|
Új világ teremtése
(Életem legsötétebb éjszakáján)
Teremtünk magunknak
egy külön világot,
benne szerelmet, gyűlöletet,
halált és életet,
állatot, növényt,
felhőt és kék eget,
és benne új embereket.
Régi és új színeket,
barnát és zöldet,
és sárgát,
és pirosat, fehéret,
családot és árvát,
és Őt,
a szeretőt.
Teremtünk magunknak
esőt szelet,
teremtünk magunknak
új környezetben új életet.
Gyermeket, unokát,
azt, ki majd talpon áll,
akkor, amikor
közöttünk a halál kaszál.
Kellenek nekünk
utódoknak okos unokák,
hogy a nagyszülők művét
ők vigyék tovább.
Kellenek nekünk
őrült szeretők,
hogy ne csak mi éljünk,
hanem éljenek ők,
ők, kiket elpergettünk,
mint kopott húszfilléreseket,
elherdáltuk, elpazaroltuk
az ő életüket...
Hajnal van.
Szakad az eső.
Jaj, külön világunk
már meg nem teremthető.
Jajgatni nem tudok.
Nincs könnyem, hogy elsirassalak.
Nincs bánat, nincs öröm,
csak egy sötét sírgödör,
és az utolsó csók,
a búcsú és őrült kívánalom.
Ne kérjen tőlem
senki bocsánatot,
ne szóljon senki,
ha lát rajtam bánatot.
Ne adjon senki
nyálas csókokat,
ne lássák rajtam
gyávaságomat.
Ne tudja meg senki,
hogy árva vagyok,
ne lássák, csak a
tavaszi csillagok.
Ne tudják meg, hogy
kínzó ez a fájdalom,
amely bennem őröl,
akár egy gőzmalom.
Ne tudják meg, hogy
vesztes vagyok,
hogy kínjaim
olyan nagyok.
Már csak akkor sírok,
ha egyedül vagyok,
hogy elvesztettem mindenem,
ne lássák, ne tudják azok... |
