Omlás és fény

     Az asszony mozdulatlanul ült az ágy szélén és a semmibe nézett. Két csontos kezét az ölében pihentette. Ült, és megpróbált semmire nem gondolni. Nem sikerült. Az elmúlt hét tragikusan kavargó eseményei újra és újra visszatértek a gondolataiba. Hogyan történt? Most mi lesz? Most hogyan fog élni? Ezek a kérdések kavarogtak benne. És mint egy villám, úgy hasított át érzéseinek tompa, szürke fátyolán a gondolat: János nincs többé, János elment, János itt hagyott...
     A magasan felvetett kettős ágy, a hat évvel ezelőtt készített esküvői fénykép a falon, a kis bányászlámpa, meg a piciny csille a szekrény vitrinjében, melyeken több, mint egy évig bütykölt, a mini üveg gyűjtemény, mind-mind őrá emlékeztette. És itt az asztalon a cigarettatárcája meg egy fél doboz gyufa az utolsó műszakból. Érezni rajtuk a bánya gyilkos leheletét. Az asszony szívét kemény vasmarok szorította össze. Sírni, ordítani szeretett volna, mint Jancsikával a szülőágyon, mert úgy érezte, akkor könnyebb lenne, de nem tudott. Tehetetlen fájdalmában csak a fogai csikordultak meg, és a tenyerét szorította annyira össze, hogy a karján kidagadtak az erek.
     Emlékezett...
     ... Az a nap is úgy kezdődött, mint a többi. Fél ötkor csörgött a vekker, és János most is morcosan kelt ki az ágyból. Míg szöszmötölt a konyhában, behallatszott, hogy a "kutya-istennel" társalog. Negyed hatkor ment be a szobába elbúcsúzni. Ezt soha nem mulasztotta el. Megsimogatta az alvó Jancsikát, megcsókolta az asszonyt és elindult. Az asszony sokáig nézett utána az ablakból. Látta a mérges-sziszegőn égő bányászlámpa fényét, a fel-felizzó cigarettaparazsat. János alakja lassan elmerült a sötétben és csak egy fényes pont mutatta, hogy hol jár. A domboldalon egyre több fényes pont vált ki a sötétből, mint megannyi ébredező szentjánosbogár. Kis fénypatakok kígyóztak ki az utcákból, fényfolyóvá egyesültek és eltűntek a felolvasó épület bejáratánál. A bányatelep újra sötétségbe borult...
     ... Az asszony visszazökkent a pillanatok alatt mindent semmivé tevő valóságba. Úristen! Milyen színű volt a szeme? Kék? Barna? Zöld? Nem emlékezett rá. Talán meg se nézte, de az is lehet, hogy egyszerűen elfelejtette a színét. Megborzongott. Mellén érezte János abroncs-szorítású kezét. Aztán mintha végigcsúszott volna az oldalán, belemarkolt volna a derekába, mint akkor, hat éve, először. Feljajdult...

     ...
     Azon a délelőttön nagymosást tervezett. János elmenetele után már ő is felkelt, s mire kivirradt, két mosófazék tele vízzel vígan duruzsolt a tűzhelyen. Megkezdte a szennyes válogatását. A konyha közepére a tarka, attól balra a sötét, jobbra az ágynemű került. Külön válogatta azokat a holmikat is, amelyeket kézzel kellett mosni. Gépiesen dolgozott. Ki tudja, hányadszor csinálta már. Századszor? Vagy ezredszer? Soha nem számolta. Nyögve cipelte az egyik fazék forró vizet a mosógéphez. Beleöntötte, aztán mosóport szórt bele, belerakta az ágyneműt, és néhány pillanat múlva köhögve, zörögve megindult a gép. Ki kellene már cserélni, gondolta, csak az a baj, hogy nincs rá pénz. Itt a ház, félig készen. Tető is alig van felette, és kívülről meg úgy néz ki, mint egy skarlátos beteg. A vörös, meg sárga téglák közül, mint megkövesedett verejték, kicsordult a malter. A konyha már köves, de hol van még a szobából a parketta? És hol a fürdőszoba berendezése? Meg a vízvezeték, meg az a sok pénz, amibe mindez kerül?...
     ...Tíz körül üvöltött végig a sziréna a bányatelepen. Az asszony kikapcsolta a mosógépet és kiszaladt az utcára. A mentő a felolvasó épület előtt állt meg. Fehér köpenyes emberek rohantak be hordággyal az épületbe. Néhány perc múlva már jöttek is kifelé. A hordágyon valaki feküdt. Mozdulatlanul. Letakarva. Az asszonyok a kiskapukban találgatták, hogy ki lehet az, neki pedig görcsbe markolódott a szíve. A mentő szirénázva elrobogott. Valaki kilépett az épületből, és elindult az utcán felfelé. Vajon hová lép be? Nagyék? Nem. Eljött a ház előtt. Kovács? Nem. Ott is csak az acsarkodó kutyát rúgta el a lába alól. Szimcsák? Berec? Pogány? Minden kapuban csak egyetlen szót szólt a kezüket tördelő asszonyoknak, és azok rögtön feléje néztek. Feléje, ki kétségbeesetten kapaszkodott a kapufélfába. Még három ház... még kettő... már csak egy...nincs tovább. A szénpor fekete szavak, mint súlyos széndarabok, dübörögtek a lelkében, visszhangzottak, erősödtek kérlelhetetlenül...
     ... János... omlás... súlyos... életveszélyes...
     Az asszony körül szénpor fekete lett minden...
     ... Aztán kórház... kínzó várakozás... önmarcangolás... szerettem-e annyira, hogy élhessen még... mindegy, hogy hogyan, nyomorékon, vagy egészségesen... betegen, vagy gyógyultan... csak éljen... csak éljen... remény... csüggedés... újra remény... aztán... aztán!
     Az orvos tehetetlenül tárja szét a karját.
     - Sajnálom, asszonyom! Mi mindent megpróbáltunk, minden emberit megtettünk. Fogadja részvétemet.
     Az asszony zuhant a fekete semmibe.
   ... Gyászbeszéd... koporsón dübörgő rögök... Bányászhimnusz... szerencse fel, szerencse le... mindennek vége...

     Amikor Bálint benyitott a szobába, az asszony az ágyra borulva zokogott. Szelíden felállította, karon fogta és kivezette az udvarra, ahol vagy tizenöt ember nyüzsgött. Árkot ástak, meszet oltottak. Hárman a ház oldalához simuló vakolóállványt javítgatták zajos kopácsolással. Gépkocsi fordult be nagy dudálással az udvarra. Markos férfiak ugrottak a kocsin lévő sárgahomok halom tetejére. Az első lapátnyi homokon még vékony fekete szénporréteg mutatta a szívlapát nyomát.
     Az asszony tágra nyílt szemmel nézte a nyüzsgést. Lassan tisztuló fejjel ismerte fel férjének munkatársait és barátait, és értette meg, hogy a ház mégis csak fel fog épülni, s újra zokogni kezdett.
     A gépkocsi dudálva kidöcögött az udvarról, s Jánoska a sárgán viruló halom tetején nagy buzgalommal homokvár építésbe kezdett.