Sok mindent leírtam már neked, lehet, hogy úgy gondolod, érdekes mindez számodra, kíváncsi vagy rám. Azok, akiknek nem tetszett mindez, talán felesleges is elolvasni a következő részt, de aki úgy gondolja, hogy jó és követni való az, amit összeszedett belőle, jobb, ha mindent megtud rólam.
Ma lettem huszonöt éves, és az én Uramtól nagy ajándékot kaptam ismét: újra elvesztettem a hitemet önmagamban, az elveimben - mindenben. Így hát lehetek őszinte veled, mert végre képes vagyok úgy gondolni erre a könyvre, mint egy sírkőre. Talán újjászületek majd... á ez nem igaz. Egy részem nem hal meg, csak az belőlem, ami... halandó.
Elvesztettem a hitem abban, hogy apa leszek, hogy családot alapítok. Itt ülök most ismerőseimnél, és azon gondolkodom, hogy elmegyek a lányhoz, akit azt hittem, szeretek, és megkérem, hogy miattam ne tartsa meg a gyermekemet. Elveszítettem a hitem abban, hogy érdemes küzdeni egy békés családért, nyugalomért. Nem akarok küzdeni, nem akarok megvigasztalni senkit, mert úgy érzem, hazudok.
A történetem mese volt, bár egy jelentéktelen részét átéltem. A gondolatok csak vigaszként szolgáltak nekem, kísérlet arra, hogy fenntartsam "normális" állapotomat.
Talán tanulságnak jó lesz neked ez az egész marhaság.
Vágytam arra, hogy közel lehessek egy lányhoz, mert nem tudtam mit kezdeni érzelmi rohamaimmal, magányosságommal, azzal a tudattal, hogy valóban öregszem és egyszer talán egyedül halok meg. Pedig milyen szépeket írtam erről... Amikor leírtam, igaznak is éreztem, csak nem mindig vagyok olyan állapotban. És nem tudtam kezelni a nemi vágyaimat. Féltem, hogy valami végleges belső törés miatt soha nem leszek képes kapcsolatba lépni egy lánnyal. Neki pedig szüksége volt arra, hogy végre valaki őszinte szeretetet mutasson felé, elfogadja őt - ebben profi vagyok. Ő is elfogadott engem, átsegített a gátlásaimon, félelmeimen, elzárkózásomon. Nagyon akartam, hogy valaki erősebb legyen a falaimnál.
És most mégis eltört bennem valami. Mindketten félünk attól a helyzettől, amibe kerültünk azzal, hogy gyermekünk lesz, pedig körülöttünk mindenki örült neki. Eddig úgy éreztem, hogy tudok felelősséget vállalni ezért a helyzetért (nem döntésért), de most azt érzem, ámítom magam és őt is. Nem érzem őszintének a hozzá szóló mondataimat, tetteimet.
Vállalom a felelősséget azért, hogy megölöm a gyermekemet. Nem tartom megbocsáthatónak, elfelejthetőnek ezt a tettet. Alábecsültem a Biblia bölcsességét, amely nem engedi a házasság előtti testi kapcsolatot, amelyben félni kell a következményektől. Most úgy gondolom, jó törvény ez, mert lehetetlenné teszi azt a tettet, amit elkövetni készülök.
Talán nem volt elég őszinte a mondat, amellyel Júdásnak vallottam magam, Uram? Tényleg ez kell ahhoz, hogy megérthessem, szerethessem azt az embert, aki leköp?
Értsd meg, nem akarlak becsapni, fájna, ha nem tudnád, milyen ember vagyok. Talán most már tényleg nincs mit vesztenem. Büszke voltam és gőgös, gyakran járt a fejemben, hogy majd interjúkat készítenek velem, előadásokat tartok, tisztelet vesz körül. Igenis, álmodoztam róla! Arról, hogy emellett családom is lesz és "normális életet élek". Hogy bebizonyíthassam bárkinek: nem kell semmi különös adottság, guru, szellemek és a többi ahhoz, hogy az ember végre emberi módon élhessen, önmagához méltóan gondolkodhasson - ebben továbbra is hiszek. De így legalább nem kell félnem attól, hogy bárki többnek tartana annál, aki vagyok.
Cserbenhagyom barátaimat ugyanúgy, ahogy annak idején édesanyámat magára hagytam, bár biztos segítenek majd nekem átélni ezt az időt. Ha elhinnék nekem, hogy mennyivel jobbak nálam összes "rossz" tulajdonságaikkal együtt!
Érdekes, olyan jelentéktelennek tűnik minden, amit tettem, mondtam vagy gondoltam huszonöt év alatt. Ha valakinek jól esett a jelenlétem, csak önmagának köszönheti, nem nekem. Jó lenne ilyen egyszerűen megszabadulni minden fájdalomtól, amit okoztam... tulajdonképpen miért is ne?
Érdekes, mennyire menekülök a halál, a betegség gondolata felé, csak ne kelljen viselni a felelősséget. Lehet, hogy ettől lesz halandó az ember? Mindenesetre nem bántana nagyon, ha csak halálom után jelenne meg ez a könyv, viszont úgy érzem, nincs idő várni. Egyik szép álmom, hogy jólnevelt célgépként amikor elkészül a mű, én szépen kinyiffanok. Mintha nem tudnám, hogy a "mű" az élet maga, minden percben egyedi, összehasonlíthatatlan érték, a Lehetőség rejlik. Ha úgy helyes, természetesen vállalok mindent, ami a könyv után következik.
| Kedves Loránd / Az örökkévalóság pillanatai / Mesék |
|