Költő a XXI. században

Költő:
Keresek valakit, lehet, hogy te vagy,
ki pásztorként, békében, csendben éled az életed.
Keresek valakit, kinek elmondhatom mi bántja lelkem,
és meggyónhatom szívem gyötrelmeit.

Pásztor:
Üdvözlégy ember. Szerencse véled.
Mondd, ki vagy, honnan jössz, és utad merre vezet?

Költő:
Költő vagyok, papja a gondolatnak.
De dühöt, sok dühöt hordoztam magamban,
s most várom, hogy nyugodjon zilált szívem.
Akarnék alámerülni békés gondjaimban,
s megtisztult lélekkel indulnék tovább,
de még nem omlanak a falak,
és szomorú, szánalmas, szétesett hazám,
tovább pazarolja értékeit,
s gyűlölet szorítja össze életét.

Pásztor:
Ha te is gyűlölöd az életet,
az élet is gyűlölni fog téged.
Nézd a villanyoszlopot: Rajta gólyafészek,
s benne három piciny, kis szürke a jövő.

Költő:
Igen. De költöznek ősszel,
elszállnak, mint nekem oly sok álmom.
Olyankor éreztem, hiába élek,
mert élni annyi, mint mindennap meghalni valamiért.
Jaj, törékeny az emberi test,
de a lélek még törékenyebb.
Lakat alatt a gondolat,
amely még most sem szabad,
s én hiába álmodnék egy jobb világot,
az álmom mindig csak álom marad.

Pásztor:
Miért burkolod hited feketébe? Jól tudod,
a nép csak addig borul le egy szobor előtt,
amíg le nem dönti azt.
Lázálmaiddal már nem jutsz előre,
de lázálmok nélkül nem lesznek álmaid.
De ha elmerülsz a hazugság tengerében,
az lelkedig átitat, és süllyedhetsz a mély felé.

Költő:
Tudod pásztor, mi most csak nassoljuk a demokráciát.
Sokszor titkon, falatonként, mások elöl
elrejtve magunkat, próbálunk belőle
ellopni egy-egy falatot. De még soha nem laktunk jól.
Országunk kamrájából titkon kell kilopni jogainkat.
Mondd! Mikor bontják már le a lelkek börtöneit?
Károgó varjak lepik el a határt,
fekete mundérban izzik a gyűlölet.
Jelszavuk az, hogy: "Kuss, alkoss, gyarapíts!"

Pásztor:
Légy türelemmel. Látod, a természet évente megújul.
Tél után tavasz, melyet nyár és ősz követ,
így újul meg újra és újra a társadalom.

Költő:
De mint a természetnek,
az embernek is rövid az emlékezete.
Már nem emlékszik arra, hol hibázott tegnap,
és ma is képes a hibát újra elkövetni.

Pásztor:
Ne gondolj rengető, hatalmas hibákra,
piciken pedig nem múlik semmi sem.

Költő:
Ha, ha! Eressz egy tetűt a lábadra,
s hamarosan már a fejed is vakarhatod.

Pásztor:
Jaj! Szörnyűk a gondolataid!

Költő:
Igen. Mert merülök a hazugság tengerében,
s félek, hiába keresztelt meg az élet.
Hallom, hogy csörgetik a kardot,
és sárba taposták a béke olajágát.
Régi árnyak újra kísértenek,
és már nem gyújtják meg az őrtüzeket.
Régi bűnök feltámadása, újabb bűnök uralkodása,
pénzzel mért dicsőség, forintos okosság...
s kit érdekel, hogy csúszik a nemzet lefelé?
Birkák vagyunk...?

Pásztor:
A birkák csak úgy legelhetnek, hogy közben bólogatnak,
úgy gondolod, az ember is ilyen?

Költő:
Birkamód élünk, s a pénz a király.
Földárnyékban nyúzott szegények
nyögve vonszolják adósságukat.
S, hogy egyenek, fejüket lehajtva
megadón legelnek mindent, mi gaz.

Pásztor:
Neked ilyen rossz e világ?
Ahogy a nyájat, gondolataimat is úgy terelem.
Látod! Tavaszi szél rohan át a tájon,
s vele rohannak el a gondjaim.
És nyár előtt állunk. Gyümölcsérlelő, gazdag ősz
ölébe vágyunk. És a fehér karácsony mindenkit üdvözít.

Költő:
Igen. Ez mind jó és mind szép.
De hazugságtól lucskos az ország ősze,
és szeretet híján megfagy a lélek.
Mert magyarul beszélünk mellé,
és nem értjük egymás jó szavát.
Ma még az üres fej, akár a léggömb,
olyan magasra száll. És nem durran ki,
hogy a sárban végezze.
Üres fejeké a jelen és a jövő.
Már azt is értem hogyan lehet
üres fejeket olyan magasan tartani.
Légies könnyűek, nincs bennük semmi.

Pásztor:
Én viszont azt értem, mit mond a víz,
vagy ha szól a föld, zúg a levegő,
és tudom, hogy birkáim mikor éhesek.
Te pedig csak dühöngsz és sírsz,
könnyekbe fürösztöd lelkiismeretedet.

Költő:
Pásztorom! Én nem látom a fényt!
Halványan világít csak a Nap,
mert az ostobaság ma sokkal világítóbb.

Pásztor:
Igen, ez így igaz. És éppen ezért
most csak a nagyra nőtt dudvát látod.
Azt ki is téped a földből, de mellette
ott a kicsi is, amelyik veszélyesebb.
Sok kis dudvát kellene kigyomlálnunk,
hogy országnyi kertünkben rend legyen.

Költő:
Volt egy álmom szép Magyarországról,
de álmomból korai volt az ébredés.
Még uralmon a szellem éjszakája,
és csak a tömény hazugság fáklyája világít.
Ebből a fénytelen éjszakából
ki találja meg a kivezető utat?
A hazugságok özönvizéből
ki jut el az igazság Ararát hegyére?

Pásztor:
Légy optimista. Valaki biztosan eljut.
Mert Magyarország volt, van és lesz,
s ahogy a természet évente megújul,
úgy fog megújulni egyszer majd hazánk.
S, ha teszünk ezért összefogva,
eljön az idő, eljön az idő,
eljön...