NÉGY NŐ A VONATON
Mire az Orient Express elindult a Berlini Westbahnhofról a kényelmes fülkében négy hölgy kezdte meg a hosszú utazást. Mindegyikük valahonnan messziről érkezett és hazafelé igyekezett, Budapestre.
Az ablaknál - menetiránnyal szemben - egy idős hölgy foglalt helyet. Őszes, természetes hullámos rövid frizurája volt, nagy barna szemét a sokdioptriás szemüveg még jobban megnagyította. Sovány termetét kicsit régimódias szabású kiskosztüm takarta. Elegáns volt mégis, a kiegészítők: nagy fülbevaló, karkötő, táska, cipő, és ráncos nyakát takaró puha sál teljes harmóniában nagyon jól illett a kosztümhöz és az egyéniségéhez. Ő volt Eszter, az egyedülélő hetvennyolc éves, nyelvművelő, megszállott verselő, akit a gyerekei ajándékoztak meg, hogy utoljára még részt vehessen egy anyanyelvi konferencián Helsinkiben, és aki alig várta, hogy az élményeit valakivel, vagy az útitársaival megoszthassa.
Vele szemben, a menetiránynak háttal Flóra ült, ötvenes éveiben járhatott, de ezt nyugodtan letagadhatta. Magas, kisportolt alakján jól állt a sötétkék nadrág, fehér kihajtott gallérú blúz és a piros blézer. Svédországból tartott hazafelé és ha nem az angol könyvét olvasta, akkor keresztrejtvényt fejtett.
Menetiránnyal szemben az ajtónál egy mosolygós hölgy ült vászon útikosztümben. Adrien volt, egy tanárnő, aki évek óta Amszterdamban dolgozott, különböző családoknál mint házvezetőnő, társalkodónő, nanny. Félhosszú, sassonra vágott haját beszéd közben a füle mögé gyűrte, így nem is látszott, hogy nem fiúsra van vágva a frizurája. Kezében könyv, amelyet sokszor ejtett az ölébe, ilyenkor messze, befelé figyelt.
Végül az ajtó mellett - háttal a menetiránynak - ült Gyöngyvér farmerben, trikóban és egy puha ciklámenszínű pulóverben. Vállig érő haját laza kontyba egy csattal görögösen feltűzte. Mellette könyvek, ölében mappa, állandóan írt valamit. Néha megállt, újra olvasta a leírtakat és egy plüss krokodilt formázó tolltartóból kivett színes ceruzával megjegyzéseket tett az írásába. Londonban volt családfa kutatni a British Libraryban, az ottani felfedezéseit próbálta sorbarendezni. Közelebb volt a hatvanhoz, de mentalitásában, gondolkodásában ez nem látszott meg. Vékony, aranykeretes szemüveget viselt, ami tanáros külsőt kölcsönzött neki.
Végre mozgásba lendült a vonat. Ez a hölgyeket szólásra indította. Fölpillantottak olvasni-, írnivalójukból, jól megnézték egymást és a bemutatkozás után kellemes beszélgetésbe merültek. Váratlanul Gyöngyvér azt javasolta, hogy mindenki mondjon egy történetet az életéből, egy emlékezetes eseményt vagy az indító okát, miért éppen oda utaztak, ahová és most hová igyekeznek?
A hirtelen beállt csendet Eszter törte meg:
- De nehéz elindulni...! Jaj, csak felöltözni ne kellene.! Nem tudok felállni! Nem tudok leülni, csak lerogyok... Lyukas a kezem, mindent elejtek! Jaj, de nehéz a cipőmet felhúzni, hát még megkötni! Oh, de messze van a túloldal... De utálom magam ilyen bénán. Rokkantan nem élet az élet... Így nem érdemes élni sem... Hányszor hallottam a Reumatológián ezeket a sóhajokat a soromra várva! Helyettem is mondták...
Amikor az én mozgásom, az én életem is kezdett így korlátok közé szorulni és a lehetőségeim beszűkülni, először megrémültem. Megdöbbentett és kétségbe ejtett, hogy az örökmozgó, fáradhatatlanul aktív lényem fizikai testem miatt egyre többször ütközött korlátok közé. Összességében sokkolt, de visszanézve az életem eseményeire, amikor is az volt a jelszavam: “Ne add fel!”, most sem törődtem bele, hogy reumás lettem, hogy gonococcusos eredetű sokizületi gyulladásom van. Úgy vettem, hogy a “gonosz kokkuszokat” le kell győzni. Hogy ez is egy feladat, amit meg kell oldani.
A fölém tornyosuló nyomasztó fekete fellegek közé hirtelen egy ragyogó fénysugár tört be, és az egész életemet megváltoztatta.
A Biblia sokat hallott szavai új értelmet nyertek: Megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy! A prédikáció üzenete, miszerint Isten úgy szeret engem is, ahogy vagyok - fejbe vert. Eddig én is úgy tekintettem magamra, mint egy egyre értéktelenebb, haszontalan, talán fölösleges lényre. Ha az Isten így is szeret, akkor nekem is szeretnem kell önmagam. Szeresd felebarátodat, mint önmagad! És ettől kezdve új szemmel és lélekkel néztem magamat és mindenki mást. Isten szeretete új utakat nyitott meg előttem: rájöttem, hogy meg kell változtatnom az életem, új életstílust kell kialakítanom. És Isten mindig “súgott”: újabb és újabb dolgokat juttatott az eszembe, hogy mit csináljak.
Elkezdtem minden reggel “tornászni”. Hamar rájöttem, ahhoz, hogy egész nap ne nyögjek, kell az a pár fejkörzés, karlendítés, derékhajlítás, “kaszálás”. Eleinte az egy-két mozdulat is nehezemre esett, de ma már könnyebb. Fájdalmas reggeleken van mivel bíztatni magam... Aztán amikor rájöttem, hogy ez nekem segít, addig törtem a fejem, amíg rendszerbe nem szedtem a gyakorlatokat. Sokat kínlódtam, hogyan tegyem vizuálissá a mozdulatokat, hogy maguk az ábrák mutassák meg a teendőket. Majd versbe, rímbe szedtem a gyakorlatokat, mert ha skandálhatja az ember a tennivalókat, kevésbé felejti el... Végigjártam minden fórumot, de mivel csak egy lelkes öregasszony vagyok, senki nem akart támogatni... Még a Nyugdíjas Klubban sem akarták elfogadni, pedig a rajzokat, a verses verziót a magam költségén fénymásoltam, sokszorosítottam és ingyen osztogattam... De hiába...
Magyarországon mindenütt gyógyvíz tör fel. Így választottam egy uszodát, aminek vize nem túl meleg és nem gyulladnak be tőle az izületeim. Hetente egyszer elmegyek “vizibalettre”, vagyis a fizikoterápián megtanult gyakorlatokat végzem magamtól. Az eredmény: aznap bot nélkül tudok felmenni a lépcsőn! De jó is lenne minden napot ezzel kezdeni...
Az Istennek mindennel célja van: zsibbadt karommal és egyre görbülő, fájós ujjaimmal már nem megy a kézimunkázás, pedig de sokan szerették a bájos bohócaimat, levendulás zacskóimat, szépen díszített, irókázott piros mézeskalács szíveimet, amelyek készítésével nyugdíjba vonulásom után a hirtelen üressé vált óráimat tettem hasznossá. Pedig a kézművesvásárokon is milyen sikerünk volt...
Kiskoromban megtanították, de most át is éltem, hogy akik az Urat szeretik, azoknak minden javukra van. Régen a nagycsaládokban, amikor több generáció élt együtt, a már fizikailag elfáradt nagyszülők feladata volt - az óvoda még ismeretlen volt -, hogy a fiatalabb generációkat a család, a nemzet eredetére, történetére, eseményeire megtanítsák.
Ebben az esetben nekem is több időm maradt a családi történetek felelevenítésére, kutatásra, hiszen a nemzeti tragédiák: Trianon, I. és II. világháború eseményeinek következtében nagyszülők nélkül nőttünk fel. A gyermekeim messze, másutt élnek, de szerencsére az érdeklődés, az igény a múlt eseményeinek megismerésére megvan. Most már van időm írni, a sok gondolatomat papírra vetni.
Igaz, hogy én is egyedül élek, de nem vagyok magányos. Mindig akad, aki elvisz az istentiszteletre, ahol sok mosolygós arc vesz körül, ahol jókat tudunk beszélgetni. A fiatalabbak pedig szívesen hallgatják, olvassák történeteimet. Néha egy-egy “kirándulást” szerveznek, amelyre mindig akad valaki, aki segít eljutni. A közösség szeretete nagyon fontos.
De a személyes kötődés is segíti, hogy teljes életet éljek. A gyermekek távollétében arra gondoltam, hogy egy kedves társ is kell a közelemben. Decemberben “örökbe fogadtam” egy menhelyi cicát. Most egymást szelidítjük: ismerkedünk egymás szokásaival. Próbálom ”kimosni” az emlékeiből a bántást, a riogatást. Türelmes szeretettel gondoskodni egy másik lényről, aki rád szorul - megint egy másfajta célt ad az embernek.
És milyen hasznos! Ez egy speciális gyógymód: Az írásnál észrevétlenül órákig ülök, de rendszeresen fel kell állni a cicával játszani, lehajolni hozzá, tisztán tartani a helyét, összeszedni a szétszórt játékait. A mókás mozdulatain való nevetés igazolja a bibliai mondást: “a vidám szív a legjobb orvosság”.
Az írás is egyre nehezebb, a híresen szép kézírásom már a múlté, de a számítógép segítségével könnyebb a kapcsolatot tartani írásban és szóban a szeretteinkkel, barátainkkal. Szórakozásra is jó: a régi filmeket, színházi előadásokat nézve megintcsak felderül az emlékező ember szíve.
A fájdalmas járás, mozgás miatti személyes jelenlét hiányában így is lehet segíteni másokon: tanácsadással, a másik meghallgatásával, a jó technikák továbbadásával. Megváltozott fizikai állapotban is lehet hasznos és értékes valaki. Amióta számítógépem, azaz szógépem van, sokkal könnyebb a verseimet, kis szösszeneteimet az érdeklődő ismerősöknek szétküldeni. Így találtam hasonló érdeklődésű nyelvművelő társakra. Egymásnak adjuk a meghívókat és micsoda öröm egy-egy hasonló gondolkodású rokonlélekkel találkozni. Erre a konferenciára is egy kedves nyelvművelő barátom hívta fel a figyelmemet. Kilencvennégy éves, ma már nem jár ilyen helyekre, de friss szelleme fellelkesített. Helyette is résztvettem az előadásokon. Alig várom, hogy beszámolhassak neki az ott hallottakról. Csak soha nem feladni!
A fiatalabb útitársak egészen felvillanyozódva köszönték meg Eszter életfilozófiának is felfogható vallomását.
- Ugye drukkolhatunk az egyéni tornád sikeréért? - kérdezte a sportos Gyöngyvér.
- Eszter, csodálatos vagy! - lelkendezett Flóra. - Ebben a korban e-mail-ezni! Megadhatjuk az elérhetőségeinket és kérlek - gondolom a többiek nevében is -, kérhetem a megkapott email címeinkre elküldöd a tornádat? Majd mi elterjesztjük a barátaink között. Ugye ti is egyetértetek és megígéritek?
Sorban kicserélték az e-mail-címeiket, vagy ahogy Eszter újította: vivél címeiket. Amikor ezzel készen voltak, a beállott pillanatnyi csendben kérdően néztek egymásra: ki folytassa?
Ekkor halk hangon Adrien szólalt meg:
- Az én történetem 12 évvel ezelőtt kezdődött, amikor hivatalosan is ki lett hirdetve, hogy nincs szükség ennyi pedagógusra és aki munka nélkül marad, az menjen külföldre dolgozni. Kényszerűségből én is “engedelmeskedtem”: két diplomával, 15 éves gyakorlattal és angol nyelvvizsgával “carer”, azaz gondozó lettem Hollandiában. Az első pár hétben a szabadságra hazautazott lengyel nőt kellett helyettesítenem egy kedves idős, szellemileg friss értelmiségi házaspárnál. Így sikerült az angol beszélt nyelvbe hamar belejönnöm. Ők ajánlottak tovább egy barátjukhoz, egy friss nyugdíjas professzorhoz társalkodónőnek, asszisztensnek. Csak amikor már odaköltöztem a vendégszobába, és megállapodtunk, derült ki, hogy a professzor egy speciális betegségben szenved: az agy beszédközpontját támadta meg a kór, így a beszéde érthetetlen angol dadogás volt és a kisizületeket sem tudta irányítani, így az írása is mint kis hangyák vonulása volt a papíron, a csőlátása és a labilis egyensúlya miatt sokat esett el. A professzor, aki az egyetemen tanított, könyvet írt, rengeteget publikált, PhD-s tanítványai voltak, akiknek a szakdolgozatát javítani kellett és a problémáikat megbeszélni – egyszóval tragikus helyzetben volt, mert nem tudott sem beszélni, sem írni. Ettől függetlenül szellemileg friss volt, kulturális igényeit nem adta fel, érdeklődése a világ eseményei iránt nem csökkent. A teljes héten át tartó huszonnégy órás szolgálatom elején kikötöttem, hogy a vasárnap délelőttöt szabadként hadd kapjam meg, mert istentiszteletre szeretnék járni. A prof beleegyezett, sőt az interneten talált nekem angolnyelvű gyülekezetet Amsterdam központjában, nem túl messze attól a szupermodern, elegáns apartman háztól, ahol ő is lakott.
Így is lett, én pedig mindenhová elkísértem orvosi felülvizsgálattól kezdve múzeumokba, koncertekre, operaelőadásra, sétálni a közeli parkba, éttermekbe, találkozókra a barátaival, a PhD-s tanítványaival, sőt egy szakmai konferenciára is, ahol az előadását az egyik tanítványa olvasta fel.
Az angol gyülekezet befogadott és imádkoztak értem, hogy a rendkívül megterhelő, felelősségteljes munkámhoz adjon az Úr kellő erőt, kitartást és hogy megértsem a professzor furcsa angol dadogását.
A második vagy harmadik alkalomtól kezdve rendszeresen egy gyönyörű, nagyon csinos, magas széparcú fiatal nő ült mellém. Nem győztem csodálni fahéjszínű tökéletes bőrét, ragyogó, világító fogsorát, hosszú szempilláit, kecses járását. Teljesen elbűvölt a szépsége. Egyedüllétemben nagyon jól esett közvetlensége, kedvessége, felém irányuló érdeklődése, amellyel körülményeim, személyem, gondolataim, véleményem felé fordult. Magamban csak Gazellának hívtam. Így a lelkész mellett ő volt az, aki leginkább tanúja lett teljes leépülésemnek. A hét napból hét napon tartó éjjel-nappali feszült figyelem, az állandó készültségben levéstől hogyan készültem ki teljesen. Nemcsak fizikailag, de lelkileg és idegileg is minden erőmet kiszívta ez a százszázalékos megfeszített szolgálat. Félév után már a kívülállók számára is nyilvánvalóvá vált kizsigerelt állapotom. Friss levegőre, szabadságra vágytam, végül már meg tudtam fogalmazni és ki tudtam mondani: környezetváltozásra, pár napos pihenésre van szükségem, regenerálódnom kell. Többen a gyülekezetből és az én csodaszép padszomszédom is ajánlották, menjek el és fizessek be egy pár napos külföldi útra - és több utazási iroda címét is megkaptam tőlük. A következő vasárnap a templomban feldobva köszöntem meg az ötletet és újságoltam el, hogy találtam egy last minute utat Ciprusra és pénteken utazom.
A professzor megértette teljes fizikai, lelki és idegi kimerültségem okát és beleegyezett, hogy február végén elmenjek “nyaralni”. Utolsó erőimmel összepakoltam és teljesen magamba roskadva, semmit nem érzékelve a körülöttem lévő világból szálltam fel a késő este induló ciprusi chartergépre, majd éjszaka Larnacában a szállodába szállító buszra. A recepciónál egy kedves ismerős hang szólított a nevemen, felnézve Gazellát pillantottam meg. Nagyon megörültem neki, aki szabadkozott, hogy nem szólt nekem, de olyan gyorsan jött az ötlet, hogy ő is eljön pár napra szabadságra, hogy már nem tudott szólni nekem. Ugye, nem haragszom? És ha megengedem, akkor csatlakozna hozzám. Mehetünk egy szobába? Milyen jó, akkor csinálhatunk közös programokat!
Csodálkozva és megilletődve néztem rá - mindig lenyűgözött a szépsége, és bár ő volt a fiatalabb, én mindig megtiszteltetésnek éreztem, ha mellém ült a templomban, vagy mint most is együtt akart lenni velem. Mintha egy világhírű filmsztár észrevenné és megszólítaná az átlagos, ismeretlen rajongóját.
A szobában hamar elhelyezkedtünk, az ikerágyakat elosztottuk, még gyorsan kimentem az erkélyre szippantani egyet a február végén nekem szokatlan meleg éjszakai illatos levegőből, majd a fürdőszoba felé vettem az irányt, mert nagyon fáradt voltam, gyorsan le akartam zuhanyozni és minél előbb bezuhanni az ágyba és aludni, aludni, aludni. Karomon a friss hálóingemmel épp készültem belépni a fürdőszobába, amikor Gazella megsimogatta a karom, rám mosolygott és be akart jönni velem, hogy “segítsen lemosni a hátam”. Összerezzentem és valahogy kitértem segítőkész ajánlkozása elől. Nem is érzékeltem, hogy megbántottam volna, csak a mielőbbi felfrissülésre gondoltam és hogy már a frissen húzott ágyneműben végre álomra hajthassam a fejem. Még láttam, hogy izmos, tökéletes testén egyszál pici tangában megy a fürdőbe, de mire kijött én már mélyen aludtam.
Félálomban arra ébredtem, hogy valaki simogatja a mellem, hasam, másik kezével a combjaim között jár felfedező úton. Hirtelen magamhoz térve egy sötét arcot láttam magam fölött, amint próbál megcsókolni. Én nagyon megijedtem. Nem is érzékeltem, hogy ez Gazella ismerős, szabályos arca, csak a sötét arcbőrt láttam, ettől teljesen felébredtem és felsikítottam. Majd sírva fakadtam. Ekkor tudatosult bennem, hogy ki simogat és gyöngéden érinti testem intim részeit. Rázott a zokogás, megszégyenítettnek éreztem magam. És közben lázasan kutattam magamban: mivel, milyen viselkedésemmel, melyik gesztusommal szolgáltattam neki felhatalmazást, hogy így közeledjen hozzám?
Csak lassan nyugodtam meg annyira, hogy a figyelmem elforduljon saját magamról és a másikra tudjak figyelni. Gazella is sírt, de ezek a megalázottság, a visszautasítás könnyei voltak. Egyikünk sem tudott megszólalni. Szó nélkül öltöztünk föl és külön mentünk le reggelizni az étterembe.
Nem beszéltünk egymással, így külön-külön utakon jártunk két-három napig. Néha láttam Gazellát egy elegáns hölgy társaságában sétálni és betérni egy szállóba. Máskor éppen egy tortillát eszegettem egy padon ülve, élvezve a februári napsütést, amikor a pálmafák alatt egy trattoriában Gazellát fedeztem fel egy idősebb jól öltözött úrral ebédelni.
A régi, ókori város faragott kövei, romjai között elgondolkodva bandukoltam. Ugyan ki ez a lány? Melyik arca az igazi? Akit a templomból ismerek, vagy aki a testemet akarta, aki idős urakkal ebédel vagy elegáns hölgyekkel szórakozik? Ki van a tökéletes test mögött?
Valami teljesen felkavarodott bennem, úgy éreztem, ezt egy konyakkal kell leöblítenem. A tengerpartról, a vakító napfényről belépve egy pubnak vagy talán bárnak látszó helyiség sötétjébe a pultnál álló egyik magasszékre telepedtem, és amikor a szemem hozzászokott a félhomályhoz, kit láttam meg? Két székkel odébb Gazella ült szép kezében egy konyakos pohárral. Egyszerre vettük észre egymást és egyszerre indultunk egymás felé kezünkben szorongatva az illatos Curvoisie-t. Összetalálkozva döbbenten néztünk egymásra. Az arca nyúzott volt és látszott a szemén, hogy ez a pohár nem az első aznap. Bólintottam és fejemmel intettem a bár túloldalán a nyitott ajtó felé, ami egy rejtett belső kertbe vezetett. Talán két vagy három asztalka volt a bugenvillákkal teli pici helyiségben. A késő délutáni órában rajtunk kívül senki nem volt még ott. Először csak ültünk a rejtekhelyünkön a kellemes időben, a tenger felől jövő szél néha elárasztott minket a környék kertjeinek illatával. További két-három konyak után zsibbadtan ültünk a fülledt csendben, amikor Gazella halkan el kezdett beszélni.
– Afrikában, a mi törzsünkben a férfiak az asszonyokat elzárva tartják és kötelezik arra őket, hogy minél gyakrabban szüljenek. Aztán ha a kisfiú vagy a kislány hét-nyolc éves lesz, akkor eladják őket gazdag pedofiloknak Európába. Anyámnak is volt már öt gyereke, akit elvettek tőle és elvittek jó pénzért. Amikor én lettem nyolc éves, apám és a bátyja összeszedett a családjaikból még másik kilenc gyereket és elutaztak velünk valahová egy városba és átadtak egy házaspárnak, akik Európába hoztak minket. Egy nagy házban laktunk Angliában, ahová sok férfi és nő jött, mindegyik kiválasztott közülünk egy vagy két gyereket. Én egy idősebb férfihez kerültem először és őt kellett szórakoztatnom. Néha összejövetelt tartott és ilyenkor egy-egy barátját kellett elbűvölnöm. Volt hogy egy este akár többet is. Vagy kölcsön adott pár napra. Így kerültem kézről kézre férfiakhoz vagy hölgyekhez. Amikor a testem nőies lett egyszer egy hölgy licitált rám. Én azt hittem, megszabadultam és végre rendes életem lesz, mert sok férfi nagyon durva vagy goromba volt, mások meg abban lelték örömüket, hogy megkínoztak. Ez a hölgy nagyon kedves volt hozzám, tanított, kényeztetett és olyan gyöngéden szeretett, mint egyetlen férfi sem, de még más nők sem. De hamarosan balesetet szenvedett és meghalt. Ezután egy házaspárhoz kerültem vagy ők vettek meg? - nem tudom, de állandóan bulikat rendeztek és nekem rendelkezésre kellett állnom mindkettőjüknek, sokszor egyszerre. Volt egy gyönyörű jachtjuk, sokszor mentünk rajta nagyobb társasággal mulatni.
Egyszer Koppenhágában kötöttünk ki, de akkor már nagyon utáltam ezt az életet és titokban kezdtem olvasni és készülni, hogy hogyan tudnék másként élni vagy meghalni. Amikor Koppenhágába értünk, akkor egy átmulatott éjszaka megszöktem és átjöttem Amsterdamba. Fiatal egyetemistákkal ismerkedtem meg, náluk húzódtam meg a kollégiumban. Már nagyon elegem volt mindenből és bár körülöttem sokan voltak, kívántam, hogy valakivel beszélhessek az életemről, meg más kérdéseimre is választ kapjak. – Az egyik kollégiumban láttam egy plakátot, amin egy fiatal lelkész pont ezt ajánlotta és hívogatta a fiatalokat az angolnyelvű gyülekezetbe. Akkor már nagyon akartam egy más életet és ő adott egy időpontot. Sokáig beszéltünk és ő segített lakást és munkát találni, hivatalos papírokat szerezni, tanulni. A többit már tudod.
Az elbeszélését sokszor megszakította. Volt, hogy az emlékezéstől sírva fakadt vagy az élményei felidézése közben elhallgatott és én éreztem, hogy elmondhatatlan fájdalomtól szenved. Láttam rajta, hogy szégyelli, amit átélt és szégyelli magát, hogy velem is ezt akarta folytatni. Én is szégyelltem magam, hogy ilyen gorombán elfordultam tőle és éreztettem, hogy számomra mennyire abnormális a viselkedése.
Mindketten sírtunk és mindketten szégyelltük magunkat és bocsánatot kértünk egymástól. Én nem mentem vissza a professzorhoz dolgozni. Soha nem meséltem az Afrodité szigetén történtekről és Gazella rám bízott megrázó sorsáról sem beszéltem még senkinek.
Történetét döbbent csend követte, melybe élesen hasított bele Eszter felháborodott hangja:
- Hiába no, a világ minden sarkában, országában a nők ki vannak szolgáltatva. Csak másodosztályú állampolgárok lehetnek ebben a férfiközpontú világban. Csak a férfiak tudnak érvényesülni!
És mielőtt a hosszú életéből vett példákat el kezdhette volna sorolni, gyorsan Flóra szólalt meg:
- Döbbenetes és mégis nagyon szép a történeted Adrien. És külön megtiszteltetés, hogy nekünk mondtad el! - Majd így folytatta Eszternek válaszolva:
Hát vannak helyek a világban, ahol egy nő is lehet sikeres, befutott, elismert szaktekintély.
Minden szem kíváncsian fordult feléje.
- Én most jövök Svédországból, ahol a húgom svéd állampolgárságú, de magyar származású nő létére egy olyan magasrangú kulturális díjban részesült, ami pénzjutalommal is járt és nem minden évben osztják ki. Hogy hogyan kerültem bele? Ez egy hosszú történet.
Hogy az elején kezdjem: 17 éves korában a húgom, aki nemcsak szép és okos volt, de tehetséges, elsőosztályú sportoló, nagyon komolyan fellázadt anyánk ellen, aki a válása után három általános iskolás gyerekkel maradt egyedül és próbált a hatvanas évek végén felnevelni és taníttatni minket egy asszisztensi fizetésből. A húgom nem volt hajlandó a családi munkamegosztásban részt venni és olyan igényekkel lépett fel, mint az osztálytársai, akiknek jólkereső szüleik voltak. Nem tűrte a kritizálást, korlátozást, aminek az lett a vége, hogy feleselését, tiszteletlenségét anyánk nem tűrte és egy ilyen tettlegességig fokozódó lázadás után anyánk kijelentette: “Rendben van, ha te itt nem vagy hajlandó résztvenni a család életében, és külön utakon akarsz járni, akkor menj az apádhoz, majd meglátjuk, mire mentek egymással!”
- Ennek az lett az eredménye, hogy 17 éves kora óta nem találkoztam a húgommal. Áttételesen, ismerősök révén tudtuk, hogy a Testnevelési Főiskolán végzett, később férjhez ment, jó állása volt, két gyermeke született - amikről anyánk is csak utólag, barátoktól szerzett tudomást! Aztán egyszer a buszon utazva egy ismerős felfedezve anyánkat, és azzal a hírrel lepte meg, hogy a húgom férjestől, két gyerekkel disszidált és Svédországban kaptak menedékjogot. Mindenüket pénzzé tették: a háromszobás budai lakást, a bútorokat, a kocsit, mindent, mindent - és erről egy szót sem szóltak a család egyetlen tagjának sem!
- A svéd állam rögtön lakást adott nekik, fizették a nyelvtanulását, majd az újabb egyetemi tanulmányait, aminek eredményeként diplomás pszichológus lett. Bő tízévi egyedülálló kutatásai alapján kapta ezt a pénzdíjas kitüntetést.
- Hogy honnan tudom ezeket? Egyszer váratlanul, a hallgatásában töltött évek után egy e-mail jött tőle, amelyben panaszkodott a svédek műveletlenségére és eldicsekedett a díjával és hogy az mivel jár. Ilyen alkalommal a díjazott szokás szerint egy állófogadást ad a kulturális élet meghatározó szereplőinek: minisztereknek, neves művészeknek, újságíróknak és a barátaiknak. Ő nem ért az állófogadás szervezéséhez, a háztartásvezetéshez - erre kért fel: menjek ki hozzá - küldi a repülőjegyet - és csináljam meg nála az állófogadást, vendégséget, mert tudja, hogy ez a szakmám és ebben már nagy tapasztalatom van. (Honnan tudta? - fogalmam sincs.) És utána maradjak ott nála, legyek a házvezetőnője, társalkodónője, legyek neki a biztos háttér, mert neki meg kell írnia a könyvét, amit a szakma már régóta vár tőle. Mivel ez kb. akkor történt, amikor kormányfői javaslatra sok diplomás útra kelt - mint te is Adrien -, én is ugyanilyen helyzetben találtam magam: túlkvalifikált negyvenfölöttiként szerződésből szerződésbe kerülve éltünk a lányommal. Így elfogadtam a húgom felkérését - miért ne segítsek neki? - és kimentem hozzá.
Az állófogadást annak rendje és módja szerint sikeresen lebonyolítottam, a hetven vendég és a húgom legnagyobb megelégedettségére. Az ünnepségek befejeztével az élet visszatért a rendes kerékvágásba. Elkezdtem a házat rendbeszedni, mostam, vasaltam, takarítottam és kezdtem kialakítani a nyugodt hátteret a sikeres húgomnak, hogy minél előbb elkezdhesse írni a könyvét. Közben elvitt Svédország déli partjaihoz egy kirándulásra: megnézni a svéd Stonehenge-t, majd felvitt északra: gyönyörű, izgalmas sűrű fenyőerdők között a férjéhez, aki az anyjával egy tündéri svéd kisvárosban, egy tizenhatodik századi hagyományos kereskedőházban lakott, amely generációk óta a családjuké volt. Így tudtam meg, hogy elvált és van egy svéd férje, hogy utálja az anyósát és a kisvárosi életet, ezért ő nem lakik a férjével. A második héten, amikor a nagymosás után teregettem, (óvatlanul és a várható választól felháborodásra készen), megkérdeztem az egykor világszép, csinos húgomat, hogy mi történt vele, hogy ilyen “nagy” lett? Mert közben egy Brünhilda lett belőle...
Arra gondoltam és vártam a megerősítést, hogy a sportteljesítménye növelése érdekében F. professzor, a fő doppingellenes professzor, akiről egyházi körökben tudni lehetett, hogy ő osztogatja azokat és a szteroidokat a sportolóknak, hogy esetleg ő is ennek lett az áldozata?
A legnagyobb megdöbbenésemre lecsapta a kezében lévő vizes ruhadarabot és minősíthetetlen hangon megfenyegetett és minden magyarázat nélkül felszólított, hogy azonnal tűnjek el és a következő géppel utazzak haza. Ő nem tud egy ilyen emberrel egy fedél alatt élni?! Így másnap hajnalban kivitt a reptérre és az első géppel hazaküldött.
- Most itt vagyok és bár azóta nem tartjuk a kapcsolatot, de két hete zokogva hívott fel, hogy a svéd férje a váláskor teljesen kisemmizte - értsd, nem ő kopasztotta meg a volt férjet, hanem az ügyvéd elérte, hogy a húgom kell még valamennyit fizessen a perköltségen felül. Emiatt nem bír semmit sem csinálni, napok óta hálóingben ül a TV előtt, csak filmeket néz és eszik. Menjek segíteni, mert nincs semmihez sem ereje. Kimentem hozzá és rendbe szedtem, életet leheltem belé, szereztem neki egy cicát, amilyen gyerekkorunkban volt. Amint nagyjából magához tért a mély depresszióból, megint a régi lett és sértegetni kezdett, rágalmakat szórt rám és az anyánkról megint tiszteletlenül és a valóságnak távolról sem megfelelően beszélt. Összecsomagoltam és otthagytam. Az, hogy erkölcsileg és emberileg milyenné változott, sajnálatos. De azon nem változtat, hogy lehet egy nő is sikeres a férfi soviniszta világban is.
- Hát ez megint egy felemelő és egyben elszomorító történet - foglalta össze Eszter. - Részvétem. De a húgod esete is azt igazolja, hogy a sikeres nő is tapos lefelé, és akiről úgy gondolja, kevésbé sikeres, mint ő, az számára alábbvaló, akkor azt kegyetlenül kihasználja, lekezeli, épp úgy, mint egy férfi. Nem? Ajjaj, az ember a családját nem tudja megválogatni.
- Én is mostanában fedeztem fel a családomat, a gyökereimet - kapcsolódott hozzájuk Gyöngyvér. Sajnos már nincs kit megkérdeznem, ezért családfakutatókkal tartom a kapcsolatot, könyvtárakban és összegyűjtött adatbázisokban kutatok. A British Library egy kincses bánya! Érdekes megfigyelni, a megtalált adatok alapján hogyan bukkan felszínre a sok gyerekkori élmény. Most ezzel foglalkozom, mert nagyszülők hiányában csak így tudom helyettük a gyerekeimnek a családi anekdotákat, történeteket továbbadni. Az egyik legfrissebb kutatási eredményemet és az ihletésére született kis történetemet mondanám el. Akár fel is olvashatom nektek, ha már ilyen jól összehozott minket a sors. Legyetek ti az első hallgatóim!
A VARRÓDOBOZ TITKA
Bizonyára egyetértetek, hogy nemcsak a könyveknek, de a tárgyaknak is van története.
Vasárnap délután váratlanul felugrott a fiam egy kis beszélgetésre. A kellemes napsütésben a kávénkat és az elmaradhatatlan családi recept szerint készült vasárnapi sütit elfogyasztani kiültünk az erkélyre. Én már kint varrogattam, amikor megérkezett. Helyet csinálva a kávéstálcának, véletlenül felborítottam a varródobozomat. Ahogyan szedegettem össze a szétesett tartalmát, hirtelen egy kis narancssárga plasztik henger gurult a lábaimhoz. Bár törött volt, nem dobtam ki, mert bizonyos helyzetekben még jól szolgált. Egy hímzéshez és varráshoz használható ujjvédő volt a századforduló idejéből. (1900-as évek elejéről.) Ez a kis praktikus darab rögtön Kuci nénit, Anyám egyik idős nagynénjét jelenítette meg a szemeim előtt. A fiam kézbevette a szokatlan szerszámot és kíváncsi kérdésére el kellett mondanom a történetét.
- Ez az ujjvédő Kuci nénié volt valamikor, tőle örököltem még kislány koromban. Ő eredetileg Katinka néni volt, anyai nagyapám idősebb nővére, de már a testvérei is Kuci-nak nevezték.
Még Budán laktunk, amikor megismertük. Hófehér vékonyszálú haja repkedett a feje körül és nefelejcskék szeme kisgyerek koromban nagyon megfogott. Ha ő jött hozzánk, akkor tudtam, hogy most, MOST megvalósul az álmom, a pörögős szoknya, mert Kuci néni mindent meg tudott varrni. Mindig csodáltam, ahogy egy darab anyagból szebbnél szebb egyedi ruhadarabok kerültek ki a keze alól. Az ötvenes évek elején a legkisebb húgomnak a lakásban titokban tartott keresztelőjére anyám lánykori világoskék zsorzsett ruhájából varázsolt nekünk egyedi ruhát fehér csipke gallérral, ahogy a családi fényképalbumban található kép is megörökítette.
Sosem féltem a viharban, így a hátsó kertbe vezető teraszon rendszeresen ugráltam a zuhogó esőben és lestem a villámokat és számoltam, mikor következik, amikor az angyalok a nagyhordókat gurigatják ide-oda a mennyben és az összeütközésük okozza a nagy csattanást. Ezt a szokásomat csak akkor hagytam abba, amikor egyszer vihar után anyám maga mellé leültetett a kissámlira és mesélni kezdett.
Ugye emlékszel, Kuci néni lakásában az ágya fölött van egy nagy, régi-régi megsötétedett fénykép, amit annyira szeretsz: egy angyalt ábrázol. Hát Kuci néni az az angyal. Tizenhat éves korában készítette az uradalmi fényképész, akit annyira elbűvölt a kékszemű, fehér hajú fiatal lány, hogy emlékül egy egész sorozatot készített róla. Az történt, hogy Kuci néni egy vihar alkalmával a nyitott ablakban könyökölt, nem vette komolyan az apai figyelmeztetést, hogy jöjjön onnan el, mert a viharban a villámok veszélyesek lehetnek. És bizony egy gömbvillámnak úgy tetszett, hogy a nyitott ablakon bemenjen és mire kifordult a szobából, az ablakban bámészkodó Kuci néni hosszú fekete haja hófehérré változott. Az a kép ott a hálószobában a sorozatból az egyik. Attól kezdve mindig csodálva néztem Kuci nénire, ha beállított hozzánk.
Aki, ha jött, mindig szabott és varrt a nagy szétnyitható családi ebédlőasztalon. Pár évvel a húgom keresztelője után már ez a húgom is bekapcsolódott a “Mensch arger dich nicht” társasjátékba. Ezt “Ki nevet a végén” címen később az Úttörő Áruházban is árulták. Kishúgom, a keresztanyja, Kuci néni ölében ülve játszott. Akárhányszor került sorra, mindig hatost vagy pont annyit dobott, amivel, ha előre ment a bábújával, akkor valakit ki kellett üssön. És a kiütött bábú kiesett a körből, ”haza” kellett menjen a “házába” - vagyis elölről kellett kezdje a játékot. Szabály szerint csak hatos dobásával lehetett kijönni a “házból”, vagy ha játékban volt még másik bábúja, akkor azzal lehetett még lépni, haladni. Ezekről a játszós délutánokról az maradt meg bennem, hogy a kishúgom rendszeresen, gyöngyöző kacagással ütötte le a másik játékosnak az ő helyén, az útjában álló bábúját. És mindig elsőnek jött ki a “házból”, mert olyan ügyesen pörgette a dobókockát, hogy azon hatos volt. Ezen is vígan kacagott. Mi meg mérgelődhettünk, hogy kijőve a “házból” végre elkezdhessünk játszani. Persze nem haragudtunk a kicsire, csak irigykedtünk rá. Kuci néni pedig a kacagóról megjósolta, hogy sok szerencséje lesz az életében.
Minden gyerek álmodozik arról, mi lett volna belőle, ha ekkor vagy akkor, ebben vagy abban a korban él. Mi lett volna akkor, például ha a középkorban éltünk volna?
Természetesen mi is királykisasszonyok akartunk lenni. A meséskönyveink illusztrációi szerint a vártoronyban laktunk volna, hosszú uszályos ruhában sétáltunk volna a lovagunkkal a várkertben, mielőtt ő a keresztesháborúba indult volna. A távollétében erényövet hordtunk volna és így vártuk volna vissza epekedve a szívünk lovagját.
Évekkel később, már a történelmet szeretve és ismerve, egyszer anyám, látva, hogy a kereszteshadjáratokról olvasok, azzal a hírrel lepett meg, hogy Kuci néninek is kellett erényövet viselnie, amikor orvos férje az I. világháborúban jelentkezett a hadseregbe. Mielőtt elment volna a frontra, Kuci nénire felszerelt egy erényövet. Kuci néni sebes lett és szenvedett a szörnyű vasszerkezettől és orvoshoz ment. A jótét lélek orvos teljesen kitért a hitéből, pláne amikor megtudta, hogy egy orvos kollégája tette ezt a feleségével! Javaslatára Kuci néni azonnal beadta a válókeresetet és az orvosok tanúskodása következtében azonnal kimondták a válást, ami abban a korban nagy ritkaságnak számított és szégyen volt. Akkor a nők helyzete egy válás után teljesen kiszolgáltatottá vált, a “társaságban” ellehetetlenült, kiközösítették, még akkor is ha nem is ő volt a hibás. Természetesen ez a tény nemcsak testileg, de lelkileg is annyira megviselte Kuci nénit, hogy soha többé nem ment férjhez és nem lett gyereke. Ezért szeretett minket, mert rögtön három lánykája lett, akikre lehetett varrni.
Kuci néni, és abban a korban és társadalmi körben a hölgyek szalonban csináltatott ruhákat viseltek. Kuci néni a fehér hajával, kék szemével és finom vonásaival nagyon dekoratív hölgy volt. Talpra esett erdélyi nő létére nem esett kétségbe, hanem elment abba a szalonba, ahol a ruháit csináltatta és a szalon vezetőjével megegyezett, hogy beiratkozik hozzá tanulónak és valóban megtanult szabni-varrni. Miközben kitanulta a szakma csínját–bínját, kiderült, hogy nemcsak jó érzéke van a varráshoz, hanem nagyon jó az ízlése és a fantáziája is a szabáshoz. A társaságbeli hölgyek nem is sejtették, hogy az elegáns ruhájukat Kuci néni varrta.
Később, a második világháború után, amikor a szalonok megszűntek, - kivéve a speciális helyzetű Rotschild Szalont - akkor abból élt, hogy ismerősöknél alakította, varrta a hölgyek, családok ruháit.
Emlékszem a ballagásomra a sötétítő függönyünk maradék anyagából teljesen egyedi charlston stílusú ruhát készített nekem. Amikor a híres gimnáziumba jártunk, ahol a téli egyenruha a sötétkék köpeny volt, akkor olyan nagyzsebes hátulgombolós köpenyt csinált nekem, amelyet mindenki irigyelt. No és a nyári egyenruhánk, amelyet ő csinált nekünk! Sötétkék fehérpöttyös anyagból nem ruhát, hanem szoknya-blúzt varrt puffos ujjal, és tizenkét részből szabott pörgős bő szoknyával, amin titkos zseb is volt! Nem is volt az egész iskolában nálam büszkébb lány, aki szívesebben hordta volna a másutt utált egyenruhát.
Kuci néni akkoriban az Attila úton lakott Magyarország első óvodája melletti házban, amit Brunszvik Teréz alapított és Angyalkertnek neveztek. A második emeleti két szoba nagy hallos lakásba az ötvenes évek elején társbérlőket telepítettek be, de az '56-os forradalom után Kuci néni visszakapta a lakását. A szép bútorait, képeit, varrógépét a jóslat szerint a kacagó húgom örökölte meg a 84 éves korában eltávozott fehérhajú tű- és gyűszűtündértől.
A fiam megilletődve és megdöbbenve a hallottakon, tette vissza az elgurult himzősegédeszközt a többi kincsem közé a régi bonbonos dobozból kialakított varródobozomba...
- Az anyuskámnak is volt ilyen ujjvédője. De hol is van? Nemrég volt a kezemben... - emlékezett vissza Eszter.
- Köszönjük a visszaemlékezésedet! Ki hitte volna, hogy az erényöv egy létező valami volt? Szegény asszonyok!
- Azt hiszem nagyon érdekes és kellemes utazásunk volt. Sosem fogom elfelejteni és köszönöm mindegyiketeknek a szép és tanulságos történeteket. Ugye nem felejted el Eszter elküldeni a tornádat?
A négy hölgy cseppet sem elfáradva, szinte felvillanyozódva lépett ki Budapesten az Orient Express berlini kocsijából. Még sokáig emlékeztek az együtt töltött hosszú útra és a hallott történetekre, amelyeket az ekkor született barátságuk emlékére többször is felidéztek.
Ugrás a következő alkotásra vagy vissza a tartalomjegyzékhez.