Címszó: Szinpad /Rendezés/ - Magyar Színművészeti Lexikon (1929-1931, szerk. Schöpflin Aladár)

 

Szócikktípus:

SZINHAZIFOGALOM

NEMSZEMELYNEV

 

 

A szócikk eredeti képe megtekinthető:

https://mek.oszk.hu/08700/08756/html/IV/szin_IV.0386.pdf
https://mek.oszk.hu/08700/08756/html/IV/szin_IV.0386.png

 

Az itt olvasható változat forrása: B Kádár Zsuzsanna - Nagy Péter Tibor: Az 1929-31-es színművészeti lexikon adatbázisa. (Szociológiai dolgozatok No. 8., WJLF, Budapest, 2017) Készült a Wesley Egyház- és Vallásszociológiai Kutatóközpont 19-21. századi magyar elitek c. kutatása keretében.

https://mek.oszk.hu/08700/08756/html/szocikk/w/31/31515.htm

Az adatbázis kódja: 1357986421928

 

A szócikk három változatban található meg az oldalon. Legfelül linkekkel kiegészítve; középen, apróbetűvel a keresőmotort szolgáló technikai változat; legalul pedig az eredeti 1929-31-es szöveg.

 

A szöveg linkekkel ellátott változata:

 

 

Szinpad Rendezés

 

Ugyanígy kezdődő szócikkek: https://mek.oszk.hu/08700/08756/html/szocikk/e/531512.htm

 

Szócikk: Szinpad /Rendezés/ Nem tagadom ellenséges érzéssel vagyok a mai színpad iránt. Nem szeretem arányait, méretét. Utálom túlvilágítását csakúgy, mint kongó hodályszerűségét, mely a cirkuszok arénáira emlékeztet. Nevetségesnek találom túlzott díszítéseit kivül-belül és azt a követelő brutalitást, mely mindig tömeghatásokra apellál. Nagy jövedelmekre és busás haszonra számító tőkevállalat a mai színház. Barbarizmus, és alig van köze a mai művészethez. Túltengése elmúlt teatralizmusoknak. A nagy színházakkal, óriási arányaikkal és befogadó képességükkel és mit tudom én, még miféle tömegyüjtő vonzásaikkal már végképpen le kellene számolni. Látványosságokra valók. Népgyülésekre. Politikai célokra. Legfeljebb olyan színdarabra, mely kizárólag a tömeghatásokra készült, ezért Íródott és ilyenformán még csak köze sincs az igazi drámához és színjátszáshoz. Hiszen nem mondom, ilyen is kell, de akkor használják csak arra, amire való. Ne játsszanak benne drámákat és kivált ne modern, egyéni darabokat, mert ez kész gyilkosság. A mai színpadnak, mely a drámának kell, nem szabad nagyméretűnek lenni. Legfeljebb bizonyos fokig nagyíthatónak, arra a szükségletre számítva, ami esetleg elkövetkezhetik a modern színműben is: a levegőégi és távlati lehetőségek, illuziókeltő megmutatására. Erdő, rét, folyó, vagy tengermente, hegyvidék vagy völgyszoros, szakadék és így tovább. Arra az esetre, ha a darab történése ilyen szinteret kiván. Ezekre jó és szükséges a színpad tágítható, kivált háttéri, mélyitési célzattal való, nagyíthatósága. De ennek is csak a távlati hatások illuziókeltő célzatáért és semmiesetre sem úgy, hogy a beszédet, a hangot akár felfogja, megkösse, vagy talán tulharsogóvá és öblössé tegye. Szóval a színpadnak legyen meg a szükséges háttere. De az előtér ne legyen nagy, csupán a valószerűség mértékéig. És az előtér ne legyen olyan, mint a skatulya és ami benne van, rnint ha valami játékdobozból szedték és rakták volna ki, arra az alkalomra. Újdonatúj. Azok a rettenetes díszlete! Az a sok négyszegletüség! Az a pedantéria, szimétria, trigonométria és mindenféle mesterkéltséget mutató számítás, építés, furás-faragás. Mint a fénykép. Mint a panoptikum merev, élettelen szépsége. Rideg, de példásan hű és szimétrikus. Vonalzó­rendszerű. Pontosan egyenes keretekbe zárt képek. Ez a mostani szinpad és szemben vele, egy szintoly vonalzórendszerű hodály, a nézőtér. Monstruózusan nagy mindkettő. Monstrumokat kívánnak. Ez lesz a modern dráma sorsa, az ilyen színpadon. Meddő küzködés a lehetetlenség szörnyű nyomásával. így nem tud érvényesülni sem a közvetlenség, sem az igaz cselekmény rajza. Ide csak képszerüségek valók és egy fotográfus, aki lerögzítse ezeket. Hogy is lehet elképzelni, hogy ami látványosságokra, felvonulásokra, tömegmozgásokra és ilyen rendellenes jelenségekre alkalmas, ugyanaz jó a meleg, egyszerű cicomátlan megértésekre, a hangulatokra, a némaságra, mely beszédesebb a szónál és mindarra az idegrezzenésre, aminek megmutatása és észrevevése sokkal épületesebb és értékesebb minden látványosságnál? A modern drámának adjanak megfelelő színpadot. Ne skatulyákat rakjanak a közönség elé, de a természetes valóságot. Törjön meg az a vonal, ha a történés ugy kívánja, hogy valamely helyiségnek: szobának, teremnek, konyhának, irodának és a többi, csak egy része használtassák. Minek a többit is kirakni? Hogy megmutassák: van ám? Hiszen a közönség képzelete azt pazarabbul és hívebben elvégzi, mint a színpad. Nem kell mindent a közönség szájába rágni. Hagyjanak valamit, kiegészítésül, a képzelőerő számára is. Ez fontosabb a legszebben megépített iskátulyánál is. A háttéri és oldalfalak megépítése (szinte betonozva) nem okvetlenül szükséges. Csak valószerűségét mutasson. Sem a helyzet maga, ami a színpadon játszódik le, sem a közönség elképzelése, nem időznek sokáig a falakon. Ha csak vászonból való is, ha eléggé valószerű, elégséges. Manapság pedig épülettömbök kerülnek a színpadra, amivel, a cselekmény megindulásakor, már nem törődik senki sem. Csak ami a darabhoz tartozik, ami a színpadon van, ami, hogy ugy mondjam, vele játszik a drámával, az legyen élethű és természetes. A messze háttéri fa törzse és levelei festve is lehetnek, de ha elől, valamelyik szereplő hozzádől a fához, vagy a levélzörgés és mozgás beleavatkozik a történésbe, akkor kell a fának, a valóságot hiven visszaadó törzs és zizzenő falevelek. A háttérben lévő pad, öntöző csöbör, vagy ilyesmi, lehet papírból is, de ha az előtérben ráül valaki, vagy a kezébe veszi a csöbröt, lássék, hogy az valódi. A szoba legyen olyan, mint egy szoba, melyét használnak és nem muzeum. Az ember szinte várja az invalidust, aki vigyáz, nehogy leüljön valaki. Minek az a példás rend mindig és mért kell látnunk az egész rideg szobaterületet, mikor a felvonás, vagy darab a kandalló körül, az ablak mellett, vagy a könyvtárszoba egy sarkában játszódik le? Meg kell törni a vonalakat. Annyit mutatni, de azt életteljesen és bizonyosan létezőnek, amennyire a darabnak szüksége van, a többi maradjon meg az elképzelés anyagának. A fantázia jobban elkészíti, mint bármelyik muzeális dekoratőr. Természetesen, ha az egész helyiségre szükség van, az egészet kell adni, ahogy van. Ez szól minden olyan helyiségre, melyben a dráma lejátszódik. A kertre, vagy rétre, vagyis a szabadég alatt történő helyzetképekre csakúgy, mint a zárt helyekre. Természetesen, ahogy feljebb mondtam, a távlati illúzió épségben hagyásával.Minek mindenütt a szigorú képmutogató tanítóskodás? Szinte látja az ember a pálcát, mellyel a rendező rábökdös mindenfélére és megmagyarázza. Aki nem figyel rá, az még körmöst is kap talán. Ez a pedantéria nevetséges és felesleges. Ez esetleg, habár csak pillanatokra is, elvonhatja a közönség figyelmét, vagy elterelheti más irányba. Talán még jobb volna előbb megmutogatni és magyarázni mindent. Aztán a függönyt lebocsátani és megint felhúzni: No, most kezdhetjük a drámát. Nagyon is visszaéltek már a színpadtechnikával és mindig feleslegesen éltek vele, ha éltek. Ott, ahol kell. Mikor nincs útban. Nem gátol, akadályoz, vagy lassít. De amikor és a hogyan kell, akkor aztán igazán, híven a valósághoz. Ennek kellett volna lennie mindig a vezérlő elvnek. A túlzó és nagyképű diszletezésnek nyomában járt, vagy még inkább együtt garázdálkodott azzal, a világítás. Valósággal gálád merénylet az igazság ellen, az igazság jelszavával. Azok a gyilkosan éles fények, sőt fényhatások. Mint ha csak maguknak követelték volna elsősorban a színpadot és csak másodsorban kellett a dráma. Harmadiknak maradt az előadás. A drámát szinte azért írták, hogy világíthassanak és díszletezhessenek benne. Már-már perverzió számba ment, amit a „hűség és „igazság ellen elkövettek. Agyontámogatták az igazságot, a természetességgel. A színpadi nappalok, plein airek és a holdfények dühbe hozták a legbékésebb feltevésü embert is. Nem is beszélve arról, hogy még csak nem is hasonlítottak az igaz valósághoz, de valósággal mámoros tobzódással terrorizálták a helyzeteket a színpadon. Minden ilyen eset egy-egy világítási látványosság volt. És a darab rovására minden. Azt meg sem említem, hogy egészségügyi kifogás alá is esett ez a barbarizmus, mert ártott a szemnek, színjátszóénak, közönségének egyaránt. Ilyen nappali fények elől az árnyékba menekül mindenki a valóságban, csak a színpadon ágálnak hévtől dagadva, amikor pedig elolvadva kellene, saját tócsájukban, fetrengeni. És az a komikus ezüstös holdfény, mely bután és egyformán terpeszkedik szét mindenre. Se felhő nem kerül útjába, sem árnyék nem vetődik az alakok nyomába. Oh! Valósággal olyan mint az Élet! Ezek a merev panoptikus csodák. És mit mondjak a rivalda fényéről? Erről a rettenetes alsó, megmerevítő világításról, mely hullaszerüvé teszi a nyakat, az áll-részeket és szürke árnyékolást erőszakol az arccsontokra. A száj, mint egy gödör, az ajak — bármily karmazsinpirosra festettek — csak fekete vonásoknak látszanak. Az egész szobában, vagy helyiségben, vagy bármely helyen, egyenletesen el van osztva e világítás, valami különös, gondviselés kegyelméből. Mindig egyforma, amíg nincs elrendelve a darab szerint, hogy sötétedik, vagy az éjszaka, közeledik. Ekkor érkezik meg az árnyék. De ez is egyenletesen. Mindenütt egyformán, szépen. Rettenetesen szépen! Hát ez a valóságban igy van? Álmélkodva kérdezzük és nem merjük bevallani, hogy dehogy is van így. Sőt hálásak is vagyunk a világítási látványosságért. Ámulunk-bámulunk a technika haladásán. Mint ha csak azért mentünk volna színházba, hogy ezt megláthassuk. Azt az ostoba rivalda világítást, mely hullaszerüvé teszi az oly értékes és kifejező arcvonásokat, mint az áll és az ajak, ezenkívül még valósággal felpeckeli az alakot és a fejet, végrevalahára ki kellene már irtani. Elég sokáig bitorolta a helyet. Meggyilkolja az arcjátékot és szélesre lapítja a színjátszó orrát. Mi a haszon belőle, ha térdig jól világít? Nem ezt célozták vele, azt hiszem. És ha ez a rendeltetése, használja az operett. A világítás mindig onnan jöjjön, természetszerűleg, ahonnan jönnie kell. Az ablakon, ajtón. Ha mesterséges világítás idézi elő, mint a lámpafényét, hát áradjon a lámpából. Kint, a szabad természetben is meglássék a napszak, idomulása, a világosabb égi táj. Az árnyékvetés, mely igy létre jön, szintén természetes és igaz lesz és ennek esetleges túlhatásait meg lehet gátolni a világítás, némi csekély emelésével, fokozásával. De az árny megjelenése semmiesetre sem oly bántó, mint a túlzott fényárasztás, mert hiszen az árnyadás természetes jelenség, amin az életben senki se ütközik meg. Tehát nem fog rosszul hatni a színpadon sem. És ha teljes sötétet kíván a darab, annak feketeségét és áthatolhatatlanságát mindig lehet enyhíteni a természetesség némi csekély lefokozásával. A sötét és árny valamivel hígabban jelenhet meg a színpadon, mint a valóságban, de mindig szem előtt tartva a valószerűségét és a drámát. Ezek már mind az uj színpadtechnika feladatai volnának. Mindenesetre érdekesebb és művészibb feladatok, mint a természetellenes túlzások megmutatása. Ide kell a színpad-művészét, melynek szintén a darab és annak célzata érdekében kell munkálkodnia, mint az előadáshoz tartozó technikának. De művésziebben és szerényebben kell hivatását teljesítenie, mint eddig tette. Hiszen eleddig szinte a színpadtechnika volt a vezetőelem a dráma előadásában. Kiváló mint technikai készség, de tolakodó és követelőző, mint művészi segítőtárs. Az egész világítási, diszletezési és eddig használt mesterkélt hatásokat összes vívmányaikkal együtt, engedjük át az operának, operettnek és az orfeumnak. Ott megfelelnek a célnak. Ezek amúgy is túlzásoknak és mesterkéltségnek hódolnak és ebből alkotnak és régen átlépték a hihetőség és valószerűség ösvényét. E műfajok csak nagyon távoleső, olyan szegről-végről, atyafiságban vannak a színjátszással. Azoknál még a valószínűség sem valami fontos, de viszont szükségük van a nagy, fejlett színpadtechnikára a hatás elérésére. Itt már aztán amúgy is kimutatható a vérrokonság, hiszen technika ez és amazok se sokkal több ennél. E műfajokat emeli és megsegíti, ami a drámára és színjátszásra kétségtelenül káros hatású. Mindenfajta túlzás. A színpad és nézőtér közti térbeli elhelyeződés — ezzel le kell számolni — a színjátszásba és a modern színpad készségeibe is belesző némi felfokozást. Ez már magában elég. De nem lehet rajta segíteni. A közönséget és a színpadot ugyanis, nem lehet olyan közeli összeköttetésbe juttatni, ami kívánatos volna. Az egész meghitt közelséget értem. Ez legfeljebb ötven-száz helyet jelentene a nézőtéren. Pedig, mindenféle okokból, ez kiviheteten. De amennyire csak lehetséges, csökkenteni kellene a nézők számát, öt, hat­száznál több ne lenne. Ez, néhány ilyen elrendezésű színházat tenne szükséges­sé a fővárosban. (Budapest) A nézőtérnek csak igen kicsivel volna szabad mélyebbnek lennie a színpadnál. Ugy a színjátszó térde irányáig. Egy­két méternyi szabad terület, rézsútos lemetszéssel határolná el a színpadtól, de ez ne lenne üres tér, üregszerű, de valami közömbösítő szinű kárpittal bevont bádog, vagy deszkaváz. A színpad nagyságához arányosított térfogaton, esetleg egy emeletig, páholysorral, de inkább félkörszerüleg mélyitetten, mint széltében, kellene a közönséget elhelyezni. A hangvezetésre alkalmatos tetőformálással kellene befedni, ugy hogy a leghátulsó széksorba csakoly jól és épen érkezzék el a hang és szó, mint a legelsőbe. A színpad képe is egységesebb lesz igy és közvetlenebb. A nézőtér díszítésének, minden feltűnéstől mentes, megnyugtató, sőt talán közömbösítő ornamentikával és színezéssel kell megmutatkoznia. Semmi, ami a figyelmet kihívja és izgatja. A felvonások, vagy a rövidebb darabok közti szünetekben az idegeket elpihentető, simogató látvány táruljon a közönség elé. Erre a célra pompás a zöld szín, enyhe, közömbösítő árnyalásaival. Sima, redős, nem feltűnő rajzolással szövődhetne bele valami szelid ornamentika. Ehhez kellene alkalmazkodnia, a szünetek alatt, a nézőtér világításának is. Semmi reflektor, semmi fénycsóva, vagy lármás túlvilágítás. De tiszta, üdítő fény sugároljon szét, világosan, mint a szép, tavaszi reggel. Az előadás alatt sötétüljön el a nézőtér és semmiféle jövés-menés ne zavarhassa a figyelmet. Nem koromsötétség kell, mert ez is brutalizál, kivált, ha itt- ott, a tűzbiztonság okából, még gyertyák, vagy fénycsillagok vannak elhelyezve. Meg kell találni az átmenetet a félhomály és sötét között. Elvégre, az az uj lehetőség, ami ilyenformán a világítás számára, kínálkozik, érdemes arra, hogy a színpad-világítás végre a dráma és az előadás szolgálatába szegődjék. Legalább is úgy képzelem, hogy a jelzett utak és módokon, most már csakugyan nagyértékűvé lehetne emelni a színpadtechnikát. Egy fontos és értékes kiegészítőjévé válnék a színháznak. Arról nem is beszélve, hogy ez az uj szinpad revelálólag hatna a drámaírásra. Más, igazabb, emberibb darabok teremnének. Az író-tehetség, ezzel, a neki oly alkalmas lehetőség kézreadásával, az uj színpaddal, kiszedné magából és ki merné rakni azokat a meglátásokat, amiket idáig rejtegetett. Kénytelen volt eldugni, mert nem tömeghatásokra születtek, de sőt a tömeg látása — még gondolatban is —, visszadöbbentette keletkezésüket. Az egyéni dráma megszületését nálunk, jelentené az uj szinpad. Ez a gyermek megéri, hogy neki való szülőházat építsünk. A színpadról pedig eltűnne az a sok barbarizmus, ami elékteleníti manapság. Elpusztulna az ordítozás és örökös ágálás. Az üres szavalás. A teátrális páthosz. Az a behemót ünnepélyesség, mely szinte füstölögve árad a színjátszóból, ha valami jelentősebb, fontosabb mozzanat következik. Kimúlna a csinált természetesség, mely a színjátszó állítólagos egyéniségét jellemzi, ami pedig voltaképpen kendőzöttség, odafestett póz. A kulturálatlanságnak kulturált szenvelgése. Az a veszettség, mely a szenvedély pillanataiban kitörni szokott és üvöltő derviseket csinál a színjátszóból, olyan képtelen műkedvelősködés, mely sehogy sincs még csak értelmes összefüggésben sem azzal az üres nagyképűséggel, mely megmutatkozik, ha nincs szó szenvedélyről vagy indulatról. Micsoda lelketlenségek tűnnek fel ilyenkor! A legtöbbször azt sem tudja a színjátszó, miről van szó, hogy él-e, mit és hogyan kell beszélnie. De mihelyt indulat következik, csattog, kaffog és süvít és tutul. Ennek „lezajlása után pedig összeesik, mint az üres fuvópapiros, ha már nem trombitálnak bele. Az uj szinpad az igazi tehetséget és a vele járó kulturát követelné meg. A tudatos átéléseket és a világtudatos megértéseket hozná magával. Csak az odavaló kerülhetne a színpadra, drámából is, színjátszóból is és bebizonyosodna, hogy a színjátszás igen is nagy művészet és ikertestvére a drámának. Nagyon sok embernek nem állana ez érdekében. A többségnek. Talán azért kell oly sokáig lesni megvalósulását. Vajjon mit is csinálna az a sok-sok ember, aki most a színház révén él és pedig jól? Az írók, rendezők, színjátszók, igazgatók és így tovább? Ha szavazás döntené el az uj szinpad sorsát és ezek mind szavazati jogot kapnának, sorsa meg lenne pecsételve. Az a sok foltozgatás, javítás, reformocskák, amik itt-ott jelentkeznek,hogy a régi színpadot átalakítsák, nem vezethetnek célra. Amíg a régiből csak egy ízecske is megmarad, a betegség újra kiujul és szétterjed az egész szervezetre. Meg kell hagyni a régi színházat látványosságokra, gyűlésekre, politikai célokra, szóval tömeggyüjtő medencének. De a drámának és színjátszásnak építsünk hozzájuk méltó hajlékot. Addig pedig várjunk türelemmel, míg ez bekövetkezik. Ez a mai színpad, arányaival és méreteivel, mesterkéltségével és túlzott ha-tásvadászásaival, melegágya a teatrálizmusnak, és ez bizony nem irtható ki teljesen. A színjátszásnak, bizonyos fokig, mentsége ez, mert kénytelen maga is természetellenes eszközökhöz folyamodni, hogy érvényesedhessék. Fel kell fokoznia mindent, ha egy sorban akar maradni a színpadtechnikával és díszletezéssel, deklamálni és üvölteni is, ha be akarja tölteni, át akarja hidalni azt az űrt, mely az óriási színpad és a monstruózus nézőtér között tátong. Ebből a mentségből, persze, később takaró lesz és a teatrálizmus alá dug el a színjátszás mindent, hogy az védje meg. Sőt igazolása is van. A hatás. A külső siker. Értéktelen eszközökkel, de elég nagy fáradság árán jut hozzá. Ez a mentség kiterjed az arcfestésre, a maszkra, az öltözködésre és mindenfajta külsőségre. Ezeket is túlozni kell. Természetes, hogy a kulturálatlan színjátszás túllő a túlzáson, mert annyira még sem szabad mennie, mint amiket most cselekszik. A hiúság első vezérlője a külsőségeknek. Az arcok már nem is kifestve, de valósággal be vannak mázolva. Az ajkon ujnyi vastag a pirosító. A testszint és az arcpirját olyan ellentétesen rakják fel, hogy lázfoltoknak látszanak az élettelen fehérségű ábrázatom Nőknél, férfiaknál egyaránt. A félelem, hogy a barbár tulvilágításban nem fognak előnyösnek látszani, még csak valahogy, de csupán félig- meddig, fedi a túlzást. A többit hozzáadja a hiúság. A szem csupa Basedow-kóros ember tekintete, üres, réveteg. A kimerültség — állítólag — hatástkeltő bizonyításával, az úgynevezett karikás szemüreggel. Az orr, mereven és fehéren mered ki és teljesen élettelenül e lárvából. Még ha a távolság és méretek megengednék is, az ilyen arc hogy' fejezzen ki egyebet a tetszelgésnél, a hiúságnál? Az annyira kifejező ajakmozgások, a szem, a tekintet játéka, hová lesznek az ilyen arcból? Egyszerűen — nincs. Csak csinos, esetleg szép formák maradnak mindig, mereven, élettelenül, szinte lesve- várva a fényképészt. Az egyéni dráma számára építendő új színpad megszüntetné e színházi képtelenségeket. Vissza a természethez! Elég annyi stilizálás, amennyit dráma és előadás, a művészetért, a formáért, megkövetel. Ennél többet adni bűn. És mennyi emberi közvetlen szépség maradna meg az élvezet számára. A halk, csendes rebbenés, az arc csodálatos játékai, a szem ezerfajta kifejezésű tekintete. A báj és a lélek. Az egyszerű könnyezés zajtalan szippantásai, a sóhajok. A vidám, sugárzó mosolygás, ez az igazi lelkitükör, ismét napvilágra kerülne. És mennyire megkönnyítené az átmeneteket az indulatokig, a szenvedély kitöréséig. A nyak erei nem dagadnának ki és a hang nem volna csak merő dinamógép, de erőlködés nélkül pattantaná elő a düh hörgéseit, vagy a szitkozódás süstörgését. A mai színjátszás kulturált művészének nehéz a helyzete. Bizony, igen gyakran alig képes hidat építeni, a melyen megmenthesse a dráma számára művészetét. Akárhányszor megtépve hullanak le a színpadról, dráma és előadás. Vagy rettenetes engedményeket tesznek a helyzetnek. Persze, a művészet rovására mindaketten. A Behemót, a rettenetes teatrálizmus, gyűlöli a tehetséget, a tehetetlenségnek kedvez és üldözi a kulturát. Ezekkel nem tud zsarnokoskodni. Ezek lázonganak, követelőznek, fejlődést akarnak és alig tudnak boldogulni, míg a féltehetség, a látszólagos és a tehetségtelen vígan úszkál és éli világát. Nekik mesterkéltség kell, sok dísz és pazaron túlzott fény és nagy méretek és töméntelen színpadtechnika. Ezek emelik értéktelenségüket. Kavicsok, túldiszes foglalatban. A színpadtechnika törtető versengése a darab ellen nem új keletű és a lelkiismeretét már terheli egy súlyos bűn. A commedia dell'arte, jórészt ennek köszönheti, hogy java fejlődésében, még szép jövővel kecsegtető pályafutását befejezte. De azért elég hosszú, 200 éves életet élt, míg végre Goldonitól (személy) (információ)  megkapta a kegyelemdöfést, aki a XVIII. század szájaizére egészen átformálta. Az igaz, hogy nem tűnt el nyomtalanul. A francia (nemzetiség) (információ)  irodalom a XVII. században ennek az olasz (nemzetiség) (információ)  színjátszásnak köszönhette megszületését és későbbi felvirágozását. A moliérei (személy) stílus, mely ágyat vetett az utána következő színpadi irodalomnak a franciáknál, (nemzetiség) (információ)  a commédia deli' arteból hajtott gyökeret. Különben, erről beszéljen a drámatörténet. Ez a műfaj nem volt állandó műsor­betöltő és önálló jelentőségű. A darabok rövid lélekzetüek voltak. A színtársulat énekeseket, táncosokat is szerepeltetett és ezeket foglakoztatni kellett. Az alig tipegni tudó melodrámát pedig — az opera ősanyját —, járni kellett megtanítani. Nem is sokára hajadonná serdült és rögtön szűk lett neki — Macedónia. (megye) Ki­kiszorította helyéről patrónusát. Terpeszkedni kezdett. A silány szövegkönyv, vizenyős, ostoba meséjével nem támogathatta eléggé ezt a törtetést. Alig volt elégséges fonál a zene számára, melynek — úgy látszik — nem is kell erőteljesebb impulzus. A zene és az ének fejlődött, de csakhamar soványnak bizonyult az ösztövér történés, a szövegkönyv. Ekkor jött a melodráma segítségére a színpadtechnika, mely tulajdonképpen sokkal régebbi termék a drámánál, de mindig csupán a látványosságokban talált jó termőtalajt. Belevitték a melo­drámába is, melyet szemmelláthatóan megerősített. Megkezdődött a kiállításos, diszletes és mindenféle ördöngösségekkel felszerelt szinpad korszaka és olyan sikerrel járt, hogy a zene után átvette a második főszerepet a melodrámában, a vérszegény szövegkönyv pedig napról napra satnyult. Az olaszoknak (nemzetiség) (információ)  köszönhetjük az operát és a színpadtechnikát, mely azonban már kora ifjúságában elárulta azt a mohóságot, és a színpadról mindent le akart szorítani, hogy mint autokrata uralkodhassék. A színpadtechnikát és szcenáriumot, mely szintén olasz (nemzetiség) (információ)  találmány, átvették a franciák, (nemzetiség) (információ)  az angolok (nemzetiség) és velük a többi művészetkedvelő nép. Eleinte csak a melodrámában kísérelte meg a darabot minél jelentéktelenebbé tenni. De nem sokáig szerénykedett. Az operát egészen leigázta. Valljuk, meg, csak javított a siralmas operaszövegeken. De most már, kivált az utolsó évtizedekben, a drámára vetette magát a színpadtechnika. Uzurpátor lett. Fennen hirdeti, hogy a teatrálizmus felhízlalásában jelentékeny része van. E bűnért pedig nincsen kegyelem. Nem a színpadtechnikát akarom én kisebbíteni, de megjelölöm rossz irányát és tulfajulásait. Az igazi művészi feladatok ott kínálkoznak számára, amely módokat vázoltam. Oda kell a tehetség, mely művészileg tud adagolni és nem brutalizál. Általában pedig a színpadon minden a dráma. Ezért történik, ami történik. Ennek igazáért küzd a színjátszás, a szinpad, a díszlet és minden, amire csak szükség van, hogy a dráma és intenciója diadalra jusson. Nincsenek és nem is lehetnek külön célok és saját külön érvényesedések. Igaz az is, hogy azért, ami a színpadon történik, egységesen a dráma felelős. Ezt a felelősséget, a művészet szolgálatában, segít megosztani a többi mind. Zászló csak egy lehet: a drámáé. Aki nem tudja felfogni, hogy a színjátszás, a technika, a szinpad és minden ezért a zászlóért indul a küzdelembe és nem tudja megérteni, hogy a felelősség megosztása éppen oly művészi értéket jelent, mint maga a dráma és pedig tisztára a közös célért, annak hiába a legszebb ékesszólás. E sorok sem azoknak vannak címezve. Ha kicsi is a megértők száma, ma még, de nőni fog, mert nőni kell. A felszabadulásnak pedig mindig el kell következnie, minden rabság után. A kultura az igazi felszabadító. Az egységes cél és egységes felelősség egy energiába tömöríti az akarásokat: a legtökéletesebbet nyújtani, ami lehető, a művészetért. De elforgácsolódni, széthúzni nem szabad az akarásoknak. A színjátszás maga szervesen kapcsolódik a drámához. A dráma termő talaja az előadásnak. Nem lehetnek meg egymás nélkül. Az előadás mindenkor segítőtársa a darabnak, de viszont ebből meríti az erőt művéhez. Mint a vérkeringés a szervezetben feldolgozza az anyagot és mint az idegélet a szervezet működésének, jó, vagy rossz voltának élet jelenségekben adja bizonyságát, úgy a színpad is azt bonyolítja le a drámából, ami életteljes, ha rossz, ha jó. Az előadás születik, él vagy meghal a drámával és annak halhatatlanságát nem tudván a maga számára biztosítani, megteremtett magának, vigaszul efemer voltáért, egy olyan lehetőséget, mely előnyt biztosít neki a dráma fölött. A dráma lehet rossz, vagy gyenge, de ugyanakkor az előadás kiváló. A darab megbukhatik, az előadás diadalt arat. Ez ugyan fordítva is megeshetik, mondhatja valaki. Lehet. Csakhogy az arányszám soha sem érheti el az elsőt. Azért mert az előadás eleven valóság, a darab pedig csak a lehetőségek valósága. A színjátszás él, a dráma holt betű. Az Élet pedig mindig közvetlenebb hatású a csak papíron lévő gondolatnál, habár az elsőre bizonyos enyészet vár, míg a második örökre megmarad. (Császár Imre (személy) (információ)  kiadatlan művéből.) szin_IV.0386.pdf IV

 

 

Adatbázisszerű megjelenés

xcímszó Szinpad Rendezés címszóvég 31515 Szócikk: Szinpad /Rendezés/ Nem tagadom ellenséges érzéssel vagyok a mai színpad iránt. Nem szeretem arányait, méretét. Utálom túlvilágítását csakúgy, mint kongó hodályszerűségét, mely a cirkuszok arénáira emlékeztet. Nevetségesnek találom túlzott díszítéseit kivül-belül és azt a követelő brutalitást, mely mindig tömeghatásokra apellál. Nagy jövedelmekre és busás haszonra számító tőkevállalat a mai színház. Barbarizmus, és alig van köze a mai művészethez. Túltengése elmúlt teatralizmusoknak. A nagy színházakkal, óriási arányaikkal és befogadó képességükkel és mit tudom én, még miféle tömegyüjtő vonzásaikkal már végképpen le kellene számolni. Látványosságokra valók. Népgyülésekre. Politikai célokra. Legfeljebb olyan színdarabra, mely kizárólag a tömeghatásokra készült, ezért Íródott és ilyenformán még csak köze sincs az igazi drámához és színjátszáshoz. Hiszen nem mondom, ilyen is kell, de akkor használják csak arra, amire való. Ne játsszanak benne drámákat és kivált ne modern, egyéni darabokat, mert ez kész gyilkosság. A mai színpadnak, mely a drámának kell, nem szabad nagyméretűnek lenni. Legfeljebb bizonyos fokig nagyíthatónak, arra a szükségletre számítva, ami esetleg elkövetkezhetik a modern színműben is: a levegőégi és távlati lehetőségek, illuziókeltő megmutatására. Erdő, rét, folyó, vagy tengermente, hegyvidék vagy völgyszoros, szakadék és így tovább. Arra az esetre, ha a darab történése ilyen szinteret kiván. Ezekre jó és szükséges a színpad tágítható, kivált háttéri, mélyitési célzattal való, nagyíthatósága. De ennek is csak a távlati hatások illuziókeltő célzatáért és semmiesetre sem úgy, hogy a beszédet, a hangot akár felfogja, megkösse, vagy talán tulharsogóvá és öblössé tegye. Szóval a színpadnak legyen meg a szükséges háttere. De az előtér ne legyen nagy, csupán a valószerűség mértékéig. És az előtér ne legyen olyan, mint a skatulya és ami benne van, rnint ha valami játékdobozból szedték és rakták volna ki, arra az alkalomra. Újdonatúj. Azok a rettenetes díszlete! Az a sok négyszegletüség! Az a pedantéria, szimétria, trigonométria és mindenféle mesterkéltséget mutató számítás, építés, furás-faragás. Mint a fénykép. Mint a panoptikum merev, élettelen szépsége. Rideg, de példásan hű és szimétrikus. Vonalzó­rendszerű. Pontosan egyenes keretekbe zárt képek. Ez a mostani szinpad és szemben vele, egy szintoly vonalzórendszerű hodály, a nézőtér. Monstruózusan nagy mindkettő. Monstrumokat kívánnak. Ez lesz a modern dráma sorsa, az ilyen színpadon. Meddő küzködés a lehetetlenség szörnyű nyomásával. így nem tud érvényesülni sem a közvetlenség, sem az igaz cselekmény rajza. Ide csak képszerüségek valók és egy fotográfus, aki lerögzítse ezeket. Hogy is lehet elképzelni, hogy ami látványosságokra, felvonulásokra, tömegmozgásokra és ilyen rendellenes jelenségekre alkalmas, ugyanaz jó a meleg, egyszerű cicomátlan megértésekre, a hangulatokra, a némaságra, mely beszédesebb a szónál és mindarra az idegrezzenésre, aminek megmutatása és észrevevése sokkal épületesebb és értékesebb minden látványosságnál? A modern drámának adjanak megfelelő színpadot. Ne skatulyákat rakjanak a közönség elé, de a természetes valóságot. Törjön meg az a vonal, ha a történés ugy kívánja, hogy valamely helyiségnek: szobának, teremnek, konyhának, irodának és a többi, csak egy része használtassák. Minek a többit is kirakni? Hogy megmutassák: van ám? Hiszen a közönség képzelete azt pazarabbul és hívebben elvégzi, mint a színpad. Nem kell mindent a közönség szájába rágni. Hagyjanak valamit, kiegészítésül, a képzelőerő számára is. Ez fontosabb a legszebben megépített iskátulyánál is. A háttéri és oldalfalak megépítése (szinte betonozva) nem okvetlenül szükséges. Csak valószerűségét mutasson. Sem a helyzet maga, ami a színpadon játszódik le, sem a közönség elképzelése, nem időznek sokáig a falakon. Ha csak vászonból való is, ha eléggé valószerű, elégséges. Manapság pedig épülettömbök kerülnek a színpadra, amivel, a cselekmény megindulásakor, már nem törődik senki sem. Csak ami a darabhoz tartozik, ami a színpadon van, ami, hogy ugy mondjam, vele játszik a drámával, az legyen élethű és természetes. A messze háttéri fa törzse és levelei festve is lehetnek, de ha elől, valamelyik szereplő hozzádől a fához, vagy a levélzörgés és mozgás beleavatkozik a történésbe, akkor kell a fának, a valóságot hiven visszaadó törzs és zizzenő falevelek. A háttérben lévő pad, öntöző csöbör, vagy ilyesmi, lehet papírból is, de ha az előtérben ráül valaki, vagy a kezébe veszi a csöbröt, lássék, hogy az valódi. A szoba legyen olyan, mint egy szoba, melyét használnak és nem muzeum. Az ember szinte várja az invalidust, aki vigyáz, nehogy leüljön valaki. Minek az a példás rend mindig és mért kell látnunk az egész rideg szobaterületet, mikor a felvonás, vagy darab a kandalló körül, az ablak mellett, vagy a könyvtárszoba egy sarkában játszódik le? Meg kell törni a vonalakat. Annyit mutatni, de azt életteljesen és bizonyosan létezőnek, amennyire a darabnak szüksége van, a többi maradjon meg az elképzelés anyagának. A fantázia jobban elkészíti, mint bármelyik muzeális dekoratőr. Természetesen, ha az egész helyiségre szükség van, az egészet kell adni, ahogy van. Ez szól minden olyan helyiségre, melyben a dráma lejátszódik. A kertre, vagy rétre, vagyis a szabadég alatt történő helyzetképekre csakúgy, mint a zárt helyekre. Természetesen, ahogy feljebb mondtam, a távlati illúzió épségben hagyásával.Minek mindenütt a szigorú képmutogató tanítóskodás? Szinte látja az ember a pálcát, mellyel a rendező rábökdös mindenfélére és megmagyarázza. Aki nem figyel rá, az még körmöst is kap talán. Ez a pedantéria nevetséges és felesleges. Ez esetleg, habár csak pillanatokra is, elvonhatja a közönség figyelmét, vagy elterelheti más irányba. Talán még jobb volna előbb megmutogatni és magyarázni mindent. Aztán a függönyt lebocsátani és megint felhúzni: No, most kezdhetjük a drámát. Nagyon is visszaéltek már a színpadtechnikával és mindig feleslegesen éltek vele, ha éltek. Ott, ahol kell. Mikor nincs útban. Nem gátol, akadályoz, vagy lassít. De amikor és a hogyan kell, akkor aztán igazán, híven a valósághoz. Ennek kellett volna lennie mindig a vezérlő elvnek. A túlzó és nagyképű diszletezésnek nyomában járt, vagy még inkább együtt garázdálkodott azzal, a világítás. Valósággal gálád merénylet az igazság ellen, az igazság jelszavával. Azok a gyilkosan éles fények, sőt fényhatások. Mint ha csak maguknak követelték volna elsősorban a színpadot és csak másodsorban kellett a dráma. Harmadiknak maradt az előadás. A drámát szinte azért írták, hogy világíthassanak és díszletezhessenek benne. Már-már perverzió számba ment, amit a „hűség és „igazság ellen elkövettek. Agyontámogatták az igazságot, a természetességgel. A színpadi nappalok, plein airek és a holdfények dühbe hozták a legbékésebb feltevésü embert is. Nem is beszélve arról, hogy még csak nem is hasonlítottak az igaz valósághoz, de valósággal mámoros tobzódással terrorizálták a helyzeteket a színpadon. Minden ilyen eset egy-egy világítási látványosság volt. És a darab rovására minden. Azt meg sem említem, hogy egészségügyi kifogás alá is esett ez a barbarizmus, mert ártott a szemnek, színjátszóénak, közönségének egyaránt. Ilyen nappali fények elől az árnyékba menekül mindenki a valóságban, csak a színpadon ágálnak hévtől dagadva, amikor pedig elolvadva kellene, saját tócsájukban, fetrengeni. És az a komikus ezüstös holdfény, mely bután és egyformán terpeszkedik szét mindenre. Se felhő nem kerül útjába, sem árnyék nem vetődik az alakok nyomába. Oh! Valósággal olyan mint az Élet! Ezek a merev panoptikus csodák. És mit mondjak a rivalda fényéről? Erről a rettenetes alsó, megmerevítő világításról, mely hullaszerüvé teszi a nyakat, az áll-részeket és szürke árnyékolást erőszakol az arccsontokra. A száj, mint egy gödör, az ajak — bármily karmazsinpirosra festettek — csak fekete vonásoknak látszanak. Az egész szobában, vagy helyiségben, vagy bármely helyen, egyenletesen el van osztva e világítás, valami különös, gondviselés kegyelméből. Mindig egyforma, amíg nincs elrendelve a darab szerint, hogy sötétedik, vagy az éjszaka, közeledik. Ekkor érkezik meg az árnyék. De ez is egyenletesen. Mindenütt egyformán, szépen. Rettenetesen szépen! Hát ez a valóságban igy van? Álmélkodva kérdezzük és nem merjük bevallani, hogy dehogy is van így. Sőt hálásak is vagyunk a világítási látványosságért. Ámulunk-bámulunk a technika haladásán. Mint ha csak azért mentünk volna színházba, hogy ezt megláthassuk. Azt az ostoba rivalda világítást, mely hullaszerüvé teszi az oly értékes és kifejező arcvonásokat, mint az áll és az ajak, ezenkívül még valósággal felpeckeli az alakot és a fejet, végrevalahára ki kellene már irtani. Elég sokáig bitorolta a helyet. Meggyilkolja az arcjátékot és szélesre lapítja a színjátszó orrát. Mi a haszon belőle, ha térdig jól világít? Nem ezt célozták vele, azt hiszem. És ha ez a rendeltetése, használja az operett. A világítás mindig onnan jöjjön, természetszerűleg, ahonnan jönnie kell. Az ablakon, ajtón. Ha mesterséges világítás idézi elő, mint a lámpafényét, hát áradjon a lámpából. Kint, a szabad természetben is meglássék a napszak, idomulása, a világosabb égi táj. Az árnyékvetés, mely igy létre jön, szintén természetes és igaz lesz és ennek esetleges túlhatásait meg lehet gátolni a világítás, némi csekély emelésével, fokozásával. De az árny megjelenése semmiesetre sem oly bántó, mint a túlzott fényárasztás, mert hiszen az árnyadás természetes jelenség, amin az életben senki se ütközik meg. Tehát nem fog rosszul hatni a színpadon sem. És ha teljes sötétet kíván a darab, annak feketeségét és áthatolhatatlanságát mindig lehet enyhíteni a természetesség némi csekély lefokozásával. A sötét és árny valamivel hígabban jelenhet meg a színpadon, mint a valóságban, de mindig szem előtt tartva a valószerűségét és a drámát. Ezek már mind az uj színpadtechnika feladatai volnának. Mindenesetre érdekesebb és művészibb feladatok, mint a természetellenes túlzások megmutatása. Ide kell a színpad-művészét, melynek szintén a darab és annak célzata érdekében kell munkálkodnia, mint az előadáshoz tartozó technikának. De művésziebben és szerényebben kell hivatását teljesítenie, mint eddig tette. Hiszen eleddig szinte a színpadtechnika volt a vezetőelem a dráma előadásában. Kiváló mint technikai készség, de tolakodó és követelőző, mint művészi segítőtárs. Az egész világítási, diszletezési és eddig használt mesterkélt hatásokat összes vívmányaikkal együtt, engedjük át az operának, operettnek és az orfeumnak. Ott megfelelnek a célnak. Ezek amúgy is túlzásoknak és mesterkéltségnek hódolnak és ebből alkotnak és régen átlépték a hihetőség és valószerűség ösvényét. E műfajok csak nagyon távoleső, olyan szegről-végről, atyafiságban vannak a színjátszással. Azoknál még a valószínűség sem valami fontos, de viszont szükségük van a nagy, fejlett színpadtechnikára a hatás elérésére. Itt már aztán amúgy is kimutatható a vérrokonság, hiszen technika ez és amazok se sokkal több ennél. E műfajokat emeli és megsegíti, ami a drámára és színjátszásra kétségtelenül káros hatású. Mindenfajta túlzás. A színpad és nézőtér közti térbeli elhelyeződés — ezzel le kell számolni — a színjátszásba és a modern színpad készségeibe is belesző némi felfokozást. Ez már magában elég. De nem lehet rajta segíteni. A közönséget és a színpadot ugyanis, nem lehet olyan közeli összeköttetésbe juttatni, ami kívánatos volna. Az egész meghitt közelséget értem. Ez legfeljebb ötven-száz helyet jelentene a nézőtéren. Pedig, mindenféle okokból, ez kiviheteten. De amennyire csak lehetséges, csökkenteni kellene a nézők számát, öt, hat­száznál több ne lenne. Ez, néhány ilyen elrendezésű színházat tenne szükséges­sé a fővárosban. főváros ytelepulesy nagybudapest ytelepulesy budapest ykodvegy A nézőtérnek csak igen kicsivel volna szabad mélyebbnek lennie a színpadnál. Ugy a színjátszó térde irányáig. Egy­két méternyi szabad terület, rézsútos lemetszéssel határolná el a színpadtól, de ez ne lenne üres tér, üregszerű, de valami közömbösítő szinű kárpittal bevont bádog, vagy deszkaváz. A színpad nagyságához arányosított térfogaton, esetleg egy emeletig, páholysorral, de inkább félkörszerüleg mélyitetten, mint széltében, kellene a közönséget elhelyezni. A hangvezetésre alkalmatos tetőformálással kellene befedni, ugy hogy a leghátulsó széksorba csakoly jól és épen érkezzék el a hang és szó, mint a legelsőbe. A színpad képe is egységesebb lesz igy és közvetlenebb. A nézőtér díszítésének, minden feltűnéstől mentes, megnyugtató, sőt talán közömbösítő ornamentikával és színezéssel kell megmutatkoznia. Semmi, ami a figyelmet kihívja és izgatja. A felvonások, vagy a rövidebb darabok közti szünetekben az idegeket elpihentető, simogató látvány táruljon a közönség elé. Erre a célra pompás a zöld szín, enyhe, közömbösítő árnyalásaival. Sima, redős, nem feltűnő rajzolással szövődhetne bele valami szelid ornamentika. Ehhez kellene alkalmazkodnia, a szünetek alatt, a nézőtér világításának is. Semmi reflektor, semmi fénycsóva, vagy lármás túlvilágítás. De tiszta, üdítő fény sugároljon szét, világosan, mint a szép, tavaszi reggel. Az előadás alatt sötétüljön el a nézőtér és semmiféle jövés-menés ne zavarhassa a figyelmet. Nem koromsötétség kell, mert ez is brutalizál, kivált, ha itt- ott, a tűzbiztonság okából, még gyertyák, vagy fénycsillagok vannak elhelyezve. Meg kell találni az átmenetet a félhomály és sötét között. Elvégre, az az uj lehetőség, ami ilyenformán a világítás számára, kínálkozik, érdemes arra, hogy a színpad-világítás végre a dráma és az előadás szolgálatába szegődjék. Legalább is úgy képzelem, hogy a jelzett utak és módokon, most már csakugyan nagyértékűvé lehetne emelni a színpadtechnikát. Egy fontos és értékes kiegészítőjévé válnék a színháznak. Arról nem is beszélve, hogy ez az uj szinpad revelálólag hatna a drámaírásra. Más, igazabb, emberibb darabok teremnének. Az író-tehetség, ezzel, a neki oly alkalmas lehetőség kézreadásával, az uj színpaddal, kiszedné magából és ki merné rakni azokat a meglátásokat, amiket idáig rejtegetett. Kénytelen volt eldugni, mert nem tömeghatásokra születtek, de sőt a tömeg látása — még gondolatban is —, visszadöbbentette keletkezésüket. Az egyéni dráma megszületését nálunk, jelentené az uj szinpad. Ez a gyermek megéri, hogy neki való szülőházat építsünk. A színpadról pedig eltűnne az a sok barbarizmus, ami elékteleníti manapság. Elpusztulna az ordítozás és örökös ágálás. Az üres szavalás. A teátrális páthosz. Az a behemót ünnepélyesség, mely szinte füstölögve árad a színjátszóból, ha valami jelentősebb, fontosabb mozzanat következik. Kimúlna a csinált természetesség, mely a színjátszó állítólagos egyéniségét jellemzi, ami pedig voltaképpen kendőzöttség, odafestett póz. A kulturálatlanságnak kulturált szenvelgése. Az a veszettség, mely a szenvedély pillanataiban kitörni szokott és üvöltő derviseket csinál a színjátszóból, olyan képtelen műkedvelősködés, mely sehogy sincs még csak értelmes összefüggésben sem azzal az üres nagyképűséggel, mely megmutatkozik, ha nincs szó szenvedélyről vagy indulatról. Micsoda lelketlenségek tűnnek fel ilyenkor! A legtöbbször azt sem tudja a színjátszó, miről van szó, hogy él-e, mit és hogyan kell beszélnie. De mihelyt indulat következik, csattog, kaffog és süvít és tutul. Ennek „lezajlása után pedig összeesik, mint az üres fuvópapiros, ha már nem trombitálnak bele. Az uj szinpad az igazi tehetséget és a vele járó kulturát követelné meg. A tudatos átéléseket és a világtudatos megértéseket hozná magával. Csak az odavaló kerülhetne a színpadra, drámából is, színjátszóból is és bebizonyosodna, hogy a színjátszás igen is nagy művészet és ikertestvére a drámának. Nagyon sok embernek nem állana ez érdekében. A többségnek. Talán azért kell oly sokáig lesni megvalósulását. Vajjon mit is csinálna az a sok-sok ember, aki most a színház révén él és pedig jól? Az írók, rendezők, színjátszók, igazgatók és így tovább? Ha szavazás döntené el az uj szinpad sorsát és ezek mind szavazati jogot kapnának, sorsa meg lenne pecsételve. Az a sok foltozgatás, javítás, reformocskák, amik itt-ott jelentkeznek,hogy a régi színpadot átalakítsák, nem vezethetnek célra. Amíg a régiből csak egy ízecske is megmarad, a betegség újra kiujul és szétterjed az egész szervezetre. Meg kell hagyni a régi színházat látványosságokra, gyűlésekre, politikai célokra, szóval tömeggyüjtő medencének. De a drámának és színjátszásnak építsünk hozzájuk méltó hajlékot. Addig pedig várjunk türelemmel, míg ez bekövetkezik. Ez a mai színpad, arányaival és méreteivel, mesterkéltségével és túlzott ha-tásvadászásaival, melegágya a teatrálizmusnak, és ez bizony nem irtható ki teljesen. A színjátszásnak, bizonyos fokig, mentsége ez, mert kénytelen maga is természetellenes eszközökhöz folyamodni, hogy érvényesedhessék. Fel kell fokoznia mindent, ha egy sorban akar maradni a színpadtechnikával és díszletezéssel, deklamálni és üvölteni is, ha be akarja tölteni, át akarja hidalni azt az űrt, mely az óriási színpad és a monstruózus nézőtér között tátong. Ebből a mentségből, persze, később takaró lesz és a teatrálizmus alá dug el a színjátszás mindent, hogy az védje meg. Sőt igazolása is van. A hatás. A külső siker. Értéktelen eszközökkel, de elég nagy fáradság árán jut hozzá. Ez a mentség kiterjed az arcfestésre, a maszkra, az öltözködésre és mindenfajta külsőségre. Ezeket is túlozni kell. Természetes, hogy a kulturálatlan színjátszás túllő a túlzáson, mert annyira még sem szabad mennie, mint amiket most cselekszik. A hiúság első vezérlője a külsőségeknek. Az arcok már nem is kifestve, de valósággal be vannak mázolva. Az ajkon ujnyi vastag a pirosító. A testszint és az arcpirját olyan ellentétesen rakják fel, hogy lázfoltoknak látszanak az élettelen fehérségű ábrázatom Nőknél, férfiaknál egyaránt. A félelem, hogy a barbár tulvilágításban nem fognak előnyösnek látszani, még csak valahogy, de csupán félig- meddig, fedi a túlzást. A többit hozzáadja a hiúság. A szem csupa Basedow-kóros ember tekintete, üres, réveteg. A kimerültség — állítólag — hatástkeltő bizonyításával, az úgynevezett karikás szemüreggel. Az orr, mereven és fehéren mered ki és teljesen élettelenül e lárvából. Még ha a távolság és méretek megengednék is, az ilyen arc hogy' fejezzen ki egyebet a tetszelgésnél, a hiúságnál? Az annyira kifejező ajakmozgások, a szem, a tekintet játéka, hová lesznek az ilyen arcból? Egyszerűen — nincs. Csak csinos, esetleg szép formák maradnak mindig, mereven, élettelenül, szinte lesve- várva a fényképészt. Az egyéni dráma számára építendő új színpad megszüntetné e színházi képtelenségeket. Vissza a természethez! Elég annyi stilizálás, amennyit dráma és előadás, a művészetért, a formáért, megkövetel. Ennél többet adni bűn. És mennyi emberi közvetlen szépség maradna meg az élvezet számára. A halk, csendes rebbenés, az arc csodálatos játékai, a szem ezerfajta kifejezésű tekintete. A báj és a lélek. Az egyszerű könnyezés zajtalan szippantásai, a sóhajok. A vidám, sugárzó mosolygás, ez az igazi lelkitükör, ismét napvilágra kerülne. És mennyire megkönnyítené az átmeneteket az indulatokig, a szenvedély kitöréséig. A nyak erei nem dagadnának ki és a hang nem volna csak merő dinamógép, de erőlködés nélkül pattantaná elő a düh hörgéseit, vagy a szitkozódás süstörgését. A mai színjátszás kulturált művészének nehéz a helyzete. Bizony, igen gyakran alig képes hidat építeni, a melyen megmenthesse a dráma számára művészetét. Akárhányszor megtépve hullanak le a színpadról, dráma és előadás. Vagy rettenetes engedményeket tesznek a helyzetnek. Persze, a művészet rovására mindaketten. A Behemót, a rettenetes teatrálizmus, gyűlöli a tehetséget, a tehetetlenségnek kedvez és üldözi a kulturát. Ezekkel nem tud zsarnokoskodni. Ezek lázonganak, követelőznek, fejlődést akarnak és alig tudnak boldogulni, míg a féltehetség, a látszólagos és a tehetségtelen vígan úszkál és éli világát. Nekik mesterkéltség kell, sok dísz és pazaron túlzott fény és nagy méretek és töméntelen színpadtechnika. Ezek emelik értéktelenségüket. Kavicsok, túldiszes foglalatban. A színpadtechnika törtető versengése a darab ellen nem új keletű és a lelkiismeretét már terheli egy súlyos bűn. A commedia dell'arte, jórészt ennek köszönheti, hogy java fejlődésében, még szép jövővel kecsegtető pályafutását befejezte. De azért elég hosszú, 200 éves életet élt, míg végre Goldonitól yszemelynevy goldoni yszemelynevy Goldoni yszemelynevy goldoni yszemelynevy yszemelynevy Goldoni yszemelynevy ykodvegy megkapta a kegyelemdöfést, aki a XVIII. század szájaizére egészen átformálta. Az igaz, hogy nem tűnt el nyomtalanul. A francia ynemzetisegy francia ynemzetisegy francia ynemzetisegy francia ynemzetisegy ynemzetisegy francia ynemzetisegy ykodvegy irodalom a XVII. században ennek az olasz ynemzetisegy olasz ynemzetisegy olasz ynemzetisegy olasz ynemzetisegy ynemzetisegy olasz ynemzetisegy ykodvegy színjátszásnak köszönhette megszületését és későbbi felvirágozását. A moliérei yszemelynevy moliére yszemelynevy moliére yszemelynevy moliére yszemelynevy yszemelynevy moliére yszemelynevy ykodvegy stílus, mely ágyat vetett az utána következő színpadi irodalomnak a franciáknál, ynemzetisegy francia ynemzetisegy franciá ynemzetisegy francia ynemzetisegy ynemzetisegy franciá ynemzetisegy ykodvegy a commédia deli' arteból hajtott gyökeret. Különben, erről beszéljen a drámatörténet. Ez a műfaj nem volt állandó műsor­betöltő és önálló jelentőségű. A darabok rövid lélekzetüek voltak. A színtársulat énekeseket, táncosokat is szerepeltetett és ezeket foglakoztatni kellett. Az alig tipegni tudó melodrámát pedig — az opera ősanyját —, járni kellett megtanítani. Nem is sokára hajadonná serdült és rögtön szűk lett neki — Macedónia. ytelepulesy macedónia ytelepulesy Macedónia ymegyey torontál megye ykodvegy Ki­kiszorította helyéről patrónusát. Terpeszkedni kezdett. A silány szövegkönyv, vizenyős, ostoba meséjével nem támogathatta eléggé ezt a törtetést. Alig volt elégséges fonál a zene számára, melynek — úgy látszik — nem is kell erőteljesebb impulzus. A zene és az ének fejlődött, de csakhamar soványnak bizonyult az ösztövér történés, a szövegkönyv. Ekkor jött a melodráma segítségére a színpadtechnika, mely tulajdonképpen sokkal régebbi termék a drámánál, de mindig csupán a látványosságokban talált jó termőtalajt. Belevitték a melo­drámába is, melyet szemmelláthatóan megerősített. Megkezdődött a kiállításos, diszletes és mindenféle ördöngösségekkel felszerelt szinpad korszaka és olyan sikerrel járt, hogy a zene után átvette a második főszerepet a melodrámában, a vérszegény szövegkönyv pedig napról napra satnyult. Az olaszoknak ynemzetisegy olasz ynemzetisegy olasz ynemzetisegy olasz ynemzetisegy ynemzetisegy olasz ynemzetisegy ykodvegy köszönhetjük az operát és a színpadtechnikát, mely azonban már kora ifjúságában elárulta azt a mohóságot, és a színpadról mindent le akart szorítani, hogy mint autokrata uralkodhassék. A színpadtechnikát és szcenáriumot, mely szintén olasz ynemzetisegy olasz ynemzetisegy olasz ynemzetisegy olasz ynemzetisegy ynemzetisegy olasz ynemzetisegy ykodvegy találmány, átvették a franciák, ynemzetisegy francia ynemzetisegy franciá ynemzetisegy francia ynemzetisegy ynemzetisegy franciá ynemzetisegy ykodvegy az angolok ynemzetisegy angol ynemzetisegy angol ynemzetisegy angol ynemzetisegy ynemzetisegy angol ynemzetisegy ykodvegy és velük a többi művészetkedvelő nép. Eleinte csak a melodrámában kísérelte meg a darabot minél jelentéktelenebbé tenni. De nem sokáig szerénykedett. Az operát egészen leigázta. Valljuk, meg, csak javított a siralmas operaszövegeken. De most már, kivált az utolsó évtizedekben, a drámára vetette magát a színpadtechnika. Uzurpátor lett. Fennen hirdeti, hogy a teatrálizmus felhízlalásában jelentékeny része van. E bűnért pedig nincsen kegyelem. Nem a színpadtechnikát akarom én kisebbíteni, de megjelölöm rossz irányát és tulfajulásait. Az igazi művészi feladatok ott kínálkoznak számára, amely módokat vázoltam. Oda kell a tehetség, mely művészileg tud adagolni és nem brutalizál. Általában pedig a színpadon minden a dráma. Ezért történik, ami történik. Ennek igazáért küzd a színjátszás, a szinpad, a díszlet és minden, amire csak szükség van, hogy a dráma és intenciója diadalra jusson. Nincsenek és nem is lehetnek külön célok és saját külön érvényesedések. Igaz az is, hogy azért, ami a színpadon történik, egységesen a dráma felelős. Ezt a felelősséget, a művészet szolgálatában, segít megosztani a többi mind. Zászló csak egy lehet: a drámáé. Aki nem tudja felfogni, hogy a színjátszás, a technika, a szinpad és minden ezért a zászlóért indul a küzdelembe és nem tudja megérteni, hogy a felelősség megosztása éppen oly művészi értéket jelent, mint maga a dráma és pedig tisztára a közös célért, annak hiába a legszebb ékesszólás. E sorok sem azoknak vannak címezve. Ha kicsi is a megértők száma, ma még, de nőni fog, mert nőni kell. A felszabadulásnak pedig mindig el kell következnie, minden rabság után. A kultura az igazi felszabadító. Az egységes cél és egységes felelősség egy energiába tömöríti az akarásokat: a legtökéletesebbet nyújtani, ami lehető, a művészetért. De elforgácsolódni, széthúzni nem szabad az akarásoknak. A színjátszás maga szervesen kapcsolódik a drámához. A dráma termő talaja az előadásnak. Nem lehetnek meg egymás nélkül. Az előadás mindenkor segítőtársa a darabnak, de viszont ebből meríti az erőt művéhez. Mint a vérkeringés a szervezetben feldolgozza az anyagot és mint az idegélet a szervezet működésének, jó, vagy rossz voltának élet jelenségekben adja bizonyságát, úgy a színpad is azt bonyolítja le a drámából, ami életteljes, ha rossz, ha jó. Az előadás születik, él vagy meghal a drámával és annak halhatatlanságát nem tudván a maga számára biztosítani, megteremtett magának, vigaszul efemer voltáért, egy olyan lehetőséget, mely előnyt biztosít neki a dráma fölött. A dráma lehet rossz, vagy gyenge, de ugyanakkor az előadás kiváló. A darab megbukhatik, az előadás diadalt arat. Ez ugyan fordítva is megeshetik, mondhatja valaki. Lehet. Csakhogy az arányszám soha sem érheti el az elsőt. Azért mert az előadás eleven valóság, a darab pedig csak a lehetőségek valósága. A színjátszás él, a dráma holt betű. Az Élet pedig mindig közvetlenebb hatású a csak papíron lévő gondolatnál, habár az elsőre bizonyos enyészet vár, míg a második örökre megmarad. (Császár Imre yszemelynevy császár imre yszemelynevy Császár Imre yszemelynevy császár yszemelynevy imre yszemelynevy yszemelynevy Császár yszemelynevy Imre yszemelynevy ykodvegy kiadatlan művéből.) szin_IV.0386.pdf IV

 

 

A szócikk eredeti szövege:

Címszó: Szinpad /Rendezés/ - Magyar Színművészeti Lexikon (1929-1931, szerk. Schöpflin Aladár)

 

Szócikktípus:

SZINHAZIFOGALOM

NEMSZEMELYNEV

 

 

A szócikk eredeti képe megtekinthető:

https://mek.oszk.hu/08700/08756/html/IV/szin_IV.0386.pdf
https://mek.oszk.hu/08700/08756/html/IV/szin_IV.0386.png

Az itt olvasható változat forrása: B Kádár Zsuzsanna - Nagy Péter Tibor: Az 1929-31-es színművészeti lexikon adatbázisa. (Szociológiai dolgozatok No. 8., WJLF, Budapest, 2017) Készült a Wesley Egyház- és Vallásszociológiai Kutatóközpont 19-21. századi magyar elitek c. kutatása keretében.

https://mek.oszk.hu/08700/08756/html/szocikk/w/31/31515.htm

Az adatbázis kódja: 1357986421928

 

A szócikk három változatban található meg az oldalon. Legfelül linkekkel kiegészítve; középen, apróbetűvel a keresőmotort szolgáló technikai változat; legalul pedig az eredeti 1929-31-es szöveg.

 

Szinpad Rendezés

Szócikk: Szinpad /Rendezés/ Nem tagadom ellenséges érzéssel vagyok a mai színpad iránt. Nem szeretem arányait, méretét. Utálom túlvilágítását csakúgy, mint kongó hodályszerűségét, mely a cirkuszok arénáira emlékeztet. Nevetségesnek találom túlzott díszítéseit kivül-belül és azt a követelő brutalitást, mely mindig tömeghatásokra apellál. Nagy jövedelmekre és busás haszonra számító tőkevállalat a mai színház. Barbarizmus, és alig van köze a mai művészethez. Túltengése elmúlt teatralizmusoknak. A nagy színházakkal, óriási arányaikkal és befogadó képességükkel és mit tudom én, még miféle tömegyüjtő vonzásaikkal már végképpen le kellene számolni. Látványosságokra valók. Népgyülésekre. Politikai célokra. Legfeljebb olyan színdarabra, mely kizárólag a tömeghatásokra készült, ezért Íródott és ilyenformán még csak köze sincs az igazi drámához és színjátszáshoz. Hiszen nem mondom, ilyen is kell, de akkor használják csak arra, amire való. Ne játsszanak benne drámákat és kivált ne modern, egyéni darabokat, mert ez kész gyilkosság. A mai színpadnak, mely a drámának kell, nem szabad nagyméretűnek lenni. Legfeljebb bizonyos fokig nagyíthatónak, arra a szükségletre számítva, ami esetleg elkövetkezhetik a modern színműben is: a levegőégi és távlati lehetőségek, illuziókeltő megmutatására. Erdő, rét, folyó, vagy tengermente, hegyvidék vagy völgyszoros, szakadék és így tovább. Arra az esetre, ha a darab történése ilyen szinteret kiván. Ezekre jó és szükséges a színpad tágítható, kivált háttéri, mélyitési célzattal való, nagyíthatósága. De ennek is csak a távlati hatások illuziókeltő célzatáért és semmiesetre sem úgy, hogy a beszédet, a hangot akár felfogja, megkösse, vagy talán tulharsogóvá és öblössé tegye. Szóval a színpadnak legyen meg a szükséges háttere. De az előtér ne legyen nagy, csupán a valószerűség mértékéig. És az előtér ne legyen olyan, mint a skatulya és ami benne van, rnint ha valami játékdobozból szedték és rakták volna ki, arra az alkalomra. Újdonatúj. Azok a rettenetes díszlete! Az a sok négyszegletüség! Az a pedantéria, szimétria, trigonométria és mindenféle mesterkéltséget mutató számítás, építés, furás-faragás. Mint a fénykép. Mint a panoptikum merev, élettelen szépsége. Rideg, de példásan hű és szimétrikus. Vonalzó­rendszerű. Pontosan egyenes keretekbe zárt képek. Ez a mostani szinpad és szemben vele, egy szintoly vonalzórendszerű hodály, a nézőtér. Monstruózusan nagy mindkettő. Monstrumokat kívánnak. Ez lesz a modern dráma sorsa, az ilyen színpadon. Meddő küzködés a lehetetlenség szörnyű nyomásával. így nem tud érvényesülni sem a közvetlenség, sem az igaz cselekmény rajza. Ide csak képszerüségek valók és egy fotográfus, aki lerögzítse ezeket. Hogy is lehet elképzelni, hogy ami látványosságokra, felvonulásokra, tömegmozgásokra és ilyen rendellenes jelenségekre alkalmas, ugyanaz jó a meleg, egyszerű cicomátlan megértésekre, a hangulatokra, a némaságra, mely beszédesebb a szónál és mindarra az idegrezzenésre, aminek megmutatása és észrevevése sokkal épületesebb és értékesebb minden látványosságnál? A modern drámának adjanak megfelelő színpadot. Ne skatulyákat rakjanak a közönség elé, de a természetes valóságot. Törjön meg az a vonal, ha a történés ugy kívánja, hogy valamely helyiségnek: szobának, teremnek, konyhának, irodának és a többi, csak egy része használtassák. Minek a többit is kirakni? Hogy megmutassák: van ám? Hiszen a közönség képzelete azt pazarabbul és hívebben elvégzi, mint a színpad. Nem kell mindent a közönség szájába rágni. Hagyjanak valamit, kiegészítésül, a képzelőerő számára is. Ez fontosabb a legszebben megépített iskátulyánál is. A háttéri és oldalfalak megépítése (szinte betonozva) nem okvetlenül szükséges. Csak valószerűségét mutasson. Sem a helyzet maga, ami a színpadon játszódik le, sem a közönség elképzelése, nem időznek sokáig a falakon. Ha csak vászonból való is, ha eléggé valószerű, elégséges. Manapság pedig épülettömbök kerülnek a színpadra, amivel, a cselekmény megindulásakor, már nem törődik senki sem. Csak ami a darabhoz tartozik, ami a színpadon van, ami, hogy ugy mondjam, vele játszik a drámával, az legyen élethű és természetes. A messze háttéri fa törzse és levelei festve is lehetnek, de ha elől, valamelyik szereplő hozzádől a fához, vagy a levélzörgés és mozgás beleavatkozik a történésbe, akkor kell a fának, a valóságot hiven visszaadó törzs és zizzenő falevelek. A háttérben lévő pad, öntöző csöbör, vagy ilyesmi, lehet papírból is, de ha az előtérben ráül valaki, vagy a kezébe veszi a csöbröt, lássék, hogy az valódi. A szoba legyen olyan, mint egy szoba, melyét használnak és nem muzeum. Az ember szinte várja az invalidust, aki vigyáz, nehogy leüljön valaki. Minek az a példás rend mindig és mért kell látnunk az egész rideg szobaterületet, mikor a felvonás, vagy darab a kandalló körül, az ablak mellett, vagy a könyvtárszoba egy sarkában játszódik le? Meg kell törni a vonalakat. Annyit mutatni, de azt életteljesen és bizonyosan létezőnek, amennyire a darabnak szüksége van, a többi maradjon meg az elképzelés anyagának. A fantázia jobban elkészíti, mint bármelyik muzeális dekoratőr. Természetesen, ha az egész helyiségre szükség van, az egészet kell adni, ahogy van. Ez szól minden olyan helyiségre, melyben a dráma lejátszódik. A kertre, vagy rétre, vagyis a szabadég alatt történő helyzetképekre csakúgy, mint a zárt helyekre. Természetesen, ahogy feljebb mondtam, a távlati illúzió épségben hagyásával.Minek mindenütt a szigorú képmutogató tanítóskodás? Szinte látja az ember a pálcát, mellyel a rendező rábökdös mindenfélére és megmagyarázza. Aki nem figyel rá, az még körmöst is kap talán. Ez a pedantéria nevetséges és felesleges. Ez esetleg, habár csak pillanatokra is, elvonhatja a közönség figyelmét, vagy elterelheti más irányba. Talán még jobb volna előbb megmutogatni és magyarázni mindent. Aztán a függönyt lebocsátani és megint felhúzni: No, most kezdhetjük a drámát. Nagyon is visszaéltek már a színpadtechnikával és mindig feleslegesen éltek vele, ha éltek. Ott, ahol kell. Mikor nincs útban. Nem gátol, akadályoz, vagy lassít. De amikor és a hogyan kell, akkor aztán igazán, híven a valósághoz. Ennek kellett volna lennie mindig a vezérlő elvnek. A túlzó és nagyképű diszletezésnek nyomában járt, vagy még inkább együtt garázdálkodott azzal, a világítás. Valósággal gálád merénylet az igazság ellen, az igazság jelszavával. Azok a gyilkosan éles fények, sőt fényhatások. Mint ha csak maguknak követelték volna elsősorban a színpadot és csak másodsorban kellett a dráma. Harmadiknak maradt az előadás. A drámát szinte azért írták, hogy világíthassanak és díszletezhessenek benne. Már-már perverzió számba ment, amit a „hűség és „igazság ellen elkövettek. Agyontámogatták az igazságot, a természetességgel. A színpadi nappalok, plein airek és a holdfények dühbe hozták a legbékésebb feltevésü embert is. Nem is beszélve arról, hogy még csak nem is hasonlítottak az igaz valósághoz, de valósággal mámoros tobzódással terrorizálták a helyzeteket a színpadon. Minden ilyen eset egy-egy világítási látványosság volt. És a darab rovására minden. Azt meg sem említem, hogy egészségügyi kifogás alá is esett ez a barbarizmus, mert ártott a szemnek, színjátszóénak, közönségének egyaránt. Ilyen nappali fények elől az árnyékba menekül mindenki a valóságban, csak a színpadon ágálnak hévtől dagadva, amikor pedig elolvadva kellene, saját tócsájukban, fetrengeni. És az a komikus ezüstös holdfény, mely bután és egyformán terpeszkedik szét mindenre. Se felhő nem kerül útjába, sem árnyék nem vetődik az alakok nyomába. Oh! Valósággal olyan mint az Élet! Ezek a merev panoptikus csodák. És mit mondjak a rivalda fényéről? Erről a rettenetes alsó, megmerevítő világításról, mely hullaszerüvé teszi a nyakat, az áll-részeket és szürke árnyékolást erőszakol az arccsontokra. A száj, mint egy gödör, az ajak — bármily karmazsinpirosra festettek — csak fekete vonásoknak látszanak. Az egész szobában, vagy helyiségben, vagy bármely helyen, egyenletesen el van osztva e világítás, valami különös, gondviselés kegyelméből. Mindig egyforma, amíg nincs elrendelve a darab szerint, hogy sötétedik, vagy az éjszaka, közeledik. Ekkor érkezik meg az árnyék. De ez is egyenletesen. Mindenütt egyformán, szépen. Rettenetesen szépen! Hát ez a valóságban igy van? Álmélkodva kérdezzük és nem merjük bevallani, hogy dehogy is van így. Sőt hálásak is vagyunk a világítási látványosságért. Ámulunk-bámulunk a technika haladásán. Mint ha csak azért mentünk volna színházba, hogy ezt megláthassuk. Azt az ostoba rivalda világítást, mely hullaszerüvé teszi az oly értékes és kifejező arcvonásokat, mint az áll és az ajak, ezenkívül még valósággal felpeckeli az alakot és a fejet, végrevalahára ki kellene már irtani. Elég sokáig bitorolta a helyet. Meggyilkolja az arcjátékot és szélesre lapítja a színjátszó orrát. Mi a haszon belőle, ha térdig jól világít? Nem ezt célozták vele, azt hiszem. És ha ez a rendeltetése, használja az operett. A világítás mindig onnan jöjjön, természetszerűleg, ahonnan jönnie kell. Az ablakon, ajtón. Ha mesterséges világítás idézi elő, mint a lámpafényét, hát áradjon a lámpából. Kint, a szabad természetben is meglássék a napszak, idomulása, a világosabb égi táj. Az árnyékvetés, mely igy létre jön, szintén természetes és igaz lesz és ennek esetleges túlhatásait meg lehet gátolni a világítás, némi csekély emelésével, fokozásával. De az árny megjelenése semmiesetre sem oly bántó, mint a túlzott fényárasztás, mert hiszen az árnyadás természetes jelenség, amin az életben senki se ütközik meg. Tehát nem fog rosszul hatni a színpadon sem. És ha teljes sötétet kíván a darab, annak feketeségét és áthatolhatatlanságát mindig lehet enyhíteni a természetesség némi csekély lefokozásával. A sötét és árny valamivel hígabban jelenhet meg a színpadon, mint a valóságban, de mindig szem előtt tartva a valószerűségét és a drámát. Ezek már mind az uj színpadtechnika feladatai volnának. Mindenesetre érdekesebb és művészibb feladatok, mint a természetellenes túlzások megmutatása. Ide kell a színpad-művészét, melynek szintén a darab és annak célzata érdekében kell munkálkodnia, mint az előadáshoz tartozó technikának. De művésziebben és szerényebben kell hivatását teljesítenie, mint eddig tette. Hiszen eleddig szinte a színpadtechnika volt a vezetőelem a dráma előadásában. Kiváló mint technikai készség, de tolakodó és követelőző, mint művészi segítőtárs. Az egész világítási, diszletezési és eddig használt mesterkélt hatásokat összes vívmányaikkal együtt, engedjük át az operának, operettnek és az orfeumnak. Ott megfelelnek a célnak. Ezek amúgy is túlzásoknak és mesterkéltségnek hódolnak és ebből alkotnak és régen átlépték a hihetőség és valószerűség ösvényét. E műfajok csak nagyon távoleső, olyan szegről-végről, atyafiságban vannak a színjátszással. Azoknál még a valószínűség sem valami fontos, de viszont szükségük van a nagy, fejlett színpadtechnikára a hatás elérésére. Itt már aztán amúgy is kimutatható a vérrokonság, hiszen technika ez és amazok se sokkal több ennél. E műfajokat emeli és megsegíti, ami a drámára és színjátszásra kétségtelenül káros hatású. Mindenfajta túlzás. A színpad és nézőtér közti térbeli elhelyeződés — ezzel le kell számolni — a színjátszásba és a modern színpad készségeibe is belesző némi felfokozást. Ez már magában elég. De nem lehet rajta segíteni. A közönséget és a színpadot ugyanis, nem lehet olyan közeli összeköttetésbe juttatni, ami kívánatos volna. Az egész meghitt közelséget értem. Ez legfeljebb ötven-száz helyet jelentene a nézőtéren. Pedig, mindenféle okokból, ez kiviheteten. De amennyire csak lehetséges, csökkenteni kellene a nézők számát, öt, hat­száznál több ne lenne. Ez, néhány ilyen elrendezésű színházat tenne szükséges­sé a fővárosban. A nézőtérnek csak igen kicsivel volna szabad mélyebbnek lennie a színpadnál. Ugy a színjátszó térde irányáig. Egy­két méternyi szabad terület, rézsútos lemetszéssel határolná el a színpadtól, de ez ne lenne üres tér, üregszerű, de valami közömbösítő szinű kárpittal bevont bádog, vagy deszkaváz. A színpad nagyságához arányosított térfogaton, esetleg egy emeletig, páholysorral, de inkább félkörszerüleg mélyitetten, mint széltében, kellene a közönséget elhelyezni. A hangvezetésre alkalmatos tetőformálással kellene befedni, ugy hogy a leghátulsó széksorba csakoly jól és épen érkezzék el a hang és szó, mint a legelsőbe. A színpad képe is egységesebb lesz igy és közvetlenebb. A nézőtér díszítésének, minden feltűnéstől mentes, megnyugtató, sőt talán közömbösítő ornamentikával és színezéssel kell megmutatkoznia. Semmi, ami a figyelmet kihívja és izgatja. A felvonások, vagy a rövidebb darabok közti szünetekben az idegeket elpihentető, simogató látvány táruljon a közönség elé. Erre a célra pompás a zöld szín, enyhe, közömbösítő árnyalásaival. Sima, redős, nem feltűnő rajzolással szövődhetne bele valami szelid ornamentika. Ehhez kellene alkalmazkodnia, a szünetek alatt, a nézőtér világításának is. Semmi reflektor, semmi fénycsóva, vagy lármás túlvilágítás. De tiszta, üdítő fény sugároljon szét, világosan, mint a szép, tavaszi reggel. Az előadás alatt sötétüljön el a nézőtér és semmiféle jövés-menés ne zavarhassa a figyelmet. Nem koromsötétség kell, mert ez is brutalizál, kivált, ha itt- ott, a tűzbiztonság okából, még gyertyák, vagy fénycsillagok vannak elhelyezve. Meg kell találni az átmenetet a félhomály és sötét között. Elvégre, az az uj lehetőség, ami ilyenformán a világítás számára, kínálkozik, érdemes arra, hogy a színpad-világítás végre a dráma és az előadás szolgálatába szegődjék. Legalább is úgy képzelem, hogy a jelzett utak és módokon, most már csakugyan nagyértékűvé lehetne emelni a színpadtechnikát. Egy fontos és értékes kiegészítőjévé válnék a színháznak. Arról nem is beszélve, hogy ez az uj szinpad revelálólag hatna a drámaírásra. Más, igazabb, emberibb darabok teremnének. Az író-tehetség, ezzel, a neki oly alkalmas lehetőség kézreadásával, az uj színpaddal, kiszedné magából és ki merné rakni azokat a meglátásokat, amiket idáig rejtegetett. Kénytelen volt eldugni, mert nem tömeghatásokra születtek, de sőt a tömeg látása — még gondolatban is —, visszadöbbentette keletkezésüket. Az egyéni dráma megszületését nálunk, jelentené az uj szinpad. Ez a gyermek megéri, hogy neki való szülőházat építsünk. A színpadról pedig eltűnne az a sok barbarizmus, ami elékteleníti manapság. Elpusztulna az ordítozás és örökös ágálás. Az üres szavalás. A teátrális páthosz. Az a behemót ünnepélyesség, mely szinte füstölögve árad a színjátszóból, ha valami jelentősebb, fontosabb mozzanat következik. Kimúlna a csinált természetesség, mely a színjátszó állítólagos egyéniségét jellemzi, ami pedig voltaképpen kendőzöttség, odafestett póz. A kulturálatlanságnak kulturált szenvelgése. Az a veszettség, mely a szenvedély pillanataiban kitörni szokott és üvöltő derviseket csinál a színjátszóból, olyan képtelen műkedvelősködés, mely sehogy sincs még csak értelmes összefüggésben sem azzal az üres nagyképűséggel, mely megmutatkozik, ha nincs szó szenvedélyről vagy indulatról. Micsoda lelketlenségek tűnnek fel ilyenkor! A legtöbbször azt sem tudja a színjátszó, miről van szó, hogy él-e, mit és hogyan kell beszélnie. De mihelyt indulat következik, csattog, kaffog és süvít és tutul. Ennek „lezajlása után pedig összeesik, mint az üres fuvópapiros, ha már nem trombitálnak bele. Az uj szinpad az igazi tehetséget és a vele járó kulturát követelné meg. A tudatos átéléseket és a világtudatos megértéseket hozná magával. Csak az odavaló kerülhetne a színpadra, drámából is, színjátszóból is és bebizonyosodna, hogy a színjátszás igen is nagy művészet és ikertestvére a drámának. Nagyon sok embernek nem állana ez érdekében. A többségnek. Talán azért kell oly sokáig lesni megvalósulását. Vajjon mit is csinálna az a sok-sok ember, aki most a színház révén él és pedig jól? Az írók, rendezők, színjátszók, igazgatók és így tovább? Ha szavazás döntené el az uj szinpad sorsát és ezek mind szavazati jogot kapnának, sorsa meg lenne pecsételve. Az a sok foltozgatás, javítás, reformocskák, amik itt-ott jelentkeznek,hogy a régi színpadot átalakítsák, nem vezethetnek célra. Amíg a régiből csak egy ízecske is megmarad, a betegség újra kiujul és szétterjed az egész szervezetre. Meg kell hagyni a régi színházat látványosságokra, gyűlésekre, politikai célokra, szóval tömeggyüjtő medencének. De a drámának és színjátszásnak építsünk hozzájuk méltó hajlékot. Addig pedig várjunk türelemmel, míg ez bekövetkezik. Ez a mai színpad, arányaival és méreteivel, mesterkéltségével és túlzott ha-tásvadászásaival, melegágya a teatrálizmusnak, és ez bizony nem irtható ki teljesen. A színjátszásnak, bizonyos fokig, mentsége ez, mert kénytelen maga is természetellenes eszközökhöz folyamodni, hogy érvényesedhessék. Fel kell fokoznia mindent, ha egy sorban akar maradni a színpadtechnikával és díszletezéssel, deklamálni és üvölteni is, ha be akarja tölteni, át akarja hidalni azt az űrt, mely az óriási színpad és a monstruózus nézőtér között tátong. Ebből a mentségből, persze, később takaró lesz és a teatrálizmus alá dug el a színjátszás mindent, hogy az védje meg. Sőt igazolása is van. A hatás. A külső siker. Értéktelen eszközökkel, de elég nagy fáradság árán jut hozzá. Ez a mentség kiterjed az arcfestésre, a maszkra, az öltözködésre és mindenfajta külsőségre. Ezeket is túlozni kell. Természetes, hogy a kulturálatlan színjátszás túllő a túlzáson, mert annyira még sem szabad mennie, mint amiket most cselekszik. A hiúság első vezérlője a külsőségeknek. Az arcok már nem is kifestve, de valósággal be vannak mázolva. Az ajkon ujnyi vastag a pirosító. A testszint és az arcpirját olyan ellentétesen rakják fel, hogy lázfoltoknak látszanak az élettelen fehérségű ábrázatom Nőknél, férfiaknál egyaránt. A félelem, hogy a barbár tulvilágításban nem fognak előnyösnek látszani, még csak valahogy, de csupán félig- meddig, fedi a túlzást. A többit hozzáadja a hiúság. A szem csupa Basedow-kóros ember tekintete, üres, réveteg. A kimerültség — állítólag — hatástkeltő bizonyításával, az úgynevezett karikás szemüreggel. Az orr, mereven és fehéren mered ki és teljesen élettelenül e lárvából. Még ha a távolság és méretek megengednék is, az ilyen arc hogy' fejezzen ki egyebet a tetszelgésnél, a hiúságnál? Az annyira kifejező ajakmozgások, a szem, a tekintet játéka, hová lesznek az ilyen arcból? Egyszerűen — nincs. Csak csinos, esetleg szép formák maradnak mindig, mereven, élettelenül, szinte lesve- várva a fényképészt. Az egyéni dráma számára építendő új színpad megszüntetné e színházi képtelenségeket. Vissza a természethez! Elég annyi stilizálás, amennyit dráma és előadás, a művészetért, a formáért, megkövetel. Ennél többet adni bűn. És mennyi emberi közvetlen szépség maradna meg az élvezet számára. A halk, csendes rebbenés, az arc csodálatos játékai, a szem ezerfajta kifejezésű tekintete. A báj és a lélek. Az egyszerű könnyezés zajtalan szippantásai, a sóhajok. A vidám, sugárzó mosolygás, ez az igazi lelkitükör, ismét napvilágra kerülne. És mennyire megkönnyítené az átmeneteket az indulatokig, a szenvedély kitöréséig. A nyak erei nem dagadnának ki és a hang nem volna csak merő dinamógép, de erőlködés nélkül pattantaná elő a düh hörgéseit, vagy a szitkozódás süstörgését. A mai színjátszás kulturált művészének nehéz a helyzete. Bizony, igen gyakran alig képes hidat építeni, a melyen megmenthesse a dráma számára művészetét. Akárhányszor megtépve hullanak le a színpadról, dráma és előadás. Vagy rettenetes engedményeket tesznek a helyzetnek. Persze, a művészet rovására mindaketten. A Behemót, a rettenetes teatrálizmus, gyűlöli a tehetséget, a tehetetlenségnek kedvez és üldözi a kulturát. Ezekkel nem tud zsarnokoskodni. Ezek lázonganak, követelőznek, fejlődést akarnak és alig tudnak boldogulni, míg a féltehetség, a látszólagos és a tehetségtelen vígan úszkál és éli világát. Nekik mesterkéltség kell, sok dísz és pazaron túlzott fény és nagy méretek és töméntelen színpadtechnika. Ezek emelik értéktelenségüket. Kavicsok, túldiszes foglalatban. A színpadtechnika törtető versengése a darab ellen nem új keletű és a lelkiismeretét már terheli egy súlyos bűn. A commedia dell'arte, jórészt ennek köszönheti, hogy java fejlődésében, még szép jövővel kecsegtető pályafutását befejezte. De azért elég hosszú, 200 éves életet élt, míg végre Goldonitól megkapta a kegyelemdöfést, aki a XVIII. század szájaizére egészen átformálta. Az igaz, hogy nem tűnt el nyomtalanul. A francia irodalom a XVII. században ennek az olasz színjátszásnak köszönhette megszületését és későbbi felvirágozását. A moliérei stílus, mely ágyat vetett az utána következő színpadi irodalomnak a franciáknál, a commédia deli' arteból hajtott gyökeret. Különben, erről beszéljen a drámatörténet. Ez a műfaj nem volt állandó műsor­betöltő és önálló jelentőségű. A darabok rövid lélekzetüek voltak. A színtársulat énekeseket, táncosokat is szerepeltetett és ezeket foglakoztatni kellett. Az alig tipegni tudó melodrámát pedig — az opera ősanyját —, járni kellett megtanítani. Nem is sokára hajadonná serdült és rögtön szűk lett neki — Macedónia. Ki­kiszorította helyéről patrónusát. Terpeszkedni kezdett. A silány szövegkönyv, vizenyős, ostoba meséjével nem támogathatta eléggé ezt a törtetést. Alig volt elégséges fonál a zene számára, melynek — úgy látszik — nem is kell erőteljesebb impulzus. A zene és az ének fejlődött, de csakhamar soványnak bizonyult az ösztövér történés, a szövegkönyv. Ekkor jött a melodráma segítségére a színpadtechnika, mely tulajdonképpen sokkal régebbi termék a drámánál, de mindig csupán a látványosságokban talált jó termőtalajt. Belevitték a melo­drámába is, melyet szemmelláthatóan megerősített. Megkezdődött a kiállításos, diszletes és mindenféle ördöngösségekkel felszerelt szinpad korszaka és olyan sikerrel járt, hogy a zene után átvette a második főszerepet a melodrámában, a vérszegény szövegkönyv pedig napról napra satnyult. Az olaszoknak köszönhetjük az operát és a színpadtechnikát, mely azonban már kora ifjúságában elárulta azt a mohóságot, és a színpadról mindent le akart szorítani, hogy mint autokrata uralkodhassék. A színpadtechnikát és szcenáriumot, mely szintén olasz találmány, átvették a franciák, az angolok és velük a többi művészetkedvelő nép. Eleinte csak a melodrámában kísérelte meg a darabot minél jelentéktelenebbé tenni. De nem sokáig szerénykedett. Az operát egészen leigázta. Valljuk, meg, csak javított a siralmas operaszövegeken. De most már, kivált az utolsó évtizedekben, a drámára vetette magát a színpadtechnika. Uzurpátor lett. Fennen hirdeti, hogy a teatrálizmus felhízlalásában jelentékeny része van. E bűnért pedig nincsen kegyelem. Nem a színpadtechnikát akarom én kisebbíteni, de megjelölöm rossz irányát és tulfajulásait. Az igazi művészi feladatok ott kínálkoznak számára, amely módokat vázoltam. Oda kell a tehetség, mely művészileg tud adagolni és nem brutalizál. Általában pedig a színpadon minden a dráma. Ezért történik, ami történik. Ennek igazáért küzd a színjátszás, a szinpad, a díszlet és minden, amire csak szükség van, hogy a dráma és intenciója diadalra jusson. Nincsenek és nem is lehetnek külön célok és saját külön érvényesedések. Igaz az is, hogy azért, ami a színpadon történik, egységesen a dráma felelős. Ezt a felelősséget, a művészet szolgálatában, segít megosztani a többi mind. Zászló csak egy lehet: a drámáé. Aki nem tudja felfogni, hogy a színjátszás, a technika, a szinpad és minden ezért a zászlóért indul a küzdelembe és nem tudja megérteni, hogy a felelősség megosztása éppen oly művészi értéket jelent, mint maga a dráma és pedig tisztára a közös célért, annak hiába a legszebb ékesszólás. E sorok sem azoknak vannak címezve. Ha kicsi is a megértők száma, ma még, de nőni fog, mert nőni kell. A felszabadulásnak pedig mindig el kell következnie, minden rabság után. A kultura az igazi felszabadító. Az egységes cél és egységes felelősség egy energiába tömöríti az akarásokat: a legtökéletesebbet nyújtani, ami lehető, a művészetért. De elforgácsolódni, széthúzni nem szabad az akarásoknak. A színjátszás maga szervesen kapcsolódik a drámához. A dráma termő talaja az előadásnak. Nem lehetnek meg egymás nélkül. Az előadás mindenkor segítőtársa a darabnak, de viszont ebből meríti az erőt művéhez. Mint a vérkeringés a szervezetben feldolgozza az anyagot és mint az idegélet a szervezet működésének, jó, vagy rossz voltának élet jelenségekben adja bizonyságát, úgy a színpad is azt bonyolítja le a drámából, ami életteljes, ha rossz, ha jó. Az előadás születik, él vagy meghal a drámával és annak halhatatlanságát nem tudván a maga számára biztosítani, megteremtett magának, vigaszul efemer voltáért, egy olyan lehetőséget, mely előnyt biztosít neki a dráma fölött. A dráma lehet rossz, vagy gyenge, de ugyanakkor az előadás kiváló. A darab megbukhatik, az előadás diadalt arat. Ez ugyan fordítva is megeshetik, mondhatja valaki. Lehet. Csakhogy az arányszám soha sem érheti el az elsőt. Azért mert az előadás eleven valóság, a darab pedig csak a lehetőségek valósága. A színjátszás él, a dráma holt betű. Az Élet pedig mindig közvetlenebb hatású a csak papíron lévő gondolatnál, habár az elsőre bizonyos enyészet vár, míg a második örökre megmarad. (Császár Imre kiadatlan művéből.) szin_IV.0386.pdf IV