Kalen sokat hallott már a kőhalmokról, amelyek a dombot az erdő legtitokzatosabb zugává változtatták. Senki sem tudta, miféle épület romjai hevernek ott. Mondták várnak, templomnak, őrtoronynak is.
     Kalen is hatalmasnak találta a forrásnál szanaszét heverő sziklákat. A víz jéghidegen bugyogott fel közöttük, és csobogott lefelé a dombról. A domb lábánál, ahol Kalen megállt, még olyan keskenyen és sekélyen folydogált, hogy nemcsak a meder alján heverő színes kavicsokat, hanem a legapróbb csigákat is észre lehetett venni.
     Kalen kicsit félve bámult felfelé. Lenyűgözték őt a romok, amelyeket sok helyen már benőtt a moha. Néhány kisebb szikla pedig már ki sem látszott a fűből. Eszébe jutottak Vende történetei, és arra gondolt, bármi állt is itt valaha, egészen biztosan óriások építették.
     A pillangóraj képében őt vezető Mirian most visszaváltozott tündérré. Megint hosszasan fürkészte Kalen arcát, aki ettől ismét csak fülig vörösödött. Mi lesz, ha Mirian tündér észreveszi rajta, hogy fél? Vagy, ha kiolvassa a gondolataiból, hogy legalább fél órája már nem csupán fogságba esett barátján jár az esze, hanem a tarisznyájában lapuló szendvicseken is? Korgó gyomra egyre több figyelmet követelt.
- Biztosan elfáradtál a nagy sétában. Ülj le, és harapj valamit! - biztatta őt jóságosan mosolyogva Mirian. - Addig én megnyitom a kőkaput, hogy átkelhess Mendeországba.
- Egyedül fogok átkelni? - kérdezte Kalen megszeppenve. Egy pillanattal később már meg is bánta a kérdést. Nem szeretett volna gyávának tűnni.
- Igen, Kalen - bólintott Mirian tündér. - De ne aggódj, segítek neked! És ahogy megérkezel, várni fog rád valaki. Légy vele türelmes! - figyelmeztette őt. - Megígéred?
- Igen - sietett a válasszal Kalen. Aztán körbenézett, hogy utánajárjon gyanújának. Közel s távol semmit sem látott, ami egy kicsit is emlékeztetett volna egy kapura. Bátortalanul tette fel a kérdést, mert butának ugyanúgy nem szeretett volna tűnni, mint félősnek. - Jó helyen vagyunk?
- Természetesen - kacagott Mirian tündér. - Nemsokára te is meg fogod látni a kaput! De először is, egyél pár falatot! Üres gyomorral nem lehet hőstetteket véghezvinni.
     Kalen belátta, hogy Miriannak igaza van. Ki tudja, mi vár rá Mendeországban? Talán vacsoraidőig most tud utoljára enni. Kicsomagolta az egyik szendvicset, és csöndben majszolni kezdte. Nem azért volt csöndben, mert nem volt tele kérdésekkel. Nem is anyukája intelme jutott eszébe arról, hogy nem szabad tele szájjal beszélni. Nem, Kalen azért maradt csöndben, mert miközben a kenyeret eszegette, a Mendeországban lakó lények jutottak eszébe. Vende szerint óriási fekete sasok és más gonosz állatok is élnek ott. És amikor rájuk gondolt, Kalen már nem volt egészen biztos benne, hogy vacsoraidőre haza fog érni. Könnyen lehet, hogy ő válik egy roppant nagy farkas vagy medve vacsorájává.
- Mirian tündér, mi lesz Vendével, ha engem felfal egy medve? - kérdezte, és visszacsomagolta uzsonnája maradékát. Ritkán fordult elő vele ilyesmi, ám nem bírt egy falattal többet sem lenyelni.
     Mirian eddig a sziklák körül járkált, és suttogott valamit, amit Kalen nem értett. Most megtorpant, és nagy-nagy komolysággal fordult a kisfiúhoz:
- A medvék és a többi vadállat nem mind gonosz és ártó szándékú Mendeországban. Mindig légy óvatos, Kalen, de bízz benne, hogy barátok kísérnek majd az utadon! Nem szabad félned, mert azok elől is elfuthatsz, akik a segítségedre lennének!
     Kalen igyekezett az eszébe vésni a tündér jó tanácsát. Ez csak azért volt nehéz, mert közben a Mirian által körbejárt sziklák maguktól mozogni kezdtek. Kalen tudta, hogy ez csak a tündér varázslata lehet. A sziklák a levegőbe emelkedtek, és egy perccel később Kalen már arra is rájött, hogy az egymásra rakódó, jókora kövek egy kapuvá állnak össze.
     Kíváncsian nézett át rajta, ám ott is csupán a dombot látta. Félig-meddig arra számított, hogy máris Mendeország földjét pillanthatja meg.
- Jó utat, Kalen! Légy ügyes és bátor! - mondta neki Mirian tündér, aki ebben a percben kicsit szomorúnak tűnt.
- Te nem jöhetsz velem? - kérdezte Kalen félénken. Egy tündér társaságában, aki sziklákat mozgat a suttogásával, kevésbé tűnt volna sötét és vad vidéknek, ahová készült.
- Sajnos nem - rázta meg szép fejét Mirian. - Amíg a gonosz királyt le nem győzik, nem térhetek vissza Mendeországba.
- Ó! - kerekedett el Kalen szeme.
- Menj, Kalen! Nélkülem is boldogulni fogsz - terelte őt Mirian a kőkapu felé.
     Kalen tarisznyástól-lepkehálóstól belépett a boltív alá, aztán még visszafordult egy pillanatra. Mirian bátorítón nézett rá, nem mosolygott, Kalen mégis nyugodtabb szívvel fordult vissza. Ahogy tett még egy lépést, és a kapu túlsó oldalára került, hirtelen megváltozott körülötte a táj.
     Egy dombon állt továbbra is, és erdő vette körül, ám azonnal tudta, hogy már Mendeországban van. A fák sudárabbak voltak itt, mint odahaza, és valamennyinek élénksárga levelei voltak, de nem úgy, mint az otthoni fáknak ősszel. Ezek a lombkoronák ragyogtak.
     Kalen máris tudta, hol van. Vende elbeszéléseiben egyetlen helyen éltek ilyen fák. Lepkelakban, egy jókora rengetegben Mendeország nyugati határán. Alig telt el egy-két pillanat, és máris észrevette a fénylő lombok közt szálldosó lepkecsapatokat.

     Kalen hevesen dobogó szíve egy kicsit lassabban kalapált tovább. Tudta, hogy Lepkelakban semmiféle veszély nem fenyegeti. Annál nagyobb volt az ijedelme, amikor a háta mögül valaki megszólította.
- Te meg ki vagy, és hogy kerülsz ide?
     Kalen megpördült. Egy vadóc külsejű lány állt előtte csípőre tett kézzel.