A következő nap az ünneplésé volt. Kalen, Lanna és Vende (immáron Vende király) végiglovagoltak az éljenző mendeországiak tömege előtt, és Lepkelak felé vették útjukat. A tündéreknek köszönhetően a csata minden sebesültje maradéktalanul meggyógyult, és megkezdődhetett a még nagyobb munka: a megtépázott föld rendbehozatala. Újra kellett ültetni a felégetett erdőket és a kivágott fákat, fel kellett építeni a régi otthonokat és egy új királyi palotát. Ez többhónapos, - sőt éves feladatnak bizonyult, és mire Mendeország visszanyerte Tondar előtti állapotát, Kalen már régen újra a saját világában élte mindennapjait. De ne szaladjunk ennyire előre, egyelőre Kalen és két legjobb barátja Lepkelakba lovagoltak.
- És Lanna, végül megtudtad, hogy az édesapád visszatér-e még az Ezer Szépség Földjéről? - kérdezte Kalen, amikor már egészen közeledett a búcsú ideje, és ő is egyre többet gondolt a saját szüleire.
- Igen, a Bölcs Szarvas elárulta, hogy mi történt az apukámmal - felelte Lanna, de hangsúlya elárulta, hogy nem kapott jó hírt. - Nem tér vissza közénk.
- Sajnálom - mondta Kalen őszinte együttérzéssel.
- Semmi baj - mondta Lanna. - Végül mind oda megyünk, ahová ő, az anyukám is és én is.
- Ha már az anyukádat említed - szólalt meg Vende, aki eddig csendben ügetett mellettük - nézd, ki közeleg a fák között! - mutatott előre, ahol a csodaszép Mirian érkezett meg épp az átjárón keresztül, amelyen át Kalen is ebbe a világba csöppent.
- Anya! - kiáltott fel Lanna, és leugrott lováról, hogy Mirian elé szaladhasson.
- Lanna, kislányom! De örülök, hogy látlak! - Mirian magához ölelte a lányát. - Nagyon büszke vagyok rátok! - fordult a gyerekekhez.
- Honnan tudtad, hogy győztünk? - kérdezte Lanna.
- Mert láttam mindent, amit történt, mintha csak a te szemeddel láttam volna. Idővel te is megtanulod majd, hogy érheted el a hozzád közel állók gondolatait - felelte Mirian.
- Nem tudod, hogy van az anyukám? - kérdezte Kalen aggódva. - Napok óta távol vagyok.
- Vigyáztam rá, amíg itt voltál. Álmot bocsátottam rá, úgyhogy most az édesanyád azt hiszi, az a nap van, amelyiken megérkeztél Lepkelakba.
- Nahát, köszönöm - mondta hálásan Kalen.
- Ha sietsz, még épp időben hazaérsz, mielőtt anyukád egy percet is aggódna.
- Ezek szerint... - nézett Kalen Lannára, majd Vendére - ideje elköszönnöm tőletek. - Nehéz szívvel mondta ezt, és azt kívánta, bárcsak egy világban élnének.
- Máskor is jöhetek majd? Látogatóba? - kérdezte félénken, amikor Vende kezet nyújtott neki.
- Amikor csak szeretnél - válaszolta mosolyogva az újdonsült király. - Te vagy Mendeország legszívesebben látott vendége. És a legjobb barátom - tette hozzá.
      Kalen megrázta a kezét.
- Hát... köszönöm. - Majd bizonytalanul hozzátette: - Jó uralkodást! Hívj, ha valami gondod támad - tette hozzá, mire mindketten elnevették magukat.
- Foglak, ne félj - mondta Vende vidoran.
- Hiányozni fogsz - mondta Lanna szomorúan.
- Te is nekem! - vallotta meg Kalen. - Nélkületek nem lesz kivel töltenem az időmet otthon. A fiúk a környéken mind unalmasak.
     Lanna váratlanul olyasmire vetemedett, amire eddig sosem: megpuszilta Kalent, aki természetesen fülig elvörösödött.
- Siess, már várnak otthon!
     Kalen búcsút intett hát mindenkinek, barátainak és Mirian tündérnek is, aki nyitva tartotta számára az átjárót. A kisfiú még egy utolsó pillantást vetett Lepkelakra, aztán átlépett a kőkapun.
     Újra a saját világában állt, és késő délutánra járt az idő. Egyenesen hazafelé vette útját, és séta közben azokra gondolt, akiket Mendeországban megismert: Domonra, Ramerára, a lebegőkre, a farkasra, aki megmentette őket (és aki részt vett a csatában Tondar váránál, vagyis megmenekült a barlangi kalamajkából) és a lovakra, akik több kutyaszorítóból is kimentették őket. - Szép kis kaland volt - ismerte el magának. Csak egy kívánsága maradt, és amikor befordult a házuk előtti ösvényre, már tudta, hogy az is teljesült: az édesapja érkezett még éppen akkor, amikor ő is, lóháton, fáradtan és az erdő másik feléből. Kalen alig várta, hogy mindent elmesélhessen neki.