Címszó: Jellemábrázolás - Magyar Színművészeti Lexikon (1929-1931, szerk. Schöpflin Aladár)

 

Szócikktípus:

SZINHAZIFOGALOM

NEMSZEMELYNEV

 

 

A szócikk eredeti képe megtekinthető:

https://mek.oszk.hu/08700/08756/html/II/szin_II.0429.pdf
https://mek.oszk.hu/08700/08756/html/II/szin_II.0429.png

 

Az itt olvasható változat forrása: B Kádár Zsuzsanna - Nagy Péter Tibor: Az 1929-31-es színművészeti lexikon adatbázisa. (Szociológiai dolgozatok No. 8., WJLF, Budapest, 2017) Készült a Wesley Egyház- és Vallásszociológiai Kutatóközpont 19-21. századi magyar elitek c. kutatása keretében.

https://mek.oszk.hu/08700/08756/html/szocikk/w/26/26206.htm

Az adatbázis kódja: 1357986421928

 

A szócikk három változatban található meg az oldalon. Legfelül linkekkel kiegészítve; középen, apróbetűvel a keresőmotort szolgáló technikai változat; legalul pedig az eredeti 1929-31-es szöveg.

 

A szöveg linkekkel ellátott változata:

 

 

Jellemábrázolás

 

Ugyanígy kezdődő szócikkek: https://mek.oszk.hu/08700/08756/html/szocikk/e/526206.htm

 

Szócikk: Jellemábrázolás Ha az ember kedélyének mozgása bizonyos határozott irányt vesz és ha e kedély-mozgalom az embert egészen betölti, elfoglalja: akkor azon állapot áll elő, melyet szenvedélynek nevezünk. A szenvedély tehát oly lelki tartalom, mely az embert egészen betölti, elfoglalja és szolgálatába veszi. A szenvedélyes ember nem szabad, mert egyetlen eszmének vetette magát oda, mely őt leigázza s eszközéül használja. A szenvedélyes ember egyoldalú, mert uralgó szenvedélye minden más lelki tartalmat kizár belőle. A szenvedély nemtelennek látszik, ha az ember magát érzéki tárgynak veti oda, mely őt rabbá tevén, emberi méltóságától megfosztja. De a művészet »égő szent kohában« minden érc megnemesűl. És midőn a műelmélet a műszenvedélyt görög (nyelv) (információ)  nevén pathosznak nevezi: e műszóval a szenvedély művészeti fogalmából a nemtelennek és erkölcstelennek eszméjét akarja kizárni, azt mindennapiságából kiemelni s a méltóságnak és ünnepiességnek bizonyos költői fényével venni körül. A szenvedély, mint bennünk uralgó hatalom, benső életünk tűzpontját képezi. E hatalom ád az érzelemnek irányt, az alakítja az embert belőlről kifelé; a szenvedély alkotja meg a jellemet, melyet a színpadon elő kell állítanunk. A színészetnek mindazon egyes eleme, a jellemben egyszerre jelenik meg, válhatlan egységben. A hang és a test mozgásai a jellem ábrázolatában nyernek életet, alakot és jelentőséget. A szenvedély legparányibb mozzanata egész fajának képét láttatja; a jellem pedig, mely táplálatát a szenvedélyből meríti, a fajnak végtelen elágazásait hozza világra. A színpadi jellemkép egy embert akar elénk állítani, ki bizonyos szenvedélyt s ebben egy eszmét képvisel, E képhez a költő ád szöveget, a képzelet világából s ez eszményi képet a színész viszi át a valóságba. A jellemkép a költő lelkében nem részenként áll elő, hanem egyszerre születik meg. Ugyanezen kép a színész lelkében szintoly egészben és egyszerre terem elő s ez eszményi jel­lemképet a színész valóságos élŐ egyénné alakítja. Ily emberalakot előteremteni a legmélyebb belátású elme, s a legélesebben taglaló ész sem képes, legfeljebb némi halvány színt adhat annak. Ellenben a művészi természet ismertető jele épen azon képességben áll, miszerint a képzelt jel­lemet rögtön úgy látja és érzi, mint egy életműves egészet és mikor így látja, már ugyanakkor át is éli azt és hogy meg is valósíthassa: mozgásba teszi minden természeti eszközeit, a tanulás által szerzettekkel együtt. Tehát a költői jellemkép a színésznek legelőször is képzeletében jelenik meg, ahol az addig érleli magát, míg alkalmas lesz arra, hogy a testi valóságba átmehessen. Hanem az átviteli tény által csupán az valósulhat meg testileg, ami bent a képzeletben elevenen létezik. Első cselekvése tehát a színész teremtő tehetségének: a jellem felfogása. E felfogáson alapszik az egész színpadi ábrázolat, mely nem egyéb, mint a felfogás igazolása, élő bizonysága. Midőn a színész a jellemet felfogta, első kötelessége volt a költő szándokába behatni s megérteni az egyes alkatrészek viszonyát az egészhez. A mű-jellemet pedig a színész csak akkor fogta fel igazán, ha a darab eszméjéről magának számot adni képes. Ha ekkor a színész a szerző célzataiba valóban behatott: úgy a jellemek mind világosak lesznek előtte. Látni fogja, melyik minő eszmét képvisel s minő jelentőséggel bírnak azok egymással szemben. Ha a színész tisztában van azon eszmével, melyet szerepe képvisel, akkor azt mondjuk, hogy eszmei oldaláról fogta fel a műjellemet. Ebből pedig az következik, hogy ezen eszmei felfogását a színpadon is valósítsa. Hanem ez alatt nem az az úgynevezett »eszményítő« előadást értjük, mely a földi valóságnak hátat fordít s a szépet fent az »üresben« keresi. Az is igen tévedne, aki az eszmei szépítést, vagyis: a műjellem nemesítését a végrehajtásban úgy eszközölné, hogy a jellem erkölcstelen vonásait lehetőleg szelídítené, mert ezzel a darab életereit metszené el; a morált a művészet romjaira építené s az erősen jellemzett képet alaktalan semmivé változtatná, mely többé sem a jónak, sem a rossznak épségével nem bírna. Színpadon a bűnnek szintoly híven kell a maga vonásait láttatnia, mint az erénynek. Miben áll tehát a jellem eszményi felfogása? Ezt a tényt maga magyarázza meg azon pillanatban, midőn a felfogást a valóságba látjuk átmenni. Ha ekkor a színpadi alakban világosan látjuk az elvet, mely a jellemnek tartalmát teszi; ha ez alakban az ember lelkének életiránya tisztán ki lesz fejezve: ha benne az emberek bizonyos fajára ismerünk; szóval, ha a színész lelkünk szemeit a jellemnek szel­lemi oldalára irányozza s a testben az eszmét valósággal láttatja velünk, ez azt bizonyítja, hogy ő szerepe jellemében az eszmét nemcsak felfogta, hanem testileg is valósította. (Egressy Gábor.) (személy) (információ)  szin_II.0429.pdf II

 

 

Adatbázisszerű megjelenés

xcímszó Jellemábrázolás címszóvég 26206 Szócikk: Jellemábrázolás Ha az ember kedélyének mozgása bizonyos határozott irányt vesz és ha e kedély-mozgalom az embert egészen betölti, elfoglalja: akkor azon állapot áll elő, melyet szenvedélynek nevezünk. A szenvedély tehát oly lelki tartalom, mely az embert egészen betölti, elfoglalja és szolgálatába veszi. A szenvedélyes ember nem szabad, mert egyetlen eszmének vetette magát oda, mely őt leigázza s eszközéül használja. A szenvedélyes ember egyoldalú, mert uralgó szenvedélye minden más lelki tartalmat kizár belőle. A szenvedély nemtelennek látszik, ha az ember magát érzéki tárgynak veti oda, mely őt rabbá tevén, emberi méltóságától megfosztja. De a művészet »égő szent kohában« minden érc megnemesűl. És midőn a műelmélet a műszenvedélyt görög ynyelvy görög ynyelvy görög ynyelvy görög ynyelvy ynyelvy görög ynyelvy ykodvegy nevén pathosznak nevezi: e műszóval a szenvedély művészeti fogalmából a nemtelennek és erkölcstelennek eszméjét akarja kizárni, azt mindennapiságából kiemelni s a méltóságnak és ünnepiességnek bizonyos költői fényével venni körül. A szenvedély, mint bennünk uralgó hatalom, benső életünk tűzpontját képezi. E hatalom ád az érzelemnek irányt, az alakítja az embert belőlről kifelé; a szenvedély alkotja meg a jellemet, melyet a színpadon elő kell állítanunk. A színészetnek mindazon egyes eleme, a jellemben egyszerre jelenik meg, válhatlan egységben. A hang és a test mozgásai a jellem ábrázolatában nyernek életet, alakot és jelentőséget. A szenvedély legparányibb mozzanata egész fajának képét láttatja; a jellem pedig, mely táplálatát a szenvedélyből meríti, a fajnak végtelen elágazásait hozza világra. A színpadi jellemkép egy embert akar elénk állítani, ki bizonyos szenvedélyt s ebben egy eszmét képvisel, E képhez a költő ád szöveget, a képzelet világából s ez eszményi képet a színész viszi át a valóságba. A jellemkép a költő lelkében nem részenként áll elő, hanem egyszerre születik meg. Ugyanezen kép a színész lelkében szintoly egészben és egyszerre terem elő s ez eszményi jel­lemképet a színész valóságos élŐ egyénné alakítja. Ily emberalakot előteremteni a legmélyebb belátású elme, s a legélesebben taglaló ész sem képes, legfeljebb némi halvány színt adhat annak. Ellenben a művészi természet ismertető jele épen azon képességben áll, miszerint a képzelt jel­lemet rögtön úgy látja és érzi, mint egy életműves egészet és mikor így látja, már ugyanakkor át is éli azt és hogy meg is valósíthassa: mozgásba teszi minden természeti eszközeit, a tanulás által szerzettekkel együtt. Tehát a költői jellemkép a színésznek legelőször is képzeletében jelenik meg, ahol az addig érleli magát, míg alkalmas lesz arra, hogy a testi valóságba átmehessen. Hanem az átviteli tény által csupán az valósulhat meg testileg, ami bent a képzeletben elevenen létezik. Első cselekvése tehát a színész teremtő tehetségének: a jellem felfogása. E felfogáson alapszik az egész színpadi ábrázolat, mely nem egyéb, mint a felfogás igazolása, élő bizonysága. Midőn a színész a jellemet felfogta, első kötelessége volt a költő szándokába behatni s megérteni az egyes alkatrészek viszonyát az egészhez. A mű-jellemet pedig a színész csak akkor fogta fel igazán, ha a darab eszméjéről magának számot adni képes. Ha ekkor a színész a szerző célzataiba valóban behatott: úgy a jellemek mind világosak lesznek előtte. Látni fogja, melyik minő eszmét képvisel s minő jelentőséggel bírnak azok egymással szemben. Ha a színész tisztában van azon eszmével, melyet szerepe képvisel, akkor azt mondjuk, hogy eszmei oldaláról fogta fel a műjellemet. Ebből pedig az következik, hogy ezen eszmei felfogását a színpadon is valósítsa. Hanem ez alatt nem az az úgynevezett »eszményítő« előadást értjük, mely a földi valóságnak hátat fordít s a szépet fent az »üresben« keresi. Az is igen tévedne, aki az eszmei szépítést, vagyis: a műjellem nemesítését a végrehajtásban úgy eszközölné, hogy a jellem erkölcstelen vonásait lehetőleg szelídítené, mert ezzel a darab életereit metszené el; a morált a művészet romjaira építené s az erősen jellemzett képet alaktalan semmivé változtatná, mely többé sem a jónak, sem a rossznak épségével nem bírna. Színpadon a bűnnek szintoly híven kell a maga vonásait láttatnia, mint az erénynek. Miben áll tehát a jellem eszményi felfogása? Ezt a tényt maga magyarázza meg azon pillanatban, midőn a felfogást a valóságba látjuk átmenni. Ha ekkor a színpadi alakban világosan látjuk az elvet, mely a jellemnek tartalmát teszi; ha ez alakban az ember lelkének életiránya tisztán ki lesz fejezve: ha benne az emberek bizonyos fajára ismerünk; szóval, ha a színész lelkünk szemeit a jellemnek szel­lemi oldalára irányozza s a testben az eszmét valósággal láttatja velünk, ez azt bizonyítja, hogy ő szerepe jellemében az eszmét nemcsak felfogta, hanem testileg is valósította. (Egressy Gábor.) yszemelynevy egressy gábor yszemelynevy Egressy Gábor yszemelynevy egressy yszemelynevy gábor yszemelynevy yszemelynevy Egressy yszemelynevy Gábor yszemelynevy ykodvegy yszocikkszerzoy egressy gábor szin_II.0429.pdf II

 

 

A szócikk eredeti szövege:

Címszó: Jellemábrázolás - Magyar Színművészeti Lexikon (1929-1931, szerk. Schöpflin Aladár)

 

Szócikktípus:

SZINHAZIFOGALOM

NEMSZEMELYNEV

 

 

A szócikk eredeti képe megtekinthető:

https://mek.oszk.hu/08700/08756/html/II/szin_II.0429.pdf
https://mek.oszk.hu/08700/08756/html/II/szin_II.0429.png

Az itt olvasható változat forrása: B Kádár Zsuzsanna - Nagy Péter Tibor: Az 1929-31-es színművészeti lexikon adatbázisa. (Szociológiai dolgozatok No. 8., WJLF, Budapest, 2017) Készült a Wesley Egyház- és Vallásszociológiai Kutatóközpont 19-21. századi magyar elitek c. kutatása keretében.

https://mek.oszk.hu/08700/08756/html/szocikk/w/26/26206.htm

Az adatbázis kódja: 1357986421928

 

A szócikk három változatban található meg az oldalon. Legfelül linkekkel kiegészítve; középen, apróbetűvel a keresőmotort szolgáló technikai változat; legalul pedig az eredeti 1929-31-es szöveg.

 

Jellemábrázolás

Szócikk: Jellemábrázolás Ha az ember kedélyének mozgása bizonyos határozott irányt vesz és ha e kedély-mozgalom az embert egészen betölti, elfoglalja: akkor azon állapot áll elő, melyet szenvedélynek nevezünk. A szenvedély tehát oly lelki tartalom, mely az embert egészen betölti, elfoglalja és szolgálatába veszi. A szenvedélyes ember nem szabad, mert egyetlen eszmének vetette magát oda, mely őt leigázza s eszközéül használja. A szenvedélyes ember egyoldalú, mert uralgó szenvedélye minden más lelki tartalmat kizár belőle. A szenvedély nemtelennek látszik, ha az ember magát érzéki tárgynak veti oda, mely őt rabbá tevén, emberi méltóságától megfosztja. De a művészet »égő szent kohában« minden érc megnemesűl. És midőn a műelmélet a műszenvedélyt görög nevén pathosznak nevezi: e műszóval a szenvedély művészeti fogalmából a nemtelennek és erkölcstelennek eszméjét akarja kizárni, azt mindennapiságából kiemelni s a méltóságnak és ünnepiességnek bizonyos költői fényével venni körül. A szenvedély, mint bennünk uralgó hatalom, benső életünk tűzpontját képezi. E hatalom ád az érzelemnek irányt, az alakítja az embert belőlről kifelé; a szenvedély alkotja meg a jellemet, melyet a színpadon elő kell állítanunk. A színészetnek mindazon egyes eleme, a jellemben egyszerre jelenik meg, válhatlan egységben. A hang és a test mozgásai a jellem ábrázolatában nyernek életet, alakot és jelentőséget. A szenvedély legparányibb mozzanata egész fajának képét láttatja; a jellem pedig, mely táplálatát a szenvedélyből meríti, a fajnak végtelen elágazásait hozza világra. A színpadi jellemkép egy embert akar elénk állítani, ki bizonyos szenvedélyt s ebben egy eszmét képvisel, E képhez a költő ád szöveget, a képzelet világából s ez eszményi képet a színész viszi át a valóságba. A jellemkép a költő lelkében nem részenként áll elő, hanem egyszerre születik meg. Ugyanezen kép a színész lelkében szintoly egészben és egyszerre terem elő s ez eszményi jel­lemképet a színész valóságos élŐ egyénné alakítja. Ily emberalakot előteremteni a legmélyebb belátású elme, s a legélesebben taglaló ész sem képes, legfeljebb némi halvány színt adhat annak. Ellenben a művészi természet ismertető jele épen azon képességben áll, miszerint a képzelt jel­lemet rögtön úgy látja és érzi, mint egy életműves egészet és mikor így látja, már ugyanakkor át is éli azt és hogy meg is valósíthassa: mozgásba teszi minden természeti eszközeit, a tanulás által szerzettekkel együtt. Tehát a költői jellemkép a színésznek legelőször is képzeletében jelenik meg, ahol az addig érleli magát, míg alkalmas lesz arra, hogy a testi valóságba átmehessen. Hanem az átviteli tény által csupán az valósulhat meg testileg, ami bent a képzeletben elevenen létezik. Első cselekvése tehát a színész teremtő tehetségének: a jellem felfogása. E felfogáson alapszik az egész színpadi ábrázolat, mely nem egyéb, mint a felfogás igazolása, élő bizonysága. Midőn a színész a jellemet felfogta, első kötelessége volt a költő szándokába behatni s megérteni az egyes alkatrészek viszonyát az egészhez. A mű-jellemet pedig a színész csak akkor fogta fel igazán, ha a darab eszméjéről magának számot adni képes. Ha ekkor a színész a szerző célzataiba valóban behatott: úgy a jellemek mind világosak lesznek előtte. Látni fogja, melyik minő eszmét képvisel s minő jelentőséggel bírnak azok egymással szemben. Ha a színész tisztában van azon eszmével, melyet szerepe képvisel, akkor azt mondjuk, hogy eszmei oldaláról fogta fel a műjellemet. Ebből pedig az következik, hogy ezen eszmei felfogását a színpadon is valósítsa. Hanem ez alatt nem az az úgynevezett »eszményítő« előadást értjük, mely a földi valóságnak hátat fordít s a szépet fent az »üresben« keresi. Az is igen tévedne, aki az eszmei szépítést, vagyis: a műjellem nemesítését a végrehajtásban úgy eszközölné, hogy a jellem erkölcstelen vonásait lehetőleg szelídítené, mert ezzel a darab életereit metszené el; a morált a művészet romjaira építené s az erősen jellemzett képet alaktalan semmivé változtatná, mely többé sem a jónak, sem a rossznak épségével nem bírna. Színpadon a bűnnek szintoly híven kell a maga vonásait láttatnia, mint az erénynek. Miben áll tehát a jellem eszményi felfogása? Ezt a tényt maga magyarázza meg azon pillanatban, midőn a felfogást a valóságba látjuk átmenni. Ha ekkor a színpadi alakban világosan látjuk az elvet, mely a jellemnek tartalmát teszi; ha ez alakban az ember lelkének életiránya tisztán ki lesz fejezve: ha benne az emberek bizonyos fajára ismerünk; szóval, ha a színész lelkünk szemeit a jellemnek szel­lemi oldalára irányozza s a testben az eszmét valósággal láttatja velünk, ez azt bizonyítja, hogy ő szerepe jellemében az eszmét nemcsak felfogta, hanem testileg is valósította. (Egressy Gábor.) szin_II.0429.pdf II