« BAKÁCS ISTVÁN JÁNOS: MEZŐGAZDASÁGI FEJLŐDÉS. KEZDŐLAP

Tartalomjegyzék

MARKÓ ÁRPÁD: INSURRECTIO ÉS ÁLLANDÓ HADSEREG. »

LEDERER EMMA
IPARUNK ÉS KERESKEDELMÜNK A MERKANTILIZMUS KORÁBAN

Az abszolutizmus gazdasági rendszere, gyakorlati gazdasági politikája: a merkantilizmus. A mindenekfelett való államot megtestesítő mindenható uralkodó az állam gazdasági életét is önhatalmúlag irányítja; új gazdasági eszközökre törekszik, hogy ezeknek segítségével az uralkodó, s így az állam háztartásának „követel” rovata a „tartozik” rovatot minden időben felülmulja. A barokk túlhajtott luxusa arra készteti az uralkodót, hogy az ipar, főképpen a fényűzési ipar területén keresse gazdagságának gyarapodását. A legtöbb pénz fényűzési cikkekért megy ki az országból; ha ezeket magában az országban állítják elő, a pénz bennmarad, ha annyit termelnek, hogy külországokba is lehet vinni belőlük, ennek fejében pénz folyik be az országba. Pénz pedig = vagyon és a vagyon = gazdagság, ez a sokat emlegetett gazdasági tévedés sarkalatos pontja a merkantilizmus rendszerének. Fényűzési iparágak megteremtése, a meglevők pártolása, királyi és kiváltságolt főúri nagyüzemek létrehozása, ezzel szoros kapcsolatban a külkereskedelem szabályozása vámokkal és a gyarmati külkereskedelem létesítése, – ez a merkantilizmus gazdasági rendszerének lényege. Legfontosabb a kereskedelmi mérleg egyensúlya, az ország pénz-, helyesebben nemesérckészletének szaporítása. Minden partikuláris erő, akár társadalmi, akár gazdasági téren, csak kerékkötője az egységes állami gazdaságpolitikának; rendiség, városgazdálkodás, céhek mind útjában állnak a merkantilizmus kellő érvényesülésének.

A XVIII. században – francia mintára – Európának majd minden állama a merkantilista gazdasági politika jegyében áll. A német-római birodalom bomlásából megszülető államok, élükön Poroszországgal és a Habsburg-birodalommal, éppen ebben a században érnek meg teljesen a merkantilizmusra. A Habsburg-birodalom örökös tartományaihoz a XVIII. században igyekeznek tudatos politikával hozzákapcsolni a töröktől visszahódított Magyarországot, Erdélyt, Horvát-Szlavónországot és az úgynevezett „Verwirkungstheorie” alapján hangoztatják, hogy ez államok elvesztették az önállósághoz való jogukat. Különböző nemzetiségek, különböző államiságok, más és más hagyományokkal, történelemmel, politikai és társadalmi berendezkedéssel alkotják a Habsburg-birodalmat; az egységet mesterségesen kell megépíteni. Az osztrák örökös tartományokban a merkantilista gazdasági politika érvényesítésének nem állott nagyobb akadály az útjában. Az ipar fellendítése, támogatása, királyi és privilegizált főúri nagyüzemek létesítése előtt szabad volt az út, az egységes európai fejlődés rendjéből ezek az országrészek nem voltak kizárva.


II. Rákóczi Ferenc ezüst forintosai.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

Teljesen más volt a helyzet Magyarországon. A másfélszázados török uralom nyomasztó súlyától megszabadított ország tönkrement területei, néptelen pusztaságai kívül maradtak az általános európai fejlődésen. Itt az abszolutizmus és merkantilizmus egységesítő törekvéseinek nemcsak a természetes fejlődés történeti hagyományai álltak útjában, hanem ezenfelül tudatos belső politikai ellenállás, fejlődésbeli visszamaradottság, területi elnéptelenedés. Így a Habsburgok merkantilista gazdasági politikája Magyarországon már eleve óriási nehézségekbe ütközött. Először újrafelépítésre, benépesítésre volt szükség, majd a partikuláris törekvések letörésére és csak azután lehetett az országot bekapcsolni az „összbirodalom” merkantilista egységébe. A nemzeti erők nagy lázadása, a Rákóczi-felkelés, a XVIII. század első évtizedében még újabb nehézségeket gördített a Habsburg-politika síma érvényesülése elé; az első lépéseket az új irányba csak a szatmári béke után lehetett megtenni.

Az 1720-i népszámlálás eredménye szerint Magyarország összes lakossága, Erdély kivételével, mintegy 1,800.000 lélek volt és ebből mindössze körülbelül 128.000 lakott városokban, tehát az összlakosságnak mintegy 7%-a. E városi lakosság is nagyrészben – mintegy 90.000 fő – a nyugati országrészre esik, tehát a töröktől visszafoglalt terület városai alig [FELADATOK A HÓDOLTSÁG MEGSZÜNTE UTÁN] számlálnak többet 30.000 léleknél. A gyér lakosságú földek jobbágylakossága még középkori viszonyok közt él, szinte igénytelenül; a birtokos-nemes sem igyekszik még a nyugati „módit” utánozni, nem vágyik városi életformára. Merkantilista szempontok érvényesítése Magyarországon a XVIII. század első évtizedeiben teljesen reménytelennek látszik. A merkantilista elvek: ipartámogatás, fényűzési nagyüzemek felállítása, az ország nemesérckészletének növelése külkereskedelem által, értelmetlenek a XVIII. századeleji Magyarországon. Először a lakosság számát kell növelni, a területet megműveltté tenni, szóval piacot kell teremteni.


I. József és II. Károly ezüst váltópénzei.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

Ugyancsak sürgős feladat a rendi alkotmány lehető kiküszöbölése és az ország átrendezése az uralkodó gazdasági érdekeinek megfelelően. Magyarországot így egységesítés helyett részekre szakítják: Erdély, osztrák kormányzat alatt, külön ország marad, a majdnem néptelen és most újra benépesített déli területekből lesz a Bánság, kamarai uradalom, közvetlenül az uralkodónak alárendelt különálló gazdasági egység. A következő lépés új államhivatalok szervezése által magában Magyarországban is kizárni a rendi beleszólást a gazdasági kérdésekbe. Ezt a célt szolgálják az 1723-ban megszervezett helytartótanács gazdasági bizottságai. De a merkantilpolitika határozatlansága idején, III. Károly uralma alatt, még a rendi országgyűléseken is foglalkoznak gazdasági kérdésekkel. A merkantilista, kameralista írók szóvirágai tűnnek fel az 1715-i országgyűlésen; főképpen a céhek visszaélései ellen szónokolnak, de szavaikban nem az iparszabadság, a nagyban való iparűzés szempontja jut kifejezésre, hanem a földesúr lenézése az iparossal, a nemesé a polgárral szemben. Az 1723-i országgyűlésen kiküldött bizottságokban már több nyugati műveltségű főúr modern merkantilista elveket hangoztatott, de ezeknek magyar viszonyok között sem létjogosultságuk, sem talajuk nem volt. Egyedül az 1723. évi 117. tc.-ben leszögezett javaslat volt korszerű és a magyar viszonyoknak megfelelő: idegen iparosok betelepítése, 15 évi adómentességgel.

E telepítésekkel azonban legnagyobbrészt nem iparosok jöttek Magyarországba. A jobb iparos, akinek odahaza megélhetési lehetősége volt, nem jött lakatlan területre, hogy itt a semmiből piacot teremtsen, még akkor sem, ha 15 évi adómentességet ígértek neki. Elsősorban a föld csábított, a termékeny magyar föld kapott új művelőket. A XVIII. századeleji Magyarország még nem érett városi életre. A városok és a városi ipar fontosságát egyedül a kor barokk-nagyurai, a hatalmas birtoktestek megszerzői értik meg. A kevés magyar város gyér lakosságából is még csak egy rész foglalkozik iparral és még sokkal kevesebb kereskedelemmel. A városok lakosságának zöme földművelő és a kisebb jelentőségű városokban az iparosok földműveléssel is foglalkoznak, akár a középkorban. A Kecskeméten még később is dívó szabály, hogy az iparosok Péter Pál napjától Szent Mihály napjáig szünetet tartottak mesterségükben és legényeiket is e három hónap híjával fogadták fel, valószínűleg általános szokás volt a XVIII. század első évtizedeiben. Hiszen a helytartótanács egyre megújuló intézkedései szólnak arról, hogy az ipar hathatósabb űzése céljából a városi iparosokat el kell tiltani a földműveléstől. Míg Nyugaton ekkor már a céhek állandó és szívós küzdelmet folytatnak a királyi és egyéb nagyüzemek céhen kívüli munkásainak versenye ellen, a magyar céhélet még ugyanolyan, mint két évszázaddal azelőtt. Mert ha találkozunk is az e korbeli külföldi céhrendelkezésekhez hasonló magyar szabályokkal, az ilyen intézkedések mögött egészen más gazdasági háttér áll. Nálunk a céhbeli mesterek számának korlátozását a gyenge piac, a csekély kereslet miatt követelik; a kis városok kevésszámú iparosa pedig azért tömörül fiókcéhekben, hogy a nagyobb városok mégis jelentősebb céheinek oltalma alá helyezkedjék.

Amikor a fejlődés már megindult, a megyék még mindíg a felvevő piacok hiányát panaszolják a helytartótanácsnak. A paraszt alig vásárol iparcikket, régi módon, házigazdálkodásban állítja elő azt a keveset, amire szüksége van. Még a XVIII. század közepén is arról hallunk, hogy jobbmódú parasztok is csak az olcsó abaposztóból készítik dolmányaikat, mentéiket. A városi piac még mindig majdnem teljesen hiányzik. A helytartótanács iparpártoló jelentéseiben, III. Károly idején, mindig visszatérő előterjesztés: mesterségesen kellene legalább is mezővárosokat létesíteni, hogy ezzel a piac felvevőképességét fokozzák.

A helytartótanácsban ülő, nyugati műveltségű főurak a Habsburg-monarchia örökös tartományaiban az uralkodói támogatással keletkező – főleg textilipari – nagy manufakturákat látják maguk előtt. Természetesen ezek sem igazi gyárak még. Angliában, de itt is csak a XVIII. század második felében tűnnek fel a fonó- és szövőgépek, Hargreaves fonó „jenny”-je, Arkwright vízi fonógépe és ugyancsak Angliában használják fel a század hetvenes éveitől kezdve ipari célokra a nemrégen feltalált gőzgépet. E gépeknek használata alakítja át az angol ipart gyáriparrá. [MANUFAKTURÁK HIÁNYA] A kontinentális Európában ebben az időben gépi iparról vagyis igazi gyáriparról még nem lehet szó. Tudjuk, hogy pl. az első gőzgépet Poroszországban 1788-ban állították munkába, de a második felállítására csak 1822-ben került sor. Az osztrák ipari telepek is csupán nagy műhelyek; éppen ezért hallunk a munkások hallatlan nagy számáról, a kézierővel elvégzett nagyipari munkához u. i. számtalan munkáskézre volt szükség. Ipari „manufakturák” felállítására tehát ebben a korban sűrűn lakott területek voltak a legalkalmasabbak. Magyarországon a XVIII. század első négy évtizedében még a nyugati és az északi vidék sem ilyen, annál kevésbbé a török alól felszabadult terület, ahol rendszeres telepítés sem tudja kitölteni az eltűnt népesség hézagait.


Német pék Pápán, 1773-ban.[1]
(Országos Levéltár.)

Természetes következménye tehát a társadalmi és gazdasági helyzetnek, hogy III. Károly uralkodása idején nagy manufakturáknak Magyarországon nyoma sincs. A központi önkormányzat és a helytartótanács merkantilista műveltségű tagjai szeretnék ezt a hiányt kiküszöbölni. Szinyei Merse Kristóf kassai kerületi biztos belátja, hogy manufakturákra szükség van, de megteremtésük egyelőre lehetetlen. Addig is, amíg ez lehetséges lesz, az északi vidék jól képzett iparosait szeretné a síkság városaiba és mezővárosaiba telepíteni, hogy itt az iparokat meghonosítsák. A szövetgyártás bevezetésére holland mestereket hozna az országba. A magyarországi céhek kis takácsai, posztószövői ugyanis képtelenek nagyobbmennyiségű posztót előállítani; még a Magyarországon állomásozó katonaság ruháravalóját is kívülről kell behozni. A helytartótanács jóindulatú urai éppen abban látják az ország szegénységének egyik főokát, hogy iparcikkekért sok pénz folyik kifelé. Károlyi Sándor is ipari manufakturák létesítésébe szeretné bevonni 1736-ban a magyar főurakat, külföldi mintára. Ha ekkor lett volna a magyar főurakban hajlandóság, III. Károly idején, az uralkodó részéről bizonyára még nem ütközött volna nehézségekbe manufakturák kiváltságolása és támogatása. De ekkor még a talaj nem volt elég alkalmas merkantilista ipari elvek érvényesülésére.


Csizmadia-céh kancsója 1767-ből a fontosabb szerszámok képével.[2]
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

Időszerűtlen a központi kormányzat és a helytartótanács merkantilista álláspontja a céhekkel szemben. Ekkor már a céhipar a Nyugaton egyre jobban bomlik. Az abszolutizmusnak és merkantilizmusnak a partikuláris erők elleni harca magától értetődően irányul a céhek ellen. Ha nem is tudják ezeket egyszerre megszüntetni, a központosítás érdeke legalábbis a céhek gyámság alá helyezését kívánja. Ez a céljuk a XVII. század óta egyre ismétlődő céhrendszabályozásoknak. A céhek küzdenek a [MÁRIA TERÉZIA IPARPOLITIKÁJA] nagyipar ellen, a kormányok pedig a céheknek mint a középkori városgazdálkodás utolsó mentsvárainak hatalma és jelentősége ellen. A nyugati városokban a céhipar egyre jobban visszafejlődött. Bécsben 1734-ben 7809 mester közül csak 2640 tartozott már céhekhez és minél nyugatabbra haladunk, annál jelentéktelenebbek a céhek. A magyar céhélet ugyanekkor még teljesen középkori színezetű. Kisebb városok is 20, sőt még több céhet tartanak nyilván, de ezek többnyire egészen kicsinyek, a mindennapi szükséglet iparágait ölelik fel. A központi kormányzat és a helytartótanács 1730-i céhszabályzatával, külföldi mintára, a magyarországi céheket is közvetlenül saját hatásköre alá akarja rendelni; bizottságokat küldenek ki a céhlevelek felülvizsgálására, s arra törekszenek, hogy ezentúl csak az uralkodó adhasson ki és újíthasson meg céhleveleket. Az eredmény vajmi kevés: pl. Kőszeg 22 céhe közül még 1734-ben is csak egynek van királyi szabadalomlevele, a többi a várostól kapta privilégiumát. Jellemző, hogy igen sok kisebb céh szűnik meg ekkor, mert nincs pénze a céhlevél megújítására.

Mire Mária Terézia trónra lépett, a viszonyok elég jelentékenyen megváltoztak. A telepítéseknek és a három évtizedes viszonylagos békének aránylag nagy fellendülés volt a következménye. A földművelés intenzívebbé válása, a lakosság számának erős növekedése, a kereskedelem megindulása ekkorra már bizonyos fokig éretté tette az országot merkantilista elvek befogadására. Mária Teréziának, amikor uralkodása kezdeti nagy harcából felocsudott és Sziléziáért, országa e leggazdagabb és iparilag legfejlettebb tartományáért kárpótlást keresve körülnézett, szinte önkéntelenül Magyarországra kellett tekintenie. Most először kezdenek komolyan beszélni Magyarország nyersterményekben való hallatlan gazdagságáról és hogy ezeket miként kellene az ipar céljaira hasznosítani. Fényűzési iparnak természetesen még mindig nincs komoly piaca Magyarországon, csak az osztrák tartományokban, ahol már III. Károly megvetette az ipari nagyüzemek alapját. Kérdés tehát, vajjon az a Magyarország, ahol az ipart még a semmiből kell megteremteni, termeljen-e az osztrák tartományok számára, legyőzve azok fejlett iparát? Mária Terézia csakhamar meginog a magyar ipart pártoló politikájában, s a magyar rendek adóügyi ellenállása azután végkép ellenkező irányba tereli állásfoglalását. Az államnak ugyanis az abszolutizmus korában fokozódó adóbevételekre van szüksége, hogy erősen megnövekedett katonai és közigazgatási kiadásait fedezhesse. Nyugaton a meggazdagodott bourgeoisia szolgáltatja a születési rendekkel szemben a legnagyobb adóalapot, a merkantil ipari és kereskedelmi politika tehát találkozott az adópolitikával. A rendi államban viszont országgyűlésen szavazták meg az adót, s ennek fizetése alól a születési rendek mentesek voltak. Éppen a rendeknek az adóterhekkel szemben tanúsított ellenállása volt egyik főoka a rendek letörésének, a rendi gyűlések megszüntetésének az abszolutisztikus államban. Nyugaton – és ebbe a nyugatba már beletartoznak az osztrák tartományok is – az adóterhek emelésének útjából ebben az időben már körülbelül eltűnt a legfőbb akadály: a rendek ellenállása. Magyarországon azonban még töretlen a rendiség ereje és éppen a nemesi adómentességhez való ragaszkodásban mutatkozik meg legjobban. A rendek újra és újra törvénybe iktatják, hogy a föld, a nemesi birtok nem adózhat s ettől sem rábeszélésre, sem fenyegetésre nem hajlandók tágítani. Lehet, hogy a királynőben megvolt a jóakarat és az áldozatkészség a magyar ipar fejlesztéséhez. Annyi azonban bizonyos, hogy amikor teljesen elejtette Magyarország ipari fejlesztésének politikáját, ezt mindíg így indokolták meg: Magyarország nem akar az „összbirodalom” adóterheiben részesedni, tehát nem érdemli meg, hogy rá pénzt és időt fecséreljenek. Úgy kell Magyarországot kihasználni, ahogyan lehet: ha nem adózik, akkor közvetett úton. Így lett Magyarország új Szilézia helyett merkantilista értelemben vett gyarmattá, az olcsón átvett magyarországi nyersanyag segítségével nagyra nevelt osztrák ipar termékeinek jó elhelyezésére kiszemelt területté.

A Magyarország rovására Ausztria iparát támogató új bécsi politika első látható jele az 1754-i vámszabályzat. Legfontosabb benne, hogy különbséget tesz a külföldön közvetlenül beszerzett áru, az Ausztriában beszerzett külföldi áru és az osztrák iparcikk között. Legkedvezőbb a vámszabályzat az osztrák árura nézve. 5–15% vámkedvezményben részesíti az Ausztriában beszerzett külföldi áruval szemben, s ez utóbbinak megint 5–15% kedvezménye van a közvetlenül külföldön beszerzett áru rovására. Aki tehát közvetlenül külföldről akar ottani árut Magyarországba hozni, annak 10–30%-kal több vámot kell fizetnie, mint az osztrák áru után. Az osztrák ipar termékei így természetesen kevesebbe kerülnek, mint az eredetileg lényegesen olcsóbb és jobbminőségű külföldi áru. Ez a vámpolitika tette Magyarország gazdasági beszerző forrásává, a magyar ipari fogyasztás kapujává Bécset.

Az osztrák ipar ilyen versenye mellett a magyar iparnak el kellett senyvednie. Ez az ipar Mária Terézia uralkodása kezdetén még gyerekcipőben járt és az ipartámogatás merkantil tengerével körülvéve erős gyámolításra és dédelgetésre, nem ellenséges, hanem segítő védvámokra szorult volna, hogy felvehesse a versenyt a még ugyan nem nyugati arányokban fejlett, de mégis sokkal erősebb cseh-morva-osztrák iparral. Hiszen még 50 évvel később is méltán mondja az első magyar tudományos statisztikus, Schwartner Márton: „Nehezen képzelhető olyan hazafiasság, [AZ OSZTRÁK IPAR VERSENYE] amely belföldi, kezdetben természetesen rosszabb gyártmányokért drágább árat fizetne, mint a jobb iparcikkekért, amelyeket a szomszédban tányéron kínálnak neki”. Mária Terézia vámpolitikájának természetes következménye, hogy Magyarországon még a rosszabb osztrák árut is szívesen vették, itt az örökös tartományok selejtes iparcikkeinek is biztos piaca volt. Minthogy a magyar nem mehetett árukért a távolabbi külföldre, az ideális áru a bécsi áru lett. Ahogyan Schwartner egyik kortársa mondja: „Úgy, mint Nyugaton a franciáknak még nemrégen csak az tetszett, ami Londonban készült, a németnek csak Páris gyártmánya vonzó, úgy a magyar sem tud más iparcikket értékelni, mint amely Bécsből érkezett”. Csakhogy ez nálunk nem természetes fejlődés, hanem a tudatos merkantilista iparpolitikából eredő kényszerhelyzet következménye.


Debreceni ötvösök céhpohara 1744-ből és a henteseké 1745-ből.[3]
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

Pedig Mária Terézia uralkodása elején még gondolt a magyar ipar felvirágoztatására. Kitűnik ez abból is, hogy férje, Ferenc császár az ötvenes években Magyarországon két gyárat is alapított: a sasvári (sassini) kartongyárat és a holicsi majolikagyárat. Ezek királyi manufakturák voltak és ugyanaz a szándék hozta létre őket, mint a hasonló nyugati intézményeket. A magyar rendi ellenkezés és természetes hajlandósága azonban idővel mind jobban meggyőzi az uralkodónőt arról, hogy a magyar ipar fejlesztése céltalan és az „összbirodalom” érdekeire káros hatású volna. De azért Bécsben, a központi gazdasági tanácsban még a 60-as években is állandóan tárgyalt kérdés a magyar gyáripar létesítése és általában a magyar ipar fejlesztése. Az államtanácsnak és a gazdasági tanácsnak belátóbb és a merkantilista politika magasabb szempontjai tekintetbe vevő tagjai, mint Borié államtanácsos, a magyar ipar fejlesztésében általános birodalmi érdeket láttak. Természetesen ez az iparfejlesztés nem lett volna teljesen feltétlen. A már meglevő és óriási költséggel és fáradsággal fenntartott osztrák-cseh iparnak nem akartak Magyarországon versenytársat nevelni és ezért a merkantil politika szempontjából kevésbbé fontos, mindennapi használatra szánt, durvább iparcikkek gyártását javasolták Magyarországon, amelyeknek – véleményük szerint is, de valóságban is – itt fogyasztó piaca lett volna. Megmagyarázza Borié, hogy iparfejlesztésével a városi polgárság száma és tekintélye növekednék, ennek luxusigénye nevelő hatással lenne a többi néposztályokra, s így lassanként jobb, már fényűzési cikkeket is felvevő piac lehetne Magyarországból. Ez pedig az összbirodalomnak is érdeke. Ez alkalommal nem veheti az uralkodónő tekintetbe azt, hogy a magyar nemes nem adózik, hiszen az általános fogyasztás növekedéséből, [GYÁRJELLEGŰ NAGYÜZEMEK] ha közvetve is, az államnak jutna a legnagyobb haszon. De az államtanácsban és a kereskedelmi tanácsban nem ezek a szempontok érvényesültek, hanem az osztrák érzelmű államtanácsosok döntései, akik a királynő ellenszenvét a magyar rendekkel szemben kihasználva, a magyar érdekeket teljesen elhanyagolhatónak tekintették. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a nagyüzemek Ausztriában és Csehországban, mint bárhol e korban, leginkább főúri üzemek voltak, s így közvetve vagy közvetlenül bizonyára fontos anyagi érdekek is vezették az államtanács tagjait az osztrák-cseh ipar védelmében. A magyar ipar pártolásának kérdése lassanként lekerült a napirendről és Mária Terézia negyvenéves uralma alatt nemcsak a magyar gyáripar nem született meg, de általában a magyar ipar sem fejlődött úgy, ahogyan ezt a természetes adottságok megengedték volna.


Kerékgyártó-céh égettboros edénye ónból. XVIII. század.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

Gyárakból Magyarországon Mária Terézia uralkodásának végén még alig lehet szó. Ha arra gondolunk, hogy Magyarországon már gyárnak tekintik a hatvani „posztógyárat” évi 600 vég posztótermeléssel, 13 munkással vagy a kisbéri karasiaposztóműhelyt 10 munkással, elég éles kép tárul elénk, különösen, ha az osztrák-cseh posztógyárak tízezernyi munkáshadára gondolunk. Csak egynéhány olyan nagyüzem van e korban Magyarországon, amelynek a szó fenntartással vett értelmében gyárjellege van. Ilyen elsősorban a gr. Eszterházy által 1766-ban Cseklészen 60.000 forint költséggel felállított kartongyár, amely évente kb. 3000 vég kartont és 5000 vég „zitz”-et termelt és ahol ezenkívül 600 vég vásznat festettek kékre évente. Ilyen a gácsi posztógyár, melyet gr. Forgách Antal alapított 1767-ben 25.000 forint költséggel. Ideszámít a mosoni posztógyár, Krisztina főhercegnő 1776-i alapítása, amely 60 munkást dolgoztatott. Mint látjuk, valamennyi főúri alapítás, külföldi mintára, de az ott szokásos uralkodói kedvezések nélkül. Valószínűleg éppen ez az oka, hogy tulajdonképpen egy gyár sem volt hosszú életű és a későbbi átalakulás korában más kezekbe ment át, vagy végleg megszűnt. Gyárnak tekinthetjük még a zutányi és a lajtafalvi bőrmanufakturát (az elsőben 2500, a másodikban 10.000 marhabőrt dolgoztak fel évente), a már említett holicsi majolikagyárat és a kislődi (veszprémmegyei) vasgyárat, amely évente 1000 mázsa vasat dolgozott fel edényekre, kemencékre, mozsarakra.


Kádárjelvényes üvegpohár a XVIII. századból.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

Az erdélyi gyáripar hasonlóképpen nagyon szegényes ebben a korban. A posztógyártás az ősi erdélyi szász városoknak régi iparága volt, kisüzemeik tovább folytatják a munkát ebben a korban is, de természetesen alig vehetik fel a versenyt az osztrák-cseh-morva nagyüzemek olcsóbb készítményeivel. Szinte gúnynak hat, hogy „gyárnak” tekintik a nagyszebeni fogház pokróckészítő üzemét. Külföldön az ú. n. dologházakból, ahová a kor furcsa altruizmusa összegyüjtötte a csavargókat, koldusokat, sok nagyipari manufaktura fejlődött ugyan, de mégsem lehet gyárról beszélni, ha „Nagyszeben fogházában 30 fegyenc évente 1800 pokrócot készített”. Bőriparról is hallunk Erdélyben, de nem bőrgyárakról. A nagyszebeni és a görgényi papírmalom ismét igen szegényes „gyár”, összesen három mester dolgozik bennük 13 legénnyel és inassal. Igen érdekes, hogy még a kamara közvetlen hatásköre alá rendelt bánsági és bácskai birtokokon sem keletkeztek számottevőbb gyárak az egy apatini posztógyár kivételével, amely azonban e korban éppen csak hogy tengett-lengett.


Asztalos-céh korsója 1751-ből.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

Magyarország iparáról Mária Terézia uralkodása utolsó éveiben szomorú képet ad az 1771-i népszámlálás. Magyarországon ekkor (a falvak kivételével) összesen 30.921 iparos élt, 13.934 mester, 12.316 legény és 4671 inas. Mennyire nem beszélhetünk nagyüzemekről egy olyan országban, ahol a legények száma még a mesterekét sem éri el!

Mária Terézia fiának, II. Józsefnek uralkodása új irányt jelent a gazdaságpolitika terén is. II. József nem ismer személyes hajlandóságokat, egyéni érdekeket, meg akarja valósítani a lehetetlent: a felvilágosodást teljes összhangba akarja hozni az abszolutizmussal. Gazdaságpolitikája [MAGYARORSZÁG II. JÓZSEF ÖSSZBIRODALMÁBAN] merkantil elképzelések és fiziokrata gondolatok furcsa egyvelege. Szinte modern elvek sugároznak felénk 1784-i híres rendeletéből, az ú. n. Isolierungs-System-ből, amellyel a monarchiát teljes önellátásra akarta szorítani. Magyarországgal szemben József gazdaságpolitikája ingadozó. A magyar rendek csökönyös maradisága, a nem-adózás elve valóságos gyűlölettel tölti el, hiszen fiziokrata elképzelésű egységes adórendszerével meg akar szüntetni az összbirodalomban” minden rendi adó- és vámmentességet. Iparpolitikája Magyarországgal szemben mégsem ellenségesebb, mint Mária Teréziáé. József összbirodalmi elképzelésében Magyarország ugyanolyan része az összbirodalomnak, mint a többi tartomány, s ha egyelőre még szigorítja is Mária Terézia vámrendeleteit, úgy képzeli, idővel sikerülni fog a rendi ellenállást megtörni és ekkor nem állhat egy teljesen elmaradt országrésszel szemben. Egységesítő gondolatmenettel Magyarországon is megszünteti 1786-ban a céhek autonómiáját és ezzel saját lábára igyekszik állítani a kisipart, de kedvez bizonyos fokig a kezdődő magyar nagyiparnak, helyesebben nem korlátozza olyan erősen annak megnyilvánulását, mint az az előző évtizedekben rendszeresen történt.


Fajánsz céhkorsó szabójelvényekkel 1722-ből.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

A magyar gyáripar II. József alatt egy kis lendületet vett. A sasvári kartongyár ebben az időben komoly gyárrá alakult át, fellendült a gácsi posztógyár, új posztógyárak alakultak Kassán, Pozsonyban, Munkácson, Tatán és Budán fayencegyár, Budán hintógyár, üveghuták, papírgyárak keletkeztek, a fiúmein kívül Sopronban is létesült cukorgyár. A selyemgyártás irányítását maga József vette a kezébe. A selyemhernyótenyésztésre már az előző időszakban felhívták a magyarok figyelmét, de lehetőleg nyersanyagot, legfeljebb félgyártmányokat akartak az országból kapni. József felállítja Ó-Budán az ország első komoly gyárát, egy „40 gépellyel” dolgozó selyemgyárat (1781-ben), s 1784-ben Mazzucato Ágoston vezetésére bízva, ennek újfajta gombolyító gépeivel egészíti ki. Ezek a gyárak természetesen mind igen zsenge szülöttek, a leggyengébb fuvallat is elegendő, hogy elfújja őket a föld színéről. Legtöbbje nem ért meg két emberöltőt sem. Teljesen új irányzatnak kellett jönnie, hogy igazi magyar gyáripar alakulhasson ki.


Felvidéki kovács-céh berakott díszű ládája 1775-ből.[4]

II. József gazdasági rendelkezéseit, éppúgy mint jóléti intézkedéseit, a népi egyéniség elnyomása, a rendekkel szemben elfoglalt álláspontja gyűlöletessé tette az országban. És mégis ezek az intézkedések ébresztették fel a nemzetet és keltették fel Magyarországon az érdeklődést a gazdasági kérdések iránt. Megszületik a magyar gazdasági irodalom: gróf Szapáry János, Batthyány Vince, Berzeviczy Gergely részben merkantilista, részben fiziokrata tanok és az új klasszikus közgazdaságtan hatása alatt a magyar gazdasági élet teljes átalakítását követelik. Szavuk a rendekre [AZ OSZTRÁK GYARMATPOLITIKA] sem marad hatástalan: 1723 óta először az 1790–1791-es országgyűlés foglalkozik behatóbban gazdasági kérdésekkel, s az általa kiküldött gazdasági bizottság előadójának, br. Skerlecz Miklósnak munkájából kapjuk a legjobb képet a korabeli iparról. Nyugaton ekkor a merkantilizmus napja már leáldozóban van. A magánvállalkozás, az újonnan megszületett nagytőke, a gépek lassú bevonása az új ipari kapitalizmus felé terelik a fejlődést. Ezzel szemben Magyarország elmaradt viszonyai, a tőke és a vállalkozási kedv hiánya, a későn megérett és tovább tartó Habsburg-merkantilizmus, utóbb a reakció még hosszú ideig hátráltatja az ország elindulását a nyugati ipari kapitalizmus új útjain.


Céhkancsó 1742-ből bőrtörő szűcs alakjával.[5]
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

A magyar gazdasági fejlődés tehát a merkantilizmus korában teljesen eltérő Európa többi államaiétól. Míg ezekben a mesterséges iparpártolás és külső gyarmati kereskedelem lendíti fel és tereli új irányokba a gazdasági életet, Magyarországon ipari elnyomás és az országnak gyarmattá süllyesztése következett be. De ha látszólag teljes is a gazdasági pangás Magyarországon, a kereskedelmi forgalom mégis megindult és ez ad bizonyos lendületet a gazdasági életnek.

A merkantilizmus korában a belső kereskedelem forgalma majdnem teljesen elhanyagolható, fontossága csak a külkereskedelemnek van, ez alkalmas a „kereskedelmi mérleg” javítására, külföldi pénztömegeknek az országába való irányítására. E célból az ipar pártolásán kívül főképpen gyarmatok szerzésére törekszenek és a gyarmati kereskedelem kihasználására.

A Habsburg-birodalomnak tengerentúli gyarmat szerzésére nem lehetett reménye, viszont ott volt Magyarország, melyet Bécs az egész időszakban az összbirodalom részének tekintett, gazdasági fejletlenségében kiszolgáltatva az osztrák merkantilista politika akaratának. Így történt, hogy a szomszédos „anyaország” külkereskedelmi szempontból teljesen tengerentúli gyarmatként bánhatott Magyarországgal, bár ez Európa közepén terült el.

Az 1754-i és 1775-i Mária Terézia-féle és a II. József által kiadott 1784-i és 1788-i vámszabályozások tehát, az osztrák ipar védelmében, nemcsak a magyar ipar fentebb vázolt teljes elnyomásához, illetve pangásához vezettek, de megszabták a magyar külkereskedelem irányát is. Ipari termelésre nem lévén mód, Magyarország kizárólag nyersterményeinek eladására szorult és e téren ismét a vámszabályozás rendelkezéseibe ütközött, amelyek az „anyaországnak” nyersterménnyel való ellátása érdekében meggátolták a nyersterményeknek az örökös tartományok határain túl való kivitelét.

Mint az iparpolitikában, a külkereskedelmi politika irányításában is ingadozás tapasztalható a század első évtizedeiben, III. Károly uralkodása alatt. Még nem dőlt el, hogy Magyarországot az összbirodalom egyenlőjogú részének fogják-e tekinteni, vagy sem. A magyar nyerstermények kivitele esetleg az összbirodalom „kereskedelmi mérlegének” javítására szolgál és a külországokból ezekért befolyó pénzösszegek a kincstárt gazdagítják. De az osztrák politika csakhamar kihasználja a rendi ellenállás bűneit, s miként az iparban, a külkereskedelemben is gyarmattá süllyeszti az országot.

A magyar kivitel tárgyai: állat, gabona, bor, dohány, gyapjú, bányatermékek, nyersbőr, hamuzsír és egyéb kevésbbé jelentős termények, mint dió, szárított gyümölcs, hüvelyesek stb.

A magyar kivitel középkori útjai a török hódoltság és a Habsburg-királyság idején, éppen akkor záródtak el, amikor Európa többi államaiban az igazi külkereskedelem megkezdődött, mikor távoli világrészek feltárása a gazdasági és főképpen kereskedelmi életnek teljesen új perspektíváit nyitotta meg. A XVII. században, Európa gazdasági nagyhatalmainak megszületése korában az Alföld elnéptelenedett pusztáinak állatcsordái voltak a primitív gazdasági fokra visszazuhant ország egyedüli számottevő kiviteli cikke. A XVIII. században a népesség fokozódása és intenzívebb földművelésre való áttérés következtében marhakereskedelmünk jelentősége csökkent ugyan, de még a század végén is az állat: marha, sertés, juh a legnagyobb kiviteli cikkünk. A marhakereskedelem már a XVIII. század elején szervezettebbé válik. Most már nemcsak a magyar állat, de a török hódoltsági területek: Moldva, Bulgária stb. marha- és sertéscsordái is Magyarországon át találják meg az utat Nyugat felé. Állatkereskedők, akiknek sorában a XVIII. század 20-as éveitől kezdve mind nagyobb számban tűnnek fel a török területről átjött „görögök”, összevásárolják a hódoltsági terület állatait és az ország déli megyéiben bérelt hatalmas legelőkön felhizlalva, [MAGYAR ÁLLATKIVITEL] a magyar marhákkal együtt hajtják tovább nyugat felé. A tudatos merkantil politika érvényesülése előtt, ezek az állatok nemcsak az osztrák örökös tartományokban, de azokon túl, Németország távolabbi területein is biztos piacra találtak. A nyugati határszélen, Győrben, Mosonban már a század elején a marhakereskedőknek valóságos társulataival találkozunk. Eleinte még a déli területekről nagyobb mennyiségben hajtottak állatokat Velence felé, de az ide irányuló kereskedelem mindinkább elhanyatlott a Magyarországot tudatosan gyarmattá süllyesztő merkantil politika légkörében. Ez a politika a magyar állatkivitelt egyre jobban az osztrák örökös tartományoknak, de elsősorban a mindinkább metropolissá váló Bécs húsellátásának szolgálatába állította. A marha árának emelkedése, külföldi piacok versenye sehogy sem áll ennek a kereskedelmi politikának érdekében. Már III. Károly idején hallunk helytartótanácsi intézkedésekről, hogy magyar marhát vásárokon kívül csak a nyugati határszélen: Besztercebányán, Szencen, Pozsonyban, Győrött, Óváron, Sopronban, Kőszegen, Ikerváron, Légrádon és Szentgotthárdon át szabad forgalomba hozni. A korszak végén a magyar állatkivitel majdnem teljesen az osztrák tartományok felé terelődött és Magyarország kereskedelmi mérlegének legnagyobb aktív tételét szolgáltatta: mintegy évi négymillió forintra rúgott a Magyarországból kivitt és rajta áthajtott állatok értéke.


Téglaégetés a XVIII. században Pápa vidékén[6].
(Országos Levéltár.)

Ugyanerre az útra, az osztrák örökös tartományok felé vivőre, kényszerült gabonakereskedelmünk is a XVIII. században. A második legnagyobb kiviteli tétel, a század végén átlag mintegy évi kétmillió forint, gabonából ered. A magyar gabonakivitel ekkor lesz jelentős; a XVII. században még nem volt számbavehető, jóformán csak horvát-szlavón területről ment némi gabona a velencei tengerpartra és onnan tovább Olaszországba. A XVIII. század harmincas, majd ötvenes, hatvanas éveiben is tesznek kísérleteket a gabonaszállításra Velence és a tengerpart felé. A kiindulópont ekkor főleg a Bánság és a Bácska, az itteni kamarai birtokok kitűnő gabonatermő földje, hogy így a kincstár közvetlen haszonhoz jusson. A benépesítés előrehaladásával nőttön-nő az ország gabonafeleslege, de ezt elsősorban a hadsereg élelmezésére szánják.


Magyarország terményekben való gazdagságának jelképes ábrázolása 1700-ból.[7]
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

Így csak kamarai, illetve állami összevásárlások után, kerülhet sor a gabona kivitelére. III. Károly, de Mária Terézia kezdetben még ingadozó gazdaságpolitikája is gondol időnként a magyar gabonának külföldre való irányítására. Az Itália felé irányuló kísérleteken kívül 1737-ben még Lengyelországba is vittek jelentősebb mennyiséget. De a kivitel a [GABONA- ÉS BORKIVITEL] tenger felé az utak rosszasága, a gabona helytelen tárolási módja és egyéb okok miatt csakhamar kudarcot vallott és a 60-as évektől kezdve mind tudatosabbá váló gazdasági politika a magyar gabona útját nyiltan az osztrák tartományok felé terelte, helyesebben főképpen Bécs ellátásáról igyekezett olcsón gondoskodni. Igaz, hogy az évi 200.000 mérő, amelyre Bécsnek szüksége volt, a kivihető magyar gabonamennyiségnek csak töredéke, de az osztrák kormányhatóságok ezen felül csak akkor engedtek ki gabonát Magyarországból, ha a terméketlen osztrák tartományok szükséglete már fedezetet nyert, viszont a termékeny tartományok búzáját a külföldön megvédték a magyar búza versenyétől. Mária Terézia uralkodásának utolsó éveiben, kivitelével az 1770–1772-es ínségeknek, amikor a magyar gabona volt az ínséges piacok ellátója, a magyarországi gabona csak Ausztria felé találta meg a kiviteli utat. Ezt a politikát folytatja ugyan II. József, uralkodása idején mégis nagyobb mennyiségű magyar búzával találkozunk a trieszti tengerparton. II. József egyébként, nem egészen reálisan, a monarchia kereskedelmét a Duna–Feketetengeri vonal felé akarta irányítani. Ezen az úton 1786-ban gabonát is szállítottak; ez a kísérlet azonban nem sok sikerrel járt.

Az egyik legrégibb magyar kiviteli cikk a kiváló minőségű magyar bor volt. A magyar bor útja, régi időktől fogva, elsősorban Lengyelország felé vitt és ez az út nem záródott be a Habsburg-újjáépítés után sem. A borkereskedelem azonban különös módon már III. Károly alatt elhanyatlott, amikor pedig még nem korlátozták kivitelét. Ennek egyik oka a tömeges borhamisítás lehetett, amivel főleg a görög és a zsidó borkereskedőket gyanúsították; ezért már a század harmincas éveiben eltiltották őket a bor kivitelétől. A magyar bor nagy piacát vesztette el Sziléziában, ahol, amióta porosz kézre került, a rajnai és francia borok találtak vevőkre. A teljesen kialakult merkantilista politika idején az osztrák bor védekezett a magyar bor versenye ellen és így borkereskedelmünk még az osztrák tartományokban sem talált igazi piacra. Külföld felé pedig szinte lehetetlenné tette a kereskedést az a rendelkezés, hogy magyar bort csak osztrák borral együtt szabad kivinni. Így a magyar bor szolgált volna a sokkal rosszabb minőségű osztrák bor cégéréül. Jellemző az osztrák merkantilista politikára, hogy erőltette az osztrák bor behozatalát Magyarországba és volt is idő, amikor több pénz ment ki osztrák borokért, mint amennyi magyar borokért befolyt. Lengyelország 1773-i felosztása után az oda irányuló borkereskedelem úgyszólván teljesen megszűnt, hiszen Galicia az osztrák összbirodalom tartománya lett. A kiváló és már ekkor világhírű tokaji bornak igyekeztek ugyan Hollandiában és Svájcban piacot találni, de a kedvezőtlen vámtételek és szállítási nehézségek miatt a kivitelből nem lett semmi.

Fontos kiviteli cikk volt még a dohány, a gyapjú és a hamuzsír. Igen érdekes, hogy a gyapjú, bár kisebb mennyiségben, túljutott az osztrák örökös tartományok határain, mert az osztrák hatóságok inkább tartották megengedhetőnek az osztrák ipar szükségletét meghaladó gyapjúfeleslegnek külországokba való szállítását, mint hogy ezt a gyapjút magában az országban dolgozzák fel.


Bányászok a XVIII. század derekán. Müller Ignác őrnagy rajza 1769-ből.[8]
(Országos Levéltár.)

A magyar réz útja a külföldre majdnem teljesen kamarai kezelés útján ment, ebből a magyar kereskedelemnek úgyszólván semmi haszna sem volt, pedig az összbirodalom nyersanyagainak a magyar réz egyik rendkívül fontos tétele.

A kivitel együttes értéke, osztrák gazdasági körök szerint, mintegy kétmillió forinttal felülmúlja a behozatalt, Magyarország kereskedelmi mérlege tehát aktív. A behozatal legjelentősebb tétele: a textiláru. Textiliákat majdnem kizárólag az osztrák tartományokból kellett behozni, évente – a század közepén is, a végén is – mintegy 3 1/2 millió forint értékben. Ezenfelül kész ruházati cikkekért, csipkékért, zsinórokért, prémekért, feldolgozott bőrárukért, fa- és vasárukért (ebből az országban csak nagyon keveset állítottak elő), nürnbergi árukért mintegy évi hárommillió forint áramlott az örökös tartományokba. De a vámtabellák alapján összeállított kiviteli és behozatali kimutatásokból nem derülnek ki igen jelentős tételek, amelyek pedig alkalmasak arra, hogy még az aktív kereskedelmi mérleg elméletét is megdöntsék. Így elsősorban nincsen bennük szó arról, hogy a magyar nemesek és főképpen főurak – Magyarországon a luxuscikkek tulajdonképpen egyedüli felvevői – külföldi árut és osztrák iparcikkeket hoztak be vámmentesen. Nem szerepel azonkívül ezekben a kimutatásokban a csempészett árunak, éppen a súlyos vámtételek miatt, jelentős mennyisége. S végül, ha a kereskedelmi mérlegen túl a fizetési mérlegre is tekintettel vagyunk, nem hagyhatunk figyelmen kívül még egy fontos passzív tételt: azokat a valóban jelentős összegeket, melyeket a bécsi udvar bűvkörében élő absentista főuraink költöttek el az osztrák metropolisban.

[A KERESKEDELEM LEBONYOLÍTÓI] A magyar külkereskedelem útja tehát kivitelben is, behozatalban is majdnem kizárólag Ausztria felé vitt. Ezenkívül jelentős szerepe csak a Törökország felé irányuló forgalomnak van. Innen a behozatal ugyan nagyrészben tranzitóáru, mint az élőállat s valószínűleg tranzitóáru az aránylag nagymennyiségű nyersgyapot és gyapotfonál is. De Magyarországon maradt a Törökországból hozzánk kerülő kész gyapotáruk jelentős része, hasonlóképpen a levantei áruk: fűszerek, déligyümölcsök, amelyek Törökországból lényegesen olcsóbban jutottak hozzánk, mint a trieszti kereskedelem közvetítésével. A kivitel Törökország felé is nagyrészben tranzito, az osztrák posztó egyrésze Magyarországon át találta meg az utat a török birodalomba. Lengyelországba a már említett cikkeken kívül még diót, mogyorót, szárított gyümölcsöt is vittek ki kisebb tételekben, viszont innen elég nagy mennyiségben szállítottak vásznat az északi megyékbe.


Aranymérleg a XVIII. századból.[9]
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

A külkereskedelem lebonyolítói csak igen kis részben voltak magyarok. A gabonakereskedelem, az állami beszerzőkön kívül, nagyrészben osztrák, osztrák-zsidó gabonakereskedők kezében volt, hasonlókép a marhakereskedelem, bár az állatkereskedők sorában egyre sűrűbben találkozunk a török hódoltság területéről bevándorolt úgynevezett görögökkel is. Az első nagyobb magyar kereskedelmi társaságok, amelyek a Bánság területén, Temesvárott keletkeztek, szintén teljes egészükben osztrák alapítások voltak.

A belső kereskedelmi forgalom azonban, ha közvetve is, érintette az igazán magyar polgárságot. A Nyugat nagy városai leginkább ipari gócpontokból fejlődtek, míg a magyar városi életnek a XVIII. század második felében beállott nagy lendülete, egyes városok népességszámának hallatlan gyarapodása kizárólag a kereskedelemnek, mégpedig nagyrészben a belső kereskedelemnek köszönhető. Pest, amelynek 1720-ban még csak 2713 lakosa volt, 1777-ben 13.021, 1782-ben 17.558, 1787-ben 22.417 lakost számlált és ez a szám szavahihető egykorú források szerint a század végére mintegy 30.000-re nőtt, tehát népessége 80 év alatt megtízszereződött. Debrecen 1720-i 8208 lakosával szemben 1787-ben 29.152, ugyanakkor Szeged 4949, illetőleg 21.519 lakost számlált. Ez az arányszám nem a természetes fejlődés következménye. Városok, amelyek az 1720-i népszámlálás idején még nem is állottak vagy legalább is nem voltak számbavehető lakosságszámúak, 1787-ben 8998 (Újvidék), 13.360 (Zombor), sőt 20.708 (Szabadka) lakost mutattak ki. Ezzel szemben a régi művelt vidék: a bányavárosok és a nyugati országrész városai még a természetes fejlődés arányában sem gyarapodtak. Így pl. Kőszegnek 1720-i 3164 lakosával szemben 1787-ben sincs többje 4966 lakosánál, Besztercebánya ugyanez idő alatt lakosszámát 2652-ről csak 5041-re növelte, Bártfa 1578 lakosról 3760-ra, Eperjes pedig 2083-ról 6000-re. Az egyetlen kivétel ezen a vidéken Pozsony, az ország tulajdonképpeni fővárosa, Béccsel való összekötője, a központi hivatalok székhelye, ahol az 1720-ban összeszámlált 7943 lakossal szemben 1787-ben 16.898 ember él. Ebben a számban azonban bennfoglaltatnak a hivatalok tisztviselői és segéderőik, akik az abszolutisztikus állam e virágkorában jelentős összeget tesznek. Azonkívül Pozsony fekvésénél fogva a külkereskedelmi forgalomban jelentős helyet foglalt el. Szembeötlő tehát, hogy városaink, Pozsony kivételével, nem a Nyugat, az osztrák tartományok felé vezető külkereskedelmi útvonalon gyarapodtak, hanem sokkal inkább az árucikkek felvevő piacának középpontjában, árucikkek szétosztóhelyein, tehát a belső kereskedelem gócain. Legnevezetesebb ebből a szempontból Pest városa. Nem a régi főváros, Buda, amely az 1720–1787 közti időszakban [A BELSŐ KERESKEDELMI FORGALOM FORMÁI] lakosságát 12.324-ről csak 24.873-ra növelte, hanem a szabadabban s a rohamosan gyarapodó Alföld szélén fekvő Pest lett a magyar belső kereskedelem középpontja.


Magyarország ásványgazdagságának jelképes ábrázolása 1700-ból.
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)


Áruszállító fuvarosok a XVIII. században.[10]
(Történelmi Képcsarnok.)

Vessünk most már egy pillantást a magyar belső kereskedelmi forgalom formáira. Míg a Nyugat nagy városai ekkor már úgyszólván kikapcsolták a kereskedelemből a vásárokat, csak egyes híresebb nemzetközi vásárok, mint a lipcsei, maradtak fontosak, a magyar kereskedelem még teljesen vásárokon bonyolódik le. Magyar kisvárosok még a század 20-as, 30-as éveiben is új vásárok tartásának engedélyezését kérik; Schwartner szerint a század végén 2000-re tehető a magyar országos sokadalmak száma. A kisebb vásárokon természetesen csak a helyi forgalom bonyolódott le, a nagyobb vásárok voltak a szétosztó szerv, itt vásároltak be a városok kereskedői, s innen vitték tovább az árukat saját városuk, de néha más városok vásáraira is. A legfontosabb a négy pesti vásár volt, bizonyos nemzetközi jelleggel: a Duna vonalán a közlekedés Bécsből éppen olyan egyszerű, mint Belgrád felől. A Medárd-napi pesti vásárra mindenhonnan jönnek külföldi és belföldi kereskedők; egykorú források szerint egy ilyen vásárnak a forgalma meghaladta a három-, gyakran elérte a négymillió forintot. A pesti vásárok mellett jelentősek, de mint szétosztó szerv csak másodrendű fontosságúak voltak a debreceni vásárok, közülük leghíresebb az újév utáni. Itt azonban inkább csak az Alföld állatforgalma cserélődött, bár természetesen Debrecen külföldi állatvásárlásoknak is – különösen későbbi időkben – jelentős góca. Pest vására 8 napig tartott, a többi kisebb vásár csak 3 napig; az első nap volt az állatvásáré, a másodikon-harmadikon árulták az iparcikkeket.


Tót házaló vászonárus a XVIII–XIX. század fordulóján.[11]
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

A magyar kereskedelemnek ez a vásárjellege rámutat a kereskedelmi forgalom legnagyobb hibájára: a hitel hiányára. A vásári kereskedelemben a hiteléletnek csak legfejletlenebb formái nyilvánulhatnak meg; a kereskedő itt többnyire készpénzen vesz és ad el, legfeljebb vásártól vásárig hitelez. Nyugat kereskedelme ekkor már a kezdődő kapitalizmus jegyében áll, a bank- és váltóhitel állandó és megszokott szükségesség; Magyarországon még a váltóhitel is olyan kezdetleges, hogy ekkor még váltótörvényszék felállítására sem kerülhetett sor; a magyar jogszolgáltatás Werbőczy Tripartitumának, a nemesi kiváltságoknak jogalapján állva, csak a régi, középkori igazságszolgáltató szerveket ismeri el. A külföldi kereskedő tehát teljesen bizalmatlan a magyar kereskedővel szemben; a bécsi a neki adós magyar kereskedőt a bécsi váltótörvényszék elé idézheti ugyan, de rajta pénzét csak úgy veheti meg, ha személyét vagy áruját a bécsi piacon megfogja. A magyar hatóságok előtt folyó hosszas, költséges pereskedésbe a fejlettebb gazdasági viszonyokhoz szokott külföldi kereskedő bele se fogott. Ez a legfőbb oka annak, hogy kereskedelmünk ki volt szolgáltatva az idegeneknek. Ez a hitelhiány idézi elő, hogy a magyar kereskedő belső kereskedelemben nem rendelkezik nagyobb tőkével, bátortalanná válik, tőke- és hitellehetőség nélkül nem is nyulhat semmi komolyabb vállalkozáshoz. A magyar városok kereskedői tehát még a szó legszorosabb értelmében vett kiskereskedők és kénytelenek a teret a belső kereskedelmet forgalomban is a vállalkozóbb szellemű, talán kevésbbé megbízható ú. n. görög s örmény kereskedőknek átengedni.

A „görög” szó nem nemzetiséget jelent, hanem a görög-keleti vallásra utal; a török hódoltsági terület rossz viszonyai elől menekülő, de gyakran csak a magyar „konjunktúrát” kihasználni akaró különböző nemzetiségű kereskedők összefoglaló neve. (A nép nyelvén „görög” annyi, mint kereskedő.) Vannak köztük makedón-görögök, rácok, bolgárok stb., de mind török alattvaló; gyakran „arnótok”-nak is nevezik őket. Velük rendszerint együtt említik az örmény kereskedőket, akik szintén török területről jöttek be, de jelentőségük ebben az időben valamivel kisebb. A magyar városok [GÖRÖG ÉS ÖRMÉNY KERESKEDŐK] ekkor még igen gyenge polgársága már a század eleje óta védekezett a görögök versenye ellen. Ezeknek azonban kedvező helyzetet, úgyszólván vámmentességet biztosított az 1718-i passzarovici békével együtt kötött török kereskedelmi szerződés: áruik után csupán egyszer kellett 3%-os vámot fizetniök. Így a külkereskedelembe kapcsolódva, a Duna-vonal mentén lassanként a megyékbe, majd a városokba is beszivárogtak. Kereskedelmi érdekeik megkívánták, hogy megtartsák török állampolgárságukat; eleinte csupán kereskedői telepeket, faktóriákat létesítettek, főképpen a belső kereskedelem folytán fellendülni kezdő városokban. Már az 1723-i országgyűlés intézkedik ellenük és III. Károly korában újra meg újra találkozunk a görögök ellen irányuló helytartótanácsi rendeletekkel. E rendelkezéseknek azonban vajmi kevés a foganatuk. Ha egyik helyről elűzik őket, az ügyes kereskedők másutt tűnnek fel és Pest fokozatos gyarapodásával elárasztják ezt a várost. A XVIII. század végén a pesti kereskedők arról panaszkodnak, hogy az „ember úgy érzi magát Pesten, mintha Makedóniában lenne”, s testületbe tömörülve védekeznek a görögök ellen. A városi tanácstól rendszabályokat kényszerítenek ki ellenük, ismételten bezáratják üzleteiket, lefoglalják áruraktáraikat. A görögök ugyanis, szemben a csak vásárokon kereskedő vagy legfeljebb boltjaikban egészen kisszabású kereskedést űző pesti polgárokkal, már komoly és gyakran nagyértékű áruraktárakkal rendelkeznek és vegyesen kereskednek nagyban és kicsinyben, nemcsak a számukra engedélyezett török árukkal: gyapottal, fűszerekkel, déligyümölccsel, de bécsi árucikkekkel és a magyar piac nyersterményeivel is. Egy 1771-i összeírás 130 görög kereskedőről számol be Pesten, akik közt már nem egy 2–3 társsal, 4–5 segéddel és számtalan inassal dolgozik, tehát a kereskedelmet nagyüzemmé igyekszik átalakítani. Nemcsak Pesten, de más városokban is találkozunk társulatokba tömörült görög kereskedőkkel; a részvénytársasági forma első komolyabb meghonosítói ezek a görögök. A fogyasztók szívesebben vásárolnak náluk, mert olcsóbbak és nagyobb választékkal rendelkeznek, a nehézkesen mozgó bennszülött városi kereskedő nem tud versenyezni velük. Az összes bekebelezett pesti kereskedő nem fizet évente annyi harmincadot, évi 20.000 forintot, mint egy-egy görög kereskedő. Idővel a görögök kiküzdik a letelepedési engedélyt, s amikor a pesti piac már megadja számukra a biztos életlehetőséget, nem tartják szükségesnek a kapcsolatot török hazájukkal, lemondanak a nekik a török állampolgárság által biztosított vámkedvezményről. Beolvadnak, összeházasodnak és lassanként elnehézkesednek. Nagyon merész állítás, hogy a magyar kezdődő kapitalizmust ezek a görögök honosították meg Magyarországon, a XVIII. században itt kapitalizmusról még beszélni sem lehet. Amikor a magyar kapitalizmus kezdett kialakulni, a görögök már beolvadtak, eltűntek a magyar polgárság rétegeiben.


Galiciai zsidó kereskedő a XVIII. század végén.
[12]

Zsidó kereskedőnek a belső kereskedelmi forgalomban a XVIII. század folyamán még alig van valami szerepe. A városokban való letelepedést csak egészen kivételes esetekben engedik meg nekik, még 1770 körül is arról hallunk, hogy Pest „még vásárok idején sem engedi meg, hogy megszálljanak a városban”. Inkább csak főúri birtokon, külföldi mintára, mint „házi zsidók” helyezkednek el és a főurak védőszárnyai alatt gyakorolják legfőbb foglalkozásukat: a vándor, batyuzó kereskedést. A kor primitív viszonyai közt ennek nagy a jelentősége: a faluk népe számára ők tették lehetségessé, hogy szükségleteiket a helyszínen szerezhessék be. A nagybani borkereskedésben, a külkereskedelemben, éppúgy mint a gabonakereskedelemben feltűnő zsidók minden valószínűség szerint nem magyar, hanem osztrák-zsidó kereskedők voltak. Nagyobb szerepük volt a bőrkereskedésben, bár itt is inkább vándorkereskedés formájában; 1723-ban pl. Buda városa megtiltja a zsidóknak, hogy „házról-házra járva a báránybőröket összevásárolják”. Az első jelentősebb zsidótelep [A POSTA] Óbudán (1766-ig főúri birtok) keletkezett; az itteni zsidó kereskedők és a görögök ellen már a XVIII. század második felében egyszerre védekezik Pest város. A zsidók városi letelepedése egyébként II. József idejére esik, de kereskedelmi, gazdasági jelentőségük csak a következő korszakban bontakozik ki.


Postaláda levél- és értékküldemények szállításához a XVIII. századból.
(Közlekedési Múzeum.)

A belső kereskedelmi forgalomnak már a XVIII. századi Európában nagy akadálya az utak primitív volta. A közlekedés szárazföldön és vizen századok óta alig fejlődött, az utakon kocsival járni még Európa legműveltebb, gazdaságilag legfejlettebb országaiban is valósággal életveszélyes. Az utak állapota tehát a XVIII. századi Magyarországon sem lényegesen rosszabb, mint Európa többi államaiban, de azért ideálisnak távolról sem nevezhető. A század harmincas éveiben arról hallunk, hogy a szekerek keréktávolságát egyenlő nagyságúra kell készíteni, mert a nem kövezett, sőt le nem taposott utakon a keréknyom adja az egyedüli biztos közlekedési lehetőséget. Itt azonban az abszolutisztikus-merkantilisztikus tendenciák ismét összeütköztek a rendi-feudális érdekekkel és berendezésekkel. A földesurak, megyék és városok a kereskedelem nagy kárára úton-útfélen vámokat, hídpénzeket szedtek, de ennek fejében az utakat nem javították. Ezért aztán az állam is lehetőleg kivonta magát az utak karbantartása alól, s egyedül a postautakra volt gondja.


A lőcsei postahivatal cégére a XVIII. századból.[13]
(Közlekedési Múzeum.)

A postát a Habsburgok már a XVI. században bevezették Magyarországon; most, a merkantil politika érvényesülésével állami szervezetté alakították át. III. Károly az 1723-i országgyűlés hozzájárulásával megváltotta a postát a Paar-családtól és ezzel a régi postaállomások állami kezelésbe kerültek. A Paarok mint vezérpostamesterek továbbra is a szervezet élén állnak, de most már állami hivatalnokok ők is, akárcsak az egyes állomások postamesterei, fizetéssel és haszonrészesedéssel; de még a század végén is hallunk örökös postamesterekről, akik a postaállomásokat pénzért eladhatták. Az állami kezeléssel a posta biztonságosabb, rendezettebb lett. A század közepéig nagyrészben csak a levél-, kis részben a csomagszállítást vállalta, az utasok szállítását csak külön beállított kocsik, az ú. n. extraposták végezték. A kocsipostát, a diligence-ot Mária Terézia vezette be 1752-ben; ettől fogva ez bonyolította le a rendszeres személyszállítást és egyúttal a pénzesleveleknek, ajánlott küldeményeknek állandó és rendszeres szállítását. A postakocsi előre meghatározott napokon közlekedett, eleinte Bécs és Pozsony közt naponta, Bécs–Buda közt hetenként egyszer, Buda–Nagyszeben–Temesvár vonalán minden negyedik héten: kisebb [SZÁRAZFÖLDI ÉS VIZI UTAK] távolságon két mérföld utat tett meg három óra alatt, nagyobb távolságon három mérföldet öt óra alatt. Mérföldenként 20 krajcárért vitte az utast, aki 50 font poggyászt is vihetett magával. A levélpostát még külön járatok szállították, változó tarifával. A rossz közlekedési viszonyok közt a postakocsi jelentette a legbiztonságosabb utazást a kereskedő számára is. Rendkívül fontos volt, hogy a postakocsi kürtje elől minden járműnek ki kellett térnie, maga a postakocsi járhatatlan útról a mezőre is kitérhetett és ha bármi baleset érte, a szomszédos hatóságok mindenben kötelesek voltak rendelkezésére állni.


A lőcsei posta menetrendje 1700-ból.[14]
(Közlekedési Múzeum.)

A szárazföldi kereskedelmi utak kb. megegyeztek a postautak vonalával: nyugat-keleti irányban kötötték össze az országot Buda, illetve Pest középponttal. Külön út vitt Pozsonyból Szombathelyre, innen Varasdra és Károlyvárosra és tovább Fiuméba; ennek jelentősége a század harmadik negyedében, Fiuménak Magyarországhoz csatolása után igen emelkedett. Azelőtt a kereskedelem inkább a hosszabb, de jobb, Pettau-on át Triesztbe vivő utat kereste fel. A század végének közgazdasági írói már a „magyar tengerpart”-ban látják a magyar kereskedelem jövendőjét.


III. Károly magyar veretű ezüsttallérja.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)


Mária Terézia magyar veretű ezüsttallérja.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

Tengeri hajózásról azonban Magyarországon még mindíg nem lehetett komolyan szó. De a belső vízi utak jelentősége abban az időben a szárazföldi utakhoz képest nemcsak olcsóságuk, de könnyebben járható voltuk miatt is, még sokkal nagyobb volt, mint manapság. A felfelé hajózás a folyamokon ez időben majdnem szükséges, hogy a folyam partján jó és biztonságos utak legyenek. Az ország kereskedelmileg legfontosabb folyója, a Duna, volt ekkoriban valamennyi magyar folyó közül leginkább hajózható, de még a század végén is arról hallunk, hogy partján a gyakori cserjék, kivágatlan fák, mocsaras területek miatt sokszor vontathatnak lóval, csak emberrel, pedig az emberi munka sokkal drágább. A Duna medrében is homokos zátonyok, kiálló sziklák gátolják még a lefelé való hajózást is, a meder tisztításáról még a század végén is alig gondoskodnak. Az ország másik főfolyóját, a Tiszát, ekkor még semmiféle csatorna sem köti össze a Dunával. A csatornázás, a merkantil kereskedelempolitika fontos tényezője, ekkor még teljesen elmaradott az országban, a temesi Béga-csatorna az egyetlen megépített csatorna, a többi csak terv. A Tisza egészen Szolnokig csak tutajokkal volt hajózható, felfelé pedig Szegednél megállt a vontatás lehetősége. A tengerpart felé a Száva és a Kulpa volt hajózható, primitív, gyakran emberi erővel végzett vontatással, a kanyarulatokban, sziklás részeken sok akadállyal.


Ezüst váltópénzek Mária Terézia idejéből.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

A rossz közlekedésen s a tőke- és hitelhiányon kívül a rendezetlen pénzviszonyok is hátráltatják a kereskedelmi életet. A pénzviszonyok zavaros állapota ekkoriban európai jelenség. A merkantilizmus csak a pénzben látott gazdagságot, vagyont, sőt tőkét is; pénz pedig kizárólag a nemesérc. A pénzverésben alig van haladás a középkor óta. Csak a század közepére kezdenek áttérni Európa nyugati államaiban a kalapáccsal vett pénzről a hengerelő géppel vert pénzre és csak ekkor kezd elterjedni a lehengerelt oldalú érmepénz, amely már lehetetlenné teszi az érmék körülvágását. Még a merkantilista pénzügypolitika sem lát semmi rosszat abban, hogy a kincstár a pénzek belső tartalmának, az arany és ezüst finomságának megrontásával szerezzen hasznot magának. Az általánosan elterjedt ezüstpénz mellett az aranypénz is forgalomban van, anélkül, hogy a két pénznem értékviszonya pontosan meg volna határozva. A newtoni [SOKFÉLE PÉNZNEM] 15.2:1 arány a XVIII. század folyamán gyakran lényegesen eltolódik; mindinkább az ezüstöt tekintik általános értékmérőnek.


Ezüst váltópénzek Mária Terézia idejéből.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

Külön magyar pénzről és különálló magyar pénzügyi politikáról a XVIII. században Magyarország gazdasági helyzeténél fogva nem lehetett szó. Az osztrák pénzen kívül sok egyéb pénz is forgott, az ország nemesércekben való gazdagsága s a régi magyar pénzverőhelyek lehetővé tették egyes speciálisan magyar pénzfajták verését és elterjedését. A régi magyar aranyforint helyébe, amely a középkorban nemcsak Magyarországon, de az egész világon az egyik legjelentősebb értékmérő volt, ebben az időben az ezüst tallér lépett. Ausztriában az ú. n. speciestallért verték 120 krajcár vagyis 2 forint értékben, 1 kölni márka finom ezüstből 20 forint értékűt. A váltópénz is nagyobbrészt ezüst (azaz ezüsttel kevert réz) ebben az időben. Magyarországon még a század végén is a legelterjedtebb a huszas és tizes (20-krajcáros és 10-krajcáros), továbbá a 17 krajcárértékű „máriás”, s mellettük az 5-krajcáros és a közönségesen garasnak nevezett 3-krajcáros ezüstpénzt. De réz-váltópénzek is voltak forgalomban, így a „nummus hungaricus”-nak, magyar dénárnak nevezett pénz, amelyből 5 tett egy garast és a század folyamán többször kiszorítani igyekezett lengyel eredetű poltura, amelynek értéke 1 1/2 krajcár volt, vagyis félgaras. A század végén számítási pénzeket is használt a magyar termelő, a paraszt, de talán a kereskedő is; ezek mint kivert pénzek sohasem kerültek forgalomba. Ilyenek: a „magyar forint vagy kurtaforint”, egyenlő 50 krajcárral, vagy 33 polturával s 1/2 krajcár „Aufschalg”-gal, tehát ez a konvenciós forintnál 10 krajcárral kevesebbet ér; a Szepességben használt ú. n. parasztforint, 491/2 krajcár értékben és ennek negyedrésze, az „ort”; végül, főképp az állatkereskedelemben, vonásforintokban (51 krajcár) is számoltak. Aranypénzt is vertek az országban, bár valószínűleg csak kis mennyiségben: az ú. n. körmöci dukátot, az 1640 óta vert Louis d’or mintájára. Egy körmöci arany a század végén konvenciós pénzláb szerint „jó” pénzben 4 forint 30 krajcárt ért.

A merkantilizmus idején az állam a vert pénzzel nagyon nehezen tudott boldogulni. Az udvar hallatlan fényűzése óriási pénzösszegeket nyelt el, az abszolut állam hivatalnokseregének fizetése is sokat emésztett fel, azonfelül az erősen expanziós külpolitika újabb és újabb költséges háborúba sodorta az országokat. Mindezt nem tudta fedezni sem a rendiség folytán még gyenge adó- és vámjövedelem, sem a merkantilizmus ipari és kereskedelmi politikája. Ezért az államok kénytelenek mindenütt külföldi kölcsönökhöz folyamodni és ezeket ott és úgy vették fel, ahol és amilyen kamatra lehetett. A nagy kamatteher azután még jobban hozzájárult a pénzügyek leromlásához. Az államcsőd elkerülésére az európai [AZ ELSŐ BANKÓCÉDULÁK] államok lassanként a papírpénzhez, helyesebben a bankjegyhez folyamodtak, rendszerint nem kifogástalanul követve a nem is egészen jól megértett angol példát. Magyarország mint a Habsburg-birodalom része szükségszerűen, ha nem is cselekvőleg vett részt az osztrák pénzügypolitika hasonló átalakulásában. Külföldön a XVIII. században a bankok szerepe a gazdasági életben mind erősebb, Anglia mintájára mindenütt állami bankok alapítására gondolnak. Ausztria aránylag elmaradt viszonyai közt csak az 1703-ban alapított Banca del giro-nak, majd az ennek helyére lépő bécsi „Stadtbanca”-nak jutott jelentősebb szerep. Amikor a hétéves háború alatt az osztrák pénzügyek zsákutcába jutottak, a belső kölcsön és a bankjegykibocsátás gondolata a Habsburg-birodalomban is napirendre került. Végül az 1762-i pátenssel elrendelték, hogy a bécsi „Stadtbanca” bocsásson ki 12 millió forint értékben bankócédulákat 5, 10, 25, 50 és 100 forintos címletekben. Ezeket az állami pénztáraknál, Magyarországon is, ércpénz helyett kellett elfogadni. Abban reménykedett a kereskedelmi tanács, hogy idővel az egész összeget 5%-kal kamatozó kötvényekre sikerül átváltani és ezzel a bankócédulák a forgalomból kivonhatók lesznek. A magánemberek közti forgalomban eredetileg nem gondoltak bankócédulák használatára, főleg attól féltek, hogy a magyar termelő nem lesz hajlandó nyersterményeit bankócédula fejében átengedni. Mindazonáltal a bankjegyek lassanként Magyarországon is elterjedtek. 1771-ben és később, József uralkodása idején újabb bankócédula-kibocsátásra került a sor.


Az első ausztriai bankjegyek mintapéldányai. 1762.

(Magyar Nemzeti Múzeum.)

A pénzviszonyok zavaros voltán kívül a kereskedelem forgalmát a XVIII. században a mértékek teljes bizonytalansága is hátráltatta. Számtalan ür-, hossz- és súlymérték volt forgalomban; e téren az egységesítést is így a forgalom megkönnyítését csak a XIX. század hozta el.

A XVIII. század az ipar és kereskedés történetének egész Európában nagy fordulója volt, a gazdasági élet új szakaszához érkezett. Magyarország kívül maradt az európai fejlődésen; évtizedek formáló munkájára, alapjában átalakult politikára volt szükség, hogy az ország az új gazdasági rendszerben elnyerhesse méltó helyét.


[1] Lásd a 123. laphoz tartozó jegyzetet. Az aláírás Detineavit Sub Prio[ratu] Eme[rici] Ném[eth] P[ater] M[ihael] Sz[abadhegyi] Anno 1773. A pék német öltözetet visel, szájában kis síp vagy trombita. A háttérben levő pékboltra utólag ráírták: abolitum (megszűnt). A pálosoké csak a ház egyik fele volt.

[2] A díszesen festett majolikacserép kancsóinak vasfoglalata és fedele van. Szájánál a következő felírás: WARGA MARTON CEHMEST. A csizmadia szerszámok fölött: HALUZICKI ADAM 1707. Az edény másik oldalának képét az iparművészeti részben közöljük.

[3] Puritán egyszerűségű kis ezüst poharak; az elsőt a Debreceni Nemes Ötvös Czeh, a másodikat a Nemes Hentesi Társaság csináltatta Csonka István ottani mesternél, kinek S CS betűs jegye mindkettőbe be van ütve.

[4] Iglóról származik. Diófaborítással és jávorfaberakással.

[5] A díszes kancsón a bőrt törő (puhító) szűcs magyarruhás alakja a legérdekesebb. Az itt ábrázolt bőrtörő-padhoz hasonló eredeti darabot a Magyar Nemzeti Múzeum néprajzi osztályában őriznek.

[6] A pápai pálosok birtokalbumából. Lásd a 123. lapnál.

[7] A következő munkából: Johannes Guillelmus Tänzel de Trazberg, Hungaria seu Disputatio miscellanea denatura Hungariae. Dillingae, 1700. I. József királynak ajánlva. Mutatja, minő gazdagnak hitte Magyarországot a külföld.

[8] Müller Ignác Magyarországot ábrázoló falitérképéről. Lásd a 171. lapnál.

[9] Bécsi készítmény. Anton Künn nevű mestertől 1789-ből. Díszes aranyozott fogójú kis ötvösremek. A körmöcbányai pénzverőnél használták s onnan került a N. M. Múzeumba.

[10] Pozsonyt ábrázoló XVIII. századi rézmetszetről.

[11] Bikkesy viseletképeiből: lásd a 159. lapnál. Aláírása: Egy gyoltsos Tóth. Ein Schlawakischer Leinwandmann. Platenik.

[12] A következő munkából: Hacquets neueste physikalisch-politische Reisen in den Jahren 1788 und 1789 durch die Dacischen und Sarmatischen oder Nördlichen Karpathen. Nürnberg, 1790–1796. A kép aláírása: Jude aus Halizien. A zsidó ruházata teljesen fekete, csak harisnyája fehér.

[13] Bádogra festve. Felírása: Ihro Röm[ischen] Kays[erlich] Königl[ich] Apost[olischen] Mayest[ät] Leutschauer Post Amt. A postalegény ellentétben a 242. lapon közölt képpel, németes egyenruhát és háromcsúcsú kalapot visel. Érdekes, hogy a cégér festője a Mercur-pálcás levélhordót magyar öltözetben és süveggel ábrázolta.

[14] Falragaszul szolgált egylapnyomat. Bizonyosan Lőcsén, a Brewer-féle nyomdában készült. Német szövege a német-, a latin a magyarajkú lakosságnak volt szánva. Amint látható, a posta hetenként háromszor estefelé érkezett Lőcsére éspedig vasárnap úgy Pozsony, mint Kassa felől, szerdán csak Pozsonyból és csütörtökön csak Kassáról. Várakozási ideje egy óra.

« BAKÁCS ISTVÁN JÁNOS: MEZŐGAZDASÁGI FEJLŐDÉS. KEZDŐLAP

Tartalomjegyzék

MARKÓ ÁRPÁD: INSURRECTIO ÉS ÁLLANDÓ HADSEREG. »