Cimszó: Beszéd - Magyar Színművészeti Lexikon 1013500

1013500.htm

Cimszó: Beszéd - Magyar Színművészeti Lexikon (1929-1931, szerk. Schöpflin Aladár)

szinhazifogalom

Szócikk: Beszéd - (A színész beszéde) A színpadi beszédre vonatkozólag van egy elv, amely a legigazibb színészi paradoxok közül való. A színésznek annyira be kell tanulnia szerepszövegét, hogy a színpadon azt az illúziót keltse, mintha sohasem tanulta volna, hanem a szavak abban a pillanatbán törnének föl a lelkéből s az ő legsajátabb szavai volnának. Ezt a közvetlenséget (e magyar szó kitűnően fejezi ki, hogy a színész és szöveg között nincs semmi válaszfal, tehát semmi betanultság, semmi mesterkéltség), némely színész nagyon olcsó módon éri el. Tudniillik csakugyan nem tanulja meg szerepét. Ilyenkor a rögtönzéshez fordul, vagy ahogy színpadi nyelven szokták mondani: stilizál s esetleg önkénytelenül közvetlenül is hat, de viszont akárhányszor megesik, hogy a rögtönzés kisül s kizökkenti a nézőt az illúzióból, mert nem az alakot látjuk többé, hanem a színészt, aki ügyesen tudott magán segíteni. A színészek azt a momentumot, hogy a betanult szerepet valóban el is sajátították, tehát, hogy a költő szavai átmentek a vérükbe, azzal fejezik ki, hogy: megérett a szerep. Vannak természetesen színészek, akik a szerepérés küszöbén túl sem beszélnek a színpadon, hanem előadnak, magyaráznak, vagy szónokolnak. Az a színész, aki előad, magyaráz, vagy szónokol, kívül helyezi magát a szerepen, megkülönbözteti magát tőle, idegenné válik hozzá. Az »előadó« összecseréli a színpadot a pódiummal, a »magyarázó« színész a kathedrával, a »szónokló« színész a szószékkel. A természetes színpadi beszéd a hangmodulációk végtelen gazdagságában áll, amely viszont nem egyéb, mint a szó összes lélektani előzményeinek és vonatkozásainak hangbeli kifejezése; szóval nemcsak az, ami a szavak fölszínén fénylik, hanem ami a sorok között dereng. A hangmoduláció körül nagy bajok vannak a színpadon, mert a színészek egy igen nagy része fonákul műveli ki a hangját, éppen úgy, mint az énekeseknek is javarésze. Az a céljuk ugyanis, hogy tömörebb, zengőbb hangot hallassanak, mint aminővel a természet megáldotta őket s fölvesznek egy hangot, mely nem az ő természetes középhangjaiknak egy felső vagy alsó modulációja, hanem egy úgynevezett gégehang, amely mint már a neve is mutatja, nem a mellből jön, tehát erőltetett, csinált, mesterkélt és modulációkra éppenséggel nem alkalmas. A hang modulálásának lehetősége ugyanis a hang három fekvésének természetes váltakozásában relik. Már most vannak színészek, akik alaphangjukat, mely mindenkinél a hang középfekvése, áthelyezik a mélybe vagy a magasba. Tehát állandóan vagy egy mély, tompa, pincehangon beszélnek, vagy pedig egy erőltetett magas, vagyis fejhangon, mely lassankint a szokás révén »természetes« (!) hangjukká válik, de természetesen nagyon messzire esik a természetességtől. Világos, hogy az ilyen erőltetett, mély vagy magas hang már csak azért is alkalmatlan a modulációra, mert csak egyoldalúan — a mély hang csakis fölfelé, a magas hang csakis lefelé — modulálható, de nem lévén a színész természetes hangja, alapjában véve mindig kemény és merev maradt, a finomabb rezdülések egyáltalában nem érintik. Vannak színészek, akik anélkül, hogy idegen hangot vennének föl, a szavakban előforduló magánhangzókat az énekesek módjára megnyújtják, miáltal a beszéd a maga természetes ritmusa és zenéje helyett éneklő ritmust kap s természetellenessé válik. Hozzájárul az is, hogy — legkivált a verses darabokban — nagyon sok színész öntudatlanul is, részben a vers kötöttsége miatt, egy folyton visszatérő ritmus egyhangúságába ölti a legváltozatosabb ritmusú szöveget. Ez az éneklő modor úgyszólván évszázadok óta kiírthatatlan az európai színpadokról s Talma felfogása szerint maradványa és emléke annak a kornak, amikor még a tragédiát részben igazán énekelték. Andrieux szerint a dikciót, illetőleg a színészeket három osztályba lehet sorolni. Vannak éneklő, kiabáló és beszélő színészek. Énekelni a legkönnyebb s a színészcsemeték rendszerint ezzel kezdik a színészetet. A verssort állandóan megfelezik, a sormetszetet kiemelik, a hangot hol fölemelik, hol meg leejtik s olyan egyhangú kántálást visznek véghez, amely elviselhetetlen. Megesik ez olyan kész színészekkel is, akik nem érnek rá szerepüket jól betanulni, ezek is a ritmusra, meg a rímre támaszkodnak s így akarnak segíteni az — emlékezőtehetségüknek. Ebbe a hibába esnek az olyan színészek is, akiket szerencsés külsővel és szép hanggal áldott meg a természet, minélfogva azzal álltatják magukat, hogy a természeti adományok magukban is elégségesek s hogy alakjukat és hangjukat bámultassák, ok nélkül hadonásznak és értelmetlenül ordítoznak. Az éneklő színész valamennyi között a legrosszabb fajta, mert ez a hiba rendszerint arra vall, hogy az illetőnek nincs esze és nincs szíve. Ha egy fiatal színész két-három esztendei színpadi gyakorlat után is énekel, bátran ki lehet róla mondani, hogy nincs jövője, legfeljebb a középszerűségig viheti. Többet várhat az ember attól a színésztől, aki csak kiabál; mert meglehet, hogy ez a mértéktelenség szellemi és testi kvalitásainak túltengéséből magyarázható. Az erős indulatok túlerős kitörésekben jelentkeznek. Az is kétségtelen, hogy a szüntelen és ok nélkül való kiabálás ostobaságra vall, vagy legalább is gyönge ítélőképességre;. Az okos ember tudja, hogy minden, ami túlzott, gyengíti a hatást s aki túllő a célon, csakúgy elhibázta, mint aki innen marad rajta. Szerencsétlenségükre azonban a kiabáló színészeket a közönség nagyrésze gyakran megtapsolja. A színészt azután megtéveszti a hatás s a sikeren felbuzdulva, még jobban kiabál. Mindamellett akadnak, akik utóvégre is betelnek az efajta sikerekkel, mert rájönnek, hogy a hatásnak sokkal szebb és biztosabb módja: a mértéktartás. Quintilianus beszéli: Valaki egyszer fölolvasott Julius Caesarnak, fölöttébb pathetikus hangon: Olvasni akarsz? — mondotta Caesar. De hiszen énekelsz. Énekelni akarsz? De hiszen rosszul énekelsz. Cicero szerint a phrygiai szónokok üres, üvöltő hangon ázsiai módra énekeltek, sőt mi több, Demosthenes és Aeschines kölcsönösen szemére vetették egymásnak, hogy nagyon nyújtják a hangjukat, ami any-nyit jelent, hogy énekeltek egy kissé, ha nem is éppen úgy, mint a phrygiaiak. Egyébként maga Cicero is azt ajánlja a szónoknak, hogy nyújtsa a hangját, ha megható akar lenni, bár ugyanabban a fejezetben nagyon helyesen jegyzi meg, hogy a hang modulációi megfelelnek a lélek megannyi rezdülésének s ehhez képest a tökéletes szónok mindig azt a hangot fogja megütni, amely megfelel a lelkiállapotnak. Tehát a meghatottságnak is megvannak a maga hangjai, amelyeket el kell találni s az csak a rossz szónokok és rossz színészek fogása, ha a hang panaszos elnyújtásával akarják megtéveszteni a hallgatót. Éneklő és kiabáló színészek rendszerint azzal védekeznek, hogy a hang emelését vagy nyújtását megkívánja az érthetőség. Nálunk is unosúntig ismétlik azt a tetszetős szólamot, hogy a harmadik emeleti néző is megfizette a maga jegyét, jussa van tehát ahhoz, hogy hallja is a színészt. Kétségtelen, hogy minden szóbeli előadásnak alkalmazkodnia kell a terem méreteihez és a színjátszás sem hagyhatja figyelmen kívül a nézőtér akusztikáját, ámde mindén kiírthatatlansága mellett is téves az a nézet, mely szerint a beszéd érthetősége a hangosságon múlik. Annyi bizonyos, hogy a színpadon egy tágas nézőtér előtt a színész nem beszélhet úgy, mintha odahaza, lépésnyi távolságban társalog a vendégével. Ámde ebből nem az következik, hogy a színész a színpadon lemondhat a finom intonálásokról, a lehelletszerű pianissimókról, a gyöngéd és halk érzelmek skálájáról. Képzeljünk el egy zongoravirtuózt, akinek a birodalma csak a mezzofortenál kezdődik, egy festőt, akinek nem szabad halvány és gyöngéd színeket használnia: mivé lenne a művészetük? (Hevesi Sándor dr.)

Ez a címszó a Magyar Színművészeti Lexikonban (1929-1931, szerk. Schöpflin Aladár) található. A felismertetett és korrektúrázott szövegben előfordulhatnak még hibák, úgyhogy a szócikk pontos szövegének és külalakjának megtekintéséhez nyissa meg a digitalizált oldalképet!

https://mek.oszk.hu/08700/08756/html//I/szin_I.0218.pdf

Az itt olvasható változat forrása: B Kádár Zsuzsanna: Az 1929-31-es színművészeti lexikon adatbázisa. (Szociológiai dolgozatok No. 8., sorozatszerkesztő Nagy Péter Tibor, WJLF, Budapest, 2013) Készült a Wesley Egyház- és Vallásszociológiai Kutatóközpont „19-20. századi magyar elitek" c. kutatás (kutatásvezető Nagy Péter Tibor) keretében folyó "Az 1929-1931-ben Schöpflin Aladár szerkesztésében megjelent Magyar Színművészeti Lexikon internetes változata" c projekt keretében. Projektvezető, szerkesztő: B. Kádár Zsuzsanna

A szöveg kódokkal ellátott változata: Az adatbázis kódja: 1357986421928

HETJEGYUSORSZAM 1013500 Beszéd (A színész beszéde) A színpadi beszédre vonatkozólag van egy elv, amely a legigazibb színészi paradoxok közül való. A színésznek annyira be kell tanulnia szerepszövegét, hogy a színpadon azt az illúziót keltse, mintha sohasem tanulta volna, hanem a szavak abban a pillanatbán törnének föl a lelkéből s az ő legsajátabb szavai volnának. Ezt a közvetlenséget (e magyar szó kitűnően fejezi ki, hogy a színész és szöveg között nincs semmi válaszfal, tehát semmi betanultság, semmi mesterkéltség), némely színész nagyon olcsó módon éri el. Tudniillik csakugyan nem tanulja meg szerepét. Ilyenkor a rögtönzéshez fordul, vagy ahogy színpadi nyelven szokták mondani: stilizál s esetleg önkénytelenül közvetlenül is hat, de viszont akárhányszor megesik, hogy a rögtönzés kisül s kizökkenti a nézőt az illúzióból, mert nem az alakot látjuk többé, hanem a színészt, aki ügyesen tudott magán segíteni. A színészek azt a momentumot, hogy a betanult szerepet valóban el is sajátították, tehát, hogy a költő szavai átmentek a vérükbe, azzal fejezik ki, hogy: megérett a szerep. Vannak természetesen színészek, akik a szerepérés küszöbén túl sem beszélnek a színpadon, hanem előadnak, magyaráznak, vagy szónokolnak. Az a színész, aki előad, magyaráz, vagy szónokol, kívül helyezi magát a szerepen, megkülönbözteti magát tőle, idegenné válik hozzá. Az »előadó« összecseréli a színpadot a pódiummal, a »magyarázó« színész a kathedrával, a »szónokló« színész a szószékkel. A természetes színpadi beszéd a hangmodulációk végtelen gazdagságában áll, amely viszont nem egyéb, mint a szó összes lélektani előzményeinek és vonatkozásainak hangbeli kifejezése; szóval nemcsak az, ami a szavak fölszínén fénylik, hanem ami a sorok között dereng. A hangmoduláció körül nagy bajok vannak a színpadon, mert a színészek egy igen nagy része fonákul műveli ki a hangját, éppen úgy, mint az énekeseknek is javarésze. Az a céljuk ugyanis, hogy tömörebb, zengőbb hangot hallassanak, mint aminővel a természet megáldotta őket s fölvesznek egy hangot, mely nem az ő természetes középhangjaiknak egy felső vagy alsó modulációja, hanem egy úgynevezett gégehang, amely mint már a neve is mutatja, nem a mellből jön, tehát erőltetett, csinált, mesterkélt és modulációkra éppenséggel nem alkalmas. A hang modulálásának lehetősége ugyanis a hang három fekvésének természetes váltakozásában relik. Már most vannak színészek, akik alaphangjukat, mely mindenkinél a hang középfekvése, áthelyezik a mélybe vagy a magasba. Tehát állandóan vagy egy mély, tompa, pincehangon beszélnek, vagy pedig egy erőltetett magas, vagyis fejhangon, mely lassankint a szokás révén »természetes« (!) hangjukká válik, de természetesen nagyon messzire esik a természetességtől. Világos, hogy az ilyen erőltetett, mély vagy magas hang már csak azért is alkalmatlan a modulációra, mert csak egyoldalúan — a mély hang csakis fölfelé, a magas hang csakis lefelé — modulálható, de nem lévén a színész természetes hangja, alapjában véve mindig kemény és merev maradt, a finomabb rezdülések egyáltalában nem érintik. Vannak színészek, akik anélkül, hogy idegen hangot vennének föl, a szavakban előforduló magánhangzókat az énekesek módjára megnyújtják, miáltal a beszéd a maga természetes ritmusa és zenéje helyett éneklő ritmust kap s természetellenessé válik. Hozzájárul az is, hogy — legkivált a verses darabokban — nagyon sok színész öntudatlanul is, részben a vers kötöttsége miatt, egy folyton visszatérő ritmus egyhangúságába ölti a legváltozatosabb ritmusú szöveget. Ez az éneklő modor úgyszólván évszázadok óta kiírthatatlan az európai színpadokról s Talma felfogása szerint maradványa és emléke annak a kornak, amikor még a tragédiát részben igazán énekelték. yszemelynevy Andrieux§6§ szerint a dikciót, illetőleg a színészeket három osztályba lehet sorolni. Vannak éneklő, kiabáló és beszélő színészek. Énekelni a legkönnyebb s a színészcsemeték rendszerint ezzel kezdik a színészetet. A verssort állandóan megfelezik, a sormetszetet kiemelik, a hangot hol fölemelik, hol meg leejtik s olyan egyhangú kántálást visznek véghez, amely elviselhetetlen. Megesik ez olyan kész színészekkel is, akik nem érnek rá szerepüket jól betanulni, ezek is a ritmusra, meg a rímre támaszkodnak s így akarnak segíteni az — emlékezőtehetségüknek. Ebbe a hibába esnek az olyan színészek is, akiket szerencsés külsővel és szép hanggal áldott meg a természet, minélfogva azzal álltatják magukat, hogy a természeti adományok magukban is elégségesek s hogy alakjukat és hangjukat bámultassák, ok nélkül hadonásznak és értelmetlenül ordítoznak. Az éneklő színész valamennyi között a legrosszabb fajta, mert ez a hiba rendszerint arra vall, hogy az illetőnek nincs esze és nincs szíve. Ha egy fiatal színész két-három esztendei színpadi gyakorlat után is énekel, bátran ki lehet róla mondani, hogy nincs jövője, legfeljebb a középszerűségig viheti. Többet várhat az ember attól a színésztől, aki csak kiabál; mert meglehet, hogy ez a mértéktelenség szellemi és testi kvalitásainak túltengéséből magyarázható. Az erős indulatok túlerős kitörésekben jelentkeznek. Az is kétségtelen, hogy a szüntelen és ok nélkül való kiabálás ostobaságra vall, vagy legalább is gyönge ítélőképességre;. Az okos ember tudja, hogy minden, ami túlzott, gyengíti a hatást s aki túllő a célon, csakúgy elhibázta, mint aki innen marad rajta. Szerencsétlenségükre azonban a kiabáló színészeket a közönség nagyrésze gyakran megtapsolja. A színészt azután megtéveszti a hatás s a sikeren felbuzdulva, még jobban kiabál. Mindamellett akadnak, akik utóvégre is betelnek az efajta sikerekkel, mert rájönnek, hogy a hatásnak sokkal szebb és biztosabb módja: a mértéktartás. yszemelynevy Quintilianus§6§ beszéli: Valaki egyszer fölolvasott yszemelynevy Julius Caesar§6§nak, fölöttébb pathetikus hangon: Olvasni akarsz? — mondotta yszemelynevy Caesar§6§. De hiszen énekelsz. Énekelni akarsz? De hiszen rosszul énekelsz. yszemelynevy Cicero§6§ szerint a phrygiai szónokok üres, üvöltő hangon ázsiai módra énekeltek, sőt mi több, yszemelynevy Demosthenes§6§ és yszemelynevy Aeschines§6§ kölcsönösen szemére vetették egymásnak, hogy nagyon nyújtják a hangjukat, ami any-nyit jelent, hogy énekeltek egy kissé, ha nem is éppen úgy, mint a phrygiaiak. Egyébként maga yszemelynevy Cicero§6§ is azt ajánlja a szónoknak, hogy nyújtsa a hangját, ha megható akar lenni, bár ugyanabban a fejezetben nagyon helyesen jegyzi meg, hogy a hang modulációi megfelelnek a lélek megannyi rezdülésének s ehhez képest a tökéletes szónok mindig azt a hangot fogja megütni, amely megfelel a lelkiállapotnak. Tehát a meghatottságnak is megvannak a maga hangjai, amelyeket el kell találni s az csak a rossz szónokok és rossz színészek fogása, ha a hang panaszos elnyújtásával akarják megtéveszteni a hallgatót. Éneklő és kiabáló színészek rendszerint azzal védekeznek, hogy a hang emelését vagy nyújtását megkívánja az érthetőség. Nálunk is unosúntig ismétlik azt a tetszetős szólamot, hogy a harmadik emeleti néző is megfizette a maga jegyét, jussa van tehát ahhoz, hogy hallja is a színészt. Kétségtelen, hogy minden szóbeli előadásnak alkalmazkodnia kell a terem méreteihez és a színjátszás sem hagyhatja figyelmen kívül a nézőtér akusztikáját, ámde mindén kiírthatatlansága mellett is téves az a nézet, mely szerint a beszéd érthetősége a hangosságon múlik. Annyi bizonyos, hogy a színpadon egy tágas nézőtér előtt a színész nem beszélhet úgy, mintha odahaza, lépésnyi távolságban társalog a vendégével. Ámde ebből nem az következik, hogy a színész a színpadon lemondhat a finom intonálásokról, a lehelletszerű pianissimókról, a gyöngéd és halk érzelmek skálájáról. Képzeljünk el egy zongoravirtuózt, akinek a birodalma csak a mezzofortenál kezdődik, egy festőt, akinek nem szabad halvány és gyöngéd színeket használnia: mivé lenne a művészetük? (yszemelynevy Hevesi Sándor dr.§6§)

CSAKKOD 1013500 yszemelynevy Andrieux§6§ yszemelynevy Quintilianus§6§ yszemelynevy Julius Caesar§6§ yszemelynevy Caesar§6§ yszemelynevy Cicero§6§ yszemelynevy Demosthenes§6§ yszemelynevy Aeschines§6§ yszemelynevy Cicero§6§ yszemelynevy Hevesi Sándor dr.§6§ https://mek.oszk.hu/08700/08756/html/szocikk/1013500.htm

Ha hibát talál, keressen meg minket: elit.project.2010s@gmail.com