Azon a napsütéses májusi reggelen Kalen még mit sem sejtett arról, hogy néhány óra múlva kezdetét veszi élete nagy kalandja. Ébredés után felöltözött, és ásítozva, a szemét dörzsölgetve indult a konyhába, hogy megreggelizzen. Anyukája kakaót és vajas kalácsot tett elé az asztalra.
- Félregomboltad az inged, kisfiam - mondta neki elnéző mosollyal, és rendbe szedte Kalent.
- Anya, hagyjál! - nyafogta Kalen, akit, mint a legtöbb kilencéves kisfiút, a legkevésbé sem érdekelte, hogy kifogástalanul nézzen ki.
- Így ni, már meg is vagyunk! - bólintott elégedetten az édesanyja, miután az utolsó gombbal is végzett, és ügyet sem vetett Kalen duzzogására. - Ma is az új pajtásoddal töltöd a napot? - érdeklődött az anyukája.
- Vende a barátom - jelentette ki Kalen. Nem szerette, amikor az anyukája olyan komolytalan szavakat használt, mint a pajtás. A barátság komoly dolog.
- Jól van, Kalen - mosolyodott el az édesanyja. - Készítettem neked uzsonnát, vidd magaddal, biztosan megéhezel napközben - mondta, és kisfia tarisznyájába süllyesztette a szendvicseket és két almát.
- Köszönöm, anya. - Kalen ezt nemcsak azért mondta, mert udvariasságra tanították, hanem azért, mert tényleg elégedett volt. Anyukája nem azért mosolygott, mert kinevette őt, hanem úgy tűnt, hogy örömet szerzett neki azzal, ahogy Vendéről beszélt. És mi tagadás, a tarisznyájában dudorodó elemózsia is okot adott az elégedettségre. Azt jelentette, hogy ha jól érzi magát, nem kell hazajönnie ebédre.
- Ne felejtsd el, hogy nem mehetsz a dombon túlra! - figyelmeztette őt az anyukája, amikor Kalen átvetette a vállán a tarisznyáját, és magához vette az erdei barangolások két legfontosabb kellékét: a tompa, ám általa nagy becsben tartott bicskát, amelyet az apukája ajándékozott neki, és egy lepkehálót.
- Tudom, anya - mondta szófogadón Kalen. Az erdő, amelynek a szélén laktak, a dombig is éppen elég óriási és izgalmas volt ahhoz, hogy ne is kívánkozzon a tiltott területre.
- Vigyázz magadra, Kalen! - anyukája egy nagy puszival búcsúzott tőle.
- Szia, anya! - Kalen már alig várta, hogy kiléphessen a ház ajtaján.

     Futva indult az erdő belseje felé. Mindig is szeretett a fák között bóklászni. Kisebb korában az apukájával járták be keresztül-kasul a rengeteget. Aztán hosszú-hosszú ideig kerülte az erdőt, és inkább a közeli faluban lakó gyerekekkel játszott. Vendét csupán két hete ismerte, de máris úgy gondolt rá, mint a legjobb barátjára.
     Vende már igazi nagy és komoly fiúnak számított. Tizenkét éves volt, és azt mondta, hogy a dombon túl lakik a szüleivel. Kalen az első perctől fogva csodálta Vendét, aki nemcsak magas volt és erős, hanem nagyon okos is. Egész nap az erdőben csavarogtak, Vende pedig folyton-folyvást mesélt.
     Kalen imádta a történeteit. Voltak köztük mulatságosak, például egy hajóról, amely örökké egy kikötőben áll, és egy medve a kapitánya. Ám akadtak ijesztőek is, főleg azok, amelyek egy Rejtélyek Szigete nevű helyről szóltak. Ha már késő délután volt, és megnyúltak az árnyékok, Kalen mindig egészen közel húzódott Vendéhez, amikor barátja arról a helyről mesélt.
     A történetek többsége azonban csodálatos dolgokról szólt. Egy Lepkelak nevű tisztásról, az Ezer Szépség földjéről és egy bölcs, jövendőmondó szarvasról.
     Kalen minden nap izgatottan sietett a patakhoz, ahol barátjával találkozni szoktak. Vende a fahídon várta mindig, és a korláton áthajolva kavicsokat dobált a vízbe. Ilyenkor, amíg Kalen rá nem köszönt, és nem vette észre, hogy barátja megérkezett, egy kicsit mindig szomorúnak tűnt.
     Ám a mai napon Vende nem várt rá a pataknál. Kalen megrémült.
- Vende! - kiáltotta, és forgolódni kezdett, hátha észreveszi őt valahol. - Vende!
     Mielőtt harmadszor is a nevét kiálthatta volna, olyasmit vett észre, amitől elállt a szava. Tátott szájjal bámulta a jelenséget. Sok száz színesebbnél színesebb pillangó közeledett felé a fahíd felett. Aztán a tarka felhő alakot kezdett ölteni, és néhány pillanattal később Kalen előtt állt a legszebb nő, akit valaha látott. Vende történetei alapján pedig azt is tudta, hogy a különös módon előtte termett szépség nem lehet más, mint egy tündér.
- Szervusz, Kalen! A nevem Mirian - mutatkozott be udvariasan a tünemény. Rózsaszín orcájú, ragyogó, zöld szemű nő volt, fényes szőke haja a derekáig ért.
- Honnan tudod a nevem? - kérdezte Kalen, aki elvörösödött zavarában, ahogy a gyönyörű Mirian szemébe nézett.
- Van egy közös barátunk - mondta Mirian. Ünnepélyesen beszélt, és Kalen felnőttnek érezte magát a hangsúlyától. Mások sosem szóltak még hozzá ilyen komolyan, talán csak az apukája, egyszer-kétszer.
- Vende? Tudod, hogy hol van? - kapott a szón Kalen.
- Igen, tudom - bólintott Mirian. - Mondd, Kalen, tudod, ki vagyok én?
- Tündér vagy.
- Igen, az vagyok. Vende mesélt neked rólunk, ugye?
- Azt mondta, a kőkapun túli világban éltek. Megígérte, hogy egyszer megkeressük együtt azt a kaput - válaszolta Kalen.
- Nem csodálkozol, hogy a meséi valójában igaz történetek? - kérdezte Mirian. Őszintén kíváncsinak tűnt. Figyelmesen tanulmányozta Kalen arcát, aki ettől még inkább zavarba jött.
- Nem - jelentette ki gyorsan. - Hol van Vende? - kérdezte újra.
- Vende nagy bajban van. Szüksége van rád - felelte Mirian.
- Miféle bajban van? - Kalent elöntötte az aggodalom.
- Mesélt neked a gonosz királyról, aki Mendeország északi és keleti vidékein uralkodik? Vende az ő fogságába esett.
     Kalen szeme elkerekedett a félelemtől.
- De te segíthetsz neki, Kalen. Velem tartasz a kőkapun túlra?
     Kalen csak arra tudott gondolni, hogy Vende számít rá.
- Igen - jelentette ki határozottan. Látjátok, ezek a tündérek már csak ilyenek. Hirtelen ott teremnek valahol, és akkor sehogy sem lehet elkerülni, hogy kalandokba keverjenek. Előbb-utóbb, meglátjátok, mindenki sorra kerül.
- Rendben van, Kalen - mosolyodott el Mirian. - Kövess engem! - azzal a csodaszép tündér ismét pillangók hadává változott. Kalen követte a szivárványos lepkefelhőt végig a patak mentén.
     Már legalább egy órája úton voltak, amikor Kalennek eszébe jutott, honnan ered a patak. A dombnál tör fel a forrás, ahová már nem volt szabad mennie.
- Vende bajban van! - emlékeztette magát. Ezt biztosan az anyukája is meg fogja érteni. De az biztos, hogy ha vacsorára sem ér haza, akkor aggódni fog érte. Nincs más választása, vacsoraidőig meg kell mentenie legjobb barátját.