ÁRVALÁNYHAJ ÉS HANGA
A kormányzó - mert élete végéig így tekintett magára és mástól is ezt követelte meg mindenütt, mindenkitől, bármerre járt a világban - fáradtan ébredt, a hajnali álom foszló emléke vibrált benne.
Már napok óta kínozta a gondolat, hogy írnia kell. A hon érdekében felhívni a közvélemény figyelmét, magyarázattal élni egykori minisztertársa lépésének következményeire. Ébren és álmában vele harcolt, fogalmazta az érveket, de tudta, hogy ezt csak logikusan felépítve teheti meg, a tőle már megszokott és elvárt magas színvonalon.
Most kellene egy jó fekete - és önkéntelenül a sarok fotel felé pillantott, de a csöndes, kötögető asszony, Teréz már nem volt ott. Már két éve lassan, hogy ő is elment, egyedül hagyta. Igaz, tőle nem várhatta, hogy az adott kérdésben érvekkel támogassa, de mégiscsak valaki volt, aki meghallgatta. És Josika is feladta, behódolt! és hazament.
Jó lenne egy kapuciner - gondolta, de ahhoz egy kávéházba kellene elmenni, és a mostani önként vállalt karanténjában, a végesincs emigrációban nem akart egyedül menni sehová. Hogyne, hogy a császár kopói jegyezzék és jelentsék, hogy a remete, a kormányzó még kávézni is híveitől elhagyottan vagyis egyedül jár.
Csak jött-ment a lakásban, magában forgatva a szavakat és csüggedt elméjében a gondolatok egymást kergették. Valamit fizikailag kellene tenni, hogy ebből a letört állapotból életre kelljen.
Önkéntelenül ballagott át a dolgozó szobájába, valami halvány sejtés derengett benne, hogy tegnap valamit elkezdett, de nem emlékezett rá, mi is volt az. A tavaszi napsugár egy nyalábja a dohányzóasztalra hullott és pár ott hagyott doboz fedelén megcsillantotta a celofánt. Oh, igen. A herbáriumának pár darabja volt az. A halom tetején állt az egyik kedvence: a még otthonról titokban hozott árvalányhaj volt, mellette a forradalom jelképe, a háromszínű szalagból készült kokárdával. Mellette a Lord Palmerson szalonjában tartott előadásának egyik emléke: szavainak lelkesítő hatására a hölgyek különböző felajánlásokat tettek...
A kormányzóban megelevenedett a hölgytársaság feléje áramló szeretete és lelkesedése.
Mintha éppen a szalonba összegyűlt hölgyek körébe készülne belépni, pillantása a szemben lévő tükörképére esett. Keze öntudatlanul nyúlt a kis elefántcsont fésű után, hogy a már ezüst szálakkal tarkított aranybarna körszakállát és haját formára igazítsa. Égszínkék szemében újra kigyulladt a régi tűz: érezni vélte a hölgyek rajongó tekintetét, a feléje áradó csodálatot, ami felvillanyozta. Nemcsak a szabadságharc küzdelmeiről, de hazája természeti szépségeiről is beszélt. Látni vélte, ahogyan a lelkes hölgyek kézről kézre adták a herbáriumos dobozt a virággal és a kokárdával. Milyen megható volt, amikor pár héttel később az egyik hölgy ezen felbuzdulva egy másik dobozt adott át neki: hazája, a skót föld jellegzetes virágát, a hangát, és mellé tűzte a skót szabadság jelképét, a skót nemzeti színű szalagot.
Igen, ez hiányzott neki: a lelkes hallgatóság, az ünneplő közönség. Ez adott szavainak lendületet, érvelésének egy felemelő ívet. Nem kellett már gondolkodnia, ÉREZTE, a csalfa tünemény, az ihlet MOST meglátogatta. Itt van. Igen megadja magát neki. Mint egy álomban, zsongító, bódult állapotban ült a szekreter elé. Friss tintát öntött a tartóba és lendületes betűivel felírta CASSANDRA LEVÉL, és a hazájáért érzett aggodalom mondatai folyamatosan szakadtak ki a lelkéből. Igaz, aggodalommal figyelmeztetve honfitársait az elkövetkezendő évek eseményeire, a szabadságot eltipró császári házzal való kiegyezés következményeire.