EGY NAPFÉNYES DÉLELŐTT
A Fiú jóleső érzéssel lépett a jól ápolt, napsütötte kertbe. Elégedetten állapította meg, hogy évekkel ezelőtt jól döntött, amikor kolléganője javaslatára a remekül felszerelt, és abban az időben a jól szituált értelmiségiek számára létrehozott idősotthonba hozta az anyját.
Még reggel beszélt telefonon a személyzettel, akik közölték, hogy ma az anyja tiszta, jól kommunikál, ezért úgy intézte, hogy még ebéd előtt érkezzen hozzá.
Kopogott, de mielőtt belépett a szobába, összeszedte a vonásait: barátságos, érdeklődő arcot öltött. Benyitva megdöbbenve látta, hogy az anyja szépen berendezett szobájából megint pár dolog eltűnt. Csak remélte: az anyja ajándékozta oda a személyzetnek...
- Szervusz Anya!
Az anyja kérdően tekintett rá.
- Szervusz fiam! Szép, hogy végre eljöttél! Már vagy egy éve nem láttalak!
Két hónapja voltam itt utoljára, a születésnapom előtti nap, remélve, hogy eszedbe jut és felköszöntesz – gondolja a Fiú, de csak annyit mond:
- Látod itt vagyok! Jöttem, hogy meglátogassalak. Hogy vagy? – választ sem várva folytatja: - Látom, jól vagy! Igazán remekül nézel ki. Akkor most végre beszélhetünk!
Az Anya megélénkül:
- Megint mi jár a fejedben?
- Csak annyi - kap a Fiú a szón -, hogy amikor Apa elhagyott, miért adtál állami gondozásba? Miért éppen engem adtál oda egyedül? A bátyáimat miért nem?
Az Anya megdöbben. Szemmel láthatóan erőlködik, hogy felidézze a több évtizeddel ezelőtti szituációt. Lassan szólal meg:
- Kisfiam, te akkor mentél volna elsőbe. Akkor kezdted volna az iskolát. A Gyámügy mindhármatokat el akart vinni tőlem. Persze nem egy helyre. A bátyáid már ötödikbe, hatodikba mentek, már megértették a helyzetünket. Azt gondoltam, legalább TE egyél mindennap rendes ételt, TE legyél melegben, és legyen rendes ruhád! Nem akartam, hogy te is úgy nyomorogjál, mint mi a bátyáiddal.
- Az meg is volt, Anya. De sosem gondoltál arra, hogy milyen rossz volt nekem hirtelen apa-anya-testvérek nélkül annyi idegen, vad, állami gondozott gyerek között? Olyan egyedül voltam! - szakad ki a Fiúból a régi fájdalom.
- De kéthavonta meglátogattalak! Többre nem futotta az irodai fizetésemből. Így is beléptem a KST-be, hogyha Karácsonykor a szünetre hazajössz, legyen rendes étel, mert te azt szoktad meg! A KST-ből vettem ilyenkor a Nagycsarnokban egy hízott libát, sütöttem a családi recept szerint a bejgliket, hogy érezzed: Itthon vagy! – sóhajtott a felkavaró emlékezéstől fáradtan az Anya.
- Igen, de a bátyáim mindig veled voltak! Én meg mindig egyedül! Minden ügyet, még a családi problémákat is a Zsoltival beszélted meg. Mindent! Még az én dolgaimat is! És nem velem!
- Nem értem, miért van ilyen fékezhetetlen gyűlölet a bátyád iránt még ennyi év után is? Nem emlékszel, hogy nem mehetett a művészeti gimibe, pedig milyen jól rajzolt és már két szűrőfelvételin is túljutott? De szakközépbe kellett mennie, hogy minél előbb szakmája legyen, hogy kereshessen és támogassa a családot?
Itt megállt az Anya. A rég elfeledett emlékek megrohanták. Nem jutott levegőhöz. A Fiú lassan emésztette a hallottakat és szánakozva nézte az anyját, aki elfulladva, akadozva folytatta:
- Zsolti a szakmunkásvizsgája után elfogadta az éjszakai műszakot... Mert pont annyi volt az éjszakai pótlék, amennyit neked kellett havonta küldenem az ellátásodra... Hallottad tőle valaha is, hogy ezt a szemedre hányta volna? ... Mindkét bátyád kitűnően tanult és még sportoltak is mellette... - emlékezett az Anya. Majd lélegzet vesztve folytatta: - Te pedig a nyolcadik után... sehogyan sem akartál tanulni... bukdácsoltál a protekcióval bejuttatott technikumban... A bátyád a fizetéséből felfogadott melléd egy tanárnőt, ...hogy korrepetáljon, ...de te azokat az órákat is... ellógtad, nem figyeltél rá.
Megint megállt, valahová a múltba merült. Hirtelen szólalt meg:
- És a mostani munkahelyedet is neki köszönheted! Ő ment be az intézetbe, ahol dolgoztam és kért segítséget az Igazgató úrtól! Kiharcolta, hogy vegyen fel, pedig semmit nem tudtál felmutatni. Még helyesen írni sem! Ő ígérte meg helyetted, hogy beiratkozol és sikeresen elvégzel egy röntgenasszisztensi szaktanfolyamot. És azóta is ott dolgozhatsz!
- Igen, Anya. Sanyika, az unokád is akart jönni velem, tudod most lesz a születésnapja - kezdett hízelegni a Fiú. De sajnos a Főiskolán ma dolgozatot írnak. Ez fontos a félévi bizonyítványához és ezért nem tudott most jönni. Az Igazgató úr egy év múlva megy nyugdíjba, de megígérte, hogyha Sanyika jövőre befejezi a Főiskolát, akkor fölveszi a röntgenre és én betaníthatom. Így mire én megyek nyugdíjba, addigra átveheti a helyem. Nem örülsz?
- De igen, kisfiam. Jó lenne, ha a bátyáid gyerekeivel is jóban lennétek - váltott témát az Anya. - Ismerjék és szeressék egymást! Mi újság még veletek?
- A feleségeméknél páran a szövetkezetből kiválnak - kapott a szón a Fiú - és új vállalkozásba kezdenek. A beugró ötszázezer forint fejenként. Ezt kivettem a számládról, így Rózsika is tud csatlakozni az új vállalkozásban a kollégáihoz.
- Ötszázezer... ötszázezer... - motyogta az Anya. A megdöbbenéstől mást nem tudott mondani. Végül annyit nyögött ki:
- Tűnj a szemem elől! - és az ajka félrefittyedt, de értelmes szó többé nem jött ki belőle.
A Fiú elgondolkodva, de határozott léptekkel ment ki a nővéreket hívni. Lassan tudatosult benne: lehet, hogy haraggal váltunk el? Talán soha többé nem látom már? Megnyugtatta magát. De legalább végre megbeszéltük, amit kellett!
Ugrás a következő alkotásra vagy vissza a tartalomjegyzékhez.