földön elönti sugárait, a virágnak színeket, a völgynek árnyékot ad, mely mindent áthat meleg fényével, s még a könnyben is ragyog.
Fönségesek valának ez álmak – szóla rövid szünet után –, de rövidek. Laura szép volt és alávaló; s ki egy angyal keblén gondolám magamat, örömleányt láték kijózanodva magam előtt, ki elhagyott, mihelyt nem fizethetém. Ó, dühössé lehetnék, ha ez időre gondolok; ha eszembe jut, hogy mennyországot éreztem szívemben, míg ő csak pénzt keresett; hogy gyermekként sírtam s imádkoztam örömömben, s térdeltem ez asszony előtt, míg ő talán szabójára gondolt; hogy éltemet, üdvösségemet adtam volna érte, míg ő regényeiből egy nevetséges feleletet fércelt össze magának. De hagyján; az éppen átka életünknek, hogy közönségesen legszebb pillanatjaink egyszersmind legnagyobb bohóságaink is, s hogy arcainkon, melyek egykor gyönyörükben lángolának, később szégyen önti el pirosságát; s ha visszatekintve a múltra, szívemben a fájdalommal, melyet ennyi boldogság veszte fölött érzek, a kívánság egyesül, hogy bár sohase élveztem volna: legalább nem én vagyok az egyetlen, ki midőn magát legboldogabbnak gondolá, legostobább vala.
Nem foglak untatni részletekkel. Húsz esztendős valék, s Laura a legügyesebb asszony, ki valaha férfiszerelemre spekulált. Asszonyok született ellenségei minden teóriának, a szerelemben, mint mindenben, különös hajlandóságuk a dolgok gyakorlati oldalához vezeti őket, s így nincs semmi természetesebb, mint hogy Laura, míg én hetedik egemben tévelygék, s halálról szóltam karjai között, s a legboldogabb embernek képzeltem magamat, ha kemény földön térdeltem előtte: számítva, mint a világ első matematikusa, a kevés pénzt, mellyel akkor bírtam, kisajtolá, s miután gyámnokom többet küldeni nem akart, s hitelezőim bezárással fenyegettek, nevetve elküldött házától, mint ki csak plátói érzeménnyel viseltetvén hozzám, nem testileg, de csak azon szebb tulajdonokért szeretett, melyeket pénztelen állapotomban nem bírtam többé. A dolog természetes, s százszor történt a világon; de nem képzelheted a fájdalmat, mely lelkemet eltölté. – Ha csak Laurát vesztettem volna, elbírhatám. A bánat, mely vesztett kedvesünkre int, mely róla szól, hozzá vezet szüntelenül, nem gyönyörtelen; kitől csak az éldelet vétetett el, s ki érzi, hogy tőle mást a világ el nem rabolhata, hogy a szív, mely tőle elszakíttatott, vérzett; hogy e kedves szemek érte könnyeznek, a kebel érte sóhajtozik: az ne panaszkodjék. Boldogságának nagy omladékai alatt sok dicső fekszik, mi még épen maradt, s az nem koldus, kinek egy nagy fájdalom marada birtokában; de megfosztva mindentől egyszerre, nem tartva meg boldogságomból még egy emléket sem, nem tekinthetve vissza anélkül, hogy pirulnék: képzelhetsz-e oly bánatot, mint az enyim?
Ismét hallgatott, végre mintegy erőt véve magán, folytatá. – Elbeszélésem végén vagyok. Eleinte dolgozni akartam, hogy munka között elfelejtsem keservemet. Nem vala erőm. A gondolat, mely egykor lelkesített, elveszett, s csak undorodást, csak elkeseredést találtam a körben, hol megkezdett képeimben Laura álla előttem; s minden, mit képzelék, hozzá vezeté vissza lelkemet. Hitelezőim szüntelen sürgetései s azon számtalan kis és nagy bajok s pénzbeli zavarok, melyekkel küszködtem, még inkább sárba húzták gondolataimat, s midőn gondnokom, kinek helyzetemet megírám, maga Rómába jött, s adósságaimat kifizeté, széttörve ecsetemet, e várossal egyszerre a művészettől is búcsút vevék.
Hallgatott, reszkető kézzel nyitá fel az ablakot, s egy nehéz könny perge le arcain. Mélyen meg valék hatva; éltében annyi vala, mi önsorsomra emlékeztete, oly hasonló vala múltunk! S midőn kezet nyújtva, meleg szorítását érzém, egy benső szó mondá, hogy ezentúl barátok leszünk.
– Rosszul teszed – szólék végre hosszú hallgatás után –, hogy a művészetről lemondasz; az út nehéz s göröngyös lehet, melyen feléje haladunk; a pont, melyhez érünk, azon célnál, melyet ifjú korunkban magunknak kitűztünk, talán sokkal alantabb fekszik: de végre maga a törekvés is emeli lelkünket, s legalább nem kell a zajgó tömeggel vegyülnünk, s már ez is nyereség.
Arthur szomorúan rázá fejét. – Barátom – mondá –, művészi pályám be van végezve. Ha mulatságként, ha csak mint kedvelő űztem volna a művészetet, a kedv, melyet egy időre elveszték, talán visszajöhetne: de én egész lelkemet tevém rá, én benne éltem; s ha attól, mit szenvedéllyel szerettünk, egyszer megválánk, nincs többé visszatérés. S ne is legyen! – szóla a legnagyobb elkeseredés hangjával. – Éldelni akarok, mi szükségem művészetre? Fáradjanak mások a terméketlen babér után, mázoljanak halhatatlanságot magoknak, izzadjanak reggeltől napestig szegény műveik fölött, mintha a vászon nem lett volna szebb s tisztább, minekelőtte rá egy gyáva emberarc mázoltatott; függjenek arany rámákban, márvány galériákban, én nem irigylem sorsukat, enyim a bor lelkesítő hatalma, a játék remegő öröme, a leány lángoló ölelései; ki a pillanatot egészen élvezé, könyörületes mosollyal néz e büszke koldusok fáradozásaira. A holnap nem más, mint egy ma, melyet még nem bírunk: az balgatag, ki a jelen pillanat gyönyöreit a jövőnek feláldozza, ki jövő ivadékok dicséreteért eltaszítja az örömpoharat, mely előtte áll.
– Rosszabbnak tetteted magadat, mint valóban vagy – szólék közbe.
– S te érdeme fölött becsülöd barátodat – viszonzá ő nevetve –; én korhely vagyok, korhely a szó legszorosabb értelmében, s hidd el, nem bánom, hogy azzá lettem. A nap sugárai poharaim fölött halnak el, az elsők a rulett mellett találnak; asszonyok, lovak, társaság, zene, minden, mi csak örömet nyújthat, az enyim. Ha egy bús gondolat támad lelkemben, fizetett kedvesem elűzi csókjával komorságomat; ha a múltra gondolnék – a jelen nyereség, vagy ha éppen vesztek – maga a kár eltakarja emlékemet: s ím felvidultam. Mulatok, nevetek reggeltől estig, s ha végre lankadtan ágyamra dőltem, gondolat nélkül alszom el, másnap hasonló örömökre ébredve. Hidd el barátom, ha rád nézek s szomorú képedre, úgy, tartom, vigasztalásra jobb az én módom szegény könyveidnél.
S nincs-e igaza, így gondolkoztam magamban, míg ő tovább folytatá beszédét, s felejtve a szomorú érzéseket, melyeket történetének elmondása benne gerjesztett, vígan mesélé kalandjait. Mit várhatok az élettől, mit kívánhatok mást, mint felejteni, mint eltörölni a múltat emlékeimből, elfojtani, bármiként tegyem, e szív kínzó szavát. Nem szenvedett-e ő is, mint én? s nem nevet, nem örvend-e most, míg én eltemetve szomorú emlékeim közé, naponkint felrántom a szív sebét, s tovább vérzem.
– Öltözködjél, s jer velem – szóla óráját nézve –, ma barátim nálam ebédelnek, s hidd el, egy palack pezsgő több gondot űz el, mint a világ minden klasszikusai.
Még haboztam.
– Kérlek, öltözködjél – szóla türelmetlenül –, nem veszthetünk egy percet sem, s jól fogsz mulatni; csupa derék elmés fiú ebédel nálam; s meglátod, nem vagyunk egy cseppel sem rosszabbak másoknál, bármi erkölcsösen hangozzanak is a frázisok, melyekkel embertársaikat s magát az Istent csalják. Hadd lássák legalább azok, kik sértének, hogy minden gazságuk le nem bírta nyomni szívedet.
– Igazságod van – szólék meggyőzve ez utolsó ok által –, várj egy percig, s készen vagyok.
– Hála az égnek – szóla vígan összecsapva kezét Arthur –, meglátod barátom, csak egy jó ebéd kell, s meg fogsz győződni, hogy bármi üresnek látszott a világ, annak panaszra oka nincs, ki poharában még talál valamit, mivel szívét fölmelegítheti.
Felöltözködtem s elmenék.
Nem foglak fárasztani hosszú tévedéseim részletes előadásával. Ismertél, midőn rajtok átmenék, s talán visszaemlékezel, hogy legalább boldog nem valék aljasodásomban; ez legyen egyetlen mentségem.
A társaság, melybe Arthur vezetett, nem illett komolyabb kedélyemhez. Egyike vagyok azoknak, kiket nem örömökre teremtett az ég; e szívnek nagy kincs kell, hogy magát gazdagnak érezhesse, s azon kis örömadományok, melyeket az óra nyújt s elvesz, nem pótolhaták ki az érzemények hiányát, melyek után szívem vágyódott. A játék, melyben majdnem mindig nyertem, talán éppen azért nem ada izgalmakat; bor nem részegített, az örömleány untatott, vagy legfellebb arra emlékeztetett öleléseivel, hogy e fizetett töröm s nyájasság alatt talán vérző szív rejtezik, s az orgia közepett, a habzó kelyhek s lángoló ölelések között körültekintve, csak undorodással nézheték a társaságra, melynek örömrészegségében részt nem veheték. De zaj kelle a fájó kebelnek, lárma, mely eltakarja benső szavát, egy új szenvedély, mely a lelket mámorából felrázza, s ezt végre feltaláltam. Bármi ellenkező vala is a társaság nézeteim, sőt természetemmel: sértve kezdetben cinizmusa által, később megszoktam; utánozám, s végre magamévá tevém elveit; s ha komolyabb kedélyem nem engede is valóban örülni, nem az vala oka, mert a többieknél jobb valék.
Leírjam-e társaimat? Talán nem szükséges; nincs semmi, mi az embereket hasonlóbbakká tenné, mint hibáik; s miként Juvenál szatírái napjainkban írottaknak látszanak, úgy, ha valaha korhelyeket láttál, ismered cimboráimat. Néhány fiatalember, ki most végezve kurzusait, mint korunkban annyi ifjak, bajszát pödri, mielőtt nőtt, pápaszemmel jár, mielőtt szüksége van reá, meggyőződése ellen szól, s szívtelenséget színlel, mindezt, csak hogy fiatalnak ne tartassék; néhány író, seregök legaljasabb neméből, kiknek Byron s Sand kicsike velőiket megzavará, s kik mély iróniából, elkeseredésből, megvetésből az emberek iránt, vagy tudja az ég, mi fönséges ürügyek alatt korhelyekké lettek, hogy költői természeteknek tartassanak; kik e föld mélyébe merülve csak a pincéig jutottak, s ittak, ittak, míg a föld kerengve jára szemeik előtt, s büszkeségök a gondolatnál örült, hogy ők emelék ki sarkaiból; egy életunt angol, ki honából csak pénzét s unalmát hozva magával, bőven osztogata mindkettőből, de csak az elsőt érzé fogyni; néhány kiszolgált tiszt, ki most a rulett zöld mezején hősködött, s ha Waterloo-ja egykor eljő, a Clichy tömlöcben találja Helénáját; egyszóval, társaság, minőt az ország majdnem minden városában könnyen lelhetsz, művelt századunk söpredékéből unalom által összehozva, melynek ha fölszínét tekinted, mint régi szarkofágokon, bacchikus örömöt, ha belsejét, rothadást látsz.
Az egész tömeg között, Arthuron kívül, leginkább két férfival társalkodtam. Az egyik gazdag német, ki a kereskedéssel felhagyva, pár év óta Párizsban élt, s pazarlásai által hírt szerzett; a másik egyike azon földönfutott s visszatért hajdani marquis-knak, kik a restauráció után jószágaik egy részével hibáiknak egész tömegét visszanyerék, s könnyelműen, mint nyolcvankilenc előtt, csak ősz hajakat s koldus szemtelenséget hoztak vissza hosszú vándorlásukból; s mivel e két ember, mint mindenki, kivel szorosabb összeköttetésben állunk, éltemre nem vala némi hatás nélkül, talán jó az utóbbiak értésére személyiségöket leírnom. Úgyis közönséges emberi életben, mint az enyim vala, a legfontosabb esemény az: mily emberekkel találkozánk, s az egyik e két egyén közül megérdemli, hogy ismertessék.
Werner nem volt közönséges ember. Ha a szobába léptél, hol együtt valánk, a lelketlen arcok között e komoly, férfias vonások akaratlanul magokra vonták figyelmedet, s a széles homlok, melyet nem évek, de gondok szántának oly mély barázdákkal, e sötét szem, melynek lángoló tekintetét alig bírhatád, e keleti arcvonások, melyeknek szabályossága egykori szépségre inte, a mosolygás az ajkak körül, e bánatos mosoly, ellentéte az örömkönnynek, melyet éppúgy legnagyobb keserveinknek kimondására adott az ég, mint a legnagyobb gyönyörnek könnyeket – minden fölgerjeszté figyelmedet, s nem vonzalommal, de érdekkel nézél e férfira, kinek felsőbbségét sejdítéd. Hónapokat töltöttem Wernerrel, tanúja valék egy párviadalnál, láttam játéknál s poharak fölött, soha változást nem vevék észre kedélyében, soha távolabbnak, soha közelebbnek nem érzém magamat, mint az első órában. Társaink között voltak többen, kik őt évekig ismerék, de nem volt egy, ki magát barátjának mondhatá. Udvarias mindenki iránt, nyájas és barátságos, mennyire érzemény nélkül azok lehetünk: több senkivel; azon havasokhoz hasonló, melyekre bizonyos pontig mindenki juthat, magasbra senki. Soha egy melegebb szó nem hangozék e halvány ajkakról, soha részvét nem szelídíté keserű beszédeit. Mintha a tél a tájt egy színnel takarta, úgy e hideg külső alatt nem gyanítá senki, szikla vagy egy múlt tavasz virágzása fekszik-e temetve; csak a keserű gúny, mely néha nyugalmán áttört, csak az állhatatos tagadás, mellyel minden fellengzőbb eszme ellen fellépett, mutaták, hogy egykor melegebb napjai valának e kebelnek is. Voltak napok, melyekben hallgatóbb vala, mint közönségesen; tárgyak, melyeknél mintegy felleg vonula át komoly arcain, s ajkai nemhiába reszkettek, midőn egykor véletlen beszéd közt egy asszonyi név kimondatott; de egy perc – s vonásai előbbi közönyösségöket vevék fel ismét és sötét nyugalomban állt e kép, mint a tenger, melynek habjaiban a hajó elmerült, s mely nem tartja nyomát fölszínén.
De ha Werner komoly méltósága nyomasztónak látszott, s a hideg gúny, melynél egyéb vidámság beszédiben nem vala, társaságát kellemetlenné tevé – amint minden társaság azzá válik, melyben magunkat a többieknél sokkal magasabbnak vagy sokkal alantabbaknak érezve, szívünknek szabad utat nem engedünk: – mellette állt Lafard, s míg Werner komoly benyomást tett rád, a kis öreg emberkén elmosolyodhatál.
Közönségesen azt hányják szemökre vígjátékíróinknak, hogy nevetséges személyeik festésében túlságoskodnak, s talán némi igazsággal, mert míg a komoly élet maga annyira nevetséges belső lényegében, kár a forma nevetségeihez folyamodni; de bizonyos, hogy a természetnek is megvannak torzképei, s hogy soha vígjátékíró oly túlságosan bohócot nem festett, minő Lafard vala. Ha látád a kis férfit szőke göndörített vendéghajával, mely számtalan redőit visszatartá, a keskeny homlokon nagy festett szemöldökeit, melyek azt félig eltakarták, vékony testét a divat utolsó szabályai szerint öltözve, míg a szüntelen nevető ajkak alól hamis fogaknak gyöngysorai világítának elédbe, felkacagva minden alkalomnál, mozogva egész testével, hadarázva szüntelen, egyszóval hetvenesztendős korában a tizennyolcévű suhanc szerepét játszva, nem lehete nem nevetned ez ifjúság élő karikatúrája fölött; nevetned egy percig, mert csak ennyi kelle, s meggyőződél, hogy Lafard nemcsak a legnevetségesebb, hanem egyszersmind a legkellemetlenebb társ, kivel valaha találkoztál. Soha ehhez hasonló beszédfolyam nem érte füleidet. Mihelyt vele találkozál, szóba ereszkedett, beszélt tarthatatlanul, rólad s magáról, Franciaországról, a múlt, jelen s jövőről, a világról, ha közelebb tárgy nem volt, kérdezve ezer dolgot, melyre maga felelt, felelve ezerre, melyet soha nem kérdezél. Jaj neked, ha észrevevé, hogy nem hallgatsz rá, sértett önszeretete új ingert talált szórakozottságodban, s annyival terjedtebb kört választa szónoklatának, mennyivel inkább látá, hogy az eddigivel figyelmet még nem gerjeszthete. Kétszer jaj, ha egy kérdéssel félbe akarád szakítani, vagy más kopárabb térre hozni beszélgetését; szófolyama, mint a zsibbadó golyó, mely minden akadálynál új erőt kap s magasabb ívekben emelkedik, ilyenkor új sebességgel erede futásnak; kérdésed ürügy vala, s csak az kelle e fecsegőnek, kinek kezei alól, ha álom, vagy egy szerencsétlen, ki éppen közbejött s hallgatószerepedet átvevé, nem szabadított, semmi nem menthete. De nem e természetes hiba vala az, mi Lafardot nekem oly kellemetlenné tevé, s később szinte undorodással tölte, ha vele találkoztam. Ismertem más sokbeszédű embereket, s tűrtem a kellemetlenséget harag nélkül. Vannak emberek, kiknek a társaság annyira szükséges, hogy még gondolni sem mernek magányosan; gyengébbek, mint hogy valamit tenni, hiúbbak, mint hogy mások jóváhagyása nélkül ellenni tudnának, legalább feltételeiket közlik társaikkal; s habár sebes szófolyamuk közönségesen kevés gondolatot őröl, tűrik őket; hisz a lúd zajt üt, ha vaskos testével egy ölnyire felszállt, míg a sas hallgatva emelkedik a fellegek közé; ki tehet róla? – természetök. – Nem is azon oktalan indulatosság, mellyel bámulva XV. Lajos udvarát, korunk szelleme s eszméi ellen kikelt, s melyért társaim őt néha feddék, idegenített el annyira tőle; nem valék eléggé bámulója századomnak, hogy ezért az aggra neheztelhettem volna. Mint az egyesé, úgy az emberi nem élete egy hosszú tévedés, melyben század századot, mindig változó, de mindig egyformán múlékony csalódásokban követ; ki veheti rossz néven a késő ivadéknak, hogy elődei kora után vágyódik? Lehetetlen kívánatai ártatlanok, s végre, midőn látjuk, hogy eszme oly alávaló a tömegek fölött még nem uralkodott, melynek nevében egyesek a legnemesb cselekvésre nem lelkesültek, nincs egy, melynek pártolói megvetésünket érdemlenék. Az ember csak egyszer hisz, politikai mint vallásos tárgyakban; s ki ifjúságában korát meg nem haladta, mint agg hátrább fog maradni, s szánakozásunkat érdemli, de nem haragot; éppoly kevéssé, mint a fa, mely tavaszkor a virágzó táj közepett szárazon áll, éppen, mert korát túlélte, s más tavaszokban virágzott. Lafard nevetséges vala politikai lelkesedésében is, mint mindenben. De nem maradnak-e fenn legtovább minden pártnak nevetségei? s nem tűrtem-e nyugodtan mindazon bohócokat, kik korunkban Versailles csudáiról álmodoznak, s legfellebb mint végmaradványok századunk törpeségére intenek, mint a mammut csontjai egy óriási ivadékra? De ha az orgia zajos részegségében ő zajgott leginkább, ha reszkető kézzel örömpoharakat koccintva, ajkai buja dalokra nyíltak, ha kedveséről szólt s lángoló ölelésekről: akkor le nem írható undorodás tölté szívemet. Tisztelem az aggkort. Nehéz küszködés az élet, s a bajnok, ki rajta átment, megérdemli tiszteletünket; a tapasztalások, ha nem is okosabbá – mert mik egy emberélet tapasztalásai –, bizonyosan szerencsétlenebbé tevék, s szívemnek mindig jólesett, ha a fáradt szívnek terhén könnyítheték; de ha az agg szenvedélyeket hazud, melyeket nem érez; ha eunuchi dühhel örömök után vágyódik, melyeket éldelnie nem lehet, sárban fetrengve sírjáig: – felindul érzetem, s elfordulok a szörnyetegtől.
Werner hideg vala, gúnyolva a legszentebbet, megvetve mindent, mit az emberek fenségesnek gondolnak; ő legalább szenvedett. – Ha szenvedélydúlt arcait nézéd, a hideg mosolygás alatt látád, hogy egykor más szavak hangoztak ez ajkakon. Soha Lafard szívében egy nemesebb érzelem föl nem szólalt életében. – Mikor egy nap erkölcsi szenvedésekről szólánk, azt mondá, hogy ő soha életében nem sírt – s elhiszem. Atyja vérpadon, anyja számkivetésben halt meg; neje vala s gyermekei, kiket eltemetett, ifjúságának ismerősei, az egész ivadék, mellyel felnőtt, eltűnt, s az agg szemek soha sem könnyezének. Ő mulatott; ifjúsága első éveitől mostanig, honn és számkivetve, neje s gyermekei halála után, mint azelőtt, mulatott mindig, habár a világ romokba dőlne. – S lám, ez embersöpredék, ez alávaló agg, ki cinizmusát nem titkolá, ki vétkeit egész mezetlenségökben mutatá, társaságunk kedveltje vala. Nincs jobb gyermek az öregnél – szólt mindenki, ha felőle beszéd vala; s ha fölgerjedve ellentmondék s felhozám hibáit, nem tagadta senki a tetteket; megvallák, hogy rossz fiú vala, rossz apa, alávaló férj, szívtelen barát, de mindamellett – az öreg jó gyermek, ez vala a közszó, s el kelle hallgatnom.
Engedelmet, barátom, hogy ilyenekkel untatlak; de ismerned kell a kört, melyben éltem, hogy azt, mit tevék, megérthesd. Wernerrel szívesen társalkodtam; Lafard hozzánk tolakodott, s így Arthuron kívül majdnem csak velök töltém napjaimat.
Így menénk ki egyszer az élysée-i mezőre. Április végnapjaiban vala, s bár a nap lealkonyodott, s már sötétedni kezde, számtalan sétáló jára fel s alá a kizöldellt fasorokon. Lafard fecsegett, mint közönségesen, Werner gúnyoló észrevételeket tett az átmenők felől, Arthur az alkonyat színezetét bámulá. Én hallgaték, s míg szemem az égen függe, melynek leapadott világa csak piros vonalként keríté még láthatárunkat, lelkemben rég hallgató emlékek szólalának fel.
Ne gondolja senki, hogy e világon elfelejtheti keserveit, bármiként őrizze szívét, bármi szorgalmasan távoztasson el mindent, mi őt a múltra intheté, elvetve magától minden emléket, elkerülve minden szót; a természet megmarad, s változhatatlan szépségében megtartja múltjának emlékeit, az ég kéken boltozik fölötte, mint egykoron, a mező virágozva áll, s ég és föld múltjára intik a szenvedőt; a langy nyári szellő keserveiről suttog, keserveit zúgja a vész hatalmas szavával, s ahová fordul, előtte bánata áll. Mit az eláradó szív egykor a természetre bízott, azt ez, mihelyt vele magunk maradunk, híven elmondja ismét bármennyi évek után is. – Júliára emlékezém. S mert azon időben, melyről szólok, szenvedéseim újabbak valának, mint hogy igazságos lettem s elismertem volna, hogy a szerencsétlen asszony csak sorsom eszköze vala, egész szívem elkeseredett az emlék alatt.
Szomorú gondolatimból Arthur ébreszte fel, ki egyszerre, jelt adva könyökével felkiáltott: – Nem lát semmit, öreguram?
Lafard, ki éppen Wernerrel beszélgetett, megfordítá fejét. – Ah Betty! – szóla színlelt közönyösséggel –, mi közöm hozzá.
Arra nézek én is, s midőn előttünk csak egy szegény öltözetű lányt láték, már kérdezni akartam, midőn Arthur siettetve lépteit, magával húzott. – Jerünk utána, az öregúrnak szíve negyven lóerővel dobog, ha a lábak gyengék is már; utolérhetjük.
– De kit? – kérdezém végre, míg az öreg fogai között rossz tréfáról mormogott valamit.
Azalatt az űzőbe vett leányt meghaladtuk, s egy lámpához állánk, melynél lesütött szemekkel egy valóban szép lány halada el mellettünk.
– Ki ez? – kérdezém meglepetve a személy szépsége által. – Ki? – viszonzá Arthur nevetve – te ártatlan, nem ismered Párizs legszebb grizettjét, Bettyt, kiért a fél város sóhajtozik, ki magát öregurunkat is lángokba borította, s – ó, bámulatra méltó erény! nem boldogítá. Betty, ki…
– Meg kell vallani – szóla közbe látható nehezteléssel Lafard –, ki önnek valami titkot elmond, biztos lehet, hogy másnap az egész város szól felőle.
– Titkot? – folytatá nevetve ismét Arthur – s nem mondta-e Wernernek s az angolnak s Nicorn, az írónak s az egész városnak önmaga, s nem bámultuk-e mindnyájan a szegény Betty erényét, ki ennyi csábnak ellenállhatott, s nem kötelességem-e tudatni Gusztávval is, hogy egy asszony van a világon, ki márki Lafardnak ellent tudna állni, s hónaponkint ezer franknak, gyöngyöknek s tudja az ég, hány kalap- s ruhának?
– Nevessen ön, csak nevessen – szóla ismét az öreg, felgerjedve – de mindamellett kísértse meg szerencséjét, s látni fogja, hogy e lány, ki márki Lafardnak ellenáll, éppen úgy ellenálland a szép Arthurnak is, bármi feketék s szépen göndörítettek legyenek is hajai.
– Már azt nem merném állítni – szóla mosolyogva Werner –, ily tudatlan leányok jobban ízlelik néha a szőlőt, csak édes legyen, a legrégibb bornál.
– Ez mind szép s jó – mormogá Lafard –, gúnyolni könnyű, de én ismerem a világot, s ha ily leánnyal én nem boldogultam, bizonyára más sem fog sokra menni.
– Higgye el, kedves márki – szólék nevetve –, ebben nagyon csalatkozik.
– S ha ön annyira bízik magában – szóla az öreg –, próbálja meg; beszélni könnyű, de meg kell mutatni, hogy tenni tudunk.
Annyira utáltam az öreget, hogy e beszélgetés közt is felforrt vérem. – S ha megmutatom? – szólék türelmetlenül.
– Fogadjunk akármibe. Fogadjunk.
– Csak egyet kötök ki – viszonzá Lafard –, többet hónaponkénti ezer franknál ígérni nem szabad; az első ajándékokra kétezerötszáz frank, egyébiránt színház, bál s akármi mulatság.
– Pénz nélkül – szólék –, egy sou nélkül fogom megszerezni e leány szerelmét; én nem vagyok zsidó.
– Mi a zsidót illeti – szóla közbe komolyan Werner –, a márki sem az; s ön semmivé teszi a keresztyén vallást e hazában, ha mindazokat, kik ily dolgoknál inkább pénzökben, mint tökélyeikben bíznak, a zsinagógába küldi. Ön még ifjú s megvetve szól a pénzről; de valamint a zsidók megtanulták becsülni e világ kulcsát, mellyel minden tárva áll előttök, valamint ők átlátták, hogy az, mivel keresztyének között mindent vehetnek, megérdemli, hogy érte fáradjanak: úgy ön talán éppen ez erényhősnél meg fogja változtatni elveit. Az isteni igazság mérleget tart kezében, s oda mondja ítéletét, hová nagyobb teher tétetett, s higgye el, Ámor is csak arany nyilakkal sért szíveket.
– De – szólék – vannak kivételek.
– Meglehet – viszonzá Werner gúnyolódva –, szokásom nem tagadni semmit a világon, mihez csak esztelenség kell, hogy történjék; s talán a kis Betty szeretni fogja a grófot, ki rá, mielőtt még ismeri, mint egy híres versenylóra fogadásokat tesz; de mindemellett kételkedem.
Werner szavai fájtak, érzém a tett alávalóságát, de tovább mentem, mint hogy akkori nézetem szerint visszalépheték, s megmaradtam feltételemnél.
– S hát mennyi a fogadás? – kérdezé az öreg vígan.
– Ezer napóleon – feleltem –, s nagy lakoma egész társaságunknak.
– Melyre Bettyt magával hozza – gúnyolódék Lafard.
– Melyre Bettyt mint kedvesemet magammal hozom, de egy feltétel alatt. Senki nem szól fogadásunkról, senki nem kémleli lépteimet, s ha találkozunk, senki nem köszönt vagy szól hozzám, mielőtt általam megszólíttatott.
– Természetesen – viszonzá az öreg nevetve –, hisz inkognitóra lesz szükség; ön bizonyára mint utazó commis vagy szabó fogja próbálni szerencséjét.
– Akárhogy – viszonzám szárazon –, de ha e feltételek meg nem tartatnak, a fogadás megszűnt.
– No most látni fogjuk – nevete közben Arthur –, van-e öregurunknak lelki ereje; ezer napóleon hallgatásért felséges honorárium, sok író tíz kötetért nem kap ennyit.
– S az idő? – kérdezé Lafard.
– Hat hónap.
– Topp – kiálta az öreg, kezet nyújtva.
– A fogadás áll – szólék, elfogadva kezét –, ezek tanúink.
S a legnagyobb gaztett el vala határozva.
Ha eszünkbe jutna néha, mik valának legnagyobb következésű tetteinknek indítóokai; mi gyenge szellő kelle utunk megváltoztatására, mi kis szikla, hogy szerencsehajónk elmerüljön; ha magunknak bevallanók, mennyiszer függtek határozataink azon körtől, melyben élünk, s mennyiszer mentünk tovább oly utakon, melyeket elejétől fogva rosszaknak tartánk, csak mert álszemérem nem engede mást választanunk; mert inkább gyengék s alávalók valánk, mint hogy magunktól és megvetett társaságunk által azoknak tartassunk: – nem lennénk oly büszkék. Pontosan elbeszéltem mindent, mi véletlenül azon feltételhez vezetett, melyet soha életemben eléggé nem bánhatok meg, s látod, mennyire csekély körülmények által határoztatám el magamat. Emlékeim, melyek szívemet elkeseríték, régi ingerültségem Lafard ellen, hetykélkedő beszédei, ellenmondások, egyszóval minden felingerle, s így ajánlám fogadásomat, anélkül hogy meggondolnám, mit teszek. De még visszaléphettem; ezer napóleon veszte nem tőn szegénnyé, s az egész nyom nélkül tűnt volna el; de vajon mit fognak mondani társaim? nem fognak-e nevetni mind? nem leszek-e Wernernek gúnytárgya? s ez utálatos agg jó kedvének célja? Nem lehet elállnom, gondolám magamban, s bármennyi áldozatba és nehézségbe kerüljön, végig kell vinnem a kalandot.
Egy percig Betty sorsa is eszembe jutott. S hátha belém szeretne, s magát csalatva látná, gondolám magamban, de e tűnődés rövid vala; minden ember az asszonyokra nézve optimista vagy pesszimista, miként éppen öntapasztalásai az egyik vagy másik nézet mellett szólnak; s én, ki csalatva első szerelmemben s másfél évet a nagyvilágban töltve, most hónapok óta társaimtól nem hallék egy jó szót az asszonyokról, nem valék olyhelyzetben, melyben e nemet becsülni szoktuk. Nem vagyok-e gazdag? szólék magamban, s nem gondoskodhatom-e, ha a tréfának vége van, a lány jövőjéről? Az idők megszűntek, midőn szerelmi csalódás az asszonyi szívet széttörheté, s itt Párizsban bizonyára nincs leány, ki vízbe ugornék, ha észreveszi, hogy kedvesének pénze van; arany jó gyógyszer a szerelmi betegségeknél, néha minden kémiai készítés nélkül is biztos sikerű. El valék határozva.
Pár napot kérdezősködéssel tölték, megtudtam lakását, életét, ismerőseit; minden, amit hallottam, csak dicséretére szolgált.
Pár év előtt, még gyermekkorában, a városba jövén, egy agg nénjénél tartózkodott; most, mióta az meghalt, keze munkájával keresé élelmét, s noha egyike Párizs legszebb leányainak, tizenhét esztendős és magányos, nem vala senki, ki felőle rosszat mondana – e falak között leánynak nagyobb vagy legalább nehezebben elnyerhető magasztalás, mint nékünk férfiaknak a világ minden babérjai. Naponkint templomba ment s a divatárushoz, kitől munkát kapott, s néha, nagy ünnepeken, egy távol rokonához Saint-Denis-be; egyébiránt otthon tölté idejét, s dolgozott.
Gondolkoztam, mit tegyek. A leány mindenek után, miket felőle hallottam, becsületes vala, s így nevem s társasági állásommal elébe lépve, nem várhatám soha szeretetét; csábítót fogna látni bennem, s kerülne. Gondolkoztam egy ideig, végre elhatározám magamat.
Felvettem legócskább ruháimat, s könyvvel hónom alatt az utca szegletére álltam a divatkereskedő háza mellé, kihez Betty munkáját vinni szokta. Óranegyed várás után Betty, egy kis csomót hordva hóna alatt, kijött, s megvallom, minden romlottságom mellett nem benső szorongás nélkül követém áldozatomat.
E lány oly szép vala, szelíd arcain az ártatlanság oly ellenmondhatlan bélyege, hogy egy ideig nem merém megszólítani. Végre nekibátorodtam, s elfogultan, mert valóban az valék, kérdezém, merre menjek… utcába? Rám nézett s minden zavarodás nélkül felelt: Ó, uram, utcája a citében van; jó félórányira innen. – De merre menjek a citébe? – kérdezém ismét. – Csak tegnap jöttem Párizsba, s nem ismerek egy utcát sem.
A leányka egy ideig gondolkozott, rám nézett, végre elpirulva mondá: – Magam is arra megyek, ha nem restelli, jöjjön velem. S útnak indultunk, egy ideig hallgatva, mert nem emlékezem, hogy valaha asszony előtt nagyobb zavarban lettem volna; később egyes kérdésekre bátorodva, végre mindennapi dolgokon át érdekes beszélgetésbe ereszkedve. Törvénytanulónak mondám magamat, szülék nélkül, a Provence-ból érkezve tegnap, hogy kurzusaimat végezzem; mondám, hogy nem ismerek senkit, hogy csak tudományaimnak fogok élni, hogy szegény vagyok, egyszóval mindent, miről gondolám, hogy szívét érdekelheté.
Ő részvéttel hallgatott, biztatott, vigasztalt, oly nyájasan s oly melegen, hogy az érzékeny hang, melyet előbb csak színlelék, hamar valósággá lett; s midőn végre mondám, hogy szerencsésnek tartanám magamat, ha e véletlen találkozás után vele többször lehetnék, nem hazudtam.
Ő lesüté szemét, s rövid hallgatás után másra fordítá beszélgetésünket. Egyszer életében Avignonban volt, látá a Rhône-t s Nîmes-et; ott voltam én is, s midőn gyermeki elragadtatással dicséré a vidék szépségeit s a nagy baucaire-i hidat s annyit, mit én észre sem vettem, s midőn onnan gondolatjai által apja házába vezetve, a Dauphiné magas bérceiről szólt, láttam, hogy szíve megnyílik, s jól érzi magát társaságomban. – … utcában vagyunk – szóla, egyszerre megállva –, most csak a számot keresse. – S ne remélhessem – kérdezém –, hogy önnel, kivel ily szerencsés véletlen összehozott, még ezentúl is találkozhassam?
Arcai lángba borultak. – Ha éppen véletlenül találkozunk – szóla a legnagyobb zavarban –, örvendeni fogok – és sebesen meghajtva magát, befutott házába. Én utána néztem, míg a könnyű szilfidhez hasonló lény a sötét lépcsőn eltűnt, s mély gondolatokba merülve ballagék vissza lakásomba.
Soha ily lelkiállapotban nem valék. Mintha álmodtam volna. Midőn egypár óra előtt lakásomból elmentem, nyugodt valék; kalandot kerestem, s szívemnek nem vala része ügyemben. Előre meggondoltam minden érzeményt, melyet színlelni akartam, s most – nyugalmam elveszett. Sokat tapasztaltam életemben, láttam koketteket s álszenteket, s a színlelt érzemény s a hazudott erények hidegen hagyák szívemet; ez egyszerűségnek nem állhaték ellent, e szelíd lény ártatlan arcai előtt eloszoltak kételyeim.
Mit tegyek? folytassam-e kalandomat? Hátha a remények, melyeket szavaim ébresztenek, oly mélyen verik gyökereiket, hogy csak a szívvel veszhetnek el? ha enyelgéseim komolyan vétetnek, s az érzemény, melyet én színlelék, Bettynél valósággá válik? Azt mondjam neki, hogy hibázott, midőn a dolgot ily komolyan vevé, hogy az egész csak tréfa, csak nyert fogadás vala; s hogy míg nála élte boldogsága, nálam csak ezer napóleon állt a játékon? Nem tudtam-e önmagamról, mi a szerelemben csalódni? Vagy ismét lemondjak? most, miután annyi borult nap után végre egy sugár hata át lelkemen, miután éltem ismét érdeket, szívem egy reményt nyert? S miért? ha Betty az, kinek gondolám, nem lehet-e boldog szerelmem által; boldog, mint én általa azzá leendek, s nem vala-e balgatagság félórányi ismeretség után ennyi tökélyeket képzelni e leányban? mintha asszonyok nem tudnának szelíden mosolygani s pirulni ártatlanul s mégis hazudni, ha érdekök kívánja. S mit fognak mondani társaim, Werner, az ízetlen Lafard, egyáltalán mindnyájan, kik e dolgot hallani fogják? Nem tudtam, mit tegyek: bizonytalanul habozva, tízszer változtatám feltételeimet, átgondoltam minden okot, minden lehetőséget, s végre, mikor az óra ütött, melyben Bettyvel tegnap találkoztam – felöltözködtem, s odaálltam a divatárus boltja mellé, mint tegnap. Ilyen az ember; látja a jót, esze a biztos ösvényre vezérelné, de ha a szenvedély felszólal, ki tudja követni amannak tanácsait?
Kis várakozás után Betty kijött a boltból, s noha látszólag zavarodott s hallgató volt az első pillanatokban, rövid idő múlva minden tartózkodás megszűnt; s ha már az első találkozásra erősen vonzódva érezém magamat e szelíd teremtéshez, most, midőn szíve inkább megnyílt, s szavai oly bizodalmas hangon szóltak hozzám, mintha régi ismerősök volnánk: egy le nem írható érzemény tölté szívemet, s sírhattam volna, nem tudom, örömömben-e, vagy mert szívemet a gondolat fájdalommal tölté, hogy e tiszta kebel is a világ érintései között el fogja veszteni szeplőtelenségét.
Hetek múltak így, mindig növekvő bizodalmassággal. Eleinte, őt naponkint a divatárustól házáig kísérve, csak félórát töltöttünk együtt, később lakást véve Betty ablakának ellenében, kevés órákon kívül, melyek alatt ő engem a kollégiumban gondolt, s melyeket szokott lakásomban tölték, az egész napon által véle foglalatoskodtam. Ha reggel kinyitá ablakait, s megöntözve a virágokat, munkához ült; ha estve a fehér kárpitok mögött a világ s kedves árnyéka eltűnt; ha munkaasztalánál ült, s néha dolog közben egy titkos tekintetet vete át hozzám, elpirulva, ha szemeink véletlenül találkoztak: én ott valék ablakomnál, látva, élvezve minden mozdulatát, s boldog, csak mert láthatám; naponkint inkább meggyőződve, hogy nem csalódtam első ítéletemben. Ha észrevevém, hogy kimegy, útnak indultam én is, majd vele menve, majd csak észrevétlenül távolról kísérve lépteit; ha a templomban imádkozott, ott álltam egy oszlop mögött, nézve a nyugodt angyalarcot, mely bizodalmas tekintetét éghez emelte, s talán értem imádkozott. S így, reggeltől estig vele foglalatoskodva, ő vala napjaim gondolata, ő álma éjjelimnek, s szívem, melyben az élet szenvedései annyit rontának, ismét jobbult e tiszta befolyás alatt. Betty szeretett; talán maga sem gyanítá még, de én meg valék győződve, s igazam vala. Az asszony mindent eltitkolhat, csak szerelmét nem; s ha gyermekes örömét látám, mellyel virágaimat naponkint elfogadá, s a nyugtalanságot, mellyel körülnéze, ha néha a szokott helyre egy perccel később jöttem, s azon nyájas részvétet legkisebb bajaimon s örömeimen, melyet csak asszonyoknál találhatunk, s mely szívünknek oly jól esik, egyszóval mindent, a gondteli tekintettől, mellyel, ha jövőmről szólék, rám néze, mosolygó vidámságát, mellyel, ha enyelegtem, minden szót fogada: nem lehete kételkednem szerelmén. Szavának hangja mondá, ajkai azt mosolyogták, keze remegve azt vallá, piruló arcain az álla – s boldog valék.
Néha szomorú sejdítések tölték szívemet. Eszembe jutott a múlt, s érzém, hogy soha nem szerethetek többé úgy, mint ő érdemlené; eszembe jutott, hogy e boldog csalódás nem tarthat soká, s hogy Betty végre meg fogja tudni a valót; de egy tekintet rá, egy szó, melyben mondá, hogy társaságomban jól érzi magát, s minden gond eltűnt. Hány ember van a világon, ki Damokleszként látja a kardot feje fölött, s örvend: így élveztem én örömittasan várva a jövőt, bármit takarjon is rejtélyes fátyolával.
Ó, barátom, ő szép vala. E szelíd arc, melynek nyájas kifejezését soha szenvedély nem dúlta még fel, soha el nem keseríté fájdalom; melynek tükrén csak bizodalom, csak rejtélyes sejdítés vala kimondva, s ha néha egy felleg vonula át, mint felleg az égen, ha cseppjei lehulltak, nem hagya nyomot maga után; e kék szemek meleg sugarai, melyek tavasznapként a szenvedély vészeit nem ébresztik, s mégis annyi világgal töltik lelkedet; s e bíborajk, melyen nem a pillanat öröme, de egy tiszta kebelnek nyugodt boldogsága mosolyog elédbe, minden oly összhangzón szép: elbájolá lelkemet, s ha e lányra nézék, ki majd gyermeki vidámságban, majd mint ábrándozó hölgy álla előttem, s eszembe jutott, hogy azon egy lény, mely Isten után e szívet eltölti, én vagyok, hogy gondolatjai bennem központosulnak, hogy ez érző kebelnek mindene vagyok: ó, akkor lábához borulva engedelmet kérhettem volna, hogy hozzá közelítni mertem.
Nap nap után folyt nyájasan s egyenlőn, s mint a mezőn napról napra új virágok, úgy szelíd befolyások alatt szívemben több s szebb érzemények fejlődének; de soha szerelemről nem szóltam vele; az öntudat, hogy szeretetét nem érdemlem, emlékezete azon alávalóságnak, mely hozzá vezetett, megköté nyelvemet, s feltevém magamban, hogy soha e vallomás ajkaimon hangozni nem fog. Barátja leszek, gondoltam magamban; az érzemény, mely keblét most irántam eltölti, tiszta s fellengző, maradjon az, lássa bennem testvérét, s ha majdan elválunk, s ez érzemény is gyengülni kezd, legyen boldog egy érdemesebb karjai között; fájni fog, de én megérdemlettem e büntetést. – Ezen föltétel megnyugtatá lelkiismeretemet, mert hogy fogadásom megnyerésére nem gondoltam többé, azt képzelheted.
Mióta Bettyt jobban ismerém, valahányszor munkája engedé, kisétálánk a városból. Majd a boulogne-i erdőbe, majd a Szajna partjain Sèvres felé vagy máshová; csak ki a városból, ki e sötét utcákból zöld fák alá, így kére mindig. Szegény Betty, hogy is maradhata ő e falak között, ő, ki ablakának szorgosan ápolt virágai előtt a szabad tájról ábrándozott, melyen növekedett, a Dauphiné magas bérceiről, melyekhez ifjú lelke vágyódott, a nagy gesztenyefáról apja háza előtt, s annyi szép színes virágról, melyekből egykor mint gyermek koszorúit fonta? Ó, ha honn volnék – mondá sokszor –, ha ismét honn volnék, s megmutathatnám önnek a völgyet, melyben kis házunk áll, ha innék forrásunkból, s velem jönne fel a közel hegyoldalra, honnan három falutorony látszik, akkor örülne igazán; itt még a fák is városiasan néznek ki.
Egy este tovább mentünk, mint közönségesen. Betty fáradt vala, s mert emlékeztetém, hogy utunk a boulogne-i erdőből házáig még hosszú, leült egy fa alá megpihenni. Az est gyönyörű vala. A nap éppen lealkonyodott, s a láthatáron bíbor tó terjede el, melyen fényszigetekként egyes fellegek úsztak, ragyogva, mint az olvadott érc, ha a kemencéből gömbölyögve kiömlik, fényöket vesztve s elsötétülve lassankint, mint ez, ha lángforrásából messzebbre folyt. Minden hallgatott körülöttünk, csak néha egy távol kocsi zörgése s az estfuvalom, mely a fák lombjaiban suttogott, szakaszták félbe a csendet, míg a fénytenger lassankint elapadva, a tiszta ég mindinkább elsötétedett, s fensőbb ívein már egyes csillagok ragyogtak. Hallgatánk mi is. A természet csudáinál nem maradhat senki érzéketlen, a szív felszólal előttök, de csak szokott hangon. Betty gyönyörtelve bámulá a napnyugotot, én elszomorodtam.
– Ó, Gusztáv, mi szép ez – szóla végre Betty elragadtatva –, nézze csak, mint pirul az ég.
– Pirul – viszonzám elkeseredve bús emlékeimtől, melyek szokatlan hatalommal ébredének lelkemben –, mintha maga az ég szégyenbe borulna, ha estve a megcsalt emberek panaszait hallja, kik valamit vártak a naptól.
Betty bámulva néze rám. – Hát nem szép-e ez? – kérdezé gyermeki egyszerűséggel.
– Szép – viszonzám felindulva –, szép boldogoknak, szép neked, ki feltekintve e piros égre, honn érzed magadat, s a bájló alkonyat színeinél nem emlékezel másra, mint a napra, melynek sírja fölött úszik. De vannak emberek, kiknek sötét lelkébe e sugárok nem hatnak.
Betty hallgatott, s arcai szomorúak levének.
– Ó, örülj, örülj az életnek – szólék meghatva –, örülj, míg más napot eltűnni nem láttál, mint azt, mely a láthatáron néhány óra múlva ismét feljő. Ne hagyja az ég soha megtanulnod, hogy a táj hasztalan virágozik, a nap kelte s az alkony hasztalan színezik egünket, ha belsőnk kopáran áll, s lelkünk elveszté meleg sugárzatát.
– Te szenvedsz – mondá kezemet fogva Betty –, téged ma baj ért.
– Ma? – szólék keserűen mosolygva.
– Ma vagy tegnap – szóla Betty –, mondd meg nékem, talán vigasztalhatlak.
– S fognád-e érteni – viszonzám szomorúan –, ha elmondanám is; megérteni azt, mi e szívet fájdalommal tölti? Nem, kedvesem, vannak keservek, melyek szívednek örökké érthetetlenek fognak maradni: az arany rozsdát nem ismer.
– Gusztáv – szóla Betty rövid hallgatás után, s szemei könnyekbe lábadtak –, nem kényszeríthetlek; de lám, ha szomorúan látlak, ha szenvedsz, s nem tudom, miért, ha azt kell gondolnom, hogy talán valami vigyázatlan szó által én bántottalak meg – nem tűrhetem. Lám, Gusztáv – szóla zokogva –, én szegény leány vagyok, nem is tudom, miként érdemeltem, hogy ily okos ember velem ennyit bajlódjék, de szeretlek, és…
– Szeretsz? – kiálték elragadva érzelmeimtől.
– Szeretlek, mint senkit a világon – viszonzá ő, kezemet fogva –, nem mondhatom, miként szeretlek.
– Angyal! – kiálték, s magamon kívül karjaim közé szorítám a remegő hölgyet, s az első csók lángola ajkain. Midőn magamhoz jövék s érzém szívének sebes dobogását mellemen, s a forró cseppeket, melyeket arcaimon sírt, le nem írható fájdalom rezgé át szívemet. Ő szeret – gondolám magamban –, s én...
Betty hallgatott; vállamra támasztva fejét, állt mellettem.
Ekkor jött fel a hold, ezüst sugárai messze áthatottak a tájakon, s a sötét föld fölött ismét világosság lőn. Bettyre néztem, öröm sugárzék arcain.
– De most meg fogod mondani keservedet, nemde – mondá végre remegő hangon.
– Nincs keservem többé – szólék elragadva egy nagy, kimondhatatlan öröm által, mely mindent elboríta fényével, s még egyszer keblemhez szorítám kedvesemet. Hallgatva menénk hazafelé, mert oly érzelmek kifejezésére, minők kebleinket e pillanatokban eltölték, szava nincs nyelvünknek.
Szegény Betty! ki gondolta volna akkor, mik fognak történni. Az éj oly csendes vala, az ég oly teli csillagokkal, a Szajna ezüst folyóként halada a város között s az élysée-i mezőkről éji zene édes hangjai áldásként szálltak át hozzánk. Ég és föld, fenn a csillagok, körülöttünk a tavasz milliónyi kelyhekből öntve illatjait, minden oly szép vala; ki mondta volna, hogy a természet boldogságod végóráit ünnepli! Ne higgyen senki előérzeteknek. Ha valaha volt kebel reményteli, ha valaha szív bizodalommal függe kedvesén, a tiéd vala az: s mi vala sorsod? Egy irtóztató hatalom játszik az emberrel e világon, hogy így remélhetünk, s ekként szenvedhetünk ennyi remény után!
Életem új irányt vőn. – Mit szenvedélyemtől elragadva tevék, megtörtént, s bármik valának is előbbi feltételeim, most, mióta Betty szeretve gondolá magát, nem lehete visszalépnem. Vagy ha már e szerencsétlennek végzete az, hogy szenvedjen, ha később vagy előbb a pillanatnak jönni kell, melyben magát csalatva, azt, kiben oly erősen bízott, mint alávalót fogja látni; ha végre ő is, mint majdnem valamennyien, át fogja látni, hogy nyilvános kert az élet, melyben szabadon járhatunk s kelhetünk, s nézhetünk mindent, amint tetszik, de melyben semmi örömöt leszakítva bírnunk nem szabad, mert semmi sem a mienk: – én siettessem-e e pillanatot? én, ki az örömöt, mely e szelíd arcokon sugározék, látám; kinek ő naponkint mondá, hogy magát boldognak érzi, s nem kíván mást sorsától, mint hogy e pillanatok soha ne múljanak? Ó, ha valaha szenvedtél, ha valaha elhagyatva érzéd magadat e világon, ha ifjú szíved vágyait érezve körültekintél, s nem vala semmi, mihez ragaszkodhatnál, s most egyszerre egy derült pillanat jöve rád, s reményeid, melyekből, mint nyári nap után a nehéz felhőzet, csak sötét emlékek maradtak, e nem várt öröm sugárjaiban ismét ragyogva álltak lelked előtt, s ismét szeretni, élni kezdél; ha érezéd azon végtelen boldogságot, melyet, mint a hajnal fenséges színezetét, csak fájdalmak sötét éje után láthatni: kárhoztasd gyengeségemet! én nem teheték másképp. Talán hibáztam, talán jobb vala elrontani boldogságát, mielőtt a szív még élvezetéhez szokott; de ő boldog volt, s bármennyi kín dúlá fel lelkemet, bármily keservek várnak rám ezentúl: én nem tudom átkozni a pillanatokat, melyekben azt, kit szereték, boldogítám!
De hát szerettem-e őt? – Ki mondhatja, való szerelem tölti-e keblét? csak tetteink mutatják később, mit érezénk. De hogy azt hivém, hogy szavaim között, melyekkel Bettynek szerelemről szólék, nem vala egy színlelt, hogy ígéreteim között nem vala egy, melyet teljesíteni nem akartam, annyi bizonyos; s az Ég, ki mindent tud, s ki látá e szívet tévedéseiben, s látta küszködéseit s az ellentállhatlan szenvedélyt, mely elragadá, talán meg fog bocsátani vétkeimért. – Tetteink egyetlen mentsége sokszor sorsunkban fekszik; s ha múltamra gondolsz, talán te is, habár nem felmenteni, legalább szánni fogod barátodat.
Boldog valék. – Egy szelíd asszonyi kebel részvéténél nincs semmi vigasztalóbb. Áldjad sorsodat, ha éltednek egy barát juta, bátor szívvel állhatsz szembe végzeteddel; csapás oly nagy nem érhet, melyet a hív kebel nem osztana veled, küszködés oly nehéz nincsen, melyben nem állna oldaladnál, pillanat nincs oly sötét, melynek terheit veled nem osztaná. Ha reményeid megcsalának, rátekintsz a változhatlanra, s szívedet új bizodalom tölti; ha az emberek tőled elfordultak, kezet ad, s erősnek érzed magadat; ha minden, min egykor szíved függött, elveszett, a könny, mely szemében ragyog, mondja, hogy szegény nem vagy. Kérj tőle áldozatokat, s nincs semmi oly nagy, mit megtagadna, kérd vagyonát, s a tiéd, kérd életét, s halni fog. Bajtársad ő, s élted küszködései között bátran számolhatsz rá. De ha vigasztalás kell, ha csatádból nehéz sebekkel tértél meg, csak nyájas asszonyi kezek gyógyíthatják a vérező kebelt. Ó, mert van-e férfi, ki életét percenkint fel tudná áldozni, kinek lelkesedésre szüksége nincs, hogy magáról megfeledkezzék? S lám, az asszony tudja mindezt, s ezért ellenállhatlan hatalma keserveid fölött. Ha barátod van, ki vigasztalásodat céljául tűzé ki, egyenesen meg fogja támadni keservedet, elő fogja adni okait, jó logikai rendben, szépen összeszedve; mondani fogja, hogy kár keseregned, hogy veszteséged természetes, hogy magában talán nem is oly nagy, mint képzeléd, hogy máshoz kell fordulnod, más tárgyat választanod a gazdag életből, s ki tudja, mit nem; hisz mily fájdalom volna oly nagy, melynek azok, kik nem érezék, száz enyhítő okot nem tudnának találni – s ha barátod mindent elmondott, s kért, hogy ne sírj, s férfiasságodra intett, és a terhet mégsem emelheté le kebledről: otthagy, s továbbmegy. Az asszony nem így tesz. Ő nem kérdez, miért könnyezél, nem okoskodik, nem küszködik bánatod ellen; de ha arcodon nehéz fellegek vonulnak át, a részvét, mellyel rád néz, enyhítni fogja keservedet. Bármi elzárt légy, szerelme ismerni tanítá lelkületedet, s elkerülve mindent, mi fájhatna, felkeresve, mi kedves, a nyájas kezek mintegy bájkört vonnak körülted, melyben magadat jól érzed. Ha lelkeden egyike azon nehéz pillanatoknak vonul át, melyekben a régi bánat új erőben visszajő, melyekben szívünknek még kedveseink közeledése is fáj: ő magadra hágy, s legfellebb azon vígasztalás sugárzik könnytelt szemeiből, hogy veled osztja bánatodat. Ha szívednek valaki kell, kinek sorsodat elpanaszolhassad: ott van ő, s bármi okozta bánatodat, ő nem fogja kicsinynek találni. Talán nem is érti keservedet, talán a nagy tervek, melyeknek veszte fölött könnyezel, neki hasztalanoknak látszanak; de szenvedtél, s ő veled könnyezik. Ő nem fordítja másra a beszédet, ha panaszkodol; nem alacsonyítja le azt, mit szeretél; nem rosszallja fájdalmaidat; szívednek részvét kell, azt adja. S mindazon kis örömök, melyeket szeretete számodra kigondola, azon nem szűnő gond, mellyel érzelmidet kíméli, azon szelíd melegség, mellyel kebledhez simul, s mosolyog, ha derültebben, s könnyezik, ha komoran lát; azon napok, melyekben nincs egy pillanat, mely nem a tiéd, s midőn nem érzenéd, hogy szeretve vagy! – Ó, aki múltjában ily lényre emlékezhetik, s érzé a nyájas kezek érintését, melyek a kebelnek nehéz terhét részenkint levevék, s látá a lassú csudát, melyet szerelem keblében mívele, s melyért az, ki tevé, nem kíván mást, mint hogy boldog légy, s néhanapjában mondjad neki, hogy szereted, hogy szerettetni s boldogíttatni engeded magadat; ki mindezt látta, ismeri, tapasztalta, s nem boldog, az ne panaszkodjék sorsa ellen, mely neki azt adá, mi e földön egyedül boldogító. Az angyal mellette áll, csak szív kell, s ő mennyben gondolhatja magát.
Az első hónap, melyet Bettyvel tölték, éltem legboldogabb időszaka vala, s szerelmének szelíd érintései alatt minden gondolat új irányt vőn. Ha szegény lakásomban magam valék s körülnéztem, ő ott vala minden legkisebb bútoromon; a virágok, melyet ablakomra állíta, róla illatoztak, ő rendezte el könyveimet, a székeket ő igazítá, órám vánkosát ő hímezte. Ha reggel ablakomhoz mentem, piruló arcai mosolyogtak elémbe; ha dolgaimat elvégezve, hozzá siettem, előmbe jött, s nyakamba borult; ha egypár órára el kelle válnunk, s maga intett, hogy a kollégiumba menjek, de ne késsem sokáig, képe velem jött; ha estve hazatértem, valami újat találtam ismét, habár csak egy virág volt is, melyet szobámba állított; egyszóval: nyomot, hogy ott volt, s távollétemben rólam gondolkozott. Mint ott, hol jó nemtők járnak, a népmonda szerint minden fűszál szebben zöldell: úgy körömben mindenütt az angyal nyoma látszott. S ha végre a vasárnap eljött, s a város sötét utcáiból kimenénk, oda, hová a sokaság zaja nem hatott; hol csak ritkán zavará fel egy magányos átmenő a csendet, s a természet magányosan a tavasszal, szebbnek látszott, mint az emberek mesterkélő kezei alatt, s leültünk egy fa alá, s hallgatva örömérzetünkben ábrándokba merültünk: – képzelhetsz-e oly boldogságot, mint a miénk! Ó, ki írhatná le e pillanatokat, midőn már nem gondolkozunk, s még nem álmodunk, s mégis mindkettőből teszünk valamit; hol a felszabadult képzelet ezer képeket teremt elénkbe, szívünkben száz érzemény dadog, melyet rég ki nem merénk mondani; az élet minden bájaival eltűnik előttünk, s önmúltunk oly idegennek látszik, mintha csak álmodtuk vagy regélni hallottuk volna; lelkünkben bús sejdítések vegyülnek reményeinkkel, s oly boldogok vagyunk, s mégis oly könnyen sírhatnánk! Ó, ki írhatja le e pillanatokat; de ha érezém azokat, s ébredve ábrándjaimból Bettyre tekinték, s látám e derült kék szemeket, melyek a természet minden szépségei között arcaimon függtek, s ha osztva meghatásomat, remegő kezét nyújtá, s kérdezett: boldog vagyok-e? akkor az valék, s keblemhez szorítva dobogó szívét, a föld s minden keserűsége eltűnt előlem. Ó, s miként ne néztem volna bátrabban a jövőbe? nem valék-e ifjú, gazdag, szabad? Atyám lemonda rólam, annyi előítéleteit sértém, annyi reményét rontám meg, hogy az, mit még ezentúl tehettem, többé szívét váratlanul nem érheté; a világon nem volt, kinek számadással tartozám tetteimről, s szívem közönyösen tekinte ítéletére: – mi gátolhatá boldogságomat? miért nem szorítanám keblemhez az egy szívet, mely megérte, az egyet, mely értem dobogott?
Ó! így gondolkozám, messze el innen e szerencsétlen csoport tolongásai közül: el oda, hol az Alpok ragyogó csúcsai emelkednek a kék láthatáron, s a természet nagyszerű csudái között a kebel, melyet mondhatlan öröm vagy szenvedés feszít, nyugodtabbnak érzi magát, ott talán egy magányos völgy nyílik szerelmünknek is. Elzárva a világtól, messze zajától s küszködéseitől, csak te légy boldogságom tanúja, nagy természet! ti bércek, melyeknek látásánál a gyermekszív egykor vágyakkal telt; te dörögve lezúgó hegypatak, melynek hatalmas szava túl nem fogja hangozni az öröm érzetét, mi e szívben felzajog; te virágzó mező, mely soha nem hazudtál még, s minden tavasszal meghozád virágidat! Végy anyai karjaid közé, szent természet, s tanítsd felejteni, mit az emberek között szenvedék; felejteni a hideg számoló csalfaságot, mellyel lelkesülésem fogadtatott, az önösséget, melynek áldozata valék, a rágalmat s üldözést, melyet találtam; önmagamat – azaz, mit belőlem az emberek csináltak, hogy kiválasztva a sarat, mint a víz, mely sokáig nyugalmából fel nem zavartatott, ismét tisztán álljak előtted, teremtőm! – S ha nem – ha e kebelnek bánata nem volna orvosolható, ha maga a szerelem tiszta lángja nem szabadíthatná meg e szívet salakjától: legalább ez angyal, ki annyi szeretettel ragaszkodott hozzám, ki bennem bízott, s tartalék nélkül adá egész szívét, ne szenvedjen soha a világ hideg érintése által. Tisztán szorítám keblemhez: maradjon tiszta s ragyogó örökre. Nem az út közepén lábbal tapodva az átmenőktől, illatozzék e virág; nem a mocskos élet iszapja fölött folyjanak e lét tiszta habjai: legyen boldog legalább ő! – Rám bíztad magadat, szerető kebel, én nem fogom megcsalni bizodalmadat.
Ó, bár hű maradtam volna feltételemhez!
– Hát végre meglátjuk a kalandort – hangozék hátam mögött egy szó, midőn egyszer reggel az élysée-i mezőn átmenék, s megfordulván, Werner álla előttem. – Meg kell vallani – szóla kezet szorítva –, soha ember nagyobb komolysággal tréfát nem űzött még, mint ön; úgy beletanult a törvényhallgatóba, vagy nem tudom, mi más szerepet játszik, hogy végre magam is alig gondolhatom, hogy Gusztávunkkal szólok.
Nem mondhatom, mi kellemetlenül hatott rám Werner látása; mióta Bettyvel ismeretségben valék, csak ritkán, s most hetekig éppen nem láttam őt, s hideg gúnyoló modora, mellyel minden tárgyról szólt, most érzetemet sérté. Viszonzám köszöntését, s közönyös tárgyakról kezdék beszélgetni.
– Barátom – szóla végre félbeszakasztva frázisaimat, melyekkel éppen az utolsó szomorújátékról okoskodtam –, ha gyaníthatám, hogy fogadásának ez lesz a következése, nem engedtem volna soha, hogy az megtörténjék. Ön társaságunknak, úgyszólván, elveszett; Lafard, mióta egy tárgy van a világon, melyről szólni nem szabad, betegeskedik; Arthur, mert önnel nem lehet, a játszóasztalnál tanyázik, s vesztve mindig, jelképe lehetne Werther szenvedéseinek, annyira agyonlövési kedélyben van; angolunk naponkint ostobább; egyszóval: ha ez sokáig tart, egész társaságunk szétoszlik, hacsak ön nem könyörül rajtunk, s a hat hónapi határidőt meg nem rövidíti.
– Én? – kérdezém zavartan.
– S ki más? – viszonzá ő jókedvűen. – A fogadás nyerve van, s csak…
– S honnan tudja ezt ön? – szakasztám félbe beszédét. Nevetett. – Honnan? mintha nem ismerném eléggé arra, hogy ön nem soká folytat ily tréfát, ha filozófiájában Plátónál túl nem haladott; mintha minap a boulogne-i erdőben nem láttam volna igen rosszul öltözve, de igen szép társaságban; mintha nem tudnám, hogy N. utcában kedvesével szemközt lakik, s mintha – meg kell vallani – szóla mosolyogva –, azt nem gondoltam volna, hogy még valaha pirulás által is el fogja árulni magát.
Az embert nem alázza le semmi annyira önmaga előtt, mint a titkolódzás; zavarodva álltam Werner előtt.
– Miért jő oly zavarba? – szóla ő, rám függesztve sötét szemeit –, ha valakinek, önnek bizonyára nincs oka zavarba jönni, nincs oka pirulni; bátran, emelt fővel léphet körünkbe, s míg lakománknál öregünk szomorú képpel gazdáskodik, kedvesére mutatva mondhatja: nézzétek e lányt, ez önmagamért szeret, pénz- s haszonvágy nélkül, s tátott szájjal fogjuk bámulni ez istencsodáját.
– S hát mit mondana ön – szólék, felingerelve csak a gondolat által is –, ha én, kit ő szeretett, kinek teljes bizodalommal odaadá magát, most köszönetül önök társaságába vezetem; s élvezve a dicsőséget, hogy egy szegény lányt hazugságaimmal elámíthattam, romlott társaink durva tréfáinak teszem ki őt; ha érintkezésbe hozom azon alávaló teremtésekkel, melyek társaságunk asszonyi részét képezik, lealázva, lábbal tapodva őt, köszönetül, hogy szeretett!
– Ez szép s nemeslelkű lehet – szóla nyugodtan Werner –, de regényben, hol a fogadás csak papíron áll, talán helyesebb volna, mint itt, hol ezer napóleonba kerül; az öreg Lafard, csak ha kedvesét orgiánkba hozza, fizet; s higgye el, kis grizettje nem éppen oly szörnyűnek fogná venni az egész dolgot, mint ön talán képzeli, vagy ha kissé neheztel, adja neki a nyert pénzt, s minden rendben van.
Nem mondhatom, mennyire sérté érzelmemet e hideg nyugalom, mellyel Werner az egész tárgyról szólt. – S nem mondtam-e önnek – szólék végre –, hogy e lány szeret, s hogy mindez lehetetlen?
– Szeret – viszonzá nyugodtan ő –, meglehet, én nem tagadok semmit; vannak holdkórosak, somnambülek, szerelmesek, s ha ily szegény lány, ki talán egypár regényt olvasva képzelmét felizgatá, szerelmessé válik, a dolog nem csudálatos; de ha ön azt hiszi, hogy Bettyje a törvényhallgatóba szerelmes, s nem éppen oly jól tudja, mint mi ketten, kivel van dolga: teljes meggyőződésem szerint csalódik; s – úgy tartom, mit sem vesztettek egyéb tökélyei szeme előtt, ha kedvesének eszébe jutott, hogy az, ki bírja, egyszersmind gazdag és gróf; ily leányok jóval okosabbak, mint közönségesen gondoljuk.
– De honnan gyanítja ön, hogy Betty nevemet ismeri? – kérdém feszülten.
– Honnan? – viszonzá mosolyogva. – Ím, egy szép példája ismét, hogy minden tapasztalásunk hasztalan, ha kívánatainkkal ellenkezésben áll. S miként is gondolhatja ön, hogy nem? – Évekig élt e városban, hintai, lovai a legszebbek közé tartoznak; ön termeink egyik legdivatszerűbb embere, s azt hiszi, hogy ismeretlen maradhatott? Nem valószínű-e, hogy Betty egyszer önt az élysée-i mezőn lovagolni látván, nevéről kérdezősködött, vagy azt véletlenül mástól hallá? vagy ha nem, egyik barátnéjától megtudta, ki lappang a szerény deák alatt? – mondja meg önmaga, nem valószínű-e ez? nem igazolja-e ezen véleményt maga az engedékenység, mellyel kívánatait teljesítette, mellyel hetek alatt öné lett? Egy szegény deák hónapokig sóhajtozott volna, ön, mint Caesar, jött s győzött; mi természetesebb, mint hogy a szegény leány megtisztelve érzé magát, s hogy meggyőződve szeretetéről, melyet közeledésének regényes színe hihetővé tett, talán azért nem álla ellent, mert a legnagyobb reményekre gondolá jogosítva magát. – Ó, mit nem tudnak a leányok reményleni!
Werner hideg okoskodása fájt szívemnek, s mégis nem tudom, mi belső érzet mondá, hogy igaza van. Éltem csalódásai gyanakodóvá tettek, s habár küszködtem a gondolat ellen, bizodalmam ingadozni kezdett.
– De – folytatá Werner – ha minden valószínűség ellenére csalódtam, ha Bettynek ártatlansága minden számításon felül áll, ha soha lovasra nem nézett, soha fiatal embernek nevét nem kérdezte, sőt ha barátnői mind éppen oly ártatlanok, mint ő, s egész grizett-ösmeretsége között nincs egy, ki neki az ön való nevét megmondhatná: vajon azt hiszi-e, hogy ha valaha csalódása felfedeztetik, s a szegény deák mint gazdag gróf áll elébe, ő vigasztalhatlan lesz? hogy nem fog magánkívül örömében nyakába borulni s nevetni és sírni elragadtatásában? hogy nem fogja százszor inkább szeretni, mint elébb? – Higgye el ön, a pénz egyike azon hibáknak, melyeket mindenkinek megbocsátunk, s bármi regényes legyen is lelkülete, kevés van, ki, ha virágzó mezeje alatt egyszerre aranyakna találtatott, alábbvalónak gondolá előbbi birtokát.
– Ön Bettyt nem ismeri – szólék rosszkedvűen –, de ha ezt tehetném fel róla, megvetném.
– Hibázna – felele ő nyugodtan. – A szerelem nem más, mint összege azon reményeknek, melyeket egy személy birtokával összekötünk. Ha asszonyt lát, szépet, gazdagot, elmést és sokaktól csudáltat, olyant egyszóval, kinek birtoka éldeletet s irigyeket ígér, érzékét és hiúságát kecsegteti: szeretni fogja; vegyen el tökélyéből egyet – s érzeménye megváltozott; változtassa csak nevét, hírét, vagy éppen azon divatszerű kényelmet, mely őt környezi, s noha a személy egy maradt – szerelme gyengült; s azt gondolja, hogy nők nem éppen úgy éreznek, mint mi, s hogy mindazon külső fény s dísz, mely minket szeretni késztet, őket érzéketlenül hagyja? – Ön szeretve gondolja magát, s boldog. De bármi nagy legyen kis grizettjének szerelme, vajon nincsenek-e némi remények is összekötve szerelmével? Bizonyosan. Ön most törvényhallgató, valaha ügyvéd vagy jegyző lesz önből, s egy pár száz vagy ezer franknyi jövedelem megszerzi mindkettőjöknek a polgári lét kényelmeit; ez az, mit Betty remél, mit szeretetével összeköt. Már ha e szerény remények helyett egyszerre mindazon éldelet áll elébe, melyet az ön birtokával szerezhet: szegény polgári lakás helyett fényes termek, kocsik, inasok, páholy az operában, ruhák s kalapok szíve tetszése szerint: vajon e kisleány, ki erről éltében százszor álmodozott, s mindezt annyival nagyobb örömöknek vélte, mennyivel távolabb áll tőlök, nem fogna örülni, ha elérte? nem fogná magát boldogabbnak vélni grófja, mint szegény deákja karjain? – Kereskedők vagyunk mindnyájan, minden tetteinknek megvan ára; legyen pénz, dicsőség, érzékeink kielégítése vagy képzelet, miért valamit cselekszünk, mindegy: bizonyos, hogy nem teszünk semmit ingyen, s e kisleány, ki oly szegény jövőért adta el magát, nem örülne, ha a fizetésnél egyszerre annyival többet kap? nem áldaná végzetét, hogy ez életben, mely mindenikünknek egy nagy számolási feladás, ő csak abban csalódott, hogy számára több jutott, mint képzelé?
– Ha ön ismerné Bettyt – szólék mindinkább elkedvetlenedve –, nem beszélne így. E lény nemesebb, mint hogy, ha szíve felszólalt, számítani tudna.
– Én nem kételkedem tökélyein – viszonzá Werner, s ajkai körül gúnymosoly lebege –; az asszonyi tökélyek ideálja, mint a mobile perpetuum, százezerszer fel vala találva, s bármit mondjon az alávaló sokaság, még százezerszer fel fog találtatni utánunk is. – Bettyje angyal lehet. Ki tudja, mi ócska könyvekből talán egy szép arkádiai boldogságot szedett össze képzeletében; szalmafedél, fekete kenyér s víz, hozzá tíz nyifogó gyermekkel, mindennel egyszóval, mi ily mennyországhoz való; ő nem tudja, hogy a szerelem kis mustármagjából néha fa nő, oly nagy s magas, hogy magunkat felakaszthatnók rá; nem gyanítja, hogy a házasság csak éppen bekötése szerelmünknek, mely által, mint minden könyvkötésnél, verve s körülmetélve a könyv észrevehetőleg kisebbé válik; nem hallotta soha boldog házastársaktól a csodálatos tapasztalást, hogy ugyanazon szerelmi nap, melynek hajnala oly szép vala, ha végre házassági egünkön feljő, oly fenségesen ragyog, hogy ránéző szemeink könnyekkel telnek: megengedem, mindez ismeretlen, hihetetlen előtte, vagy legalább az volt, midőn Párizsba jött, de meddig tarthat ez? – Meddig tarthat ez itt e város prózai körében, hol minden fellengző képzeletnek egy pozitív szükség lép elébe, s ha más nem, legalább az éhgyomor mindent kijózanít. – Teli reményekkel lép az ifjú e város körébe, fejében, amint hiszi nagy gondolatok, szívében, amint nevezni szoktuk, magas érzemények szólalnak fel; ha Franciaországnak Mirabeau vagy Napóleon, ha a világnak egy új megváltó kellene, felhíva gondolná magát minderre. – Kis szülővárosában ő volt a lángész, az egyetemen ő az első, testvérei között ő, kitől legtöbbet vártak, s míg honn egy szép tervet alkota magának, s előre kijelölte az utat, melyen haladni fog, Párizsba jő, s hova csak fordul, ez egy szó hangzik elébe: add el magadat, add el lelkedet, azaz: élted meggyőződését, hitedet, reményedet, s amin szeretve függtél; adj el mindent, kéz alatt titkon vagy azon árverés útján, melyen pártjaink egymást ígéreteikben felülmúlják: add el magadat, s jól jársz, meggyőződésedért fizetést kapsz, becsületedért egy rendszalagot, a nagy remények helyett, melyeket nemzetedről képzelél, egy kis szerencsét magadnak; ha azt nem teszed, maradj becsületes, s halj meg éhen. Tisztán s teli reményekkel lép a hölgy e falak közé; érzi, hogy szerelem nincs oly nagy, melyet szíve viszonozni, áldozat oly nehéz, melyet tenni nem tudna; félig anyja körében töltött gyermeksége emlékiből s félig keble vágyaiból alkotva, a jövő, melyet képzele, derült s boldogító. Add el magadat, ez hangzik fülébe, mihelyt az utcákra lép; add el szép testedet, fogd körül ifjú karjaiddal az elaggott korhelyt, melegítsd csókjaiddal remegő ajkait, színlelj szeretetet, hogy elgyengült érzékei felhevüljenek: ártatlanságod tiszta köntöse helyett divatszerű ruhákat adunk, házi boldogság helyett színházat, kocsikat s inasokat; s még afölött szíved a tiéd marad, az nem kell senkinek; ha ezt nem teszed, maradj ártatlan, s koplalj! S vajon hány ifjú van, s hány leány, ki e jó tanácsot nem követte? S ön azt hiszi, hogy az, kit kedvesének nevez, e társaság érintéseitől tiszta maradt? – hogy itt, hol nem tudjuk, az asszony, ki ott a divatszerű hintóban mellettünk áthalad, nem adta-e el magát utált férjének, csak hogy nagy nevével együtt gazdag eltartást nyerjen, s e leánynak, ki előttünk megy, nem fog-e még ma vevője akadni – csak Bettyje fog tiszta maradni, mintha e sárban valaki haladhatna csak egy lépést is anélkül, hogy – magát bemocskolná?
Mélyen hatottak Werner szavai rám; s habár sértve legszebb érzeményeimben, nem nézheték szánakozás nélkül e férfira, kinek keserű beszéde talán csak azon keserű kehelynek utolsó cseppje vala, melyet ajkai aljáig kiürítettek. – Önnek szomorúak lehetnek tapasztalásai – szólék végre.
– Meglehet – monda keserűen mosolyogva ő –, meglehet, hogy szerelmes sóhajtásaim, melyekre ifjúkoromban ez ajkak is nyíltak, ha nem is a házasság igen közönséges sopánkodásaihoz, legalább azon szomorú meggyőződéshez vezettek, hogy ifjúkorunkban több boldogságot reménylünk egy rövid órában, mint később egész életünkben elérhetünk; meglehet, hogy egyike vagyok azoknak, kiknek barátjaikból csak szomorú tapasztalások maradtak; meglehet, hogy a szív, mely az életbe lépve gondolá: nyerni nem lehet, ha hitelre nem adunk, túlvitt bizodalma által banquerottá vált; vagy hogy, mint a bányásznál, ki aranyércének sárga ereitől annyit várt, s olvasztótála alján a csepp aranyat látja: az, mit elértem, nem felelt meg reményimnek; vagy hogy e véghetlen világvásáron, hol mindenki csak vevőt keres, némely magasan hangzó szónak értelmét, némely fenségesnek látszó dolognak való becsét jobban ismerni tanultam; de egyet tudok, s azt vegye tanácsul: a szerelem költészet, mely eltűnik, vagy hazugság, melyet végre felfedezünk, soha nem való; az balgatag, ki érte valamit tesz vagy elhagy. – S ezzel elváltunk.
Ritkán jut eszünkbe, mit teszünk beszédeinkkel; – mag a szó, melyet gondatlanul elhintünk; ha néha sejdítnők, hová vetettük, s tudnók, hogy az, mit a pillanat felgerjedésében kimondánk, fogékony emberi kebelben csírázva, mivé nőhet: eliszonyodnánk. Werner bizonyára nem sejdíté, hogy szavaival szerencsémet rontja el – s mégis úgy vala.
Mióta Betty szerelmében bíztam, boldog valék; éltem új irányt nyert, reméltem, örültem ismét, mint szebb napokban; e beszélgetés lelkemben kételyeket ébresztve, bizodalmamat s vele egész örömkincsemet feldúlta. – Mit ért, hogy Betty nyájas és szerető vala, mint azelőtt, hogy komolyságomat észrevéve, kettőztetett szorgalommal teljesíté minden kívánatomat, sőt hogy e mosolygó gyermekarc előtt, néha mindent felejtve, pillanatokra ismét boldognak érezém magamat: a szív elvesztette nyugodt biztosságát, s a legkisebb alkalom, a legártatlanabb szó új kételyeket gerjeszte. – Gyűlöltem Wernert, százszor mondám önmagamnak, hogy csak jók érthetik egymást a világon, s hogy e szívtelen ember nem ítélhet Bettymről, hogy keserű beszédei csak önromlottságát mutatják – hasztalan! Ha Betty néha ártatlan tudatlanságában a gazdagok boldogságát magasztalá, vagy barátnéjáról szólt, ki egy külföldi herceggel ismeretségbe lépve szerencséssé lett, azaz hintóban jár, s naponkint más színházba mehet: akkor minden, mit Werner mondott, bizonyosnak látszott, s e szegény lány egész szerelme nem adhatá vissza bizodalmamat. – Mint a kő, mely vízmederbe esett, ha a habok, melyeket gerjeszte, elsimultak is, zavaros helyet hagy maga után: úgy e kétkedő szív, felzavarva egyszer, elveszté derült nyugalmát örökre.
Eddig Betty még nem tudott semmit; – s noha zaklatva kételyeimtől, minden lépését kémlelő szemekkel követém, és a legártatlanabb szó fölött órákig töprenkedtem, nem vala semmi okom gondolni, hogy csak gyanít is valamit. – Egykor véletlenül leveleket hagyék asztalomon, melyekben való nevem s lakásom állt; ő kérdezett, de mondám, hogy e levelek egy ifjú úrhoz írattak, kinek kisebb dolgait s levelezéseit viszem, s ő megelégedett, s már által kezdém látni gyanakodásaim egész nevetségét, midőn egy véletlen eset végre fölfedezé titkomat.
Atyámnak dolgai valának a fővárosban, őt magát betegsége honn tartóztatá, s így az egész ügy rám bízatott. A levél, melyben atyám ezt tevé, udvarias vala s hideg; engedelmet kért, hogy fáraszt, ígérte, hogy ezentúl nem fog alkalmatlankodni többé; egyszóval minden sorából látszott, hogy idegenekké váltunk, de mennyivel inkább érzém, hogy e bánásmódot atyámtól megérdemeltem, annyival több szorgalmat akarék fordítni ez ügyek elrendezésére, s így Betty egy ideig magánosabban élt. Összejártam a minisztériumokat, meglátogattam a legtöbb befolyású személyeket, s végre, hogy még biztosabb legyek, elmenék a Tuilleriákba. Szerencsétlenségemre velem együtt néhány követ tevé udvarlását, s midőn elvégezve dolgomat lejövék, az ajtónál egész nézőcsoport tolongott; képzelheted meglepetésemet, midőn a tömegen végigtekintve, egyszerre Bettyt látom, ki elbámulva rám függeszti szemeit. Kocsim, nem tudom mi okból, nem jöve mindjárt, s így ott kellett állnom, míg egyesek, kik előttem hintaikba szálltak, köszöntének, mások beszélgetésbe ereszkedtek, időt hagyva, hogy Betty, kinek szeme rólam el nem fordult, egészen meggyőződjék.
Szerepemnek további folytatása lehetetlen vala, azt érezém; egyenesen kis lakásomhoz hajtaték tehát, s nem is változtatva ruhámat, fel s alá járva a szobában, várék kedvesemre. Rövid idő múlva eljött; ne várd, hogy e jelenetet leírjam. Rossz leíró voltam egész életemben; minden tárgy vagy közönyösen hagy, vagy oly hatalmasan gerjeszt fel, hogy eltűnte után érzelmeimnél más emlékem nem marad; de hogy soha boldogabb teremtést nem láttam, mint e pillanatokban Bettyt, hogy soha szebbnek e kedves lány nem tetszett, mint e határtalan öröm felgerjedésében, azt mondhatom; s hidd el, e pillanat éltem legszebb emlékei közé tartozik.
Eleinte zavart vala; egyenruhám, címem, az új helyzet, melyben előtte állék, oly idegen színt vontak személyemre, hogy első pillanatokban közelítni sem mert, s elpirulva, remegő szóval gróf úrnak nevezett; de midőn szokott hangon nevénél szólítám, s nyitott karokkal jöttem elébe, mint máskor, öröme nem ismert határokat, s keblemre borulva csak könnyeinek zápora mondá ki érzelmeit. Mélyen meg valék hatva. – Ó, Istenem – zokogva végre rám függesztve nyájas tekintetét –, hogy érdemeltem én ezt? mi vagyok én, hogy hozzám leereszkedél? Te, ki gróf vagy s gazdag, ki a királyhoz mehetsz, kit mindazon nagyurak s dámák köszöntenek, s ki mégis engem, szegény lányt tudál szeretni! – Hintaid vannak, cselédeid, ki tudja, mily pompás palotád, s te elhagytál mindent, s e kis szobában laktál hónapokig, szegény bútorok között, társaság s örömök nélkül, s mindezt miattam. Ó, Gusztáv, én véghetetlen boldog vagyok. – Az valék én is –, s ez a végső tiszta öröm vala, melyet társaságában élvezék.
E váratlan felfedezés által a viszony, melyben Bettyhez álltam, megváltozott. A nyugodt boldogság, melyet szerény lakomban eddig találtam, nem tarthata tovább, az örömök helyébe, melyeket a szegény deák élvezett s adott, más viszonyoknak kelle lépni; minők lesznek azok, még nem tudhatám, de egy elhatározott feltételem vala: hogy Bettyt soha a romlott társaság érintésének, melyben elébb éltem, nem fogom kitenni.
Falusi lakot bérelék tehát magamnak, s mindjárt harmadnap oda vezetém kedvesemet. A lakás kényelmes vala; néhány divatosan bútorozott szoba, csinos kert, tele virágokkal, teraszunkról derült kilátás a Szajnára, ablakaink alatt zöld mező s kertek, egyszóval minden, mi falusi lak kényelmeihez szükséges; gondold hozzá még lovaimat, cselédeimet s egész házamat, mely Bettynek királyi pompával tartottnak látszott, s hinni fogod, hogy paradicsomban érezé magát; – s bár távol elragadtatásától, első napokban megelégedve valék magam is. – Hogy is ne lettem volna az? Látni az ártatlan örömet, mellyel e kedves lány új körére tekintett, az elragadtatást ablakaink kilátása fölött, a bámulást, ha kertünkben egy ismeretlen virág vagy a falon egy még nem látott kép vonta magára figyelmét, a gyermekded megelégedést, mellyel majd házunk bútorait, majd önruháit tekinté, egyszóval a nem szűnő boldogságot, mely egész valóját körülsugározá. Az emberi szívnek boldogítóbb érzete nincs, mint boldogságot látni, melynek alkotói mi vagyunk; s ha Bettyt sohasem szerettem volna is, az, hogy ekképp boldogíthatám, kedvessé teszi egy időre. – Néha túlságosnak látszott ez öröm, eszembe jutott Werner, ki ezt előre jósolá, és szinte neheztelni kezdék Bettyre, de ha ismét meggondolám, hogy mindez, mit a szokás megvetni tanított, neki még napok előtt elérhetetlennek látszott; ha mosolygó arccal elémbe lépett, s majd egy szoborhoz, majd egy képhez vezetve kérdezett, mit jelent, s ha megmondtam, nyakamba borult, s újra elmondá köszönetét: akkor, egy ideig legalább, megelégedett valék. – De miután hetek múltak és semmi sem változott, miután Betty naponkint jobban érezé magát, naponkint több érdekkel tekinte körül új körében, miután beszélgetései csak a színházról, melybe esténkint elmenénk, sétáinkról vagy éppen ruháiról folytak: ez örömök, melyekben részt nem veheték, untatni kezdének. Összehasonlítám a jelent ismeretségünk első napjaival, mennyivel valék akkor boldogabb! Ha egy pár órányi távollét után hazatértem, s ő örömzajongva nyakamba borult, mily egészen enyimnek nevezhetém akkor; lelkében nem volt egy gondolat, melynek nem adtam volna irányát, nem volt érzemény, mely nem rólam szólt; ha arcain öröm sugározék, mondhatám magamnak: ezt te adád; ha a jövőről szólt, s a reményteli szív derült képeket teremte elébe, érezhetém, hogy e remények tőlem jönnek, én valék a művész, kinek érintése alatt e szív minden húrjai felhangoztak, az Isten, ki szívének édenét teremté! S most mennyi tárgy, mennyi idegen érdek álla közöttünk; a tegnapi szomorújáték, könyvek, virágok, ruhák, lovak foglalták el gondolatjait, s a hálaérzet, mellyel mindezt nekem köszöné, nem pótolhatá ki azt, amit vesztettem.
Szerelemféltők vagyunk valamennyien; nemcsak mert az, ki egy egész szívet ad, joggal egész szívet kívánhat vissza, s bármi legyen az, mi kedvese szerelmének részét elfoglalja, s bármi csekély legyen e rész, mely nem rajta függ, általa magát csalatva gondolja – de mert valamennyien büszkék vagyunk. Nézetünk szerint az asszony, kit szeretetünkkel megtisztelénk, oly boldognak érezheti magát, hogy más örömre hely szívében nem maradhat többé; s ezer közt alig van egy közöttünk, ki rossz néven nem venné, ha kedvese még más valamin is függ. – Elkedvetlenedtem.
Minden dologban csak az első lépés nehéz, így szól a közmondás; s ez bizonyára sehol nem valóbb általánosabban, mint kedveseink hibáira nézve; csak az elsőt találjuk meg későn, ha ez feltaláltatott, s a nimbusz eloszlott, mely alatt kedvesünket tökéletesnek véltük, csak kevés idő kell, hogy a hibáknak egész seregét észrevegyük: így vala ez vélem is. Az idő megszűnt, melyben Betty angyalnak látszott; vizsga szemmel kémlelém legkisebb tetteit, s mihelyt lehetőnek gondolék csak egyet, ezer hibát találtam. – Ha a városból visszatérve új ruhát vagy más ékességet hoztam magammal, s minden adományaim között ez vala legkedvesebb, ha új köntöst véve, a tükörhöz ment, onnan hozzám, tízszer kérdezve, hogy áll, s ismét vissza a tükörhöz gyermeki örömmel nézve új piperéjét: egyszóval, ha úgy viselte magát, mint minden leánynak ily helyzetben szokása, a hároméves kisdedtől, ki selyem szalagjában büszkélkedik, a jegyesig, ki cifra nászköntösében a tükör előtt még jegyesét is elfelejti: ő hiú, gondolám magamban; ha kikocsiztunk, s nem örült semminek inkább, mint ha sok emberre akadtunk, hogy láttassék: – ő büszke, vala ítéletem; ha minden kívánatomnak hódolt, ha most naponkint többször visszatérő rosszkedvemet nyugodtan tűrte, s mindenben ellenmondás nélkül kedvemre járt: tette volna-e ezt elébb is, még mikor szegénynek vélt? így elmélkedém magamban; – s nem a legönösebb, legalávalóbb számítás-e talán ez engedékenység? vagy ha végre a szerencsétlen éppen azt mondá, hogy első találkozásom óta többnek vélt, mint minek látszottam; hogy éppen azon úriasság tetszett néki rajtam, mely minden mozdulatomból kitűnt; vagy azt, hogy nénje előre jósolta jövőjét, mindig mondva, hogy majd szép hintókban fog járni, inasokkal, a legszebb ruhákban s gyöngyökkel: akkor minden, mit Werner mondott, bizonyosnak látszott, csalatva gondolám magamat, vagy legalább meg valék győződve, hogy Betty engem, ha azon időben, midőn még deáknak gondolt, egy gazdagabb ifjú ajánlkozik, elhagyott volna; s szinte megvetéssel néztem e szegény leányra, ki nem gyanítva semmit, nyugodtan elmondá boldogtalan beszédeit.
Ő nyájas és szerető vala irántam, mint azelőtt; de most még szépsége is elveszté báját ez új, neki oly idegen körben. Egykor, míg egyszerű köntösében állt előttem, minden ékesség nélkül, azon kívül, melyet az ég e mosolygó arcra teremtett, szívem feldobogott örömében. Ó, mi szép, mi bájoló vala ő így! Az illatos virágok sötét fürtjei között, az ártatlan öröm, mely egész valóját eltölté, az ellenállhatatlan természetiség minden szavában, minden mozdulatában; – keblem megnyílt, ha láttam! S most! Haja az utolsó divat szerint rendezve, a legújabb szabású ruha, a legszebb kendő s patyolat és drágaságok, felcifrázva s piperézve, hogy szépsége alig látszott ki e rosszul választott divatvegyület alól, s hozzá mennyi mesterkélés minden mozdulatban, mennyi iparkodás nagyvilági formák után, mennyi önmegelégedés, valahányszor tükörben felcifrázott személyét láthatta! Ó, barátom, sírhattam volna e változáson; ő lealacsonyítva, meggyalázva látszott e divatos ruhák alatt.
Mindent színlelhetünk, csak szerelmet nem; vagy ha a világot csalhatjuk is érzelmeinkkel, az asszony, kit egykor szereténk, észreveszi a változást; szavunk hangja, tekintetünk, beszédeink s maga hallgatásunk megmondják néki, s habár az egész világ, ő nem fog csalódni érzeményeink felől. S így Betty minden nyájasság mellett is, mellyel legkisebb gondolatait teljesítém, rég észrevevé szívem változását, s nem gyanítva okát, csak több nyájasság által akará eloszlatni a felleget, mely derült egünkön összevonult. Ó, de a szerelem omladékit ki állíthatja helyre ismét? Azon szövetekhez hasonló az, melyek egy fonalból készülve, ha egy csomó megszakadt, mennyivel többet húzzuk, annyival inkább szétfoszlanak; a szerelem sebei gyógyíthatatlanok, s Betty minden iparkodása csak inkább elkedvetleníte. – Ő nem engedett állhatatos törekedésében; a hidegség, mellyel néha nyájasságát fogadtam, keserű feleleteim legártatlanabb kérdéseire, unalmam, ha együtt valánk: – mindent eltűrt, mindig jókedvűnek, boldognak látszott. De éppen ez ártatlan tettetés ébreszté fel gyanúmat. A derült mosolygás, mely ajkai körül lebegett, nem takarhatá el szívének mély bánatát. Ha néha véletlenül szobájába léptem, s elfordulva szemeit törlé: bármi víg szavakkal fogada, én tudtam, hogy szenvedett, s ez egy csalfaság egész természetességét elrontá. Mióta örömre kényszeríté magát, minden, mit tett, kényszerítettnek látszott, s mindinkább erősödtek kételyeim.
Nem csalfaság-e ez? gondolám magamban; ő megelégedve nem lehet, ő észrevevé, hogy nem szeretem többé, s mindez öröm, melyet színlel, tettetés; de miért tűri hát mindezt, miért színlel? mert gazdag vagyok, mert fényes helyzete tetszik, mert ruháinak s páholyának örül, mert eladta magát. – Szívem elkeseredett e gondolatnál.
Betty mindent tett, mi által kedvemben járhatott; észrevevé, hogy szerfölötti piperéje kellemetlen, s öltözete ismét egyszerűbbé lett; gyanítá, hogy a mulatságok, melyeken gyermeki örömmel függött, engem untatnak, s felhagyott vélök; de mit ért mindez? Ha estve magunk valánk, s kivilágított kis termünkben egymás mellett ülve beszélgeténk, szívem csak unalmat talált; szerelmem megszűnt, s vele minden, mi Betty társaságát érdekessé teheté. Akaratlanul Júlia képe emelkedék lelkemben, s ha a mívelt asszony lelkes beszédét, e kisleány csevegésével összehasonlítám, s visszagondoltam a boldog estékre, melyeket ama kitűnő hölgy társaságában tölték, a jelen pillanatok ürességét érzém. Betty néha tűrhetetlenné vált. Találkozásunkról szólt – szerelmünk első napjairól, de e beszédek, melyek egykor oly kedvesek valának, most elveszték érdeköket; s ha néha kezét nyújtva kérdezett, szeretem-e még, s könyörületességből igennel feleltem: a gondolat, hogy hazudtam, hogy hazudnom kelle, elkeseríté lelkemet.
Betty még nem veszté reményeit. Tudta szerelmemet Júliához, s ha tökélyét emlegetém, mindig sóhajtva saját tudatlanságáról kezde beszélni; most egyszerre új gondolat támada lelkében: műveltté akart válni ő is. Mestereket fogadott, s nem képzelheted szorgalmát. Ha szobájába léptem, zongorájánál vagy könyvek közt találtam; tanult, olvasott, zongorázott reggeltől napestig; egy új leírhatatlan kínná lőn életem. Ha csak egyszer hallottad volna a hosszú tudományos beszélgetéseket, melyekben e szegény leány nehezen tanult ismereteit kitárva, vegyítve Rómát s Hellaszt, régi s új költőket, a világ minden részeit káoszi homályban, majd egy helytelen idézést, melyet könyv nélkül tanult, majd furcsán elcsavart adatokat keverve minden napi dolgok közé, s ha valaha érzéd a kínt, mellyel szívünk eltelik, ha azt, kit szeretünk, vagy legalább egykor szereténk, nevetségesnek látjuk: szántál volna. Ha beszédeit félbe akarám szakasztani, s néha mondám, hogy a tudomány nem asszonyoknak való, könnytelt szemekkel mondá, hogy Júlia is tudós volt, s hogy nála mindezt szerettem; ha nem szóltam, kérdezett, nem nagy előmeneteleket tett-e már? s ha jó szívből néha dicsérém, zongorához ült, s leírhatatlan erőlködések közt egy gyermekek számára írt darabot játszott, majd szüntelen jobbítva tévedéseit, s egy akkordot tízszer próbálva, míg az összhang végre félig-meddig kikerült; majd csodálatos precízióval e hamis akkordok egész sorát eljátszva, hogy szinte borzadék hallásába. Ha még szeretém, most megszűnt volna szerelmem.
Nem képzelheted, mennyit szenvedék e napokban. Látni a leányt, ki értem annyit tett, kit egy melegebb szavam boldoggá tehetett, s érezni, hogy nem szerethetem többé; látni a benső bánatot, mely arcainak rózsáit elhervasztá, s egykor vidám szemeit könnyekhez szoktatá: keblemben határtalan bizonytalanságot hordani s majd angyalnak, majd alávalónak tartani az egy lényt, ki hozzám ragaszkodik; vádolni majd őt, kit csalfának gondolék, majd magamat, ki szeretni nem tud; küszködni önérzeményemmel s lehetetlen harcban szerelemre kényszerítni önmagamat; mondani, hogy szeretem, s pirulni magam előtt, mert hazudtam; vádat, keserű panaszt érezni keblemben, valahányszor kedvesem hozzám simul, s mégis tudni, hogy nem változtathatom lelkemet; – ó, nem tudja senki, mennyit szenvedhetünk e világon!
De habár szerelmem megszűnt, s Betty társasága naponkint kellemetlenebbé vált, azon feltétel, hogy őt Werner és Lafard társaságába vezetni, s megalázni nem fogom, nem változott; s noha társaim, kikkel most unalomból ismét találkoztam, s főképp Werner, majd gúnnyal, majd okok által e szándékom ellen kikeltek, akaratom megrendíthetlen vala; – szerencsétlen viszonyok összetalálkozása megváltoztatá ezt is.
Ismerőseim között oly közel szívemhez nem álla senki, mint Arthur; azon érzemény, mellyel iránta viseltetém, távol vala ugyan ama határtalan bizodalomtól, mellyel egykor Armandot körülfogám, de nem vala senki, kit ez időben igazabban barátomnak nevezheték, mint ő – s kivel annyit s oly szívesen társalkodtam volna. Házam egyedül néki vala nyitva, csak ő bírta bizodalmamat, s mint éltem annyi s oly fontos pillanataiban, úgy ezen szakában is, mely egész jövőmet elhatározá, a véletlen ada irányt tetteimnek. – Mi csodálatos végzetünk! Eset nincs, mely jövőnknek irányát meg nem változtathatná; az ember, kivel véletlenül találkozánk, egy szó, melyet közönyös ajkak kimondanak, talán új időszakot tesznek életünkben; s mint a golyó, melyet karodnak észrevehetetlen remegése céljától távol visz, úgy élted elveszti a pontot, mely után kiindult, s alig mondhatnád néha, mi tévedésednek oka. Ki mondta volna valaha, hogy Arthur végzetemre csak legkisebb hatással lehet? Ifjabb nálamnál, más irányt választva életének, más vágyakkal, idegen, alig értett reményekkel, mi vala rokon köztünk? Mint két hajó, távol partoktól kiindulva, ellenkező célok felé evezve, ellenkező szelekkel, ha a nagy tengeren véletlenül találkozik, köszöntést kiált egymásnak: ilyenek valánk mi; – ha felettök derült ég boltozik, elválnak ismét, s alig marad egy emlék találkozásukból; de a vész együtt tartja az idegeneket, a vad hullámok nem engedik távozásukat, egymás mellett küszködve, egymáshoz csapva, végzetök: összeütközésökben elrontani egymást akaratlanul, mint kiket egy hatalmasabb kéz átkul hozott együvé. Ó, nekik jobb vala nem találkozni, jobb, ezerszerte jobb örökre távol állni, mint közeledni így!
Arthur közbenjötte által változtak azon viszonyok is, melyek köztem s Betty közt eddig létezének. Egy idő óta nap nem vala, melyben nem jöve házamhoz. Szabadon társalkodva, s néha, míg én sétáltam, vagy dolgaim után járék, órákig egyedül maradva Bettyvel: szíve, mely minden gyenge érintésnél megindult, nem maradhata nyugodtan; s én, ki szerelmét észrevevém, örültem, mert általa véletlenül út látszék nyílni előttem, melyen már majdnem tűrhetetlen helyzetemből kiszabadulhaték. – Rég nem szerettem Bettyt; a mód, mellyel magát Arthur iránt viselé, mintegy önszemeim előtt igazolá eddigi érzelmeimet, s gondolhatod, mi örömmel kaptam ez alkalmon. E szerencsétlen leány, ki múlni érezve szerelmemet, eddig mindent elkövetett, mi által a lángot, mely éltének melege s világa vala, felélesztheté: most, miután a nyájasság, melyet reám pazarla, örömeinek feláldozása s önmegtagadásai hasztalanok valának, szerelemféltés által akará felverni szívemet közönyösségéből – de hasztalan! A gyűlölés szerelemmé válhatik, de nem a hideg közönyösség ott, hol egykor szerelem létezett: miként minden lángba borulhat, csak az nem; mi egykor lángolva hamuvá égett; s minden nyájasság, mellyel kedvesem most Arthur iránt viselteték, az öröm, mellyel jöttét fogadá, s a figyelem, mellyel szavain függött, legföllebb megvetést ébresztének lelkemben s azon gondolatot, hogy igazam vala őt nem szeretni. Ha szívemben egykori szerelmemből csak egy szikra maradt, s ha Bettyt figyelemmel követtem volna, szándéka nem maradhatott titokban előttem; a kényszerített vidámság, a mesterkélés, mely Arthur iránt mutatott szívességéből szüntelen kitűnt, nekem, ki e leányt ismerém, s őt szeretni láttam, eléggé nyilváníták, hogy azon érzemény, melyet most színlel, szívének idegen; a gondteli meleg tekintet, mely ha véletlenül ránézék, rajtam függött, az öröm, mely arcain sugárzott, ha egy melegebb szavamnál magát még szeretve gondolá, nyíltan kimondák, hogy szíve nem változott; de alávalónak akarám gondolni; ürügy kelle önszívtelenségem igazolására, s ha azt bizonyíthatjuk be magunknak, mit leginkább bizonyosnak kívánunk: ki hallgat ellenokokra?
Így jött az ősz. – Betty társasága naponkint kellemetlenebbé vált; a mesterkélés, mely természetes bájait elfeledteté, tudatlansága, mely, mióta mívelés után törekedett, s mindenbe beleszólt; csak inkább kitűnt; mindenekfölött pedig azon szüntelen kokettéria, mellyel Arthur iránt viseltetett, s mely éppen, mert csak szerep vala, annyival aljasabbnak látszott – e szerencsétlen leányt néha utálatossá tevék előttem; csak maitresse-emet, csak örömlányt; kinek öleléseit pénzzel fizetem, s ki első alkalommal hálóit új kereset után veti ki, láték most benne. Amennyire lehetett, kerültem, megrövidítém találkozásunkat, s napjaimat nagy részben könyveim közt töltém.
Ezekkel foglalkoztam, midőn egy reggel Arthur, szokásánál jókorabb, jöve hozzám. Az egész éjjel, mint mondá, játszott; vesztett, és – tevé látszó zavarodással hozzá – azért jött, hogy barátságra kérjen, melytől becsülete függ.
Sejtettem szükségét, s kérdém, mit kíván.
– Adj ötezer frankot, Gusztávom – szóla még nagyobb zavarodással. – A mellékszobába menék, s magammal hozva a pénzt, átadám.
Megszorítá kezemet, s halvány arcán örömsugár lejte át: – Fogadd köszönetemet – szóla végre, nem titkolhatva a meghatást, mely keblét eltölté –, soha éltedben nagyobb jótéteményt nem tevél, mint e pénzzel.
– De – tevé hozzá rövid gondolkozás után – nem akarlak csalni; meglehet, hogy e pénzt, melyet kölcsön adál, soha sem látod többé; ha számolsz rá, vedd vissza inkább most, én később talán nem fogom visszafizethetni.
Meg valék lepetve, s visszalépve, midőn pénzemet odanyújtá, alig találék szavakat, melyekkel biztossá tehetém, hogy a pénzt magáénak tekintheti.
– Látod, ha zsidó volnál – folytatá, nem is figyelve szavaimra –, uzsorás, mint az alávaló Werner, ki játékhoz késztetett, s most gúnyolva elhagy, nem szólnék így veled. Akkor tőkét s kamatokat ígérnék, lekötném becsületszavamat, hogy mindent napra megfizetek – s megcsalnálak. Ó, én rég megtanultam hajlongni mindenki előtt, hazudni, rimánkodni, hízelegni, mindent, mit csak ember e világon megtanulhat. De téged nem foglak csalni; még egyszer, barátom, ha pénzedre szükséged van, vedd vissza.
– Még egyszer ismétlem, hogy a pénzre szükségem nincs, s örvendek, ha vele rajtad segíthetek.
Úgy hát fogadd el köszönetemet – szóla újra megszorítva kezemet –, e pénz az egyetlen remény, mely számomra a világon még megmaradt. – Nemde bámulsz? – tevé hozzá keserű mosolygással – a dolog megérdemli csodálatodat. Arthur, a gazdag, az irigylett Arthur, ki annyi reményekkel lépe az életbe, kinek vágyai oly magasak, tervei oly szépek valának, ki merész kezét kinyújtá minden után, mi e világon nagy és fenséges, ki ifjú homlokán érzé már a borostyánt, mellyel egykor a világ nagy művészei között álland, s kinek egész birtoka, reménye, mindene most öt ezres bankjegyben fekszik: a dolog nevetséges volna, ha nem lenne oly szomorú!
– Barátom – szólék mélyen meghatva –, szóljunk komolyan dolgaidról; a zavar, melyben jelen pillanatban vagy, talán nem orvosolhatlan; rám számolhatsz, ha én segíthetek.
– Segítni – szóla kacagva –, mintha ott, hol semmi sincs, még segélyről szó lehetne. Lám, barátom, én jó számoló vagyok, atyám s öreg írnokunk, kik felneveltek, semmire sem tanítottak meg jobban, mint erre; nagykönyvünk fölött folyt ifjúságom; s hidd el, soha tisztábban vagyonom mérlege nem állt előttem, mint most. Nincs egy fillérem. Házaim, jószágaim, tőkéim, hintók, lovak, bútor, mind elvesztek; tegnapi ebédem, e ruha, melyben előtted állok, másé; vajon van-e tanácsaid között egy, melyhez pénz nem kell?
– De ha helyzeted valóban ily szerencsétlen – szólék közbe –, mit segíthet e pár ezer frank?
– Sokat, igen sokat – viszonzá ő derülten, s azon kétségbeesett szilaj vígsággal, melyet rajta már egy idő óta ismerék –, te nyugodt polgár létedre, ki csak kamataidból élsz, nem tudod, mi termékeny a játszóasztal zöld mezeje. Kihintem magomat, a kerék peregve forog, s ím, földem tízszerte megtermé a rábízott kincset; s én újra elvetem magomat, s ismét sokszorozva megjő; rám aranyesőként hull az áldás, a nézők serege tolongva bámulja szerencsémet, s mikorra a nap feljő, gazdag vagyok. Ah, van-e öröm a világon ehhez hasonló? Míg gazdag valék, nem ismerém az ellentállhatlan csábot, mely annyi szívet von a játszóasztalhoz, s az embert arra bírhatja, hogy életét, sőt becsületét is veszélyeztesse egy kártya fölött. Émelygésig éldelve mindent, mit vagyon szerezhet, gazdagnak a játék legfeljebb időtöltés; amit nyer, nem boldogítja, amit veszt, legfeljebb pillanatnyi kellemetlenségekbe keverheti. Gazdag csak pénzért játszik; s az erényesebb jól teszi, ha megvetve néz le arra, kit csak pénzvágy buzdít; a fukar jól teszi, ha nem becsülheti e gondatlan tékozlót. De tudod-e, mit érez a szegény, ha játszóházba lép? ő, kit a világ kitagada nagy örökségéből, ki csak ínséget lát maga körül, vagy éppen, mint én, azon pontra ért, hol megvetés vár reá, s ki most egyszerre ott áll a magas aranyhalom előtt, s látja a forgó szerencsekereket, a nyerők örömzajgó csoportját, s meggondolja, hogy egy órányi szerencse őt egész ínségétől megmentheti. Ó, ő nem pénzért játszik! előtte a közbecsülés áll, melyet másképp megnyerni vagy megtartani nem lehet; a szabadság, melytől őt kegyetlen hitelezői minden pillanatban megfoszthatják, minden, mit szeret, s mit egy maroknyi arannyal valósíthatna: s vajon nem nagy, nem fenséges-e azon érzemény, mellyel ő a játéknál ül, végfillérében odavetve mindenét, kétségbeesett állhatatossággal küszködve sorsával, míg a remegő szemmel tartott kerék végfordulása öngyilkot vagy egy pár víg órát szerze kínja után – ó, aki így nem játszott, nem ismeri a játék ördögi boldogságát.
– S ha vesztesz? – kérdezém szorult kebellel.
– Egy golyó véget vet az egész bajnak – szóla nyugodtan –, úgyis később vagy előbb az út, melyen haladok, csak oda vezethet. Megőszülni Clichy tömlöcében; mint croupier, fizetéssel, a bank-adók által szolgálatba fogadtatni vagy koldulva járni körül, míg egy frankot szerez, melyet egyik aljasabb játszóteremben ismét elveszthet: ez a játékos jövője, s kinek ez nem tetszik, az lője főbe magát.
– Nem volna-e más kilátásod? – szólék elijedve a határozottságtól, mellyel e dolgokról szólt. – Ha például nyersz, s dolgaidat ismét rendbe szedheted, nem mondhatnál-e le e szerencsétlen szenvedélyről?
– Soha, barátom – viszonzá ő nyugodtan –, ismerem magamat s érzem, hogy e szenvedély nélkül nem élhetek; lelkem megszokta e nagy izgalmakat, s ha ezek hiányoznak, minden egyéb unalommal tölti szívemet. Hidd el, barátom – szóla észrevéve meghatottságomat –, mélyen érzem barátságodat, de bármi józanok legyenek oktatásaid, nem követhetem azokat. Minden léleknek csak egy bizonyos körben fekszenek lehetőségei, legyen, hogy a végzet úgy akará, vagy hogy önmaga választá a kört, melyben forog – mi ezen kívül fekszik, neki elérhetlen; nem változtathatom meg belső természetemet, éppen oly kevéssé, mint te vagy bárki más. Hogy jobb vala nem úgy születnünk, hogy te boldogabb lehetél, ha a természet oly szívet adott volna, melyet apád kívánata szerint egy kis világi fényért vásárra bocsáthatsz; hogy én, családom munkásságát követve, számoló könyvek fölött több belső megelégedést találhattam volna; mint ott, hol most állok, hogy egyáltalában a világ jól teszi, ha tetteinket rosszallja, s gonoszoknak, szörnyetegeknek kiált ki, megengedem: – de a dolog megtörtént, s mi nem változtathatjuk meg. Egész feladatunk: oly keveset gondolni a jövővel, mint csak lehet, s élvezve minden pillanatot, mely derülten vonult át láthatárunk fölött, nem aggódni a holnapon; hisz végre nincs bánat, melyet órákra egy palack pezsgő, örökre egy pisztoly dörrenése el nem felejtetne; nem nevetséges-e hát szomorkodásunk?
Soha Arthurt ennyire elkeseredve nem láttam, de hallgaték; jobban ismerém e fájdalmakat, mint hogy egy vigasztaló szóval akarhatám mérgesítni az eléggé vérző sebet. Felkelt, s néhányszor fel s alá járva szobámban, közönyös dolgokról kezde beszélni.
– Többi között – szóla végre, leverve szivarja hamvát, melyet azalatt meggyújta – ma este fogadásod határideje eltölt; Werner pompás lakomát készíttetett, s még nem tudja senki, ki fizetendi. Remélem, eljössz, s az agg bohócra nyomod a költséget.
– Hogy a fogadást megnyertem – viszonzám –, tudod; de miután a fukar öreg csak azon esetre tekinti legyőzöttnek magát, ha Bettyt magammal hozom, a fizető én leszek.
– S miért nem hozod magaddal Bettyt is?
Elmondám okaimat, mennyire gyalázatosnak tartom az egész fogadást, s Bettyt mennyivel jobbnak még most is, minden hibái mellett, minthogy őt ily társaságba vezethetém.
Arthur nevetett. – Valóban, te ma az erényesség oly magas fokán állsz – szóla ásítozva –, hogy nem is értelek. S hát mit akarsz? törökként őrzeni e leányt, hogy az egész világ, mely most is már szerelemféltőnek hirdet, kacagjon? s hiszed, hogy ezáltal végzetét el fogja kerülni, s bármit tégy, nem fog-e végre azzá válni, mivé szép leányok Párizs meridiánja alatt válni szoktak? Kérlek, hagyj fel e pásztori túlságokkal, s hadd őt vigadni kedve szerint; s hidd el, egy táncért, egy vígan töltött óráért hálaadóbb leend, mintha életét erkölcsi védelmeiddel körülfogod, melyek mind vagy szükségtelenek, vagy hol nem azok, könnyen kijátszatnak. Ha Bettyt magát kérdezhetném, ő bizonyára egy értelemben volna velem.
– Ó, igaza van Arthur – hangozék egy asszonyi szó mögöttem, s mikor megfordulék, Betty állt ott, ki beszélgetésünk alatt halkan a szobába jövén, Arthur utolsó szavait meghallá. – Ó, kérlek, Gusztávom, vezess el magaddal a társaságba, hová meghívattunk; szépen kérlek – tevé hozzá, vállamra tevé kezét –, úgyis még nem vezettél sehová.
Elleneztem kívánatát. Ő nem szűnt kérni, s miután Arthur is kéréseit az övéivel egyesíté, s a kis Betty sírni kezdett, s nehéz panaszokra fakadt, hogy más leányok örülnek, táncolnak s mulatnak, csak ő nem, kit zárva tartok, mint török háremben a török leányt, s hogy nem szeretem, mert semmiben kedvét nem töltöm, s hogy tovább nem tűrheti e klastromi elzárást: – már alig állhaték ellent rimánkodásainak; de mikor végre Arthur ismét szerelemféltésemről kezde beszélni, s Betty diadalmas mosollyal megígéré, hogy hívem fog maradni, hogy benne bízhatom, s hogy minden vigyázatom fölösleges: akkor vesztve türelmemet, nem ellenzém többé kívánatát.
– Ha magad akarod – szóltam felgerjedve –, ám legyen; tulajdonítsd magadnak, ha a körben, melybe lépni fogsz, magadat megalázva érzended; én nem vagyok oka.
Betty, felugorva örömében, nyakamba borult. Arthur Lafardhoz sietett, hogy, mint mondá, az öregnek hippokratikus képén, melyet e hírre csinálni fog, gyönyörködjék; én kimenék kertembe, s míg az őszileg színezett fasoron fel s alá járék, bús sejdítések tölték lelkemet.
Te Arthurt többször láttad, de hidd el, barátom, nem ismerted őt. Gondolataidnak praktikus iránya, mely szenvedélyes túlságoskodásait fel nem foghatá, hozzám való szereteted, mely tévedéseimet befolyásának tulajdonítá, s vallásosságod, mely e szerencsétlen ifjúban csak az öngyilkost látja, igaztalanná tevének iránta, s nem engedék látnod a nemes szívet, mely ennyi szenny és sebek alatt soha nem veszté isteni bélyegét. Ő mélyen süllyedett! Ki magas célt tűze ki életének, s kit, mielőtt elérte, ereje elhagyott, nem szállhat le nyugodtan a közélet körébe mindig; mint a havasok között, úgy az életben, vannak magasságok, melyekről visszalépés nincsen, s ki ezeknek egyikére ért, a mélybe vetheti magát, de nem jöhet le sérelem nélkül az úton, melyen felment; ez vala Arthur sorsa is. Megfosztva fenséges reményeitől, erőtlenül lesüllyedve magas útja közepében, a lét azon pontjához érve, melyen minden vágy fájdalommá válik, minden, mi lelkünket felmagasztalá, csak keserűséggel tölti keblünket; érezve, hogy emelkednie nem lehet, hogy út nincs, mely őt nyugodtan visszavezethetné: – nem hogy éljen, csak veszni veté le magát e boldogtalan szív magas helyzetéből, csak felejtés vala, mit e világtól kívánt. Ó, de bármennyire süllyedett kínjai között, bármi istentelen szavak hangozának bortól felhevült ajkairól, bármennyi aljas gond vonta porba ez egykor fellengző kebelt: a szív megtartá származásának bélyegét; s habár e boldogtalan ifjúra tekintve, ki egykor oly tisztán s magasan álla előttem, s most eltékozolva vagyonát, minden megalázást eltűrt hitelezőitől, s hajlongani s hazudni tanult, csak hogy élte folytatására ismét egypár ezer frankot kapjon, sokszor eszembe jutott, mi alávaló dolgok húzhatják le sárba a legmagasabb lelket: – csak egy szó kelle, egy kép, egy hang, mely szívét mámorából felébreszté, s ráismertem ismét. Ó, akkor ő nem álla aljasan előttem; mint a húr, mely még azon pillanatban is, mikor megszakad, azon egy hangot zengi, mely egykor elbájola; mint a virág, mely lábaink alatt illatozva vész el; mint a szövétnek, mely ha utolszor fellobog, világot terjesztve alszik el: úgy szíve nem felejté egykori érzelmeit; minden, mit veszve gondolál, még élt; a hatalmas vágy, mely fájdalmasan felhangozék, a szent fájdalom, mely szemeit könnyekkel tölté, az elkeseredés, mellyel örömeiről szólt, elmondá e szívnek titkait, és szánakozással nézhetél e szerencsétlenre. Mint a sas, mely nehéz sebektől vérezve süllyedett, s most vad haraggal fetreng a sár között, s körülcsapdosva szárnyaival, tollúját iszappal takarja: ilyen vala ő; a sár között is, kétségbeesett erőlködéseiből, melyekkel önmagát bemocskolá, láttad, hogy természete emelkedni tud. S mégis nem kellett-e süllyedni e magasra teremtett léleknek mentség nélkül, süllyedni, mert szívének alapgondolatja elvétetett? Mi a művészet másnak? – ím, e szívnek ez mindene vala; s mint a ház, melynek alapja megrendítteték, úgy e szív nem állhata fenn annak veszte után, mire egész jövőjét építé. Achilles csak sarkán, s így sok emberi szív éppen csak ott veheti halálos sebét, hol legkevésbé gondolnók. Ó, ki ismeri mindazon sziklákat, melyeken az élet ingó tengerén éltünk sajkája széttörhetik?
Nem akarok a valónál jobbnak látszani előtted; de ha tetteinknek mentségül szolgál, hogy amit tevénk, inkább gyengeség, mint önfeltételeink következése vala, s külső hatásoknak engedve, a szív legalább fájt a cselekvés pillanatában is: – hidd el, barátom, nincs senki, ki e mentséget inkább felhozhatná, mint én. Soha boldogtalanabbnak nem érzém magamat, mint e pillanatokban. Nem szeretém Bettyt többé; ő, kinek természetes szavai szívemet egykor megindíták, most divatos öltözete alatt csak közönséges maitresse-nek látszott, kire megvetéssel, vagy legföllebb szánakozással tekinték. De ha eszembe jutott, hogy azt, kit karjaim egykor szeretve körülfogának, kivel oly boldognak érezém magamat, kinek szeretetéről, legalább ismeretségünk első napjaiban, kételkednem nem lehetett: most, jutalmul, pellengérre állítom; hogy őt a romlottság körébe taszítva, tiszta homlokára örök szégyenbélyeget nyomok; hogy végzete ezentúl örömleánynak lenni, szenvedni minden megvetést, minden gyalázatot, csak mert szeretett, s hogy én pénzen eladtam őt: akkor szívem elborzadott önmagam előtt.
Tízszer el valék határozva, hogy Bettynek mindent megmondok. Nem vala erőm. Nem balgatagság-e ez? – gondolám magamban. – E gyalázatos alku most még titok, Arthur s Werner a becsület emberei, Lafardot némán fogja tartani a félelem, s miért fedezzem fel Bettynek önmagam azt, mi – ha valaha szeretett – élte boldogságát örökre feldúlja?
Meg akarám kérni Bettyt, hogy kívánatától önmaga álljon el; de mily ürügy alatt? Ha arról kezdék szólani, hogy a társaság, melybe menni készül, nem neki való, s rosszabb, mint talán képzelné, kételkedő mosolygással arra inte, hogy én és Arthur is ott leszünk, s hogy végre bármit tegyen, a nagy dámák azon körbe, melyet jó társaságnak neveznek, mégsem fogadnák be, s hogy szegény leány létére nem is vágyódhatik más örömek után, mint melyeket hasonlóival oszthat. Ha egyes szavaimból gondolá, hogy szándékom változott, könnytelt szemekkel kért, csak ez egyszer ne rontsam örömét; ha hallgaték, szomorúan összerakva ruháit s ékességeit; melyeket az esti örömek előélvezetében még délelőtt szobájában kitárt, zokogva szegletbe ült, százszor elmondva, hogy boldogtalanságra született, hogy semminek úgy nem örült, mint a mai estének, s hogy soha többé semminek nem fog örülni életében; míg egy szó, melyben ismét ígérém, hogy elmegyünk, egész kedvét s boldogságát visszaadá. S mikor végre est lett, s egy órával elindulásunk előtt már elkészülve szobámba jött, s kérdezett: megelégszem-e öltözetével? s a tükör előtt elmosolyodva valahányszor magát látá, százszor köszönt mindazon ékességekért, melyeket tőlem kapott, s most először használhatott, s százszor néze óránkra, s intett, hogy öltözködjem, mert elkésünk: lehetett-e ellenállnom ennyi örömnek? – Betty gyermek vala, kedves, örömteli gyermek, nem tekintve vissza vagy előre, nem bántva emlékek, nem háborítva előérzetek által, hanem élvezve egész édességében az egy örömteli pillanatot, melyet végzete nyújta; élvezve azon véghetlen, le nem írható boldogságot, mellyel a leány első táncvigalmára készül, a fiú először látja magát lovon, s melyet később a világ minden kincsei nem hozhatnak vissza kebleinkbe; s vajon el lehetett-e rontanom mindezt? Mit nyújthaték ez örömök helyett én, ki Bettyt többé nem szeretém? S ha lelkiismeretemet követem, nem fog-e Arthur szerelemféltőnek mondani? a többiek kacagni? Werner, Lafard s mindazok, kiknek dicsérete örömmel, gyalázása bánattal nem töltheté szívemet, de kiknek nevetését közönyösen el nem tűrhettem volna? Elmenék. Végzetünk vala.
Lelkünknek két gyengesége van, melyben számtalan tettnek alapokai fekszenek; – az első, hogy kedveseink örömét látva, csak hogy ezt ne rontsuk, és rossz kedvöknek tanúi ne legyünk, a jövőről megfeledkezünk; a másik, hogy gyáván hódolva társaságunknak, inkább önmeggyőződésünket sértjük, mint annak előítéleteit; s bármi szép neveket adjunk mindkettőnek, azt jóságnak híva, ezt becsületérzetnek: ha igazán számot akarnánk vetni magunkkal, forrásukig követve tetteinket, látnók, hogy sok s éppen talán az, mit éltünkben leginkább megbánánk, e két kútfőből származott; hogy kedveseink talán boldogabbak volnának, ha nem kímélve önmagunkat, inkább pillanatnyi keservöket láttuk volna, mint hogy őket egy perc öröme után évek szenvedéseinek kitegyük; s hogy talán nem lettünk volna soha alávalók, ha nem gondolunk vele, hogy egypár napra nevetségeseknek tartanak. Én tapasztaltam ezt.
Werner, kire az egész vigalomnak elrendezése bízatott, számunkra Párizs egyik hoteljének legfényesebb termeit bérelve, pazar kezekkel megszerzett mindent, mit divat s kényelem csak kívánhat; s képzelheted az örömteli bámulást, mellyel Betty, most először életében, ily fényes termekbe lépett. A ragyogó világosság, tükrök, előttök alabástrom edényekben illatozó virágok s mindenekfölött a divatos társaság, mely e körben fel s alá járt, minden bájló álomként emelkedék előtte; ártatlan örömétől elragadva, szinte elfelejthettem volna helyzetemet, ha e társaságban annyi ismert arc nem áll vala előttem, s ha a gúnyos mosoly, mellyel Werner rám tekintett, s Lafard – ki mint kényszerített házi úr engem színlelt örömmel, Bettyt udvarias hajlongásokkal fogadott – nem intenek alávalóságomra.
Betty, mindjárt beléptünk után, a társaság asszonyai között egyik régi ismerősére talált, kivel hajdan egy divatárusnál dolgozott, s kivel most, mint nem tudom mily orosz vagy spanyol gróf maitresse-ével, hónapok után először találkozott; s míg ő barátnéjával beszédbe ereszkedett, én Arthurt s Wernert keresém fel, hogy – ha lehet – e vigalomnak indító oka Betty előtt titokban maradjon. – Szerencsémre még senki sem tudta fogadásunkat, Lafard, ki az utolsó pillanatig remélve, hogy Bettyt elhozni nem fogom, nyertesnek gondolá magát, szorosan ragaszkodott feltételemhez; s miután Arthur, kit éppen legjobb kedvében találtam, mert kölcsönzött pénzével ez nap tetemes summákat nyert, becsületére megígéré, hogy hallgatni fog, s Werner vállat vonítva mondá, hogy idilli örömömet rontani nem akarja, nyugodtabb valék. Ismerém Lafardot, s tudva, hogy félelem által mindenre rábírhatom, mit tőle kívánok, habár nemes tett volna is, komolyan kérém, hogy hallgasson. Ő eleinte vonakodott; mondta, hogy ezer napóleonjáért legalább azon kis örömet meg nem tagadhatom, hogy egészségemre igyék, hogy eleget hallgatott, s a vendégek, kik tudják, hogy köztünk valami fogadás vala, kíváncsian várják a titok felfedezését; de miután komolyan s elhatározottan kinyilatkoztatám, hogy mindenkit, ki e dologról szól, halálos megbántómnak fogok tartani, s tőle oly elégtételt kérendek, mintha becsületemet sértette volna: ő, ki, mint mondá, ellensége minden lármának, sóhajtva megegyezett kívánatomban. – Isten mentsen – szóla kezemet rázva –, hogy ily kicsiségen összeveszünk, főképp ma, mikor oly jól mulatunk. De hisz ön még nem is tudja a legszebb tréfát, mely reánk vár. Én akaratom ellen lettem háziúrrá, egy akaratlan vendégünk is lesz. Nem felséges-e ez? Herceg Amalfi, kit talán híréből ismer, s ki csak pár hete jött Párizsba, a legszebb asszonnyal utazik, kit valaha láttunk; valóságos istencsodája, mint mondják; de képzelje, mióta a városba jött, nincs földi erő, mely őt arra bírja, hogy szobájából kimenjen, vagy valakit a herceg legrégibb barátjai közül is elfogadjon. A herceg lovagias, teli nemes érzésekkel az asszonyi nem iránt, s azért nem akarja kényszerítni; s mivel minap bor között megígéré, hogy e remeket barátjainak meg fogja mutatni – ön érti, a herceg becsülete forog fenn –, e felséges fortélyhoz nyúlt. A herceg e hotelben lakik; azon ajtó, melyet ott a végteremben lát, éppen a makacs asszony szobájába nyílik; s képzelje csak, ha majd valamennyien együtt leszünk, a herceg, ki a lakatokat elkészítteté, felnyitja az ajtókat, s a rejtélyes hölgy előttünk áll, előttünk menedék nélkül; a többi ajtók rázáratnak, s neki nem marad más hátra, mint idejönni közünkbe s velünk mulatni. Nem gyönyörű-e ez?
– Megvallom – szólék rosszkedvűen –, én az egészben csak brutális erőszakot látok.
– Ön mindig túlságos – viszonzá Lafard, jókedvűen nevetve –, mindig telve regényes érzeményekkel; de képzelje csak ez asszony haragját, a dühöt, mellyel valamennyinket fogadni, a szégyent, mellyel magát háziköntösében e fényes társaságban látni fogja. Ó, én alig várhatom e pillanatot. De ott jő a herceg – szóla egyszerre a főajtóra tekintve, s azzal az agg bohóc magamra hagyott.
Én rosszkedvűen, minő nagyobb társaságokban mindig lenni szoktam, járék fel s alá. Az egyik teremben már tánchoz fogtak, s Betty egy ismeretlen ifjú karjain fel s alá lejtve, s a ráfordított szemüvegekben s egyes szavakban, melyekben szépsége dicsérteték, élvezé egész dicsőségét; a másikban Lafard idősebb kedvese, azon egész dámai méltósággal s kellemmel, melyet mint színésznő egykor az ambigu comique-ban tanult, teát osztogata; a többiekben férfiak játszóasztalok körül vagy beszélgetve mulattak; az egész egyéb vigalmakhoz vala hasonló, melyeket a nagyvilágban naponkint látunk, talán valamivel több örömmel, valamivel kevesebb tettetéssel s rosszabb formákkal; egyébiránt unalmas, mint minden egyéb társaság.
Nem ismerek szomorúabban ostobábbat, mint századunk társasági örömeit. Ha a hajdani görög hazájának derült ege alatt az olimpi játékoknál, midőn a babérért küszködő ifjakat nézé, kiket a játék hősöknek készíte; midőn hallá költőinek halhatatlan dalait, s körültekintve látá nemzetét, mely e helyen összegyülekezett – s magát akkor megelégedve érzé: nincs mit csodálnunk; – ha az otthonos hollandi kis termében kevés barátjait összegyűjtve, dohányfellegek közt meleg tűzhelyének s a kevés, de hív barátoknak, kikkel múltjáról szólhat, örül: az is természetes; – de vajon, ha szűk termeinket látod, s bennök az izzadó csoportot, a komoly képeket, melyekkel a táncolók bizonyos lépésekben fel s alá tipiskélnek, a szüntelen hajlongást s kényszerített nyájasságot, az ízetlen beszélgetéseket semmi fölött, csak hogy éppen el ne aludjunk, egyszóval ez egész rendbeszedett bohócságot, e szisztematizált unalmat, melyből társas vigalmaink állanak: vajon ha senki nem mondaná, eszedbe jutna-e, hogy kiket látsz, mulatnak? Ó, azon társaságnak elvénültnek, érzéketlennek kell lenni, mely ily örömökkel megelégszik!
Talán egy óra telt el, midőn Lafard új, hercegi barátjával, kivel éppen a szobán átjött, megismerkedtetett. Kis, vaskos öreg vala ez, méltóság nélkül; egy azon mindennapos képek közül, melyeknek szemeik, csak látni, nem ismerni teremtve, legföllebb akkor mondanak ki valamit, ha álmosak; melyeknek piros duzzadó arcai csak jó étvágyra intenek, s vastag ajkaikon legföllebb azon új gondolat hangzik, hogy ma szép időnk van; egyike azoknak, kik soha ostobaságot nem mondanak, mert soha szó nem hangzik szájokból, melyet magok gondoltak ki; kik mindenkivel egyenlőn nyájasak, mert senki sincs, kit szeretni vagy gyűlölni tudnának; kik őrizve parókájok s lelkök nyomorultsága által, sem testben, sem lélekben látszólag el nem vénülnek, s mert helyet töltenek, anélkül hogy valakinek – legalább engedelemkérés nélkül – lábára hágnának, termeinkben szívesen láttatnak. A társaság felsőbb köreiben száz ily embert láthatsz, s miután velök egypár szót szóltál, joggal régi ismerősöknek mondhatod.
– De most – szóla a herceg rövid beszélgetés után –, jerünk Heloisámhoz; jobb ismerőseink már, mint látom, ott az ajtó előtt összegyűltek, jöjjön a gróf. Soha ily tréfát nem láttak – folytatá az ajtó felé haladva velünk –, ez az asszony oly büszke, oly parancsoló mindenben, nem is tudom, mit fog tenni mérgében. De annyival jobb, engem ez mulattat.
– De talán mégis – szólék közbe, bensőmben sértve e durva kíméletlenség által –, kedvesének talán vannak okai?
– Mit bánom én! – viszonzá ő, rám meresztve szürke szemét – én fizetem, s engem ez mulattat – s azzal kivevé kulcsát, s az ajtó megnyílt. Nem akarék az elsők közül lenni, kik a szobába tolongtak, de mikor végre beléptem, s a nevető csoportot látám, s a herceget, ki örömsugárzó arcokkal egyiktől a másikhoz futott, s kérdé: nem jó tréfa-e ez? s a szoba közepében egy asztalhoz támaszkodva a halvány asszonyt, ki majd remegő ajkakkal kérdé, mit jelent ez? majd bámulva körültekintett; az asszonyt, ki egy pillanatig közgúnynak tárgya, most haragban lobogó arcokkal, megvető tekintetet vetve maga körül, a gyalázatos örömzajt elnémítá, ó, akkor egy véghetlen, soha nem gyanított fájdalom tölté keblemet… ez asszony Júlia vala. – S bár szívem kétségbeesve ellenmondott a gondolatnak, hogy őt valaha így találhatom; bár hosszú fájdalmak ez egykor imádott vonásokat, melyeket öt év óta nem láttam, megváltoztaták: a sötét szemeknek tekintete, szavának hangja, maga szívem, mely csak Júlia előtt doboghatott. így, nem hagyának kételkedni. – Megsemmisítve valék.
A herceg, ki Júliától nem azon méltóságot várá, mellyel a megbántást fogadá, s szenvedélyes haragra s talán szitkokra készült, csak e komoly hallgatásra nem: most, mint egy hibán ért oskolagyermek, megzavarva mentegetni kezdé magát. Mondá, hogy az egészben rossz szándék nem vala, hogy elzárkózását csak asszonyi szeszélynek tartotta, mely miatt barátjait a legszebb asszony látásától megfosztania nem lehetett, hogy jól fogja mulatni magát; – de bármi nyájasak s rimánkodók valának szavai, Júlia képe nem változott; míg végre egy megvető tekintetet vetve a vénre s kik körülötte álltak, kéré, ne szóljon többet. – Herceg uram – tevé hozzá –, ez alávalóság. Tudja, mily feltétel alatt jövék Párizsba. Ön megszegte, s én szabad vagyok. Ne féljen, hogy ma örömét el fogom rontani, ujjal mutathat, kinek tetszik; holnap örökre megválunk – s ezzel a táncterem felé indult, hova a jelenlevők nagy része követé.
– Megvallom – szóla a herceg Wernerhez, kivel a szobában maradt, nem is figyelve rám, ki elmerülve fájdalmas gondolatimba az ablakhoz támaszkodtam –, ha tudtam volna, hogy ez asszony így fogja venni ártatlan tréfámat, nem teszem.
– S ön hisz e tettetésnek? – viszonzá Werner nyugodtan. – Az ég adja, hogy soha nagyobb bajba ne keveredjék; ha jól fizeti kedvesét, ne féljen, meg fogja tartani; ha nem, elhagyta volna ezen eset nélkül is. A megbántások drágák, de kinek pénze van, megszerezheti e költségen örömeiket is magának; alig van dolog a világon, mely kisebb vagy nagyobb pénzbeli büntetésnél többe kerülne. – S ezzel elmenének ők is.
Magam maradtam.
Ki képzelheti a bánatot, mely lelkemet e pillanatokban eltölté? Júlia szobájában valék. Évek után ismét ott, hová szívem annyiszor vágyódott; a helyen, melyen ő élt, melyet lábai tapodtak, melynek legkisebb holmija jelenlétére intett, s most – előttem íróasztala állt; rajt atyjának képe, derült méltósággal, mosolygó arcokkal, mint azt annyiszor látám, mellette egy kis tőr, melyet Júliának évek előtt ajándékoztam, s ő! – ő fizetett ágyasa egy alávalónak, ki őt nevetve pellengérre teszi, s az ősz apának képe nyugodtan tovább mosolyg, s tőröm csillogó tisztaságban fekszik előttem, mint évek előtt. Ó, hideg, élet nélküli szerek; melyek között múlt napjaink folytak, mi szomorú, kétségbeejtő tanúságot tesztek ellenünk! Ha évek lefolyta után a szem véletlenül reátok akad, az emlék, melyet egykor szerelem ada, derült színekben áll előttünk, mint azt boldogabb pillanatokban először láttuk; s a ház, melyben szerencsés napokat tölténk, úgy áll, mint mikor lábunk küszöbén utolszor átment, s minden megmaradt, minden bútor régi helyén, minden szín egykori szépségében, csak mi magunk nem; ó, mik vagyunk mi emberek, hogy csak mi változtunk e világon! Örök szépségben önti le tiszta egéről a nap meleg sugárait ősz fürteink fölibe; virágozva illatozik a tavasz éltünk véghatárai körül, s a mormogó patak s a pacsirta örömteli éneke egy hangon szól, bármennyiszer hallottuk zenéjét; maga a mű, melyet mi alkotánk, megmarad: csak mi – mi nem! Mint a selyembogár, mely font, repült s elveszett, úgy változunk, úgy tűnünk el, miután mi is belészőttük vékony, észrevehetlen fonatunkat az emberiség nagy köntösébe. S mi életünk hosszú süllyedésnél egyéb? Az ifjú mosolyogva néz a gyermek magas álmira, a férfi nem érti többé ifjúkorának tiszta lelkesülését, az agg elijed a férfi büszke feltételei előtt; s így süllyedünk a sírba, miután lelkünk elébb porba görnyedett – miután elébb részenkint mindent elveszíténk, miért élni érdemes vala. Ó, Júlia, hát te is… Te, kit oly magasnak, oly fenségesnek véltelek; te, kinek képe annyi kínos tapasztalások után még tisztán állt, kiben e szív még el nem veszté bizalmát, kihez lelkem vágyódva feltekintett, mint utas a távol csillagra függeszti szemét, mely más szférákban forog, más földre önti sugárait, de neki legalább ragyog, s most… Ki ismeri a bánatot, ha az utolsó is, kit becsülénk, lealjasodva áll előttünk!
A táncterembe menék; minden vigadott, a zene örömhangjainál mosolygó arcokkal lejtének fel s alá a táncolók, körülöttök a nézők tolongó sokasága, víg beszélgetés, kacagás, tréfa; búsan csak az egy szenvedő, annyi gondatlan, annyi vigadó között, elkülönözve az egész világtól, iszonyúan önálló bánatában, nem zavarva annyi öröm által, mely lejtve s keringve tolonga körülötte. Bús vala e látmány, szomorú, mert az életet képezé, hol a mozgó sokaság között titkolva jár körül a fájdalom, s nem sejdíté senki, e mosolygó arcok alatt hány orvosolhatlan seb rejlik, mennyi nehéz fohászokat takar e víg kacagás lármás hangjaival; s hogy az egész többnyire csak olyanokból áll, kik örömeiket már elveszték, vagy kétségbeesve csak még keresik. – Ah, de miként írjam le az érzeményeket, melyekkel Júliám látása szívemet e pillanatokban eltölté. A virágzó, életteli hölgy most mint azon márványszobrok egyike, melyeket sírokon látunk, állt előttem; halvány arcain az egy változhatatlan fájdalom, melyet a sors – a nagy művész – beléje vésett; ó, de a vonások, melyeknek látásán szívem egykor feldobogott, nem veszték szépségöket, a halvány bánat csak fenségesbeknek mutatá bájait, mint az Alpok vidékei nagyszerűebbeknek látszanak, ha rájok a tél borítja hótakaróját.
Minden lélekben vele teremtve egy érzemény él, mely szép s jóhoz vezérli; gyermekségünk első éveitől, hol a madárka színes szárnyainak vagy rózsáink virágozásának örülünk, a vég gyönyörérzetig, mellyel az agg utolsó napja alkonyát követi; azon szelíd örömtől, mellyel a kisded anyja nyájas gondoskodását észreveszi, azon lelkesedésig, mellyel nagy tettek a férfi szívét eltöltik: életünk egy hosszú vágy, egy nagy vég nélküli küszködés e kettő után; csak amennyiben elértük, amennyiben a szép, melyről álmodánk, a jó s nemes, melynek eszméjét lelkünkben viseltük, valósult vagy nem – valánk boldogok vagy nyomorultak. De vannak pillanatok, melyekben minden, mit kerestünk, egyszerre előttünk áll, melyekben, mit éltünkben valaha szépségről álmodánk, mit lelkünk valaha jónak s nemesnek képzelt, egy lényben testesülve, bájló valóságban mosolyg elénkbe, melyekben minden kívánat egy nagy, véghetetlen boldogsággá egyesül keblünkben: s ez a szerelem. Szívemben csak egy lény ébreszté ez érzeményt, s az Júlia vala. Mert mi volt Betty nékem? Most Júlia mellett látám, a tánc között szemei rajtam függtek, derült arcain az öröm el nem takarhatá azon meleg szeretetet, mellyel hozzám ragaszkodott, s mégis nem nézék-e hideg közönyösséggel minden bájaira, míg Júlia komoly szépsége előtt keblem remegve feszült? Mi a kisded harmatcsepp, melynek csillogásán szemünk egy percig örült, a csillaghoz mérve, melynek ragyogó fénye végzetünket vezérli?
– Nem ismeri ön az idegen szépséget? – suttoga valaki mögöttem, kiben visszafordulva Lafardra ismerék –, alig hihetek szemeimnek, de ez azon grófné, kivel ön valaha viszonyban állt, s ki Dufeyvel megszökött.
– Ön megbolondult – szólék bosszúsan –, s jól fogja tenni, ha ilyen ízetlen tréfákkal felhágy; – s ezzel elhagyám a termet. Keblemben száz ellenkező érzemény küszködött, szerelem, bosszú, szégyen, hogy azt, kit most így találtam, valaha szerethetém, s mégis egy ellenállhatatlan vágy, mely hozzá visszavezetett; soha többet nem szenvedtem.
Így bolygék körül szobából szobába. Az egyikben egy asztalnál Arthur Wernerrel kockázott, a nézők közé álltam, kik játékukat a legnagyobb figyelemmel kísérték. Arthur halvány arcain kétségbeesés ült, kezei remegtek, míg Werner hideg nyugalommal veté kockáit, s nyert szüntelenül. Én szinte irigylém Arthur sorsát, kit aljas szenvedélye legalább azon kínoktól megőrze, melyeket én tűrtem. S így értem egy kis szobába végre, hová a közzaj alig hatott. A nyitott termeknek végsője vala ez, s csak egyes hangtöredékek, melyek néha a táncteremből áthangozának, s a felgyújtott gyertyák intének a vigalomra, mely kinn zajgott. Szívem magány után vágyódott: itt akartam maradni. Szabadon átengedve lelkemet szomorú gondolatjainak, indulék a kandalló felé, hogy leüljek, midőn egyszerre mély sóhajt hallék. Visszafordultam. Az ablak mellett egy asszony állt. Júlia vala.
Ne kérdezd, mit érezék e pillanatokban. Mint a sötét felleg, melynek szélét a nap ragyogó sugára arannyal hímezi, míg belsejét villám hasítja szét: így vegyült öröm s fájdalom e kebelben, s a szív, mint ellenkező szelektől megragadva a sajka, remegett hatalmas küszködésében. (Ő nem vőn észre; az ablakhoz fordulva, mozdulatlanul álla ott, s csak a nehéz sóhaj, mely néha keblének mélyéből felhangozék, inte, hogy még él.
Remegve közelíték. – Júlia – szóltam, erőt véve magamon –, ön szenved.
Felijedve megfordult, s rám meresztve könnyteli szemeit, egy pillanatig hallgatott. – Gusztáv! – kiáltá végre, s kezével eltakarva képét, a pamlagra veté magát. Hallgatánk; csak az ablak zörgése, melyre az őszi szél esőt csapdosa, s Júlia zokogása szakíták félbe a csendet; szemeim könnyekbe lábadtak.
– Ó, Gusztáv – szóla végre hosszú hallgatás után, rám meresztve nagy szemeit –, hogy így kell találkoznunk ismét. Itt és így; – azon végső szegény vigasztalása nem maradhat éltemnek, hogy képem legalább ön emlékei között álland tisztán; hogy legalább egy nemes lény fog megvetés nélkül gondolni rám! Ám legyen – tevé egy sóhajjal hozzá –, ez egy keserű csepp maradt kelyhemben, most bátran nézek a jövő elébe.
Mélyen meg valék hatva; annyi emlék, mely Júlia ismert szavánál lelkemen átvonult, e váratlan helyzet, melyben őt látám, a lángoló szerelem, mely lelkemet eltölté, s egy benső, le nem írható szégyen, hogy őt így találom, elnémítának. Júlia észrevevé zavarodásomat. – Ön bámul – szóla végre rövid hallgatás után –, Júlia, kit annyira szeretett, kinek képe oly fenségesen állt emlékei közt, hogy süllyedhetett ennyire, s nem talál szavakat érzeményeinek kimondására, nemde? Ó, barátom, e világon minden lehetséges, minden valószínű, csak boldogság nem. Mi bájló ez élet, midőn küszöbén először átlépünk, az ösvény, mi könnyű, mi egyenes, amerre csak fordulunk, egy nagy virágozás s öröm s meleg napsugárok mindenfelől; de vajon tudjuk-e, hová visznek útjaink? mondhatjuk-e, mily vég vár reánk e szép kezdet után? Haladja mindennapiság járt útjain – így int a tapasztalás –, poros és örömtelen, de biztos. Sorsodban tőled csak egy függ, az, hogy a helyet, melyre a végzet által állíttatál, jól töltsed be; ha mást akarsz, veszned kell; azon erő, mely természetes helyzetedet kellemetessé vagy legalább tűrhetővé tehetné, a sors ellen küszködve elvész. Tégy, mint mi; menj a tömeggel, kövesd a sokaságot irányában, csak így maradhatsz bántatlanul. – De nem mond-e szívünk ellent e hideg tanácsnak, nem hangozik-e száz titkos sejdítés kebleinkben, mely más ösvényre csábít? S így lebegünk örök bizonytalanságban, majd a világ tanácsát követve, majd önszívünk hatalmas, kívánatait, míg sajkánk, két cél között nem tudva választani, minden utat tévesztve elveszett.
– Ó, Júlia – szólék visszaemlékezve önmúltamra –, mi igaza van.
– Elveszett! – ismétlé, szomorú tekintetet vetve rám. – Ó, Gusztáv, én ismerem sorsomat. Vagy nem néz-e megvetéssel ön az örömleányra, ki festett arcaival útját állja, s megvetéssel mindazon szerencsétlenekre, kik felejtve, vagy legalább rejtve gyalázatukat, ott kinn táncolnak? S mi vagyok én egyéb, mint ők? s nem voltak-e ők is egykor tiszták, mint én? Mint a falevél nem válhatik meg az ágtól, melyen fejlődött, anélkül hogy földre süllyedve lábbal tapodtatnék: úgy az asszonynak süllyedni kell, mihelyt természetes helyzetéből kilépve, nemének közönséges körén túl akar emelkedni. De vajon jut-e ez valakinek eszébe? vagy gondol-e valaki arra, hogy a csepp, mely sárrá vált, egykor fenn az égen lebegve, talán mint felleg a nap sugáraiban ragyogott, vagy ha virágra esik, gyémántként tisztán tündökölhetett volna? – az átmenő mégis kerüli érintését; ki akarná magát bemocskolni? De – tevé hozzá rövid hallgatás után –, tetteinknek egyetlen mentsége többnyire életünk történetében fekszik; hallja az enyimet s ítéljen.
Egy ideig hallgatott, a kandalló lobogó lángjaira függesztve tekintetét, ült ott, csak a távol zene s az égő kanóc pattogása szakítá félbe a csendet. Szívemet le nem írható bánat feszíté. Végre felemelve fejét, így szólott:
– Kevés férfi van, ki egy asszonyi életet érthetne; egy remény, mely csalt vagy teljesült, egy lény, mely hív vagy alávaló vala, egy érzemény, mely viszonoztatott, vagy nem: ez minden. Ha külső körülményeit tekinti, nem változott semmi körülötte; ő gazdag, szép, irigylett lehet, minden régi helyén áll, minden egyformán mosolyg, s ő azalatt boldogból szerencsétlenné vált, ő a körben, melyet egykor mennyországnak vélt, pokolban érezheti magát, s miért? – talán maga sem mondhatná. Egy szó kedves ajkaktól mondva, egy tekintet, egy kétely, mely örömeit elkeseríti, a világot új színben állítják elébe. Sorsa szívétől függ egészen, s mi volna oly kicsiny, mi, ha ezt találta, halálos sebet nem ejthetne? Ön tudja, miként szerettem, tudja, mi vala díja szerelmemnek, s nem szükség mondanom, mit szenvedék, midőn egyszerre, mintegy álomból ébredve, Dufey egész alávalóságát látám. Ha visszagondolok e napokra, alig érthetem, miként tűrém éltemet. Atyám átka, szívemnek szemrehányásai, ha önre gondolék, a gyalázat, mely nevemet érte: ahová csak tekinték s fordultam, szégyen s átok mindenfelől. De a tompa fájdalom, mely keblemet tölté, lesújtá végerejét, s nem maradt annyi akarat bennem, hogy tőrt márthattam volna szívembe.
Érzéketlenül minden iránt, mi körülöttem történt, mintegy nehéz álomba merülve jártam körül; szerencsétlenségem oly szörnyű vala, hogy fel sem foghatám egész nagyságában, s néha kételkedve önemlékeimen, az egészet csak iszonyú képzeletnek gondolám. Önnek betegsége – melyről nem emlékezem, ki által tudósíttattam – felráza tompa kínjaimból. Ó, barátom! bármik legyenek vétkeim ön iránt, e napokban, melyeket ágyánál tölték, megbűnhődtem értök. Ha éjjel ágyánál magam maradtam, s egyszerre nevemet hallám, melyet álmában kimonda, nevemet fájdalmasan sóhajtva, mintha segítségre hína, s ha ágyához siettem, ajkai elnémultak ismét, s csak nehéz fohászok tölték el a borzasztó hallgatást; vagy ha néha rám mereszté lázban lángoló szemét, s ajkai érthetetlen szavakat rebegtek, keze felém nyúlt: ó, ki írhatná le az érzeményeket, melyek szívemet e pillanatokban eltölték.
Napok múltak így, kínos bizonytalanságban, orvosai kegyetlen közönyösséggel szóltak állapotjáról, s én hallám beszélgetéseiket, pillanatokra eltelve reményekkel s ismét lesújtva szavaiktól, kémlelve halvány arcainak minden mozdulását, számolva szíve dobbanásait, remegve minden sóhajtásnál. Végre az ég megkönyörült rajtam, ön mentve vala. Barátja, az egyetlen, ki az orvosok között könyörületességgel tekinte rám, becsületére mondá, hogy veszélyen kívül van, s én nyugodtabb valék. Legalább ez egy vétektől az ég megőrzé lelkemet, gondolám magamban; Gusztáv élni fog, én nem vagyok gyilkosa.
Míg önt veszélyben látám, remény s félelem között szívem mindenről megfeledkezett; csak miután mentve vala, gondolék ismét helyzetemre. – Párizsban nem maradhattam többé, s összeszedve kevés holmimat, délnek vevém utamat, hol nénémnél Avignonban egy időre menedéket akarék keresni. A városba értem, éjszaka bementem néném házáig, felnéztem a kivilágított ablakokra, melyek mögött a jámbor asszony dolgozott vagy talán imádkozott, már a kapu kilincsét ragadta meg kezem – s nem mertem átlépni küszöbén. Nem fog-e hideg megvetéssel fogadni? – gondolám magamban; nem fog-e elűzni házától, hol jelenlétem csak botránkozást okozna ismerőseinek? s mindazon szemtelen szánakozás, mellyel mindenki e körben rám nézne, a megvető tekintetek, a suttogás körülöttem – vajon tűrhetném-e ezt? – Ó, el, messze innen! oda, hol senki nem ismer, hol e szív magányosan süllyedhet el terhe alatt! S elmenék cél nélkül, majd egy, majd más faluban vagy kisebb városban töltve egypár napot, s ismét tovább zarándokolva, mihelyt észrevevém, hogy jelenlétem valakinek figyelmét magára voná.
A nem szokott életmód s még inkább a nehéz bánat elrontá egészségemet. S midőn egy nap fáradtan egy kunyhóba betértem, hogy megpihenjek, érzém, hogy nem mehetek tovább. Nehéz betegségbe estem. De csak boldogok halnak meg e világon, s a szerető gond, mellyel a szegény asszony, ki két gyermekével a kunyhót lakta, bajomban ápola, megtartá éltemet. Már pályám végén gondolám magamat, s szívem nyugodt örömmel nézett a pillanat elébe, mely ennyi szenvedésnek véget vet. Az ég másképp határozá, s én panasz nélkül alávetém magamat rendelésének, mely, ha nem véve is még le terhemet, legalább azon édes vigasztalást nyújtá bánatomnak, mellyel egy valóban jó ember látása szívünket mindig eltölti. Ki ínséget nem tapasztalt, az nem ösmeri az embert egész fenségében; mindazon nagy nevek, melyek történetkönyveinkben állnak, óriási hiúságszülte nagy tetteikkel, mindazon szép szavak, melyeket fensőbb köreinkben annyiszor hallunk, nem ébreszthetik az eszményt lelkeinkben. Minden, mit a sokaság bámul, a század magasztal, a jövő istenségkint imád: nyugodtan tekintve, mihelyt a nimbuszt elvevők, mellyel idegen képzelet körülkeríté, csekély- s törpévé válik; csak egy van, mi az embert valóban naggyá teheti: jósága, s csak szenvedéseink között ismerkedünk meg e tulajdonával. Ha elhagyatva állottunk, remény nélkül, kitaszítva egy idegen világba, nem ismerve senkit, kinek nyomorúságunkat panaszolhatnók, kinek ápoló gondviselésére számolhatnánk, s ha egyszerre az idegen csoport közül egy ismeretlen emberarc lépe elénkbe, nyájasan, mint Isten angyala, tudakolva bajunkat, biztatva vigasztaló szavakkal, kenyerét megosztva, ha éhezénk, bánatunkat, ha részvét kell, velünk érezve, velünk ontva könnyeket: ó, akkor, csak akkor sejdítjük emberi hivatásunkat egész szépségében, s a legnagyobb keserv, melynek vigasztalást már nem is kerestünk, enyhül a gondolatban, hogy valaki van, ki szívesen könnyítene terhünkön. – Nyugodtabb levék. E magányos lak, melynek csendjét csak a közel tenger zúgása szakítá félbe, e nyájas család, melynek szerény örömei mintegy bájkört vonának körülöttem, e szerető részvét, mely nem ismert keserveimet vigasztalni iparkodott, kibékítének ismét a világgal, s legalább sírhaték. – Hónapok múltak így, s Mária naponkint több barátsággal, a gyermekek bizodalmasabb szeretettel ragaszkodtak hozzám, s el valék határozva, hogy itt maradok. A kevés pénz, melyet magammal hoztam, s kezem munkája, melyhez naponkint inkább szokni kezdék, elég vala élelmemre; s hol kereshettem volna ennyi részvétet s barátságot, mint itt? Hisz Mária is szerencsétlen vala. Megfosztva férjétől, ki évek előtt sajkájával halászni ment, s nem tért vissza többé, keze munkájával tartva gyermekeit, ő is ösmere bánatot, s keservem itt legalább nem gátola senkit örömében. Ha napi munkánk után házunk elébe ültünk, s szemeim a tengeren függve könnyekkel teltek, barátnémra nézék, s cseppek csillogtak az ő szemeiben is; ha napközben hallgatva dolgozánk, s míg ujjaim a fonalt sodorták, keblem egyszerre fohásztól emelkedett, a sóhaj nem marada visszhang nélkül; mi értettük egymást. Egy esemény, mely egész életemnek új irányt adott, megváltoztatá határozatomat.
Júlia elakadott, látszó zavarban hallgata egy pillanatig, végre erőt vett magán, s pirulva tovább szólt. – Anya valék. Anya! ó, mily boldogság fekszik e szóban. Mi az asszony gyermek nélkül? vagy több vagy kevesebb szeretetet bírva mindig, minthogy boldog lehetne keble majd üresnek érzi magát, majd szinte lesüllyed az érzemény terhe alatt; gyengén s támasz nélkül, körülhányva ezer vésztől, nem állhatva ellent a világnak, s nem szíve hatalmas vágyainak, élte egy hosszú, örömtelen küszködés; ó, de adj gyermeket neki, s ő nem gyenge már, körülfogva gyermekét, nem ingadozik többé az élet vészeiben, egész léte ez egy véghetlen szerelmen alapszik, s erő nincs, mely őt megtántoríthatná. Ha szívét keserv tölti – nem mosolyg-e gyermeke boldogságot életébe? ha lelkét a múlt emlékei bántják, nem emelkedik-e a jövő bájlón képzete előtt, oly szép s örömteli, mint csak egy anya kívánatai képzelheték? ha hite elveszett, nem tanul-e ismét imádkozni gyermekétől, s reményleni s szeretni? nem nyílik-e új élet napjainak? nem érezheti-e szükségesnek magát e világon, hol ápolása e nyájas gyermeket fel fogja nevelni? s gazdagnak, mert, e gyermek az övé, az övé kínjai s boldogsága, gondja s szeretete által; s ha majdan a gyermek felnőtt, s az lett, mit tőle anyja reménylett, nem fogja-e vele éldelni egész dicsőségét? – nem fogja-e mondhatni a világnak: kit ti szerettek, csodáltok, magasztaltok, az az én gyermekem – én nem éltem hasztalan.
De vajon ez örömeket, a legnagyobbakat, melyeket Isten az asszonyi szívnek adott, én éldelhettem-e? – Név s birtok nélkül, megfosztva mindentől, mi által gyermekem jövőjét biztosíthatám, mi vára e szerencsétlenre? Nevelés nélkül nőjön-e fel, hogy ha majdan férfivá lett, mint halászt, mint napszámost lássam, elátkozva örök rabság- s nyomorúságra? s ha majdan e magasabbra született kebel fájdalmas vágyakkal telik, ha az ész, melynek hivatása szebb vala, csak elégedetlenségében mutatja nemesebb bélyegét, fogom-e tűrhetni panaszait? vagy tűrhetni nyugalmát, ha fiamat aljasnak s megelégedve látom? S ha apjáról kérdez, fogok-e hazudhatni gyermekemnek? vagy megvallhatni szégyenemet, hogy átkát halljam, s átkozzam önsorsomat? E gondolatok le nem írható kínokkal tölték lelkemet. Valahányszor gyermekem mosolygva felém nyújtá kis karjait, valahányszor kék szeme rám tekintett, minden könnyében, minden mozdulatában egy szemrehányást láték; nem tűrhetém tovább.
Hátha Dufeyhez mennék? – gondolám egyszer magamban. Egész önérzetem ellentmondott e gondolatnak; vajon elfeledhetém-e azt, mit Dufey rajtam elkövetett? a hosszú színlelést, mellyel szerelmemet megnyerte, az alávalóságot, mellyel elhagyott, mihelyt személyemnél mást nem remélhetett? vajon nem ő vala-e oka minden szenvedéseimnek, vétkemnek, gyalázatomnak; oka haldokló atyám átkának, mely, ah! oly hamar teljesült! S most menjek hozzá kegyelmet koldulva, hogy ismét elűzzön magától, hogy lábbal tapodjon? Nem, inkább meghalok! – S gyermeked? így hangozék egy belső szó lelkemben, mi lesz gyermekedből? Van-e jogod büszkének lenned, hol gyermeked jövője forog kérdésben, van-e jogod az ártatlant, kinek vétked adá létét, bántalmaidnak feláldozni?
Mennyivel inkább meggondolám helyzetemet, mennyivel több anyai büszkeséggel tekinték gyermekemre, annyival erősebb lőn e gondolat bennem. E kunyhó, melyben elébb oly megelégedve érezém magamat, szegénységem, melyre elébb közönyösen tekinték; most, midőn bennök gyermekem jövőjét látám, szörnyűknek látszottak; nem tűrhetém ez állapotot tovább. Történjék, minek történni kell, így gondolkoztam magamban, tűrje szívem a végső legnagyobb kínt, álljak megalázva az előtt, kit leginkább megveték: legalább gyermekem boldog lesz. – Dufey gyalázatosan bánt velem, de mit bánom én; e gyermek az ő gyermeke, ezt ő nem fogja eltaszítani magától; hisz ő is ember, keblében is szív dobog, s ki ne szeretné gyermekét? Nem volt-e apám hideg, szívtelen, s mégis nem fogadott-e el leányának, s nem engedé-e szegény anyámnak, hogy ápoljon? s miért nem tehetné ezt Dufey is? én nem vágyódom neve, birtoka, szeretete után, csak szolgának fogadjon házához, csak mint ápolóját hagyjon gyermekemnél, hogy láthassam, őrizhessem, hogy szelíd arcai rám mosolyogjanak, hogy karjaim között nőjjön s fejlődjék, hogy szerethessem.
Elhatározám magamat. A legnagyobb áldozat vala ez, melyet teheték; földi kín nem volt, melyet nem viseltem volna inkább, minthogy Dufeyhez folyamodjam, de gyermekem boldogsága kíváná, nem vala szabad választanom. Könnyező szemekkel vevék búcsút Máriától; s karjaim közé szorítva fiamat, útnak indultam.
Nem fogom önt fárasztani szenvedéseim leírásával. Magánosan, csak alig bírva annyit, hogy legszükségesebb kiadásaimat fedezzem, nép között, melynek alig értém nyelvét, kín nem vala, melyet e hosszú vándorlásom alatt nem tűrtem. Majd gyalog, majd rossz szekeren néha beteg gyermekemen aggódva, megfosztva minden kényelemtől, így értem *ba, hol Dufey mint követ lakott.
Ó, de csak keserveim küszöbén valék még! Midőn magányomból elindultam, szándékom elhatározott vala; gyermekem jövője, melyet másképp nem biztosíthattam, minden kételyt kizárt; most, midőn hosszú vándorlásom célján álltam, ismét habozni kezdék. Miként lépjek Dufey elébe? így gondolkoztam magamban, s miként fog ő fogadni? Azok után, mik történtek, ő és én nem állhatunk egymás mellett, s vajon lesz-e erőm megválni gyermekemtől? A kisded oly bájlón mosolygott, kis keze oly nyájasan simítá arcomat, s hogy éljek, ha kedves szavát, mellyel nevemet dadogá, nem hallhatom többé? Szívemet véghetlen határozatlanság tölté. Így múlt egypár nap szüntelen küzdés közt. Tízszer írtam Dufeynek, tízszer mentem házához, s valahányszor levelemet át akarám adni, nem határozhatám el magamat. A szükség végre nem engede választást. A kevés pénz, melyet magammal hoztam, elfogyott, drágaságaim, melyeket mint emlékeket viselék, ha el akarhatám is adni, legföllebb még hetekre szerezhetének élelmet, nem lehete továbbra halasztani feltételem teljesítését. Remegő szívvel adám tehát által levelemet, melyben Dufeyt ittlétemről s lakásomról tudósítám, s visszatérve gyermekemhez, kínos nyugtalanságban várám feleletét.
Levelem nyugodt s egyszerű vala. Megírám helyzetemet, megírám, hogy megfosztva mindentől, nem növelhetvén fel gyermekét, kötelességemnek tartom e gondot reá bízni; hogy harag s keserűség nélkül jövök, s csak azon egyet kérem, hogy gyermekemtől ne válasszon el. Megírám, hogy soha tőlem szemrehányást hallani nem fog, hogy soha céljaiban gát nem leszek, legyen ő apja gyermekének, én megelégszem, ha mint szolgája szerethetem, s látom, hogy önmegtagadásom e kedves lényt boldogítá.
Soraimban nem volt egy keserű kifakadás, nem volt egy szó, mely őt megbánthatá; s habár Dufey lelkületét becsülnöm nem lehetett, meg valék győződve, hogy kérésemet nem fogja megtagadni, már csak gyermeke kedvéért sem. Ó, mert ki tudná e kisdedet megnyugtatni, ha sír, elaltatni, ha éjszaka felébredt, kinek ajkaitól tanulna jobban beszélni, kinek mosolyogna oly édesdeden, mint nekem? – s Dufey nem ördög, így biztattam magamat, hogy öngyermekét anyjától fosztaná meg.
Így múlt óra óra után, s így telt el a hosszú, véghetlen éj. Mindig nyugtalanabb levék; talán nem kapta levelemet? vagy elutazott? s már újat akarék írni, midőn másnap reggel egy idegen szobámba lépve, tőle egy levelet hozott.
Júlia ismét elakadott, én kínos figyelemmel várám története folytatását.
– Vannak dolgok – szóla végre, ég felé emelve tekintetét –, melyeket becsületes embernek tapasztalni kell, hogy eszével felfoghassa, tettek, melyek minden emberi számításon kívül állnak: s ilyen vala Dufey levele.
Én kész valék mindenre. Nem bámultam volna még azt sem, ha kérésemet megtagadva, gyermekemtől megfoszt; de azt, hogy ezen gyermeket elfogadni nem fogja, hogy még annyi szíve sincs, hogy gyermekét csak egyszer látni akarná: ez túl álla képzelő tehetségemen. Remegve olvasám végig e sorokat. Írta, hogy véghetlenül szánja helyzetemet, de hogy jelen körülményei között, melyekről titoknoka, kit hozzám küldött, bővebben tudósítani fog, gyermekemet semmi esetre magáénak nem fogadhatja. Jobban ismer, minthogy e gyermeket ne hinné magáénak, s azért mindenesetre kötelességének fogja tartani, hogy jövőjéről gondoskodjék. Most – pénzszűkiben levén – csak ötezer frankot küldhet, de ha később módjában lesz, mindig örömmel fog segítségemre lenni, azon egy feltétel alatt, hogy e várost azonnal elhagyjam, s mindig csak titoknokához intézzem leveleimet. Megsemmisítve valék. Végső, egyetlen reménye vala éltemnek, hogy legalább gyermekemet láthatom boldognak; most eltűnt ez is; mi marad számomra a világon?
A titoknok azalatt nyugodt egykedvűséggel asztalomon aranyokat olvasott. E látvány felébreszte tompa fájdalmamból.
– Mit akar ön e pénzzel? – kérdém haragtól elfojtott hangon.
– Mit? – kérdezé rám meresztve kis szürke szemeit. – Úgy tartom, ezt önnek nálamnál jobban kell tudnia. Ha nem kérte volna, hihetőképp a gróf nem erőszakolná elfogadására.
Valami oly sértő vala ez ember hangjában, mi egész bensőmet felrázá; de nyugalomra kényszerítém magamat s kérém, hogy vigye vissza pénzét.
– Visszavinni e pénzt? – szóla összecsapva kezét – ötezer frankot! Hallott-e ilyet a világ, még az sem elég?
– Vigye vissza – szóltam még egyszer, s a harag könnyekkel tölté szemeimet –, és mondja grófjának, hogy megvetem.
– Megveti? – viszonzá haragosan – megveti, s miért? mert hallatlan nagylelkűséggel ily tetemes summát küld; mert, mit talán senki nem tenne, ezentúl is gondoskodni akar sorsáról? Megvallom, sokat tapasztaltam a világon, de ezt nem képzelhetém lehetségesnek. Ha nem ismerném grófomat, s nem tudnám, hogy kedvetlenül venné, ha e pénzt visszahozom, ön megérdemlené, hogy tegyem; de ő valóban nemes ember, s ön minden háládatlansága mellett könyörületességet érdemel; de máskor szóljon tisztelettel jótevőjéről.
Nem szóltam, de a fájdalom, mely keblemet feszíté, oly szörnyű vala, hogy még e szívtelen ember is észrevevé megindulásomat, s módja szerint talán szánakozással néze rám.
– Ne taszítsa el magától szerencséjét – szóla végre oly nyájas hangon, mint tőle csak kitelhetett –, fogadja el e nagylelkű adományt, köszönje meg illendően, s bízza a többit őnagyságának kegyességére, ez a legjobb, amit tehet. Mert vajon mi más kinézése lehet a világon? Ön a gróf kedvese volt, s ez természetes és százszor történik. Önnek gyermeke van, kinek atyja ön állítása szerint őméltósága, s ez ismét természetes; de ha a gróf ezen kételkedik, mint nekem is titkon mondá – s a gyermeket elismerni nem akarná: mi módokkal bír állítása bebizonyítására? S ha csakugyan ügyét törvényes úton akarná keresni, mit nyerhetne pénznél egyebet, pénznél, melyet a gróf most önként ajánl, csakhogy hihetőképp a bíró sokkal kisebb sommát fog ítélni.
Sírtam. – A titoknok egy ideig hallgatott, végre kért, hogy írjam nyugtámat. Dolgaim vannak – szóla türelmetlenül –, s mennem kell. Hogy önnek panasza nincsen a gróf iránt, azt, ha igazságos, önmaga is meg fogja vallani; bárkinek elmondhatja esetét, s nem lesz senki, ki nem fogná mondani, hogy önnel nemeslelkűbben bánt, mint bárki mása világon. Ha ön mást várt, tulajdonítsa magának, hogy csalódott; azt csak nem kívánhatja senki, hogy ily úr minden kis hibáért házassággal lakoljon?
– Még egyszer kérem önt – szólék kényszerített nyugalommal –, vegye pénzét s menjen. Dolgozhatom, koldulni fogok, talán éhenhalni! de urától segedelmet elfogadni soha. Ezt mondja meg.
– Jól van – viszonzá ő nyugodtan, felszedve aranyait. – S most csak arra kérem, hogy a várost még ma elhagyja; még ma – érti? A gróf e város legelső családjának leányával jegyben áll, s biztossága megkívánja, hogy ön, kinek szenvedélyességétől minden kitelhetik, mentül előbb távozzék. Nem mintha ön a grófnak valamit árthatna, de mi nem szeretünk botrányokat.
– S ki kényszeríthet? – kérdezém haraggal.
– Ki? – viszonzá gúnyoló mosollyal – az első rendőr, kedvesem; vagy azt hiszi, hogy ily rendes városban ily személyek, mint ön, engedelem nélkül sokáig tartózkodhatnak? vagy hogy a gróf tűrni fogja, hogy jó neve, becsülete ön által veszélyeztessék? Délutánig tehát ön elmegy. Magam ide jövök, s megnézem, teljesítette-e kérésünket. Ha nem, ne vegye rossz néven, ha szigorúbb módokhoz nyúlunk. – S ezzel a szörnyeteg gúnyolva jó utat kívána, s elment.
Sokat szenvedtem életemben, s e szív megszokva a bánatot, nyugodtan nézett a jövő elébe, melytől semmi jót, de legalább rosszat sem várhata már: de e pillanat készületlenül talált. – Istenem, így szólék éghez emelve szemeimet, hát nincsenek villámaid, hogy lesújtva egedből a kínzóra vagy az áldozatra, büntess vagy könyörülj, ennyi szenvedések után! Mit tegyek? én, az idegen, a szegény, a megvetett, egy földönfutó, kóborló, kiről alávalóság nincs, melyet feltenni szabad nem volna; én a koldus, kit a jól rendezett társaság nem tűr, kit keresztyén országokban a közvélemény elűz, hogy máshová vigye nyomorúságát, más határokon vesszen ínségében, s ő, a hatalmas, a tisztelt, a magasztalt nagyúr! – kihez folyamodjam nyomorúságomban? kinél keressek menedéket üldözései ellen? Ha történetemet elmondom, nem fog-e bódultnak vagy alávaló hazugnak gondolni mindenki? – vagy ha hinne is szavamnak, legföllebb vállat vonítva mondani, hogy nem segíthet? hisz szegény vagyok, név s hatalom nélkül; védelmemből nem várhat senki dicsőséget, köszönetem nem ígér hasznot senkinek; miért védelmezne valaki engemet?
De hátha hozzá mennék – gondoltam végre magamban –; hogy szemközt állva az alávalóval, legalább egy percig gyönyörködjem zavarodásán, hogy elébe lépve e bánatban elhalványult arcokkal, legalább egy percig lássa, mit tett, hogy szívem átkát mondjam ki reája, hogy elmondjam egész gyűlölésemet, az egész undorodást, mellyel emléke lelkemet eltölti, s ő pirulva, porba alázva álljon előttem?! – De vajon tehetem-e ezt? nem nagy úr-e ő? vajon a portás kapuja előtt s az inasok előszobáiban nem fognak-e nevetve elűzni, ha jövök? Őméltósága még alszik, vagy barátjaival mulat, vagy regényeket olvas, ki merné felzavarni csendjéből? Fojtsd el önkebledbe a bosszút, szegény, halj meg magányban, panaszaid, haldokló szívednek végfohászai nem fogják háborgatni üldöződet fenséges nyugalmában; ő visszavonulva rejtekébe, megőrizve mindentől, mi alávaló lelkiismeretét felébreszthetné, nem látja szenvedéseidet, s megszakadó szívednek még azon egy vigasztalása sem marad, hogy vele legalább egy percig éreztetéd alávalóságát.
El kelle mennem; Dufey érdeke távozásomat kíváná, s nem lehete ellentállnom. – Hisz ő nem tűrheti, hogy jó híre, hogy becsülete általam veszélybe jöjjön; mit nem tesz ily úr becsületeért? Ha az asszonyt, ki néki életét áldozta fel, a rendőrség által elhajtja, ha gyermeke a lelenceknél elvész, ki tudja ezt? ő csodált, ő becsületes, ő nagynevű marad azért; s ha néha eszébe jutna is, mit tett, a gondolat, hogy ezen áldozatok becsületének fenntartására szükségesek valának, megnyugtatja lelkiismeretét. El kelle mennem tüstént, haladék nélkül.
Karjaim közé vevém gyermekemet, s útnak indultam. Ah! jer velem, ártatlan kisdedem – szólék elragadva fájdalmamtól –, álmodjál édesen e fájó kebel fölött, mosolyogj nyájasan szegény anyád felé, s tartsd fel gyenge karjaiddal, hogy le ne süllyedjen nehéz vándorlása között; s ha majdan te is megismered az életet s nehéz bajait, akkor bocsásd meg anyádnak, hogy szült. – Sírtam.
Mikor a város elébe értem, s fáradtan annyi izgalom után egy kőre leülék, mellettem víg lármával lovas sereg szágulda el. Felnéztem, s Dufey vala, ki mátkájával s a város divatos körével kilovagolt. Előttem két sétáló polgár néze a lovasok után. – Meg kell vallani, nincs szebb leány a városban, mint e kis grófné – így szóla az egyik a lovasok után nézve. – Szerencsés is – viszonzá a másik, ismét útnak indulva –, hogy ily férjet kaphatott. Nincs szebb, eszesebb s nyájasb ember a városban, mint e francia követ, s mi legtöbb, egészen a becsület embere. – Ó, emberek ítélete! – gondolám magamban – mi vagy? – s továbbmenék.
Helyzetem szörnyű vala. Nem bírva többet egypár franknál, ha mindent utolsó gyűrűmig pénzzé változtatok is, alig vala annyim, hogy a legközelebbi nagyobb városba jöhessek, s mit tegyek azután? Ha munkát, melytől létem függött, nem találhatok, mi legyen gyermekemből? Már a tél közelgett, a hegyekről jéghidegen fújt a szél gyermekemre, s lábaim alatt fonnyadt levelek csörögtek. Ó, a gazdag nem gyanítja az óriási szerencsétlenséget, mely évenkint egyszer a szegénynek életét veszélybe hozza. Megőrizve az idő kegyetlen érintésitől, örvendve pattogó kandallójának s otthonossága kényelmeinek, melyeket soha inkább nem éldel, mint e fergetegek napjaiban, mi a tél neki? Ó, de a szegény hová forduljon, ha maga az ég elvonta kegyelmét, s hidegen boltozik fölötte? mit tegyen e véghetlen éjszakák alatt, hol meredt tagjait tűz nem melegíti, s álmatlan szemei előtt csak a szörnyű holnap áll, melynek ínsége alatt talán egy kedves szív megszakadand! Szívem borzadott e gondolatoknál, s eltelve szomorú előérzettel, léptem a városba, melyet utam céljának kitűztem vala.
Sejdítésim nem csaltanak. Kis lakást bérelek magamnak a város legtávolabb részében, s itt akarám tölteni a telet. Szegény s dísztelen vala hajlékom; kis, papírral félig beragasztott ablakok, melyek rossz rámáikban a legkisebb szellőnél csörgedeztek, kályha, egy romlott nyoszolya s a füstös falon egy fakereszt, melyet e szobának előbbi lakója talán ittfelejtett, vagy mely halála után ottmaradott, ez vala minden dísze, minden kényelme lakomnak. De legalább hajlék vala, gyermekem nyugodtan aludott fenyűágyában, s én meg valék elégedve. Csak ezt tarthassam meg, gondolám, én nem kívánok egyebet, s így mentem ki munkát keresni.
Munkát! Ó, Istenem, ha találhattam volna! mi vala oly nehéz vagy megvetett, mire kész nem valék? Mit nem tettem volna örömmel, csak gyermekemnek egy kevés fát, magamnak egy falat száraz kenyeret szerezhessek! – hasztalan! Házról házra ajánlám szolgálatomat; de nem vala, ki rajtam könyörülne. Az egyik mondá, hogy nincs szüksége rám, a másik, hogy gyengébb vagyok, mintsem hasznára lehetnék, a harmadik, egy tekintetet vetve ruháimra, melyek habár kopottak, mostani állásomhoz nem illének: hogy hihetőképp más életmódhoz szoktam, s ily személyt házához fogadni nem szokott; így tértem naponkint inkább kétségbeesve lakomba.
A tél azalatt megjött. Az utcát magas hó takarta, s gyermekem hidegtől reszketve simula keblemhez. A legszükségesebbre szorítám kiadásaimat, s mégis naponkint kevesebb maradott szegény kincsemből, melytől gyermekemnek eltartása függött. S ha végre ez is elfogy? lelkemben egy szörnyű gondolat ébrede. – Nem volna-e jobb egyszerre véget vetni e hosszú kínnak? én mindent elkövettem, hogy magamon segítsek, s mit tehetek én róla, hogy senki sem könyörült sorsomon? éhenhalok, vagy tőrt mártok szívembe, nem mindegy-e ez? ki mondhatná öngyilkolásnak tettemet? S gyermekem? ó, mi lesz gyermekemből, ha én meghalok? így kiálték kétségbeesve; ki gondoskodnék az ártatlanról, kit még apja is elűzött? – A talált gyermekek közé fogják zárni fiamat, s ki bánja, ha a kisded, kinek név helyett szám adatott, ínségben s elhagyottságban elvész, vagy eltörpülve felnő önátkára. E gondolat borzadással tölté lelkemet, keblemhez szorítám fiamat, s ismét kimenék munka után, s ismét visszatértem remény nélkül.
S így múlt nap nap után, nem marada semmi próbálatlan könnyező szemekkel rimánkodtam az emberek előtt, könnytelt szemekkel térdeltem órákig feszületemnél: hasztalan, ég és föld elhagya nyomorúságomban.
Lakásom bérideje kitelt, ha ma nem fizethetek, gazdám elűz házából, s utolsó gyűrűm árával a vég reménysugár eltűnt. Halni kelle, el valék szánva.
Ágyamon ülve, gyermekem mellett néztem ki a borongó égre, s lelkemet a kétségbeesés nyugalma tölté el. Hisz végre a könnyek is elapadnak, a fájdalom is eltompul, s én többet szenvedtem, mint egy emberi szív eltűrhet. Gyermekem elgyengülve a hosszú éhség által, végre behunyta szemeit s hallgatott, míg én szívére téve kezemet, remegve kémlelém, él-e még? Minden hallgatott a szobában. Ekkor nyílt meg az ajtó, s egy vénasszony álla előttem.
Midőn munkát keresve a városban körüljártam, a véletlen egyszer e vénnek házába vezetett. Ő nyájasabban fogadott, mint mások, s lakásomról kérdezősködve, ígére, hogy jövőmről gondoskodni fog, csak gyalázatomat kíváná gondoskodása díjául, s én szégyenben lángoló arcokkal futottam el szemei elől. Most az agg ismét elémbe lépett, ördögi nyájassággal mosolygva felém, s vérem elfagyott hideg tekintete alatt.
Kérdezett, hogy vagyok, s miért nem vetek véget ínségemnek? Mondá, hogy javamat kívánja, s balgatag vagyok, ha nem követem tanácsát. Én remegve hallgatám a gyalázatost, s habár máskor a gondolat maga, hogy valaki felőlem ily alávalóságot feltehet, haragra gyújtotta volna szívemet: most nyugodtan csak arra kérém, hagyjon halni békében, s legalább ne keserítse végpillanatimat.
Ekkor ébredett fel gyermekem. Felnyitá szemeit, és sírni kezdett. Karjaim közé vevém s ringatám, de hasztalan: a gyermek tovább sírt, jajgatott, rágta kezét.
– E gyermek éhezik – szóla az agg nyugodtan –, miért nem ad neki valamit?
– Ó, Istenem – szólék elborzadva –, nincs semmim!
– Úgy gyermeke meg fog halni – viszonzá ő egykedvűen.
– S ön ezt ily nyugodtan mondhatja? – szólék elfojtott hangon. – Ó, ha szív dobog keblében, ha valaha gyermeke volt, ha anyjára emlékezik, ki gyermeksége első éveit megőrzé, könyörüljön rajtam.
Ő hallgatott.
Térdre borultam. – Az élő Istenre kérem, legyen irgalmas irántunk. Lám, ez ártatlan meghal, s ön megmentheti életét egy kis adománnyal. Fogadjon szolgálójának, bízza rám a legaljasabb munkát, én híven, örömmel fogok teljesítni mindent, csak e gyermeket mentse meg, hisz én anyja vagyok, hogy lássam éhenhalni tulajdon gyermekemet?!
– S hát ki oka – szóla a vén szárazon –, ha a gyermek meghal? én-e vagy önmaga, ki érte előítéleteit feláldozni nem akarja? fogadja el ajánlatomat, s fia mentve, jövője biztosítva van.
Kétségbeesve hallgaték. A semmirevaló asszony észrevevé habozásomat, s tovább beszélt. Elmondá, hogy egy öreg olasz herceg látott, s belém szeretett, hogy gazdag, s jövőmről gondoskodni fog, s hogy fel fogja nevelni fiamat, minden kényelem közt, mint önfiát, hogy majdan kitűnő emberré válhatik. Hogyha e tanácsát nem követem, mit sem tehet értem, s hogy magamnak tulajdoníthatom, ha gyermekem karjaim között éhen hal. Irtóztató határozatlanság tölté lelkemet, gyermekem zokogva reszkete karjaim között.
Az agg újra dicséré hercegét, újra sajnálá gyermekemet, végre, miután hosszú iparkodásai után célt nem érhete, menni készült, mondva, hogy holnap visszatérend.
– S gyermekem? – szólék remegve. – Mit tehetek én róla – viszonzá az alávaló hidegen –, ha addig meghal.
– Vigyen magával hercegéhez – kiálték kétségbeesve –, én nem bánom, csak gyermekem éljen – s magamon kívül rogytam ágyamra.
Másnap divatos köntösben a herceg lakásában valék, s gyermekem mosolyogva játszék karjaim között. – Most vessen meg.
– Megvetni önt? – szólék elragadva fájdalmas érzeményeimtől, melyekkel Júlia története szívemet eltölté. – Ó, Júlia! s nem az egész társaság érdemli-e inkább megvetésünket, ha ily asszony süllyedett?
– Ön jobb, irgalmasabb a sokaságnál – szóla Júlia meghatva –, fogadja köszönetemet részvételeért; én rég elszoktam ily baráti hangoktól.
Szenvedéllyel ajkaimhoz szorítám nyújtott kezét, és sírtam. – Ó, Júlia – szólék fájdalmasan –, miért kelle találkoznunk e világon? Én véghetlenül szerettelek, szerettelek, mint a szív csak egyszer szerethet, léted véghetlen boldogságot áraszta éltemre. Ha magam valék, s e lélek elszomorodott, képed emelkedett lelkem előtt, s felvidultam; ha az emberek zajgó csoportjai között e szív magát idegennek érezé s elkívánkozott, nem tudva merre vegye irányát, de érezve, hogy helyén nincsen, szívemben neved hangozék, s nyugodt valék; feltekinték az égre s ott valál a csillagok seregében, körültekinték a mezőn, s képed virágozott a tér ibolyái között; s fenn és alattam, öröm s bánat között, amerre néztem s reméltem, te valál; egy bájló álom az élet szomorú valósága között; egy boldogító valóság, ha szomorú ábrándok búsíták lelkemet; az ég, melyet éltem folyója minden helyen visszatükrözött; az egy örökös ének, melyet e szív mint csalogány annyival hangosabban zenge, mennyivel zajgóbban zsibonga a fáradó tömeg körülöttem, s most szerencsétlenül, szenvedve mindent, mit emberi kebel e világon szenvedhet, lábbal tapodva, befertőztetve az élet mocskával, talállak ismét; szívedben nincs egy hely, mely nem hordaná sebét – s vajon nem én vagyok-e oka szenvedésidnek? – Ha nem szeretlek, élted nyugodtan foly tovább, szeretve apádtól, becsülve a világtól, éldelve szíved bájló csalódásait, boldog volnál; s ne átkozzam hát magamat, kinek még szerelme is csak kínokat hozhat kedvesére?! – Eltakartam képemet és sírtam.
Júlia rám tevé lágy kezét, s szemében könnyek ragyogtak, midőn így szólott: – Ne átkozza ön magát. Ha van köztünk egy, ki magának szemrehányásokat tehetne, csak én vagyok az. De ne szóljunk erről. Ha az emberi lét sötét óráiban két vészhányt szív, mint tengeren két hajó véletlenül összeütődik, s a hatalmas csapás alatt a gyengébb széttörve elmerül, ki tehet róla? Egy magasabb hatalom irányozá útjokat, ők barátok valának azért; barátok, mint mi, Gusztávom, s nemde ennyi szenvedés nem változtatá érzelmeinket?
– S nem fogja megváltoztatni soha, bármily jövő várjon is rám – szóltam megszorítva kezét. – Mint a gyöngy a tenger hullámai alatt, mint a fellegek mellett csillagok, mint arany, melyet elástál: úgy képed megtartá szépségét ennyi bánat terhe alatt, elvesztve néha, de ragyogó mindig, ha feltűnt; s boldogító egyenlőn, míg e szív dobogni fog. – Ó, Júlia! ha van ez árva életben valami, mi boldogított, te valál az. Nem szerettél. De vajon nem bírtalak-e azért akaratod ellen is? nem voltál-e enyim? mert lelkem megragadott egész erejével, mert képed akaratlanul is áldást sugároza éltembe, mint a nap, mely távolban ragyog a föld fölött, s nem tudja, mennyi virágot teremtett; nem sugárzik-e képed lelkemen át most is annyival ragyogóbb fényben, mennyivel sötétebb éj borula körülöttem, mielőtt jövél? nem vagy-e enyém? mert minden, mi jó s fenséges e lélekben, tőled jő; mert minden, mi a múltban szép, reád int; mert a jövőben más remény nem vár reám, mint hogy felejteni nem fogsz. De ne félj, boldogtalan! szemeid nem hasztalan könnyezének, szíved nem hasztalan fosztatott meg annyitól! nem boldogíthattalak, de légy meggyőződve, meg foglak bosszulni.
– Gusztáv! – viszonzá Júlia nyugodtan –, ha valaha szeretett, nem teszi.
– Nem? – szólék elragadva haragomtól. – S ezen alávaló büntetlen dúlhatá fel éltedet, büntetlen rabolhatá el egész boldogságomat, s én nem léphetnék szemei elébe, nem mondhatnám el megvetésemet, nem döfhetnék tőrt ez alávaló kebelbe? Ő boldog legyen, ő büszkén éldelje alávalóságát; ő, ki szívedet ismeré, ki tudta, miként szeretéd? Mert bármennyire csalatkozunk, midőn puszta tetszvágyat, melyben asszonyok hozzánk közelítenek, szerelemnek gondolunk, nincs köztünk egy, ki való szerelmet nem ösmerne meg; ó, Júlia, az nem lehet! ki gyűlölhetné őt inkább, mint én? ki bosszulhatná szenvedéseidet, ha e karok nyugszanak?
– Isten! – szóla Júlia éghez emelve sötét szemét. – Hát boldognak gondolja-e őt? hiszi, hogy szíve bármi hideg s nyugodtnak látszassék, nem tartá meg emlékeit, s hogy arcom vonásai, gyermekének képe nem fogja elrontani örömeit, nem fog eltörölhetlen foltként maradni emlékei között? S ha ez nem volna is, vajon mindazon külső fény s örömek, melyek létét környezik, kipótolhatják-e az éldeletet, melyet gyermekem karjai között találok? Ki irigyelné azon hideg éghajlat lakóját, kinek egén a nap fél évig ragyog, de anélkül, hogy egy virágot teremtene; s nem ilyen-e a szívtelen szerencséje? Ó, higgye el, barátom, ő nálunk szánandóbb.
– Szánandóbb, mint ön? – kérdezém mélyen meghatva.
– Higgye el, barátom, hogy az – viszonzá Júlia nyugodtan. – Én nem vagyok oly boldogtalan, mint ön gondolja. Vesztettem sokat, minek birtoka közönségesen boldogítónak tartatik, viseltem bánatot, melynek nyomát idő el nem törölheti: de nincs-e gyermekem? Nem mosolyg-e vigasztalás szelíd arcain minden keservnek, nem telik-e reménnyel keblem, ha rátekintek, nem érezhetem-e, megalázva s földre tiporva bár az egész világtól, e gyermek karjai között, hogy anya vagyok, s hogy e szív, mely szeretni tud, nem alávaló? Ó, barátom, én anya vagyok, ne szánjon engem. S míg e szív gyermekeért doboghat, e karok őt ölelhetik, boldogtalan s alávaló nem lehetek egészen.
Júlia egy percig hallgatott; én mélyen meghatva nézém e szép arcnak lelkesült kifejezését. – S most még egy kérést, barátom – folytatá látható megzavarodással. – Azok után, miket e herceg velem elkövetett, nem maradhatok többé házánál. Gyűlöltem őt találkozásom első pillanatától, de a szükség, mely házához vezetett, a nyájasság, mellyel gyermekem iránt mindig viseltetett, s az, hogy soha eddig helyzetemmel vissza nem élt, házánál tartának; most ez nem lehet többé. Holnap e házat elhagyom, ne vegye rossz néven, ha nagylelkűségéhez folyamodom, s azon ötvenezer frankot kérem, melyet atyám örökségül hagyott. Gyermekem sorsának biztosítása kényszerít e kérésre, s ön nem fog megvetni koldulásomért.
Én a vagyont, melyet Júlia apjától örökségben kaptam, soha magaménak nem tekintém, s jövedelmeit a tőkéhez téve, most az egészet ajánlám; ő határozottan kijelenté, hogy elfogadni nem fogja. Kérém, eszébe juttatám gyermekét, kinek jövőjéről gondoskodni kötelessége, egyszóval felhoztam mindent, mi által e feltételétől elmozdíthatám, de mind hasztalan.
– Nem – szóla végre –, ne fáradjon hasztalan, barátom. Én ismerem az éldeleteket, melyeket dús vagyon nyújt, s inkább szeretem fiamat, minthogy azokat néki kívánnám. Legyen az övé egy szerény polgári kör; távol a szükségtől, mely egész erőnket kenyérkeresésre kényszerítve, lelkünk legnemesb részét porba alázza, de távol a bőségtől, mely való örömök helyett csak hiú éldeletet nyújt, s a szívet elöli; csak a munka boldogít, csak azon éldelet, melyet önmagunk szerzénk, mienk egészen. S ez legyen sorsa fiamnak. Svájcba utazva pár hónap előtt, egy metodista családdal ismerkedtem meg. Skócia határszélein, Perth grófságban laknak, s a nő, ki elég emberszerető vala inkább szánni, mint megvetni helyzetemért, többször mondá, hogy velök jöjjek, s falujokban vegyem lakásomat. Oda fogok menni: csekély örökségem elég, elvonulva a világtól, e szerény körben biztos nyugalmat szerezni vészes éltem után, s úgy nevelni fiamat, hogy belőle hazájának hasznos polgára legyen. Ha ön atyám örökségét elfogadni nem akarja, ossza ki szegények között, s áldás fogja követni jótéteményét.
– Ó, Júlia – szólék elragadva érzelmimtől, s szót alig találva –, elhagy ismét, s csak azért láthatám, hogy örökre búcsút vegyek?
– Ki tudja – viszonzá mélyen meghatva ő –, talán találkozunk ismét. Nagy e világ, de vannak emberek, kiket a sors néha összevet e tág határok között is, hogy egy percig lássák egymást, hogy kezet szorítsanak, s elválva ismét a vigasztaló érzetet vigyék magukkal, hogy a távolban egy baráti kebel dobog feléjök; s mi talán azok közé tartozunk. S ha nem, tevé hozzá egy sóhajtással, legyen oly boldog mint én kívánom; tartsa meg szívét, s ne felejtse el Júliáját.
– Júlia! – szólék megragadva s csókokkal takarva kezét –, törjön meg e szív, ha valaha szent emlékedet el tudná felejteni.
– Hűtelen, hűtelen! – így hangozék Betty szava mögöttem. – Hát így szeretsz? – S midőn felébredve elragadtatásomból, visszafordultam, könnytelt szemekkel álla a leányka előttem. Zavarodva valék.
– Hát ez az örök hűség, melyet esküvél? – szóla zokogva tovább – ez a szerelem, melyet bírtam? Ó, Istenem, Istenem, hogy ezt kelle megérnem!
Nem írhatom le az érzeményeket, melyek e pillanatban keblemben küszködtek, megszégyenülve álltam ott Júlia előtt, s ha Bettynek mély bánata keblemet fájdalommal tölté is, alig fojthatám el haragomat. Nem tűrünk semmit nehezebben, mint érdemlett megalázást, s vajon nem valék-e megalázva annak szemei előtt, kinek képzetében eddig oly magasan álltam, s kinek emlékei között tisztán akartam maradni. De mérsékelém magamat, s némely vigasztaló szót mondtam a szegény leánynak.
– Ó, ne fáraszd magadat – viszonzá ő keserűen –, én ismerlek, s jól tudom, hogy jobb szónok nincs, ha csalni kell; azt gondolod, nem tudom, hogy nem szeretsz? hogy nem vevém észre régen elhidegülésedet? vagy hogy elámíthatsz most, mikor így találtalak? – Így szóla tovább bosszú- s megvetéssel vegyült tekintetet vetve Júliára. – S kivel? E semmirevalóval, kit ma először látsz, ki nem szeret, s nem fog szeretni soha, ki ezerte csúnyább, mint én, s vénebb s akaratosabb; s ki hozzád hűtelen lesz, mint mostani kedveséhez az.
– Betty – szólék haragtól elfojtott hangon – hallgass, mert...
– Hallgatni, én hallgatni? – viszonzá haragban lobogó arcokkal – ó, én beszélni fogok. Elmegyek a herceghez, s elmondok neki mindent, hogy legalább tudja, mily kígyót, mily baziliszkot ápola keblében, hogy legalább ismerni tudja e nagy dámát, s lássa, az, ki becsületes társaságba jönni nem akar, s oly méltóságosan ül az emberek előtt, miket csinál a mellékszobában. Ó, ne félj – szóla Júliához fordulva –, alávaló; bármi ügyes légy, bármi mesterségesen csábítsd el elvénült bájaiddal más becsületes leányok kedveseit, én lerántom erényes álarcodat, legalább ismerjenek meg.
Magamon kívül valék haragomban. Júlia engesztelni akart, de hasztalan; bosszúm kitört, elmondtam Bettynek mindent, mit fellázadt szenvedélyem sugalla. Hogy nem szeretem, nem szerettem soha; hogy fizetem, s nincs joga tetteimről panaszkodni; egyszóval mindent, mi neki fájhatott. A sértő szavak, melyekkel Júliát illeté, minden szánakozást elfojtottak szívemben, s csak midőn a szerencsétlen halotthalványan végre a pamlagra veté magát, s minden szó helyett fuldokló zokogással felele szitkaimra, enyhüle haragom.
Elhallgattam. – Miért bánik ily kegyetlenül e szegény leánnyal – szóla Júlia végre halkan, szemrehányó tekintetet vetve rám. – Ő önt szereti. Mondjon neki legalább egypár engesztelő szót.
– S én tűrjem – viszonzám felindulva –, hogy önt előttem gyalázza; tűrjem ez aljas kifakadásokat?
– Barátom – szóla Júlia nyugodtan –, tudja-e ő, kihez szól; ismeri-e a viszonyokat, melyekben egykor önhöz álltam? – Higgye el, én megbántva nem vagyok; de ha volnék is, nézze e szerencsétlent, s vajon e könnyek, melyeket mi facsartunk ki, nem moshatnák le sértő kifakadásait?
Meg valék hatva, de még ingadoztam.
– Ó, gondoljon Dufeyre – szóla végre Júlia sóhajtva –, vajon ő, kit ön oly alávalónak tart, kin csak elébb bosszút akart állni, mit tett, mit ön nem tesz e pillanatban? Vajon ön nem sérté-e azt, kitől szerettetik? nem áll-e irgalom nélkül keservei előtt, nem tagad-e meg csak egy kis vigasztaló szót attól, ki talán éltét adná önért? s miért? mert hiúsága sértetett, mert jelenlétemben az álszégyen nem engedi, hogy e leány iránt nyájasnak látszassék. Hasonló helyzetbe jött, s ugyanazt akarja tenni! Ó, Gusztáv, én ismerem a kínokat, melyeket e szegény leány szenved, legyen irgalmas iránta.
S ezzel Bettyhez menve vigasztalni kezdé. Ő elején nem hallgata reá, de miután, meghatva Júlia szavaitól, én is odamenék, s nyájasan szólék hozzá, s miután Júlia elmondá, hogy régi ismerősök vagyunk, hogy mindent, mit hallott, csak találkozásunk örömének tulajdoníthat, hogy elébb felőle is szóltunk, s végre, hogy a mondottakat megbántam, a szegény leány, letörölve könnyeit, kezét nyújtá, s megnyugodott. Szegénynek oly szükséges vala hinni szerelmemben – ő nem akart kételkedni.
A kínos helyzetből, melyben a két asszony között álltam, rövid idő után Lafard szabadíta meg, ki szokott módja szerint lármásan szobánkba törve, panasszal, hogy az egész társaságtól elvonulok, s víg szemrehányások közt, hogy legszebb asszonyait magammal viszem, a vacsorához hítt. Júlia hallgatva fogadá el karját, s a terembe menénk.
Minden társaságnak vagyon arisztokráciája. A nagyravágyás egy nagy őrültsége nemünknek, melyben kisebb vagy nagyobb mértékben valamennyien osztozunk; s alig találunk embert, bármily aljas fokon álljon, ki nem keresne kitüntetést, s ha erényei nincsenek, vétkeiben és azon arcátlanságban, mellyel elköveti, nem akarna mások fölébe emelkedni. A bagnónak úgy, mint a legdivatszerűbb teremnek, vannak hősei; korhelyek között, mint kolostorban, vannak példás férfiak, kiknek tettei, viselete, sőt minden szavuk s mozdulatuk utánoztatik; s ilyenek valának azok, kiket most, miután a sokaság, mely a táncvigalomban részt vett, elszéledett, a teremben együtt találtam; csak társaságunk sommitásai, mind oly férfiak, kik a korhelységben virtuozitásig érve, az iparkodó utódnak mintául szolgálhattak. Nem foglak untatni orgiánk leírásával; ha soha éltedben részt nem vevél ily lakomában, hol az ember, sokallva a parányi észt, mit a természettől nyert, csak azon fárad, hogy mennyivel tökéletesebb állattá legyen – nem értenél; s ha magad is osztozál ily örömökben, jobban ismered, mint én leírhatnám. Kényszerített öröm, sikertelen erőlködés egy kis elmésség után, zajgó hahota s nehezen elnyomott ásítások, kétségbeesett küszködés egy kis mulatság után, ellenállhatatlan unalom, mely mindenben diadalmaskodik, mást ily körben nem találhatsz; s ki ezzel meg nem elégszik, s emberi méltóságát borban nem tudja, vagy nem akarja elmeríteni, csak undorodással tekinthet maga körül; csak émelygést érezhet azon társaság előtt, mely józanságának ostoba érzéketlensége helyett, nem lelkesülve, de őrülten zajog körülötte. Én ily körökben soha jól nem érzém magamat, s ez este, felgerjedve a történtek által, még türelmetlenebben várám a pillanatot, mikor visszavonulhaték.
– Hát öröm ez? – szóla végre Lafard rikácsoló hangjával, midőn a csevegés, mi nagy társaságban sokszor megtörténik, egy percre elhallgatott. – Ön, herceg Amalfi, rosszkedvű, kedvese júnói méltósággal hallgat, Gusztáv szomorú, Betty csakhogynem sír, s Arthur hallgatva üríti poharát, oly szomorúan, mintha becsületes Lafitte helyett Szókratész méregkelyhét emelné ajkaihoz; francia akadémikusok nem vacsorálhatnának unalmasabban.
Az egész társaság ismét csevegni kezdett, mintha megbánva, hogy egy pillanatig észtelenség nem mondatott, helyre akarná hozni hibáját. Én Arthurra fordítám figyelmemet; soha így nem láttam még. Hallgatva, részvét nélkül minden iránt, mi körülötte történt vagy mondatott, ült ott, mintegy álomba merülve; csak halvány arcainak kifejezése s a keserű mosoly ajkai körül mutaták belső felgerjedését. Ha a zaj hangosabb leve körülötte, néha egy hideg tekintetet jártata körül, s ismét komor ábrándjaiba merült. Ivott többet, mint bárki közülünk, s mint én őt valaha inni láttam; de csak sötét szemének lángjaiban látád a szeszes bor hatalmát, arcai halaványok s szomorúak maradtak, szívemet bús sejdítések tölték el. Egyik szomszédomtól hallám, hogy Arthur ez este Werner ellen nagy sommákat vesztett, s ha visszagondolék azokra, miket egypár órával elébb nálam mondott, s látám a kétségbeesést arcain, remegtem.
A társaság azalatt észre sem véve vagy nem bánva az egyes szenvedéseit, vígan dorbézola tovább.
– Beszéltessük el magunknak e leányok egyike által történetét – szóla egy vastag regényíró félig részegen az asztal végiről –; nincs kedvesebb mulatságom, mint ily históriákat hallani.
– Hogy a szegény közönségnek feltálald, nemde? – viszonzá gúnyolva Werner – s azzal, mit más szenvedett, honoráriumot szerezz magadnak; s mi itt jelen legyünk pszichológiai tanulmányaidnál? meg kell vallani, több eszed van, mint munkáidból valaki észrevehetné!
– Gúnyolj csak, gúnyolj bátran, német szatirikus – mormogá a másik, félig bor-, félig haragtól lángoló arcokkal –, azt, hogy az asszonyi szívet én ismerem legjobban, mégsem fogja tagadni senki.
– Azaz hogy dicsérni tudtad – viszonzá Werner mosolygva –, úgyis ez az egyetlen mód, ha asszonyok által a női szív ismerőjének kívánunk hirdettetni.
– Nohát fogjanak hozzá a történethez már egyszer – dadoga nehézkes nyelvvel a herceg –, engem az mulat.
– Ó! – szóla egy szőke szász báró, kit Lafontaine egyik regényhősének választ talán, ha Párizsban történetesen korhellyé nem válik, elérzékenyedve, miután a bor szívét nemzeti lágyságra feláztatá – én tudok egy történetet, egy bús, fájdalomteli történetet, melynek csak emléke is könnyeket facsar szememből. Közel Drezdához lakott egy…
– Az istenért – szakítá félbe Werner –, kímélje meg szíveinket történetétől. Az emberek nagyobb része unalmas módon válik szerencsétlenné. Már régi a történet, mint Heinénk mondja:
|
Ő tudja, miért; mások, ha elmondaná történetét, ásítoznának, vagy talán kacagva hallanák, mit ő oly szörnyűnek tart. Nem érti senki másoknak örömét vagy bánatát; ha a herceg elmondja, mi által mulattatik oly felségesen, s a báró, mi facsar könnyeket szemébe, bámulni fognak mindketten; s ha e híres költőnk, ki poharát oly búsan emelgeti; elmondaná, miképp bánatának oka az, hogy halhatatlan művei, melyekből évenkint két kötetet bocsát a közönség elébe, soha még el nem ismertettek; s Arthur, ki ott oly kétségbeesett képpel ül; hogy szerencsétlensége az, mert soha a jó színt el nem találhatá, sem mint festő, sem most; mióta csak a kártyaszínekben csalatkozik: alig hihetné valaki, hogy nem enyelegnek: Manna a sors; melynek csak képzetünk adja ízét.
– Engem kihagyhatnál tréfáidból – szóla Arthur bosszús tekintetet vetve Wernerre –, nincs kedvem enyelegni.
– Ne neheztelj, kedvesem – szóla jókedvűen egy másik –, igyál, s szánd e szerencsétlen elméskedőt, ő nem volt részeg soha életében.
– Ismét mondom, nem tűröm – folytatá Arthur –, s nem fogom tűrni soha, hogy másoknak mulatságul szolgáljak.
– Ó, barátom, kedvesem – viszonzá az elébbi –; ha rajtad állna? de ki nem szolgál mulatságul másoknak? bolondja mindenikünk az egész világnak s az egész világ mindenikünknek; menj haza, s aludd ki magadat; benned a bor elecetesedik, jobb, ha elmégy.
– Menj magad – kiáltá Arthur mindig indulatosabban –, ha lábaid bírnak.
– S ha nem bírnak – nevete a másik –, mi baj? A borban kettős erő van, az ég s a föld belé öntik egész éltető erejöket, az egyik emel, a másik földre húz; mit tehetek én róla, ha nálam a levonó erő hatalmasabb?
A társaság kacagott.
– Én nem akarok kinevettetni senki által – kiáltá Arthur –, senki által a világon, s felugrott székéről.
Arcai lángoltak, s én látva felindulását, melyet a társaság harsogó hahotái még inkább neveltek, félrevonám, hogy megnyugtassam.
– Igazságod van – szóla, miután szerfölötti érzékenységét szemére hányám –, hibáztam, nem is tudom már, mi ingerlett fel annyira; de én ma oly érzékeny vagyok, talán tudod már, elvesztettem mindenemet, a pénzt, melyet kölcsönöztél, s az egész nyereséget; mindent a semmirevaló Werner ellen, és…
– Erről holnap fogunk értekezni – szólék közbe –, ha kívánod, erszényem ismét szolgálatodra áll; de most fel vagy gerjedve, s jobban tennéd, ha hazamennél.
– Már? – szóla szomorú tekintetet vetve rám – hát annyira rám untatok, hogy még e pár óráig sem akartok tűrni körötökben?
Különös hang vala e szavakban, mely szívemet aggodalommal tölté. De még mielőtt felelheték, Arthur gondolatjai más irányt vőnek. – Mit állsz szomorkodva itt – szóla hozzám fordulva –, szegény, szerencsétlen Gusztávom, mit vetsz oly aggodalomteli tekintetet rám, nincs-e e szobában összehalmozva az emberi lét egész boldogsága: az asztalon bor, körülöttünk asszonyok, s mi ne éldelnők mindezt? jer igyunk! – S ezzel az asztal felé vont.
– Pirulj – szóla felkacagva, midőn őt állapotjára figyelmeztetve kérém, ne igyék többé –, pirulj gyalázatos józanságod, esztelenséged fölött – szóla vad kacagással tovább –, a józan én vagyok, ki az öröm poharát elfogadom, ki édességet keresek a keserű életkehely végcseppeiben is, ki nevetni, örvendeni tudok. Ó, vess meg, vess meg, te nagy, dicső ész embere, nézz le magas józanságodból e szédülő fejre; de vajon mivel tudsz többet, mint én? értheted-e természeted nagy titkait? a szív halk dobogásától a magas gondolatig, mely agyadban feltűnik, van-e valami e világon, mi nem volna titok előtted? tudod-e csak azt is, miért élsz? s ezért őrzöd eszedet, ezért taszítod el magadtól az örömkelyhet, hogy e kérdések hosszú sorát, melyekből tudományod áll, el ne felejtsed? Ah esztelen, háromszor esztelen barátom, ki meg nem elégedve emberi sorsoddal, fenn s nem inkább alattad keresed boldogságodat, mert elismerni nem akarod, hogy csak mint állat s nem mint Isten éldelhetsz e világon. Éldeljünk! fel a poharakat – szóla vadon lángoló arccal emelve poharát –, fel, pajtások, s ürítsük ki végső cseppig; éljen az áldott hatalom, mely gyenge szíveinket egy percre felhevíti, bor, asszony, művészet, dicsőség, éljen minden, mitől részegülünk! mi e fárasztó életnek terhét egy pillanatig vállainkról leemeli, minek élvezetében múltat s jelent felejthetünk! – Az egész társaság harsogva felköszöntött.
– A részegség! – dadoga szász bárónk, kiben a bor csak azon pedantériát nevelé, melyben született – hallott-e ember ily felköszöntést; nincs csúfabb a mértékletlenségnél; s ezzel nagy nehezen újra megtölté poharát.
– Csak rajta, Arthur – szóla a másik, kivel elébb majd összeveszett –, most jól indultál; így szeretlek.
– Szeretsz, nemde? – viszonzá keserűen amaz – ó, ti mind szerettek, jámbor, jó teremtések, én ismerem nemes szíveiteket; nem játszottatok, nem ittatok-e velem mindig, ha csak lehetett? az ég jutalmazza meg hívségteket; éljenek mind, kik ily nemesen tudnak szeretni, mint ti; éljen a szerelem! Ó, mi volna életünk szerelem nélkül? Miként juthatna az ifjú első ostobaságához, ha szerelem nem vezérelné kegyesen lépteit; mivel tölthetnék költőink hosszú regényeiket, mivel takarhatnánk önös haszonkeresést s hiúságot, ha e fenséges szó nem volna birtokunkban, melyet bíborpalástként mindenre boríthatunk. Éljen a szerelem!
– Nem, ezt nem tűrhetem – kiálta fel rekedt hangon a szász, felkelve félig, de csakhamar visszasüllyedve székére –, így szólni a szerelemről, mely – s itt a jámbor akadozva túlságos tirádákba ereszkedett, melyeknek végét a társaság szerencséjére senki sem hallhatá, s melyek után a szőke báró, lármát hallva, a kacagást taps helyett megköszönte.
– Ó, bámulatos különössége emberi természetünknek – kiálta jókedvűen egy távolabb ülő –, másokat őrültté tesz a bor, ez csak unalmassá válik.
– Soha jobban nem mulattam magamat – szóla vígan, kezeit dörzsölve, hercegünk.
– Ó, ismét mily bámulatos ellentét – szóla közbe ugyanaz –; ím kedves regényírónk, ki másfél óránál tovább aluszik, erre cáfolást hortyog; kinek van itt igazsága?
– Mindkettőnek – viszonzá nyugodtan Werner. – Ki embereken nevet, vagy ki balgaságaikat megunta, nem csalódott egyik sem.
– Ez inzultál – szóla haragosan egy kiszolgált kapitány, bortól lángoló arcokkal –; tudja-e ön, kihez szól? s kit mer balgasággal s unalommal vádolni? én a nagy császár katonája vagyok.
– S én júliusi keresztet hordok – kiálta közbe egy másik, ki mint állítá, a halhatatlan három napokban hősködött, sőt sebet is kapott, mely azonban, mint maga e forradalom, nem nagy nyomot hagyott maga után, és csak baráti szemeknek marada látható –; én is egyike vagyok azoknak, kik ez új dinasztiát alapították, és…
– Hamar, az istenért, koccintson hamar valaki poharat vélem – kiálta egy víg fiú öreg tisztünk mellett –, másképp hőseink összevesznek, s mi holnapig nem hallunk más szót e dicső daliák tetteinél. Éljen, amit szeretünk.
– Amit szeretünk! – kiálta az egész társaság, összecsapva poharait.
– Amália! – sóhajtja a szász, meghatástól elúszó szemekkel; a többiek elkapva vad örömüktől zajongtak körülötte.
– Amália! – kiálta újra a szász szavának egész erejével küszködve a nagy lárma ellen – te angyal, te, kinek – de hasztalan, ily harsogó zaj ellen szava nem víhatott sokáig, s ő bosszúsan földhöz csapá poharát; a többiek nevettek.
– Ó, ne bánd – szóla gúnyoló hangon a mellette ülőknek egyike –, ne bánd, te Wertherek erényes utódja, hogy gyenge szavad át nem hathatott a közzajgáson, hogy lángoló ajkaid nem magasztalhaták isteni Amáliádat: e társaság nem érdemli, hogy körében csak nevét is kimondd; őrizd meg kebledben egy édeni szigetként, mely ennyi poharaknak árja között virágzón fenn úszik; s ha majdan, mint a nagy Atlantisz, ez is elmerült, s helyében csak a véghetlen champagne-i hullámzik szíved körül, zengd el velünk: éljen, amit szeretünk.
– Amit szeretünk! – harsogá a sokaság ismét. – S vesszenek a teetotallerek – tevé hozzá, dühösen földhöz csapva poharát egy verhenyős képű angol – vesszenek az alávalók, kik az emberi nemet ízetlen vízre akarnák szoktatni, kik e haladás nagy századában, a haladások legnagyobbikát, az emberi észnek legdicsőbb találmányát, a gint s brandyt méregnek kiáltják ki. De az angol nemzet megveti ármánykodásaikat – folytatá pátosszal szónoklatát –, a nép nem fogja tűrni, hogy e felvilágosodott tizenkilencedik században elődeinek barbarizmusába, melyben az emberek csak vízzel éltek, visszaessék, én…
– Éljen a bor, gin, brandy! vesszenek a teetotallerek! – így harsoga az egész társaság, s földhöz csapott poharak csörgése s kacaj s dühös ének a világ legvadabb sabathjává vegyültek, melyet valaha láték.
Elundorodtam, s magammal híva Arthurt, ki a rövid kényszerített öröm után ismét előbbi hallgatásába merült, egyik mellékszobába menénk. Arthur szó nélkül követett, s karszékbe vetve magát a kandalló mellett, kezére támasztva fejét, nézé a tűz végső, kóbor szikráit.
Mélyen meg valék hatva. Én Arthurt szerettem. Érzelmem nem vala oly fellengző s túlságos, mint az, mellyel egykor Armandot körülfogám; a szív, mely egyszer szeretett, elszegényedik, s későbbi kedveseinknek csak érzelmeink romjai maradnak, de amennyiben még barátságot érezheték, Arthur iránt érzém azt, s midőn őt így látám, s visszaemlékezém mindazon szép s nemesre, mi ez ifjú keblében egykor lángolt, s meggondolám, hogy az emberi lét legkínosabb szenvedései csak éppen a legnemesebb lényeket érhetik, szemeim könnyekbe lábadtak. – Arthur – szólék végre –, te rosszul érzed magadat, e lármás kör felgerjeszti idegeidet, menj haza.
– Részegnek gondolsz, nemde? – viszonzá keserű mosollyal – csalatkozol, igen csalatkozol. Ittam sokat, de hasztalan, a bornak nincs többé hatalma fölöttem; maga a részegség elhagy, ha tőle vigasztalást kérünk. – Lám, én ismerem magamat, értem beszédedet, tudok mindent a legkisebb részletig, mi körülöttem történik, józan vagyok, fájdalom, nagyon is józan. Hadd maradjak még itt köztetek, holnap kialszom magamat, s ne félj, részegségem soha többé nem fog megbotránkozásodra szolgálni.
– Nekem? – kérdém bámulva.
– Gondolod, hogy nem vevém észre – viszonzá szomorúan –, hogy nem látám a feddő tekintetet, mellyel elébb a teremben rám nézél, hogy nem hallám ki szavadból a megvető szánakozást, mellyel intél, hogy hazamenjek. Ó, én tudom, hogy megvetsz; s nem panaszkodom ellene; te józanabb vagy, műveltebb, erősebb kedélyű, miként ne néznél le szánakozással gyengeségemre; én gyáva, haszontalan teremtés vagyok!
Vigasztalni akarám, ő szomorúan rázta a fejét. – Én ismerem sorsomat – szóla sóhajtva –, engem senki sem szeretett soha e világon; viszálkodásban atyámmal, ki bennem reményeinek vesztét siratá, boldog gyermeki emlék nélkül, így éltem, s így lépek ki az életből, anélkül hogy egy kéz barátilag szorította volna jobbomat, hogy csak egy szív volna, mely fájdalmasan feldobogna, ha elmegyek, anélkül hogy csak egy könny áztatná síromat; ó, nékem jobb vala nem születnem!
– Ez jobb volna talán valamennyinknek – szólék mélyen meghatva –, s hidd el, néked sincs több okod panaszra, mint másoknak.
– Nincs? – viszonzá szomorúan Arthur – s hát nincs-e ezer, millió boldog lény e világon, s nem talál-e legalább részvétet minden szenvedő, részvétet, mert bánata közös ezerekkel, mert ezerek sírták könnyeit – de vajon én kihez fordulhatok? ha elmondom, hogy lelkemnek az fáj, mert el nem érheté fenséges vágyait? ha elbeszélem, hogy e szív e közélet porkörén túlemelkedve a művészetért lángola, s tehetetlensége kínjait szenvedi; vajon ki fogja érteni bánatomat? ki másképp, mint megvetéssel nézni kétségbeesésemet?
– Ki nézhetne így reád? – szólék meghatva.
– S hát mi mást várhatok a világtól? – viszonzá ő fájdalmasan. – Az alávaló korhely, ki dús örökségéből még apjának becsületes nevét sem tudá megtartani, s eltékozolva önvagyonát, mások birtokából élt; ki ígéreteket adott, melyeket megtartania nem lehete, ki szavát százszor megszegte, ki százszor hazudott: vajon mit érdemel megvetésnél egyebet? Ó, barátom! te önmagad elvonnád e kezet, melyet felém nyújtasz, magad pirulnál szereteted fölött, mellyel irántam viseltetél, ha tudnád, mennyire süllyedtem. Ó, Gusztáv, Gusztáv! hogy ennyire kelle jutnom!
Arthur eltakarva képét, sírt; én mélyen meghatva állék mellette, szemeim könnyekbe lábadtak. – Végy erőt magadon – szólék végre, midőn őt nyugodtabbnak látám –, ne hadd földre sújtani magadat sorsod által; a jövő helyre fogja pótolni veszteségeidet. Csak idő s türelem kell, hogy végzetünk csapásain végre győzedelmeskedjünk. Mint a fa, mely, ha a vésznek ellentállt, a vihar után később csak inkább virul, úgy az ember balesetek után. Veszni csak annak kell, ki egy csapás által dönteté le magát.
– Barátom – viszonzá Arthur hideg határozottsággal –, én erős vagyok, s e könnyek, ne félj, nem fogják elgyengíteni határozatomat. Az egyet legalább nem fogja mondani senki, hogy Arthur túlélte szégyenét. Ó, barátom – szóla mélyen meghatva tovább, – te az egy, ki e szívet ismerted, ki, mióta veled találkozám, nyájas valál irántam, s ismerve tévedéseimet, legalább tudod, hogy a cél, mely után kiindultam, nemes s dicső vala, ne emlékezzél megvetéssel szegény barátodra.
Mélyen meg valék hatva, s habár érzém, hogy vigasztalnom nem lehet, legalább részvétemmel akarám enyhíteni nehéz keservét, midőn Betty a szobába rohanva, gondolataimnak más irányt adott.
– Jer vélem e terembe – szóla remegve, midőn kezemet megragadá –, ott benn dolgok történnek, melyeket látni kell. – Kérdezni akarám, de csak előbbi szavait ismétlé. Arthur kért, hogy menjek. Ó, csak jer velem – szóla Betty tovább –, s tanuld megismerni e szép barátokat.
Kérém Arthurt, jöjjön velünk, mert nem akarám ily állapotban magányosan hagyni; ő nem teljesíté kívánatomat, de megígéré, hogy megvár, s Betty maga után vonva, a terembe vezetett.
A teremben az orgia az alatt tetőpontjára ért. Néhány vendég a pamlagokon hortyoga, mások székeiken aludtak, a szobában ledőlt székek, tört palackok s poharak hevertek körül, s az asztal mellett zajongva ült az összeolvadott ivósereg, mely ennyi palacknak ellenállva, most egy hatalmas puncs-edénnyel mérkőzék meg, míg Lafard lángoló arcokkal az asztal közepéről bőven töltögeté gőzölgő italát. A leégett gyertyák halvány fényt terjesztének az egész fölött.
– Ismételd még egyszer alávaló rágalmadat – szóla Betty, ki azalatt velem Lafard székéig ért –; ismételd, ha mered, itt Gusztáv előtt.
Lafard mámorában nem érté Betty szavait, de midőn feltekintve szemei rajtam akadtak, malasztteli mosollyal rám köszönté poharát. – A nap hőse – kiálta rekedt hangon –, Lovelace-unk, híres törvényhallgatónk, éljen Gusztáv s bájló kedvese! – Betty halott-halványságban álla mellettem, szemeiben könnyek remegtek, szívemet le nem írható érzelmek tölték el, midőn rátekinték.
– Hát miért állsz ily szótalan itt? – folytatá Lafard poharat nyújtva felém – mintha nem is hozzád szólnánk, vagy nem is értenéd beszédeinket; hasztalan szerénykedel, ez urak tudnak mindent.
– Meg kell vallani – szóla a herceg minden lehető udvariassággal, melyre állapotjában még képes vala –, soha szebb, mulatságosabb történetet nem hallottam; irigylem tettét. Ön törvényhallgató! – szóla nevetve tovább – a Quartier latinban, talán néha kollégiumokba járva, s mindezt csak hogy e kis makacsot elcsábítsa; a dolog felséges, ön büszke lehet rá.
Gusztáv – szóla Betty, rám meresztve sötét szemeit –, szüntesd meg e szörnyű tréfát, lám, én tudom, hogy az, de fáj mégis; mondd nekik, hogy hazudnak.
Meg valék hatva, s szívem érezé tettemnek egész alávalóságát. – Hogy merted megszegni szavadat? – szólék végre Lafardhoz fordulva, haragtól remegő hangon.
– Barátom – viszonzá a másik nevetve –, hisz talán e kicsiségen össze nem veszünk. Nekem ezer napóleonomba kerül e tréfa, de megvallom, nem szánom pénzemet, annyira mulat az egész; és te mérgelődöl?
– Részeg – dadoga egy másik, félig magánkívül –, szemlátomást részeg – feküdjék le s aludja ki magát.
Az egész társaság felkacagott.
– Gusztáv – szóla Betty remegő hangon –, ezek az emberek oly állapotban vannak, hogy kár velök szólanunk; mondd meg te: igaz-e, hogy ez alávaló vénnel szerelmem iránt fogadtatok, s hogy minden, mit elnyeréseért tevél, nem értem, hanem csak azon ezer aranyért történt, melyet birtokommal nyerhetél? Mondd meg önmagad, hogy minden, mit hónapokig ajkaidról hallék, minden szó, minden esküvés hazugság vala, hogy lelkem tisztaságát, egész éltemet minden reményeivel feldúltad egypár ezer frankért, te, a gazdag, te, kit szerettelek; mondd meg önmagad; ha tőled hallom, talán elhiszem.
Hallgaték. Betty egy ideig rám függeszté tekintetét, mintha feleletet várna, végre éghez emelve szemét: – Ó, Istenem – szóla elfojtott hangon –, hát ez is való lehet e világon!
– De mi baja van kedvesének – szóla bámulva Lafard, midőn Bettyt zokogni látá –, ez különös! – S az egész társaság, mely még lábon állhatott, csodálkozva nézte ezen kitörést. Csend lőn.
– Istenem, Istenem! – zokogta Betty – mi legyen belőlem? kihez forduljak e nagy világon, ha még ez is megcsalhatott!
– Ó, Betty, Betty – szólék elragadtatva a fájdalomtól –, bocsáss meg.
– Én? – viszonzá ő, visszavonva kezét, melyet megragadtam – megbocsátani? s miért? mit gondol ön, gróf úr, egy szegény leánynak neheztelésével? mit bánja, ha e szív örvend vagy szétreped, szeretettel vagy gyűlölséggel emelkedik nevénél? Gróf úr megnyerte fogadását, gróf úr megkapja pénzét, mi köze vélem?
– E leány gyönyörű – szóla a herceg, kívánó tekintetet vetve Bettyre –, nem szeretek semmit úgy, mint asszonyt bosszúságában.
– Komédia, puszta komédia – nevete közbe Lafard, új poharat töltve magának –, hisz ki nem ismeri ezt? egypár gyöngy, mely, mint könnyeinek petrifikált képviselője, nyakába akasztatik, s a jókedv megjő.
– Menjen, menjen – szóla Betty haragtól lobogó arcokkal –, a gróf mesterileg adta szerepét, de úgy tartom, megelégedhetik tapsával, s kár tovább fáradnia. Ó, kacagjon, kacagjon bátran a többiekkel nagy diadala fölött, s hagyjon legalább sírni békében.
Júlia, ki könnyteli szemekkel nézé az egész történetet, kért, menjek el, s jelenlétem által ne keserítsem még inkább e szegény leány szenvedéseit.
– Ó, maradjon a gróf – szóla Betty keserűen –, élvezze egész dicsőségét. Nemde én balgatag leány vagyok: mindent, mit mondott, elhittem, én bíztam a legtúlságosabb szerencsében, nem kételkedtem semmin a világon, mihez csak szerelem kelle. Ó, hát nevessen a gróf, beszélje el társainak egész bódultságomat, mondja el szerelmünknek részleteit ez uraknak; hisz miért dúlta fel egész boldogságomat, ha még félórányi mulatságot sem szerezhet vele magának?
– Ó, Betty – szólék elragadva fájdalmamtól –, hallgass meg, s angyali szíved talán meg fog bocsátani.
– Kétségen kívül – viszonzá Betty keserűen –, mily okom is volna panaszra? Álszín alatt elnyerni egy szegény leány szerelmét, ki szívét áruba bocsátani nem akarta; hazudni hónapokig oly következetességgel, hogy soha a valóságon senki rajta nem érheté, színlelni a leglángolóbb szerelmet, míg végre céljához érve, a balgatag bizakodót társai gúnyjának kiteheté: mi rossz volna mindebben? hisz én szegény vagyok, s a grófnak mulatság kelle. Nem történt-e ez százakkal előttem; és – tevé hozzá sóhajjal – az ég talán könyörülni fog rajtam is.
E pillanatban lövés hallatszék a mellékszobából. Az egész társaság elnémult. – Ez Arthur vala – kiálték, s elfelejtve mindent, a szoba felé rohantam, melyben Arthurt hagyám. Zárva vala, s a halk nyögések s az ajtón átható lőporszag bizonyossá tevék bús sejdítésemet.
Betörtünk. Arthur vérében a pamlagon feküdt; még kezében tartá a fegyvert, keble nehéz fohászokban emelkedett. – Fussatok hamar orvosért – kiáltá Júlia –, másképp a szerencsétlen meghal.
– Ő meghalt – szóla Werner nyugodtan, megfogva kezét –, ajkai végsőjöket sóhajták, erei megálltak.
– Szegény fiú – szóla a herceg, ki ez esemény által, mint a többiek is, nagyrészint kijózanodott –; már ki hinné, hogy részegség embert öngyilkoláshoz vezetne?
– Ön csalatkozik – viszonzá Werner –, e boldogtalan ifjú soha józanabb nem vala. Vannak emberek, kiknek élni balgatagság.
– Ó, ez boldog – szóla remegve Betty –, ez túlesett rajta. – Különösen elijedve tekinték fel. Betty sírt.
– Gyermek, hát a sír mindent elfed? – szóla Júlia halkan. – Imádkozzunk e szerencsétlenért. – Az asszonyok letérdeltek, s csak az őszi szél, mely az ablakokat verdesé, szakítá félbe a nagy, borzasztó hallgatást.
Képzelheted a zajos rendetlenséget, mellyel e váratlan eset az egész házat eltölté. A felébredettek kérdései, Lafard esztelen monológjai az öngyilkolás ellen, a halvány, elrémült arcok mindenfelől, körülszaladó cselédek, orvos, rendőrség, szóval minden egy nagy káosszá egyesülve, melyben magadat fel nem találhatád: ez s főképp Arthur halála, úgy elfoglalának, hogy az első pillanatokban minden egyébről megfeledkezém. – Júlia, ki egyszerre hozzám lépve, aggodalomteli képpel Bettyről kérdezősködött, felébreszte elmerültségemből. Mióta a szobából, melyben Arthur halva feküdt, kimenék, nem láttam őt, s midőn Júlia mondá, hogy e szobát mindjárt utánam elhagyá, s hogy azóta nem találhatja sehol, le nem írható aggodalom ébrede szívemben. Szobáról szobára menénk, de hasztalan, senki sem hallott semmit felőle, csak Lafard inasa mondá, hogy kocsimon látta elmenni.
Hazatértem, s midőn hallám, hogy majdnem két órával előttem kocsimon ő is megjött, s most szobájába zárkózott, nyugodtabb levék, s fáradtan ágyamra vetém magamat, parancsot adva, hogy mihelyt Betty felkél, azonnal tudtomra adassék.
Ó, szegény Betty, gondolám magamban, mennyit szenvedtél, mennyit szenvedsz talán most e pillanatokban! de ne félj, én le fogom törülni könnyeidet, ha valaha szerettél, én boldogítani foglak. Nagy elégtétellel tartozom, de mint nőm talán meg fogsz bocsátani tetteimért, nevem, birtokom, életem – minden a tiéd lesz, s te angyali szív, nem tudnál megengesztelődni? E gondolatok megnyugtaták lelkemet, annyira el valék határozva mindenre, mi által Bettyt boldoggá tehetém, s oly meggyőződve szándékom lehetőségéről, hogy végre kibékülve önmagammal, álomba szenderedtem.
Dél vala, mikor nehéz álmaimból, melyekben majd Arthurt, majd Bettyt, majd Júliát látám, s múlt éjemnek emlékei egy borzasztó képpé vegyültek, felébredtem. Azonnal Bettyről kérdezősködtem; de még nem csengetett, s én új nyugtalanságban járék fel s alá szobámban. Így múlt negyed negyed után, ajtajához menék, s hallgatóztam, de szobájában nem hallatszék a legkisebb nesz: kérdeztem komornáját, ő mondá, hogy asszonya sohasem aludt ily sokáig; s talán beteg, mert tegnap nagyon halvány volt, s midőn őt elküldé, könnyezett. Nem tűrhetém tovább bizonytalanságomat, s halkan megnyitám ajtaját. A szoba üres vala. A felvetett ágyon s székeken tegnapi öltözetének darabjai hevertek, asztalán egy levél feküdt, mely hozzám szólt. Remegve felnyitám a levelet, s képzeld az érzelmeket, melyekkel e sorokat olvasám:
Gróf úr!
Ha e házból, melyben annyi boldog napokat tölték, örökre távozva, el nem mehetek szótalan, s boldogságom küszöbén még egyszer búcsút veszek azon szép körtől, melyet elhagyok: a gróf talán természetesnek fogja találni merészségemet; s habár e sorok csak szomorú s kedvetlen emlékeket gerjesztenek is szívében; meg fog bocsátani a szerencsétlennek, kinek egyéb vigasztalása e földön nem maradt, s ki, bármik legyenek is hibái, s bármi kevéssé vala is képes az ön kívánatait kielégíteni, legalább mindig híven szereté, s úgy fogja szeretni véglehelletéig.
Lám, én szegény, tudatlan leány vagyok, ki érzelmeinek szót találni nem tud, s midőn szívszakadva e sorokat írom, remegek, nehogy hibás írásom önt szánakozó mosolygásra bírja; ó, de hogy szeretem, azt elhiheti, s bármit gondoljon maga felőlem, Isten látja lelkemet, én nem hazudok.
S minek is hazudnám? Most, midőn önként lemondok mindenről, mit ön kegyessége által bírtam, midőn koldusként lépek ki háza küszöbén, mint egykor beléptem, csak nyugalomban szegényebb: mi érdekem volna színlelni? Ó, mondja ezt meg barátjainak, mondja meg nékik, hogy a szegény Betty nem a grófot szerette, s hogy ha elég gyáva vala elfogadni jótéteményeit, legalább csak addig fogadta el, míg magát szeretve gondolá. Ó, Istenem, hogy ön is ily aljasan gondolkozhatott felőlem! mit tevék, amivel e gyalázatot megérdemeltem? Ha nagy dáma lettem volna, akkor ön hitt volna szavamnak; körülfogva fénnyel s tisztelőkkel, nagy névvel s rokonokkal, ki merne aljas szándékokat gyanítani szerelmemben? de így – mi volna elég alávaló, mit a szegényről feltenni nem lehetne, mi valószínűnek nem látszanék, ha ellene felhozatik? Önök, gazdagok, azt hiszik, hogy a szegénynek szíve nincs, hogy nincs semmije, mit haszonkeresés nélkül adnia, vagy pénzökkel megfizetni nem lehetne. Ó, higgye el, gróf úr, csalódnak; a szegénynek is van valamije, mit pénzzel megvásárolni nem lehet, s ha egy leány, mint én, mindenét odaadva, magát végre csalatva látja, ha egész élete reményét egy szeretetben pontosítva, meggyőződött, hogy érzelmivel csak játék űzetett: szíve vérzik, mint a legnagyobb dámáé, s minden aranyuk nem fogja meggyógyítani sebét.
Aranya? de hát tudtam-e én, hogy ön gazdag? Midőn szegény alakban elémbe lépett, és szerelmemet megnyeré, lehete-e gyanítanom nevét s birtokát? Nem valék-e szegény lakunkban ezerte boldogabb karjai között, mint miután e fényes termekbe lépve, magamat minden által megalázva, szerelmét naponkint inkább elhidegülve látám. Arany? s hát minek kelle az nékem? nem éltem-e nyugodtan, megelégedve elébb, nem járhaték-e emelt fővel körül a városban? Ó, higgye el, gróf úr, bármi szegény valék, én ezer aranyért senkinek boldogságát kockára nem tettem, én senkinek szerelmet nem színleltem volna.
Engedelmet e szavakért! – fejem oly zavart – nem tudom, mit írok, de higgye el, én nem akarok szemrehányásokat tenni; ön nem ismeré e szívet, s bizonyosan nem gyanítá, mit tesz; én nem neheztelek önre. Isten bocsásson meg azoknak, kik szívét tőlem elidegenítették, s egész boldogságomat feldúlták; én őket meg nem bántottam soha.
Sokat akartam írni, végigolvasám e sorokat, s látom, hogy nem írtam semmit; de mennem kell. Ön hazajött s már szürkülni kezd; ha tovább várok, nem távozhatom észrevétlenül; most még az egész ház alszik, s nem fogja senki gátolni lépteimet. Mikorra ön e sorokat veszi, én távol vagyok. Ne kérdje: hol? utam hosszú, s legyen bizonyos, arcvonásaim nem fogják soha többé háborítani nyugalmát – soha – soha többé. Éljen boldogul! oly boldogul, mint én kívánom, s legyen bizonyos, ez ajkak csak áldást fognak mondani végleheletökig. A sors nem akarta, hogy boldog legyek, én nem panaszkodom ön ellen.
Még egy kérést: Ön egykor lefesteté képemet. Ne vesse el ez emléket. Tegye el valahol írásai vagy könyvei közé, talán egyszer majd kezébe akad, s akkor megemlékszik a szegény Bettyről; nemde Gusztáv, megemlékezik róla, s ha majd eszébe jut, miként szeretém, ha arcvonásaim fölött egyike azon boldog óráknak tűnik fel lelkében; melyeket együtt tölténk, el fogja mondani: mégis jó, hív leány volt szegény. Még egyszer, Isten veled. Nekem adjon az ég erőt feltételemhez.
Betty
Megsemmisítve valék. Ennyi szerelem, mely ez egyszerű soroknak minden szavában felém hangozék, ez angyali nyájasság, mely sírja küszöbén csak egy áldást talál elnyomójára – s én mit tevék e szerencsétlennel? Az ég reám bízta e leányt; e szív nagy szeretetével, e szelíd kebelnek egész bizalma, e lélek, melynek tisztaságát semmi sem fertőzteté meg, enyim vala s én mit tettem e kincsekkel, én hová vezettem e szerencsétlent, ki csak tőlem várá jövőjét? Borzadtam önmagam előtt.
Bettyről a házban senki sem tuda semmit; kérdeztem mindenkit, de senki sem látá őt kimenni. A városba futottam, elmentem a divatárushoz, kinél dolgozott, előbbi lakására, néhány barátnéjához, Júliához; senki sem látá, senki sem hallott felőle, kérdezősködtem a rendőrségnél, díjakat ígértem a legkisebb hírért: mind hasztalan; végre háromheti fáradozás után a szörnyű sejdítés, mely szívemet az első pillanatban eltölté, megvalósodott, s tudtomra adaték, hogy egypár mérföldnyire Párizs alatt, a Szajna partjain, egy leánynak holtteste találtatott, mely hetekig a vízben lévén, ismerhetetlenné vált, de amennyire megmaradt ruházatának egyes részei mutaták, csak Betty lehetett. Minden kételkedésnek, mellyel magamat előbb vigasztalám, vége szakadott. Gyilkos valék.
Ne várd, hogy a kínokat, melyek szívemet e napokban eltölték, leírjam; te, ki a múltra tekintve, talán bús emlékeket, de bizonyára olyant nem találsz, melynél lelked borzadna; te, ki nem tudod, mi az, vétket hordozni lelkeden, félni, ha az est közelg, küszködni az álom ellen, hogy egy ismert arc ne tűnjék fel egyszerre éji álmaid között; futni az emberek előtt s a magánytól, poklot hordva önszívedben, irtózni az élettől s mégis félni a haláltól, nem képzelheted fájdalmimat; csak Isten tudja, mit szenvedék.
Az első időben öngyilkosságról gondolkozám. Júlia, ki mielőtt Skóciába költözött, még egy ideig Párizsban mulatott, s híven osztozott fájdalmaimban, visszatartóztata; érzém, hogy a halál boldogság volna szenvedéseim után, s bűnhődni akartam tettemért. Éreztem vétkem egész súlyát, s mint büntetést, elviselém ez életet, mely ezentúl csak kínomra lehete, s melynek keserveit semmi, még azon hív ragaszkodás, melyet te, barátom, irántam főképp e napokban mutatál sem enyhíthette többé.
Így támadt végre a gondolat szívemben, hogy ide jöjjek. Betty, ki e hegyek között nevelkedett, s ájtatos szüléivel többször zarándokolt szent Brúnó kápolnájához, sokszor beszélt e kolostorról. Ez emlékek, az undor, mellyel a világtól, hol annyit tűrtem s vétkezém, elfordultam, s azon vallásosság, mely minden szerencsétlennél legalább mint vágy felszólal, vezettek e falak közé. S nyugodtabb vagyok.
Ismered történetemet. Elmondék mindent, mire visszaemlékezém, hosszasan s részletesen, mint lelkem sugallá, mint barátságod engedé; s ha talán itt-ott többet mondtam, mint történetemnek megértésére szükséges vala, legalább nem hallgattam el semmit, s szívemnek enyh vala kimondania egész bánatát, megismértetni egészen azon egy férfi által, kire még szeretve tekintek vissza: s vajon lehetett-e ezt elérnem, ha azon részleteket elhallgatom, melyek éltemre, habár észrevehetlenül, oly nagy befolyással voltak? Miként az erőtlenül hengergő golyó, ha kőre ér, új ívben emelkedik, új irányban újult erővel sújt: így változnak gondolataink sokszor a legcsekélyebb tárgyak érintése által. E nagy világon, amelynek urainak csúfoltatunk, dolog oly csekély s alávaló nincs, mely a büszke ember legfenségesebb tehetségeit működésre nem kényszeríthetné; egy darab kő, mely előttünk hever, egy fűszál, egy véletlenül kimondott szó, száz gondolatot ébreszt, s egy gondolat éltünk sorsa lehet. Te vagy az egyetlen lény e világon, ki előtt e szív kitárta titkait; ó, hadd reménylenem, hogy az, ki ismer, legalább szánakozva emlékezik rám; s ha már senki más nem vala, kire e szív szeretve emlékezhetnék, ha atyámtól kezdve az utolsóig mindenki hidegen elfordult tőlem: maradjon legalább azon vigasztalása napjaimnak, hogy egy szívet megtarték, melyben idegenné nem váltam.
Sokat vétkeztem! ó, de hidd el, én sokat is szenvedtem, s a kegyes istenség talán leszámolja majdan a könnyeket, melyeket sírtam, azokból, melyeket vétkeim által én facsartam ki.