Mese a kiskapuról

     Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer sok-sok okos bácsi. Egyszer ez a sok okos bácsi egy nagy-nagy asztal köré ült, és nekiálltak értekezni. Hét nap, hét éjjel folyt az értekezlet. A titkárnő nénik karja majdnem leszakadt a fáradságtól, annyi jegyzőkönyvet kellett írniuk. Hencidától Boncidáig folyt a kávé, a sok elszívott cigarettától pedig olyan nagy füst keletkezett, hogy öregapám is elismerően szuttyantotta volna meg a pipáját. Ott ült közöttük a gonosz boszorkány is, aki egy okos bácsi testébe költözött bele.
     Azt mondja a gonosz boszorkány:
     - Ezek a csúnya dolgozó bácsik úgy lopnak, mint az én kedvenc szarkám. Ezt meg kell akadályozni, mert előbb-utóbb mindent hazahordanak.
     - De csak azt, ami mozdítható, ami nincs lebetonozva - mondta a jóságos tündér, aki egy másik okos bácsiba költözött bele.
     - A macska rúgja meg! - mondta erre a legokosabb bácsi. - Ez ellen tenni kellene valamit!
     Összedugták a fejüket és tovább értekeztek.
     A hetedik napon a legokosabb bácsi így szólt a holtfáradt titkárnőkhöz:
     - Most pedig figyeljenek, mert utasítást diktálok!
     Azok kihegyezték varázsceruzáikat, figyelmesen hallgatták, majd szélsebesen leírták az utasítást. A sok okos bácsi jóleső érzéssel állt fel az asztaltól. Mondogatták is egymásnak:
     - Jó munkát végeztünk! Megszületett az Utasítás!
     És az Utasítást galambposta vitte az Illetékes bácsihoz. Az elolvasta - kétszer is - megvakarta a feje búbját, és csak annyit mondott:
     - A teremburáját!
     Felugrott, kiszaladt kacsalábon forgó irodájából a dolgozó bácsikhoz. Ők is összedugták a fejüket és egy rövid ideig suttogtak egymás között.
     Aztán a dolgozó bácsik nekikezdtek dolgozni. Hét nap, hét éjjel döngött a kalapács, szuszogott a kovácsfújtató, szállt a szikra, vijjogott a csiszológép, csattogott a festőecset. És a hetedik napon készen lett a nagy mű.
     A gyalogúton, ahol a dolgozó bácsik a munkába jártak, egy gyönyörű szép kétajtós, vasból készült kiskapu díszelgett, bezárva egy nagy-nagy lakattal, mellette egy marcona külsejű, nagy kulcsot erősen szorongató őr bácsival.
     Megjött az értekező sok-sok okos bácsi, megnézték a kiskaput, elégedetten mosolyogtak. A legokosabb bácsi ünnepélyes arccal elvette a legszebb titkárnő által tartott vörös díszpárnáról a vadonatúj ezüstözött ollót, és a többiek ünnepélyes tapsa közepette átvágta a nemzetiszínű szalagot, ezzel felavatta és használatra átadta a kiskaput.
     Mindenki mosolygott, csak a gonosz boszorkány pusmogott:
     - De hát emellett a kapu mellett el lehet menni. Nincs kerítés!
     Sajnos, az ő pusmogására már a jó tündér sem figyelt oda, mert ő is jutalmat kapott a jó munkájáért.
     A mesének vége, de ez még nem azt jelenti, hogy ma már nincs mese. Aludjatok jól nénik, bácsik, álmodjátok, hogy nagyon gazdagok vagyunk, és az értelmes utasításokat még értelmesebben hajtjuk végre. Elvégre, akinek az Isten íróasztalt és pénzt adott, annak észt is. Vagy nem?