A VILÁGLÁTOTT KISMACKÓ
Évike addig izgett-mozgott, amíg végre édesapja öléből kinézhetett a vonatablakon. Életében először ült vonaton és kivételesen csak ők ketten: a papa meg ő együtt utaztak Miskolcra.
Már az is olyan izgalmas volt: vonatra ülni, és a kupéból figyelni hogyan szaladnak a sürgönypóznák az út mellett. Villanydrótok indultak belőlük, először lejtettek olyan mélyre, mint az ugrókötél, azután elkezdtek megint emelkedni és aztán hopp, megint ott volt az oszlop és az emelkedésnek vége volt. Kezdődött újra a lejtés, majd egyszer csak a drót visszafordult és újra emelkedett.
Mindez egy bizonyos ritmusban történt és nem lehetett megunni. A három év körüli Évike repdeső fürtökkel, nagy szemekkel érdeklődve figyelte a villanydrótok és póznák játékát. Magában skandált egy szöveget és próbálta a drótok játékához illeszteni: “Miskolcra megyünk a nagypapáho-o-oz - fordulat - nagymamához megyünk Miskolcra-a-a-a”. Azt tudta, hogy az édesapja szüleit látogatják meg, de az a fogalom, hogy nagypapa, nagymama még nem hordozott számára semmi jelentést, személyesen még sosem találkozott velük.
A vonat néha megállt, a papa felállt, lenyitotta az ablakot és ilyenkor apja védőn ölelő karjai között az ülésen állva kinézhetett az állomásra. Emberek szálltak le és fel, majd a kalauz becsukta az ajtót, füttyentett és ilyenkor a “palacsintás ember” a vonat elejénél állva, egy kerek tárcsát felemelt, és ettől a mozdony nagyot nyögött, majd fujtatva megint elindult. És akkor újra kezdődött a sürgönypóznák játéka! A kislányt teljesen lekötötte ez a játék, nem nyaggatta az apját kérdésekkel, hagyta, hogy az a gondolataiba merüljön.
Pár óra, és három-négy megálló után apja felállt és figyelmeztette Évikét, hogy mindjárt megérkeznek. Ez izgalommal töltötte el a kislányt. A gyorsvonat egy nagy állomásra futott be. Ügyesen leszálltak és egy tágas, magas, üvegtetejű csarnokon keresztül menve kiléptek az állomás előtti térre.
Apja intett a kezével, és egy fekete lovaskocsi, egy fiáker lépett eléjük. Ez megint nagyon izgalmas volt, mert a kislány még nem látott élő lovat. Csak otthon az erkélyen leguggolva, a kőpadló fölötti tenyérnyi résen tudta a szenes-tüzelőskocsikat húzó lovakat megfigyelni. Azok vastag lábú, nagy sörényű, barna-fehér lovak voltak. Muraköziek - mondta rájuk a mamája, ha rajta kapta, hogy lesi őket a balkonon. De ezek egészen más lovak voltak: feketék, mint a fiáker, kecses lábúak és szép színes szíjakkal voltak felszerszámozva.
Apja föltette az ülésre, majd ő is beszállt, melléje ült a mentiránnyal szemben, és odaszólt a kocsisnak:
- Mindszenti utca!
A lovak pár perc alatt odavitték őket egy egyemeletes kis ház elé. A nagy boltíves kapu a csöngetés után kinyílt, és a kislány látni vélte, hogy a ház szája benyeli őket.
A lakásba lépve Évike megilletődve köszöntötte az idős házaspárt, magában megjegyezve: “Aha, ilyenek a nagyszülők!”
A sötét előszobán keresztül bevezették egy nagy szobába, ahol egy bőrgarnitúra állt. Az ablak előtt egy lila bársonyfotel terpeszkedett, aminek a másik oldalán egy állólámpa adott fényt esténként. A kislánynak nagyon tetszett ez a csodalámpa: a lámpaoszlop egy szerecsen gyerek volt, aki két kezét felemelve egy köralakú tálat tartott a feje fölé. A tálból felfelé a lámpaoszlop, mint egy pálmafa törzse folytatódott, és a lámpaernyő akár a pálmafa levele, koronája is lehetett volna. Nagypapa, aki nagy dohányos volt, rendszeresen ide ült olvasni az újságokat, cigarettázni és a szerecsen gyerek tartotta tálon álló hamutartóba gyűjtötte a csikkeket.
A felnőttek hamar komoly beszélgetésbe merültek. A kislány a brummogó mackójával játszott, neki mesélte az utazás részleteit. Játék közben egy-egy szót meghallott: “Hortobágy... kitelepítés... hozzátok költözni... nincs nyugdíjam... gyerekszoba...”, de mivel nem tudta az értelmüket és a kapcsolatot közöttük, nem sokat törődött velük.
A felnőttek megbeszélése után megebédeltek és a két férfi, apa és fia még külön vonult, és a szerecsen gyerek tálcájánál cigarettázva tárgyalták a napi politikai eseményeket.
Délután elbúcsúztak a nagyszülőktől, és a már ott várakozó fiákerbe ültek és elkocogtak az állomásra. Még volt egy kis idejük a vonat indulásáig, ezért a nagy csarnokban található restibe ültek be. Az apa egy dupla kávé mellett cigarettázott, Évike pedig kapott egy linzer karikát.
Közben lassan besötétedett. A kislány a sötétből előtűnő vonatban egy sárkányt látott közeledni és ijedtében erősen megszorította az apja kezét, amíg nagy fújtatásokkal a vonat megállt.
Felszállva, az apa az étkező kocsiba vezette a kislányt, aki nem akarta elhinni, hogy ott a vonaton egy vagonban van olyan konyha, ahol mindenfélét lehet sütni-főzni, amit az utasok megrendelnek. Kicsit később az apa felsorolta az étlap fogásait, hogy válasszanak, mit vacsorázzanak? A kislány rántott szeletet javasolt, mert azt tudta, látta, hogyan kell készíteni, amikor néha az édesanyja mellett kuktáskodott a konyhában. Ezért az apa magának a javasolt bécsi szeletet rendelte, a kislány egy rántottát kapott, amit a nyakába kötött asztalkendőben ügyesen fogyasztott el.
A hosszú nap sok élménye és a vonat ringatása azonban hamar álomba repítette. Olyan jó volt odabújni apja karjába, hiszen erre ritkán kerülhetett sor, mert a papa sokszor későn ért haza a munkából, amikor ő már rendszerint aludt. Évike nem is emlékezett arra, hogyan került ágyba, de másnap reggel rémülten vette észre, hogy barátja, Morgó, a brummogó mackó nincs sehol. Úgy emlékezett, hogy a nagypapáéktól elbúcsúzva, még megvolt. Jaj, hol lehet Morgó? Vajon viszontlátja-e még valaha?
A nagy szomorúságot okozó tényt felfedezve másnap az apa rögtön intézkedett és három nap múlva egy csomag érkezett Évike nevére: az elveszett mackó volt benne. Mi történt?
Magyarázatként pár sor írás szolgált a nagypapa gyönyörű kézírásával: András, mert így hívták a fiákerest, másnap becsöngetett a Mindszenti utcai házba, és nagy bocsánatkérések közepette átadta a nagypapának a mackót, amit a kisunoka a fiákerben felejtett, és restelkedett, hogy ő ezt nem vette észre időben. András jól ismerte nagyapát, mert a háborúban az ezredes úr legénye volt, és amikor mindennek vége lett, nagyapa szerezte neki ezt az állást. Így lett fiákeres.
Pár hét múlva egy nagy szállítókocsi állt meg Évikéék háza előtt. Nagypapáék érkeztek meg Miskolcról. A kitelepítés elől a nagyszülők Évikének, a kishugával közös gyerekszobájába költöztek be. Évike sokszor ült a kissámlin a lila fotel mellett, ölében barátjával, a világlátott brummogó mackóval, figyelve, ahogyan nagypapa a szerecsen gyerek tartotta lámpa alatt, cigarettázva az életéről mesélt.
Ugrás a következő alkotásra vagy vissza a tartalomjegyzékhez.