Hirtelen összerezzentek, mert a röpgömböt egy határtalan erősségű hangorgánum annyira megremegtette, hogy úgy érezték menten kettéhasad, és ők kirepülnek a suhanó, keringő egymásba gabalyodó, szétváló reprodukciós szellemformák közé. Ez azonban mégsem történt meg. Ellenkezőleg! Lassan kezdett halkulni ez a hangorgánum és egy értelmetlen melódiába fulladva meg is szűnt. Megkönnyebbülve lélegeztek fel, nemcsak a beálló csend miatt, hanem azért is, mivel felfogták, hogy egyenlőre megmenekültek. Sikerült kitörniük nemcsak a megsemmisülő Világegyetemükből amiben a pusztító csóva hatására elkezdődött a visszaszippantódási folyamat, hanem a Borzalmak Űrét is ki tudták kerülni, mivel az sem csavarta magába őket. Majd ahogyan tovább figyelték a kint úszó és egymásba gabalyodó végtelen dimenziójú szellemképeket, hirtelen meglepődtek, mivel magukat fedezték fel közöttük a legkülönbözőbb és legbizarrabb formában. Rémülten látták, ahogyan testük darabjai külön úszik egymás mellett. Fejük, a törzsük mellett, kezük lábuk a legkacifántosabb formába csavarodva. Hol egymás testének részeivel összekeveredve, hol szétválva. Összeborzadva tapogatták meg magukat. Szerencsére egyben voltak. Nemhiába kerültek a Jelenések Űrébe, gondolták megkönnyebbülve, hiszen minden visszavetül benne csalóka szellemképként, ami csak létezik és létezett. De, ami kint végbement erre nem számítottak, ez túllépte még a legmerészebb emberi fantázia határát is. Erre elfogta őket egy határtalan félelem, mert nem tudták, minek fognak még elébe nézni és, hogy a röpgömböt borító védőhártya kibírja-e majd. Mindnyájan úgy érezték, ahogyan egy óriási felhőfoszlány érezné magát, ha beleszorítanák egy szűk kis pohárba. A Professzor fel is kiáltott. – Nini, úgy néz ki, mintha felhők lennénk pohárban.
Egyszer csak megpillantották a kint suhanó reprodukciós formák között azokat az űröket is, amelyeket ők már felfedeztek, de azt az energiát nem sikerült megtalálni, ami azokba hatolt volna bizonyításként, így ismeretlenek maradtak.
