REZSŐ BÁCSI, A NAPRAFORGÓS EMBER
Mindig hirdettem és tanítottam, hogy a mai napom tegnap este kezdődött, amikor megterveztem, gondolatban végigvettem a teendőimet és azokat sorrendbe szedtem.
És íme, ma itt állok kávés bögrémmel a kezemben és tétován nézek körül a szobámban. Céltalanul, mert a hetek óta tartó készülődés a költözésre, a csomagolás dobozhegyeket teremtett körém, beléjük temetve egy élet alatt gyűjtött kincseimet, amelyek a házat az otthonommá formálták. A vele járó örömöt azonban a hosszú várakozás elkoptatta: az elfelejtett kincsek újra felfedezése után, lezárva már csak a dobozokat gazdagították.
Most meg itt állok a szoba közepén a megújulás, az új otthon teremtésének örömére várva. De nem jön a hír, hogy mikor költözhetek és melyik lakásba a már elkészült, szép új épületbe. Pedig már testi-lelki erőim végén tartok a hosszú várakozásban.
Az elől hagyott kis digitális órára pillantok: 15 perc múlva indul az óránként közlekedő buszom a városba. Hirtelen felvillanyozódom: Igen, ma piacnap van, ha igyekszem még elérhetem. A piacon mindig történik valami. Gyorsan lezárom a laptopot, felkapom a hátizsákom, benne a lehetséges dolgokra, eseményekre felkészülve mindig minden benne van. Elköszönök a cicától, aki unottan nézi gyors mozdulataimat, a fejét dorombolva belefúrja simogató tenyerembe és már úton is vagyok a városba.
Mire a piacra érek a felhők mögül előbukkanó napfényben kedvtelve bóklászom az ismerős árusok között. Tulajdonképpen cél nélkül ballagok a piac közepén húzódó főutcán, így a pultok hátsó részét, a raktárként felhalmozott termékek érdekes világát látom. Kerülgetve az elgurult paradicsomokat, káposztaleveleket új világokat fedezhetek fel, a még ládákban álló kiporciózatlan termékek halmait.
Ahogy kényelmesen lépegetek, hirtelen a virágárus vödrei között egy napraforgó csokron akad meg a szemem.
Rezső bácsi! A napraforgó volt Rezső bácsi kedvenc virága. Visszafordulok és egy szép csokrot kiválasztok. Közben érzések vihara tör rám. Rezső bácsi hiánya elborít és legszívesebben rohannék a temetőbe, de nem tudom melyik sorban, melyik parcellában van a sírja, mert a temetésére csak a szűk család kísérte el. Mi, a barátai a temetés utáni megemlékező istentiszteletre és a szeretetvendégségre gyűltünk össze a templomba.
De Rezső bácsi akkor hová vigyem a kedvenc virágaid? - sóhajtottam fel. És akkor bevillant, hogy a dombon a város szélén álló kis házából sokszor sétáltunk el a közelben lévő két kis tóhoz, ahol a padon ülve együtt csodáltuk a tájat, szavak nélkül élveztük a csendet, a madarak énekét, figyeltük a vadkacsa párt, majd idővel később a szülők után sorjázó kiskacsákat. Ritkán a városi parkban lakó szürkegém is megtisztelte a tavacskát: elegánsan lépegetve a nem túl mély vízben.
Rezső bácsit - amikor a városba költöztem - az első vasárnap esti istentiszteletre betértemkor ismertem meg. Az utolsó sorban ült, mellé telepedve a szertartás után beszédbe elegyedtünk. Vékony, kistermetű férfi volt, mosolygós, tiszta arcából derű sugárzott és csodálatos kék szemei szeretetteljes figyelemmel kísérték minden szavamat. Jól kikérdezett, majd meghívott magával a következő heti házibiblia csoportba, ahová rendszeresen jár - persze, ha érdekel. Idegen lévén a városban örömmel csatlakoztam hozzá. Így lettünk hosszú évekig padtársak és jóbarátok.
Ekkor már nyolcvanon túl, közel a kilencvenhez, de még mindig az autójával közlekedett. A biciklizést éppen akkor hagyta abba, és rögtön felkínálta nekem használatra.
Az ezután következő időben - mint rózsáról a lehulló szirmok - sorra derültek ki hosszú életének érdekes történetei.
Az egyik vasárnap délután páran a gyülekezetből meglátogattunk egy idősek otthonát, ahol a rövid istentisztelet után mindegyikünk csatlakozott egy kiválasztott idős emberhez és az ő társaságában töltötte az időt. Nagyon szívmelengető volt megtapasztalni, hogyan nyíltak ki a nénik-bácsik a feléjük áradó figyelem és szeretet fényében, hogyan törtek elő az ifjúságuk, múltjuk távolából derűs emlékeik. Ezek a látogatások időről időre megismétlődtek. Christine, Rezső bácsi felesége is több, mint tíz éve ennek a háznak a lakója volt. Az idős hölgy súlyos demenciában (agylágyulásban) szenvedett, imádott férjét sem ismerte meg, Rezső bácsi ennek ellenére minden nap meglátogatta.
Sose felejtem el, amikor egy bibliaórán Rezső bácsi könnyek között imádkozott Christine-ért, aki ötvenkét évi házasság után hagyta őt itt egyedül és kérte az Urat, hogy adja meg neki, hogy mielőbb találkozhassanak újra.
Csak ekkor gondolt arra, hogy az ötszobás kertes házukat eladja és egy kisebb házba költözzön, amerre a tavacskák is voltak. Ötvenkét év után kilencven évesen igen nagy fába vágta a fejszéjét ezzel, és nagyon bátor volt, hogy rászánta magát, hogy új helyre költözzön, pedig ott nőttek fel a gyerekei, ott tartott Christine-nel gyerekfoglalkozásokat, táborokat a gyülekezet gyerekeinek, akik közül sokan náluk ismerkedtek meg életük párjával és már az ő gyerekeik jártak a mai templomi vasárnapi iskolába.
A Christine temetése utáni szeretetvendégség olyan volt mint egy nagy családi összejövetel. Rezső bácsit mint a jelenlevők nagypapáját köszöntötték és vették körül kicsik-nagyok. Én pedig - mint közülük egy - fürdőztem a szeretetükben.
Nem győztem csodálatomat kifejezni, hogy Rezső bácsi kilencven évesen ötvenkét év után új életet kezd egy új környezetben, egyedül. Számomra természetes volt, hogy a költözködésnél én is segítettem, utána a már üres házat is kitakarítottuk. Boldog voltam, hogy a lányával és 4 tinédzser unokájával együtt a kipakolásban, rendrakásban hasznossá tehettem magam.
Ahogyan bontogattam ki a gondosan becsomagolt dobozokat, apró tárgyakat, úgy éreztem, most a soha nem látott nagyapámnak segítek az új lakását otthonná változtatni.
Attól kezdve az évek során rendszeresen látogattam és igyekeztem mikor mit kellett körülötte elrendezni, takarítás, vasalás, az Afrikában töltött missziós éveinek relikviáit, a Burmában szolgált katonatársainak emlékeit összegyűjteni és időről időre aktív beszélgető, sétáló társa lenni.
Most azonban hiába volt a kis tavacska a paddal Rezső bácsi háza közelében, hiába keresgéltem az évekkel ezelőtti utat, nem találtam meg. De váratlanul rátaláltam egy másik padra a közeli parkban. Először csalódottan vágtam át a tisztáson, hogy föladva eltervezett visszaemlékezésemet a megszokott padon töltsem, de mégis elfáradva lerogytam a váratlanul felbukkant padra.
Megadtam magam és engedtem a feltörő érzésemnek: Rezső bácsi itt van! Éreztem jelenlétét és hogy ő is élvezi a pillangók játékát, az enyhe szellőben elterülő vadszegfű illatát, ezt a békés csöndet, ami a padot körüllengi.
Végtelen békesség töltött el, nem számított hol vagyok, mennyi ideje ülök itt, a feltörő emlékeimnek utat engedve az idő hullámain ringtam. Jó volt találkozni Rezső bácsival, szimbolikus pót-nagyapámmal.
A napraforgó csokorra pillantottam, hirtelen ötlettel a közeli buszmegállóhoz sétáltam és elmentem ahhoz a templomhoz, amelyben utolsó alkalommal a lánya és unokái szervezésében a 94. születésnapját ünnepeltük. Mindenki ismerte Rezső bácsit, így a csokrot pár sor kíséretében a gyerekekkel foglalkozó óvónőnél hagytam, aki meghatódva vette át és ígérte, hogy továbbítani fogja a családnak.
Ugrás a következő alkotásra vagy vissza a tartalomjegyzékhez.