- Mester, komoly bajom van ezzel az egésszel. Kitaláltalak Téged, amint ott fekszel a kórházi ágyon és kérdésekkel nyaggatsz engem, pedig csak itt ülök a gép előtt és tudathasadást játszom. Írok és szépeket mesélek magamnak arról, mi is lehet egy emberben. Tényleg tetszik, amit kitalálok magamnak, de néha annyira elvesztem ... még a kedvet is, hogy foglalkozzak vele.
- Mi történt?
- Szembe kellett néznem azzal, hogy megint hibáztam, figyelmetlenségem nem javítható problémát okozott. Programozás közben hibáztam - hát persze. Ezért kavar fel ennyire. Az a játék - munka, amire annyira felvágok magam előtt, és tessék, nem csak hogy rontok, de hosszú ideig észre sem veszem (pedig a fene egye meg, eszembe jutott korábban is, hogy meg kellene nézni!) Most azt kérdezném, hogy miért kell hibázni, de ez is természetes: nem vagyok tökéletes, csak akkor nem hibázok, ha nem teszek semmit. De miért pont ebben a dologban? Néha felmerül bennem, hogy ezt sem szeretem igazán csinálni - de akkor mit szeretek? Iszonyú távolságot érzek önmagamban - egyrészt itt van az elméletek szép sora, ami olyan tisztának mutatja a dolgokat - ugyanakkor hibáimmal bizonyítom magamnak, hogy az a rendszer, amit a gondolataim megformálására használok, én vagyok, és követek el súlyos hibákat is. Ugyanakkor tudom, hogy nem teszek mást, csak szép körvonalakat rajzolok aköré az üresség köré, amit érzek. Néha úgy érzem, túl távol vagyok az úgymond hétköznapi reményektől, ha a meséim nem lennének önmagam számára, akkor nem is élnék. Mondom én, amikor új magnómat hallgatva ülök itt egy karosszékben, szeretem a kerékpáromat, stb. Egyszerre érzem igaznak és hazugságnak mindazt, amit mondok, írok, teszek. Mintha spárgázni akarnék fejben: egyre távolabb kerülnek a végletek, nem irányítom már a folyamatot, csak csúszok szét, és egyre nagyobb a feszültség. Mondd, Mester, kitalált tanítóm, van talaj is, vagy szétesek?
- Hülye vagy?
- Azt hiszem, igen. Megvalósítom azt, amitől elméletben messze elhatárolom magam - de hiszen ennek így is kell lennie. Tudattal nem tudom megszüntetni a tudatos gondolkodás alapelveit. Elveim vannak, elvárásaim magammal szemben, önkontrollról gondolkodom, mindezt annak tudatában, hogy nincs értelme. Mi az istennyilát akarok kihozni ebből, és egyáltalán mit akarok ezzel a firkálással?
- Láthatóan szerencsésen felülkerekedtél az önkontrollodon.
- Ja. Amikor felteszem magamnak a kérdést, egy pillanatra lehiggadok, aztán újra visszamászom a plafonra. Ez a vicc: nem akarom lehiggasztani magam, Nem akarok kultúráltan társalogni képzelt mesteremmel az olvasóközönség legmélyebb megelégedésére és okulására.
- Valamikor ezzel a hozzáállással kezdted el a könyvet, nem?
- Igen. Nem becsapni senkit, talán ez a legfontosabb. Néha olyan szépen elvisz magával egy gondolatsor, aztán szinte törvényszerűen ütközöm önmagamba. Azt hittem, most már sínen vagyok, elkezdtem írni a gondolataimat, lendülete volt, minden szuper - és most megint itt ülök azzal az érzéssel, hogy nincs kedvem csinálni. És az istenit, hát nem megint sajnálom magam? Ettől tudok a leginkább falra mászni! Hibázok, hülye vagyok, aztán annyit nyavalygok, hogy még engem kell vigasztalni! Ha most nekiállok mesteresen elemezni saját működésemet, mindet meg tudok okolni. Ez az egész dühöngés is műbalhé részben, hogy a fene egye meg. Tudom, hogy csak ki kell nyúlnom addig a pontig, ahol nyugodt vagyok, és az egész eltűnik - ahogy most is történt. De ez nem nyugtat meg különösebben, hiszen ... ez megint az a pont, ahol véget ér a gondolkodás. Elhiszem-e magamnak mindazt, amit állítok? Ez itt a kérdés, és nincs válasz.
- Miért nem akarsz szembesülni ezzel a lehetőséggel?
- Nem tudom, hogy mit hoz számomra. Hiszen úgy definiáltam, hogy nem tudhatom. Jó zavaros ez az egész, mi? Sajnálom, ez van...
Megvan! Az akarattal van bajom. Ma reggel arra ébredtem, hogy csatáról álmodok. Rövid egyenes kardokkal (talán római minta), páncélban harcoltunk. Jó harcos voltam, szinte éreztem, mit akar tenni az ellenfél - olyan volt, mintha én mondtam volna meg neki, hogyan nyársalja fel magát a kardomra. Mi van, ha mindez tényleg kontrollálható? Mi van, ha tényleg lehet látni, érezni? Mi van, ha nem veszek fel semmilyen szerepet és úgy borítom fel a velem szemben szerepet játszót, ahogy csak akarom? Mi van, ha tudom, hogy mit szeretnél, hogy hazudjak neked? Ha tudom, hogy mire számítasz tőlem? Ha úgy harcolhatsz ellenem, hogy meg sem érinthetsz? Valahol ennek a lehetőségét rejti magában az, ami a fejemben modelleződik. Mit csináljak én akkor? Van-e számomra jó ebben a helyzetben? Miért jutnak ennyire ... embertelen dolgok az eszembe, amikor az emberről alkotott modellemet használatba szeretném venni? Halálosan unalmasnak, értelmetlennek tűnik. Persze a modell erre azt válaszolja, hogy ez a fajta számolgató, elemezgető gondolkodás az, amelyik haldoklik most, és amelynek semmi köze nincs való lehetőségeinkhez, feladatunkhoz. Mennyire unalmas lehet a közlekedés egy olyan járműben, aminek összes zaját, csikorgását megszoktam évek során, tudom, mikor mi a baja - és most felújították, zajtalan és ijesztően gyors. Egyáltalán nem tűnik pozitívnak a változás. Pláne, hogy vannak olyan dolgok, amelyeket egyre kevésbé óhajt - ez a szó illik leginkább hozzá. A fene egye meg, most elkapott ez az érzés. Az óhaj a legtisztább kifejezés rá. Furcsa. Nem óhajtok pénzért kotorászni, és ebben az állapotban nem zavar az sem, hogy esetleg másnak kellene eltartania engem. De ezt a gondolatot nem szeretem! Ott van, hogy ezért valami "igazit" kellene nyújtani - valószínűleg ez mozgatja a leglelkesebb világmegváltókat - de ez sem tetszik. Olyan vagyok, amilyen. Ha valaki a használni tudja azt, amilyen vagyok, tegye. Az a Zen-buddhista példabeszéd jutott eszembe, amikor a szerzetes csinál egy rakás szalmapapucsot, kiteszi az utcára, és mellétesz egy kis csészét. Amikor este megnézi, a papucsok elfogytak, a csésze üres - leül zazenbe és szép csendesen éhen hal. Á, ez sem tetszik. Egyrészt miért kell belevenni, hogy elfogytak a papucsok? Lehet, hogy senkinek sem kellett, és szerzetesünk minden erkölcsi felsőbbrendűség nélkül, egyszerűen ügyetlensége folytán hal éhen. Másrészt akar a nyavalya éhen halni, akkor már jobb az, amit most csinálok. Vagy mégsem? Nem tudom. És az egész olyan melodráma! Ez idegesít csak benne igazán! Egyszerű, bár drasztikus megoldások adódnak az elméletből, de én nekiállok rajta töprenkedni, és a nekem egyébként szimpatikus kemény dolgokból sóhajtozó merengést csinálok. És a következtetés: én vagyok az, akiben ezek az elképzelések ilyen posvánnyá lesznek - ez valahol én vagyok. Lehet, hogy nem kellene (háhááá! Megfogtam magam! Szóval kellene?) ... nem érdemes ennyire negatívnak tekinteni a jelenséget. Hétköznapi életemben környezetemmel kapcsolatos felelősségérzetem ad akkora értéket a "helyzetemnek", hogy még az önmagammal való dühöngés is elfogadható ár érte. Jaj, szerencsére ismét sikerült hőst faragnom magamból.
- Érzelmek megint.
- Jogos. Na jó, most adtam magamnak megint egy kis munkát: kielemezni, mit is jelentett az a hiba. Talán most már képes leszek átlátni. Mára elég belőlem, játszom egy kicsit.
| Kedves Loránd / Az örökkévalóság pillanatai / Ébredés |
|