Címszó: Hangképzés - Magyar Színművészeti Lexikon (1929-1931, szerk. Schöpflin Aladár)

 

Szócikktípus:

SZINHAZIFOGALOM

NEMSZEMELYNEV

 

 

A szócikk eredeti képe megtekinthető:

https://mek.oszk.hu/08700/08756/html/II/szin_II.0252.pdf
https://mek.oszk.hu/08700/08756/html/II/szin_II.0252.png

 

Az itt olvasható változat forrása: B Kádár Zsuzsanna - Nagy Péter Tibor: Az 1929-31-es színművészeti lexikon adatbázisa. (Szociológiai dolgozatok No. 8., WJLF, Budapest, 2017) Készült a Wesley Egyház- és Vallásszociológiai Kutatóközpont 19-21. századi magyar elitek c. kutatása keretében.

https://mek.oszk.hu/08700/08756/html/szocikk/w/25/25200.htm

Az adatbázis kódja: 1357986421928

 

A szócikk három változatban található meg az oldalon. Legfelül linkekkel kiegészítve; középen, apróbetűvel a keresőmotort szolgáló technikai változat; legalul pedig az eredeti 1929-31-es szöveg.

 

A szöveg linkekkel ellátott változata:

 

 

Hangképzés

Szócikk: Hangképzés A zenei előadóművészet különböző ágai közt kétségtelenül az éneklés a legemberibb, a legközvetlenebb.Az énekhang az emberi érzelmek kifejezésének legősibb hangszere, — egész bizonyosan a beszédet is megelőzte, — mely a lélekből fakad és a legközvetlenebbül szól az emberi lélekhez. Nincs is egy instrumentum sem, mely hatásában megközelítené az éneklést. Az éneklést mindenki magához közelállónak érzi és bárki is, minden zenei előképzettség nélkül, a szép éneket maradék nélkül tudja élvezni. Az énekhang a »természetes«, az emberi hangszer és ebben rejlik a varázsa és végtelen népszerűsége. Már most hangképzés alatt azt a tudományt értjük, mellyel a hangot, mint hangszert olyan állapotba hozzuk, hogy az természetesen — tehát szabadon — minden feltevésben és erősségben szépen hangozzék. A hangképzésnek az a célja, hogy az énekes a hangját teljesen uralni tudja, hogy minden technikai nehézségtől megszabadítva, egész tehetségét a művészet, az előadandó zenedarab szolgálatóba állíthassa. Így nagy általánosságban a hangképzés igen egyszerűnek látszik, tényleg azonban a legnehezebb és legkényesebb mesterségek egyike. A helyes énektanításhoz igen nagy szakmabeli praktikus tudás, speciális énekhallás és érzék, alapos emberismeret, szimpatikus szuggesztív egyéniség és mély intelligencia szükséges, hogy azokat a nagy nehézségeket, melyek sokszor a növendék hangja körül felmerülnek, a mester leküzdhesse. És itt semmiféle elméleti képzettség, sem »énekiskola« nem segit, a hangképzés tisztán a praxis tudománya, melyet sem könyvből, sem kottából megtanulni nem lehet. A 19. század elsői évtizede óta, amióta Carcia (személy) tenorista, — aki különben a gégetükör feltalálója volt — az első komoly énekiskolát írta, mind a mai napig számtalan könyv és iskola jelent meg a hangképzésről, — különösen Németországban, (ország) — melyek mind a saját egyéni és legegyénibb metódusukat tárgyalják, — többé-kevésbé jól, — de a gyakorlat azt mutatta, hogy ez a könyvözön úgy a mesternek, mint a növendéknek többet árt, mint használ. Alábbiakban mégis érintenünk kell néhány elméleti kérdést, melyek az anatómia, a fiziológia és akusztika körébe vágnak, hogy a hangképzés technikáját megérthessük. A hang zengő légoszlop, mely úgy keletkezik, hogy a rekeszizom nyomása által a tüdőben a levegőt összesűrítjük, ezzel a hangszalagokat, — mint kettős nyelvsípot, — rezgésbe hozzuk és a szájpadlásra, illetőleg az orr- és fejüregekre mint rezonátorokra irányítva a szabadba áramoltatjuk. Minden hangnak, akár férfi vagy női, három regisztere van, u. m. mellhang, középhang és fej hang, aszerint, mely rezonáló részek vannak a hangban túlsúlyban. Hogy a regiszterek mily módon keletkeznek a gégében, milyen finom működési különbségek vannak a hangszalagokban, azt nem tudjuk, akusztikailag valószínűleg a fafuvók félhangrendszere szerint keletkeznek. A hang mechanizmusában a következő szervek vesznek részt. A légzőszervek, illetőleg a rekeszizom, gyomor- és hasfal izmai, melyek a levegőt a tüdőbe sűrítik, — a hangszalagok és a hangrés izmai, melyekkel a hang indítása és elhelyezése történik, a gégefedő és nyelv, mint a főhiba források, a garat ívjárat, alsó állkapocs, ajkak és orrcimpák. Mint rezonátorok a mellkas, a szájpadlás, orr- és fejüregek (Sinus frontalis, Hyghmour öböl) szolgáinak, működésük automatikus, a beállításuk egyéb akaratunk alatt álló szervek által történik. Énekhibát minden szervvel el lehet követni, mely a hang mechanizmusában részt vesz, tehát a légzőszervekkel, hangszalagizmokkal, gégefedővel, nyelvvel és szájjal. Ezeknek megfelelőleg hallatszanak azután a közismert gombócos, préselt, gutturalis, nazális és ordító forszírozott hangok, eltört és zökkenős regiszterekkel. Az énekmester kötelessége a hibák kiküszöbölése és a hang fokozatos fejlesztése. Végcél, — ami azonban igen ritkán éretik el, — az ideális hang, mely szabadon, erőltetés nélkül, színváltozástól mentes, regiszterátmenetekkel zengjen és az énekesnek a tesszitura minden hangja dinamikailag teljesen hatalmában legyen. A hangképzés legfontosabb kelléke, egyben legnagyobb problémája, hogy a mester a hibákat pontosan diagnosztizálja és ismerje azokat a tanítás-technikai fortélyokat, amelyekkel a hibák kiküszöbölhetők. És éppen ebben rejlik az énektanítás titka és tudománya. Amint nincs két egyforma ujjlenyomat, úgy nem létezik két egyforma hang sem, sőt még a struktúrájuk is rendkívül eltérő egymástól. Ezért az a metódus, ami egyik hangnál bevált, a másiknál igen sokszor csődöt mond. A tapasztalat azt mutatja, hogy nincs saját, egyedüli, vagy olasz, (nemzetiség) (információ)  francia, (nemzetiség) (információ)  német (nemzetiség) (információ)  módszer, hanem van jó módszer, mely a növendék egyéniségéhez, hangjának felépítéséhez alkalmazkodik és a rossz módszer, mely a tanár vesszőparipáját, a »saját eredeti metódusát« kényszeríti a növendék torkára még akkor is, ha az annak nem felel meg. Általános ismeretek szempontjából helyes, ha a növendék az anatómiai, akusztikai stb. kérdéseket ismeri, de a tényleges énektanulást ez semmivel előre nem viszi. A helyes módszer tehát az, amely a növendék hangjának felépítését, teljes egyéniségét, sokszor pszichológiai momentumokat is tekintetbe véve a tanulást olyan külső jelekhez, könnyen megtanulható és az énekszervekkel könnyen elvégezhető mozgásokhoz köti, amelyek automatikusan mintegy magukkal rántják a helyes éneklést. Ez azonban minden embernél más és más, ezért nem lehet a »metódust« sem leírni, sem kottafejekhez kötni és ezért nincsenek hűvös erejű énekgyakorlatok, melyek feltétlenül megjavítják a hangot, mert minden gyakorlatot, bár zeneileg kifogástalanul, hangvételi szempontból lehet rosszul is énekelni. Ez az oka annak is, hogy kiváló énekesek rendszerint nem jó énektanárok. A saját torokállásuk, a saját módszerük annyira be van náluk idegezve, hogy az ezzel ellenkezővel, — ami viszont más hangra kiváló lehet, — a legjobb esetben is nem szimpatizálnak. Az egyes módszerek taglalását ezek szerint meddőnek és céltalannak tartjuk, ezen cikknek is csak ismertető jellege van, mert a pedagógiának talán egyetlen ága nincsen, amire inkább vonatkoznék Goethe (személy) (információ)  híres mondása: »Szürke minden elmélet, de zöld az élet arany fája«. (Dr. László Géza.) (személy) szin_II.0252.pdf II

 

 

Adatbázisszerű megjelenés

xcímszó Hangképzés címszóvég 25200 Szócikk: Hangképzés A zenei előadóművészet különböző ágai közt kétségtelenül az éneklés a legemberibb, a legközvetlenebb.Az énekhang az emberi érzelmek kifejezésének legősibb hangszere, — egész bizonyosan a beszédet is megelőzte, — mely a lélekből fakad és a legközvetlenebbül szól az emberi lélekhez. Nincs is egy instrumentum sem, mely hatásában megközelítené az éneklést. Az éneklést mindenki magához közelállónak érzi és bárki is, minden zenei előképzettség nélkül, a szép éneket maradék nélkül tudja élvezni. Az énekhang a »természetes«, az emberi hangszer és ebben rejlik a varázsa és végtelen népszerűsége. Már most hangképzés alatt azt a tudományt értjük, mellyel a hangot, mint hangszert olyan állapotba hozzuk, hogy az természetesen — tehát szabadon — minden feltevésben és erősségben szépen hangozzék. A hangképzésnek az a célja, hogy az énekes a hangját teljesen uralni tudja, hogy minden technikai nehézségtől megszabadítva, egész tehetségét a művészet, az előadandó zenedarab szolgálatóba állíthassa. Így nagy általánosságban a hangképzés igen egyszerűnek látszik, tényleg azonban a legnehezebb és legkényesebb mesterségek egyike. A helyes énektanításhoz igen nagy szakmabeli praktikus tudás, speciális énekhallás és érzék, alapos emberismeret, szimpatikus szuggesztív egyéniség és mély intelligencia szükséges, hogy azokat a nagy nehézségeket, melyek sokszor a növendék hangja körül felmerülnek, a mester leküzdhesse. És itt semmiféle elméleti képzettség, sem »énekiskola« nem segit, a hangképzés tisztán a praxis tudománya, melyet sem könyvből, sem kottából megtanulni nem lehet. A 19. század elsői évtizede óta, amióta Carcia yszemelynevy carcia yszemelynevy Carcia yszemelynevy carcia yszemelynevy yszemelynevy Carcia yszemelynevy ykodvegy tenorista, — aki különben a gégetükör feltalálója volt — az első komoly énekiskolát írta, mind a mai napig számtalan könyv és iskola jelent meg a hangképzésről, — különösen Németországban, ytelepulesy németország ytelepulesy Németország yorszagy Németország ykodvegy — melyek mind a saját egyéni és legegyénibb metódusukat tárgyalják, — többé-kevésbé jól, — de a gyakorlat azt mutatta, hogy ez a könyvözön úgy a mesternek, mint a növendéknek többet árt, mint használ. Alábbiakban mégis érintenünk kell néhány elméleti kérdést, melyek az anatómia, a fiziológia és akusztika körébe vágnak, hogy a hangképzés technikáját megérthessük. A hang zengő légoszlop, mely úgy keletkezik, hogy a rekeszizom nyomása által a tüdőben a levegőt összesűrítjük, ezzel a hangszalagokat, — mint kettős nyelvsípot, — rezgésbe hozzuk és a szájpadlásra, illetőleg az orr- és fejüregekre mint rezonátorokra irányítva a szabadba áramoltatjuk. Minden hangnak, akár férfi vagy női, három regisztere van, u. m. mellhang, középhang és fej hang, aszerint, mely rezonáló részek vannak a hangban túlsúlyban. Hogy a regiszterek mily módon keletkeznek a gégében, milyen finom működési különbségek vannak a hangszalagokban, azt nem tudjuk, akusztikailag valószínűleg a fafuvók félhangrendszere szerint keletkeznek. A hang mechanizmusában a következő szervek vesznek részt. A légzőszervek, illetőleg a rekeszizom, gyomor- és hasfal izmai, melyek a levegőt a tüdőbe sűrítik, — a hangszalagok és a hangrés izmai, melyekkel a hang indítása és elhelyezése történik, a gégefedő és nyelv, mint a főhiba források, a garat ívjárat, alsó állkapocs, ajkak és orrcimpák. Mint rezonátorok a mellkas, a szájpadlás, orr- és fejüregek (Sinus frontalis, Hyghmour öböl) szolgáinak, működésük automatikus, a beállításuk egyéb akaratunk alatt álló szervek által történik. Énekhibát minden szervvel el lehet követni, mely a hang mechanizmusában részt vesz, tehát a légzőszervekkel, hangszalagizmokkal, gégefedővel, nyelvvel és szájjal. Ezeknek megfelelőleg hallatszanak azután a közismert gombócos, préselt, gutturalis, nazális és ordító forszírozott hangok, eltört és zökkenős regiszterekkel. Az énekmester kötelessége a hibák kiküszöbölése és a hang fokozatos fejlesztése. Végcél, — ami azonban igen ritkán éretik el, — az ideális hang, mely szabadon, erőltetés nélkül, színváltozástól mentes, regiszterátmenetekkel zengjen és az énekesnek a tesszitura minden hangja dinamikailag teljesen hatalmában legyen. A hangképzés legfontosabb kelléke, egyben legnagyobb problémája, hogy a mester a hibákat pontosan diagnosztizálja és ismerje azokat a tanítás-technikai fortélyokat, amelyekkel a hibák kiküszöbölhetők. És éppen ebben rejlik az énektanítás titka és tudománya. Amint nincs két egyforma ujjlenyomat, úgy nem létezik két egyforma hang sem, sőt még a struktúrájuk is rendkívül eltérő egymástól. Ezért az a metódus, ami egyik hangnál bevált, a másiknál igen sokszor csődöt mond. A tapasztalat azt mutatja, hogy nincs saját, egyedüli, vagy olasz, ynemzetisegy olasz ynemzetisegy olasz ynemzetisegy olasz ynemzetisegy ynemzetisegy olasz ynemzetisegy ykodvegy francia, ynemzetisegy francia ynemzetisegy francia ynemzetisegy francia ynemzetisegy ynemzetisegy francia ynemzetisegy ykodvegy német ynemzetisegy német ynemzetisegy német ynemzetisegy német ynemzetisegy ynemzetisegy német ynemzetisegy ykodvegy módszer, hanem van jó módszer, mely a növendék egyéniségéhez, hangjának felépítéséhez alkalmazkodik és a rossz módszer, mely a tanár vesszőparipáját, a »saját eredeti metódusát« kényszeríti a növendék torkára még akkor is, ha az annak nem felel meg. Általános ismeretek szempontjából helyes, ha a növendék az anatómiai, akusztikai stb. kérdéseket ismeri, de a tényleges énektanulást ez semmivel előre nem viszi. A helyes módszer tehát az, amely a növendék hangjának felépítését, teljes egyéniségét, sokszor pszichológiai momentumokat is tekintetbe véve a tanulást olyan külső jelekhez, könnyen megtanulható és az énekszervekkel könnyen elvégezhető mozgásokhoz köti, amelyek automatikusan mintegy magukkal rántják a helyes éneklést. Ez azonban minden embernél más és más, ezért nem lehet a »metódust« sem leírni, sem kottafejekhez kötni és ezért nincsenek hűvös erejű énekgyakorlatok, melyek feltétlenül megjavítják a hangot, mert minden gyakorlatot, bár zeneileg kifogástalanul, hangvételi szempontból lehet rosszul is énekelni. Ez az oka annak is, hogy kiváló énekesek rendszerint nem jó énektanárok. A saját torokállásuk, a saját módszerük annyira be van náluk idegezve, hogy az ezzel ellenkezővel, — ami viszont más hangra kiváló lehet, — a legjobb esetben is nem szimpatizálnak. Az egyes módszerek taglalását ezek szerint meddőnek és céltalannak tartjuk, ezen cikknek is csak ismertető jellege van, mert a pedagógiának talán egyetlen ága nincsen, amire inkább vonatkoznék Goethe yszemelynevy goethe yszemelynevy Goethe yszemelynevy goethe yszemelynevy yszemelynevy Goethe yszemelynevy ykodvegy híres mondása: »Szürke minden elmélet, de zöld az élet arany fája«. (Dr. László Géza.) yszemelynevy dr. lászló géza yszemelynevy Dr. László Géza yszemelynevy dr. yszemelynevy lászló yszemelynevy géza yszemelynevy yszemelynevy Dr. yszemelynevy László yszemelynevy Géza yszemelynevy ykodve yszocikkszerzoy dr. lászló géza szin_II.0252.pdf II

 

 

A szócikk eredeti szövege:

Címszó: Hangképzés - Magyar Színművészeti Lexikon (1929-1931, szerk. Schöpflin Aladár)

 

Szócikktípus:

SZINHAZIFOGALOM

NEMSZEMELYNEV

 

 

A szócikk eredeti képe megtekinthető:

https://mek.oszk.hu/08700/08756/html/II/szin_II.0252.pdf
https://mek.oszk.hu/08700/08756/html/II/szin_II.0252.png

Az itt olvasható változat forrása: B Kádár Zsuzsanna - Nagy Péter Tibor: Az 1929-31-es színművészeti lexikon adatbázisa. (Szociológiai dolgozatok No. 8., WJLF, Budapest, 2017) Készült a Wesley Egyház- és Vallásszociológiai Kutatóközpont 19-21. századi magyar elitek c. kutatása keretében.

https://mek.oszk.hu/08700/08756/html/szocikk/w/25/25200.htm

Az adatbázis kódja: 1357986421928

 

A szócikk három változatban található meg az oldalon. Legfelül linkekkel kiegészítve; középen, apróbetűvel a keresőmotort szolgáló technikai változat; legalul pedig az eredeti 1929-31-es szöveg.

 

Hangképzés

Szócikk: Hangképzés A zenei előadóművészet különböző ágai közt kétségtelenül az éneklés a legemberibb, a legközvetlenebb.Az énekhang az emberi érzelmek kifejezésének legősibb hangszere, — egész bizonyosan a beszédet is megelőzte, — mely a lélekből fakad és a legközvetlenebbül szól az emberi lélekhez. Nincs is egy instrumentum sem, mely hatásában megközelítené az éneklést. Az éneklést mindenki magához közelállónak érzi és bárki is, minden zenei előképzettség nélkül, a szép éneket maradék nélkül tudja élvezni. Az énekhang a »természetes«, az emberi hangszer és ebben rejlik a varázsa és végtelen népszerűsége. Már most hangképzés alatt azt a tudományt értjük, mellyel a hangot, mint hangszert olyan állapotba hozzuk, hogy az természetesen — tehát szabadon — minden feltevésben és erősségben szépen hangozzék. A hangképzésnek az a célja, hogy az énekes a hangját teljesen uralni tudja, hogy minden technikai nehézségtől megszabadítva, egész tehetségét a művészet, az előadandó zenedarab szolgálatóba állíthassa. Így nagy általánosságban a hangképzés igen egyszerűnek látszik, tényleg azonban a legnehezebb és legkényesebb mesterségek egyike. A helyes énektanításhoz igen nagy szakmabeli praktikus tudás, speciális énekhallás és érzék, alapos emberismeret, szimpatikus szuggesztív egyéniség és mély intelligencia szükséges, hogy azokat a nagy nehézségeket, melyek sokszor a növendék hangja körül felmerülnek, a mester leküzdhesse. És itt semmiféle elméleti képzettség, sem »énekiskola« nem segit, a hangképzés tisztán a praxis tudománya, melyet sem könyvből, sem kottából megtanulni nem lehet. A 19. század elsői évtizede óta, amióta Carcia tenorista, — aki különben a gégetükör feltalálója volt — az első komoly énekiskolát írta, mind a mai napig számtalan könyv és iskola jelent meg a hangképzésről, — különösen Németországban, — melyek mind a saját egyéni és legegyénibb metódusukat tárgyalják, — többé-kevésbé jól, — de a gyakorlat azt mutatta, hogy ez a könyvözön úgy a mesternek, mint a növendéknek többet árt, mint használ. Alábbiakban mégis érintenünk kell néhány elméleti kérdést, melyek az anatómia, a fiziológia és akusztika körébe vágnak, hogy a hangképzés technikáját megérthessük. A hang zengő légoszlop, mely úgy keletkezik, hogy a rekeszizom nyomása által a tüdőben a levegőt összesűrítjük, ezzel a hangszalagokat, — mint kettős nyelvsípot, — rezgésbe hozzuk és a szájpadlásra, illetőleg az orr- és fejüregekre mint rezonátorokra irányítva a szabadba áramoltatjuk. Minden hangnak, akár férfi vagy női, három regisztere van, u. m. mellhang, középhang és fej hang, aszerint, mely rezonáló részek vannak a hangban túlsúlyban. Hogy a regiszterek mily módon keletkeznek a gégében, milyen finom működési különbségek vannak a hangszalagokban, azt nem tudjuk, akusztikailag valószínűleg a fafuvók félhangrendszere szerint keletkeznek. A hang mechanizmusában a következő szervek vesznek részt. A légzőszervek, illetőleg a rekeszizom, gyomor- és hasfal izmai, melyek a levegőt a tüdőbe sűrítik, — a hangszalagok és a hangrés izmai, melyekkel a hang indítása és elhelyezése történik, a gégefedő és nyelv, mint a főhiba források, a garat ívjárat, alsó állkapocs, ajkak és orrcimpák. Mint rezonátorok a mellkas, a szájpadlás, orr- és fejüregek (Sinus frontalis, Hyghmour öböl) szolgáinak, működésük automatikus, a beállításuk egyéb akaratunk alatt álló szervek által történik. Énekhibát minden szervvel el lehet követni, mely a hang mechanizmusában részt vesz, tehát a légzőszervekkel, hangszalagizmokkal, gégefedővel, nyelvvel és szájjal. Ezeknek megfelelőleg hallatszanak azután a közismert gombócos, préselt, gutturalis, nazális és ordító forszírozott hangok, eltört és zökkenős regiszterekkel. Az énekmester kötelessége a hibák kiküszöbölése és a hang fokozatos fejlesztése. Végcél, — ami azonban igen ritkán éretik el, — az ideális hang, mely szabadon, erőltetés nélkül, színváltozástól mentes, regiszterátmenetekkel zengjen és az énekesnek a tesszitura minden hangja dinamikailag teljesen hatalmában legyen. A hangképzés legfontosabb kelléke, egyben legnagyobb problémája, hogy a mester a hibákat pontosan diagnosztizálja és ismerje azokat a tanítás-technikai fortélyokat, amelyekkel a hibák kiküszöbölhetők. És éppen ebben rejlik az énektanítás titka és tudománya. Amint nincs két egyforma ujjlenyomat, úgy nem létezik két egyforma hang sem, sőt még a struktúrájuk is rendkívül eltérő egymástól. Ezért az a metódus, ami egyik hangnál bevált, a másiknál igen sokszor csődöt mond. A tapasztalat azt mutatja, hogy nincs saját, egyedüli, vagy olasz, francia, német módszer, hanem van jó módszer, mely a növendék egyéniségéhez, hangjának felépítéséhez alkalmazkodik és a rossz módszer, mely a tanár vesszőparipáját, a »saját eredeti metódusát« kényszeríti a növendék torkára még akkor is, ha az annak nem felel meg. Általános ismeretek szempontjából helyes, ha a növendék az anatómiai, akusztikai stb. kérdéseket ismeri, de a tényleges énektanulást ez semmivel előre nem viszi. A helyes módszer tehát az, amely a növendék hangjának felépítését, teljes egyéniségét, sokszor pszichológiai momentumokat is tekintetbe véve a tanulást olyan külső jelekhez, könnyen megtanulható és az énekszervekkel könnyen elvégezhető mozgásokhoz köti, amelyek automatikusan mintegy magukkal rántják a helyes éneklést. Ez azonban minden embernél más és más, ezért nem lehet a »metódust« sem leírni, sem kottafejekhez kötni és ezért nincsenek hűvös erejű énekgyakorlatok, melyek feltétlenül megjavítják a hangot, mert minden gyakorlatot, bár zeneileg kifogástalanul, hangvételi szempontból lehet rosszul is énekelni. Ez az oka annak is, hogy kiváló énekesek rendszerint nem jó énektanárok. A saját torokállásuk, a saját módszerük annyira be van náluk idegezve, hogy az ezzel ellenkezővel, — ami viszont más hangra kiváló lehet, — a legjobb esetben is nem szimpatizálnak. Az egyes módszerek taglalását ezek szerint meddőnek és céltalannak tartjuk, ezen cikknek is csak ismertető jellege van, mert a pedagógiának talán egyetlen ága nincsen, amire inkább vonatkoznék Goethe híres mondása: »Szürke minden elmélet, de zöld az élet arany fája«. (Dr. László Géza.) szin_II.0252.pdf II