Életem és az idő

Rozsdás már az az óra,
amelyik bennem ketyeg,
repedt, rekedt hangon jelzi
és halkan is, az ünnepeket.

Néha szül egy-két dallamot,
zörögve, kattogva zenél,
de hiába idézi a múltat;
tegnapi siker ma semmit sem ér.

Voltak boldog pillanatok,
és vas nehéz évek,
nekem soha nem volt,
s ma sem könnyű az élet.


Mégis, kérek még egy kis időt,
remélem, talán kapok,
mert meg kell érni a halálra,
és erre én még éretlen vagyok.

Föl már nem érek a Parnasszusra,
s nem nekem ragyognak hajnalok,
szívemben lelkemben fiatalon,
de nem értem röpködnek az angyalok.

Törékenyek az éjszakai álmok,
kínlódva várom, hogy keljen a Nap,
s mint szomjas vándor a forrásvizet,
úgy öntöm magamba a napsugarat.

Beöltözöm aranyló fénybe,
s még mindig várom a csodát,
amelyet több, mint tizenhat éve
Te készítesz nekem odaát.