Ta-sen dühös volt. Éktelenül, mérhetetlenül dühös. Saját magára, Mesterére, a Mindenek Felett Állóra. Mindenkire. Nem is igazán tudta, mióta üldögélt ebben a kicsi szobában. Tisztán emlékezett a szavakra, amikor mesterével beszélt. Azt mondta, látni, gyakorolni akarja a fizikai erők feletti gondolati hatalmat. Igen, akkor nagyon világosan érezte, itt van az ideje, hogy valami újat tapasztaljon, annyi év kolostori tanulás, szent szövegek biflázása és fárasztó meditációs gyakorlat után. Érezte magában megmozdulni az Erőt, apró, szinte észrevétlen jeleit annak, hogy bizonyos dolgok szándékának megfelelően mozdultak - de persze akarattal soha sem sikerült, de még csak világos bizonyítékot sem kapott. Csak sejtelmei voltak. Nem hagyta nyugodni a gondolat, rosszul tudott koncentrálni, gyermekes hibákat vétett egyszerű gyakorlatok során. Tanítói megfeddték hirtelen visszaeséséért, fiatalabbak nevettek sikertelenségén. Amikor végül a Mester kérdezte, hogy mi a bánata, kiborult belőle minden. A Mester megértette, és azt mondta, fejlődése valóban új szintre lépett. Akkor kapta ezt a kicsi, ablaktalan szobácskát, és az egyébként gyönyörű, ujjnyi kristálydarabot.
A feladat egyszerű volt. Maradjon a szobában addig, amíg a kristályt úgy nem tudja elejteni, hogy ne essen le. Tanítsa meg lebegni. Akármilyen eszközt használhat, meditációs technikát, bármit, de amikor kijön, a kristály repüljön.
A napok ... hetek? ... hónapok? nagyon unalmasan teltek. A szellőző kivitte a lámpácska füstjét és friss levegővel látta el. Az egyik apró nyíláson át rendszeresen jött az élelem és a víz, a másikon rendszeresen ürítették a kis edényt. Mintha semmi más funkciója nem lett volna az apró szobának - és lakójának - minthogy adott mennyiségű tápanyagot és levegőt hulladékká alakítson.
Eleinte érdekes volt a gyakorlat, változás a hétköznaphoz képest. Nem volt rendezett időbeosztás, azt csinált, amit akart. Tudata néha messzire kalandozott, idegen tájakat járt be, máskor hihetetlen hosszú ideig tudott összpontosítani a kristályra. Szinte eggyé vált vele, ismerte minden egyes atomját, beszélgetett vele. Volt, hogy az asztalka közepére tette és igyekezett rávenni, hogy felemelkedjen - aztán pedig felemelte és elejtette, remélve, hogy nem esik le. Néha égette a lámpát gyakorlás közben, máskor sötétben volt, s amikor úgy érezte, kiáradó összpontosított energiái már régóta lebegtetik a követ, meggyújtotta a mécsest.
A kristálydarab ezalatt nyugodtan hevert az asztalon, vagy amikor a módszer úgy kívánta, szabályos egyhangúsággal koppant a fán vagy a padlón, Ta-sen hangulatától függően (aki hol azt képzelte el, hogy az asztal felett keletkezik egy erős mező, amin fennmarad, hol pedig azt, hogy a padló felett képzelt markával elkapja).
Később már problémát jelentett visszaemlékezni tetteire. Néha mintha örökkévaló lett volna az idő, amit itt töltött, mintha ezerszer, tízezerszer emelte volna fel a követ és ejtette volna ugyanúgy a földre, kíméletlen, vízcsepegéshez hasonló idegőrlő szabályossággal. Volt, hogy szégyenkezve takarította fel saját mocskát a földről, a másik végletbe csapó őrült tisztálkodási rohammal öntve magára ivóvizét is.
És egyre erősebb lett benne a düh. Dühös volt mindenre, ami csak létezett, körülötte, a szobán kívül és mindenhol. Erőltetett nyugalma, amivel (kopp... kopp... kopp...) újra és újra felemelte és elejtette a követ, iszonyatos feszültséget ébresztett benne. Volt, hogy megrémült tőle (amikor Mestere és a nyugalmat árasztó gondolkodás, meditációk és minden egyéb előjött tudata pereméről), és napokig nem gyakorolt, ez azonban - az értelmetlenül múló idő - csak még nagyobb dühre gerjesztette.
Végül a sokadik-sokadik napon minden eltörött benne. Lehajolt a kristályért, hogy ismét felemelje és elejtse, de amikor a markában érezte, elborult az elméje, soha nem tapasztalt erővel vágta a falhoz, miközben üvöltve, káromkodva rogyott a földre. Nem tudta, meddig hevert így, mindegy volt a számára.
Talán a szokatlan zaj volt az, ami magához térítette. Először vaksin bámult a mécses lángjába, aztán körülnézett. A kristály volt az erősödő zúgás forrása. A sarokban volt, majdnem a fal mellett - és durván egy arasznyira a föld felett. Mintha minden feszültsége az apró szilánkba záródott volna, ami teljesen abnormális, véletlenszerű módon pörgött, egyre hangosabban zúgva.
Hogyan lehetne megállítani? Egyáltalán irányítani? A jelenség lassan kezdett félelmetes lenni. Ha ebben a kis vacakban tényleg ekkora feszültség van, megállítja egyáltalán valami, vagy szétrobban végül, apró szilánkok ezreivel szurkálva meg a tehetségtelen kísérletezőt? Tudatától teljesen különvált a kristály. Most jött rá, hogy ami benne élt, az a tehetetlen, asztalon fekvő kő volt, úgy érezte, semmi köze a sarokban dühöngő elemi csapáshoz. A tudati sikertelenség után fizikai eszközökkel próbálkozott, de a kísérletképpen odadobott ruha egy szempillantás alatt átváltozott levegőben kavargó szemétté. Nem is tudta mindenhol elvágni az éles kristály, borzasztó sebessége hamarabb szaggatta rongyokká.
Aztán az egésznek egy szempillantás alatt vége lett. Az ajtó megnyikordult, a Mester lépett be rajta, a kristály pedig a megszokott módon pottyant a földre - igaz, Ta-sen ingének evilági maradványai puhították esését.
- Gondolkodj el ezeken a dolgokon. A megdöbbenésen, amit akkor éreztél, amikor megláttad lebegni. Nem hittél benne sohasem igazán. Utána abban nem hittél, hogy irányítani tudod, pedig elég volt egy pillanatra megszakítani a koncentrációdat, és leesett. Azt hitted, hogy ura vagy a tudatodnak, és kinőttél a lélekfegyelmezésből, de elég volt néhány napra egyedül hagyni egyetlen feladattal hogy teljesen elveszítsd a kontrollt. Utána azt hitted, hogy gondolkodásod kiegyensúlyozatlanságát, amit növekvő erőddel egy tárgyra kényszerítettél, egy rádobott ruhával el tudod takarni. Fiam, a nagy erőhöz egyszerre kell hit, mert nélküle eloszlik, mint a füst, és teljes összhang, mert különben oda az irányítás. Mellesleg azt hiszem, megtapasztaltad, hogy tudatod egyazon része felelős gondolkodásod egyensúlyáért, rendezettségéért, illetve időhöz, térhez, fizikai világunkhoz való kötöttségéért. A hatalom útja vagy behatárolt technikákra épül, ami az erő egy részét átvezeti a többé-kevésbé megtisztított lényen, vagy a teljes szabadságra, de ehhez valóban teljesen szabad, nyugodt, befogadó elme szükséges, amit már nem köt, csak vonz ez a világ.
Egyébként már az első napon bizonyítottad, amit szerettél volna. Tanulótársad nem tudta kinyitni az ajtót, amiről azt hitted, bezártuk, pedig retesz sincs rajta... Ügyes vagy, fiam. Menj vissza a szobádba, és pihenj, amíg jónak látod. Ha úgy érzed, jól vagy már, keress meg.
| Kedves Loránd / Az örökkévalóság pillanatai / Mesék |
|