Az ÜNNEPSÉG
Az igazgató bejelentését, miszerint “Az október 23-i községi megemlékezés rendezése ez évben iskolánknak jutott” - síri csend fogadta. Az évnyitó tanári értekezlet résztvevői úgy lapítottak, mint a bukásra álló kisdiák a vizsgabizottság előtt.
A kínos csöndet Katinka, az új tanárnő törte meg. Nem látszott rajta, hogy mindenkinél idősebb, teli volt energiával, ötletekkel, hogy végre dolgozhat, megint taníthat.
- Én vállalom! - mondta nyugodt hangon, de lelkesen. - Összeállítom a műsort, betanítom a gyerekekkel és megszervezem az ünnepséget.
A kollégák sorra tértek magukhoz, tiltakoztak, vég nélkül sorolva a nehézségeket. Katinka mosolyogva hárított és mindenkit megnyugtatott, lecsillapítva a kétségeskedőket: köszöni szépen, nem kér segítséget, majd ő mindent elintéz. Az igazgató a bajusza alatt somolygott magában - ismerte már a nyáját, de egy szóval, egy gesztussal sem jelezte, hogy az áldozatkész tanárnő számíthat rá vagy a támogatására.
Az értekezlet után Zsófika, a magyartanárnő, egy magas, nyúzott, erősen kifestett nő, aki hosszú őszes haját Karádi Katalin stílusában hordta és cigarettáját elegáns szipkából szívta, odalépett hozzá és kezdte sorolni milyen verseket tegyen a műsorba és melyiket melyik tanulóra bízza.
- Zsófikám, te azt mondtad már fáradt vagy. Te csak pihenjél az idén. Bízd rám, ha elvállaltam, majd megcsinálom magam.
Kolléganő és tíz évvel fiatalabb férje, a szokásos dekorációért felelős rajztanár megsértődve távoztak. A többiek is látszólagos együttérzéssel, de kárörvendésre kész gyanakvással figyelték az eseményeket.
Katinka sorra megismerkedett az osztályaival és tíz nappal később kiválasztotta a szereplőket, kiosztotta a felolvasandó verseket, a frissen megjelent visszaemlékezés-részleteket, amiket még Pesten kapott az '56-os események résztvevőitől. Az énektanárnővel megbeszélte milyen dalok szerepeljenek a műsorban. Nagy felháborodást keltett a kollégák között, hogy a gyerekeknek megengedte, hogy a verseiket felolvassák, és megrökönyödéssel figyelték, hogy a negyedik osztályból egy 15 éves cigányfiúra bízta az egyik visszaemlékezést.
Már az is szokatlan volt, hogy a műsorról semmit nem mondott és a tanári karnak fogalma sem volt semmiről. Az is furcsa volt, hogy Katinka a tanítás után eltűnt, nem maradt ott a tanáriban és nem folyt bele semmiféle pletykába, az osztályteremben történtek kitárgyalásába.
Katinka járta a családokat és gyűjtötte a faluban történt '56-os eseményekről a híreket, sorra meglátogatva a még életben lévő szemtanukat. Ezeket csokorba kötötte és a szereplők neve nélkül a polgármester támogatásával egy megemlékező számban megjelentette a helyi újságban, amit minden felnőtt, aki az ünnepségre eljött, megkaphatott ingyen.
Végre elérkezett a várva várt nap. A falu három iskolája szépen felsorakozott a Fő téren, az addigra rendbe hozott Háborús emlékmű körül.
Katinka az odakészített mikrofon elől köszöntötte a falu vezetőit, a megjelenteket, az '56-os forradalom helyi résztvevőit és felkért mindenkit, hogy kezdésként énekeljék el a magyar himnuszt. Az utolsó hangok is elhaltak az estében, amikor Katinka a mikrofonnál érthetően és tisztán egyedül folytatta az éneklést:
Szojuz nye resimüj reszpublik szvabodnüh
Szplatyila naveki velikaja rusz
Da zdrasytvujet szozdannüj volej narodov...
Tovább nem folytatta. Döbbent csend és mindenfelől kérdő tekintetek szegeződtek rá. Katinka kivárt. És amikor az értetlenség már-már elviselhetetlen lett, megszólalt.
Igen, '56-nak és a hősöknek köszönhetjük, hogy a Himnuszunkat szabadon énekelhetjük, akkor is, ha utána nem folytatjuk a szovjet himnusszal. Ekkor szabadultunk igazán fel. Egy nép visszakapta nemzeti imádságát és ha mást nem is köszönhetnénk nekik, akkor is minden alkalommal, amikor a Himnuszt szabadon énekeljük, emlékezzünk a hősökre, akiknek ezt köszönhetjük.
Ugrás a következő alkotásra vagy vissza a tartalomjegyzékhez.