PIRI NÉNI KERTI KALANDJA
A tavaszi nap rézsútos pászmákat rajzolt a hűvös szobába. Felébredve Piri néni csak nézte a levegőn átívelő csíkokban táncoló porszemeket és hálásan gondolt arra, hogy ezt a lenyűgöző jelenséget a fülledt városi lakásában soha nem élhette volna meg. Nagyot nyújtózott és a nyugdíjasok nyugalmával, nem túl fürgén a nyitott ablakhoz lépett és kitárta a zsalukat. A reggeli fény elárasztotta a faluszéli kis ház szobáját. Szemben a rét mögött feltűnt az erdő sötét kontúrja. A Bükk még utoljára elküldte friss, hűvös leheletét, mielőtt a nap teljesen birtokba vette volna a hegyet.
Piri néni a békés tájban gyönyörködve hálásan gondolt arra, hogy bár ráhúzott egy évet a nyugdíjba menése előtt, dehogy hagyta volna ott az osztályát az érettségi évében -, de azért jó, hogy már nem köti a szigorú órarend, a sok kötelesség, nyugodtan tölthet még pár percet az ágyban, szétszaladó gondolatait nem kell kordában tartania. Elmélázhatott azon, hogyan is került ide? A városi lakásából a tárkányi faluszélre?
Hagyta, hogy az emlékek rátörjenek. Látta, ahogyan a nyolcadikos Bóta Zsuzska szomorú arccal jár-kel a folyosókon és ahogyan minden játékból kihúzza magát. Feltűnő volt az is, hogy nem jelentkezett a karácsonyi műsorba sem, pedig a színjátszókör oszlopos tagja volt. De Piri néni előtt nem lehetett sokáig titkolózni, minden kis és nagy diák tudta, hogy Ő az, aki mindenben segít. Így aztán Zsuska is egyszer kinyögte, hogy év végén a szülei és testvérei után kell költözzön a Dunántúlra, az édesapja beosztásával járó új szolgálati házba. Befejezi a nyolcadikat, lejár a két év haladék, egyfajta lehetőség, amíg a nagyszüleinél lakhatott a falu szélén és onnan járt be busszal az iskolába. Mindjárt itt az idő, el kell utaznia és itt kell hagynia a nagyapját egyedül, mert az ősszel Annus néni, a nagyanyja meghalt. Azóta Andris bácsi csak teng-leng a kis kertes házban. Milyen jó lenne neki a városban egy központifűtéses kis lakásban! Addig-addig keresték a megoldást, míg végül Zsuska találékonysága révén Piri néni és Andris bácsi „cseréltek”. Egyikük sem bánta meg ezt és így nagyapa is közelebb került Egerben a vasútállomáshoz, ahol az ország három különböző részén lakó gyerekei könnyebben és főleg gyakrabban tudták őt meglátogatni.
Eddig ért Piri néni az emlékezésben, amikor villámcsapásként vágott belé a gondolat: Jaj, a kert! Meg kell néznie a tegnap a piacon vett és elültetett dáliákat. Éjjel esett, most meg kell várnia, amíg a fű felszárad.
Dúdolgatva tette fel a kávéfőzőt, rutinszerűen készítette össze a tálcára a reggelijét. Mire a kotyogó hangja és a finom kávéillat jelezte az ital elkészültét, addigra Piri néni már felvette kerti „egyenruháját”. Mint egy zsákmányt, úgy vitte a tálcát kedvenc reggeliző-helyére, a diófa alatt álló deszkaasztalhoz. Szerette ezt a védett helyet, innen megfigyelhette, amint a nap egyre feljebb kúszik és a bokrok levelein átszűrődő napfény eléri és megcirógatja az arcát.
A reggeli alatt élvezettel pihent meg tekintete a kerekes-kúton, ahonnan a legmelegebb időben is lehetett locsolni, amit a virágok, növények meg is háláltak. Andris bácsi egy hangulatos kis házikót is épített a kút fölé.
Mint igazi tanárnőn, aki indulás előtt osztálya létszámát akarja ellenőrizni, egy kis türelmetlenség futott végig rajta, hogy megnézze már a kertet.
- Na lássuk, hogy vagytok gyermekecskéim? – érdeklődött Piri néni körbejárva „birodalmában”.
- Jól van, szépek vagytok így együtt! – dicsérte a margarétákat és a tulipánokat. - Hát ti, hogy kerültetek ide? - csodálkozott a pipacsokra. - Jól érzitek magatokat? Isten hozott közöttünk!
- Szervusztok hajnalkák! De jó magasra kúsztatok! Ez az öreg, száradófélben lévő orgonabokor biztosan örül nektek, hogy ilyen szépen feldíszítettétek!
- Jaj, veletek meg mi történt?
Rémületében földbe gyökerezett a lába. A tegnap vásárolt és elültetett szépséges dáliák, mint kopasz csontvázak éktelenkedtek a viruló virágok között. Piri néni aggódva hajolt közelebb, hogy lássa, ugyan mi történt? Egyetlen ép levél sem volt a szárakon! Mindenütt félig vagy egészen lerágott levélcsonkok mutatták, itt valakik nagy dézsmálást csaptak! Még az eső sem riasztotta el őket!
Piri néni majdnem sírva fakadt, amikor kicsit odébb a bársonyos büdöskékre tekintett. Sehol egy bimbó vagy szép narancsos-barna virág, a csipkés, fanyar illatú levelek helyén kopasz maradványok meredeztek.
- Na megálljatok! Ezt nem ússzátok meg szárazon!
Nagy felháborodással bement az átalakított tisztaszobába, ami most nála nappaliként működött. Feledve az ebédet, a tervezett cseresznyés pite sütését, hogy azzal lepje meg Andris bácsit a városban, bevetette magát a „könyvtárába”. Sorra szedte le az összegyűjtött kertészeti köteteit és jegyzetfüzettel, ceruzával a kezében nekiesett nyomozni.
Hej, ha Andris bácsi felesége élne, biztosan tudna jótanáccsal szolgálni, mert Piri néni városi lány volt. A családban senki nem kertészkedett. Maga sem értette, honnan van benne ez a nagy vágyódás a kert és a kerti munka iránt?
Szegény Apuka a Dohánygyárban volt főkönyvelő a háború előtt és alatt. Két kislányuk volt, Anyuka természetesen otthon volt velük. 1945 elején Apukának fel kellett utaznia Budapestre a minisztériumba. De akkor már a minisztériumokat és a kormányhivatalokat kezdték kimenteni a fővárosból; az ostrom elől Győrbe, Sopronba kellett utánuk mennie.
Amíg Apuka a minisztériumi főnökét keresve egyre nyugatabbra keveredett, addig az otthonukba betelepített, megszálló katonák között tomboló tifusz a két kislányt elvitte. Anyuka is majdnem belehalt. Közben teltek a hetek és ő semmit sem tudott a férjéről.
Apuka nem akarta a hivatalokat követni nyugatra, Németországba menekülni. Egyedül nekivágott, hogy hazajöjjön és legalább a családjával legyen együtt. Közben a harcok alatt felszabadult Budapesten akart a rokonoknál megszállni és reményei szerint tisztálkodni, érdeklődni az otthoniak után, amikor az utcán szovjet katonák közrefogták és elhurcolták. Semmit nem tudott hová, miért, meddig? Fogalma sem volt minderről. Ahogy arról sem, hogy mi van a családjával.
Anyuka itt maradt egyedül, imádott két szép kislánya halott, a férjéről nem tud semmit. Túlélte a frontot? Vagy ő is meghalt, azért nem jelentkezik? Munkát kell találnia! Még élnie kell! Hátha megjön a férje. Mindennap úgy feküdt le, hogy: Holnap! Holnap megjön Aladár! De senki nem jött, csak kósza hírek, hogy az oroszok összeszedik nemcsak a férfiakat 17-55 év között, hanem a nőket is és viszik „malenkij robotra” a Szovjetunióba. Biztosan őt is elvitték, mert senki nem hozta halálhírét.
Hová tudott menni Anyuka? A Dohánygyárba. Ott legalább ismerték. Löffler úr, az egyik gyártásvezető megismerte, történetét meghallva segített neki. Bevitte az egyik irodába, ott kapott valami munkát, mert tudott gépelni. Így teltek az évek, amikor egyszer Anyuka korábban jött ki a gyárból és egy sovány, beesett arcú borostás férfi lépett hozzá. Anyuka először megijedt tőle, de a hangját meghallva, ahogy becenevén szólította, fölismerte: Apuka volt az! Sírva mentek - mentek? Vánszorogtak! haza.
Apuka soha nem beszélt arról, hogyan jutott csodával határos módon haza. Hogyan maradt annyi szenvedés közepette életben. Anyuka zokogva mondta el neki, mi történt a két kislányukkal. Ez Apukát is nagyon megrázta. Bár igen gyenge volt, nem tudott egyedül otthon maradni az üres lakásban. A Dohánygyárba nem mehetett vissza, ő volt a főkönyvelő, ráadásul mint úriember és egykori szovjet hadifogoly - gyanús volt. Akkor mindenkire gyanakodva néztek, aki a Szovjetunió lágereiből jött haza. Vajon mit csináltak, hogy a jó szovjet elvtársak büntetőtáborba zárták?
Anyuka is, Apuka is nagyon szenvedett. Végül Apuka egyik beosztottjának, Valentin úrnak a fia, aki a vasútnál dolgozott, szerzett neki állást. Először váltóőr volt, de aztán betették a pénztárba, mert fizikailag nagyon gyenge volt. Később vasúttiszti iskolába küldték és a MÁV-tól ment nyugdíjba. A sok nyomorúság között késői ajándékként született ő, Piroska, a kislány. Testvérek nélkül, de nagy-nagy szeretetben nőtt fel.
Sokat utaztak, főleg a Tátrába, és az Adriára, mert Apuka tüdejének kellett a tiszta vagy sós levegő. Piri néni érdeklődése természetesen fordult a magyar nyelv és a történelem felé. Apuka még megérte, hogy a lánya a gimnáziumban kapott állást és a frissen végzett tanárnő az érettségiző lányoknak is Piri néni lett.
- Piri néni, Piri néni, mit keresel? Először a dáliákat, majd a bársonyos büdöskét. Elmosolyodott. Micsoda név egy ilyen kedves virágra?
Nagyon szerette, eredetileg még a Tátrában gyűjtötte egyik utolsó kirándulásukon Ernővel. Azóta is jól érezték magukat az ablakládában a petuniákkal. Ha rájuk nézett, évek múlva is Ernőt juttatták eszébe. Már több, mint 25 év telt el, hogy a férje megpályázott egy tunéziai műtős állást. Mindketten mehettek volna – ő tanítani az ottani magyar dolgozók gyerekeit, mert Piri néni a házasságuk második évében elvetélt. Nehéz erre még visszagondolni is. Egy iskolai kiránduláson elkapta őket a koranyári zápor. Mindenki bőrig ázott. Piri néni mentette a gyerekeket, egy, a mező szélén felfedezett pajtába. Mint egy kotlós, addig meg nem állt, amíg minden tanulót fedél alá nem juttatott. Csurom vizes lett. Mire hazaértek és leszállt a vonatról, érezte, hogy valami baj van. Éjjel felszökött a láza, begörcsölt és Ernő mentővel vitte be a kórházba. Másnap kínok között elvetélt. Az orvosok felkészítették őket, hogy valószínűleg nem lehet többé gyermekük. Így aztán amikor jött a lehetőség, hogy külföldre lehet menni dolgozni - ritkán adódott erre alkalom - akkor Ernő megpályázta az állást. Ő is bejelentette, hogy az évvégi vizsgák után befejezi a tanítást, így majd együtt dolgozhatnak odakint is.
Az élet azonban egy injekción keresztüli fertőzés során beleszólt az életükbe. Az utazás előtt különböző védőoltásokat kellett beszerezniük. Az egyiktől Ernő olyan fertőzést kapott, amire a szervezete nem volt felkészülve és a pár napig tartó rendkívül magas lázba belehalt. A kollégái, ismerősei bíztatták, indítson pert orvosi műhiba miatt, de ő elutasította. A per nem adja vissza Ernőt, és a sok herce-hurca megkínozná az amúgy is labilissá vált, meggyötört lelkét, idegrendszerét.
Szerencsére Apuka ezt már nem érhette meg. Anyuka pedig pár hónappal később követte a férjét. Így maradt itt egyedül. Az iskola és a diákok lettek a családja.
Hát ezért döbbent meg a szerencsétlen bársonyos büdöskék csontvázát látva és lett í r t ó mérges. Ki vagy mi merészelte ezeket a virágokat, amelyek számára Ernőt jelentették, így megcsúfolni, megcsonkítani?!
Végre a növények betegségei, károkozói között megtalálta a gyilkost: a meztelen csigát, és pont ez a két növény (a dália és a büdöske) a kedvenc csemegéje. Most nincs mit tenni, várni kell a besötétedésig, amíg előjönnek.
Piri néni így is tett. Vacsora után - teljesen összetörve - még kiült a kertbe a friss illatokat, a csöndet élvezni, és csak itt, az erdő szélén látható csillagos égboltban gyönyörködni. A kellemes meleg kora nyári estén a hintaszékben ülve elbóbiskolt. Álmában együtt volt imádott férjével, a Csorba tótól sétáltak át a Poprádi tóhoz, oldalunkon kicsit lejjebb a patak csobogott, körülöttük a sok erdei, tátrai virág illatozott, ő szedte a bársonyos büdöske magjait, Ernő egy szalvétából zacskót formázott és beletette a begyűjtött magokat, egy erdei kismadár füttyögetve kísérte őket az útjukon.
Arra riadt fel, hogy teljesen besötétedett. Úgy érezte Ernő jelen van mellette, kezében pár szál bársonyos büdöske. De felocsúdva rájött, hogy egyik sincs ott. Mélyről jövő fájdalma hirtelen ismeretlen dühvel töltötte el. Besietett a házba és „felfegyverkezve” érkezett vissza. Egyik kezében erős zseblámpa, a másikban a metszőolló, köténye zsebében egy műanyag flakonban asztali konyhasó. Így indult Piri néni a csatába. Szisztematikusan végig világította a kertet, különös figyelemmel a dáliák, büdöskék környékére.
Néha felkiáltott:
- Megvagy, te disznó! Mohó dög! Az én büdöskéim kellenek neked? Nesze! Ebből többet nem eszel!
Azzal nagy haraggal megfogott a metszőollóval egy kövérre hízott, jóllakott meztelencsigát. Volt, hogy az így elcsípett takonyszerűen síkos állatot a kőre dobta és leszórta a konyhasóval és elégtétellel nézte, amint az állat kínjában ide-oda tekereg, forog. Vagy ha úgy tetszett neki, az elkapott csúszó-mászót az ollóval kettévágta. Bár undorodott tőlük, közben fel-felkiáltott:
- Te szemét dög! Pusztulj innen!
Aki véletlenül e késői órán a falu szélén bóklászott volna, Piri néni kertjében különös fényeket láthatott volna cikázni és közben diadalmas hangokat hallhatott volna:
- Megállj, te gyilkos dög! Nem eszel többet a büdöskéimből! Pfuj! Nesze neked!
De azt is észrevehette volna, hogy Piri néni egyszer csak döbbenten megáll és észbekapva mondja:
- Mit csinálsz, Piri néni? Hogy tudtál így kifordulni önmagadból? - És a járókelő láthatta volna, ahogyan szégyenében és fájdalmában Piri néni lerogy a hintaszékre és könnyei fáradt kezére potyognak, mialatt a metszőolló csöndben a virágágyásokba csúszik.
Ugrás a következő alkotásra vagy vissza a tartalomjegyzékhez.