A mester és a tanítvány egy délután kimentek a mezőre. Ősz volt már, de még ott lebegett a forróság emléke a levegőben. Leültek egymás mellé és hallgattak. Amikor már teljesen megnyugodtak, lélegzésük eggyé vált a széllel, szívverésük lüktetése lassú hullámokban ingatta testüket, a mester megszólalt:
- Most engedd, hogy átjárjon a Fény, töltse meg minden csontodat száraz tűzzel, minden csepp véredet élő szikrákkal.
A tanítvány kiegyenesedett, fejét hátrahajtotta, tenyereit térdén a Nap felé nyitotta. Kezében életre kelt a fény, megtöltötte testét, átjárta lelkét és megtisztította szellemét.
- Most ragadd meg ezt az erőt, őrizd meg magadban...
A tanítvány mélyet lélegzett, lassan ökölbe zárta kezeit. Testében forrt a tűz, érezte, amint izmai megtelnek energiával.
- Látod, most elveszítetted a lényeget. Apró sziget lettél, erőszakká vált benned az Erő. Megfogtad és elszalasztottad azt, amit kerestél. A fényt akartad megragadni, de most sötét van a tenyeredben.
A tanítvány sóhajtott, elengedte izmait, tenyere lassan ismét a Nap felé nyílt. Egyetlen borzongással távozott belőle az összegyűjtött szikra, hogy újra átadja helyét az Erő megállíthatatlan áramának.
- Látod, most újra veled, benned van, mert nem fogod, hanem elfogadod és nyitott tenyeredben kínálod a világnak. Most add nekem a Fényt.
A tanítvány mélyet lélegzett, majd lassan a mester vállára helyezte a tenyerét, minden erejét, szeretetét, a pillanat boldogságát beleadva az érintésbe.
- Jó szándék vezet, fiam, de a kezedben ismét csak a sötétséget adtad nekem.
A tanítvány elmosolyodott. Kezét levette mestere válláról, majd megfogta a két öreg, eres kezet, felfelé fordította és a tenyerébe helyezte őket. Így húzta szelíden a saját térdére, majd felnézett mestere szemébe.
- Most már valóban a fényt adtad nekem, de áldozatot hozol értem. Saját fényedet takarod el kezemmel, nekem pedig kényelmetlen ez az ülés.
A tanítvány előrehajolt, mestere kezeit felfelé fordítva a mester térdére helyezte, végigsimította őket, majd visszaült és átadta magát a Nap fényének. Látta, hogy mestere is ugyanezt teszi. Együtt mosolyogtak a fákkal a lenyugvó Napba, és nem szóltak többet.
| Kedves Loránd / Az örökkévalóság pillanatai / Mesék |
|