Címszó: Szavalásról - Magyar Színművészeti Lexikon (1929-1931, szerk. Schöpflin Aladár)

 

Szócikktípus:

SZINHAZIFOGALOM

NEMSZEMELYNEV

 

 

A szócikk eredeti képe megtekinthető:

https://mek.oszk.hu/08700/08756/html/IV/szin_IV.0239.pdf
https://mek.oszk.hu/08700/08756/html/IV/szin_IV.0239.png

 

Az itt olvasható változat forrása: B Kádár Zsuzsanna - Nagy Péter Tibor: Az 1929-31-es színművészeti lexikon adatbázisa. (Szociológiai dolgozatok No. 8., WJLF, Budapest, 2017) Készült a Wesley Egyház- és Vallásszociológiai Kutatóközpont 19-21. századi magyar elitek c. kutatása keretében.

https://mek.oszk.hu/08700/08756/html/szocikk/w/31/31121.htm

Az adatbázis kódja: 1357986421928

 

A szócikk három változatban található meg az oldalon. Legfelül linkekkel kiegészítve; középen, apróbetűvel a keresőmotort szolgáló technikai változat; legalul pedig az eredeti 1929-31-es szöveg.

 

A szöveg linkekkel ellátott változata:

 

 

Szavalásról

 

Ugyanígy kezdődő szócikkek: https://mek.oszk.hu/08700/08756/html/szocikk/e/531121.htm

 

Szócikk: Szavalásról A ma színészetének és kritikájának nincsen lebecsültebb szava a ,.szavalás-nál; pedig a kultura fejlődésével együtt haladó népek ez elismert és gyakorlott művészete nem érdemli meg ezt a lebecsülést, mert a jó szavalás ép úgy kimeríti a szépnek fogalmát és ugyanolyan lélekemelő, derűs vagy megrázó hatásokra képes, mint az előadó művészetek bármelyike. Itt tehát valami sajnálatos és lényegbe vágó félreértésnek kell lennie; különben nem üldöznének és gúnyolnának minden előadást, mely a szavalásra emlékeztet. Mikor e félreértés okát kutatom, meg kell állapítanom, hogy a „jó szavalás nem veszthette el és nem is fogja soha elveszíteni jogosultságát. A félreértés tehát csakis abban keresendő, hogy a közönség nagy része nincs tisztában a „jó szavalás kritériumaival. Szavalásnak fogad el holmi bömböléseket és vakon hisz azokban, akikről „a hír beszél. Emberek, akikben sem érző szív, sem megértő lélek nincs; akik a szavalás legelemibb követelményeit nem bírják; akik egy mondatot helyesen hangsúlyozni vagy kellően tagolni sem tudnak; akiknek sejtelmük sincs arról, hogy a nyelv mily mesterének kell lenni annak, aki nagy költői érzések és gondolatok tolmácsává szegődik; akiknek az soha még csak eszükbe sem jutott, hogy a hang drámai célra ép oly lelkiismeretes képzésre szorul, mint az énekes-szakmára! Ezek a többnyire rosszhiszemű műkedvelők „szavaló művészek-nek adják ki magukat és ízléstelen gargalizálásuk és grimaszaikkal a müvelt hallgatót csak megbotránkoztatják. A művészeteknek egy közös alapjuk van, és ez: az érzés! E nélkül nemcsak művészet nincsen, hanem igazi művész sem lehet senki. És ezt a nélkülözhetetlen alapot a tehetségtelenek azzal hamisítják meg, hogy ott is színészkednek, ahol színészkedni bűn. Tagadhatatlan, hogy a szinész művészete az érzés, a beszéd és arcjáték révén rokon a szavalóéval; csakhogy míg a szinész az ember helyzetének és lelkivilágának jellemzésére a lélek és test minden kifejező képességét igénybe veheti —, addig a szavalónak tudnia kell, hogy az ő művészete bizonyos zárt formát követel, mely a mozgás és gesztus segítségéről már eleve lemond, nehogy oda nem illő ágálással az érzés ellen vétsen, mert minél bensőbben és minél egyszerűbben tolmácsolja a költő gondolatait és minél nemesebb a magatartása — sikere annál nagyobb lesz. Az érzésnél biztosabb kalauza a művészetnek nincsen; ennek hatása alól nem vonhatja ki magát senkisem — és mégis — maga az érzés nem elegendő arra, hogy valaki jól szavaljon. A jó szavalónak sok minden egyébre is szüksége van. Első sor­ban: minden hibától és modorosságtól ment tiszta kiejtésre; aztán a nyelvnek tökéletes ismeretére, amelyen szaval; a fantázia végtelenségére: nagy lelki és kedélygazdagságra; rendkívül kifejlett finom ízlésre és óriási érzékre a kellő hangulatok megteremtése iránt. E belső tulajdonságokon kívül: az előnyös vagy legalább is rokonszenves külső csak fokozhatja a hatást, míg a kellemetlen vagy épen ellenszenves megjelenés problematikussá teheti a belső értékek által netán várható eredményt is. Mind e követelések természetesen nem vonatkoz­hatnak a zseniális művészre, ki maga alkot magának szabályokat; de nélkülözhetetlenek a kevésbé megáldott tehetségekre, hogy kellő tájékozottsággal indulhassanak el a kezdet nehéz útján. Tudni kell, hogy a szavalás abban is hasonlít a színészethez, hogy merőben egyéni értékeken alapul; mert valamint a szinész jólélekkel csakis olyan szerep eljátszására vállalkozhatik, melynek külső és belső követelményeit egyéniségének határai között fedezni képes: úgy a hivatásos szavaló is az előadandó költemények közül nem válogathat büntetlenül anélkül, hogy egyéniségének speciális tulajdonságaival s kifejező eszközeivel komolyan számot ne vetne. Igaz, hogy a zsenialitás a szavalás terén is elfogadhatóvá tudja tenni, amit éppen akar, csak hogy az igazi művészettől nem „elfogadható -t kívánunk, hanem a maga nemében a legtökéletesebbet. E téren — különösen nálunk — igen nagy fogalomzavar van. Akinek pl. más becsületes mestersége vagy készültsége nincsen, az egyszerűen a „művész címet és jelleget adományozza önmagának, mert ehhez állítólag semmiféle kvalifikáció nem kell. Csakhogy a gondviselésolykor a művészetek fölött is őrködik s így a kontár igen hamar elárulja magát, még pedig: a stilusérzék teljes hiánya által. Hallottak ugyan valamit harangozni a stílusról és minél tehetségtelenebb valaki — annál gyakrabban hangoztatja azt, de tisztában nincs vele. Pedig ez a legegyszerűbb dolgok egyike; hisz épen azért, mert valóságos Columbus (személy) tojása, az érzésnélküliek nem jönnek rá. Nem ismerik a költészet válfajait; vagy ha ismerik — nem veszik észre, milyen más hangot és előadási formát kiván pl. a ballada és az epikai költemény, a legenda és a románc, a hymnus és az óda, az egyszerű népdalnak közvetlen elmondása stb., de ha észre is veszik — nincs hozzá kiviteli erejük, hogy a különbségeket meg tudják érzékeltetni, mert ezek a különbségek néhol bizony csak hajszálnyiak, másutt azonban már tátongó szakadékok. A szavalónak első kötelessége az író elgondolását magáévá tenni. Persze nagy baj, ha az előadó nem eléggé művelt vagy legalább is nem elég ösztönös arra, hogy a reprodukálandó költőt megértse, mert akkor ebből csak valami torz születhetik, melyet aztán sem az író, sem a közönség meg nem köszön. Az eddig elmondottak a „felolvasókéra nem vonatkoznak, mert más dolog „felolvasni és más dolog „szavalni. Felolvasni minden intelligens, folyékonyan olvasni és helyesen hangsúlyozni tudó ember vállalkozhatik, akinek ehhez elég kitartó hangja és kedve van; de a szavalás: művészet, mely ép úgy nem nélkülözheti az értékes és eredeti egyéniséget, mint bármely más művészet és melyet csak akkor fognak igazán értékelni, ha az itt felsorolt követelések igazságát belátják és különbséget tudnak tenni a „szavalás s „szavallás között. Ujabban egy pár világjáró művész azzal tetszeleg magának, hogy a legdrámaibb költeményt ülve és olvasva mondja el, amivel azt akarják a laikussal elhitetni, hogy szerénységük az író javára az érvényesülés minden jogáról lemond; holott az egyszerű igazság az, hogy az illető nem hajlandó magának annyi fáradságot venni, hogy a költeményt művészi előadás céljából kívülről betanulja. Nem igaz, hogy bármely költemény olvasva ugyanolyan hatást érne el, mint elszavalva; ha t. i. az illető előadó tud szavalni és a maga kényelmes álláspontját nem tolja fel művészi dogmának. Ezek azok a t. művészek, akik nem merik ajkukra venni a szót: „szavalók, — ők mindent csak „elmondanak; csakhogy ez az „elmondás olyan színtelenné és fanyarrá teszi a leggyönyörűbb szöveget is, hogy a legnagyobb snobizmus vagy elbizakodottság kell hozzá azt hinni, hogy az ilyen „elmondás művészi élvezetet nyújt. Legyünk végre tisztában azzal, hogy a vers — vers és nem próza! Hogy a versnek zenéje, ritmusa van, hogy ihlet nélkül nincs vers; mert még a bölcselmi ének és a tanköltemény is azért rimel, hogy a benne foglalt gondolatok egy sikerült csattanóval könnyebben ragadják meg elménket és lelkünkig férkőzhessenek. Erővel elfojtani a vers ütemét, dallamosságát — annyi, mint a rózsát illatától megfosztani. Persze megint más az, egy verset minden értelem nélkül végig dalolni! De ezt csak tehetségtelen rajongók teszik, kiknek tudásuk, ösztönük a feladat nagyságáig fel nem ér. A költői művek ismertetésének még egy igen jelentékeny és népszerű előadási formájáról akarok megemlékezni, még pedig az u. n. recitátorságról; vagyis egy egész műnek vagy csupán becsesebb részeinek egy személy által történő drámai megérzékeltetéséről. Ez a nagy, művészi produkció már kevesebbeket csábit a versenyre, mint a szavalás, mert itt aztán már mindenféle „műkedvelősdi csődöt mond. Ide ugyanis rendkívüli intelligencia, óriási fantázia kell, mely a drámai művek legbonyolultabb szálait összefogni képes; minden irányban hajlítható, széles skálájú orgánum és a beszédtechnikának olyan fejlettsége, mely a legváltozatosabb követelményeknek is meg tud felelni. Ez már határos a színművészettel, anélkül, hogy a határt: át volna szabad lépni; sőt ha ezt a tilalmat nem tartja szem előtt, az előadás ép olyan éretlen handabandázássá fajul, mint a rossz szavalás. A jó recitátorkodást asztal mögött ülve, könyvvel a kézben lehet csak elfogadni, ugyanugy mint a felolvasást, de mégis avval a különbséggel, hogy az előadó az egész szövegnek ura legyen és csaknem kívülről mondja, nem pedig olvassa azt. A könyv csak épen azért legyen kézben, hogy a véletlen eshetőségét elkerülhessük és az előadásnak valamelyes plasztikus formát adjunk, amellyel azt minden fölösleges ízléstelen gesztikulálástól és mimikázástól megóvjuk. Müveit közönségnek tökéletesen elegendő a mű alakjainak hanggal való jellemzése, mely az illető karakter gondolatait és érzésbeli cselekedeteit jobban és biztosabban festi, mint a mozgás, mely nyugtalanságot idéz elő; és az ide-oda ugrálásmégsem választaná el oly élesen egymástól a különböző szerepeket, mint a hangnak egy csekély változata, akár színben, akár tempóban, vagy a szavak kifejezésében. Aki a hangnak e varázserejével nem bír, az ne vállalkozzék recitátorkodásra, mert belebukik. Látnivaló, hogy a recitátorkodás semmiféle gyengeséget nem bír el, s azért csakis kivételes nagy művészek előadásában fogadható el. (Gál Gyula) (személy) (információ)  szin_IV.0239.pdf IV

 

 

Adatbázisszerű megjelenés

xcímszó Szavalásról címszóvég 31121 Szócikk: Szavalásról A ma színészetének és kritikájának nincsen lebecsültebb szava a ,.szavalás-nál; pedig a kultura fejlődésével együtt haladó népek ez elismert és gyakorlott művészete nem érdemli meg ezt a lebecsülést, mert a jó szavalás ép úgy kimeríti a szépnek fogalmát és ugyanolyan lélekemelő, derűs vagy megrázó hatásokra képes, mint az előadó művészetek bármelyike. Itt tehát valami sajnálatos és lényegbe vágó félreértésnek kell lennie; különben nem üldöznének és gúnyolnának minden előadást, mely a szavalásra emlékeztet. Mikor e félreértés okát kutatom, meg kell állapítanom, hogy a „jó szavalás nem veszthette el és nem is fogja soha elveszíteni jogosultságát. A félreértés tehát csakis abban keresendő, hogy a közönség nagy része nincs tisztában a „jó szavalás kritériumaival. Szavalásnak fogad el holmi bömböléseket és vakon hisz azokban, akikről „a hír beszél. Emberek, akikben sem érző szív, sem megértő lélek nincs; akik a szavalás legelemibb követelményeit nem bírják; akik egy mondatot helyesen hangsúlyozni vagy kellően tagolni sem tudnak; akiknek sejtelmük sincs arról, hogy a nyelv mily mesterének kell lenni annak, aki nagy költői érzések és gondolatok tolmácsává szegődik; akiknek az soha még csak eszükbe sem jutott, hogy a hang drámai célra ép oly lelkiismeretes képzésre szorul, mint az énekes-szakmára! Ezek a többnyire rosszhiszemű műkedvelők „szavaló művészek-nek adják ki magukat és ízléstelen gargalizálásuk és grimaszaikkal a müvelt hallgatót csak megbotránkoztatják. A művészeteknek egy közös alapjuk van, és ez: az érzés! E nélkül nemcsak művészet nincsen, hanem igazi művész sem lehet senki. És ezt a nélkülözhetetlen alapot a tehetségtelenek azzal hamisítják meg, hogy ott is színészkednek, ahol színészkedni bűn. Tagadhatatlan, hogy a szinész művészete az érzés, a beszéd és arcjáték révén rokon a szavalóéval; csakhogy míg a szinész az ember helyzetének és lelkivilágának jellemzésére a lélek és test minden kifejező képességét igénybe veheti —, addig a szavalónak tudnia kell, hogy az ő művészete bizonyos zárt formát követel, mely a mozgás és gesztus segítségéről már eleve lemond, nehogy oda nem illő ágálással az érzés ellen vétsen, mert minél bensőbben és minél egyszerűbben tolmácsolja a költő gondolatait és minél nemesebb a magatartása — sikere annál nagyobb lesz. Az érzésnél biztosabb kalauza a művészetnek nincsen; ennek hatása alól nem vonhatja ki magát senkisem — és mégis — maga az érzés nem elegendő arra, hogy valaki jól szavaljon. A jó szavalónak sok minden egyébre is szüksége van. Első sor­ban: minden hibától és modorosságtól ment tiszta kiejtésre; aztán a nyelvnek tökéletes ismeretére, amelyen szaval; a fantázia végtelenségére: nagy lelki és kedélygazdagságra; rendkívül kifejlett finom ízlésre és óriási érzékre a kellő hangulatok megteremtése iránt. E belső tulajdonságokon kívül: az előnyös vagy legalább is rokonszenves külső csak fokozhatja a hatást, míg a kellemetlen vagy épen ellenszenves megjelenés problematikussá teheti a belső értékek által netán várható eredményt is. Mind e követelések természetesen nem vonatkoz­hatnak a zseniális művészre, ki maga alkot magának szabályokat; de nélkülözhetetlenek a kevésbé megáldott tehetségekre, hogy kellő tájékozottsággal indulhassanak el a kezdet nehéz útján. Tudni kell, hogy a szavalás abban is hasonlít a színészethez, hogy merőben egyéni értékeken alapul; mert valamint a szinész jólélekkel csakis olyan szerep eljátszására vállalkozhatik, melynek külső és belső követelményeit egyéniségének határai között fedezni képes: úgy a hivatásos szavaló is az előadandó költemények közül nem válogathat büntetlenül anélkül, hogy egyéniségének speciális tulajdonságaival s kifejező eszközeivel komolyan számot ne vetne. Igaz, hogy a zsenialitás a szavalás terén is elfogadhatóvá tudja tenni, amit éppen akar, csak hogy az igazi művészettől nem „elfogadható -t kívánunk, hanem a maga nemében a legtökéletesebbet. E téren — különösen nálunk — igen nagy fogalomzavar van. Akinek pl. más becsületes mestersége vagy készültsége nincsen, az egyszerűen a „művész címet és jelleget adományozza önmagának, mert ehhez állítólag semmiféle kvalifikáció nem kell. Csakhogy a gondviselésolykor a művészetek fölött is őrködik s így a kontár igen hamar elárulja magát, még pedig: a stilusérzék teljes hiánya által. Hallottak ugyan valamit harangozni a stílusról és minél tehetségtelenebb valaki — annál gyakrabban hangoztatja azt, de tisztában nincs vele. Pedig ez a legegyszerűbb dolgok egyike; hisz épen azért, mert valóságos Columbus yszemelynevy columbus yszemelynevy Columbus yszemelynevy columbus yszemelynevy yszemelynevy Columbus yszemelynevy ykodvegy tojása, az érzésnélküliek nem jönnek rá. Nem ismerik a költészet válfajait; vagy ha ismerik — nem veszik észre, milyen más hangot és előadási formát kiván pl. a ballada és az epikai költemény, a legenda és a románc, a hymnus és az óda, az egyszerű népdalnak közvetlen elmondása stb., de ha észre is veszik — nincs hozzá kiviteli erejük, hogy a különbségeket meg tudják érzékeltetni, mert ezek a különbségek néhol bizony csak hajszálnyiak, másutt azonban már tátongó szakadékok. A szavalónak első kötelessége az író elgondolását magáévá tenni. Persze nagy baj, ha az előadó nem eléggé művelt vagy legalább is nem elég ösztönös arra, hogy a reprodukálandó költőt megértse, mert akkor ebből csak valami torz születhetik, melyet aztán sem az író, sem a közönség meg nem köszön. Az eddig elmondottak a „felolvasókéra nem vonatkoznak, mert más dolog „felolvasni és más dolog „szavalni. Felolvasni minden intelligens, folyékonyan olvasni és helyesen hangsúlyozni tudó ember vállalkozhatik, akinek ehhez elég kitartó hangja és kedve van; de a szavalás: művészet, mely ép úgy nem nélkülözheti az értékes és eredeti egyéniséget, mint bármely más művészet és melyet csak akkor fognak igazán értékelni, ha az itt felsorolt követelések igazságát belátják és különbséget tudnak tenni a „szavalás s „szavallás között. Ujabban egy pár világjáró művész azzal tetszeleg magának, hogy a legdrámaibb költeményt ülve és olvasva mondja el, amivel azt akarják a laikussal elhitetni, hogy szerénységük az író javára az érvényesülés minden jogáról lemond; holott az egyszerű igazság az, hogy az illető nem hajlandó magának annyi fáradságot venni, hogy a költeményt művészi előadás céljából kívülről betanulja. Nem igaz, hogy bármely költemény olvasva ugyanolyan hatást érne el, mint elszavalva; ha t. i. az illető előadó tud szavalni és a maga kényelmes álláspontját nem tolja fel művészi dogmának. Ezek azok a t. művészek, akik nem merik ajkukra venni a szót: „szavalók, — ők mindent csak „elmondanak; csakhogy ez az „elmondás olyan színtelenné és fanyarrá teszi a leggyönyörűbb szöveget is, hogy a legnagyobb snobizmus vagy elbizakodottság kell hozzá azt hinni, hogy az ilyen „elmondás művészi élvezetet nyújt. Legyünk végre tisztában azzal, hogy a vers — vers és nem próza! Hogy a versnek zenéje, ritmusa van, hogy ihlet nélkül nincs vers; mert még a bölcselmi ének és a tanköltemény is azért rimel, hogy a benne foglalt gondolatok egy sikerült csattanóval könnyebben ragadják meg elménket és lelkünkig férkőzhessenek. Erővel elfojtani a vers ütemét, dallamosságát — annyi, mint a rózsát illatától megfosztani. Persze megint más az, egy verset minden értelem nélkül végig dalolni! De ezt csak tehetségtelen rajongók teszik, kiknek tudásuk, ösztönük a feladat nagyságáig fel nem ér. A költői művek ismertetésének még egy igen jelentékeny és népszerű előadási formájáról akarok megemlékezni, még pedig az u. n. recitátorságról; vagyis egy egész műnek vagy csupán becsesebb részeinek egy személy által történő drámai megérzékeltetéséről. Ez a nagy, művészi produkció már kevesebbeket csábit a versenyre, mint a szavalás, mert itt aztán már mindenféle „műkedvelősdi csődöt mond. Ide ugyanis rendkívüli intelligencia, óriási fantázia kell, mely a drámai művek legbonyolultabb szálait összefogni képes; minden irányban hajlítható, széles skálájú orgánum és a beszédtechnikának olyan fejlettsége, mely a legváltozatosabb követelményeknek is meg tud felelni. Ez már határos a színművészettel, anélkül, hogy a határt: át volna szabad lépni; sőt ha ezt a tilalmat nem tartja szem előtt, az előadás ép olyan éretlen handabandázássá fajul, mint a rossz szavalás. A jó recitátorkodást asztal mögött ülve, könyvvel a kézben lehet csak elfogadni, ugyanugy mint a felolvasást, de mégis avval a különbséggel, hogy az előadó az egész szövegnek ura legyen és csaknem kívülről mondja, nem pedig olvassa azt. A könyv csak épen azért legyen kézben, hogy a véletlen eshetőségét elkerülhessük és az előadásnak valamelyes plasztikus formát adjunk, amellyel azt minden fölösleges ízléstelen gesztikulálástól és mimikázástól megóvjuk. Müveit közönségnek tökéletesen elegendő a mű alakjainak hanggal való jellemzése, mely az illető karakter gondolatait és érzésbeli cselekedeteit jobban és biztosabban festi, mint a mozgás, mely nyugtalanságot idéz elő; és az ide-oda ugrálásmégsem választaná el oly élesen egymástól a különböző szerepeket, mint a hangnak egy csekély változata, akár színben, akár tempóban, vagy a szavak kifejezésében. Aki a hangnak e varázserejével nem bír, az ne vállalkozzék recitátorkodásra, mert belebukik. Látnivaló, hogy a recitátorkodás semmiféle gyengeséget nem bír el, s azért csakis kivételes nagy művészek előadásában fogadható el. (Gál Gyula) yszemelynevy gál gyula yszemelynevy Gál Gyula yszemelynevy gál yszemelynevy gyula yszemelynevy yszemelynevy Gál yszemelynevy Gyula yszemelynevy ykodvegy yszocikkszerzoy gál gyula szin_IV.0239.pdf IV

 

 

A szócikk eredeti szövege:

Címszó: Szavalásról - Magyar Színművészeti Lexikon (1929-1931, szerk. Schöpflin Aladár)

 

Szócikktípus:

SZINHAZIFOGALOM

NEMSZEMELYNEV

 

 

A szócikk eredeti képe megtekinthető:

https://mek.oszk.hu/08700/08756/html/IV/szin_IV.0239.pdf
https://mek.oszk.hu/08700/08756/html/IV/szin_IV.0239.png

Az itt olvasható változat forrása: B Kádár Zsuzsanna - Nagy Péter Tibor: Az 1929-31-es színművészeti lexikon adatbázisa. (Szociológiai dolgozatok No. 8., WJLF, Budapest, 2017) Készült a Wesley Egyház- és Vallásszociológiai Kutatóközpont 19-21. századi magyar elitek c. kutatása keretében.

https://mek.oszk.hu/08700/08756/html/szocikk/w/31/31121.htm

Az adatbázis kódja: 1357986421928

 

A szócikk három változatban található meg az oldalon. Legfelül linkekkel kiegészítve; középen, apróbetűvel a keresőmotort szolgáló technikai változat; legalul pedig az eredeti 1929-31-es szöveg.

 

Szavalásról

Szócikk: Szavalásról A ma színészetének és kritikájának nincsen lebecsültebb szava a ,.szavalás-nál; pedig a kultura fejlődésével együtt haladó népek ez elismert és gyakorlott művészete nem érdemli meg ezt a lebecsülést, mert a jó szavalás ép úgy kimeríti a szépnek fogalmát és ugyanolyan lélekemelő, derűs vagy megrázó hatásokra képes, mint az előadó művészetek bármelyike. Itt tehát valami sajnálatos és lényegbe vágó félreértésnek kell lennie; különben nem üldöznének és gúnyolnának minden előadást, mely a szavalásra emlékeztet. Mikor e félreértés okát kutatom, meg kell állapítanom, hogy a „jó szavalás nem veszthette el és nem is fogja soha elveszíteni jogosultságát. A félreértés tehát csakis abban keresendő, hogy a közönség nagy része nincs tisztában a „jó szavalás kritériumaival. Szavalásnak fogad el holmi bömböléseket és vakon hisz azokban, akikről „a hír beszél. Emberek, akikben sem érző szív, sem megértő lélek nincs; akik a szavalás legelemibb követelményeit nem bírják; akik egy mondatot helyesen hangsúlyozni vagy kellően tagolni sem tudnak; akiknek sejtelmük sincs arról, hogy a nyelv mily mesterének kell lenni annak, aki nagy költői érzések és gondolatok tolmácsává szegődik; akiknek az soha még csak eszükbe sem jutott, hogy a hang drámai célra ép oly lelkiismeretes képzésre szorul, mint az énekes-szakmára! Ezek a többnyire rosszhiszemű műkedvelők „szavaló művészek-nek adják ki magukat és ízléstelen gargalizálásuk és grimaszaikkal a müvelt hallgatót csak megbotránkoztatják. A művészeteknek egy közös alapjuk van, és ez: az érzés! E nélkül nemcsak művészet nincsen, hanem igazi művész sem lehet senki. És ezt a nélkülözhetetlen alapot a tehetségtelenek azzal hamisítják meg, hogy ott is színészkednek, ahol színészkedni bűn. Tagadhatatlan, hogy a szinész művészete az érzés, a beszéd és arcjáték révén rokon a szavalóéval; csakhogy míg a szinész az ember helyzetének és lelkivilágának jellemzésére a lélek és test minden kifejező képességét igénybe veheti —, addig a szavalónak tudnia kell, hogy az ő művészete bizonyos zárt formát követel, mely a mozgás és gesztus segítségéről már eleve lemond, nehogy oda nem illő ágálással az érzés ellen vétsen, mert minél bensőbben és minél egyszerűbben tolmácsolja a költő gondolatait és minél nemesebb a magatartása — sikere annál nagyobb lesz. Az érzésnél biztosabb kalauza a művészetnek nincsen; ennek hatása alól nem vonhatja ki magát senkisem — és mégis — maga az érzés nem elegendő arra, hogy valaki jól szavaljon. A jó szavalónak sok minden egyébre is szüksége van. Első sor­ban: minden hibától és modorosságtól ment tiszta kiejtésre; aztán a nyelvnek tökéletes ismeretére, amelyen szaval; a fantázia végtelenségére: nagy lelki és kedélygazdagságra; rendkívül kifejlett finom ízlésre és óriási érzékre a kellő hangulatok megteremtése iránt. E belső tulajdonságokon kívül: az előnyös vagy legalább is rokonszenves külső csak fokozhatja a hatást, míg a kellemetlen vagy épen ellenszenves megjelenés problematikussá teheti a belső értékek által netán várható eredményt is. Mind e követelések természetesen nem vonatkoz­hatnak a zseniális művészre, ki maga alkot magának szabályokat; de nélkülözhetetlenek a kevésbé megáldott tehetségekre, hogy kellő tájékozottsággal indulhassanak el a kezdet nehéz útján. Tudni kell, hogy a szavalás abban is hasonlít a színészethez, hogy merőben egyéni értékeken alapul; mert valamint a szinész jólélekkel csakis olyan szerep eljátszására vállalkozhatik, melynek külső és belső követelményeit egyéniségének határai között fedezni képes: úgy a hivatásos szavaló is az előadandó költemények közül nem válogathat büntetlenül anélkül, hogy egyéniségének speciális tulajdonságaival s kifejező eszközeivel komolyan számot ne vetne. Igaz, hogy a zsenialitás a szavalás terén is elfogadhatóvá tudja tenni, amit éppen akar, csak hogy az igazi művészettől nem „elfogadható -t kívánunk, hanem a maga nemében a legtökéletesebbet. E téren — különösen nálunk — igen nagy fogalomzavar van. Akinek pl. más becsületes mestersége vagy készültsége nincsen, az egyszerűen a „művész címet és jelleget adományozza önmagának, mert ehhez állítólag semmiféle kvalifikáció nem kell. Csakhogy a gondviselésolykor a művészetek fölött is őrködik s így a kontár igen hamar elárulja magát, még pedig: a stilusérzék teljes hiánya által. Hallottak ugyan valamit harangozni a stílusról és minél tehetségtelenebb valaki — annál gyakrabban hangoztatja azt, de tisztában nincs vele. Pedig ez a legegyszerűbb dolgok egyike; hisz épen azért, mert valóságos Columbus tojása, az érzésnélküliek nem jönnek rá. Nem ismerik a költészet válfajait; vagy ha ismerik — nem veszik észre, milyen más hangot és előadási formát kiván pl. a ballada és az epikai költemény, a legenda és a románc, a hymnus és az óda, az egyszerű népdalnak közvetlen elmondása stb., de ha észre is veszik — nincs hozzá kiviteli erejük, hogy a különbségeket meg tudják érzékeltetni, mert ezek a különbségek néhol bizony csak hajszálnyiak, másutt azonban már tátongó szakadékok. A szavalónak első kötelessége az író elgondolását magáévá tenni. Persze nagy baj, ha az előadó nem eléggé művelt vagy legalább is nem elég ösztönös arra, hogy a reprodukálandó költőt megértse, mert akkor ebből csak valami torz születhetik, melyet aztán sem az író, sem a közönség meg nem köszön. Az eddig elmondottak a „felolvasókéra nem vonatkoznak, mert más dolog „felolvasni és más dolog „szavalni. Felolvasni minden intelligens, folyékonyan olvasni és helyesen hangsúlyozni tudó ember vállalkozhatik, akinek ehhez elég kitartó hangja és kedve van; de a szavalás: művészet, mely ép úgy nem nélkülözheti az értékes és eredeti egyéniséget, mint bármely más művészet és melyet csak akkor fognak igazán értékelni, ha az itt felsorolt követelések igazságát belátják és különbséget tudnak tenni a „szavalás s „szavallás között. Ujabban egy pár világjáró művész azzal tetszeleg magának, hogy a legdrámaibb költeményt ülve és olvasva mondja el, amivel azt akarják a laikussal elhitetni, hogy szerénységük az író javára az érvényesülés minden jogáról lemond; holott az egyszerű igazság az, hogy az illető nem hajlandó magának annyi fáradságot venni, hogy a költeményt művészi előadás céljából kívülről betanulja. Nem igaz, hogy bármely költemény olvasva ugyanolyan hatást érne el, mint elszavalva; ha t. i. az illető előadó tud szavalni és a maga kényelmes álláspontját nem tolja fel művészi dogmának. Ezek azok a t. művészek, akik nem merik ajkukra venni a szót: „szavalók, — ők mindent csak „elmondanak; csakhogy ez az „elmondás olyan színtelenné és fanyarrá teszi a leggyönyörűbb szöveget is, hogy a legnagyobb snobizmus vagy elbizakodottság kell hozzá azt hinni, hogy az ilyen „elmondás művészi élvezetet nyújt. Legyünk végre tisztában azzal, hogy a vers — vers és nem próza! Hogy a versnek zenéje, ritmusa van, hogy ihlet nélkül nincs vers; mert még a bölcselmi ének és a tanköltemény is azért rimel, hogy a benne foglalt gondolatok egy sikerült csattanóval könnyebben ragadják meg elménket és lelkünkig férkőzhessenek. Erővel elfojtani a vers ütemét, dallamosságát — annyi, mint a rózsát illatától megfosztani. Persze megint más az, egy verset minden értelem nélkül végig dalolni! De ezt csak tehetségtelen rajongók teszik, kiknek tudásuk, ösztönük a feladat nagyságáig fel nem ér. A költői művek ismertetésének még egy igen jelentékeny és népszerű előadási formájáról akarok megemlékezni, még pedig az u. n. recitátorságról; vagyis egy egész műnek vagy csupán becsesebb részeinek egy személy által történő drámai megérzékeltetéséről. Ez a nagy, művészi produkció már kevesebbeket csábit a versenyre, mint a szavalás, mert itt aztán már mindenféle „műkedvelősdi csődöt mond. Ide ugyanis rendkívüli intelligencia, óriási fantázia kell, mely a drámai művek legbonyolultabb szálait összefogni képes; minden irányban hajlítható, széles skálájú orgánum és a beszédtechnikának olyan fejlettsége, mely a legváltozatosabb követelményeknek is meg tud felelni. Ez már határos a színművészettel, anélkül, hogy a határt: át volna szabad lépni; sőt ha ezt a tilalmat nem tartja szem előtt, az előadás ép olyan éretlen handabandázássá fajul, mint a rossz szavalás. A jó recitátorkodást asztal mögött ülve, könyvvel a kézben lehet csak elfogadni, ugyanugy mint a felolvasást, de mégis avval a különbséggel, hogy az előadó az egész szövegnek ura legyen és csaknem kívülről mondja, nem pedig olvassa azt. A könyv csak épen azért legyen kézben, hogy a véletlen eshetőségét elkerülhessük és az előadásnak valamelyes plasztikus formát adjunk, amellyel azt minden fölösleges ízléstelen gesztikulálástól és mimikázástól megóvjuk. Müveit közönségnek tökéletesen elegendő a mű alakjainak hanggal való jellemzése, mely az illető karakter gondolatait és érzésbeli cselekedeteit jobban és biztosabban festi, mint a mozgás, mely nyugtalanságot idéz elő; és az ide-oda ugrálásmégsem választaná el oly élesen egymástól a különböző szerepeket, mint a hangnak egy csekély változata, akár színben, akár tempóban, vagy a szavak kifejezésében. Aki a hangnak e varázserejével nem bír, az ne vállalkozzék recitátorkodásra, mert belebukik. Látnivaló, hogy a recitátorkodás semmiféle gyengeséget nem bír el, s azért csakis kivételes nagy művészek előadásában fogadható el. (Gál Gyula) szin_IV.0239.pdf IV