A BARÁTSÁG EREJE
Zoli még teli volt a délelőtti városnézés élményeivel és a bágyadt őszi napsütésben figyelte az angol kisváros forgalmát. Így nem izgult, hogy a National Express busz már hetvenöt percet késik, hiszen az eredeti menetrend szerint még így is lesz másfél órája a repülő indulásáig. Örült ennek a születésnapi ajándék török útnak. Menetközben a dimbes-dombos angol tájat nézte, de gondolatban már Cappadociában járt és kis dallamok születtek benne, amikkel majd a videó filmjét fogja aláfesteni.
Álmodozásából a busz akadozó haladása zökkentette vissza. Araszolva haladtak és mire a reptérre értek már csak 35 perce maradt, hogy becsekkoljon. Az ismeretlen repülőtéren pár percbe tellett, hogy a megfelelő pultot megtalálja. Hiába rohant, a pultnál az alkalmazott szigorúan rázta a fejét: Éppen most zárták be a kaput! Hát nem tudja, hogy az indulás előtt 30 perccel kell érkeznie? A hangja szinte diadalittas volt. Zoli kétségbeesetten magyarázta, hogy a National Express busz több órát késett; és ő a menetrend szerint már régen, időben itt lenne; és hogy egy utazási irodával, csoporttal megy Cappadóciába; ez az út születésnapi ajándék a családjától. Két egykorú fiatalember nézett szembe egymással... De ez nem egy amerikai film volt, így a pult túloldalán az ANGOL reptéri alkalmazott ragaszkodott a hivatalos előírásokhoz.
A jelenetre felfigyelt a szomszéd pultos fiatal lány. Érdeklődve kérdezte: mi a gond? Zoli reménytelenül ecsetelte a helyzetét. Az Express(!) busz késése miatt nem tud a csoportjával menni Antalyaba, pedig ez egy születésnapi ajándék és a Cappadóciai tájról akar videót készíteni. A lány már nem is a kollégájával beszélt, hanem rámosolygott Zolira, úgy mondta neki kapásból: két és fél óra múlva indul egy repülő Isztambulba és ott egy belföldi járattal el tud jutni Antalyába, így reggel már utolérheti a csoportját. Ez megfelelne? Várjon, megnézi neki a pontos csatlakozásokat is.
Zoli otthagyta a kérlelhetetlen ügyintézőt, átment a másik pulthoz és reménykedve várta: ugyan mikorra érheti utol a csoportját? Pár perc múlva egy kinyomtatott lapon megkapta az útvonal tervet: Isztambulban két óra várakozás után indul Antalyába egy korai belföldi járat! A lány a jegyek árát is feltüntette – dollárban.
Zoli megdöbbenve nézte az összeget. Nem volt ennyi pénz a kártyáján. Csak két nap múlva lesz rajta a fizetése. Addig - gondolta - a szállodai reggelivel és vacsorával ellesz, ha valamit venni akar vagy egy extra programon akar részt venni, arra addig futja. De hogy egy újabb repjegyet vegyen? Most mit csináljon? Ki tud segíteni?
Haza nem tud telefonálni, senkinek sincs a családban e-bank lehetősége. És különben is az otthoni bankok olyan nehézkesek, lassúak. Szinte hangosan zakatoltak a gondolatai, ahogy végig vette a lehetőségeit. És akkor beugrott: SEAN! Sean, az írországi barátja! Még tavasszal egy Aurórás koncertjük után ismerkedtek meg. A fiú az előadás után jött oda hozzá. Nagyon tetszett neki Zoliék zenéje, és elmondta, hogy ő is gitározik. Addig-addig beszélgettek, sörözgettek, hogy végül is Sean, aki az egyetemi évét halasztotta, hogy utazhasson, Zoliék művésztanyáján kötött ki. Zolinál talált szállást hetekig, és a zenekar tagjaival próbált, járta az egyetemi klubokat, kiállításokat, múzeumokat, lement még a Balatonra is. És beleszeretett Magyarországba. Annyira, hogy a nyáron a szülei is ellátogattak Budapestre. Sean barátnője nem jött velük, mert az évfolyamtársát látogatta meg Amerikában és türelmetlenül hívta a barátját, hogy ő is csatlakozzon már hozzájuk. Így Sean a szüleivel hazament, majd követte a barátnőjét Amerikába. Elutazása előtt a család egy magyaros vacsorán búcsúzott Zolitól, megköszönve neki, hogy befogadta a fiúkat. És Sean megígérte, hogyha szüksége lesz a jövőben valami segítségre, reá mindig számíthat.
Most Zoli izgatottan kereste meg a számát a mobiljában. Nem tudta a hívás vajon Írországban találja meg a fiút vagy Amerikában, mert akkor még az időeltolódás is nehezítené a helyzetet. De a szerencse visszapártolt Zolihoz. Sean otthon vette fel és nagyon örült, hogy most tehet valamit Zoliért. Rögtön megvette a jegyet az e-bankon keresztül, ami egy óra múlva Zoli kezében volt. Még bekapott valamit az egyik nyitva tartó büfében, mert a nagy izgalomban még enni is elfelejtett.
Isztanbulban valóban két órát kellett csak várjon, de Antalyaban a reptéren gondja akadt, hogyan jut a szállójába. A leleményes törökök kézzel-lábbal elmutogatták Zolinak, hogy milyen kocsit intsen le: és így egy iránytaxival még elérte a reggeliző csoportját. A nyugdíjas angol csoport megünnepelte a leleményes, bátor, magyar fiatalembert.
Ez a születésnapi út nemcsak az elvarázsolt Cappadociai táj miatt, de az indulás izgalmai miatt is felejthetetlen volt. De talán a legfontosabb élmény az igaz barátság megtapasztalása volt, hiszen a bajban ismerszik meg az igaz barát.
Ugrás a következő alkotásra vagy vissza a tartalomjegyzékhez.