Címszó: Dráma - Magyar Színművészeti Lexikon (1929-1931, szerk. Schöpflin Aladár)

 

Szócikktípus:

SZINHAZIFOGALOM

NEMSZEMELYNEV

 

 

A szócikk eredeti képe megtekinthető:

https://mek.oszk.hu/08700/08756/html/I/szin_I.0445.pdf
https://mek.oszk.hu/08700/08756/html/I/szin_I.0445.png

 

Az itt olvasható változat forrása: B Kádár Zsuzsanna - Nagy Péter Tibor: Az 1929-31-es színművészeti lexikon adatbázisa. (Szociológiai dolgozatok No. 8., WJLF, Budapest, 2017) Készült a Wesley Egyház- és Vallásszociológiai Kutatóközpont 19-21. századi magyar elitek c. kutatása keretében.

https://mek.oszk.hu/08700/08756/html/szocikk/w/22/22886.htm

Az adatbázis kódja: 1357986421928

 

A szócikk három változatban található meg az oldalon. Legfelül linkekkel kiegészítve; középen, apróbetűvel a keresőmotort szolgáló technikai változat; legalul pedig az eredeti 1929-31-es szöveg.

 

A szöveg linkekkel ellátott változata:

 

 

Dráma

 

Ugyanígy kezdődő szócikkek: https://mek.oszk.hu/08700/08756/html/szocikk/e/522886.htm

 

Szócikk: Dráma A költészet három nagy osztályának (líra, epika, dráma) egyike. Neve a görög (nyelv) (információ)  draein szóból származik. Az különbözteti meg a költészet többi nagy osztályaitól, hogy a cselekményt szemünk előtt, mint a személyek párbeszédében v. magánbeszédében (monológ) s cselekvésében szemünk láttára lefolyó folyamatot pergeti le, vagyis nem elbeszéli, mint az epika, hanem a nézőt egyenesen szemtanujává teszi. A költő a maga személyével nem vesz semmikép se részt a cselekmény lebonyolításában, azt teljesen rábízza személyeire, kiknek e célból kijelöli a cselekvésben való részüket, vagyis szerepeket oszt ki számukra. Ezzel a drámaíró áthoz a jelenbe egy elmúlt történetet, közönségét annak tanujává teszi s ezzel felkelti érdeklődését. A dráma nem olvasásra készül, hanem a színpadon való előadásra, vagyis arra, hogy egyes szerepeiben színészek lépjenek föl, úgy viselkedve, mintha a dráma cselekményét csakugyan át is élnék. Lényeges megkülönböztető jegye a drámának, hogy míg a verset, elbeszélést mindenki külön, magában olvassa, a drámát együtt, tömegben élvezi a közönség, hatása tehát tömegpszichológiai természetű. S míg a többi költői formáknál elegendő, ha a közönség könyvben kapja a kezébe, a dráma kikívánkozik a könyvből és színpadi előadást kíván, amihez külön berendezés, színház, színpad kell és a színészek bizonyos száma. Az igazi dráma célja mindig a színpadi előadás, az úgynevezett könyvdráma nem tekinthető a fogalom szorosabb értelmében valódi drámának. A dráma szerkezeti elveit, berendezését és egyáltalában lehetőségeinek határait a színpad szabja meg. Először is korlátozva van a terjedelem. A dráma nem lehet hosszabb, mint amennyit a színpadon egyfolytában elő lehet adni a közönség és a színészek kimerülése nélkül. A kínaiaknál vannak egész napot igénybevevő drámák, a középkori színjátékokat sokszor több napra kiterjedő előadásokon játszották, de a modern dráma, a színpad követelményeihez idomulva úgy alakult, hogy legfeljebb egy estén s 3—4 óra alatt előadható legyen. Ebben a terjedelemben is pihentető szüneteket kell engedni a közönségnek s ezért oszlik a dráma felvonásokra, melyeknek a száma nincs korlátozva; a szokásnak legjobban a 3 és 5 felvonásos drámák felelnek meg, bár nem ritka a 2 és 4 v. több felvonásos dráma sem. A cselekvő személyek száma nem lehet korlátlan, mert a színház nem rendelkezhetik túlságos nagy színész - személyzettel; ha a drámaíró tömegeket léptet fel, akkor a színház úgynevezett statisztákkal segít magán, akik nem hivatásos színészek s ezért külön szerepet nem játszhatnak. Min­den drámai szereplő egy-egy embert személyesít, akinek tehát kell, hogy külön jelleme és sorsa legyen. Mindegyiknek szereplésében egy-egy akarat nyilvánul s a különböző akaratok súrlódásából, győzelméből és bukásából alakul ki a cselekmény. Ez a szereplők jelleméből és törekvéséből folyik, nem az író önkényéből; a drámának, mint az élet tükrének, az életben emberek közt lefolyó harcot kell jelképeznie, küzdelem nélkül nincs dráma. A küzdelem abban nyilvánul meg, ahogy a személyek egymás sorsára hatnak. A drámai cselekménynek tehát szünet nélkül mozgásban kell lennie, hogy el ne veszítse az érdeket: az elindításban az író mozgásba hozza a személyeket, megismertet jellemükkel és törekvésükkel, azután beszélteti és cselekedteti őket, míg az összeütközés, a harc köztük tetőpontjára s ezen túl kifejtésre nem jut. A kifejlésnek be kell fejezni, le kell zárni a cselekvést. A dráma műfajai: 1. A tragédia v. szomorújáték, amely nagyon erős szenvedélyekét és érdekeket hoz olyan összeütközésbe, amelynek eredménye csak a főszereplő halála lehet. A régibb irodalomban a tragédia hősei mindig kiemelkedő emberek, királyok, hősök, a görög (nemzetiség) (információ)  tragédiákban félistenek is voltak, csak a XVIII. század óta fejlődött ki a polgári tragédia, mely mindennapi emberek tragikus végű összeütközését ábrázolja. A vígjáték (Komédia) az élet derűsebb oldalát ragadja meg, az összeütközést nem hevíti olyan hevesre, az emberi természet és jellem komikus vonásaiból, furcsaságaiból és félszegségeiből, a társadalom nevetséges szokásaiból és előítéleteiből fejti ki hatásait. Befejezése mindig megnyugtató. 3. A tragédia és vígjáték összeelegyedéséből származik a középfajú dráma, amely heves összeütközést ábrázol, mely azonban nem vezet tragikus befejezésre és szívesen felhasználja a vígjátéki elemeket is. 4. A bohózat, a vígjáték alantasabb fajtája, mely nem annyira jellemekből, mint mulattató helyzetekből fejti ki a cselekményt és az emberek torzított ábrázolásával ér el mulattató hatást. 5. A drámai költemény valamely filozófiai vagy erkölcsi kérdést tárgyal, párbeszédes, cselekményes formában, tekintet nélkül a színpadi előadás nehézségeire. Vannak még ezenkívül külön fejlődésű alfajok is, mint a népélet képeit akár tragikus, akár komikus szellemben ábrázoló népszínmű, az énekes vígjáték stb. A drámában, akármilyen műfajhoz tartozik, szükséges bizonyos egység. Ezt a francia (nemzetiség) (információ)  klasszikus dráma, ókori példák hatása alatt, igen szigorúan értelmezte, felállítva a hármas egység (a cselekmény, a hely és idő egysége) követelményét, vagyis azt, hogy a dráma egységes cselekményének egyugyanazon a helyen, egy nap alatt kell lefolyni. Shakespeare (személy) (információ)  és utána a modern dráma ezekből csak a cselekmény egységét tartotta meg, amelyre szükség van, hogy a figyelem teljesen a főszereplő cselekvésére központosíttassék, minden, ami a színpadon történt ezzel legyen kapcsolatban és hogy epizódok ne zavarják a cselekmény lehetőleg gyors és izgalmas feszültségű lefolyását. A drámai párbeszéd lényege az, hogy a szereplők szavaiban kifejeződjék jellemük, törekvésük, akaratuk. Szavaikkal cselekszenek a szereplők s ezért nincs helye a fölösleges beszédnek. A dialógusnak mindig a jellemből és az adott helyzetből kell folyni. A monológ arra való, hogy a szereplők olyan rejtett gondolataikat is kifejezhessék, melyeket nem akarnak vagy nem tudnak a többi szereplők tudomására hozni. A monológot különben a modern drámaírók egyre ritkábban használják. A régi dráma többnyire versben van írva, a XVIII. s kivált a XIX. század óta azonban a verses dráma egyre ritkább és a prózai forma az uralkodó. Általában a modern irodalom szelleme nem tűri azt a szoros szabályhoz - kötöttséget, ami régente uralkodott a műfajok fejlesztésében, több szabadságot enged az írónak, ugy hogy ma a dráma törvényei is csak általánosságban bírnak érvénnyel. (Schöpflin Aladár.) (személy) (információ)  szin_I.0445.pdf I

 

 

Adatbázisszerű megjelenés

xcímszó Dráma címszóvég 22886 Szócikk: Dráma A költészet három nagy osztályának (líra, epika, dráma) egyike. Neve a görög ynyelvy görög ynyelvy görög ynyelvy görög ynyelvy ynyelvy görög ynyelvy ykodvegy draein szóból származik. Az különbözteti meg a költészet többi nagy osztályaitól, hogy a cselekményt szemünk előtt, mint a személyek párbeszédében v. magánbeszédében (monológ) s cselekvésében szemünk láttára lefolyó folyamatot pergeti le, vagyis nem elbeszéli, mint az epika, hanem a nézőt egyenesen szemtanujává teszi. A költő a maga személyével nem vesz semmikép se részt a cselekmény lebonyolításában, azt teljesen rábízza személyeire, kiknek e célból kijelöli a cselekvésben való részüket, vagyis szerepeket oszt ki számukra. Ezzel a drámaíró áthoz a jelenbe egy elmúlt történetet, közönségét annak tanujává teszi s ezzel felkelti érdeklődését. A dráma nem olvasásra készül, hanem a színpadon való előadásra, vagyis arra, hogy egyes szerepeiben színészek lépjenek föl, úgy viselkedve, mintha a dráma cselekményét csakugyan át is élnék. Lényeges megkülönböztető jegye a drámának, hogy míg a verset, elbeszélést mindenki külön, magában olvassa, a drámát együtt, tömegben élvezi a közönség, hatása tehát tömegpszichológiai természetű. S míg a többi költői formáknál elegendő, ha a közönség könyvben kapja a kezébe, a dráma kikívánkozik a könyvből és színpadi előadást kíván, amihez külön berendezés, színház, színpad kell és a színészek bizonyos száma. Az igazi dráma célja mindig a színpadi előadás, az úgynevezett könyvdráma nem tekinthető a fogalom szorosabb értelmében valódi drámának. A dráma szerkezeti elveit, berendezését és egyáltalában lehetőségeinek határait a színpad szabja meg. Először is korlátozva van a terjedelem. A dráma nem lehet hosszabb, mint amennyit a színpadon egyfolytában elő lehet adni a közönség és a színészek kimerülése nélkül. A kínaiaknál vannak egész napot igénybevevő drámák, a középkori színjátékokat sokszor több napra kiterjedő előadásokon játszották, de a modern dráma, a színpad követelményeihez idomulva úgy alakult, hogy legfeljebb egy estén s 3—4 óra alatt előadható legyen. Ebben a terjedelemben is pihentető szüneteket kell engedni a közönségnek s ezért oszlik a dráma felvonásokra, melyeknek a száma nincs korlátozva; a szokásnak legjobban a 3 és 5 felvonásos drámák felelnek meg, bár nem ritka a 2 és 4 v. több felvonásos dráma sem. A cselekvő személyek száma nem lehet korlátlan, mert a színház nem rendelkezhetik túlságos nagy színész - személyzettel; ha a drámaíró tömegeket léptet fel, akkor a színház úgynevezett statisztákkal segít magán, akik nem hivatásos színészek s ezért külön szerepet nem játszhatnak. Min­den drámai szereplő egy-egy embert személyesít, akinek tehát kell, hogy külön jelleme és sorsa legyen. Mindegyiknek szereplésében egy-egy akarat nyilvánul s a különböző akaratok súrlódásából, győzelméből és bukásából alakul ki a cselekmény. Ez a szereplők jelleméből és törekvéséből folyik, nem az író önkényéből; a drámának, mint az élet tükrének, az életben emberek közt lefolyó harcot kell jelképeznie, küzdelem nélkül nincs dráma. A küzdelem abban nyilvánul meg, ahogy a személyek egymás sorsára hatnak. A drámai cselekménynek tehát szünet nélkül mozgásban kell lennie, hogy el ne veszítse az érdeket: az elindításban az író mozgásba hozza a személyeket, megismertet jellemükkel és törekvésükkel, azután beszélteti és cselekedteti őket, míg az összeütközés, a harc köztük tetőpontjára s ezen túl kifejtésre nem jut. A kifejlésnek be kell fejezni, le kell zárni a cselekvést. A dráma műfajai: 1. A tragédia v. szomorújáték, amely nagyon erős szenvedélyekét és érdekeket hoz olyan összeütközésbe, amelynek eredménye csak a főszereplő halála lehet. A régibb irodalomban a tragédia hősei mindig kiemelkedő emberek, királyok, hősök, a görög ynemzetisegy görög ynemzetisegy görög ynemzetisegy görög ynemzetisegy ynemzetisegy görög ynemzetisegy ykodvegy tragédiákban félistenek is voltak, csak a XVIII. század óta fejlődött ki a polgári tragédia, mely mindennapi emberek tragikus végű összeütközését ábrázolja. A vígjáték (Komédia) az élet derűsebb oldalát ragadja meg, az összeütközést nem hevíti olyan hevesre, az emberi természet és jellem komikus vonásaiból, furcsaságaiból és félszegségeiből, a társadalom nevetséges szokásaiból és előítéleteiből fejti ki hatásait. Befejezése mindig megnyugtató. 3. A tragédia és vígjáték összeelegyedéséből származik a középfajú dráma, amely heves összeütközést ábrázol, mely azonban nem vezet tragikus befejezésre és szívesen felhasználja a vígjátéki elemeket is. 4. A bohózat, a vígjáték alantasabb fajtája, mely nem annyira jellemekből, mint mulattató helyzetekből fejti ki a cselekményt és az emberek torzított ábrázolásával ér el mulattató hatást. 5. A drámai költemény valamely filozófiai vagy erkölcsi kérdést tárgyal, párbeszédes, cselekményes formában, tekintet nélkül a színpadi előadás nehézségeire. Vannak még ezenkívül külön fejlődésű alfajok is, mint a népélet képeit akár tragikus, akár komikus szellemben ábrázoló népszínmű, az énekes vígjáték stb. A drámában, akármilyen műfajhoz tartozik, szükséges bizonyos egység. Ezt a francia ynemzetisegy francia ynemzetisegy francia ynemzetisegy francia ynemzetisegy ynemzetisegy francia ynemzetisegy ykodvegy klasszikus dráma, ókori példák hatása alatt, igen szigorúan értelmezte, felállítva a hármas egység (a cselekmény, a hely és idő egysége) követelményét, vagyis azt, hogy a dráma egységes cselekményének egyugyanazon a helyen, egy nap alatt kell lefolyni. Shakespeare yszemelynevy shakespeare yszemelynevy Shakespeare yszemelynevy shakespeare yszemelynevy yszemelynevy Shakespeare yszemelynevy ykodvegy és utána a modern dráma ezekből csak a cselekmény egységét tartotta meg, amelyre szükség van, hogy a figyelem teljesen a főszereplő cselekvésére központosíttassék, minden, ami a színpadon történt ezzel legyen kapcsolatban és hogy epizódok ne zavarják a cselekmény lehetőleg gyors és izgalmas feszültségű lefolyását. A drámai párbeszéd lényege az, hogy a szereplők szavaiban kifejeződjék jellemük, törekvésük, akaratuk. Szavaikkal cselekszenek a szereplők s ezért nincs helye a fölösleges beszédnek. A dialógusnak mindig a jellemből és az adott helyzetből kell folyni. A monológ arra való, hogy a szereplők olyan rejtett gondolataikat is kifejezhessék, melyeket nem akarnak vagy nem tudnak a többi szereplők tudomására hozni. A monológot különben a modern drámaírók egyre ritkábban használják. A régi dráma többnyire versben van írva, a XVIII. s kivált a XIX. század óta azonban a verses dráma egyre ritkább és a prózai forma az uralkodó. Általában a modern irodalom szelleme nem tűri azt a szoros szabályhoz - kötöttséget, ami régente uralkodott a műfajok fejlesztésében, több szabadságot enged az írónak, ugy hogy ma a dráma törvényei is csak általánosságban bírnak érvénnyel. (Schöpflin Aladár.) yszemelynevy schöpflin aladár yszemelynevy Schöpflin Aladár yszemelynevy schöpflin yszemelynevy aladár yszemelynevy yszemelynevy Schöpflin yszemelynevy Aladár yszemelynevy ykodvegy yszocikkszerzoy schöpflin aladár szin_I.0445.pdf I

 

 

A szócikk eredeti szövege:

Címszó: Dráma - Magyar Színművészeti Lexikon (1929-1931, szerk. Schöpflin Aladár)

 

Szócikktípus:

SZINHAZIFOGALOM

NEMSZEMELYNEV

 

 

A szócikk eredeti képe megtekinthető:

https://mek.oszk.hu/08700/08756/html/I/szin_I.0445.pdf
https://mek.oszk.hu/08700/08756/html/I/szin_I.0445.png

Az itt olvasható változat forrása: B Kádár Zsuzsanna - Nagy Péter Tibor: Az 1929-31-es színművészeti lexikon adatbázisa. (Szociológiai dolgozatok No. 8., WJLF, Budapest, 2017) Készült a Wesley Egyház- és Vallásszociológiai Kutatóközpont 19-21. századi magyar elitek c. kutatása keretében.

https://mek.oszk.hu/08700/08756/html/szocikk/w/22/22886.htm

Az adatbázis kódja: 1357986421928

 

A szócikk három változatban található meg az oldalon. Legfelül linkekkel kiegészítve; középen, apróbetűvel a keresőmotort szolgáló technikai változat; legalul pedig az eredeti 1929-31-es szöveg.

 

Dráma

Szócikk: Dráma A költészet három nagy osztályának (líra, epika, dráma) egyike. Neve a görög draein szóból származik. Az különbözteti meg a költészet többi nagy osztályaitól, hogy a cselekményt szemünk előtt, mint a személyek párbeszédében v. magánbeszédében (monológ) s cselekvésében szemünk láttára lefolyó folyamatot pergeti le, vagyis nem elbeszéli, mint az epika, hanem a nézőt egyenesen szemtanujává teszi. A költő a maga személyével nem vesz semmikép se részt a cselekmény lebonyolításában, azt teljesen rábízza személyeire, kiknek e célból kijelöli a cselekvésben való részüket, vagyis szerepeket oszt ki számukra. Ezzel a drámaíró áthoz a jelenbe egy elmúlt történetet, közönségét annak tanujává teszi s ezzel felkelti érdeklődését. A dráma nem olvasásra készül, hanem a színpadon való előadásra, vagyis arra, hogy egyes szerepeiben színészek lépjenek föl, úgy viselkedve, mintha a dráma cselekményét csakugyan át is élnék. Lényeges megkülönböztető jegye a drámának, hogy míg a verset, elbeszélést mindenki külön, magában olvassa, a drámát együtt, tömegben élvezi a közönség, hatása tehát tömegpszichológiai természetű. S míg a többi költői formáknál elegendő, ha a közönség könyvben kapja a kezébe, a dráma kikívánkozik a könyvből és színpadi előadást kíván, amihez külön berendezés, színház, színpad kell és a színészek bizonyos száma. Az igazi dráma célja mindig a színpadi előadás, az úgynevezett könyvdráma nem tekinthető a fogalom szorosabb értelmében valódi drámának. A dráma szerkezeti elveit, berendezését és egyáltalában lehetőségeinek határait a színpad szabja meg. Először is korlátozva van a terjedelem. A dráma nem lehet hosszabb, mint amennyit a színpadon egyfolytában elő lehet adni a közönség és a színészek kimerülése nélkül. A kínaiaknál vannak egész napot igénybevevő drámák, a középkori színjátékokat sokszor több napra kiterjedő előadásokon játszották, de a modern dráma, a színpad követelményeihez idomulva úgy alakult, hogy legfeljebb egy estén s 3—4 óra alatt előadható legyen. Ebben a terjedelemben is pihentető szüneteket kell engedni a közönségnek s ezért oszlik a dráma felvonásokra, melyeknek a száma nincs korlátozva; a szokásnak legjobban a 3 és 5 felvonásos drámák felelnek meg, bár nem ritka a 2 és 4 v. több felvonásos dráma sem. A cselekvő személyek száma nem lehet korlátlan, mert a színház nem rendelkezhetik túlságos nagy színész - személyzettel; ha a drámaíró tömegeket léptet fel, akkor a színház úgynevezett statisztákkal segít magán, akik nem hivatásos színészek s ezért külön szerepet nem játszhatnak. Min­den drámai szereplő egy-egy embert személyesít, akinek tehát kell, hogy külön jelleme és sorsa legyen. Mindegyiknek szereplésében egy-egy akarat nyilvánul s a különböző akaratok súrlódásából, győzelméből és bukásából alakul ki a cselekmény. Ez a szereplők jelleméből és törekvéséből folyik, nem az író önkényéből; a drámának, mint az élet tükrének, az életben emberek közt lefolyó harcot kell jelképeznie, küzdelem nélkül nincs dráma. A küzdelem abban nyilvánul meg, ahogy a személyek egymás sorsára hatnak. A drámai cselekménynek tehát szünet nélkül mozgásban kell lennie, hogy el ne veszítse az érdeket: az elindításban az író mozgásba hozza a személyeket, megismertet jellemükkel és törekvésükkel, azután beszélteti és cselekedteti őket, míg az összeütközés, a harc köztük tetőpontjára s ezen túl kifejtésre nem jut. A kifejlésnek be kell fejezni, le kell zárni a cselekvést. A dráma műfajai: 1. A tragédia v. szomorújáték, amely nagyon erős szenvedélyekét és érdekeket hoz olyan összeütközésbe, amelynek eredménye csak a főszereplő halála lehet. A régibb irodalomban a tragédia hősei mindig kiemelkedő emberek, királyok, hősök, a görög tragédiákban félistenek is voltak, csak a XVIII. század óta fejlődött ki a polgári tragédia, mely mindennapi emberek tragikus végű összeütközését ábrázolja. A vígjáték (Komédia) az élet derűsebb oldalát ragadja meg, az összeütközést nem hevíti olyan hevesre, az emberi természet és jellem komikus vonásaiból, furcsaságaiból és félszegségeiből, a társadalom nevetséges szokásaiból és előítéleteiből fejti ki hatásait. Befejezése mindig megnyugtató. 3. A tragédia és vígjáték összeelegyedéséből származik a középfajú dráma, amely heves összeütközést ábrázol, mely azonban nem vezet tragikus befejezésre és szívesen felhasználja a vígjátéki elemeket is. 4. A bohózat, a vígjáték alantasabb fajtája, mely nem annyira jellemekből, mint mulattató helyzetekből fejti ki a cselekményt és az emberek torzított ábrázolásával ér el mulattató hatást. 5. A drámai költemény valamely filozófiai vagy erkölcsi kérdést tárgyal, párbeszédes, cselekményes formában, tekintet nélkül a színpadi előadás nehézségeire. Vannak még ezenkívül külön fejlődésű alfajok is, mint a népélet képeit akár tragikus, akár komikus szellemben ábrázoló népszínmű, az énekes vígjáték stb. A drámában, akármilyen műfajhoz tartozik, szükséges bizonyos egység. Ezt a francia klasszikus dráma, ókori példák hatása alatt, igen szigorúan értelmezte, felállítva a hármas egység (a cselekmény, a hely és idő egysége) követelményét, vagyis azt, hogy a dráma egységes cselekményének egyugyanazon a helyen, egy nap alatt kell lefolyni. Shakespeare és utána a modern dráma ezekből csak a cselekmény egységét tartotta meg, amelyre szükség van, hogy a figyelem teljesen a főszereplő cselekvésére központosíttassék, minden, ami a színpadon történt ezzel legyen kapcsolatban és hogy epizódok ne zavarják a cselekmény lehetőleg gyors és izgalmas feszültségű lefolyását. A drámai párbeszéd lényege az, hogy a szereplők szavaiban kifejeződjék jellemük, törekvésük, akaratuk. Szavaikkal cselekszenek a szereplők s ezért nincs helye a fölösleges beszédnek. A dialógusnak mindig a jellemből és az adott helyzetből kell folyni. A monológ arra való, hogy a szereplők olyan rejtett gondolataikat is kifejezhessék, melyeket nem akarnak vagy nem tudnak a többi szereplők tudomására hozni. A monológot különben a modern drámaírók egyre ritkábban használják. A régi dráma többnyire versben van írva, a XVIII. s kivált a XIX. század óta azonban a verses dráma egyre ritkább és a prózai forma az uralkodó. Általában a modern irodalom szelleme nem tűri azt a szoros szabályhoz - kötöttséget, ami régente uralkodott a műfajok fejlesztésében, több szabadságot enged az írónak, ugy hogy ma a dráma törvényei is csak általánosságban bírnak érvénnyel. (Schöpflin Aladár.) szin_I.0445.pdf I