1050040.htm

Cimszó: Gyulai Pál - Magyar Színművészeti Lexikon (1929-1931, szerk. Schöpflin Aladár)

szemelycimszo

ferfinevcimszo

szuletesievtized: 1825

Szócikk: Gyulai Pál - a legnagyobb magyar kritikus, sz. 1826. elején, Kolozsvárott, meghalt 1909. nov. 9-én, Budapesten. Szülővárosában végezte középiskolai és főiskolai (jog és teológia) tanulmányait, azután fölváltva tanított (a kolozsvári ref. kollégiumban és Pesten) és főúri családokban nevelői meg titkári tisztet viselt. 1855—56-ban külföldi tanulmányútat tett, hosszabb ideig tartózkodott Berlinben és Párizsban; 1858-ban nőül vette Szendrey Máriát, Szendrey Julia húgát s leköltözött Pestről Kolozsvárra. Négy évi tanárkodás után, 1862-ben, Pesten telepedett le; később a ref. gimnáziumban tanított, 1864— 1876. a Színitanodában volt aligazgató és a dramaturgia tanára. 1876-ban a budapesti egyetemén elfoglalta Toldy Ferenc örökét, a magyar irodalomtörténet tanszékét s egy negyedszázadon át mint a bölcsészeti kar legtöbb szeretettel övezett tanára tanította, vezette a jövendő tanárvilágot. Gy. tanári munkásságának eredményei kevésbé szembeötlők, de annál mélyrehatóbbak: egy egész tanárnemzedék, s ő általuk vagy egy félszázad művelt közönsége, tőle kapta irodalmi ízlését: megtanította hallgatóságát megérteni egy-egy műalkotást, fölismerni azt a kapcsolatot, amely a művet a teremtő lélekkel összefűzi és megérezni azokat a finom szépségeket, amelyekben a műalkotások költői értéke határozódik. Ez a negyedszázad jelenti egyszersmind Gy. pályájának zenitjét. Mint az ország legtekintélyesebb folyóiratának, a »Budapesti Szemlének« szerkesztője (1873-tól), az Akadémia első osztályának titkára (1870-től) s a Kisfaludy-Társaság elnöke (1879-től), fokozatosan kezébe gyűjtötte irodalmi életünk legfontosabb szálait, s egyéniségének súlya, szellemének ereje csakhamar irodalmunk vezérévé emelte. Az ifjabb nemzedék időnként pártot ütött ellene, de hatalmát, tekintélyét nem tudta megingatni. A század legvégén, érezvén a ránehezedő évek terhét, lassanként visszavonult, 1899. lemondott a Kisfaludy-Társaság elnöki méltóságáról, 1902. tanári székéről; a »Szemle« szerkesztését s az akadémiai titkárságot azonban 1909. nov. 9-én bekövetkezett haláláig vitte. Méltóságán, állásán megosztoztak utódai, súlyát és tekintélyét azonban nem hagyta örökül senkire. Az övéhez hasonló szerep és jelentőség egyiküknek sem jutott osztályrészül. Olyan szabású egyéniség, mint Gy., nincs ma már, a múltban is kevés volt. Gy. hatásának és jelentőségének titka az ő emberi nagysága: tiszta, fényes jellem volt, a legegyenesebb, legbátrabb, legőszintébb ember korában, olyan nemes és önzetlen, mint senki más az irodalom munkásai között. Gy. lényege szerint író volt: lelkének legnagyobb szükséglete gondolatait és érzéseit írásban közölni embertársaival. S mert a lelke gazdag és differenciált volt, irodalmi munkássága is változatos és sokoldalú s maga Gy. költő és elbeszélő, irodalomtörténetire és esztétikus, kritikus és dramaturg egy személyben. Mint költő, noha kora ifjúságától késő aggkoráig »kebeléhez szorította a lantot«, nem volt termékeny: várta és nem hajszolta az ihletet. Költészetét Petőfiével és Aranyéval hozzák kapcsolatba, nyilván, mert amannak lírájával sokat foglalkozott, Aranyt meg mint embert is mindenkinél jobban szerette. Ez a beállítás téves. Gy. lírájában a maga útjait járta, a maga sajátos hangján énekelte meg családi boldogságát és fájdalmát, egypár gyöngéd, mélyérzésű költeményben (Margit szigetén) s egészen egyéni fölfogással szólaltatta meg hazafias érzéseit: honvédeink hősiességét lírával átitatott zsánerképben dicsőíti (Hadnagy uram), a szabadságharc után porba döntött nemzetét ódával bátorítja (Horatius olvasásakor), s a kiegyezés után sikereitől elkapott magyar tüzét a szatíra gúnyával hűti le (Népszerűség). Verses regénye, a nagyszabású Romhányi, Puskin nyomán, de gyökeres magyar szellemben egy léha, de a szabadságharc viharában megedzett lélek tragédiáját akarta adni — sajnos töredék maradt. Prózai elgeszélései, köztük a legnagyobbszerű, »Egy régi udvarház utolsó gazdája«, a magyar realizmusnak legszebb hajtásai; ez a kis regénye egy emberi élet sorsában egy egész osztály pusztulását szimbolizálja megkapó erővel. Mint tudós analitikus elme volt, ezért esztétikai és irodalomtörténeti munkáiban, a szintézistől tartózkodva, műalkotások fejtegetését és méltatását tűzte ki céljául. Valóban az elemzésben és értékelésbén rejlett ereje s ebben minden elődénél és utódánál nagyobb volt. Még mielőtt egy német elme világgá röpítette az »Umwertung der Werte« jelszavát, Gy. már elvégezte ezt a magyar irodalomra vonatkozólag: revízió alá vévén irodalomtörténetünknek közkeletű, Toldy Ferenctől származó értékítéleteit, az egyes művek és írói egyéniségek művészi elemzése alapján mindegyiknek megállapította igazi értékét és kijelölte helyüket az irodalmi fejlődésben. Amihez remek emlékbeszédeiben (legszebb az Arany Jánosról szóló), tanulmányaiban, könyveiben (Vörösmarty életrajza, Katona és Bánk bánja) hozzányúlt, azt maradandóan elintézte. De — és ez nem kisebb érdeme — előadásának művészetével az irodalomtörténetet kiemelte a szaktudománynak szárazságából s azt az egész nemzet számára hozzáférhetővé, nemzeti kinccsé, egyben nemzeti diszciplínává tette. Munkásságának legismertebb fele s talán legnagyobb hatású kritikusi tevékenysége. Erre predesztinálta már lelki berendezése: egyfelől fejlett szépérzéke, boncoló és biráló hajlama, biztos ítélete, másfelől erkölcsi bátorsága, meg nem alkuvó természete. De tehetségét komoly munkával is fejlesztette, inkább intenzív, mint extenzív tanulmányokkal (legnagyobb hatással Planche Gusztáv, a »Revue de deux Monde« kritikusa és Kemény Zsigmond voltak reá) s a világirodalom jól megválasztott remekeibe, kivált Shakespeare és Arany költészetébe való elmélyedéssel. Elvétve már egészen ifjan, a 40-es évek elején is írt bírálatokat, de rendszeres kritikai tevékenységét 1850-ben indította meg a Petőfi-utánzók sekélyes irányát ostorozva, folytatta »Petőfi Sándor és lírai költészetünk« c. tanulmányával (1854.) és a »Szépirodalmi Szemle« c. összefoglaló kritikájával (1855.). Innen kezdve egy félszázadon át állandó figyelemmel kisérte a magyar irodalom fejlődését, különös kedvvel a drámairodalom legújabb jelenségeit bírálva. Drámabírálatai ennek a fajnak legértékesebb képviselői, egyrészt azért, mert Vörösmarty hagyományát folytatva nagy gondot fordít a színészi játék elemzésére és bírálatára s ebben csodálatos érzékkel mutat rá a hazai és külföldi színészek művészetének finomságaira, másrészt mert az egyes drámaírók sajátosságainak fejtegetéséből fölemelkedett egyetemes érvényű poétikai és esztétikai tanítások megállapításáig, — legértékesebb eredménye a tragikum lényegének megállapítása. Nem volt népszerű kritikus: tisztelték ugyan, de rettegtek tőle, annál inkább, mert erős meggyőződésű ember és harcias temperamentum volt s örömmel kapott az alkalmon, hogy a kritikái ellen fölzudulóűvészt, írót, színészt, sőt színésznőt is, elméjének félelmes erejével polémiában porba sujtsa. Ítélete egyébként is szigorú volt. A világirodalom nagyjain s a magyar klasszikusokon finomodott ízlése élessé tette szemét, mélyrehatóvá pillantását: irodalmunk jelenségeit a külföld remekeihez mérve, magas szempontokból ítélt. Még Petőfit is bírálta s csak egy Arany volt, akihez minden téren csodálattal fordult. Az irodalmat nem művészi játéknak nézte, hanem komoly, szent dolognak, ezért a művészet örök normáinak megbecsülését és tiszta erkölcsi levegőt követelt minden műalkotástól. Irodalmi álláspontja a művészi realizmus volt s a regény és dráma világában a lélekrajzot beesülte mindenek fölött. Ez magyarázza közismert álláspontját Jókaival szemben. De bármilyen szigorúan bírálta Jókait, nagy elbeszélő művészetét ismételten elismerte. Ítéleteiben mindig a meggyőződés vezette. Csak azt írta le, amit igaznak tartott s teljes őszinteséggel; hogy a közvéleményt tolmácsolja-e, vagy ezrek ítéletével száll szembe, azzal nem törődött. S mivel nemcsak mély elme volt, hanem kitűnő stiliszta is, aki kristálytisztán fogalmazva gondolatait, mindig rávillantott a lényegre s a konkrét példákon át a művészi alkotás törvényeit is megismertette a közönséggel: az sokat tanult tőle. De tanult az íróvilág is, így Gy. egyike azon igen kevésszámú kritikusunknak, akinek munkássága nem merült ki az elemzésben és bírálatban, hanem kritikáival alkotó munkát is végzett. (Császár Elemér.)

Ez a címszó a Magyar Színművészeti Lexikonban (1929-1931, szerk. Schöpflin Aladár) található. A felismertetett és korrektúrázott szövegben előfordulhatnak még hibák, úgyhogy a szócikk pontos szövegének és külalakjának megtekintéséhez nyissa meg a digitalizált oldalképet!

https://mek.oszk.hu/08700/08756/html//II/szin_II.0209.pdf

Az itt olvasható változat forrása: B Kádár Zsuzsanna: Az 1929-31-es színművészeti lexikon adatbázisa. (Szociológiai dolgozatok No. 8., sorozatszerkesztő Nagy Péter Tibor, WJLF, Budapest, 2013) Készült a Wesley Egyház- és Vallásszociológiai Kutatóközpont „19-20. századi magyar elitek" c. kutatás (kutatásvezető Nagy Péter Tibor) keretében folyó "Az 1929-1931-ben Schöpflin Aladár szerkesztésében megjelent Magyar Színművészeti Lexikon internetes változata" c projekt keretében. Projektvezető, szerkesztő: B. Kádár Zsuzsanna

A szöveg kódokkal ellátott változata: Az adatbázis kódja: 1357986421928

HETJEGYUSORSZAM 1050040 Gyulai Pál a legnagyobb magyar kritikus, sz. yszuletesevey 1826§22§. elején, ytelepulesy Kolozsvár§2§ott, meghalt yevszamy 1909§20§. nov. 9-én, ytelepulesy Budapest§2§en. Szülővárosában végezte középiskolai és főiskolai (jog és teológia) tanulmányait, azután fölváltva tanított (a ytelepulesy kolozsvár§2§i ref. kollégiumban és Pesten) és főúri családokban nevelői meg titkári tisztet viselt. yevszamy 1855§20§—56-ban külföldi tanulmányútat tett, hosszabb ideig tartózkodott ytelepulesy Berlin§2§ben és ytelepulesy Párizs§2§ban; yevszamy 1858§20§-ban nőül vette yszemelynevy Szendrey Máriá§6§t, yszemelynevy Szendrey Julia§6§ húgát s leköltözött Pestről ytelepulesy Kolozsvár§2§ra. Négy évi tanárkodás után, yevszamy 1862§20§-ben, Pesten telepedett le; később a ref. gimnáziumban tanított, yevszamy 1864§20§— yevszamy 1876§20§. a yintezmenyy Színitanodá§8§ban volt aligazgató és a dramaturgia tanára. yevszamy 1876§20§-ban a ytelepulesy budapest§2§i egyetemén elfoglalta yszemelynevy Toldy Ferenc§6§ örökét, a magyar irodalomtörténet tanszékét s egy negyedszázadon át mint a bölcsészeti kar legtöbb szeretettel övezett tanára tanította, vezette a jövendő tanárvilágot. Gy. tanári munkásságának eredményei kevésbé szembeötlők, de annál mélyrehatóbbak: egy egész tanárnemzedék, s ő általuk vagy egy félszázad művelt közönsége, tőle kapta irodalmi ízlését: megtanította hallgatóságát megérteni egy-egy műalkotást, fölismerni azt a kapcsolatot, amely a művet a teremtő lélekkel összefűzi és megérezni azokat a finom szépségeket, amelyekben a műalkotások költői értéke határozódik. Ez a negyedszázad jelenti egyszersmind Gy. pályájának zenitjét. Mint az ország legtekintélyesebb folyóiratának, a »yintezmenyy Budapesti Szemlé§8§nek« szerkesztője (yevszamy 1873§20§-tól), az yintezmenyy Akadémia§8§ első osztályának titkára (yevszamy 1870§20§-től) s a yintezmenyy Kisfaludy-Társaság§8§ elnöke (yevszamy 1879§20§-től), fokozatosan kezébe gyűjtötte irodalmi életünk legfontosabb szálait, s egyéniségének súlya, szellemének ereje csakhamar irodalmunk vezérévé emelte. Az ifjabb nemzedék időnként pártot ütött ellene, de hatalmát, tekintélyét nem tudta megingatni. A század legvégén, érezvén a ránehezedő évek terhét, lassanként visszavonult, yevszamy 1899§20§. lemondott a yintezmenyy Kisfaludy-Társaság§8§ elnöki méltóságáról, yevszamy 1902§20§. tanári székéről; a »yintezmenyy Szemle§8§« szerkesztését s az akadémiai titkárságot azonban yevszamy 1909§20§. nov. 9-én bekövetkezett haláláig vitte. Méltóságán, állásán megosztoztak utódai, súlyát és tekintélyét azonban nem hagyta örökül senkire. Az övéhez hasonló szerep és jelentőség egyiküknek sem jutott osztályrészül. Olyan szabású egyéniség, mint Gy., nincs ma már, a múltban is kevés volt. Gy. hatásának és jelentőségének titka az ő emberi nagysága: tiszta, fényes jellem volt, a legegyenesebb, legbátrabb, legőszintébb ember korában, olyan nemes és önzetlen, mint senki más az irodalom munkásai között. Gy. lényege szerint író volt: lelkének legnagyobb szükséglete gondolatait és érzéseit írásban közölni embertársaival. S mert a lelke gazdag és differenciált volt, irodalmi munkássága is változatos és sokoldalú s maga Gy. költő és elbeszélő, irodalomtörténetire és esztétikus, kritikus és dramaturg egy személyben. Mint költő, noha kora ifjúságától késő aggkoráig »kebeléhez szorította a lantot«, nem volt termékeny: várta és nem hajszolta az ihletet. Költészetét yszemelynevy Petőfi§6§ével és yszemelynevy Arany§6§éval hozzák kapcsolatba, nyilván, mert amannak lírájával sokat foglalkozott, yszemelynevy Arany§6§t meg mint embert is mindenkinél jobban szerette. Ez a beállítás téves. Gy. lírájában a maga útjait járta, a maga sajátos hangján énekelte meg családi boldogságát és fájdalmát, egypár gyöngéd, mélyérzésű költeményben (ycimy Margit szigetén§10§) s egészen egyéni fölfogással szólaltatta meg hazafias érzéseit: honvédeink hősiességét lírával átitatott zsánerképben dicsőíti (ycimy Hadnagy uram§10§), a szabadságharc után porba döntött nemzetét ódával bátorítja (ycimy Horatius olvasásakor§10§), s a kiegyezés után sikereitől elkapott magyar tüzét a szatíra gúnyával hűti le (ycimy Népszerűség§10§). Verses regénye, a nagyszabású yszemelynevy Romhányi§6§, yszemelynevy Puskin§6§ nyomán, de gyökeres magyar szellemben egy léha, de a szabadságharc viharában megedzett lélek tragédiáját akarta adni — sajnos töredék maradt. Prózai elgeszélései, köztük a legnagyobbszerű, »ycimy Egy régi udvarház utolsó gazdája§10§«, a magyar realizmusnak legszebb hajtásai; ez a kis regénye egy emberi élet sorsában egy egész osztály pusztulását szimbolizálja megkapó erővel. Mint tudós analitikus elme volt, ezért esztétikai és irodalomtörténeti munkáiban, a szintézistől tartózkodva, műalkotások fejtegetését és méltatását tűzte ki céljául. Valóban az elemzésben és értékelésbén rejlett ereje s ebben minden elődénél és utódánál nagyobb volt. Még mielőtt egy ynemzetisegy német§4§ elme világgá röpítette az »Umwertung der Werte« jelszavát, Gy. már elvégezte ezt a magyar irodalomra vonatkozólag: revízió alá vévén irodalomtörténetünknek közkeletű, yszemelynevy Toldy Ferenc§6§től származó értékítéleteit, az egyes művek és írói egyéniségek művészi elemzése alapján mindegyiknek megállapította igazi értékét és kijelölte helyüket az irodalmi fejlődésben. Amihez remek emlékbeszédeiben (legszebb az yszemelynevy Arany János§6§ról szóló), tanulmányaiban, könyveiben (yszemelynevy Vörösmarty§6§ életrajza, yszemelynevy Katona§6§ és ycimy Bánk bán§10§ja) hozzányúlt, azt maradandóan elintézte. De — és ez nem kisebb érdeme — előadásának művészetével az irodalomtörténetet kiemelte a szaktudománynak szárazságából s azt az egész nemzet számára hozzáférhetővé, nemzeti kinccsé, egyben nemzeti diszciplínává tette. Munkásságának legismertebb fele s talán legnagyobb hatású kritikusi tevékenysége. Erre predesztinálta már lelki berendezése: egyfelől fejlett szépérzéke, boncoló és biráló hajlama, biztos ítélete, másfelől erkölcsi bátorsága, meg nem alkuvó természete. De tehetségét komoly munkával is fejlesztette, inkább intenzív, mint extenzív tanulmányokkal (legnagyobb hatással yszemelynevy Planche Gusztáv§6§, a »yintezmenyy Revue de deux Monde§8§« kritikusa és yszemelynevy Kemény Zsigmond§6§ voltak reá) s a világirodalom jól megválasztott remekeibe, kivált yszemelynevy Shakespeare§6§ és yszemelynevy Arany§6§ költészetébe való elmélyedéssel. Elvétve már egészen ifjan, a 40-es évek elején is írt bírálatokat, de rendszeres kritikai tevékenységét yevszamy 1850§20§-ben indította meg a yszemelynevy Petőfi§6§-utánzók sekélyes irányát ostorozva, folytatta »ycimy Petőfi Sándor és lírai költészetünk§10§« c. tanulmányával (yevszamy 1854§20§.) és a »yintezmenyy Szépirodalmi Szemle§8§« c. összefoglaló kritikájával (yevszamy 1855§20§.). Innen kezdve egy félszázadon át állandó figyelemmel kisérte a magyar irodalom fejlődését, különös kedvvel a drámairodalom legújabb jelenségeit bírálva. Drámabírálatai ennek a fajnak legértékesebb képviselői, egyrészt azért, mert yszemelynevy Vörösmarty§6§ hagyományát folytatva nagy gondot fordít a színészi játék elemzésére és bírálatára s ebben csodálatos érzékkel mutat rá a hazai és külföldi színészek művészetének finomságaira, másrészt mert az egyes drámaírók sajátosságainak fejtegetéséből fölemelkedett egyetemes érvényű poétikai és esztétikai tanítások megállapításáig, — legértékesebb eredménye a tragikum lényegének megállapítása. Nem volt népszerű kritikus: tisztelték ugyan, de rettegtek tőle, annál inkább, mert erős meggyőződésű ember és harcias temperamentum volt s örömmel kapott az alkalmon, hogy a kritikái ellen fölzudulóűvészt, írót, színészt, sőt színésznőt is, elméjének félelmes erejével polémiában porba sujtsa. Ítélete egyébként is szigorú volt. A világirodalom nagyjain s a magyar klasszikusokon finomodott ízlése élessé tette szemét, mélyrehatóvá pillantását: irodalmunk jelenségeit a külföld remekeihez mérve, magas szempontokból ítélt. Még yszemelynevy Petőfi§6§t is bírálta s csak egy yszemelynevy Arany§6§ volt, akihez minden téren csodálattal fordult. Az irodalmat nem művészi játéknak nézte, hanem komoly, szent dolognak, ezért a művészet örök normáinak megbecsülését és tiszta erkölcsi levegőt követelt minden műalkotástól. Irodalmi álláspontja a művészi realizmus volt s a regény és dráma világában a lélekrajzot beesülte mindenek fölött. Ez magyarázza közismert álláspontját yszemelynevy Jókai§6§val szemben. De bármilyen szigorúan bírálta yszemelynevy Jókai§6§t, nagy elbeszélő művészetét ismételten elismerte. Ítéleteiben mindig a meggyőződés vezette. Csak azt írta le, amit igaznak tartott s teljes őszinteséggel; hogy a közvéleményt tolmácsolja-e, vagy ezrek ítéletével száll szembe, azzal nem törődött. S mivel nemcsak mély elme volt, hanem kitűnő stiliszta is, aki kristálytisztán fogalmazva gondolatait, mindig rávillantott a lényegre s a konkrét példákon át a művészi alkotás törvényeit is megismertette a közönséggel: az sokat tanult tőle. De tanult az íróvilág is, így Gy. egyike azon igen kevésszámú kritikusunknak, akinek munkássága nem merült ki az elemzésben és bírálatban, hanem kritikáival alkotó munkát is végzett. (yszemelynevy Császár Elemér§6§.)

CSAKKOD 1050040 yszemelynevy Gyulai Pál§6§ yszuletesevtizedy 182§32§ ytelepulesy Kolozsvár§2§ yevtizedy 190§30§ ytelepulesy Budapest§2§ ytelepulesy kolozsvár§2§ yevtizedy 185§30§ ytelepulesy Berlin§2§ ytelepulesy Párizs§2§ yevtizedy 185§30§ yszemelynevy Szendrey Mária§6§ yszemelynevy Szendrey Julia§6§ ytelepulesy Kolozsvár§2§ yevtizedy 186§30§ yevtizedy 186§30§ yevtizedy 187§30§ yintezmenyy Színitanoda§8§ yevtizedy 187§30§ ytelepulesy budapest§2§ yszemelynevy Toldy Ferenc§6§ yintezmenyy Budapesti Szemle§8§ yevtizedy 187§30§ yintezmenyy Akadémia§8§ yevtizedy 187§30§ yintezmenyy Kisfaludy-Társaság§8§ yevtizedy 187§30§ yevtizedy 189§30§ yintezmenyy Kisfaludy-Társaság§8§ yevtizedy 190§30§ yintezmenyy Szemle§8§ yevtizedy 190§30§ yszemelynevy Petőfi§6§ yszemelynevy Arany§6§ yszemelynevy Arany§6§ ycimy Margit szigetén§10§ ycimy Hadnagy uram§10§ ycimy Horatius olvasásakor§10§ ycimy Népszerűség§10§ yszemelynevy Romhányi§6§ yszemelynevy Puskin§6§ ycimy Egy régi udvarház utolsó gazdája§10§ ynemzetisegy német§4§ yszemelynevy Toldy Ferenc§6§ yszemelynevy Arany János§6§ yszemelynevy Vörösmarty§6§ yszemelynevy Katona§6§ ycimy Bánk bán§10§ yszemelynevy Planche Gusztáv§6§ yintezmenyy Revue de deux Monde§8§ yszemelynevy Kemény Zsigmond§6§ yszemelynevy Shakespeare§6§ yszemelynevy Arany§6§ yevtizedy 185§30§ yszemelynevy Petőfi§6§ ycimy Petőfi Sándor és lírai költészetünk§10§ yevtizedy 185§30§ yintezmenyy Szépirodalmi Szemle§8§ yevtizedy 185§30§ yszemelynevy Vörösmarty§6§ yszemelynevy Petőfi§6§ yszemelynevy Arany§6§ yszemelynevy Jókai§6§ yszemelynevy Jókai§6§ yszemelynevy Császár Elemér§6§ https://mek.oszk.hu/08700/08756/html/szocikk/1050040.htm

Ha hibát talál, keressen meg minket: elit.project.2010s@gmail.com