Dübörgő lelkiismeret

     Zoltán arra eszmélt, hogy egy fatönkön ül és körülötte suhog az erdő. Hogy került ide? Mit keres a fák között? Nem tudta. Csak ült, bámulta az avarban szorgoskodó hangyákat. De nem hallott, nem látott. Zavaros, kusza gondolatok örvénylettek az agyában. Nehéz volt gondolkodnia az elmúlt szörnyű éjszaka után, amely mint egy súlyos sziklatömb, úgy nehezedett a lelkére.
     Ki volt a hibás? Nem tudja. De belülről dübörög a lelkiismerete.
    - Te voltál! Te voltál! Te voltál!...
     Felordított.
    - Nem! Nem! Nem!...
     Az ordítást a kósza nyári szellő végighurcolta a fák között.
    - Nem! Nem! Nem!...
     Kétségbeesetten temette kezébe az arcát, és mint egy lidérces álom, úgy peregtek le lelki szemei előtt az elmúlt éjszaka eseményei:
     ... lövés... szenelés... lövés... szenelés... A fekete gyémántot dübörögve viszi a kaparó, pislákoló lámpák, görnyedt, fekete alakok, keményen fogott szívlapát, a bányászok verejtéke, mint gyémánt, úgy csillog a feketén ragyogó szenen...
     Hány óra is volt AKKOR?...
    - Nem tudom...nem tudom...semmit nem tudok én kérem... én ordítottam, hogy lövés, és a másik oldalon is volt őr, és Jóska látta, hogy húzom a kéterest, és Jóska is hallotta, hogy ordítottam, és visszaordítottak, hogy mehet a lövés, és akkor én megtekertem a kapcsolót, és enni akartam utána zsíroskenyeret, mert az asszony éjszakára mindig zsíroskenyeret pakol be paradicsommal meg paprikával, és akkor üvölt benn a fronton valaki, hogy úristen, meg kutyaisten, és akkor én is rohanok be a frontra, és ott látom... csizmás lába kinyúlik a lerobbantott szén alól, és én is ordítok, hogy Jóska, Jóska, mit csináltál, de már a vér se folyik belőle, mert üveges a szeme, mert már halott... halott...
    - Úristen!
     ...
   Fölriadt a saját ordítására. A hang végighullámzott az erdőben, s mint vihartól korbácsolt tenger, tajtékozva csapódott vissza a tölgyfák mohos törzséről, majd lassan elnyelte a zölden rikító messzeség.
     És belülről újra dübörögni kezdett a lelkiismerete:
    - Öltél!...öltél!... öltél!...
     Felugrott, szaladni kezdett, de megbotlott és végigzuhant a földön. Újra felugrott
és menekült. Menekült a saját lelkiismerete elől. Arcába csapódtak az ágak, csalán csípte a kezét, nem kapott levegőt, száját kitátotta, de mint egy abroncs, mellkasát úgy szorította össze a félelem, a rettegés. Lerogyott a földre. És ekkor érezte meg, hogy valami van a zsebében. Belenyúlt.
    - Ismerős hengeralakja van, zörög rajta a zsírpapír, és drót lóg ki belőle... ez egy patron... mikor tettelek zsebre... nem emlékszem, fő az hogy itt vagy drága patron...
... gyorsan a zseblámpám, talán még elég erős lesz benne az elem...
     Utolsó gondolata az asszony volt, aztán a drót és az elem rézlapocskája találkoztak, vörös, meg zöld, meg sárga üvöltéssel elszabadult a pokol, és ő zuhant le a fekete semmibe.
    Aztán csend lett, csak egy kakukk szólalt meg rikoltva, kétségbeesetten a lágyan suhogó fák között.