Folyamatosan formálódik bennem egy kép, ami az ember jelenlegi tevékenységét jellemzi a világban (még ha ez nem is tartozik a legszebbek közé), aminek sajnos kénytelen voltam a fenti címet adni. Miért?
Ha egy élő szervezetet vizsgálunk, látjuk, hogy sejtjei harmonikus, időhöz kötött részeit adják egy olyan testnek, amely hozzájuk képest idő felett álló, folyamatosan változó, számukra mégis többé-kevésbé állandó környezetet biztosít. Valahogy úgy élnek, ahogyan a növények, állatok élik életüket a világban. Nem tudatosak igazán, egyedi létük pillanatnyi törvényei határozzák meg cselekvéseiket. "Még" nem tudják, hogy idejük rövid, haláluk elkerülhetetlen. Vannak természeti népek, ahol az emberek "már" nem foglalkoznak halálukkal, az élet részeként fogadják el azt; teljes, de mégis inkább a növények, állatok életéhez hasonló életet élnek.
E két véglet között van a mi jelenlegi világunk. Tudatában vagyunk elkerülhetetlen halálunknak, azonban nem nőttünk fel e tudat elviselésére - mint a rákos sejtek. Félig vagyunk csak készen, a normális sejtciklust felborítva szaporodni kezdünk akkor, amikor az "egésznek" erre még nincs szüksége - igazából nekünk sem. Aktívak vagyunk, kutatunk, átalakítunk, formálunk... nyomot akarunk hagyni a világban, amelyről tudjuk, hogy közömbösen fogja szemlélni elmúlásunkat. Ez hihetetlen erővel ösztönöz minket új dolgok alkotására, vagy ha az nem megy, legalább a jelenlegi rendszer minél nagyobb mértékű befolyásolására (lásd hatalmi harcok). A teljes rendszer működésével természetesen homlokegyenest ellenkezik ez a fajta hozzáállás. A rákos betegnek éppen az a problémája, hogy mondjuk vérképző sejtjei egyszer csak úgy döntenek, hogy nem akarnak beilleszkedni testébe, nem akarják elfogadni, hogy "csak úgy" megszülettek, és éppen a rendszer működőképességének érdekében a legnagyobb csendben el kell pusztulniuk, hogy anyagukat aztán újra feldolgozza a test, és tetszése szerinti részébe építse be. Ezek a sejtek nekiállnak "nyomot hagyni" világukon, bejárják azt, elterjesztik az újfajta hozzáállást, szaporodnak és sokasodnak, saját törvényeket találnak ki maguk számára a test törvényei felett. Agresszív magatartásuk alkalmas arra, hogy a test erőforrásaiból indokolatlanul sokat sajátítsanak ki önmaguk számára, s ezt természetesnek veszik. Elkezdik kiszorítani elsősorban saját "fajtársaikat", azokat, akik beilleszkednek a test rendjébe (ég veletek, indiánok...), majd kezdenek veszélyessé válni a test többi részére is. Egyre elvadultabb mértékben avatkoznak be a test gyakorlatilag összes anyag-, és energia-körforgásába. Egymás között folytatnak élet-halál harcot a forrásokért, belső értékrend szerint ítélik meg azokat, nem véve tudomást arról, hogy a test csak bizonyos mértékig teherbíró ezen folyamatok változásával szemben.
Pedig tudunk ám róla! Ott van rögtön a "természeti kincs" fogalma. A "kincs" valami olyasmit takar, aminek az értéke felbecsülhetetlen. Egy ládikó ékszer csak jóval később válik megmérhetővé, annak, aki először nyitja ki a ládát: kincs. Felmérhetetlen, megszámlálhatatlan, hatalmas érték. A természeti kincsekkel valahol ugyanez a helyzet. Azt hisszük, jelenleg úgy használjuk például a vizet, hogy: megvettük. Dolgoztam azért, hogy ez az egy köbméter víz az enyém legyen. Megadtam az árát, nem? NEM! A kifizetett pénzből él az a cég, amely valahonnan kiemeli ezt a vizet, eljuttatja a csapomhoz és összegyűjti a szennyvizet. Ennyi. Az, hogy honnan jön valójában és mit visz magával tőlem, sehol nem jelenik meg. Mint a rákos daganat, amely felveszi, használja a vért, teleereszti szennyeződéseivel, és elvárja, hogy ez a végtelenségig így menjen. Nos, egy bizonyos tűréshatárig gurul is a szekér - bár ha az egész testet vizsgáljuk, a beteg kedvetlenné válik, elveszti rugalmasságát, harmóniáját, lefogy; olyan mintha létezésének célja a daganat fenntartása lenne! (miért is teremtette Isten a világot? És hogyan viselkedünk mi vele?) Milyen természetesnek tűnik az a gondolat, hogy a világ azért jött létre, hogy benne nekem jó dolgom legyen. "Rendkívül fontos" számítógépes rendszerfelügyeleti munkám (amiért annyi pénzt kapok, hogy elég sok vizet, áramot, stb. vehetek belőle) mellett ugyan mikor kellene erre gondolnom?
Szabadon kiállhatok a patakpartra, beleszórhatom az összes pénzemet - nem lesz tiszta tőle. A világ összes pénzét rákölthetem, nem tudom elérni, hogy az a mosogatóvíz, amibe éppen most öntöttem bele a használt olajat némi vegyianyaggal egyetemben, megtisztuljon és visszaröppenjen a csapba, ahonnan jött.
Régebben a vizet a kútból húzták, és nem lehetett csak úgy beleszórni bármit, mert gyors, kegyetlen következményekkel járt (ha elkapták, akkor arra nézve, aki szennyezte, ha nem, azokra, akik megitták). Nem voltak csövek, amik elvitték volna messzire, a kiemelt víz - így vagy úgy a közelben vissza is került a földbe. Nem azt mondom, hogy a régi helyzet ideális, és mi most nagyon rosszak vagyunk. Inkább arra emlékeztet a helyzet, amikor a daganat elterjed a testben, saját belső szállítási rendszereket dolgoz ki, amellyel teljesen irreális helyzetbe hozza a test belső anyagforgalmát. Ennek segítségével a mi teherbíróképességünk a saját magunk által okozott károkkal szemben hatalmas mértékben megnövekedett (nehezen tudom elképzelni, hogy együtt éljek csak az elmúlt év során általam kidobott szeméttel), környezetünk tűrőképessége, immunitása - gyakorlatilag teljes kidolgozott élet-rendszere - viszont romokban hever. A daganat szempontjából pedig egyszerűen kiszámíthatatlan a viselkedése. Változásokat lehet észlelni a korábbihoz képest, de hogy melyiknek mi a konkrét oka, iránya, következménye (lásd hőmérsékleti, éghajlati viszonyok változása, állat és növényfajok életének átalakulása, - aki ezzel foglalkozik, biztos sok ilyet ismer), hát a fene tudja. Legalábbis nem hallottam még arról a modellről, amelyik teljes világunkat képes megbízhatóan, egységében áttekinteni...
Szóval nagy túró ez itt most körülöttünk. Mégis úgy gondolom, jó, hogy így van. Na ez most szerintem elég megdöbbentően hangzott. Mert ha egy kicsit más szemmel nézem a dolgot, fordulóponthoz érkeztünk, és az ilyenek mindig érdekesek.
Elterjedtünk a világban, hatalmas mennyiségű ismeret birtokába jutottunk, és ez a műsor nem jöhetett volna létre a Derék Bank támogatása nélkül ... á ez egy másik szöveg. Bocs. Szóval nem alakulhatott volna ki, ha nem hajt minket a halál feldolgozatlanságának tudata. Egy egyszerű tény elől menekülve hihetetlen (és a mai napig feldolgozatlan) mennyiségű ismeret birtokába jutottunk, mialatt rémülten kerestük az örök - vagy legalább egy kicsivel hosszabb - élet titkát, akár fizikai testben, akár a világ megváltoztatásában. Ha úgy tetszik, mi vagyunk az idegszövet, ami az idők során egyre alaposabban behálózta a testet, egyre magasabb szintre jutva annak irányításában - míg végül ebbéli képessége lehetővé teszi neki azt, hogy a testet elpusztítsa. Vékony rostjaink a sejteket fojtogatják, míg belső ellentmondásaink rángatózása Földünk testét vagdalja a falhoz, padlóhoz - tisztára olyan, mint egy elmegyógyintézet. Bár nem is. Olyan, mint amikor a csecsemő - gyermek eljut a központi irányítás alatt végzett test-változtatás (mozgás) életveszélyes fokára. Kénytelen felismerni fizikai testének sérülékenységét, azt a tényt, hogy nem irányítás, hanem együttműködés a feladata.
Hiszen milyen egyszerű: ha egy embernek megfelelő ereje van hozzá, hogy önállóan tevékenykedjen (mert megedzette magát, hogy kiszabaduljon mindenféle kötöttség alól), és nincs harmóniában saját lehetőségeivel, korlátaival, tűrőképességével, akkor veszélyes önmagára. Ambíciónknak vettük, hogy megszabaduljunk a fizikai távolságok, természeti feltételek láncaitól (sötétség, vadállatok, víz, ennivaló, ...), kitörtünk az óvodából - na és most hova tovább? Testünk (a természet) tele van sebekkel, amit a kijutás közben szerzett, éhes, fázik, az utakon más törvények uralkodnak, mint a kellemes oviban, ahol ugyan parancsra, de volt mit enni, inni, lehetett pihenni, és főleg: mindig volt mit csinálni. Nagy szabadságunkban most mindenféle marhasággal töltjük az időt, rohanva a vészjelek sürgető bizonyossága elől: a test beteg, és mi magunk vagyunk a betegség - de az orvosság is. Nem megjavításról van itt szó, az oviból szökött kisgyerek nem meggyógyítja magát, hanem (talán egyszer végre) hagyja pihenni, regenerálódni.
Egyszer talán majd jönnek olyan emberek, akiknek fáj a csapból folyó víz, a gyorsan megtelő szemetesláda, és hiába van pénzük rá, azzal játszanak, hogy mi az a legkevesebb mennyiség, ami már elég. Akik erejüket nem edzőtermek súlyain próbálgatják látványos izomzat építése érdekében, hanem az egymás közötti segítség szép hagyományának újraélesztésében. Akik este alszanak, pihennek, nappalra pedig hasznos elfoglaltságot keresnek... Utópia? Persze. Én magam sem tudom elképzelni a "jobb világot", de azt hiszem jobb is így, mert a végén még azt is meg akarnám mondani, hogyan kell csinálni. Mindenesetre legalább érzek magamban valami hajlandóságot arra, hogy érdemesnek tartsam így élni.
Vajon mi lenne, ha kipróbálnánk?
| Kedves Loránd / Az örökkévalóság pillanatai / Mesék |
|