 |
fényáradaton, ami mindent bevont. Ebben a mindent betöltő topáz-, s rubintszerű fényáradatban különböző óriáslények jöttek, mentek, hoztak-vittek valamit. Hirtelen félelem töltötte el, mert nem tudta hová, merre. Félelmében fohászkodva hívta a kicsike Szelídség angyalát, bárcsak most mellette lenne. Alig, hogy ezt végiggondolta érezte, hogy beborítja az a jól ismert meleg, puha sötétkék fény, ami belőle áradt, aki mellette teremve biztonságosan tereli tovább. Ami aztán eléjük tárult, az felülmúlt minden képzeletet. Mert abban a mindent betöltő különleges vibrációban ott lebegett az egész körte alakú univerzum. Ami olyan óriásinak tűnt, hogy megborzongott láttán, de mégis úgy érezte, ha volna keze, akkor a tenyerébe mindez beleférne. Azután a kicsike Szelídség angyala megkérdezte tőle, hogy mire lenne kíváncsi, mert hiszen ez a körte alakú univerzum tele van csodákkal. Külön ráirányította a figyelmét a vörös óriásbolygókra, amelyek egy, milliószorta nagyobb, mint a Naprendszer. S milyen érdekesen keringenek. De Marih közbevágva válaszolta, a „földet” vágyom látni. Közben érezte, hogy a Művészetek, a Tudományok lényei mind jobban betöltik ezt az óriási teret, aminek a közepén ott vibrált a „minden”. A kicsike Szelídség figyelmeztette, hogy ez is csupán egy fényjelenség, egy délibáb a számára. Ellenben az összes égi lénynek valóságos, mivel ők irányítanak itt mindent a Teremtő akaratából. Hirtelen izgalom futott keresztül Marihon, mivel észrevette, hogy ebben a körte alakú lebegő vibrációban egy rakétaszerű alkalmatosság repül, ami tele volt olyan lényekkel, amelyek hasonlítottak az emberhez. De ahogy ez az alkalmatosság száguldva közeledett az egyik bolygó felé, amit mégsem tudott elérni, mivel a Tudományok egyik lénye a belőle kisugárzó energiahullámmal eltérítette egy másik felé, mert a közelében egy óriásbolygó volt látható. Amiben aztán eltűnt. Majd azt is látta, hogy néhány játékos lény csillagport dobál bele ebbe a fényvibrációba, amelyek apró robbanással pukkantak szét, amikből milliárd új csillagocska születik. Az első pillanatban megszédült mindettől, mert mintha mindenütt csak káoszt és összevisszaságot észlelt volna. Amint azonban hozzászokott a látványhoz, rájött, hogy ez az összevisszaságnak tűnő valami egy megtervezetett óriási renden alapul. Amiben még a legkisebb figyelmetlenség is megváltoztathatott, felboríthatott volna mindent. De ez nem következett be. Aztán mintha valaki videokamerával egy távoli pontot emelne ki és hozna közelebb, úgy emelkedett ki lassan a Föld. Megrémült tőle, mert mint a pohár kristálytiszta víz, olyan
|
 |
áttetszően lebegett előtte. A kicsike Szelídség nyugtatgatta, hogy ne ijedjen meg az áttetszőségétől, inkább vegye kitüntetésnek, hogy láthatja, mivel ilyen élményben ember nem részesülhet. Marih, mint egy gyermek örömmel fedezte fel az óceánok, a vulkánok fészkeinek mélységeit, a föld alatt megbújó gyémánt- és szénmezőket, s a temetőkben elhantolt tetemeket. Rájött, hogy a Naprendszer legnagyobb múzeuma a föld. Mert minden élettelen és élő, ha csak egy pillanatig élt is, maradványát rejti a mély. Igaz, némely dolog oly mélyre volt rejtve, hogy ember soha nem tudja azokat a napfényre hozni. Azon is elcsodálkozott, hogy az óceánok feneke alatt egy letűnt világot talált. A kicsike Szelídség azt suttogta neki, hogy elárul egy titkot, amire pedig az ember okos logikával már régen rájöhetett volna. Ha megfigyeli a vizeket és a szárazföldet, látható, hogy a Teremtő mindent megfordíttatott a Négy átlátszó lénnyel büntetésként. Hiszen a mai kontinensek voltak a valamikori óceánok, ami akkor egy volt. Ugye milyen kevés víz fedte a földet akkor. Marih meghökkent, mert energiapontocskája előtt, mintha trükkfilmen játszódna le, a teremtéskori föld vált láthatóvá. Teljesen más képet mutatott a tűzből, gázból álló gomolyag. Majd ahogyan lassan kihűlt. Aztán végignézhette az özönvízi katasztrófát is. Hirtelen rájött a titokra. Felfogta, hogy a tudósok miért keresik hiába a teremtéskori időknek nyomait a mostani szárazföldön. Hiszen azt rejti az óceánok mélye. A mai földrészek pedig, amelyek az özönvíz előtti vizek voltak nem volt elegendő arra, hogy megtöltsék az akkori óriási szárazföldet, amik a mai tengerekké váltak, ezért a Teremtő negyvennapi esővel pótolta a hiányzó vízmennyiséget. A tudósoknak az özönvíz előtti idők emlékeit tehát az óceánok fenekén kellene kutatni. Ami persze ma még lehetetlen, mert olyan hatalmas a víz nyomása. Titokban a kicsike Szelídség angyala felhívta Marih figyelmét a Tudományok egyik óriáslényére, hogy az ő feladata az, hogy olyan fokra fejlessze az emberi fejlődést, hogy ez megvalósulhasson. Azután eltűnt az özönvíz látomása, és újra mai formájában lebegett előtte a föld. A kicsike Szelídség máris vitte onnan el, azzal hogy várják. A Sors és a Szerencse angyalai tartogatnak a számára egy meglepetést... Becsapódott egy ajtó és Marih kinyitotta a szemét. A kórteremben találta magát és megpillantotta a föléje hajló Hiramot. Kis sikoly szakadt ki belőle, s boldogan kulcsolta karját a szeretett férfi nyaka köré. Az azonban kiszabadította magát az ölelő karokból, s azzal
|
 |
