Előszó

Valahol, könyvemnek benyitó soraiban, a következő bús mondást olvasom: "Mikor az ember túl van az ötvenen, több az ismerőse a temetőben, mint a városban."

A mulandóság gondolata hajtott rá, hogy ezt a gyüjteményemet közrebocsássam.

Akiket itt elsiratok: vegyesen vannak nagyobbak és aprók.

Akit halhatatlant vettem tollamra, az amugy is örök életet fog folytatni. Megemlékezvén róla, tán fölösleges munkát is végzek, ha messze világitó fényét s termékenyitő melegét egy pontba gyüjteni, tetteinek hatalmas arányait megmérni, azok rugóit magyarázni akarnám. Kisebb foku iróságomnál fogva erre nem is vállalkozhattam. Csak ami a személyes érintkezésből lelkemben meggyülemlett, azt róttam hevenyén kelt sorokba.

A keletkezésnek ez a gyorsasága még inkább áll a kisebbekre nézve. Ugy szólván: a halottas ágy szélén ülve irtam e czikkeket. Ami bennök jó vagy tökéletlen: ennek a körülménynek fogják betudni.

A hirtelen foganzott, sebtén kihajtott szónak van valami varázsa, melege, melyet nem pótol a kiérlelt, művésziebben tagolt alak. Nem is mély bánat az, mely könyeit ásott mederben folyatja. Ahogy felbuzognak s aláperegnek - ugy igazak. Ez okból nem is változtattam e sorozaton, csak ott, ahol adatbeli hibát köllött helyreigazitanom.

A kisebbek! Az enyémek! Akik életem egy darabját vitték magukkal a sirba. Együvé foglaltam őket, mielőtt végkép meghalnának. Hiszen egyikénél-másikánál éppen csak a halál váltotta ki alkalmát, hogy szóljak róla. Pedig nem is azok közé tartozott, akiknek akkor veszik első hiröket, amidőn temetik.

Nagyok, aprók együtt: akinek jártam fényes árnyékában s akinek ültem lábainál - akit barátul fogadtam s akinek éreztem keze melegét.

Az egyszeri humoristának, midőn szórványosan megjelent mulatságos történeteit adta ki, azt felelte egy olvasó: "Köszönöm, már nevettem." Hogy elejébe járulok e rajzokkal, a magyar közönség nekem is azzal kerülhetne, hogy: "Köszönöm, már sirtam."

Ne tessék megijedni: nem végig a sötétkék ass-moll hangneme hömpölyög e lapokon, de ki-kipattan ott a vidám emlék piros c-durja is; nem végig gyászdal ez, hanem víggal elegy bánat, mint amilyen az emlékezet kertjében szokott fakadni.

Egyike-másika immáron korhadó fejfának tövében nyilt kései virág. Ezeket "első könyre" bocsátom.

Budapesten, 1891 november 1.

Porzó.