Címszó: Beszéd - Magyar Színművészeti Lexikon (1929-1931, szerk. Schöpflin Aladár)

 

Szócikktípus:

SZINHAZIFOGALOM

NEMSZEMELYNEV

 

 

A szócikk eredeti képe megtekinthető:

https://mek.oszk.hu/08700/08756/html/I/szin_I.0218.pdf
https://mek.oszk.hu/08700/08756/html/I/szin_I.0218.png

 

Az itt olvasható változat forrása: B Kádár Zsuzsanna - Nagy Péter Tibor: Az 1929-31-es színművészeti lexikon adatbázisa. (Szociológiai dolgozatok No. 8., WJLF, Budapest, 2017) Készült a Wesley Egyház- és Vallásszociológiai Kutatóközpont 19-21. századi magyar elitek c. kutatása keretében.

https://mek.oszk.hu/08700/08756/html/szocikk/w/21/21356.htm

Az adatbázis kódja: 1357986421928

 

A szócikk három változatban található meg az oldalon. Legfelül linkekkel kiegészítve; középen, apróbetűvel a keresőmotort szolgáló technikai változat; legalul pedig az eredeti 1929-31-es szöveg.

 

A szöveg linkekkel ellátott változata:

 

 

Beszéd

 

Ugyanígy kezdődő szócikkek: https://mek.oszk.hu/08700/08756/html/szocikk/e/521356.htm

 

Szócikk: Beszéd (A színész beszéde) A színpadi beszédre vonatkozólag van egy elv, amely a legigazibb színészi paradoxok közül való. A színésznek annyira be kell tanulnia szerepszövegét, hogy a színpadon azt az illúziót keltse, mintha sohasem tanulta volna, hanem a szavak abban a pillanatbán törnének föl a lelkéből s az ő legsajátabb szavai volnának. Ezt a közvetlenséget (e magyar szó kitűnően fejezi ki, hogy a színész és szöveg között nincs semmi válaszfal, tehát semmi betanultság, semmi mesterkéltség), némely színész nagyon olcsó módon éri el. Tudniillik csakugyan nem tanulja meg szerepét. Ilyenkor a rögtönzéshez fordul, vagy ahogy színpadi nyelven szokták mondani: stilizál s esetleg önkénytelenül közvetlenül is hat, de viszont akárhányszor megesik, hogy a rögtönzés kisül s kizökkenti a nézőt az illúzióból, mert nem az alakot látjuk többé, hanem a színészt, aki ügyesen tudott magán segíteni. A színészek azt a momentumot, hogy a betanult szerepet valóban el is sajátították, tehát, hogy a költő szavai átmentek a vérükbe, azzal fejezik ki, hogy: megérett a szerep. Vannak természetesen színészek, akik a szerepérés küszöbén túl sem beszélnek a színpadon, hanem előadnak, magyaráznak, vagy szónokolnak. Az a színész, aki előad, magyaráz, vagy szónokol, kívül helyezi magát a szerepen, megkülönbözteti magát tőle, idegenné válik hozzá. Az »előadó« összecseréli a színpadot a pódiummal, a »magyarázó« színész a kathedrával, a »szónokló« színész a szószékkel. A természetes színpadi beszéd a hangmodulációk végtelen gazdagságában áll, amely viszont nem egyéb, mint a szó összes lélektani előzményeinek és vonatkozásainak hangbeli kifejezése; szóval nemcsak az, ami a szavak fölszínén fénylik, hanem ami a sorok között dereng. A hangmoduláció körül nagy bajok vannak a színpadon, mert a színészek egy igen nagy része fonákul műveli ki a hangját, éppen úgy, mint az énekeseknek is javarésze. Az a céljuk ugyanis, hogy tömörebb, zengőbb hangot hallassanak, mint aminővel a természet megáldotta őket s fölvesznek egy hangot, mely nem az ő természetes középhangjaiknak egy felső vagy alsó modulációja, hanem egy úgynevezett gégehang, amely mint már a neve is mutatja, nem a mellből jön, tehát erőltetett, csinált, mesterkélt és modulációkra éppenséggel nem alkalmas. A hang modulálásának lehetősége ugyanis a hang három fekvésének természetes váltakozásában re­lik. Már most vannak színészek, akik alaphangjukat, mely mindenkinél a hang középfekvése, áthelyezik a mélybe vagy a magasba. Tehát állandóan vagy egy mély, tompa, pincehangon beszélnek, vagy pedig egy erőltetett magas, vagyis fejhangon, mely lassankint a szokás révén »természetes« (!) hangjukká válik, de természetesen nagyon messzire esik a természetességtől. Világos, hogy az ilyen erőltetett, mély vagy magas hang már csak azért is alkalmatlan a modulációra, mert csak egyoldalúan — a mély hang csakis fölfelé, a magas hang csakis lefelé — modulálható, de nem lévén a színész természetes hangja, alapjában véve mindig kemény és merev maradt, a finomabb rezdülések egyáltalában nem érintik. Vannak színészek, akik anélkül, hogy idegen hangot vennének föl, a szavakban előforduló magánhangzókat az énekesek módjára megnyújtják, miáltal a beszéd a maga természetes ritmusa és zenéje helyett éneklő ritmust kap s természetellenessé válik. Hozzájárul az is, hogy — legkivált a verses darabokban — nagyon sok színész öntudatlanul is, részben a vers kötöttsége miatt, egy folyton visszatérő ritmus egyhangúságába ölti a legváltozatosabb ritmusú szöveget. Ez az éneklő modor úgyszólván évszázadok óta kiírthatatlan az európai színpadokról s Talma felfogása szerint maradványa és emléke annak a kornak, amikor még a tragédiát részben igazán énekelték. Andrieux (személy) szerint a dikciót, illetőleg a színészeket három osztályba lehet sorolni. Vannak éneklő, kiabáló és beszélő színészek. Énekelni a legkönnyebb s a színész­csemeték rendszerint ezzel kezdik a színészetet. A verssort állandóan megfelezik, a sormetszetet kiemelik, a hangot hol fölemelik, hol meg leejtik s olyan egyhangú kántálást visznek véghez, amely elviselhetetlen. Megesik ez olyan kész színészekkel is, akik nem érnek rá szerepüket jól betanulni, ezek is a ritmusra, meg a rímre támaszkodnak s így akarnak segíteni az — emlékezőtehetségüknek. Ebbe a hibába esnek az olyan színészek is, akiket szerencsés külsővel és szép hanggal áldott meg a természet, minélfogva azzal álltatják magukat, hogy a természeti adományok magukban is elégségesek s hogy alakjukat és hangjukat bámultassák, ok nélkül hadonásznak és értelmetlenül ordítoznak. Az éneklő színész valamennyi között a legrosszabb fajta, mert ez a hiba rendszerint arra vall, hogy az illetőnek nincs esze és nincs szíve. Ha egy fiatal színész két-három esztendei színpadi gyakorlat után is énekel, bátran ki lehet róla mondani, hogy nincs jövője, legfeljebb a középszerűségig viheti. Többet várhat az ember attól a színésztől, aki csak kiabál; mert meglehet, hogy ez a mértéktelenség szellemi és testi kvalitásainak túltengéséből magyarázható. Az erős indulatok túlerős kitörésekben jelentkeznek. Az is kétségtelen, hogy a szüntelen és ok nélkül való kiabálás ostobaságra vall, vagy legalább is gyönge ítélőképességre;. Az okos ember tudja, hogy minden, ami túlzott, gyengíti a hatást s aki túllő a célon, csakúgy elhibázta, mint aki innen marad rajta. Szerencsétlenségükre azonban a kiabáló színészeket a közönség nagyrésze gyakran megtapsolja. A színészt azután megtéveszti a hatás s a sikeren felbuzdulva, még jobban kiabál. Mindamellett akadnak, akik utóvégre is betelnek az efajta sikerekkel, mert rájönnek, hogy a hatásnak sokkal szebb és biztosabb módja: a mértéktartás. Quintilianus (személy) beszéli: Valaki egyszer fölolvasott Julius Caesarnak, (személy) (információ)  fölöttébb pathetikus hangon: Olvasni akarsz? — mondotta Caesar. (személy) De hiszen énekelsz. Énekelni akarsz? De hiszen rosszul énekelsz. Cicero (személy) szerint a phrygiai szónokok üres, üvöltő hangon ázsiai módra énekeltek, sőt mi több, Demosthenes (személy) és Aeschines (személy) kölcsönösen szemére vetették egymásnak, hogy nagyon nyújtják a hangjukat, ami any-nyit jelent, hogy énekeltek egy kissé, ha nem is éppen úgy, mint a phrygiaiak. Egyébként maga Cicero (személy) is azt ajánlja a szónoknak, hogy nyújtsa a hangját, ha megható akar lenni, bár ugyanabban a fejezetben nagyon helyesen jegyzi meg, hogy a hang modulációi megfelelnek a lélek megannyi rezdülésének s ehhez képest a tökéletes szónok mindig azt a hangot fogja megütni, amely megfelel a lelkiállapotnak. Tehát a meghatottságnak is megvannak a maga hangjai, amelyeket el kell találni s az csak a rossz szónokok és rossz színészek fogása, ha a hang panaszos elnyújtásával akarják megtéveszteni a hallgatót. Éneklő és kiabáló színészek rendszerint azzal védekeznek, hogy a hang emelését vagy nyújtását megkívánja az érthetőség. Nálunk is unosúntig ismétlik azt a tetszetős szólamot, hogy a harmadik emeleti néző is megfizette a maga jegyét, jussa van tehát ahhoz, hogy hallja is a színészt. Kétségtelen, hogy minden szóbeli előadásnak alkalmazkodnia kell a terem méreteihez és a színjátszás sem hagy­hatja figyelmen kívül a nézőtér akusztiká­ját, ámde mindén kiírthatatlansága mel­lett is téves az a nézet, mely szerint a beszéd érthetősége a hangosságon múlik. Annyi bizonyos, hogy a színpadon egy tágas nézőtér előtt a színész nem beszélhet úgy, mintha odahaza, lépésnyi távolságban társalog a vendégével. Ámde ebből nem az következik, hogy a színész a színpadon lemondhat a finom intonálásokról, a lehelletszerű pianissimókról, a gyöngéd és halk érzelmek skálájáról. Képzeljünk el egy zongoravirtuózt, akinek a birodalma csak a mezzofortenál kezdődik, egy festőt, akinek nem szabad halvány és gyöngéd színeket használnia: mivé lenne a művészetük? (Hevesi Sándor dr.) (személy) (információ)  szin_I.0218.pdf I

 

 

Adatbázisszerű megjelenés

xcímszó Beszéd címszóvég 21356 Szócikk: Beszéd (A színész beszéde) A színpadi beszédre vonatkozólag van egy elv, amely a legigazibb színészi paradoxok közül való. A színésznek annyira be kell tanulnia szerepszövegét, hogy a színpadon azt az illúziót keltse, mintha sohasem tanulta volna, hanem a szavak abban a pillanatbán törnének föl a lelkéből s az ő legsajátabb szavai volnának. Ezt a közvetlenséget (e magyar szó kitűnően fejezi ki, hogy a színész és szöveg között nincs semmi válaszfal, tehát semmi betanultság, semmi mesterkéltség), némely színész nagyon olcsó módon éri el. Tudniillik csakugyan nem tanulja meg szerepét. Ilyenkor a rögtönzéshez fordul, vagy ahogy színpadi nyelven szokták mondani: stilizál s esetleg önkénytelenül közvetlenül is hat, de viszont akárhányszor megesik, hogy a rögtönzés kisül s kizökkenti a nézőt az illúzióból, mert nem az alakot látjuk többé, hanem a színészt, aki ügyesen tudott magán segíteni. A színészek azt a momentumot, hogy a betanult szerepet valóban el is sajátították, tehát, hogy a költő szavai átmentek a vérükbe, azzal fejezik ki, hogy: megérett a szerep. Vannak természetesen színészek, akik a szerepérés küszöbén túl sem beszélnek a színpadon, hanem előadnak, magyaráznak, vagy szónokolnak. Az a színész, aki előad, magyaráz, vagy szónokol, kívül helyezi magát a szerepen, megkülönbözteti magát tőle, idegenné válik hozzá. Az »előadó« összecseréli a színpadot a pódiummal, a »magyarázó« színész a kathedrával, a »szónokló« színész a szószékkel. A természetes színpadi beszéd a hangmodulációk végtelen gazdagságában áll, amely viszont nem egyéb, mint a szó összes lélektani előzményeinek és vonatkozásainak hangbeli kifejezése; szóval nemcsak az, ami a szavak fölszínén fénylik, hanem ami a sorok között dereng. A hangmoduláció körül nagy bajok vannak a színpadon, mert a színészek egy igen nagy része fonákul műveli ki a hangját, éppen úgy, mint az énekeseknek is javarésze. Az a céljuk ugyanis, hogy tömörebb, zengőbb hangot hallassanak, mint aminővel a természet megáldotta őket s fölvesznek egy hangot, mely nem az ő természetes középhangjaiknak egy felső vagy alsó modulációja, hanem egy úgynevezett gégehang, amely mint már a neve is mutatja, nem a mellből jön, tehát erőltetett, csinált, mesterkélt és modulációkra éppenséggel nem alkalmas. A hang modulálásának lehetősége ugyanis a hang három fekvésének természetes váltakozásában re­lik. Már most vannak színészek, akik alaphangjukat, mely mindenkinél a hang középfekvése, áthelyezik a mélybe vagy a magasba. Tehát állandóan vagy egy mély, tompa, pincehangon beszélnek, vagy pedig egy erőltetett magas, vagyis fejhangon, mely lassankint a szokás révén »természetes« (!) hangjukká válik, de természetesen nagyon messzire esik a természetességtől. Világos, hogy az ilyen erőltetett, mély vagy magas hang már csak azért is alkalmatlan a modulációra, mert csak egyoldalúan — a mély hang csakis fölfelé, a magas hang csakis lefelé — modulálható, de nem lévén a színész természetes hangja, alapjában véve mindig kemény és merev maradt, a finomabb rezdülések egyáltalában nem érintik. Vannak színészek, akik anélkül, hogy idegen hangot vennének föl, a szavakban előforduló magánhangzókat az énekesek módjára megnyújtják, miáltal a beszéd a maga természetes ritmusa és zenéje helyett éneklő ritmust kap s természetellenessé válik. Hozzájárul az is, hogy — legkivált a verses darabokban — nagyon sok színész öntudatlanul is, részben a vers kötöttsége miatt, egy folyton visszatérő ritmus egyhangúságába ölti a legváltozatosabb ritmusú szöveget. Ez az éneklő modor úgyszólván évszázadok óta kiírthatatlan az európai színpadokról s Talma felfogása szerint maradványa és emléke annak a kornak, amikor még a tragédiát részben igazán énekelték. Andrieux yszemelynevy andrieux yszemelynevy Andrieux yszemelynevy andrieux yszemelynevy yszemelynevy Andrieux yszemelynevy ykodvegy szerint a dikciót, illetőleg a színészeket három osztályba lehet sorolni. Vannak éneklő, kiabáló és beszélő színészek. Énekelni a legkönnyebb s a színész­csemeték rendszerint ezzel kezdik a színészetet. A verssort állandóan megfelezik, a sormetszetet kiemelik, a hangot hol fölemelik, hol meg leejtik s olyan egyhangú kántálást visznek véghez, amely elviselhetetlen. Megesik ez olyan kész színészekkel is, akik nem érnek rá szerepüket jól betanulni, ezek is a ritmusra, meg a rímre támaszkodnak s így akarnak segíteni az — emlékezőtehetségüknek. Ebbe a hibába esnek az olyan színészek is, akiket szerencsés külsővel és szép hanggal áldott meg a természet, minélfogva azzal álltatják magukat, hogy a természeti adományok magukban is elégségesek s hogy alakjukat és hangjukat bámultassák, ok nélkül hadonásznak és értelmetlenül ordítoznak. Az éneklő színész valamennyi között a legrosszabb fajta, mert ez a hiba rendszerint arra vall, hogy az illetőnek nincs esze és nincs szíve. Ha egy fiatal színész két-három esztendei színpadi gyakorlat után is énekel, bátran ki lehet róla mondani, hogy nincs jövője, legfeljebb a középszerűségig viheti. Többet várhat az ember attól a színésztől, aki csak kiabál; mert meglehet, hogy ez a mértéktelenség szellemi és testi kvalitásainak túltengéséből magyarázható. Az erős indulatok túlerős kitörésekben jelentkeznek. Az is kétségtelen, hogy a szüntelen és ok nélkül való kiabálás ostobaságra vall, vagy legalább is gyönge ítélőképességre;. Az okos ember tudja, hogy minden, ami túlzott, gyengíti a hatást s aki túllő a célon, csakúgy elhibázta, mint aki innen marad rajta. Szerencsétlenségükre azonban a kiabáló színészeket a közönség nagyrésze gyakran megtapsolja. A színészt azután megtéveszti a hatás s a sikeren felbuzdulva, még jobban kiabál. Mindamellett akadnak, akik utóvégre is betelnek az efajta sikerekkel, mert rájönnek, hogy a hatásnak sokkal szebb és biztosabb módja: a mértéktartás. Quintilianus yszemelynevy quintilianus yszemelynevy Quintilianus yszemelynevy quintilianus yszemelynevy yszemelynevy Quintilianus yszemelynevy ykodvegy beszéli: Valaki egyszer fölolvasott Julius Caesarnak, yszemelynevy julius caesar yszemelynevy Julius Caesar yszemelynevy julius yszemelynevy caesar yszemelynevy yszemelynevy Julius yszemelynevy Caesar yszemelynevy ykodvegy fölöttébb pathetikus hangon: Olvasni akarsz? — mondotta Caesar. yszemelynevy caesar yszemelynevy Caesar yszemelynevy caesar yszemelynevy yszemelynevy Caesar yszemelynevy ykodvegy De hiszen énekelsz. Énekelni akarsz? De hiszen rosszul énekelsz. Cicero yszemelynevy cicero yszemelynevy Cicero yszemelynevy cicero yszemelynevy yszemelynevy Cicero yszemelynevy ykodvegy szerint a phrygiai szónokok üres, üvöltő hangon ázsiai módra énekeltek, sőt mi több, Demosthenes yszemelynevy demosthenes yszemelynevy Demosthenes yszemelynevy demosthenes yszemelynevy yszemelynevy Demosthenes yszemelynevy ykodvegy és Aeschines yszemelynevy aeschines yszemelynevy Aeschines yszemelynevy aeschines yszemelynevy yszemelynevy Aeschines yszemelynevy ykodvegy kölcsönösen szemére vetették egymásnak, hogy nagyon nyújtják a hangjukat, ami any-nyit jelent, hogy énekeltek egy kissé, ha nem is éppen úgy, mint a phrygiaiak. Egyébként maga Cicero yszemelynevy cicero yszemelynevy Cicero yszemelynevy cicero yszemelynevy yszemelynevy Cicero yszemelynevy ykodvegy is azt ajánlja a szónoknak, hogy nyújtsa a hangját, ha megható akar lenni, bár ugyanabban a fejezetben nagyon helyesen jegyzi meg, hogy a hang modulációi megfelelnek a lélek megannyi rezdülésének s ehhez képest a tökéletes szónok mindig azt a hangot fogja megütni, amely megfelel a lelkiállapotnak. Tehát a meghatottságnak is megvannak a maga hangjai, amelyeket el kell találni s az csak a rossz szónokok és rossz színészek fogása, ha a hang panaszos elnyújtásával akarják megtéveszteni a hallgatót. Éneklő és kiabáló színészek rendszerint azzal védekeznek, hogy a hang emelését vagy nyújtását megkívánja az érthetőség. Nálunk is unosúntig ismétlik azt a tetszetős szólamot, hogy a harmadik emeleti néző is megfizette a maga jegyét, jussa van tehát ahhoz, hogy hallja is a színészt. Kétségtelen, hogy minden szóbeli előadásnak alkalmazkodnia kell a terem méreteihez és a színjátszás sem hagy­hatja figyelmen kívül a nézőtér akusztiká­ját, ámde mindén kiírthatatlansága mel­lett is téves az a nézet, mely szerint a beszéd érthetősége a hangosságon múlik. Annyi bizonyos, hogy a színpadon egy tágas nézőtér előtt a színész nem beszélhet úgy, mintha odahaza, lépésnyi távolságban társalog a vendégével. Ámde ebből nem az következik, hogy a színész a színpadon lemondhat a finom intonálásokról, a lehelletszerű pianissimókról, a gyöngéd és halk érzelmek skálájáról. Képzeljünk el egy zongoravirtuózt, akinek a birodalma csak a mezzofortenál kezdődik, egy festőt, akinek nem szabad halvány és gyöngéd színeket használnia: mivé lenne a művészetük? (Hevesi Sándor dr.) yszemelynevy hevesi sándor dr. yszemelynevy Hevesi Sándor dr. yszemelynevy hevesi yszemelynevy sándor yszemelynevy dr. yszemelynevy yszemelynevy Hevesi yszemelynevy Sándor yszemelynevy dr. yszemelyn yszocikkszerzoy hevesi sándor dr. szin_I.0218.pdf I

 

 

A szócikk eredeti szövege:

Címszó: Beszéd - Magyar Színművészeti Lexikon (1929-1931, szerk. Schöpflin Aladár)

 

Szócikktípus:

SZINHAZIFOGALOM

NEMSZEMELYNEV

 

 

A szócikk eredeti képe megtekinthető:

https://mek.oszk.hu/08700/08756/html/I/szin_I.0218.pdf
https://mek.oszk.hu/08700/08756/html/I/szin_I.0218.png

Az itt olvasható változat forrása: B Kádár Zsuzsanna - Nagy Péter Tibor: Az 1929-31-es színművészeti lexikon adatbázisa. (Szociológiai dolgozatok No. 8., WJLF, Budapest, 2017) Készült a Wesley Egyház- és Vallásszociológiai Kutatóközpont 19-21. századi magyar elitek c. kutatása keretében.

https://mek.oszk.hu/08700/08756/html/szocikk/w/21/21356.htm

Az adatbázis kódja: 1357986421928

 

A szócikk három változatban található meg az oldalon. Legfelül linkekkel kiegészítve; középen, apróbetűvel a keresőmotort szolgáló technikai változat; legalul pedig az eredeti 1929-31-es szöveg.

 

Beszéd

Szócikk: Beszéd (A színész beszéde) A színpadi beszédre vonatkozólag van egy elv, amely a legigazibb színészi paradoxok közül való. A színésznek annyira be kell tanulnia szerepszövegét, hogy a színpadon azt az illúziót keltse, mintha sohasem tanulta volna, hanem a szavak abban a pillanatbán törnének föl a lelkéből s az ő legsajátabb szavai volnának. Ezt a közvetlenséget (e magyar szó kitűnően fejezi ki, hogy a színész és szöveg között nincs semmi válaszfal, tehát semmi betanultság, semmi mesterkéltség), némely színész nagyon olcsó módon éri el. Tudniillik csakugyan nem tanulja meg szerepét. Ilyenkor a rögtönzéshez fordul, vagy ahogy színpadi nyelven szokták mondani: stilizál s esetleg önkénytelenül közvetlenül is hat, de viszont akárhányszor megesik, hogy a rögtönzés kisül s kizökkenti a nézőt az illúzióból, mert nem az alakot látjuk többé, hanem a színészt, aki ügyesen tudott magán segíteni. A színészek azt a momentumot, hogy a betanult szerepet valóban el is sajátították, tehát, hogy a költő szavai átmentek a vérükbe, azzal fejezik ki, hogy: megérett a szerep. Vannak természetesen színészek, akik a szerepérés küszöbén túl sem beszélnek a színpadon, hanem előadnak, magyaráznak, vagy szónokolnak. Az a színész, aki előad, magyaráz, vagy szónokol, kívül helyezi magát a szerepen, megkülönbözteti magát tőle, idegenné válik hozzá. Az »előadó« összecseréli a színpadot a pódiummal, a »magyarázó« színész a kathedrával, a »szónokló« színész a szószékkel. A természetes színpadi beszéd a hangmodulációk végtelen gazdagságában áll, amely viszont nem egyéb, mint a szó összes lélektani előzményeinek és vonatkozásainak hangbeli kifejezése; szóval nemcsak az, ami a szavak fölszínén fénylik, hanem ami a sorok között dereng. A hangmoduláció körül nagy bajok vannak a színpadon, mert a színészek egy igen nagy része fonákul műveli ki a hangját, éppen úgy, mint az énekeseknek is javarésze. Az a céljuk ugyanis, hogy tömörebb, zengőbb hangot hallassanak, mint aminővel a természet megáldotta őket s fölvesznek egy hangot, mely nem az ő természetes középhangjaiknak egy felső vagy alsó modulációja, hanem egy úgynevezett gégehang, amely mint már a neve is mutatja, nem a mellből jön, tehát erőltetett, csinált, mesterkélt és modulációkra éppenséggel nem alkalmas. A hang modulálásának lehetősége ugyanis a hang három fekvésének természetes váltakozásában re­lik. Már most vannak színészek, akik alaphangjukat, mely mindenkinél a hang középfekvése, áthelyezik a mélybe vagy a magasba. Tehát állandóan vagy egy mély, tompa, pincehangon beszélnek, vagy pedig egy erőltetett magas, vagyis fejhangon, mely lassankint a szokás révén »természetes« (!) hangjukká válik, de természetesen nagyon messzire esik a természetességtől. Világos, hogy az ilyen erőltetett, mély vagy magas hang már csak azért is alkalmatlan a modulációra, mert csak egyoldalúan — a mély hang csakis fölfelé, a magas hang csakis lefelé — modulálható, de nem lévén a színész természetes hangja, alapjában véve mindig kemény és merev maradt, a finomabb rezdülések egyáltalában nem érintik. Vannak színészek, akik anélkül, hogy idegen hangot vennének föl, a szavakban előforduló magánhangzókat az énekesek módjára megnyújtják, miáltal a beszéd a maga természetes ritmusa és zenéje helyett éneklő ritmust kap s természetellenessé válik. Hozzájárul az is, hogy — legkivált a verses darabokban — nagyon sok színész öntudatlanul is, részben a vers kötöttsége miatt, egy folyton visszatérő ritmus egyhangúságába ölti a legváltozatosabb ritmusú szöveget. Ez az éneklő modor úgyszólván évszázadok óta kiírthatatlan az európai színpadokról s Talma felfogása szerint maradványa és emléke annak a kornak, amikor még a tragédiát részben igazán énekelték. Andrieux szerint a dikciót, illetőleg a színészeket három osztályba lehet sorolni. Vannak éneklő, kiabáló és beszélő színészek. Énekelni a legkönnyebb s a színész­csemeték rendszerint ezzel kezdik a színészetet. A verssort állandóan megfelezik, a sormetszetet kiemelik, a hangot hol fölemelik, hol meg leejtik s olyan egyhangú kántálást visznek véghez, amely elviselhetetlen. Megesik ez olyan kész színészekkel is, akik nem érnek rá szerepüket jól betanulni, ezek is a ritmusra, meg a rímre támaszkodnak s így akarnak segíteni az — emlékezőtehetségüknek. Ebbe a hibába esnek az olyan színészek is, akiket szerencsés külsővel és szép hanggal áldott meg a természet, minélfogva azzal álltatják magukat, hogy a természeti adományok magukban is elégségesek s hogy alakjukat és hangjukat bámultassák, ok nélkül hadonásznak és értelmetlenül ordítoznak. Az éneklő színész valamennyi között a legrosszabb fajta, mert ez a hiba rendszerint arra vall, hogy az illetőnek nincs esze és nincs szíve. Ha egy fiatal színész két-három esztendei színpadi gyakorlat után is énekel, bátran ki lehet róla mondani, hogy nincs jövője, legfeljebb a középszerűségig viheti. Többet várhat az ember attól a színésztől, aki csak kiabál; mert meglehet, hogy ez a mértéktelenség szellemi és testi kvalitásainak túltengéséből magyarázható. Az erős indulatok túlerős kitörésekben jelentkeznek. Az is kétségtelen, hogy a szüntelen és ok nélkül való kiabálás ostobaságra vall, vagy legalább is gyönge ítélőképességre;. Az okos ember tudja, hogy minden, ami túlzott, gyengíti a hatást s aki túllő a célon, csakúgy elhibázta, mint aki innen marad rajta. Szerencsétlenségükre azonban a kiabáló színészeket a közönség nagyrésze gyakran megtapsolja. A színészt azután megtéveszti a hatás s a sikeren felbuzdulva, még jobban kiabál. Mindamellett akadnak, akik utóvégre is betelnek az efajta sikerekkel, mert rájönnek, hogy a hatásnak sokkal szebb és biztosabb módja: a mértéktartás. Quintilianus beszéli: Valaki egyszer fölolvasott Julius Caesarnak, fölöttébb pathetikus hangon: Olvasni akarsz? — mondotta Caesar. De hiszen énekelsz. Énekelni akarsz? De hiszen rosszul énekelsz. Cicero szerint a phrygiai szónokok üres, üvöltő hangon ázsiai módra énekeltek, sőt mi több, Demosthenes és Aeschines kölcsönösen szemére vetették egymásnak, hogy nagyon nyújtják a hangjukat, ami any-nyit jelent, hogy énekeltek egy kissé, ha nem is éppen úgy, mint a phrygiaiak. Egyébként maga Cicero is azt ajánlja a szónoknak, hogy nyújtsa a hangját, ha megható akar lenni, bár ugyanabban a fejezetben nagyon helyesen jegyzi meg, hogy a hang modulációi megfelelnek a lélek megannyi rezdülésének s ehhez képest a tökéletes szónok mindig azt a hangot fogja megütni, amely megfelel a lelkiállapotnak. Tehát a meghatottságnak is megvannak a maga hangjai, amelyeket el kell találni s az csak a rossz szónokok és rossz színészek fogása, ha a hang panaszos elnyújtásával akarják megtéveszteni a hallgatót. Éneklő és kiabáló színészek rendszerint azzal védekeznek, hogy a hang emelését vagy nyújtását megkívánja az érthetőség. Nálunk is unosúntig ismétlik azt a tetszetős szólamot, hogy a harmadik emeleti néző is megfizette a maga jegyét, jussa van tehát ahhoz, hogy hallja is a színészt. Kétségtelen, hogy minden szóbeli előadásnak alkalmazkodnia kell a terem méreteihez és a színjátszás sem hagy­hatja figyelmen kívül a nézőtér akusztiká­ját, ámde mindén kiírthatatlansága mel­lett is téves az a nézet, mely szerint a beszéd érthetősége a hangosságon múlik. Annyi bizonyos, hogy a színpadon egy tágas nézőtér előtt a színész nem beszélhet úgy, mintha odahaza, lépésnyi távolságban társalog a vendégével. Ámde ebből nem az következik, hogy a színész a színpadon lemondhat a finom intonálásokról, a lehelletszerű pianissimókról, a gyöngéd és halk érzelmek skálájáról. Képzeljünk el egy zongoravirtuózt, akinek a birodalma csak a mezzofortenál kezdődik, egy festőt, akinek nem szabad halvány és gyöngéd színeket használnia: mivé lenne a művészetük? (Hevesi Sándor dr.) szin_I.0218.pdf I