 |
tachion. De a többi orgánum mégsem tudta felülmúlni az első lény hangerejét, mivel az túlharsogta: – Hogy csak a tudományok fejlődése révén tudja majd az ember felfogni azt az isteni valóságot, hogy a Teremtő akaratától függ minden. Akár a kicsike Szelídség angyala, Marih is beleborzongott nemcsak a Tudományok lényei, hanem a körülöttük cikázó, vibráló, mindent beborító végtelen energiahullámok láttán. Mire a kicsike Szelídség felhívta a figyelmét, hogy ezeket még mind meg kell találnia az embernek és a szolgálatába kell állítani. Ezért sem tud a Teremtő testi értelemben kapcsolatot teremteni az emberrel, mert ő nemcsak ezeknél, hanem még a Négy átlátszó lénynél is felfoghatatlanabb erősségű energia, s minden anyagi megsemmisül a közelében. Még a lélek energiapontocskája is. Ugye hihetetlen ez a számodra, kuncogott a kicsike Szelídség angyala. Különben is, váltott át más témára, látván, hogy a Múzsák és a Tudományok lényei megint vitatkoznak valamin, s néha annyira belemerülnek a vitába, hogy a Négy átlátszó lénynek kell igazságot tenni közöttük. Az utóbbi időben mind többet vitáztak és mind szomorúbbakká váltak, mert az emberek a földön semmibe veszik akaratukat. Hogy akiket kiválasztanak arra, hogy halhatatlan, értékes dolgokat alkossanak, vagy találjanak meg, azok nem értik azt, hogy nem azért kapják tőlük a tehetségüket és a lehetőséget, hogy múló anyagi értékekre váltva, saját hasznukra kamatoztassák. Nem lenne szabad ezt a meggazdagodás forrásának tekinteniük, ez csak eszköz arra, hogy a föld és minden, ami a földön található azok szolgálatába állítsák. S mit tesznek, az ellenkezőjét! Pedig a Teremtő minden emberi lénynek egyformán nyilvánította ki figyelmeztetését a múlandóságra. Belepecsételte „M-M” mindkét tenyerébe, hogy egész élete alatt a szeme előtt lebegjen, hogy az ő teremtménye és tettei meglesznek méretve, mivel mindenki az ő műve! Marih lelkének energiapontocskája ezt már nem tudta igazán felfogni, mert magához tért. Megmozdulni a sok műszertől és a gyengeségtől nem tudott, de lassan a szemét kinyitva elfintorodott. Ismerős volt számára ez a kép. Ahhoz volt hasonlatos, amit régebben Hiram ágyánál látott. A mellette álló orvosok, nővérek észrevették, hogy magához tért és örömmel hajoltak föléje. Kérdéseket intéztek hozzá, közben keblükből megkönnyebbült sóhaj szakadt ki, mert Marih túljutott minden veszélyen, életben fog maradni. Ő csak a szemével jelezte, hogy hallja, érti őket.
|
 |
Marihról már lemondtak. Éppen arról tanakodtak, hogy minden gépet kikapcsolnak, amelyek életbe tartották, mert hiába!, de ő mégis magához tért. A főorvos csodának nyilvánította és azt hangoztatta, hogy jó pár év praxis van már a háta mögött, de ilyen esettel még nem találkozott. Hiába, mindig érhetik meglepetések az embert.
Ezután jótékony álom szállt Marih szemére gyógyulásának jeleként. Várható volt, hogy ha közben nem lép fel valami komplikáció, akkor pár nap múlva az intenzív osztályról a rendes kórterembe kerülhet. Marih átaludta az egész napot, az éjszakát, s a következő reggel, amikor a nap fényével bevilágított mindent, örömmel követte tekintetével a fénysugarakat. A mellette fekvő betegtársa megjegyezte, hogy nevetett, sírt, beszélt álmában.
A következő vizitnél a főorvos kicsit tovább időzött nála, mint máskor szokott. Valami titokzatosságot érezhetett vele kapcsolatban, mert hozzáhajolva, pápaszemének üvegén megcsillanó napfényben bátorítóan, szinte delejezve halkan mondta, hogy ha teljesen meggyógyul, szeretne vele beszélgetni, de addig is pihenjen, ne törődjön semmivel.
Múltak a napok és a rendes kórterembe ahová került, Mariht boldogsággal töltött el minden kis apróság. Örült az életnek. Az ételt farkasétvággyal fogyasztotta. S a szemében visszatérő élet újra olyan különleges ragyogással árasztotta el, hogy öröm volt ránézni. Már napok óta szívrepesve várta Hiramot, hogy meglátogatja és vele örül, hogy túl van a krízisen és a gyógyulás felé halad. De Hiram nem jött. Lehet, hogy külföldön van, védte magában, azért nem tud jönni. De aztán, jajdult fel benne a kétség, írhatott volna, vagy telefonon is hívhatná, ha érdekelné az állapota.
Hétről-hétre erősödött, és már az ételt is segítség nélkül fogyasztotta el. Nem kellett a nővérnek etetnie. Ha így folytatja, újra megtanul járni is hamarosan, mosolyodott el magában. Aztán leszállt az éjszaka és már nem csodálkozott azon, hogy álmában újra a legfelsőbb szférákban, a Múzsák és a Tudományok lényeinek furcsa világában találta magát. Álmélkodott viszont azon a különleges
|
 |
