1013500.htm
Cimszó: Beszéd - Magyar Színművészeti Lexikon
(1929-1931, szerk. Schöpflin Aladár)
szinhazifogalom
Szócikk: Beszéd - (A színész beszéde) A
színpadi beszédre vonatkozólag van egy elv, amely a legigazibb színészi
paradoxok közül való. A színésznek annyira be kell tanulnia szerepszövegét,
hogy a színpadon azt az illúziót keltse, mintha sohasem tanulta volna, hanem a
szavak abban a pillanatbán törnének föl a lelkéből s az ő legsajátabb szavai volnának.
Ezt a közvetlenséget (e magyar szó kitűnően fejezi ki, hogy a színész és szöveg
között nincs semmi válaszfal, tehát semmi betanultság, semmi mesterkéltség),
némely színész nagyon olcsó módon éri el. Tudniillik csakugyan nem tanulja meg
szerepét. Ilyenkor a rögtönzéshez fordul, vagy ahogy színpadi nyelven szokták
mondani: stilizál s esetleg önkénytelenül közvetlenül is hat, de viszont
akárhányszor megesik, hogy a rögtönzés kisül s kizökkenti a nézőt az
illúzióból, mert nem az alakot látjuk többé, hanem a színészt, aki ügyesen
tudott magán segíteni. A színészek azt a momentumot, hogy a betanult szerepet
valóban el is sajátították, tehát, hogy a költő szavai átmentek a vérükbe,
azzal fejezik ki, hogy: megérett a szerep. Vannak természetesen színészek, akik
a szerepérés küszöbén túl sem beszélnek a színpadon, hanem előadnak,
magyaráznak, vagy szónokolnak. Az a színész, aki előad, magyaráz, vagy
szónokol, kívül helyezi magát a szerepen, megkülönbözteti magát tőle, idegenné
válik hozzá. Az »előadó« összecseréli a színpadot a pódiummal, a »magyarázó«
színész a kathedrával, a »szónokló« színész a szószékkel. A természetes
színpadi beszéd a hangmodulációk végtelen gazdagságában áll, amely viszont nem
egyéb, mint a szó összes lélektani előzményeinek és vonatkozásainak hangbeli
kifejezése; szóval nemcsak az, ami a szavak fölszínén fénylik, hanem ami a
sorok között dereng. A hangmoduláció körül nagy bajok vannak a színpadon, mert
a színészek egy igen nagy része fonákul műveli ki a hangját, éppen úgy, mint az
énekeseknek is javarésze. Az a céljuk ugyanis, hogy tömörebb, zengőbb hangot
hallassanak, mint aminővel a természet megáldotta őket s fölvesznek egy hangot,
mely nem az ő természetes középhangjaiknak egy felső vagy alsó modulációja,
hanem egy úgynevezett gégehang, amely mint már a neve is mutatja, nem a mellből
jön, tehát erőltetett, csinált, mesterkélt és modulációkra éppenséggel nem
alkalmas. A hang modulálásának lehetősége ugyanis a hang három fekvésének
természetes váltakozásában relik. Már most vannak színészek, akik
alaphangjukat, mely mindenkinél a hang középfekvése, áthelyezik a mélybe vagy a
magasba. Tehát állandóan vagy egy mély, tompa, pincehangon beszélnek, vagy
pedig egy erőltetett magas, vagyis fejhangon, mely lassankint a szokás révén
»természetes« (!) hangjukká válik, de természetesen nagyon messzire esik a
természetességtől. Világos, hogy az ilyen erőltetett, mély vagy magas hang már
csak azért is alkalmatlan a modulációra, mert csak egyoldalúan — a mély hang
csakis fölfelé, a magas hang csakis lefelé — modulálható, de nem lévén a
színész természetes hangja, alapjában véve mindig kemény és merev maradt, a
finomabb rezdülések egyáltalában nem érintik. Vannak színészek, akik anélkül,
hogy idegen hangot vennének föl, a szavakban előforduló magánhangzókat az
énekesek módjára megnyújtják, miáltal a beszéd a maga természetes ritmusa és
zenéje helyett éneklő ritmust kap s természetellenessé válik. Hozzájárul az is,
hogy — legkivált a verses darabokban — nagyon sok színész öntudatlanul is,
részben a vers kötöttsége miatt, egy folyton visszatérő ritmus egyhangúságába
ölti a legváltozatosabb ritmusú szöveget. Ez az éneklő modor úgyszólván
évszázadok óta kiírthatatlan az európai színpadokról s Talma felfogása szerint
maradványa és emléke annak a kornak, amikor még a tragédiát részben igazán
énekelték. Andrieux szerint a dikciót, illetőleg a színészeket három osztályba
lehet sorolni. Vannak éneklő, kiabáló és beszélő színészek. Énekelni a
legkönnyebb s a színészcsemeték rendszerint ezzel kezdik a színészetet. A verssort
állandóan megfelezik, a sormetszetet kiemelik, a hangot hol fölemelik, hol meg
leejtik s olyan egyhangú kántálást visznek véghez, amely elviselhetetlen.
Megesik ez olyan kész színészekkel is, akik nem érnek rá szerepüket jól
betanulni, ezek is a ritmusra, meg a rímre támaszkodnak s így akarnak segíteni
az — emlékezőtehetségüknek. Ebbe a hibába esnek az olyan színészek is, akiket
szerencsés külsővel és szép hanggal áldott meg a természet, minélfogva azzal
álltatják magukat, hogy a természeti adományok magukban is elégségesek s hogy
alakjukat és hangjukat bámultassák, ok nélkül hadonásznak és értelmetlenül
ordítoznak. Az éneklő színész valamennyi között a legrosszabb fajta, mert ez a
hiba rendszerint arra vall, hogy az illetőnek nincs esze és nincs szíve. Ha egy
fiatal színész két-három esztendei színpadi gyakorlat után is énekel, bátran ki
lehet róla mondani, hogy nincs jövője, legfeljebb a középszerűségig viheti.
Többet várhat az ember attól a színésztől, aki csak kiabál; mert meglehet, hogy
ez a mértéktelenség szellemi és testi kvalitásainak túltengéséből magyarázható.
Az erős indulatok túlerős kitörésekben jelentkeznek. Az is kétségtelen, hogy a
szüntelen és ok nélkül való kiabálás ostobaságra vall, vagy legalább is gyönge
ítélőképességre;. Az okos ember tudja, hogy minden, ami túlzott, gyengíti a
hatást s aki túllő a célon, csakúgy elhibázta, mint aki innen marad rajta.
Szerencsétlenségükre azonban a kiabáló színészeket a közönség nagyrésze gyakran
megtapsolja. A színészt azután megtéveszti a hatás s a sikeren felbuzdulva, még
jobban kiabál. Mindamellett akadnak, akik utóvégre is betelnek az efajta
sikerekkel, mert rájönnek, hogy a hatásnak sokkal szebb és biztosabb módja: a
mértéktartás. Quintilianus beszéli: Valaki egyszer fölolvasott Julius Caesarnak,
fölöttébb pathetikus hangon: Olvasni akarsz? — mondotta Caesar. De hiszen
énekelsz. Énekelni akarsz? De hiszen rosszul énekelsz. Cicero szerint a
phrygiai szónokok üres, üvöltő hangon ázsiai módra énekeltek, sőt mi több,
Demosthenes és Aeschines kölcsönösen szemére vetették egymásnak, hogy nagyon
nyújtják a hangjukat, ami any-nyit jelent, hogy énekeltek egy kissé, ha nem is
éppen úgy, mint a phrygiaiak. Egyébként maga Cicero is azt ajánlja a szónoknak,
hogy nyújtsa a hangját, ha megható akar lenni, bár ugyanabban a fejezetben
nagyon helyesen jegyzi meg, hogy a hang modulációi megfelelnek a lélek megannyi
rezdülésének s ehhez képest a tökéletes szónok mindig azt a hangot fogja
megütni, amely megfelel a lelkiállapotnak. Tehát a meghatottságnak is megvannak
a maga hangjai, amelyeket el kell találni s az csak a rossz szónokok és rossz
színészek fogása, ha a hang panaszos elnyújtásával akarják megtéveszteni a
hallgatót. Éneklő és kiabáló színészek rendszerint azzal védekeznek, hogy a
hang emelését vagy nyújtását megkívánja az érthetőség. Nálunk is unosúntig
ismétlik azt a tetszetős szólamot, hogy a harmadik emeleti néző is megfizette a
maga jegyét, jussa van tehát ahhoz, hogy hallja is a színészt. Kétségtelen,
hogy minden szóbeli előadásnak alkalmazkodnia kell a terem méreteihez és a
színjátszás sem hagyhatja figyelmen kívül a nézőtér akusztikáját, ámde mindén
kiírthatatlansága mellett is téves az a nézet, mely szerint a beszéd
érthetősége a hangosságon múlik. Annyi bizonyos, hogy a színpadon egy tágas
nézőtér előtt a színész nem beszélhet úgy, mintha odahaza, lépésnyi távolságban
társalog a vendégével. Ámde ebből nem az következik, hogy a színész a színpadon
lemondhat a finom intonálásokról, a lehelletszerű pianissimókról, a gyöngéd és
halk érzelmek skálájáról. Képzeljünk el egy zongoravirtuózt, akinek a birodalma
csak a mezzofortenál kezdődik, egy festőt, akinek nem szabad halvány és gyöngéd
színeket használnia: mivé lenne a művészetük? (Hevesi Sándor dr.)
Ez a címszó a Magyar Színművészeti
Lexikonban (1929-1931, szerk. Schöpflin Aladár) található. A felismertetett és
korrektúrázott szövegben előfordulhatnak még hibák, úgyhogy a szócikk pontos
szövegének és külalakjának megtekintéséhez nyissa meg a digitalizált
oldalképet!
https://mek.oszk.hu/08700/08756/html//I/szin_I.0218.pdf
Az
itt olvasható változat forrása: B Kádár Zsuzsanna: Az 1929-31-es színművészeti
lexikon adatbázisa. (Szociológiai dolgozatok No. 8., sorozatszerkesztő Nagy
Péter Tibor, WJLF, Budapest, 2013) Készült a Wesley Egyház- és
Vallásszociológiai Kutatóközpont „19-20. századi magyar elitek" c. kutatás
(kutatásvezető Nagy Péter Tibor) keretében folyó "Az 1929-1931-ben
Schöpflin Aladár szerkesztésében megjelent Magyar Színművészeti Lexikon
internetes változata" c projekt keretében. Projektvezető, szerkesztő: B.
Kádár Zsuzsanna
A
szöveg kódokkal ellátott változata: Az adatbázis kódja: 1357986421928
HETJEGYUSORSZAM 1013500 Beszéd (A színész
beszéde) A színpadi beszédre vonatkozólag van egy elv, amely a legigazibb
színészi paradoxok közül való. A színésznek annyira be kell tanulnia
szerepszövegét, hogy a színpadon azt az illúziót keltse, mintha sohasem tanulta
volna, hanem a szavak abban a pillanatbán törnének föl a lelkéből s az ő
legsajátabb szavai volnának. Ezt a közvetlenséget (e magyar szó kitűnően fejezi
ki, hogy a színész és szöveg között nincs semmi válaszfal, tehát semmi
betanultság, semmi mesterkéltség), némely színész nagyon olcsó módon éri el.
Tudniillik csakugyan nem tanulja meg szerepét. Ilyenkor a rögtönzéshez fordul,
vagy ahogy színpadi nyelven szokták mondani: stilizál s esetleg önkénytelenül
közvetlenül is hat, de viszont akárhányszor megesik, hogy a rögtönzés kisül s
kizökkenti a nézőt az illúzióból, mert nem az alakot látjuk többé, hanem a
színészt, aki ügyesen tudott magán segíteni. A színészek azt a momentumot, hogy
a betanult szerepet valóban el is sajátították, tehát, hogy a költő szavai
átmentek a vérükbe, azzal fejezik ki, hogy: megérett a szerep. Vannak
természetesen színészek, akik a szerepérés küszöbén túl sem beszélnek a színpadon,
hanem előadnak, magyaráznak, vagy szónokolnak. Az a színész, aki előad,
magyaráz, vagy szónokol, kívül helyezi magát a szerepen, megkülönbözteti magát
tőle, idegenné válik hozzá. Az »előadó« összecseréli a színpadot a pódiummal, a
»magyarázó« színész a kathedrával, a »szónokló« színész a szószékkel. A
természetes színpadi beszéd a hangmodulációk végtelen gazdagságában áll, amely
viszont nem egyéb, mint a szó összes lélektani előzményeinek és vonatkozásainak
hangbeli kifejezése; szóval nemcsak az, ami a szavak fölszínén fénylik, hanem
ami a sorok között dereng. A hangmoduláció körül nagy bajok vannak a színpadon,
mert a színészek egy igen nagy része fonákul műveli ki a hangját, éppen úgy,
mint az énekeseknek is javarésze. Az a céljuk ugyanis, hogy tömörebb, zengőbb
hangot hallassanak, mint aminővel a természet megáldotta őket s fölvesznek egy
hangot, mely nem az ő természetes középhangjaiknak egy felső vagy alsó
modulációja, hanem egy úgynevezett gégehang, amely mint már a neve is mutatja,
nem a mellből jön, tehát erőltetett, csinált, mesterkélt és modulációkra
éppenséggel nem alkalmas. A hang modulálásának lehetősége ugyanis a hang három
fekvésének természetes váltakozásában relik. Már most vannak színészek, akik
alaphangjukat, mely mindenkinél a hang középfekvése, áthelyezik a mélybe vagy a
magasba. Tehát állandóan vagy egy mély, tompa, pincehangon beszélnek, vagy
pedig egy erőltetett magas, vagyis fejhangon, mely lassankint a szokás révén
»természetes« (!) hangjukká válik, de természetesen nagyon messzire esik a
természetességtől. Világos, hogy az ilyen erőltetett, mély vagy magas hang már
csak azért is alkalmatlan a modulációra, mert csak egyoldalúan — a mély hang
csakis fölfelé, a magas hang csakis lefelé — modulálható, de nem lévén a
színész természetes hangja, alapjában véve mindig kemény és merev maradt, a
finomabb rezdülések egyáltalában nem érintik. Vannak színészek, akik anélkül,
hogy idegen hangot vennének föl, a szavakban előforduló magánhangzókat az
énekesek módjára megnyújtják, miáltal a beszéd a maga természetes ritmusa és
zenéje helyett éneklő ritmust kap s természetellenessé válik. Hozzájárul az is,
hogy — legkivált a verses darabokban — nagyon sok színész öntudatlanul is,
részben a vers kötöttsége miatt, egy folyton visszatérő ritmus egyhangúságába
ölti a legváltozatosabb ritmusú szöveget. Ez az éneklő modor úgyszólván
évszázadok óta kiírthatatlan az európai színpadokról s Talma felfogása szerint
maradványa és emléke annak a kornak, amikor még a tragédiát részben igazán
énekelték. yszemelynevy Andrieux§6§ szerint a dikciót, illetőleg a színészeket
három osztályba lehet sorolni. Vannak éneklő, kiabáló és beszélő színészek.
Énekelni a legkönnyebb s a színészcsemeték rendszerint ezzel kezdik a
színészetet. A verssort állandóan megfelezik, a sormetszetet kiemelik, a hangot
hol fölemelik, hol meg leejtik s olyan egyhangú kántálást visznek véghez, amely
elviselhetetlen. Megesik ez olyan kész színészekkel is, akik nem érnek rá
szerepüket jól betanulni, ezek is a ritmusra, meg a rímre támaszkodnak s így
akarnak segíteni az — emlékezőtehetségüknek. Ebbe a hibába esnek az olyan
színészek is, akiket szerencsés külsővel és szép hanggal áldott meg a
természet, minélfogva azzal álltatják magukat, hogy a természeti adományok
magukban is elégségesek s hogy alakjukat és hangjukat bámultassák, ok nélkül
hadonásznak és értelmetlenül ordítoznak. Az éneklő színész valamennyi között a
legrosszabb fajta, mert ez a hiba rendszerint arra vall, hogy az illetőnek
nincs esze és nincs szíve. Ha egy fiatal színész két-három esztendei színpadi
gyakorlat után is énekel, bátran ki lehet róla mondani, hogy nincs jövője,
legfeljebb a középszerűségig viheti. Többet várhat az ember attól a színésztől,
aki csak kiabál; mert meglehet, hogy ez a mértéktelenség szellemi és testi kvalitásainak
túltengéséből magyarázható. Az erős indulatok túlerős kitörésekben
jelentkeznek. Az is kétségtelen, hogy a szüntelen és ok nélkül való kiabálás
ostobaságra vall, vagy legalább is gyönge ítélőképességre;. Az okos ember
tudja, hogy minden, ami túlzott, gyengíti a hatást s aki túllő a célon, csakúgy
elhibázta, mint aki innen marad rajta. Szerencsétlenségükre azonban a kiabáló
színészeket a közönség nagyrésze gyakran megtapsolja. A színészt azután
megtéveszti a hatás s a sikeren felbuzdulva, még jobban kiabál. Mindamellett
akadnak, akik utóvégre is betelnek az efajta sikerekkel, mert rájönnek, hogy a
hatásnak sokkal szebb és biztosabb módja: a mértéktartás. yszemelynevy
Quintilianus§6§ beszéli: Valaki egyszer fölolvasott yszemelynevy Julius
Caesar§6§nak, fölöttébb pathetikus hangon: Olvasni akarsz? — mondotta
yszemelynevy Caesar§6§. De hiszen énekelsz. Énekelni akarsz? De hiszen rosszul
énekelsz. yszemelynevy Cicero§6§ szerint a phrygiai szónokok üres, üvöltő
hangon ázsiai módra énekeltek, sőt mi több, yszemelynevy Demosthenes§6§ és
yszemelynevy Aeschines§6§ kölcsönösen szemére vetették egymásnak, hogy nagyon
nyújtják a hangjukat, ami any-nyit jelent, hogy énekeltek egy kissé, ha nem is
éppen úgy, mint a phrygiaiak. Egyébként maga yszemelynevy Cicero§6§ is azt
ajánlja a szónoknak, hogy nyújtsa a hangját, ha megható akar lenni, bár
ugyanabban a fejezetben nagyon helyesen jegyzi meg, hogy a hang modulációi
megfelelnek a lélek megannyi rezdülésének s ehhez képest a tökéletes szónok
mindig azt a hangot fogja megütni, amely megfelel a lelkiállapotnak. Tehát a
meghatottságnak is megvannak a maga hangjai, amelyeket el kell találni s az
csak a rossz szónokok és rossz színészek fogása, ha a hang panaszos
elnyújtásával akarják megtéveszteni a hallgatót. Éneklő és kiabáló színészek
rendszerint azzal védekeznek, hogy a hang emelését vagy nyújtását megkívánja az
érthetőség. Nálunk is unosúntig ismétlik azt a tetszetős szólamot, hogy a
harmadik emeleti néző is megfizette a maga jegyét, jussa van tehát ahhoz, hogy
hallja is a színészt. Kétségtelen, hogy minden szóbeli előadásnak
alkalmazkodnia kell a terem méreteihez és a színjátszás sem hagyhatja figyelmen
kívül a nézőtér akusztikáját, ámde mindén kiírthatatlansága mellett is téves az
a nézet, mely szerint a beszéd érthetősége a hangosságon múlik. Annyi bizonyos,
hogy a színpadon egy tágas nézőtér előtt a színész nem beszélhet úgy, mintha
odahaza, lépésnyi távolságban társalog a vendégével. Ámde ebből nem az
következik, hogy a színész a színpadon lemondhat a finom intonálásokról, a
lehelletszerű pianissimókról, a gyöngéd és halk érzelmek skálájáról. Képzeljünk
el egy zongoravirtuózt, akinek a birodalma csak a mezzofortenál kezdődik, egy
festőt, akinek nem szabad halvány és gyöngéd színeket használnia: mivé lenne a
művészetük? (yszemelynevy Hevesi Sándor dr.§6§)
CSAKKOD 1013500 yszemelynevy Andrieux§6§
yszemelynevy Quintilianus§6§ yszemelynevy Julius Caesar§6§ yszemelynevy
Caesar§6§ yszemelynevy Cicero§6§ yszemelynevy Demosthenes§6§ yszemelynevy
Aeschines§6§ yszemelynevy Cicero§6§ yszemelynevy Hevesi Sándor dr.§6§ https://mek.oszk.hu/08700/08756/html/szocikk/1013500.htm
Ha hibát talál, keressen meg minket:
elit.project.2010s@gmail.com