Egy hangya külemb-külembféle magokat gyűte és horda be egy oduba. Télben, midőn valamennyére szép idő lött volna, kihorda a nedves magokból a szélre, hogy megszárasztaná őket. Talála odajőni egy szecskő: az látván a magokat, könyörgeni kezde a hangyának, hogy részt tönne néki benne. Felele a hangya: Nincs-é tenéked? Felele a szecskő: Nincsen. Monda a hangya: Mint vagyon ez? Mit műveltél nyárban, hogy nem gyűtöttél? Monda a szecskő: Akkoron alá-fel szektem és a melegben gyönyörködtem és éneklettem. Monda a hangya: Ha nyárban hivolkodtál és vigadtál: eredj el mostan is, szekjél és mondj vigasságos éneket. Bizony ebbe nem eszel. És betakarítá a magokat az oduba.
E fabula erre inti a hivolkodó resteket, hogy ne hivolkodjanak, hanem hivataljokban eljárván munkálkodjanak. Nemcsak az önnen szükségökért, hogy magoknak legyen mit enniek-inniok és müvel magokat megruházzanak. Hanem hogy az ő alattavalóit is eltáplálhassák és az Istennek tiszteletire segétségül lehessenek adományokkal és a szegényeket is megsegíthessék alamizsnájokkal. Mert, mint Salomon mondja, a rest kéz szegénséget nemz. A szegénségből kuldulás támad, mely igen nagy szidalom és ugyan bűn. Azért mondja Salamon: Te rest, menjél a hangyához és tanolj bölcsességet tőle etc. De mostan minden ember elkörüli a dolgot. És onnég vagyon ennyi kuldus és seggen ülő tolvaj.