Ha Kalen látta volna magát felülről, onnan, ahonnan támadói lestek rá, talán megfutamodik, sarkon fordul, és visszamenekül az erdőbe. Ám a Bölcs Szarvas már messze járt, és a fiú, kicsiny vértes-batyus alak a semmi földjén, ijesztően védtelennek tűnt egyedül, egy számára túl nagy karddal és egy lepkehálóval. Ti mit tettetek volna a helyében?
     Kalen fáradt volt és fázott, miután órák óta menetelt Tondar birtokán, amikor észrevette, hogy sasok lesnek rá a magasból. Ugyanolyan hatalmas, fekete sasok, mint amilyenek elől a király lovai megmentették őket Lannával a kalandjaik kezdetén. Most azonban nem érkezhetett segítség, egyedül kellett kitalálnia, hogyan meneküljön meg a csávából. Először arra gondolt, hogy kardjával elijeszti őket, ám továbbra is esetlenül bánt a fegyverrel, túl nagy és nehéz volt neki, így végül arra jutott, azt fogja használni, amit már ezerszer használt, igaz, eddig kisebb célpontok ellen.
     Megragadta a lepkehálót, és megpróbálta elkapni vele az első felé száguldó sast, ami a legnagyobb meglepetésére sikerült is neki. A legmeghökkentőbb azonban ezután történt: a mágikus képességeket kapott lepkehálóból az óriás sas madár apró cinegeként került elő. Kalen először nem hitt a szemének, aztán - dacára annak, hogy halálos veszedelemben forgott - elnevette magát.
- Na lássuk, ki lesz a következő! - suhintott a többi sas felé a hálóval.
     További három sasnak kellett cinegévé változnia, mire a többiek rájöttek, hogy okosabb lesz visszavonulót fújni. Sebesen repültek tova Tondar vára felé. Kalen nehéz szívvel gondolt rá, hogy ez semmi jót nem jelent számára, hiszen a gonosz király így tudni fogja, hogy közeledik, és bizonyosan megháromszorozza a vára védelmét. Azt hiszitek, hogy Kalen félni kezdett? Hát, nem bizony, cseppet sem félt már. Dühös volt, irtóztatóan, égbe kiáltóan dühös Tondarra és az egész pereputtyára, akik elrabolták a barátját, lerohanták ezt a szép országot, elüldözték, vagy fogságba ejtették a tündéreket, és annyi bánatot okoztak. Miattuk kell most az ő és Lanna anyukájának is aggódnia, hogy vajon mi lehet a gyerekeikkel. Miattuk kell Kalennek azon tépelődnie, hogy vajon Lanna nem került-e már maga is Tondar vadászainak kezére.
     Elszántan kutyagolt tovább, mind-mind közelebb Tondar erődítményéhez. A pusztaság itt már mocsaras, pocsolyákkal és kis tavakkal teli, orrcsavaróan büdös tájjá változott, de a kisfiú akaraterejét már az sem törte meg, hogy minden lépésnél hangos cuppogások közepette kellett kihúznia lábát a sárból.
     Még órákig caplatott és fújtatott, küzdött az ingovánnyal és nézett farkasszemet egyre közelebbről a soktornyos, számtalan bástyával és vastag fallal körülvett erőddel. Amikor már egészen közel ért, minden percben újabb támadásra számított. A sík, növényzet nélküli terepen esélye sem volt rá, hogy észrevétlen jusson be a várba. Már csupán néhány száz méterre járt az erőd kapujától, amikor az fülrepesztő csikorgás és nyikorgás közepette kinyílt, és kilovagolt rajta egy csapat katona, akiknek páncéljára mélyvörös, cikornyás T betűt festettek.
     Kalen szíve a torkában dobogott, amikor a katonák szélvészként elvágtattak mellette. Éppen egy kisebb tó jelentette mélyedésben húzta meg magát, ám biztos volt benne, hogy a harcosok miatta sereglettek elő. Annál nagyobb volt a megrökönyödése, amikor azok elszáguldottak, mintha észre sem vették volna őt. Amikor pedig a nyomukban újabb és újabb egységek vágtattak ki a kapun, Kalen gyanút fogott, és visszanézett arra, amerről jött.
     A messzeségben nagy tömeg közeledett, színes vértekben, és a menetelő csapatok élén hófehér paripák vágtattak. A csapatok feje felett a lebegők közeledtek sólymok, sasok és hóbaglyok társaságában. Megérkezett hát a felmentő sereg - gondolta magában ujjongva Kalen. Lannának is ott kell lennie. - Ez a gondolat először örömmel, majd a következő pillanatban rettegéssel töltötte el a kisfiút, amikor rájött, hogy Tondar ármádiája végtelen sorokban masírozik kifelé a várból, hogy megütközzön Mendeország lakóival.
     Csak egyet tehet - gondolta. Ki kell használnia, hogy most senki sem figyel rá, és be kell szöknie a kapun, kiszabadítani Vendét és legyőzni Tondart, mielőtt bárkinek baja esik a csatatéren. Az első lépés volt a legegyszerűbb: beslisszolni a kiözönlő katonák mellett. Amint átjutott azonban a kapun, fogalma sem volt róla, merre menjen tovább. Minél előbb el szeretett volna tűnni a várudvarról, ahol bármelyik pillanatban megláthatta valaki. Be is osont az első ajtón, amit nyitva talált, és egy szűk, fáklyákkal megvilágított folyosón találta magát.
     Minden lépésnél attól félt, hogy valaki befordul a sarkon, és riadót fúj, amint észreveszi őt, vagy egyszerűen csak lenyilazza. A szerencse azonban mellé állt, vagy pedig Tondar minden hadra fogható embere a csatába igyekezett, mindenesetre Kalen anélkül bolyonghatott a folyosókon, hogy egy teremtett lélekkel találkozott volna.
     Nem tudta, merre lehet a börtön, de valami azt súgta neki, hogy az alsóbb szinteken keresse, így egy csigalépcsőn lefelé indult. A lépcső aljában már tudta, hogy jó helyen jár: cellákat látott egymás mellett, amelyek azonban üresen álltak, bizonyosan a jövőben foglyul ejtendő tündérek számára. Kalen végigsietett a kísérteties folyosón, mígnem egy hang megállította:
- Kalen? - a hang halk volt, és száraz köhögés követte. A kisfiú földbe gyökerezett lábbal állt és bámult a hang irányába. Az egyik üresnek hitt cella mélyén a rongyokba öltözött, vékony és sápadt Vende feküdt: Kalen teljesítette feladatát, megtalálta a barátját. Beletelt egy kis időbe, amíg ezt felfogta.
- Vende, de jó újra látni! Jól vagy? Nem esett bajod? - kérdezte a cellarácshoz tapadva. Vende félresöpörte arcába hulló csapzott szőke haját, és feltápászkodott.
- Alig merek hinni a szememnek! - mondta meghatódva. - Hogy kerülsz ide, Kalen?
- Elmesélem, amint kijutottunk innen - felelte a kisfiú, és mivel a cella kulcsát nem látta a folyosón lógni, kirántotta kardját, és a zárra sújtott vele, ami erre jókora robajjal kettétörött. Vende szabad volt.
- Köszönöm, köszönöm! - hálálkodott a királyfi a barátjának. - Ki kell szabadítanunk a tündéreket is!
- Tudom - mondta Kalen. - De előbb vedd fel ezeket! - azzal a fiú levette Ramerától kapott vértjeit, és Vendének adta.
- Nem is tudom, mit mondhatnék - hebegte Vende, miközben felöltözött.
- Talán azt, hogy sajnálod, hogy miattad kell élete végéig itt maradnia - szólalt meg egy cseppet sem barátságos idegen hang a hátuk mögött.
     Kalen és Vende egyszerre fordultak oda: Tondar három vadásza sorakozott tőlük néhány méterre, ugrásra készen.
- Futás! - adta ki a parancsszót Vende, és Kalennel a nyomában elinalt a másik irányba. Úgy rohantak, ahogy a lábuk bírta, de üldözőik magasabbak voltak, és a lábuk hosszabb, kisvártatva tehát könnyedén utolérték volna őket. Ám feltűntek a tündérek cellái, és Kalen nem habozott cselekedni: futtában minden cellazárra rásújtott a karddal, így egyre több és több tündér szabadult ki fogságából, hogy haragját Tondar vadászaira zúdítsa. Hamarosan tucatnyi tündér állt a két fiú és támadóik közé.
- Menjünk tovább! - sürgette Vende Kalent. - Meg kell találnunk Tondart.
     Végignyargaltak az erőd földalatti részén, amíg találtak egy lépcsőt, amelyiken néhány emelettel feljebb jutottak.
- Te tudod, merre van Tondar trónterme? - kérdezte Kalen.
- Igen. Többször vittek oda kihallgatásra - felelte Vende, és zöld szeme elkomorult.
- Hogyan fogod legyőzni őt? - firtatta Kalen.
- A puszta kezemmel! - vágta rá haragosan Vende. - Alávaló gazember! Tönkretette az otthonomat, elpusztította az erdőket, fogságba ejtette a tündéreket - lakolnia kell!
     Kalen alig bírta szusszal legjobb barátja iramát. Néhány percen belül már ott álltak Tondar trónterme előtt.
- Kalen, te már így is sokat segítettel nekem és az országomnak. Nem szeretném, hogy újra vásárra vidd a bőrödet miattam. Várj meg itt, amíg én is teljesítem a magam kötelességét - azzal, mielőtt barátja tiltakozhatott volna, Vende belökte a trónterem ajtaját, amely a következő pillanatban újra bezárult, pontosan Kalen orra előtt.
     Ti is tudjátok, hogy Kalen nem maradhatott ott a folyosón, miközben odabent egész Mendeország sorsa készült eldőlni. Nem, még akkor sem maradhatott odakint, ha Vendénél sokkal kisebb lévén egymaga nem tudta kinyitni a súlyos és magas ajtót.
- Segíthetek? - kérdezte egy ismerős hang. A fiú szíve kétszer olyan sebesen kezdett verni.
- Lanna! De jó, hogy itt vagy! Úgy féltem, hogy bajod esik a csatában! - hadarta el a fiú egy szuszra.
     A tündérlány ott állt előtte, Ramerától kapott ruhájában, kipirult arccal, csapzottan, de teljesen épen és egészségesen.
- Még tart a harc a falak alatt, Domon vezetésével egészen idáig visszaszorítottuk Tondar katonáit. Most nehezebbre fordult a helyzet, mert meg kell ostromolniuk az erődöt, de én nem bírtam tovább ott maradni, amikor tudtam, hogy idebent vagy...tok - mondta Lanna. - Próbáljuk meg együtt az ajtót! - javasolta.
     Fél perccel később mindketten a gonosz király tróntermében álltak. Kalen beleborzongott a tízméteres ablakok, a feketére, vörösre és szürkére festett, csatajeleneteket ábrázoló üvegek és az óriási, faragott ébenfa trónus mögött lelógó hatalmas zászló látványába. Ez utóbbit ugyanaz a díszes, vörös T betű díszítette, mint a katonák páncélját. Vende a földön feküdt, Tondar pedig a terem másik végéből közeledett felé. A gonosz király nagyon magas, szikár és erőt sugárzó jelenség volt, szikrázó szürke szemekkel és lófarokba fogott szürke hajjal. Kivont karddal tartott a védtelen, talán ájult Vende felé.
     Kalen gondolkodás nélkül oda állt barátja és Tondar közé.
- Hát ti kik vagytok? Csak nem a híres Bajnok, akiről a tündérek suttogtak? - kérdezte gúnyosan a sötét király. - Te pedig úgy látom, valamelyikük ivadéka vagy - fordult Lanna felé. - Csak nem hiányoznak a szüleid?
- Miattad már nincs apám, aki hiányozhatna - feleselt vissza Lanna.
     Kalen ismerős választás előtt találta magát: lepkeháló, vagy kard? Melyiket emelje fel Tondar ellen?
- Kalen! - suttogta Vende alig hallhatóan. - A kardod... dobd ide a kardod!
- Melyik kardot, kicsi királyfi? - Tondar meghallotta a suttogást, és saját fegyverével kiütötte Kalen kezéből a kardot, amely csörömpölve landolt a hideg kőpadlón. A fiúnak már nem kellett választania, mert a következő kardcsapás nem a kardja, hanem a feje felé irányult. Egyetlen dologra maradt ideje: a lepkehálót lendítette a felé suhanó penge ellen. Ismét csak varázslat történt, mert a vékony, ezüstös anyag nem szakadt szét, amint hozzáért a gonosz király kardja, hanem elnyelte azt, és egy apró, tompa bicska esett ki belőle.
      Tondar döbbenten nézte elváltozott fegyverét. A vég olyan közel járt már hozzá, de ő az utolsó pillanatig semmit sem veszített gőgösségéből és fennhéjazásából. Visszakézből arcul ütötte Kalent, aki hanyatt esett az ütés erejétől. Lanna azonban ekkorra már közbelépett, és a fiú földön heverő kardjához röppent, hogy odagurítsa azt Vendének, aki közben összeszedte magát, és ismét talpra állt.
     Tondar, aki egy hosszú tőrt rántott elő az oldalán lógó kardhüvelyből, nem tudott másodszor is lesújtani Kalenre, mert szembetalálta magát Vendével. Mint kiderült, a királyfi egy karddal a kezében már korántsem volt védtelen a sötét szívű királlyal szemben, és heves párbaj bontakozott ki közöttük.
- Jól vagy? - hajolt Lanna aggódva Kalen felé.
- Persze - felelte a kisfiú, és megtapogatta arcának fájó bal felét. Ragyogó szemmel nézte vívó barátját. - Látod Vendét? Nagyszerű harcos, ugye?
- Igen, az - bólintott Lanna, és visszafojtott lélegzettel nézték, mi történik.
     Egy darabig kiegyenlítetten folyt a küzdelem, aztán Vende látványosan Tondar fölé kerekedett, és egy ügyes mozdulattal a fiú lefegyverezte ellenfelét, majd a nyakának szegezte kardját.
- Térdre, Tondar! - parancsolt rá. A hatalmas és rettegett sötét úr térdre ereszkedett Vende királyfi előtt. Kalen és Lanna szájtátva meredtek rájuk.
- Ezennel megfosztalak igaztalanul bitorolt királyi címedtől, és helyreállítom Mendeország békéjét - harsogta Vende. - Bár a legsúlyosabb büntetést érdemelnéd, én nem foglak bántani. Tömlöcbe záratlak, ahol lesz időd elgondolkozni azon, hogy mennyi gonoszságot követtél el - határozott a királyfi, és egy pillanatra Kalenék felé fordult.
- Keressetek bilincseket, kérlek - mondta nekik. Ez a pillanat, amíg nem figyeltek rá, elég volt a ravasz és alattomos Tondarnak, hogy elvegye Vendétől a fegyverét, és a fiú felé sújtson vele. Neki nem állt szándékában kegyelmet gyakorolni ellenfele felett.
- Vende, vigyázz! - sikoltott fel Lanna. A királyfi visszafordult, de már nem maradt ideje félreugrani.
- Neee! - kiáltott fel Kalen.
     Kicsapódott a trónterem ajtaja, és Domon jelent meg egy ember nagyságú íjjal a kezében.
- El a kezekkel a királyomtól, te bitang! - morrant dühösen a medve, és vállon lőtte Tondart, akinek kezéből kiesett a kard.
     Ebben a pillanatban véget ért a küzdelem, Tondar megsebesült, és Mendeország újra szabad lett. Kalen és Vende lefogták Tondart, amíg Domon - cseppet sem finom mozdulatokkal - megkötözte őt. Amint végeztek, a két jó barát egymásra nézett, és szájuk széles mosolyra húzódott.
- Ezt nevezem nagy kalandnak - jegyezte meg Vende.
- Köszönjük, Domon - hálálkodott Lanna a medvének, aki hajóját ugyan hátrahagyta, de csákójától semmi pénzért nem vált volna meg. Most azonban levette a fejéről, és zavarában azt gyűrögette.
- El sem hiszem, hogy győztünk - motyogta, és amikor Vendére nézett, az öreg medvén látszott, hogy a meghatottságtól könnyen el tudná sírni magát. A királyfi megveregette hatalmas, szőrös kapitánya könyökét (a válláig ugyanis nem ért fel).
- Apám büszke lenne rád, Domon. És persze én is az vagyok - tette hozzá mosolyogva.
     Kalen és Lanna az ablakhoz sétáltak, és kitekintettek a csatamezőre. A harc valóban véget ért, és ők győztek.
- Alig tudom elhinni, hogy vége van - jegyezte meg a kisfiú. Lanna megszorította a kezét.