Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Mester, és élt vele az ő Tanítványa. Életük több is volt, mint tökéletes. A Mestert sokan tisztelték hatalmas bölcsessége miatt, sokan látogatták őket, adományaikból mindig volt mit enniük a hegy lábánál álló kis kunyhóban. A Tanítvány méltó volt mesteréhez, állhatatosan figyelte szavait, elméjében kristályosodott az ősi tudás. Néha jókat kuncogott magában azon, hogy egy-egy betérő kereső őt hitte a mesternek, ha hallotta beszélni, azonban mindig felvilágosította őket, hogy a valódi forrásból ihassanak.
Történt egy napon, hogy a Mester elküldte tanítványát a közeli falucskába, hogy vigyen el oda három szobrocskát. Már úton volt, amikor megtapogatva, majd kibontva a zsákot, meglátta, hogy csak két szobrocska van benne. Visszafordult hát az úton, fel a kunyhóhoz. Már közel járt, amikor furcsa hangokat, részeg üvöltözést hallott. Az ösvény mellett a fák takarásában szaladni kezdett, ám amikor meglátta a kunyhót, döbbenten megállt. A hangok a Mestertől származtak, aki úgy be volt rúgva, mint a szamár. Káromkodva, énekelve pucéran szaladgált a kunyhó előtt, a kis házioltár szobrait kidobálta a tisztásra, és (atyavilág!) a legszebb szobrocska előtt, akit nagy tisztelettel a Víz Anya néven emlegettek, megállt, és - mi tagadás - alaposan megöntözte. A Tanítvány a legteljesebb döbbenettel figyelte, amíg még vagy egy óráig randalírozott az, akit a tisztaság mintaképének tekintett, mielőtt leterítette volna a részegek zavaros, rossz szagú, mély-mély álma. Akkor előjött a bokrok mögül. Nem vigyázott ara, hogy ne csapjon zajt, a Mester (mester?) persze háborítatlanul hortyogott tovább, mialatt ő összeszedte kevés holmiját, megtisztogatta Víz Anyát, és őt is magával vitte. Régi, biztosan több évszázados szobrocska volt, nagy érték, de úgy érezte, egyáltalán nem lopás, hogy magával viszi.
Soha nem hitte volna, hogy egyszer így fogja elhagyni azt a helyet, amiért valamikor egész életét adta fel.
Nekivágott hát a világnak. Nagy híre kelt indulásának, sokan keresték társaságát, és ő is sokáig vándorolt, míg egy alkalmas, gyönyörű tisztáson felépítette kunyhóját. Évek múltak, híre és bölcsessége egyre növekedett. Voltak tanítványai is, közülük egy messze kitűnt állhatatosságával, tisztaságával. Megtiszteltetésnek érezte, hogy ez a csodálatos lény, akihez foghatót még nem látott, őt választotta, hogy fejlődése kezdetén segítségére lehessen. Hosszú éveket töltöttek együtt, a Tanítvány mohón itta be szavait, ő pedig újabb és újabb tudásra talált magában az éhes szemek vezetésével. Aztán, lassan-lassan kezdte úgy érezni, nem segít tovább neki, kezdte érezni a fiatalban a Válasz erejét, amelyet nem adott meg önmagának, hanem tőle várta azt. Küzdött egy darabig tanítványa fölébe magasodó erejével, míg úgy nem érezte, most már nem segít, inkább hátráltatja fejlődését, öregnek és porosnak érezte magát mellette. Nem volt ez szomorúság, de látta, követője nagyobb dolgokra hivatott, és ragaszkodása csupán az, ami megköti szárnyait.
A házioltár előtt ült, amikor pillantása a Víz Anyára esett. Hirtelen teljes élességgel villant tudatába az oly régen, annyira alaposan elfelejtett - eltakart - történet, kicsit más színben látta a dolgot. Váratlan lendülettel kezdett kutatni a régi tarisznya után, abban is a kis csomagot kereste. Bölcs mestertől teljesen szokatlan röhögés borította fel, amikor meglátta a szobrocskákat. Kicsit elnagyolt vonásokkal őt és Mesterét ábrázolták. Nem tétovázott, keresett egy megfelelő méretű keményfa darabot, és elkezdte tanítványa szobrocskájának elkészítését. Nem tudta megállni, amikor a Víz Anyára nézett, újra meg újra felvihogott. Szegény évtizedekig a legnagyobb tiszteletet kapja, de nevéért újra és újra el kell viselnie, hogy alaposan levizelik. Persze újfajta tisztelet is ébredt benne a szobrocska iránt. A Mesterek és tanítványok megszakítatlan sorát látta a nehéz sorsú fadarabban, a legnagyobb pillanat, a szárnybontás örök tanúját.
...
Amikor magához tért, néhány napot regenerálódással töltött. Tanítványa kevés holmija és a Víz Anya eltűnt. Kicsit zavaros emlékei és kemény macskajaja tájékoztatták arról, hogy igen élethűen alakított. Amikor felkészültnek érezte magát az útra, és eltakarította a romokat, újra megtalált fiatalos lelkesedéssel, a Mestert ábrázoló szobrocskát - amit ezek szerint a Mester saját mesterétől kapott - szorosan markába fogva elindult visszafelé, a régen elhagyott kis kunyhóhoz, hogy megmutassa neki életét, bejárt útját, bezárja Mestere Körét, a távoli idők homályába nyúló örök Mester-Tanítvány táncot.
Amikor a Régi Mestereket temetik, sírhelyüket soha nem jelzi más, mint egy kicsi, kézben is elférő szobrocska, amely fiatal korukban ábrázolja - többé-kevésbé felismerhetően - őket. Aztán a helyet a szobrocskával együtt elnyeli a gyorsan növő fű, és az emberi emlékezetből is lassan kihal az őket személyesen ismerők távoztával.
| Kedves Loránd / Az örökkévalóság pillanatai / Mesék |
|