Valahányszor úgy érzem, hogy az idő kezd veszteni az erejéből, hogy már nem szippant be, valahányszor abbamarad a káosz és a zaj az alagútban, a Tüzes Vizet hívom segítségül. És másnap a hullamerevség a bizonyítéka, hogy számomra megint meghalt az idő. Valahogy így foghatták a chippewák is az evezőt a Tüzes Víz után, meredten álltak a facsónakban, a fejüket mintha belülről kettéhasították volna. Nekik is szükségük volt rá: az ő idejüket a puskák, az acélkések, a himlő zúzta szét. Ők talán a kört akarták, én viszont egyenesre vágytam.

Felnyúlok a Tüzes Vízért a polcra, a másik oldalról is egy kéz matat utána, karkötőt érint a kezem, neki is össze vannak harapdálva az ujjai, csak az ő keze barna, füstszagú és csupa bőrkeményedés meg horzsolás, nekem már nincsenek bőrkeményedéseim, már nincsenek, ki-ki a maga oldaláról megmarkolja az üveget, de az üveg nem akar háborút: ez a démon mindkettőnket akarja. Az üveg kettéválik, mindkettőnk berántja a maga hideg flaskáját a saját sötét térfelére, és ahol a kezem hozzáért a chippewa kezéhez, máris ott az újabb üveg, mindig lesz utánpótlás, amíg haldoklunk.

Soha többé, mondtuk. Mindketten. Akkor, ő és én. Már nem emlékszem, melyikünk mondta.

A másnaposság elmúltával megint minden beindul, feléledsz, érzed, hogy megint van idő és mozgás, tudod, hogy ez illúzió, de csak valahol a lelked mélyén, fenn kezd megint minden kivilágosodni, zsíros fény hull a mindennapok díszleteire, de kicsit még játszol az illúzióval. A másnaposság miatt iszol, határvonal ez, olyan, mint a szürkület, már nem nappal, de még nem éj. Minden pillanatnak éles körvonalai vannak még. Ennek az időnek még van vége, csak addig nem látok el, ez az idő még mérhető attól az első pillanattól, amikor a betontömbben megjelent a repedés.

A betontömbnek, amely mindent megfojtott, ami csak a maga módján akart mozogni, annyi..., tudod jól, hogyan rohadt el, kapkodott szabadság után minden, hogyan korcsosult a bűzben, a bushban, a bokrok közt; véglények a szikla alatt. Bokrok: a legéletrevalóbb gyökérhajtások hasadékokat találtak maguknak a lassan repedő betonban, és furakodtak kifelé, tekergőztek, csúsztak-másztak, ment nekik. Az a bokor természetesen én - én is voltam, és sokáig vártam a dördülésre, a parancsra, a fülsüketítő füttyre, a dörömbölésre az ajtón.

Te is a része vagy, teremtmény a bokorban, esetleg egy girbegurba gyökér, lehet, hogy ginseng vagy. Nincsenek határok, szabad országban vagy, idegen. De ha hamisan játszol, kabátujjamban ott a bajonett. És ha nálam vannak az ászok, természetesen akkor is. Ez a szabad választás, egyenesen Bogtól, tudja ezt a demokrácia minden gyermeke. Hát jó: megbékülünk, az összes család, és denevért szögezünk a csűrajtóra, hogy a rovarok elpusztítsák a démonát, hogy tiszta maradjon a kezünk.

Nem értem én ezt, nem tudom, miért nem velem történt? Miért én, miért nem te kaptál nyolc évet, vasrúddal a fejedre, csak odaútra szóló repjegyet? De ennek már vége.

Vége van már? És most így kell élni, vagy emígy? Reggel a ködben a pályaudvarnál csak egy öregasszonyt láttam, meg egy farkaskutyát. Mindenki más felszívódott valahova. A szemetesben tűz égett. A nő táplálta. Égeti a régi kacatokat, asszonyom?, kérdeztem. Nem, ezek a papírjaim, iratok. A kutya morgott, a járdán egy bogár mászott, a szél finoman rezegtette az ablaktáblákat.

Aha, szóval akkor mostantól így fogjuk csinálni, mondogatják az emberek. Régen, akkor nem volt semmi, akkor mindent kellett. Valami mégiscsak vagy, másmilyen vagy kifele, és megint másmilyen a belső forrásaidban, ezt mindenki tudja, egyszerű ez, mint az egyszeregy. Nyisd meg hát a forrásaidat, az egész világ csak erre vár. Aha, szóval akkor mi a valóság? És mi a díszlet? Mit tegyünk? És mit csináljak én?, kérdeztem magamtól a többiek kórusával együtt.

A barátságunk, tulajdonképpen ez volt a cégünk, a leendő társaság hajnala, ez volt az alap, Kis Fehér Szukával akkor éltem, amikor még semmit se tudtam, semmim se volt és semmit se veszíthettem. Megteremtett, hogy én is megteremthessek valaki mást, hogy létrejöhessen a törzs. Tudta, hogy ha életben akarunk maradni, és egy kis időt akarunk magunknak, kell egy törzs. Tudta, hogy minden időnket a díszletekre, a többi emberre kell áldoznunk, de tudta azt is, hogyan őrizzen meg legalább egy darabka időt.

Az időt meg lehet őrizni tárgyakban is, Szuka megtanította, hogyan. Akkoriban csillogó üvegszilánkként a rövidnadrágom zsebébe rejtettem el az időt. Ültem az osztályban vagy otthon, kicsomagoltam a szilánkot a zsebkendőmből, és néztem, és elkezdett letekeredni az idő, először lassan, ahogy a pehely hullik a földre (Szuka később megtanított rá, hogy épp a finomságuk miatt érdemes az idő darabjait pelyhekben tartani), de aztán felgyorsult abban a szilánkban, és ott voltam benne Kis Fehér Szukával, a fűvel meg a fákkal az odúnkban a domboldalban, az érintésével, benne a valóságban.

Annak a nőnek a zöld szemét is látta, akivel majd a jövőben találkozom, a jövőben, amit csak a tehetséges nők látnak. Valami birkózónő lesz, mondta egyszer az ágyban, miközben a véraláfutásait vizsgálta; akkor már nem fogok ennyire hánykolódni, mondtam, dehogynem, mondta.

Sok-sok évvel azelőtt, hogy hánykolódtam és a fogamat csikorgattam álmomban, valamikor gyerekkorom őszén béna voltam, nyomorék, és az, hogy csak az ő kedvéért és csak őelőtte voltam béna, az játékunk kezdete volt, az emberi erő vizsgálatának nyitánya, a perverzió eleje. Mozdulatlanul ültem, Kis Fehér Szuka pedig felborzolta az idegeket a testemben, jó sokáig ültem, hogy taníthassa a testemet, hogy megtaníthassa a testemet érezni. Egy metszeten látott nyomorékot vettem mintául. Középkori metszet volt, lovagok meg nyomorékok népesítették be. Sárkányölő Szent György középkora volt ez, és én gyereknyomorék voltam torz lélekkel és gondosan begyakorolt skizofréniával, mert az, ami belül megengedett és megkövetelt volt, kint nemkívánatosnak és veszélyesnek számított. A családi büszkeség kolonc volt a nyakamban. Nekem kellett a jövőnek lennem, aki majd elégtételt vesz a megaláztatásokért, ugyanúgy voltam ezzel, mint még sok ezren.

Ugyanúgy, mint őket, engem is hajtott valami, hogy eltemessem a galambokat meg a döglött verebeket, hogy keresztet készítsek a sírjukra, és magoljam a szavakat, de Szuka visszatérített önmagamhoz, önnönmagán keresztül, a mozdulataival, a hangjával, az érintéseivel, mint egy kis feleség.

Máshol a kíváncsi, vidám kiskrapek szerepével kellett megbirkóznom, vinnem kellett az ötösöket, hogy megfeleljek az elvárásoknak. A komcsik az ilyen családokat használták lábtörlőnek, és pont ezért kényszerítették az apák és anyák a gyerekeiket latintanulásra. Az apák végeláthatatlan vitákat folytattak, angolt kell-e tanulni vagy latint, és mindig arra jutottak, hogy mind a kettőre szükség van. Latin, hittan, nyelvórák. Kettős földrajz, kettős történelem plusz vallás, elég gyatra fegyverzet a külvilág elleni harchoz. Györgynek legalább volt lándzsája. És a sárkány nem az időt akarta elvenni tőle, a sárkány meg akarta ölni.

Kis Fehér Szukával viszont nem voltam senki, csak egy alak, amely párából, szélből és nedvességből született. Kis Fehér Szuka simogatta azokat az idegeimet, amelyek létezéséről nem is tudtam, új formát öltött az arcom, érezni kezdtem a testem. Táncolni kezdtem. Egy nyomoréknak a karizmok megnyújtása is tánc. Szuka magához rántott és formált, s épp ez volt az ő lényege.

Ez a jól nevelt kisleány klasszikus nyelveket tanulni egy volt paphoz járt, aki akkor már raktáros volt, mert nem írt alá, mert félt az Ördögtől, templomba megint egy másik paphoz, aki viszont aláírt, mert csak az egyház örökkévaló, a rezsimek mind elbuknak, és a mélyben végzik, homokszemként a megbocsátás végtelen óceánjában, de a törzsnél az egyház sem ősibb... és a szájában ott érezte még a vele egy törzsbe tartozó fiatal férfi magját, mert sokkal inkább egymással álltunk rokonságban, mint a megtört gerincű családjainkkal. A jelenkor, amelyet a családjaink látszatvilágként éltek meg, és a megszállás előtti idő, amelyhez annyira ragaszkodtak, nekünk egyforma hablatynak tűnt. Mi semmitől se féltünk. Ahogy Rómeót és Júliát, család és vér minket sem érdekelt.

Abban a halálos süvöltésben össze kellett kuporodnunk, ki kellett tolnunk az idegek csápját, és vennünk és küldenünk kellett a törzs jelét. Az odúnkban, a domboldalban, csukott szemmel: Mit látsz? Sötétséget. Messze van? Nem, itt van. És te mit látsz? Téged. A többiek, a többiek kicsik, és mindnek egyforma az arca. Az én sötétségem most vörös. Az enyém is.

Egymás becézgetésével, aminek az lett a vége, hogy egy idő után elélveztem, majd jóval utána ő is, nemcsak kéjt adtunk és kaptunk, de a bekerített törzs szertartása is volt ez. Kis Fehér Szukának, mint minden szerelmemnek, fekete haja volt, fehérnek a bőre miatt hívtam. A gondolataimban most is így hívom, most is, hogy tovatűnt minden, amit megörökíteni próbálok, és találkoztam a nővéremmel, és Kis Fehér Szuka szellemmé változott, jó démonná, kinek kifürkészhetetlenek a szándékai. Hol van azok után, hogy ez meg ez történt, hogy ikszet elsodorta az ár, ipszilon megőrült, zé pedig lelépett; ő is elment?

Ostyát tesz a nyelvemre, mondja Szuka, Isten testét, és még mindig bennem a mag, amelyben a gyerekeid vannak, lehet, hogy nem mind halott még, úgy rohantam.

Később letörölte az ízt, nem kellett már neki a moszkitóháló a dzsungelben, a bevonat a nyelven, amivel annyit hazudtunk, a családnak, az iskolában, a papnak, a külvilágnak, mindenkinek, aki nem tartozott a közösségbe, inkább almát evett, vagy legalább vizet ivott, és más és sokkal agyafúrtabb maszkokat meg álcákat öltött. Ne mozogj már, mondta, nem mozgok, hazudtam, és meg akartam fogni, és hazug nyelve hegye a fülemben vibrált, amelyben még ott visszhangzott az opidda opiddum, puera pulchrum, ghetto ghettum, miközben a gerjedelem a nyomorékból a metszeten, amelyen megállt az idő, élő, vértől duzzadó húsdarabbá változtatott, sóvárogtam, vártam, hogy felfaljanak. Szuka öregebb volt nálam, játszott velem, magában tartott, már akkor megtanította észrevenni azokat az erőket, amelyeket az ember idővel inkább lenyeseget, nehogy a pszichiátereket terhelje velük: a kisfiú megtanulta, mikor és hogy használja a lányos erőt, a "nem" szó gyermeki erejét, és hogy mikor harcoljon. Amikor a kisfiú idősebbé cseperedett, már nem csak úgy táncolt, ahogy a lány fütyült. És csak ekkor kezdett igazán tündökölni, ekkor lett belőle Szép Szuka mellekkel. Előtte volt a földben egy üregük, embrióhelyzetben pokrócon feküdtek benne, és figyelték, ahogy mozog a föld. De aztán hazamentek a családjukhoz, és éltek a díszletek között.

Együtt aludtunk, és együtt játszottunk, sőt együtt is éltünk, de muszáj volt szembeszállni ezzel a szenny- és nihiláradattal, hogy lent a mélyben megmaradjon a mágia; széndarabok módjára izzott benne, talán még bennem is, csak nem olyan tüzesen, valahogy úgy, mint a borostyánkő, és néha, amikor sokáig voltunk csak magunk, előbukkant a varázslat, és aznap, amikor a németekhez mentünk, újból láttam a vörös sötétséget.

Úgy osztogatom nekik a kekszet, mint valami nyugdíjas, pedig igazából jól meg kéne agyalni mindet, mondta Sinkule.

A falról, amely a követség bejáratát rejtette, épp egy engedetlen, nyeszlett, öltönyös fickót rángattak le a zsaruk, le akarta rövidíteni az utat, ellenszegült, erre jól meggumibotozták. Feltápászkodott a földről, és engedelmesen beállt a sorba a többi német mögé, akik türelmesen ácsorogtak a követség előtt, és várták, hogy sorra kerüljenek. Több ezren voltak. A sorok a kacskaringós utcácskákban egész a térig értek, ahol már rég megbénult a forgalom.

Na, megin' megindultak, vert a vállamra Sinkule. Egy sor fehérsisakos, hosszú gumibotokkal felszerelt rendőr kordont kezdett húzni a tömegben. Azok a németek, akiket ezzel elszakítottak a követségtől, pánikba estek, a tömeg megfeszült, talán a félelemtől, hogy ennek most annyi, hogy mindennek, ami addig olyan simán ment, mint a mesében, mint az álom, most vége, mert most bekeményítenek, és akik bejutottak, azoknak nyert ügyük van, de akik nem kerültek sorra, azok már nem is fognak... féltek, hogy ez volt a kiválogatás, te jöhetsz, te nem, te igen, te viszont nem, a tömeg felvonított, és nekifeszült a kordonnak, az anyák a rendőrök rohamsisakja fölött adták át a gyerekeiket a túloldalon állóknak, talán a rokonaik, jutott eszembe.

Ha a gyerek már bent van, csak beengedik az anyját is. Azér' adogatják a csecsemőket a zsaruk feje fölött. Rendben, de a gyerekeknek tutira nincs személyijük. Akkor meg hogy bizonyítja az anyja, hogy az övé a gyerek?

Lépjünk le, gyere.

Például lehet, hogy egy másik nő ragadja magához a gyereket, hogy kijuthasson. Ezt hogy döntik el? Mint a dzsúis Salamon king idején?

Húzzunk innen, gyere.

Minek, mondta Sinkule, mindjár' nyugi lesz megin'. A zsaruk tesznek a németekre. Már kifigyeltem. Kicsit szívóznak, aztán visszavonulnak. Igazából a mieinknek akarják megvillantani magukat.

Rühellném, ha elvernének. Semmi kedvem bámészkodni.

Idáig nem jönnek el, nyugi.

Sinkule mindennap ott volt a követségnél, azok közé tartozott, akiket káprázattal töltött el ez a nagy exodus.

Rám nézett. Te amúgy is olyan németes vagy, téged békén hagynak. Tudsz németül?

Nem, csak olyanokat, hogy hende hoch, lóz svejn, achtung mínen, arbejt maht frej, meg ilyen állatságokat filmekből. Meg mejne líbe komm fikken, de ezt még nem használtam.

Sinkulénak igaza volt, a zsaruk visszahúzódtak, és a követséget körülvevő tömeg megint kísérteties hallgatásba burkolódzott.

És én németnek nézek ki?

Te? Majdnem elröhögtem magam. Jó, végül is Goebbels is német volt.

De tudok németül, a mutter német volt.

Már megin' itt vannak.

A nyugatnémet és az amerikai követség közti területen, ahol monotonul surrogtak a világ összes tévéadójának a kamerái, a rendőrök a tömeg gyűrűjében láthatólag nem érezték magukat a legfényesebben. Négy fazonról lerítt, hogy vidékről jöttek erősítésként. A rendőrök általában nem mertek keresztülvágni a tömegen azon a szűk kis utcácskán, amely fenn a tér végétől, a Rychta sörözőtől indult. De ha mégis, akkor is csak nagyobb csoportokban. A németek hallgattak. Az elülsők lassan mentek előre, kaptattak fölfele az emelkedőn, a többiek is legalább egy helyben toporogtak. A tömeg zúgni szokott, egymásba gabalyodnak benne a mondatok, egy kicsit olyan, mint a víz, kapkodhatsz a szavak után. De ezek a németek hallgattak, mintha megfogadták volna, hogy majd csak a kapun átérve szólalnak meg. Ebben a pillanatban valaki hangosan nevetni kezdett a tömegben. Aztán elsírta magát egy gyerek. Aztán még egy és még egy. Egyszerre csak gyereksírás töltötte be az egész teret, és csak most jutott eszembe, hogy talán olyanok ebben, mint a kutyák, ha rákezdi az egyik, csatlakozik a többi is. De a gyerekek nem a miatt a pár röhejes cseh rendőr miatt sírtak. Sokuk napok óta úton volt, zsúfolt vonatokon, ócskaságokkal megrakott Trabantokban és Wartburgokban, kiszabadultak a kalitkából, mentek a Paradicsomba. Néhányukat talán az éhség is gyötörte, kialvatlanok voltak, meg érezték szüleik idegességét, akik fáradtan cipelték őket a nyakukban, és kézen fogva ráncigálták őket a dombon a követség felé. És a nevetés nem szűnt meg, magas hangú, ideges női nevetés volt, időnként úgy tűnt, mintha madár vijjogna valahol a távolban, egy megzavart álomban, vidéken, egy erdőben, az éjszakában.

A tömeg nehézkesen haladt felfelé, és a tér alsó része kiürült. Most már csak főleg fiatal németek ültek csak ott a földön. Teáztak, sokuk a téren éjszakázott a nagy hidegben, és úgy tűnt, hogy az az egy óra ide vagy oda már édes mindegy nekik. Sőt egy-kettő úgy nézett ki, mint akinek minden mindegy. Odamentek hozzájuk a rendőrök. A tiszt nem bírt uralkodni magán, hirtelen kiverte a termoszt egy idősebb cseh nő kezéből, aki teát töltött a németeknek. Hol az engedélye? üvöltötte. A tömeg újra hullámozni kezdett, és egy perc múlva már egy szál maga állt ott a nő. Csodáltam csendes hősiességét a rendőri önkény ízléstelen megnyilvánulásával szemben.

Ez a vén Vohryzková, ott lakik a házunkban, mondta Sinkule. Most majd legalább nem hiszi magáról a vén picsa, hogy ő Teréz anya.

Ne kíméld, brutálkám!, kiabálta a rendőrnek, és már húztuk is a csíkot.

Tök mázli, hogy Prágába mindig ilyen vidéki tahókat küldenek, különben az életben ki nem jutottunk volna a passzázsokon.

Biztos, ami biztos, én is keresztet vetettem. A Kisjézus alatt értünk ki kifulladtan a passzázsból.

Láttad, Sinkule, hogy elkezdték lezárni a passzázsokat?

Ja, és nekem pont ez tett be. Bennük másztam végig az egész tetves életem, mint valami városi patkány, erre lezárják nekem itt nekem ezek a gecik. Csak neked mondom, de én is megpattanok. Csak neked mondom, hogy figyeljél, hogy résen legyél, nehogy eltüntessenek valami lyukba.

Megpattansz? Németnek adod ki magad?

Na és akkor mi van? Nem nagy cucc, színész vagy te is, nem?

Tényleg dobbantani akarsz ezekkel a németekkel?

Mér', Šulcnak már sikerült is, ő már benn van. Tegnap áll ide, és már bent is van.

Tiszta hülyék vagytok. Hisz annyi az egésznek!

Azt még nem lehet tudni. A németek mennek a németekhez, de a mieink nem fogják hagyni magukat. Nem tudom, de simán elpatkolhatunk mind. Mer' már előkészítették a lágereket. Mindenesetre lehet, hogy vannak nekik, ezt mindenki tudja. Ráadásul rajta vagyunk a listájukon. És mindenki, aki csinált valamit, az most be van gyulladva. Lehet, hogy nem lesz semmi zűr, és elfelejtjük az egészet, de nekem már nagyon elegem van. Egyszerűen be vagyok gyulladva, hogy lőni fognak. Azokról a tankokról pont te meséltél először.

Én azér' inkább itt várom ki.

Figyelj, simán előfordulhat, hogy az lesz itt is, ami Kínában.

Azér' ez mégiscsak Európa!

Ezt meg ki mondta neked?

Szóval, akkor meglépsz?

Minden ki van sakkozva, együtt megyek Majsnerrel, látod, minden második cseh úgyis német. Abszolút senki nem ellenőriz semmit, úgyhogy majd aszondom, hogy a határon elvették az irataimat, a követségen akkora kupi van, hogy csak betaszigálnak mindenkit egy buszba, és már viszik is.

Szóval a knédlievők elérték, amit akartak, a németek most maguktól zsúfolódnak fel a buszokra, és indulnak a nagy ismeretlenbe, a szemét gecik!

Nyugodj már le. Majsnerrel megyek, és ha az egyikünkkel problémáznak, a másik abban a pillanatban már tűz is el, allesz iszt gút, csak nyugodj le, küldök majd csokit, és fehér tankon jövök majd érted. Csak arra figyelj, bejutunk-e.

A Kisjézusnál kezdődött hát. Visszamentünk a térre a követséghez. Sokáig vártak. Aztán láttam, amikor bejutottak.

És bejutott Glaser is, előtte egy évet ült, a szögesdrót alatt kapták el Šumavában, beásta magát a homokba, egész nap ott feküdt, megették a szúnyogok, majd megfulladt, de rossz pillanatban bújt elő, utána órákig hagyták feküdni gúzsba kötve... egy összeszart cellában... de most bejutott, és a kapuból még leköpte az egyik rendőrt, erre a németek is vérszemet kaptak, és amint átértek a kapun, ők is leköpdösték a komcsi rendőrt, hamar olyan lett tőle, mintha ondós volna, a gumibotja tehetetlenül himbálózott az oldalán, félt... és Glaser odament nézni... aztán nem bírtam tovább, hirtelen fura lett, hogy én indítottam el, hogy mint a háborúban, a németek egy csehet köpdösnek, még ha ez a cseh kommunistabérenc is... fura volt, hogy a szabadságba lépve először nem fellélegeztem, hanem köptem, mesélte később... és mentek mások is, de főleg tényleg olyanok, akiknek a családjában volt valaki német származású... de bejutott az a nyominger Novák is, bejutott, de rögtön vissza is jött, és beült az U Schnellů kocsmába, csak azért csinálta, mert tetszett neki, hogy az emberek kedvük szerint járhatnak ide-oda.

És amikor ez a paprikajancsi elkezdett üvöltözni az egész kocsmával, akkor értettem meg, hogy elkezdődött... elkezdődött a mozgás, már a németek exodusában volt valami karneváli, ami azóta is tart, attól kezdve, hogy kitört az idő, az idő, amit beszorítottak a kulcsra zárt városba, az idő, aminek íze és színe van, amiről nem is tudsz, amíg meg nem kóstolod azt az ízt, amíg ott nem vagy abban a színben. A szétrobbanó idő nemcsak szétzúz, nemcsak úszol benne, de a tenyeredben is tarthatod, mint valami szövetdarabot vagy érmét. De lehet olyan is, mint a gáz vagy az agyag, néha pedig a szélhez hasonlónak érzed.

Jártam az utcákat Kis Fehér Szukával, néha fogtuk egymás kezét.

Az exodus folytatódott, olykor pánik lett úrrá az érkező németeken, hogy a csehek leállítják az egészet... hogy a tetőkön géppuskák vannak... hogy a Stasi ott van Prága utcáin, és a cseh Állambiztonsággal, az StB-vel együtt elhurcolja a németek, de a csehek egy részét is... hogy az StB fel akarja szítani a cseh nép haragját a kommunizmus árulói ellen, ugyanúgy, ahogy a Gestapo a Birodalom kártevői ellen szította fel a német nép haragját... A németek, akik az utcákon és a tereken vonultak, és a csehek, akik az ablakból meg a balkonról nézték őket, vagy akik a járdán vették körül őket, és némán figyelték menekülésüket a kommunizmusból, mert nekik nem volt hova menniük, mert ez az egy országuk volt csak... segítettek a németeknek, vagy kizsebelték őket, ezek a csehek és németek mind nagyon jól tudták, hogy még mindent le lehet állítani, tudták, adott esetben milyen erő szakíthatja el őket egymástól, ettől a hallgatag egybeforrottságtól... és amikor az utcán tömeg volt, mindenki lassan és nehézkesen vánszorgott, a csapatokba verődött hosszú hajú német fiatalok, a fiúk oldalán lányok, néha fogták egymás kezét, mint én Szukával, csak ők másfele tartottak... a retikülös öregasszonyok, a kisgyerekes családok, a gyerekek kezében maci és baba... de amikor az utcán volt elég hely, és az emberek csak kis csapatokban mentek, rémhírek érték utol őket az egész városból, vagy különleges rezgések útján a prágai pályaudvarokról, sőt a drezdai, karl-marx-stadti otthonukból, Gerából, Zwickauból, a határmenti falvakból és városkákból... az otthonukból, ahol kapkodva csomagolták be az utolsó holmijaikat és ékszereiket... ételt és ruhát pakoltak, és nagy idegesen századszorra is ellenőrizték még egyszer utoljára az útlevelüket, és útra keltek, menekültek a Nagy Testvér elől, aki a jelek szerint egy pillanatra elbóbiskolt, talán egy, a szokásosnál nagyobb adag véres altató után, azután, hogy megint lelőttek, meggyilkoltak valakit, és ott hagyták... a Falnál... Die Unbekannten. De a Szörnyeteg bármikor magához térhet, hogy frissen és kedvvel büntessen... és a németek között néha elterjedt a hír, hogy mindennek vége, hogy elkéstek, hogy feleslegesen, a saját csapdájukba mennek... és a csoportocskák megszaporázták a lépteiket, az utolsó száz, húsz, tíz méteren még futásnak is eredtek, és már látták, hogy győztek, megnyerték a játszmát... és a Kisoldal utcáin hagyták túlsúlyos táskáikat és bőröndjeiket meg a pokrócokat, melyekbe éjjelre bugyolálták be magukat, amikor dugig volt a követség, otthagyták a felfújható párnákat meg a gázpalackokat is a Trabantból, rengeteg holmit, amelyre álmaik Nyugatján nem lesz szükség... az utcán ottfelejtett, eldobált játékok hevertek, egy kitekeredett nyakú maci, meg műanyag babák az endéká bolsi halastavából, Prága kockaköveire vetve, elveszve a nagy zűrzavarban meg rohanásban, már biztos került a helyükre egy selymes hajú Barbie kurva... láttam egy serpenyőt meg egy iskolatáskát, a tér, ahonnan a követséghez lehetett jutni, tele volt német kocsikkal, egy Trabant dunyhával a tetején az oldalára borulva feküdt...

csak mennek mennek
oldalukhoz ütődve serpenyők zengnek
a kocsikban bebugyolált gyerekek ülnek
az égen keresztek lángja
sós gyötrelem marja a napokat
senki meg nem mondja
nekik a sorsukat

mondta Kis Fehér Szuka.

Na, ennyire azér' nem kell túldramatizálni.

Ezt Hanuš Bonn írta, mondta Kis Fehér Szuka. De ezek a barom endékások, ezek nem menetelnek semmiféle izzó kemencébe.

Az ismeretlenbe mennek, menekülőben vannak, nézd például azt a két nyanyát, hogy támogatják egymást.

Pont erről van szó.

Mér', asziszed, hogy ő Ilse Koch? Az az öreg tata meg Mengele?

Tudom, hogy hülyeség, mondta Szuka. De akkor is állatira utálom a németeket. Délelőtt voltam a pályaudvaron, segítettem nekik, de akkor is utálom őket. A nyelvet utálom. Amikor nagyapa visszajött, negyven kiló volt állítólag. Nem sokáig. Bonn a család barátja volt. A Hang a távolban-t dedikálta is nekünk. Egyébként erről is a komcsik tehetnek, hogy elbutítottak a hülye filmjeikkel, igazából soha nem is beszéltem igazi némettel.

Mostanáig.

Aha. Vannak taxisok, akik ingyen idehozzák, mások viszont iszonyatosan átvágják őket.

Van, aki segít nekik, mint te, de van, aki feltöri a kocsijukat.

Mer' ilyen az emberi törzs, ahogy kiskorunkban is mondtuk... Szuka szélesre nyitotta azt a piros száját, és csak dőlt belőle a szó... hogy csak mikor történik valami, akkor ismerik meg egymást az egy törzshöz tartozók. A fenyegetettség pillanatában különválnak.

De addig elég nagy szemetek tudnak lenni.

Ja, mindent szabad, egész addig, amikor már van valami tét is.

És mi a tét, Szuka?

Gőzöm sincs, talán az Isten, vagy minden együtt.

Csakhogy az emberek maguknak csinálják a bajt az esztelen viselkedésükkel.

Azt sose tudni, sok út van, és mindenki maga dönthet.

Ez a mi szerződésünk.

A szerződés érvényben van.

Sinkule asziszi, hogy sorban mindenkit lecsuknak.

A szerződés érvényben van, akkor is, ha nem ijedünk be.

A géppuskáktól a tetőkön? Már hogy ne ijednénk, én legalábbis be fogok, az holtsicher.

Holtsicher. Nem semmi, ahogy a német szavakat használjuk. Bedobunk valamit, nem?

Oké, de előbb húzódjunk be valahova.

Jó, mondta Szuka, és belökte egy oroszláncímeres ház félig nyitott ajtaját, ehhez mit szólnál?

Az egyik helyen faszag volt, máshol emésztőgödör bűzlött, azért jártunk ezekbe pincékbe, mert vágytunk az odúnk után a földben, ahol Szuka annak idején tanítgatott, és ahol először lett valós a világ, és ahol együtt növekedett a testünk, és ahol ismertük testünk, egymás testének minden egyes centijét, amivel nagyobb és durvább lett... ezekben a pincékben is megmaradt épen és összesűrítetten az idő, a sarkokban, a bolthajtások alatt és a pincék zugaiban, de ott volt ennek a mennyegzőnek, ezeknek az egyesüléseknek a finom ruhájában, a pókhálókban is. Sokszor állt bennük talajvíz, néha olyan régi, mint maga az idő, az időnek nehéz szaga volt, oltotta szomjúságunk. Kis Fehér Szuka rám feküdt, vagy beült a falmélyedésbe, és szétvetette a lábát, s hím és nőstény ezen egymásba ékelődésében, ebben a mozgásban, ebben a ringatózásban fokozatosan kialakult egy ritmus, és megjelent a vörös sötét, és benne a képek. Felkavartuk magunk körül az időt, örvénylett, beszélt hozzám. Szuka néha a fülembe sustorgott, ma a félelemről beszélt, és valahányszor végigszántottak a körmei az oldalamon, felhasadt a bőröm, olyan volt, mintha villámok cikáznának a szemhéjam alatti vörös sötétségben. Nem hallottam a szavait, olyan volt, mintha a hangok a vörös sötétségben betűket alkotnának, de csak képzete volt ez a hangoknak és a betűknek, csak az agyamban szólt a hangja, kis társam beszéde most a félelem beszéde volt, a félelemé, hogy elfogy az erőnk, és fogyott is, mert a város mindenki más félelmének az erejét szembeállította a mienkével, a tömeg félelmét, ez savanyú, hallottam Szuka agyának visszhangját. Jól tudtuk, hogy az idő fönt is telik, de már nem volt erőnk felkapaszkodni a magasba... a háztetők fölé, ahol a gépfegyverek vannak... vagy nincsenek... de nem is annyira a gépfegyvereken volt a hangsúly, fészkek is voltak fönt, mutáns, dögvészes galambok jöttek világra bennük, kipotyogtak belőlük a fiókák, amelyek már csak vegyszerekkel telepumpált madárszörnyek voltak, oltalom és egy puha tenyér híján köztük és a világ között már az első szárnypróbálgatáskor a kövezetre zuhantak, hallani lehetett ezeknek a fiókáknak a riadt csipogását a fészkekben, de nem madárhang volt már ez, hanem egy új lény sivítása, a dögvész apró szörnyszülöttjéé, senki nem hallotta, tán csak a Vén Bog, és ezek a teremtmények remény nélkül az iszonyatba születtek, de ezt ők nem tudták, én viszont igen, azért nem mertem felmenni a magasba.

Attól is fogyott az erőnk, hogy a kegyetlenség uralma olyan élénk színekben ragyogott, mint az ég, amikor tüzes és démonokkal teli az alkonyat, melyek az éj első ütésekor beözönlenek a városba.

Ezekben az alkonyokban múlott felettünk az idő, és egybeforrott testünk minden sejtje csaták veteránja volt már... és Szukám ereje saját maga ellen fordult, mert már nemcsak magáért élt, már nem, tovább akart lépni... és magával akart vinni. De én féltem... úgy létezni a világban, ahogy ő akarta, nekiadni, valaki másban létezni itt... elvesztettem az erőm azzal, hogy játszottam, különböző jelmezekben és alakokban tapogattam végig a világot, mert a közvetlen érintés rettegéssel töltött el.

Dugtunk a pincékben, amikor csak lehetett, amikor csak kedvünk támadt, nagymesterei lettünk az alkalmas helyek felderítésének, ami meleg és sötét, és ahol mormog a régi idő, mint valami élőlény. Ha egyikünk eltaszította volna a másikat, ha elhagyta volna, belepusztult volna. Amikor a hímoroszlán a nőstényével párzik, olyan erősen tartja a fogai között a nőstény tarkóját, hogy annak, ha egyet is mozdulna, eltörne a nyaka, és mi is így tartottuk egymást minden pórusunkkal. Kinyitottam a szemem, de a vörös sötétség így sem tűnt el, Szuka figyelt, mosolygott, ő már alighanem rég tudta, hogy a vörös sötét belőlünk jön, de benne van a világban is, a része, mint mondjuk az állatok vagy a sivatag, vagy a szar a felettünk lakók lakásainak útvesztőjében. Egy felhő védett minket, amely a széleivel szilárdan kapaszkodott a sötétbe, néha elektromos lámpa fénye hasította át a sötétet, amikor szénért jött valaki... de soha senki erővel megáldott nem vett észre, gondoltam... senki nem jött le időért.

Ebben a gyönyörben mozogtunk, aztán Szuka az agyával elküldött egy öregasszonyhoz, aki szenet lapátolt vödrökbe, hirtelen hallottam, hogy egy lapát éles hanggal, mint egy húr, egy vödörnek verődik, és Szuka útnak indított az öregasszonyhoz. A szememmel, amellyel Szuka szemébe merültem, apró golyónak láttam magamat, aztán miniatűr Gullivernek, végig kellett mennem az öregasszony ráncos arcának minden redőjén, külön-külön éreztem minden ráncot, és a halál alagútjában éreztem az idő hidegét, ott várt.

Láttam az iszonyt Szuka mosolygó szemére szegezett szememben, az iszonyt, ahogy az öregasszony hasának bőrén vándoroltam, és ő még tovább küldött, most már az időben is, testem megérintette a lucskos magzatsejteket, és már nem az én testem volt, része lettem én is az embrió szövetének, benne voltam, az idő hirtelen megfordult, és én ott voltam vele, amikor növekedett ennek a nőnek a hasában, és amikor vérben és sírásban a világra jött, éreztem, hogy megáll az idő, amikor jönnek a fájások, éreztem, hogy a fájdalom alakítja a valóságot, aztán Szuka újra beküldött az öregasszony belsejébe, amely megnyílt előttem, és megint kifelé tartottam, aztán Szukában voltam, és éreztem a nyomást a farkamban. Miközben fröcsköltem belé, azt kívántam, hogy végre lemehessek a mélybe, majd belőle ki, de Szuka erősen tartott... most már éreztem, hogy életünk ideje, a régi idő a pincékből, ahova annyit jártunk, kezd magával rántani minket, kiragadott a falmélyedésből, és repültünk a levegőben, Szuka teste elnehezült a karjaimban, láttam, ahogy beesik az arca, őszül a haja. Durva lett a bőre, megérintettem a szülésektől sebhelyes hasát, nem mutatlak meg magadnak!, mondta.

Szerinted már elkezdődött?, kérdezte Szuka. Kibotorkáltunk a házból, vissza a díszletek közé. A térről morajlást hallottunk, mintha az összes örökre otthagyott német Trabant egyszerre indult volna be. Talán teherautók, jutott eszembe. Vagy végül mégiscsak küldtek pár tankot. Szuka a szoknyáját igazgatta.

Te, figyelj, én ezt nem fogom hordani, mindig csupa nedves lesz.

Mér' nem hagytad ott?

Hülye vagy, megtalálja valami perverz figura, aztán cseszhetjük.

Arra célzott, hogy ragaszkodtam hozzá, hogy bugyiban járjon. Egy időben nem hordott a sétáinkon, de aztán véletlenül rájöttem, hogy jobban élvezem, ha a bugyiján keresztül dugom, a belső combján felcsúsztattam a farkamat, aztán átpréseltem a gumi alatt, a szövet érintése, a gumi ellenállásának legyőzése, ez az ellenállásféle beindított. Az a helyzet, hogy Szuka tényleg kicsi volt, úgyhogy az így keletkezett plusz távolság a hüvelyétől elhanyagolható volt. Talán az is számított, hogy azokban a napokban, amikor kezdtem elveszíteni, a péniszem rajta kívül valami mást is akart érezni, bármit. Talán ahogy fogyott az ereje, úgy gyöngült a szorítása is. De az is lehet, hogy egyszerűen öregedtem, nem voltam már a régi, és a farkam keményebb bánásmódot igényelt.

Autóbuszok voltak. Németekkel teli autóbuszok tucatjai, egymás mögött sorakoztak. A bennük ülők már mások voltak, nem az a nyáj, aki, tele bizonytalansággal, a követség előtt toporgott. Már meg tudtam különböztetni egymástól az arcokat. Mindegyiknek egyedi vonásai voltak, nem csak arcok voltak a tömegből. Már máshol jártak, a saját idejükben, az pedig nem volt savanyú, már nem is érdekeltek.

Nézd, ott van Šulc, mondta Szuka, hát mégis összejött neki!

Te tudtad?

Ja, volt nálam, tiszta őrült volt, azt akarta, hogy tanítsam meg neki, hogy mondják dajcsul, hogy elvették az irataimat. De egy ájulás is volt a tarsolyában.

És hogy mondják?

Gőzöm sincs. Aszittem, hülyéskedik, ezér' százszor elismételtettem vele: Ich bin der Auslender.

Elindultak a buszok, és ahogy egymás után tűntek el, a teret bámészkodók töltötték be. A mellékutcákból jöttek, üzletekből és kocsmákból bújtak elő, megálltak bámészkodni. Amikor elment egy busz, az utána maradt hely rögtön benépesült. Valószínűleg a házakból is jöttek, az árkádsorok alól, ahol talán már órák óta álltak mintegy fedezékben, és csatlakoztak a néma tüntetéshez. Néztek a távozó németek után. Az utolsó buszokban ülők már nem menekülő, egy idegen város csapdájában vergődő külföldieknek néztek ki, mosolyogtak, sokuknak biztos tetszett, hogy integethetnek a tömegnek. Az egyik ablakon valaki kidugta a kezét, amelyben egy doboz Coca Cola volt, az illető már maga mögött hagyta a tér hideg kövezetét, és a buszból a kapitalizmus csillogó üdvözletét küldte. Ott, ahol addig senki sem állt, egyszeriben három fiú is ugrándozott, kicsit taszigálták egymást, a legnagyobbik kitépte a német kezéből a dobozt, a kabátja alá dugta, és eltűnt. A másik kettő, akiknek semmi nem jutott, addig bukdácsolt a buszok mellett, amíg valaki oda nem hajított nekik egy csomag rágót, megálltak és elosztották a zsákmányt, a Paradicsomba tartó autóbuszok egyikének sofőrje kénytelen volt dudálással kijózanítani őket transzukból. Ez illetlenül hatott egy ilyen történelmi pillanat csöndjében, akárcsak, ne adj Isten, egy fing mise közben. A csehek hallgattak, a németek boldogan és fáradtan mosolyogtak az utolsó buszban, többen V-t formáztak az ujjukkal, most olyanok voltak, mint egy csapat autóbuszos kiránduló. És az emberek az utcán, azok, akik már elállták az utat, azok, akik léptek párat az utolsó elhaladó busz után, hogy lopva betöltsék a helyet, ahonnan a slusszkulcs elfordításával áttörheted a vaskorlátot, nem mintha akarnád, nem erről van szó... de mégis itt van rá a lehetőség... az eltűnés lehetősége, a határ, a határ most hirtelen csak pár lépés a kockaköveken, mely kövek olyan szokványosak a járókelő mindennapos nézőpontjából... talán megsuhintotta őket az idő szárnya, talán angyal volt most az idő, vagy olyan, mint egy sárkány, olykor-olykor megérintett valakit a tömegből a tollaival, egy-két embernek talán lesodorta a kalapját, itt-ott betört egy-egy ablakot.

A Várból lefelé vezető utcákban megint felbukkantak a rendőrök.

Most azonban a rohamrendőrök nem a keresztes hadjáratokról szóló filmek statisztáinak rutinlépéseivel lépdeltek, hanem futottak. Az arcokat nem tudtam kivenni a plexiüveg alatt, de a mozgásuk alapján egyértelmű volt, hogy élvezik a dolgot. A vadkanok megszimatolták az itatóteknőt, egy dzsungeljelenet jutott eszembe, el is táncoltam a lábammal, és megragadtam Kis Fehér Szukát, aki teljesen összekuporodott, ő is inkább megszimatolta, mintsem látta őket. A zsaruk első sora készenlétben tartotta a gumibotját. Most már nyoma sem volt idegeneknek, sehol egy kamera, amely foltot ejthetett volna a diktatúra hírén. Amit főztél, edd is meg, a nyers húsodat is, te szarházi, meg a csipás szemedet, még a szádat is megnyalod utána, ha a Szörnyetegnek erre van hangulata.

Léc, mondtam a szokásosnál jóval erélyesebben.

Abban a pillanatban a tömeg lassan, majd egyre gyorsabban elkezdett feloszlani, senki sem várta meg a frontális összeütközést, ott, ahol előbb még fenyegető embertömeg állt, hirtelen már csak csoportocskák voltak, aztán már csak egy-egy ember, és egy pillanat alatt minden visszaváltozott olyanná, amilyen volt, néha-néha elhaladt egy nyugdíjas vagy egy diák, egy overallos munkás vagy babakocsis nő, mindenki a megszokott szerepében, a kocsmaajtók ismerősen nyikorogtak, mint a világ kezdetén. A téren is megint csilingelve álltak meg a villamosok. Jícha jelent meg előttem és Szuka előtt.

Heló, Bára, heló, Potok! Láttátok! Ébren vagyok, vagy álmodom?

Tökéletes időhurok volt, mondta Szuka. Az ilyesmiben igazi szakértő, az én szerelmem.

Jó kis tüntetés volt! Marha jó! Így még sose gyulladtak be a zsernyákok, virult Jícha.

Magukon kívül voltak a félelemtől, az tuti, mondta Szuka.

Tudjátok, hogy Sinkule lelépett? Meg Glaser is, de ő ült. Különben csodálkozom rajtuk.

Micsinálsz ma?, kérdeztem kíváncsiságból.

Semmit, mondta őszintén.

Gyere el az előadásra, majd valahogy becsempészünk, mondtam leereszkedően.

Micsoda? Játszotok?

Aha.

Hallottad, hogy Jirmut megin' ül, meg Pečorka is? És azokat a szlovákokat is hűvösre tették. Amikor Lengyelországban elkezdték lecsukni a szolidaritásosokat, náluk az összes színházban sztrájkoltak! De itt?

Ez nekem nem is jutott eszembe, mondta Bára.

Hát valakinek itt is el kell kezdenie, mondta Jícha.

Ez tetszett... elkezdeni... ez kapcsolódik az időhöz. Csak ez a tökkelütött aktivista...

De hát... kezdtem.

És mér' ne kezdhetnétek ti, mondta Jícha.

De hát... mondtam megint.

Mi csak egy ilyen kis izé társulat vagyunk, mondta Bára.

Mi csak örömöt akarunk szerezni az embereknek, mondtam.

Jícha nem szólt semmit. Ezt megjegyzi magának, jutott eszembe.

Mi tényleg csak egy perverz kis társulat vagyunk, próbálta megmenteni a helyzetet Szuka.

Akkor kösz, van programom estére, sziasztok, mondta Jícha.

Heló, mondtuk.

Gyere, Bára, igyunk egy kávét, tisztára ki vagyok facsarva.

Nem megyek. Öregszel.

Öregszünk, mint a majmok. Lehet, hogy ha a komcsik elhúznak innen a búsba, akkor kapitalizmus lesz.

Az lehet, ja, mondta Bára, de ezek csak szavak.

Minden magánkézben lesz, mindennek tulaja lesz, álmodoztam, még ezeknek a villamosoknak is, még a kávénak is, amit akkor most egyedül fogok meginni.

És a tulajok zárni fogják a házakat.

Ja, ez igaz, mondtam, ezt azér' sajnálnám.

De ha rendbe jönnek a dolgok, akkor annyi pénzünk lesz, hogy úgyis tökmindegy lesz.

Azt gondolod?

Nemtom. Na, én megyek.

És a pia?

Inkább megyek.

Tényleg mész? Hm? Akkor addig is.

Addig is.

De elindultam utána, követtem az utcán, és amikor a címeres házhoz értünk, alkalmasnak találtam a pillanatot, hogy megszólaljak. Ott voltunk. És te, Szuka, az utadon, megindultál, előrehajoltál, befordultál a sarkon, ezt fogom mondani: befordult a sarkon, és valószínűleg ment tovább, valószínűleg, vagy felrepült valahova az időbe, talán azt az áramos trükkjét használta, amit ezer éve nekem is megtanított egy unalmas bulin: bedugod az ujjad a konnektorba, és az erőddel megfordítod az áramot, és elindulsz vele, az agyadban látod a vonalakat, az elektromos áram erejének színes vonalait, ahogy végigfutják az egész házat, és mész vele, a kivezetéseken, végig a falakban, és amikor az ujjaddal megállítod az áramot, a vonalak visszafordulnak a teljes körforgásukban, és egymásba gabalyodnak, te pedig mész, rohansz ebben a zárt áramkörben, amíg el nem áll a lélegzeted. Amíg azt akarod, hogy el ne álljon a lélegzeted. Színes játék ez. Ezt fogom mondani, bárhogy is volt: megragadtál a pincében, és csak fogtál... és lehet, hogy most is így játszottál, például a konnektorral, a levegővel, a kövekkel, egy másik hímmel, valamivel, ami az utadba akadt, mert este a darabot nélküled játszottuk végig, és évekig nem láttalak, ha már ilyen konvencionális terminust használva beszélnék az időről.

Hiányzott nekem az előadásból, mert az én darabom volt, neki írtam, vagy valaki másnak a közösségből. Emberi rózsát játszottam, egy órám volt rá, hogy kirügyezzek, virágba boruljak, virágozzak, fonnyadni kezdjek, majd elhervadjak. A darab tulajdonképpen rövid jelenetek és humoros szkeccsek sorozatából állt, a nézők általában dőltek a nevetéstől, én kicsit félrehúzódva játszottam... elvonultan agonizáltam... a rezsim elleni harc keretében egy kis pornót is belekevertünk a dologba, például amikor a kertész manókat izgatott... néha a színpadon végigment egy gyerek, hogy világos legyen, hogy meztelen a császár... játszottam a rózsa szerepét, és megpróbáltam behatolni az idejébe, az életébe... a végén úgyis meg kellett ölnöm... Kis Fehér Szuka egy légyrajt játszott, mindenevő levéltetveket, sokat viaskodtunk a színpadon, mindenütt átlyuggatott, rózsát játszottam, nem valami férfias szerep, elismerem, és amikor hervadoztam, a kezemmel játszva, már a fény se világított rám nagyon. És mivel aznap este Szuka nem jött, a szőke Cepková ugrott be a helyére, és amikor a töviseimet nyeste, a smink alatt megláttam az arcában Szuka arcát, aki üzent nekem, és én hallottam az agyát, a rózsa vörös sötétjében voltam, és tudtam, hogy Szuka meg akart szabadítani a félelmemtől, csakhogy én nem akartam, mert a félelemtől megszabadultan nem lennék képes játszani... félelem nélkül mindent tudnék, de alkotni azt nem... mert emberi jellemeket formálni és játszani velük csak akkor tudok, ha tudom, hogy mi a rossz öreg rettegés az élettől és a rettegés ennek az életnek a végétől... a félelmet választottam... ezért Szuka kizárt a közösségből, elvágott magától... de megígérte, hogy küld nekem egy nővért... hogy megtölti vele a jövőmet... és Cepková arcában két, mágneshez hasonlatos zöld pont kezdett ragyogni, mintha épp egy sugár ment volna át az arcán... de a tűz kialudt, és a női arc a smink alatt a forgatókönyv szerint visszameredt esti bohóckifejezésébe... és Szuka nem volt ott... az ő üzenete miatt folytak végig a rózsán a könnyeim... az első sorban ülők látták is, és azt mondták, hogy Potok táncos már megint teljesen kész... de én leszartam őket... mer' a vén szadista Nérónak is jó adag statiszta kellett a tűzről szóló verséhez... és Cepková kicsit táncolt körülöttem, nyesőollót játszott és mohó kezet és felhőszakadást zuhanó fatörzsekkel, mindent, ami az életben ellentétes előjelű a rózsával, aztán a végén vízzel és napfénnyel megállította a hervadó időt... és a közönség őrjöngött... és aznap nem volt ott... és miután tanácskoztam az ügyelővel, eljátszottam a rózsa megöntözését, bedugtam egy csövet a számba, végigtekertem a testemen, a cső egy demizson vörösborhoz vezetett, literszámra ittam az este folyamán, és a barátnőmre gondoltam, mer' világos volt, hogy ha nem jött, akkor ez komoly, aztán sötét lett, a Tüzes Víz sötétje, szilánkok a fejemben. És reggel bámultam a szőke Cepkovát az ágyamban, hát elég undorító, mondtam magamban, és felébresztettem, hogy elküldjem a fenébe. Eszembe jutott, hogy ilyen hamar beváltotta volna az ígéretét Szuka, és elküldte a nővéremet?, de amikor hozzáértem a szőke fürtökhöz, felfordult a gyomrom.

Hagyjál aludni!

Cepková, kelj fel, figyelj...

Hagyjál... hány óra?

Figyelj, más világok is vannak!

A francot, csak ez az egy van.

Tényleg? Tényleg csak ez van?

Nem mindegy?

Végül is az.

Aztán álltam az utcán, szabadság volt és fél hét, az időjárás meg úgy márciusi. Fölül felhők, alul aszfalt, az utcán táskás emberek, mentek a gyerekeikkel meg a kutyájukkal, szabadság volt, és tombolt a kizökkent idő. Hagytam, hogy magával vigyen, más volt ez a tánc, mint Szukával, más, mint a rózsa tánca, más, mint a gumibotos tánc, nem volt vége, végtelennek látszott. Felgyorsult az emberi idő, egy fiatalember álruhájában voltam, a nyakamban tigriscsíkos nyakkendő, hónom alatt akták, a társaimmal való találkozóra igyekeztem. Rendesen kiléptem, hogy időben odaérjek, negyedórával hamarabb, ez is benne volt a részesedésről szóló kis társasági szerződésben, gyalog mentem, mert kocsiba ülni féltem, nem mintha nem engedhettem volna meg magamnak. Micka szintén megváltozott. A tigriscsíkos nyakkendőt az ő nyakába teremtették. Meg akarta forgatni a pénzt, mint ahogy az én Szukám az elektromosságot, de Micka nem tudott jeleket sugározni magából. Intézte a papírokat, ügyvéd volt, elfelejtette élete összes gyógyintézetét, befejezte az egyetemet, szabadság volt, elkezdett szivarozni. A jelzésekre itt volt David, a stratéga és kis szerződésünk feje, ő volt köztünk az egyetlen vidéki, tizennyolc éves koráig fára mászott, és így egyedül neki volt stabil az egészsége. Csak az alapdolgokat kellett megtanulnia.

Te, amikor utoljára voltunk Mošnánál, háromszor nézett az órájára, oktatta Micka. És akkor?, kérdezte David, szomjazva a tudást. Amikor Mošna ránéz az órájára, felállunk és elindulunk, ez félreérthetetlen jel, mondta Micka. Mért?, akarta tudni a főnökünk. A pszichiáterhallgatók tankönyvében benne van, hogy szigorúan tilos az órára nézni, mer' az érzékeny páciensek joggal gondolhatják, hogy ideje eltakarodniuk, mondta Micka. A dokinak meg ugrott a sztori, tettem hozzá.

Micka Davidot először a Titokról oktatta ki. Nem teljesen volt erre szükség, mert David a szerződés emberének született, csak a terminológiát kellett elsajátítania. Aztán közösen megtanítottuk késsel-villával enni, meg hogy hátul is legyen szeme, meg hogy hogy kell a nőkkel beszélni, megkenni valakit, egyszerre három helyen lenni, kapaszkodás nélkül metrón utazni, számlákat Tipp-Exszel lefesteni és megszárítani, elfaxolni magad és telefonálni. Mi a jobb a vietnami étteremben, David, evőeszközzel enni, vagy pálcikával? Hát pálcikával, nem? Ha pálcikával eszel, az egyik kezed szabadon van, ha evőeszközzel, akkor viszont legalább kés van a kezedben, gondolj csak bele, jól gondolj bele. David bólintott, és Micka büszkén nézett rám. Én is igyekeztem: David, mi nehezebb, egy kiló toll vagy egy kiló gránát? Hülye. Akkor, mi a könnyebb, egy liter a fejből vagy egy bicikli? Habozott, de tudta.

Tudtuk, a szlovákok gyors morvák, a morvák húgyagyúak, a csehek három sarokkal előbbre gondolkodnak, a prágaiak felfuvalkodott nagycsávók, és hogy mind egy térképen vagyunk a többiekkel. Micka és én aszfalttal az ujjunk közt születtünk, Bohler nem tudta magáról, kicsoda, de teológiát végzett, David pedig mucsai létére fénysebességgel szondázott a szemével, és nem voltak komplexusai, mer' fogtuk a kezét. Még ártatlansága idején, amikor épp még csak kezdett belejönni a dolgokba, még ekkor se tette szóvá egyetlen prágai nagycsávó se mozgása végtelen nevetségességét, a kinézetét, hogy a cuccait meg a kiejtését ne is említsem. Bár tuti, hogy egy csomó barátnőcije kísértést érzett erre, soha senkinek nem hagytunk elég időt.

De ha nem ismertem volna, vagy ha nem érzek rá rögtön, hogy milyen, talán én is szívesen megzúztam volna, vallotta be egyszer Micka egy kis táncmulatságon a Dómban. Épp az egyik barátnőnk rémült arcát figyeltük, akivel David táncolni próbált volna. Bohler csak elfajzottan nevetett. Engem szenvedélyes vágy fogott el Szuka után, valami a fogfájás és egy éles kés képzete közt, de egy pillanat, hogy függ ez össze Daviddal? Valami jelzés ez?, kérdeztem már akkor magamtól, vagy talán az erőmtől. De az hallgatott.

Micka rendezte a papírokat, ügyeskedett a pecsétekkel, egybehangolta a kapcsolatokat, nyomta a pedált, már-már be is indult a dolog, ki akartuk engedni a szellemet a palackból, és én reméltem, hogy simán megy majd minden, nyújtózkodtam, tekergettem a testemet, és gyakoroltam a szövegemet a darabhoz.

Bohler is ott volt, segédként, ő is a mozgásra várt, a szemét fölfelé meresztette. Készen álltunk.

David közben ostobán forgatta a szemét, nyújtogatta a nyakát, nem figyelt a kar- és térdmozgásra, sőt néha úgy ment, hogy közben egyáltalán nem mozgott a karja, mintha tehenet legeltetne. A Galaxis bárban, a Černában meg a Dómban mindig elterpeszkedett, bámulta a környékbeli csőcseléket, a városiakat meg a bevándorlókat, vedelte a Tüzes Vizet, és egyáltalán nem figyelt a bal oldalra, ahonnan általában a halál angyala érkezik. Amikor fekete macskát látott, nem értette, mért kell köpnie, dohányt rágok, vagy mi a szösz, fiúk?, csodálkozott. Nem értette, mért van mindig a kezünknél fogpiszkáló, ruhaszárító csipesz meg bot a büfék műanyag asztalán, nem tudta, hogy ha lekopog valamit, nagy malőröket védhet ki az ember. A taxiba következetesen előbb a fejét dugta be, nem a lábát. Nem félt se a ködtől, se a szürkülettől. Nem tudott a megfelelő pillanatban, amikor megtelik a világ, és mint egy csésze, túlcsordul, nem tudott a megfelelő pillanatban sírni, hogy lecsillapodjon édes és vörös szíve lüktetése, nem sikerült rá megtanítanunk. Nem tudta, hogy olcsó bor vagy pálinka után ki kell hánynia magát az embernek, különben libabőrös lesz. De a mi társaságunk rég nem ivott már olcsó piákat. Megtiltottuk neki, hogy nyakláncot hordjon... csak izzadsz meg merev vagy tőle, tanította Micka. Ez lelombozta, medvefogakból meg -karmokból készült nyakláncokat hordott, a medvéket ő ejtette el a késével otthon, fenn a hegyekben. A gyűrű az még oké, szélsőséges esetben a fülbevaló is, a karkötő is roppant egyedi, ha jó minőségű az ezüst. Az ezüst, az mindig jó, igyekeztem megvigasztalni. A rövidre nyírt meg a hosszú haj mehet, a rendes copf is, de a focistahaj azzal a lelógó vékony tinccsel semmiképpen, nem vagy te patkány, férfi vagy, ment bele a részletekbe Micka.

David tanult, mi meg ledöbbentünk, mennyi mindent tudunk. Micka megtanította a közelharc alapjaira, én arra, hogy kell a harc elől meglógni, Bohler pedig megtanította a miatyánkra, meg rózsafüzért adott neki. Ez volt David első szent kötele, és megható volt látni, milyen értetlenül mereszti a szemét az isteni huzalra. Bohler kis laoszija volt az első, aki rendesen megérintette Davidot, és David az egészet olyan hihetetlenül szépnek találta, hogy sokáig úgy ment a lány után, mint egy kutya, és nem értette, hogy ez nem a lány egyedi jellemvonása, hanem hogy ugyanezt többé-kevésbé az összes barátnőnk tudja. Davidnak nem voltak komplexusai, mert soha senki nem sértette meg: erre állatira odafigyeltünk.

Attól a pillanattól kezdve, hogy Micka rátalált a pályaudvaron, és egy tapasztalt, vén róka biztos ösztönével felfedezte David rejtett stratégiai képességeit... öregem, láttam, hogy áll ott és bámulja... a krómcuccokat, át az őrökön... meg körbe... éhes volt... és éreztem a levegőben, hogy kombinál, nem volt semmi... világos volt, hogy semmi dohánya, aztán eltűnt, és három perc múlva már volt neki... éreztem, hogy fingja sincs, hol van, mégis gondolkodás nélkül jó irányba indult, át a híd alatt, a folyót magasba emelt bal keze kisujjának az élével tartotta távol a testétől, szerintem nem is tudta, micsinál... egyszerűen valami érezte benne, mit kell csinálnia, a Szörnyeteg árnyéka alatt haladt, mégse félt egy cseppet se... és láttam, hogy ez a gyerek bármit meg tud csinálni, amit csak akar, szag után ment, az ismert központokat átfésülte, a lényegteleneket elkerülte, az elengedhetetlenül fontosakon egyetlen karcolás nélkül átjutott... és egyértelmű volt, hogy látja, hogy tudja, miről van szó... Micka elcsábította Davidot a bandához, és ez a fiatal gyerek egy soha ki nem mondott, de visszavonhatatlan döntéssel nyomban a banda tagja lett, amely aztán már gondját viselte.

Azért volt itt, hogy ő legyen a biztos kapocs a szerződésünkben, védtük őt, amikor kellett, és aztán ő is védett minket.

Olyan közösség voltunk, amely egy erős rengéstől ugyan széteshet, ám ami egyébként azért van, hogy dacoljon a rengésekkel. Ráadásul eléggé kedveltük is egymást. Minden poén, poénocska meg pia ellenére... mindennapos üldözési mánia, amikor szürkeség telepszik az utcára, és a két végén álló házak hirtelen elkezdenek egymás felé billenni... és az éjszakák, amikor úgy hallod a szívverésed, mint egy távoli kovácsműhely hangját, mint egy kovácsüllőt... sötét szerelem tép szét, mer' a káoszban fontos dologról van szó, amikor valami ismeretlen kóbor szukával üzekedsz, és igazából nem is tudod... ki kicsoda... minden gáncs, minden gyors mozdulat, minden szóspirál ellenére, amikor társad arcába söpröd démonod másnaposságát, van itt egy meztelen kéz, fegyvertelen tenyér, a drúgod védtelen háta, amit látszólag azér' tart oda, hogy beleharapj, de te tudod, hogy igazából azér' van ott, hogy megvédd... ő pedig, akinek már máshol van a szeme, ő pedig téged fog megvédeni... mer' életben akartok maradni, és látni akarjátok, meddig mehet ez... kezdetben inkább mindenhova elkísértük Davidot, és csak a mi szórakozóhelyeinkre jártunk. Át kellett formálnia a beszédét. Te, inkább ne is mondj semmit annak a csajnak... bulunya... ne mondj neki ilyeneket, oké?... mondd azt inkább, hogy ma nem oké valami a légnyomással, oktatta a főnököt Micka, és takaros kockákra vágta David tányérján az állathúst, mer' David növésben volt még, és iszonyúan tömte magát. Ez a rózsaszín fülhallgató egész klassz, mondtam a főnöknek, komolyan, megy a sáladhoz, de a francba, hát nem beleejtettem egy gödörbe, veszek helyette újat. Nem, David, oktatta megin' a főnökünket Micka, tényleg nem választhatsz Kjusát, ez tuti, csakis Toshát, nincs mit tenni, ez a helyzet.

David nagyon gyorsan megértette, mi van, és mi nincs, és mi lehet, és hogy mi a fontos az adott pillanatban az egészből. Ő is kezdett három sarokkal előbbre gondolkozni. Egyszer csak egy aluljáróban bukkant elő, eltűnt a folyosókon, aztán már egy bástyaoromzatról integetett le nekünk, miközben mi tajtékzó lovainkkal még csak a vizesárkon gázoltunk át. Ilyen gyorsan vette birtokba a szlenget is, és olyan tökéletesen használta a megfelelő szavakat, hogy megértettem, hogy az idővel együtt a cseh nyelv is kitört.

Aztán kezdett eltávolodni tőlünk, kezdte egyedül sugározni a jeleket meg mozgásban tartani a polipot, aminek a csápjai a hivatalokig értek, és a bizniszmenek meg a bűnbandák közé, akikre olykor szükségünk volt... elkezdett irányítani minket, ami nagyon is kényelmes volt nekünk... mert mi, a prágai nagyokosok a heroikus csatornabeli múltunkkal azért kicsit viszolyogtunk a csápok szemölcseitől... aztán megérkezett külügyminiszternek Cápa, és izmosodni kezdtünk.

Újra láttam Szukát, és David megszegte a kis szerződést, elbotlott a vízimalomban, már nem félt semmitől, minden összefolyt benne mindennel, és megőrült.

Eleinte azonban kitűnő hangulat uralkodott köztünk. A Titok Lovagjai voltunk, és vártunk. Úgy dolgoztunk a segédjeinkkel is, mint a robotok. Egyszer még az is eszembe jutott, hogy ha van ebben az átváltozásban valami emberi, hát akkor valami Frankenstein-féle.

Valamikor a szabadság hajnalán elhatároztuk, hogy pénzt fogunk keresni, hogy valahogy találunk magunknak valamit ebben a megváltozott világban. Főleg az érméket kedveltem meg, a kiterjedt szervezet szemeit, a figyelőnyílásokat, melyek hidegek, mint a messzi csillagok, rajtuk is keresztülsüvít a hideg szél... hamar megértettük, hogy a pénz nem egy fémdarab, amin az ember sört vagy egy üveg vörösbort vesz, az északiak meg rumot, hanem a pénz adósság, pecsétes és pecsét nélküli papír, a pénz a pénzből lesz, osztódással szaporodik, akár a sejtek... a pénz az szó, ismeretség, gáncs, ígéret, a pénz mágikusan reagál, ha a megfelelő kilincseket fényesíted, és a megfelelő helyen, megfelelő időben megvillantott mosoly gyarapítja a halmait... úgy áll sok pénz a házhoz, ha jófiúk vagyunk az egyik bank irányában, egy másik banda felé meg agresszívek, és a legtöbb pénzt nem egy megvadult kutya viszi a hátán vagy egy festőien tetovált sárkány egy gyilkos álmában, hanem az okos angolna.

Micka dohányt akart, én elpusztítottam az erőm maradékát, figyeltem a mozgást, és kerestem a nővéremet, David pedig megteremtette magát, elkezdett élni, ő beleszületett a szabadságba. Mozgásba hoztuk a gépezetet, amiről sejtettük, hogy akár a vesztünket is okozhatja, de azokban a feszült pillanatokban, amikor a kincses barlangok gazdagsága új tulajdonosokhoz vándorolt, a halál is csak újabb titokzatos és káprázatos pillanatnak tűnt, aminek, azt hittük, mi szabályozhatjuk a ritmusát. Abban az egyetlen, véget nem érő pillanatban, ami az őrjöngés ideje, a halál láthatatlan barátnő; és az ösztöneinkre is hallgattunk.

És ha annak idején az őskorban, az idők kezdete előtt nem lapított szét a Szörnyeteg a tankjaival, a hadseregével meg a rendőrségével, mitől féltünk volna most? A börtön... ha valami befuccsolna, ha a ravaszul kiépített ismeretségi hálózat nem működne... a börtön akkor se lenne több egy kifestőkönyvnél, mer' azok után, hogy láttad a zsaruk arcát alulról, a börtön most: nagy cucc. Micka egyetértett. Bohler hallgatott, ő velünk ellentétben volt rács mögött, most megin' felfele meresztgette a szemét, nevettünk. Nem léteztek törvények, vagy ha igen, nem akadt senki, aki figyelt volna rájuk, aki hurkot vetett volna nekünk, a paragrafusok betűinek nem volt érvényük... még mindig az idő kitörése utáni 1., 2., 3. és így tovább évről beszélek... számunkra nem bírtak érvénnyel, mert mi gyorsak voltunk.

Ezér' hát inkább egymás közt kötöttünk egy kis szerződést, mer' féltettük a lelkünket.

Azt mondtuk, hogy nem, mondta David Bohlernak, semmi seft, ukránok nem, jugók nem, ruszkik sem. Digók esetleg, görögök esetleg, albánok nem, lengyelek nem, prágaiak soha, kemény bandák semmiképpen, azokat nagy ívben elkerüljük. Rasszisták vagytok, motyogta Bohler, siránkozott az ég felé, föl a Bogja felé, megkenték, mondtam magamban. Rasszisták vagytok, jajgatta még egyszer Bohler segéd. Nem vagyunk, te vagy hülye, mondta David. De a házbérbeadást egyszer és mindenkorra Bohlerra bíztuk. Időről időre megpróbálta nálunk elhelyezni sötét ügyfeleit, de David, most már mint főnök, keményen fogta. Amikor kezdtek gondjaink lenni Bohler segéddel a sok gyanús alak iránt érzett nagy könyörületessége miatt, visszavágásképpen megemlítette, hogy a házakat, a banda biztos bevételforrását, tulajdonképpen ő imádkozta ki. Némi töprengés után kénytelen voltam elismerni, hogy ebben van valami.

Annak a képviselőnek, aki kis társaságával keresztülvitte a rendeletet a bérleti szerződések rendkívüli eltörléséről, öt háza volt. Még a szerencsétlen bérlőket se volt ideje mindet kidobálni. Pechje volt, Micka annak idején egy kazánban dolgozott legádázabb ellenségével, aki ma rendőrtiszt. Én meg ismertem a képviselő fogadott lányát, az egyik drúgommal kavart az élő időből. Ennyi elég volt. Már aznap ünnepeltünk, amikor a lány kiretusált adatokkal meghozta a fénymásolatokat a képviselő bérleti szerződéseiről, pedig még nem sejtettük, hogy David olyan gyorsan tud dolgozni, hogy a házak közül három egyenesen az ölünkbe pottyan. A lakások bérbeadási jogát Bohler kapta, mer' ragaszkodtam ehhez. Még mindig úgy éreztem, hogy nagyon le vagyok kötelezve neki. Én vállaltam garanciát érte a bandában, ő csak segéd volt, osztalékról csak álmodhatott. De ő ezt leszarta, fontosabb dolgok érdekelték.

Az ő ötlete volt az is, hogy bekebelezzük a házak előtti telket is. David most már fel tudott volna illedelmesen állni, ha Mošna hivatalnok az órájára nézett volna, de nem nézett. Eszébe se jutott. Az 1952-es keltezésű papírt nézte, amit David dugott az orra alá. Egy csoportos halálos ítélet másolata volt, és jól látszott rajta a bíró neve. Tükör volt ez Mošna számára, csak betűk formájában. Az ördög tudja, hogy legalább az álmaiban nem nyomasztották-e a régi, soha bosszút nem álló akasztottak... David még egy papírt tartott a kezében, és valami ilyesmit mondhatott: Akkor ezt most szépen aláírod, puncimókus... de rendes gyerek volt, és a pinák irányában gyöngédséggel és hálával vegyes tiszteletet érzett... nem jutott eszembe más szó, mondta. Így csak a mondat első részét mondta el. És Mošna hivatalnok aláírta.

Ludvig hivatalnokot a sors küldte nekünk. Fijug, ti csak élitek az életet, ti nem tuggyátok, mi a közszolgálat, ti csak élitek az életet. Nekem is van otthon dobszerkóm, de nem jáccok. Azt hitte, vad, izgalmas életet élünk, vedelt velünk, és a pincékben lebzselő félszűz pubertákat, a bárpultoknál unatkozó, mísz prédalesőket bohém szexbombáknak hitte. Ő volt az emberünk a kormányban. Mielőtt Bohler odaadta neki az aszpirint, amit Micka LSD-nek állított be, már úgy be volt durranva az agyam, hogy legalább egy kis mocsokkal össze akartam kenni a tablettát, de David megtiltotta. Néha elfogott a méreg, hogy ilyen egyszerű az egész, tomboltam, és tudtam, hogy pont addig próbáljuk feszíteni a húrt, ameddig csak lehet, ki akartuk próbálni a rugalmasságát, tulajdonképpen repülni akartunk.

Ludvig a plafonnak szegezte a szemét, és hangosan sóhajtott. Nem akarta elveszteni a kapcsolatot a valós élettel. Csodálatosan megélénkült, amint a szó az üzletről a művészetre terelődött, majd vissza. A nyolcvan legjobb építészt szállítom nektek ehhez a palotához, remek gyerekek, Művészek, akik nem a pénzre hajtanak! A ti építészeitek totál megkopasztanának titeket, ez tuti! Micka teljesen elkápráztatta. De mind "remek gyerekek" voltunk. Homokos lehetett, mert egyik barátnőnket se fűzte túlzottan. Vagy elég volt neki, hogy látjuk, mennyire népszerű, amikor a sarokban tapizta valamelyiket, vagy tényleg nem érdekelték a nők.

Bassza meg, mondogatta Micka, azér' szeretném látni, hogy állnak a dolgai otthon. Lehet például, hogy fél szállodába menni, otthon meg ott az asszony, mondtam. Vagy inkább nem áll föl neki, mondta a hittudós. Micka intett, és újabb remek gyerek ült oda hozzánk. Vagy adsz lehetőséget ennek az építésznek, Ludvig, vagy rögtön kettéhasítom a fejedet!, szájalt Micka. Ludvig egyből előhúzta a lehetőséget, és az asztalra vágta, és hirtelen mindenki számára volt neki belőle elég az életében, és az általános részegségben az is normális volt, hogy egy képzőművész állandóan hurcolja magával a színes diplomáját, amelyen arany betűk díszelegtek, láttuk mind. Micka egyre jobban belelendült, kormányzati emberünk olvadozott, és a zsebünkben volt a szerződés, csak össze kellett tűzni.

Aztán nekem kellett bekúsznom a színre az álruhák széles skálájával. David jeleket küldött, hova kell borítékot vinni, és hol elég egyszerűen és kicsit szégyenlősen beszélni, hol kell esetlenül, ragyogó, kisfiús mosollyal az ajtóban állni... és hogy melyik döntéshozó szeret piálni és kedveli a Tüzeset... melyik hivatalnok akar visszaemlékezni a csatornabeli időszakra, és melyik akar bogyókat... a valós élet fényes bonbonját csajokkal vagy nélkülük... és hogy ki mondja nagy M-mel azt, hogy művészet, és eped, hogy tegeződjön a nagy Nevekkel... mert a műtermekben is volt egy csomó barátunk, főleg szegények... kaptak zakót és jelet, mikor hol legyenek, néha-néha valaki érdekesen beszélt az öngyilkosságról is... és én tudtam, hol kell előretolni az államat és megvillantani a fogsoromat meg a cipőmet, és hol kell becsületes legénynek, egyszerű, kicsit jószívű, kicsit naiv, cseh emberkének lenni... ha kéz kezet mos, sikerül a mű, de ha nem érdekel a dolog, akkor ne idegesíts, és kopjál le... és tudtam, ki kedveli a jó öreg disszidens időket, és harcol a korrupció ellen, hogy mint régi harcostárs megnyugtathassam, hogy a fiatalembereknek ez a dinamikus csoportja... és az új kormányzati épület alaprajza pont a mi telkünkön kezdett kirajzolódni... és nem is csodálkoztunk, amikor a telek ára szédítően emelkedni kezdett... és mi elpasszoltuk a területet... és hatalmas geg volt, hogy Bohler lakásának ablakaiból egyenesen ráláttunk a kormánypalota építési területére... és a körülmények különleges egybeesése miatt a dolgokat az építési területen egy baráti építővállalat bonyolította... tudták, miért, a nagyokosok... és amikor a szállítmányok akadozni kezdtek, megzördültek a borítékok, és a hozzánk érkezők mindig vaskosabbak voltak, mint amiket mi küldtünk... összerándultak a beleim, hogy ez tényleg lehetséges... hülyék, de akartam, a fenekéig akartam inni az undor és a belőle eredő móka poharát... a gépek ötletével Micka jött, a cuccokéval viszont én, az indiai szövetek különböző útvonalakon vándoroltak végig Mongólián keresztül, hihetetlenül olcsók voltak, és mert sikerült tonnaszám felvásárolnunk belőlük, a megmaradt tonnákra pedig a mindenféle kispályás, ötöd- és hatodosztályú Ludvig megkenésével a körülmények összejátszása folytán félelmetes vámot kivetni, mi lettünk az indiai szövetek urai az egész szétesőben levő köztársaságban... és míg én erőm elillanó maradékát hipnotizáláshoz használtam, és szobákban meg irodákban úsztam, sőt egy-két kényes szituációban a különböző ötödosztályú Ludvigok víkendházában is... hogy nyomjanak már oda egy pecsétet... Micka bagóért fölvásárolta az eladhatatlan szövetekkel teli raktárakat Prága szélén... silány minőségű trikók és alsógatyák testvérnek két milkóért, szemétnek hatért... Bohler kis laoszi barátnőjének köszönhetően az egész a lány szülőhazájába ment, ahol a repülő egy időre eltűnt a cuccal, aztán mégis előkerültek a trikók, kenőcsök, kenceficék, füstölők, átnevelő táborok köves földjein hordott kalapok, színes szalagok, bivalyölő bambuszlándzsák, végtelen mennyiségű gyertya, miniatűr Buddhák és madárriogató kelepelők alakjában, úgyhogy majdnem kidobtuk Bohlert, a hittudósnak hatalmas zakó lett volna, ha elbocsátjuk a négy m., a négy milkó miatt, én védeni akartam, de David bekeményített, Micka pedig mindig is brutális állat volt... de időben megjelent Bohler laoszi cicájának hat unokatestvére, és dollárban tejeltek, mert a trikókért meg az alsógatyákért több milliót kaptak az ottani különös pénzben, amin nyersgumit vettek, és beindították a saját boltjukat Hongkonggal. Aztán elkezdett égni a talpuk alatt hazájuk kommunista földje, ezér' gyorsan felkerekedtek az unokahúguk után... megértettem őket, a kis laoszi a mosolyától kezdve a hajszálai gyökeréig gyönyörű volt, éreztem mindenét, amikor a jelenlétében felkorbácsoltam a maradék erőmet... a hasát meg a fenekét nem is akartam elképzelni, és ha nem lett volna kimúlóban az erőm, elhappoltam volna Bohlertól... és az unokatestvérei meg akartak ismerkedni azokkal a fantasztikus seftelőkkel is, akikké akkorra fejlődtünk, és valami kisebb vagy nagyobb dologba akartak kezdeni Kelet-Európában, ha a B.o.g. is úgy akarja.

Odaveszed őket a házakba, mondta David Bohlernak.

Képtelenség, tele van az összes, velem kellene lakniuk!

Az egyik alapelv, amit rögtön elfogadtunk, nehogy túlzottan megkedveljen minket az Ördög, az volt, hogy bérlőt ki nem dobunk. De egyvalamire azért köteleztük őket... ez volt az egyetlen engedmény a bérlői jogokat illetően... amit kicsikarunk belőlük... nevezetesen ki kellett hordaniuk a házak elé a fűre a förtelmes, sokszínű tévéládáikat meg a mindenféle pogány kistévét... és Bohler egy baltával egymás után ripityára zúzta őket, mer' a Gonosszal nem alkudozik az ember. A parabolaantennáikat levertük a tetőkről, a kárukat természetesen az utolsó fillérig megtérítettük... pont ebből a Sátánládából, ebből a régi ideológiai debilizátorból másznak a mindenféle vizírek meg éhes vámpírok a bérlők hadának... de főleg a gyerekeknek a fejébe... csak nem fogunk a saját házunkban egy csapat kísértettel lakni, érvelt Bohler, mi meg bólogattunk.

Csakhogy most egy horda hitetlent kellett közvetlenül a banda lakásába elhelyeznie. Az az öreglány a másodikon úgyis nemsokára elpatkol, vigasztalta a hittudóst Micka, valahogy bírd ki, úgyis neked van a legnagyobb kéglid.

Bohlernak öt szobája volt, amikben a laoszi virágszálával lakott, igaz ugyan, hogy az egyikben kisebb oltárt emelt, munka után ott nem is volt szabad pihennünk, de pár Buddha még biztosan befér, vélekedtünk.

Öregem, legyél velük rendes, folytatta Micka, teljesen oké figurák, és ha megszerezzük nekik a menedékjogot, nézett rám jelentőségteljesen, állati nagy hasznukat vehetjük, David bólintott. És hogy minimum a következő század a sárgáké, az a napnál is világosabb, ez már a Bibliában is benne van, tudod, David? Aha, mondta David. Haha, mondta Bohler.

A legrosszabb esetben legyártjuk mi a laosziaknak az útlevelet, nem ügy, mondtam magamban az Idegenrendészeti Hivatal impozáns felhőkarcolójának első emeletén, mer' ez az épület a kezdettől fogva barátságtalan volt hozzám... de aztán a folyosón összefutottam Lexával, jé, heló, de rendes vagy, hogy eljöttél, mondta, gyere be az irodámba. Nem is tudtam, hogy egy barátom az élő időből, amikor a Szörnyeteg halott fényében éltünk, ilyen pillanatnyilag fontos posztot tölt be. Úgy látszik, fel kell frissítenem a nyilvántartásomat, villant át az agyamon.

Annak idején könyveket báláztunk egy raktárban, brosúrákat, marxos, lenines, krupszkajás meg engelmordos brosúrák halmait, és annyira ki voltunk bukva minden miatt, hogy azt terveztük, hogy építünk egy léghajót, és elrepülünk a dróton túlra, de én aggódtam az őrtornyok gépfegyvereinek tűzereje miatt, ám Lexa tudott egy megoldást: bevonjuk fémmel a balon köpenyét, mit szólsz, mondta. Többször nem is hoztuk szóba a dolgot. De most előállhatna valami megoldással, jutott eszembe.

Jituš, mondta Lexa, légyszi, tedd át az át a cére, és senki se zavarjon, egy régi barátom van itt. Miluš, igyekezz azzal a kétszázötössel, induljon már be, mielőtt megjön a Főnök! Irča, kiáltotta, és amikor bejött a szépség, azt mondta: Irčike, ez itt Potok, művész, színész. Komolyan? És melyik filmben játszott? Hát például az Én kis falovamban. Komolyan? És kit játszott benne? Hát... abban épp a Šafránovát játszottam. Kiment. Lexa nem nevetett. Ne haragudj, kicsit pofátlan voltam, mondtam... Ugyan, semmi, csak meg akartam mutatni a lányoknak, hogy én is... látod, itt aktakukac lett belőlem, vagy mi. És ti, és te, hogy éltek? Játszol még? Naná, méghozzá hogy, majdnem elröhögtem magam. Aztán eszembe jutott valami, figyelj, Lexa, nem ismersz valami Mrkvica őrnagyot, itt az útleveleseknél? Mi, ismered? Rendes fiú, szép karriert csinált. Mrkvica az a rohadék, aki nem engedett az első feleségem után, mondtam. Egyike a szarháziaknak, akit jól pofán köpnék, azt tanácsolta a rohadék, hogy disszidáljak... államérdek vagy mi a szösz, ezt mondta ez a Kurva őrnagy...

Figyelj, állt fel Lexa. Ne gondold, csessze meg, hogy én nem vagyok ugyanúgy tisztában ezekkel a dolgokkal, mint te. De Mrkvica profi, szükségünk van az ilyen emberekre. Naponta szembesülök ezzel. A francba, te csak piálsz, fellépegetsz a színházban, de valakinek ezeket a dolgokat is csinálnia kell.

Bohler atya imádkozik értetek, értetek, akik vállaltátok a felelősséget, mondtam. Ha ez segít rajtad.

Az imádság az mindig segít.

Figyelj, Lexa, nem érzed úgy, hogy nektek, akik politikára adtátok a fejeteket, komplexusotok van, hogy nem éltek normálisan?

És nektek, Potok, nektek, akik nem ártjátok magatokat a politikába, nincs komplexusotok, amiért másra hagytátok?

Hát, ez komoly beszélgetés.

Akkor hagyjuk a francba. Mire van szükséged? Ide a régi ismerősök közül csak az jön, akinek kell valami.

Menedékjog kéne hat laoszinak.

Papírjaid vannak?

Letettem az asztalra a nehezék mellé a hat egzotikus útlevelet, mindegyiken egy elefánt, viszonylag magas homlokuk fölött sarló kerekedett kalapáccsal.

Holnap jöhetsz. És tudod, mikor múlnak majd el a komplexusaink?

Mikor?

Majd ha hozzászokunk. Egyik fél ahhoz, hogy hatalma van, másik ahhoz, hogy már nem is lesz neki.

De ha nagyon megváltozol tőle, az komoly gond, meg az emberek fölötti hatalom, az azér' nagyon nehéz ügy.

A hatalom azoknak gond, akiknek nincs.

Persze.

Hidd el.

Akkor heló, és köszi szépen.

Heló.

Te, Lexa, fordultam meg az ajtóban.

Hm?

És nagyon szép.

Tudom.

Én rohangáltam, löktem a szöveget és játszottam, David ücsörgött a bőrfoteljében, gondolkozott, kombinált, küldte a jeleket, irányította a csápokat, Micka pedig mindenhol ott volt, és intézte a papírokat.

A Szervezet voltunk, és Micka annyi papírral bűvészkedett, hogy minden voltunk, minden alak, és ha fújni kezdett volna a fekete szél, lehúzhattuk volna a redőnyt, és megszűnhettünk volna.

Időnkénti magyarázatai egyik fülünkön be, a másikon ki, úgyhogy feladta. Az 1., 2., 3. évbeli gazdaság boszorkánynyelvén kezdett beszélni... néha csak úgy magának beszélt: hogy megússzuk az új adót, társaság vagyunk, de köt minket a régi szerződés, ami a Ryckýnél van bejegyezve, de ő oké, ő a mi emberünk... a kft az ghmb, de ugyanúgy van ez, mint a politikában, a jobb a bal, és a bal rossz... például a kartell, a 19. században, bazmeg... ami a gépeket illeti, akivel nem szövetkezünk, azt meggyőzzük, és akit nem sikerül meggyőzni, azt kilapítjuk... a választásokon a CDR Prága 8-ban Kučkát indítja, mi következik ebből? Még adósunk a hangárokkal, úgyhogy esni fog a bérlet, mi következik ebből... mozgó adósságok a Kereskedelmi és a Kikelet Nagybanknál, haha... egy számla ide, egy számla oda, nem gond... te, Micka, mondom neki, nekem ez nem tetszik, Káefté meg Termelőszövetkezet, ezek állati szarul hangzanak, mi lenne, ha inkább Szindikátus lennénk...? Ne buzogjon már benned annyira a romantika, színészkém, várd meg a választások végét, te minischiller. Ha a negyedik meg a hatodik kerületben meg a jó öreg Břevnovban rendesen szerepel a SOP, ez a sok agyament intellektuállat, akkor ott indítjuk be a dolgokat, mer' ott lesz Švejcar meg Špála... meg, izé, valami Rybka is, őt ismerjük?... 79-ben Křenekkel volt börtönben, motyogta David, mintha delejes álomban lenne. Křenek meg ismeri Bohlert az autópálya 82-es építéséről, oda osztották be őket, halászta elő az infókat számítógép-memóriájából.

Az egész kombinatorikát abban a lenyűgöző fejében hordozta, ahova a rendszeres összejövetelek során eltároltuk az összes szálat, az összes volt osztálytársat, csatornabeli padrúgot, álbarátot, kazánház- és raktárbeli kollégát, arcot a diliházból, teniszpályáról és börtönből, művészecskét a pincékből, padlásokról meg az Akadémiáról, az összes belügyest, chartistát, újságírót, mozdonyvezetőt, csinovnyikot, barátot, ellenséget, egeret és embert, nőt, pasit és kutyát, hivatalnokot és titkárnőjét, az összes lengyelt, ruszint, zsidót és kanakot, minden arcot, aki felvillant száguldó autónk, az 1-es, 2-es, 3-as és így tovább modell ablakában... a kitörés után... de jóval előtte is, minden ismerőst és épphogyismerőst, különféle helyzeteket... hogy ki kivel ült, ki kivel feküdt le, ki kit gyűlölt, a kitörés utáni évek minden pletykája, ténye és információja, David által leporolva és kombinálva, ezüsthálóba szövődött, amibe bele kell hogy akadjon a platinaszemű, drágakő-pikkelyes aranyhal, a pénzügyesek álma, Al Capone mindenhez hozzászokott bandájának réme.

Tényleg? Tényleg vele?, ujjongott Micka. Menj, Potok, kerítsd elő a papkomát!

Bohler ebben az időben leginkább pogányokkal barátkozott. Meghagyta a régi üzletét a Szervezet létrejötte előtti időből, mielőtt ráakadtunk Davidra. Volt neki egy teljesen lepattant, nagy fekete tartályos teherkocsija, lejárt vele vidékre, és hektoliterszámra hozta a városba a bódító vörösbort. Márinak meg Mařenának hívta a kocsit. Teccik neki, hoty ótó olyan, mint kopolso, merészség meg mint vél, mint a vér, javítottam ki a kis laoszit egyszer a metróban, amikor az egyik hivatalból jöttünk, ahol Madame Hoitsut, a dzsepeníz iparmágnásnőt játszotta.

Én voltam a tolmács, a hivatalban pedig bekajálták a dolgot; de akkor mi semmit se akartunk venni, csak azt akartuk elérni, hogy a szóban forgó céget nehogy rögtön megkapja egy másik társaság, aminek még kicsit főnie kellett. És mielőtt az aktakukacoknak eszükbe jutott volna rátelefonálni a nagykövetségre, mi a lenyugvó nap sebességével már tova is tűntünk.

Bohler borbiznisze egész sokat hozott, bár attól kezdve, hogy beállt segédnek, semmi dohányra nem volt szüksége. De rászoktatta a laosziakat a vörösborra. Jólesett látni a bandát estefelé, ahogy a kiruccanásukról térnek vissza. A volán mögött Bohler trónolt, talpig feketében, mint mindig, boldogan és elfajzottan mosolyogva, mint majdnem mindig. Az autóban a boldogság különböző állapotában ült vagy feküdt a hat holtrészeg laoszi. Vidáman csillogott a szemük, és a régi halottaskocsi üvege mögött mindegyik úgy nézett ki, mint egy megelevenedett és életnagyságú Buddha-szobor... csak a hasuk nem volt olyan... élénk, fürge fickók voltak... néha részegen a saját dalaikat énekelték... sötét, vad dalokat, valószínűleg a sötét és vad asszonyaikról... vagy a bivalyokról... amik már nem várnak rájuk... a dzsungelban, néha úgy hangzott, mint amikor bambuszt dörgölsz magadhoz, ezt csak Bohler bírta ki még a szemináriumi időkből származó isteni türelmével... de szerintem neki is az idegeire ment, úgyhogy megtanított nekik pár cseh dolgot... legjobban a Pilosz kendöt szerették, peldülj, foldulj, halakszik a kedveszem, ugyan vajon miélt.

A laosziaknak sikerült eladniuk az összes ócskaságot, amik az elveszett és újból megtalált repülőgépen érkeztek, százalékért adtuk nekik vissza. A Szervezeten keresztül felvették a kapcsolatot az északi Hadrabával, aki a Rokkergyönyör Rt. tulajdonosa volt, és a bizarr sapkák, kalapok, legyezők, pipák, izgatószerek és füstölők nagy slágerré lettek a klubokban, amelyeken Hadraba mindenütt rajtatartotta a koszos mancsait. A pubertínók az üzleteiben megvették a halálfejes pólókat meg a nehéz bőrcuccokat, és a bivalyölő lándzsákat is elvitték. És a csajok legyezővel jártak, azzal legyezték magukat is meg a fehér kísérleti patkányaikat is.

Minden szórakozóhelyen divatba jöttek a szent Buddha-füstölők, ez lett a módi, és dőlt a lé, és Bohler csak elfajzottan vigyorgott. Az jutott az eszembe, hogy szándékosan eregeti ezeket a nehéz szagokat katolikus Bogja arcába, akivel gondjai voltak, akit elárult, vagy aki őt árulta el, amikor Bohlert a börtönben még fiúként megerőszakolták és összerugdosták, vagy fordítva, és Bohler mélabús lett, és a magányos harcos eleve kudarcra ítélt pozíciójából háborút indított a Bog ellen, ahogy azt tulajdonképpen mind tesszük.

És amikor a laosziak kinyitották az utolsó pár csomagot, amikről mi megfeledkeztünk, maszkokat találtunk bennük... csodálatosak és félelmetesek voltak ezek a maszkok... és az emberek az 1., 2., 3. évben elképedtek, amikor a villamosra rémisztő laoszi maszkok szálltak föl, sárgák, zöldek, feketék... fából voltak, és Prágában az idő kitörése után démonok kezdtek körözni. Rabszolgamaszkok voltak, mint azt Bohler kis laoszija elárulta. Azt mondta, hogy országában viszonylag nem is olyan régen harcos törzsek ereszkedtek le a hegyekből, gyilkolták a franciákat, és rabszolgákra vadásztak, és a kegyetlen hegyi és erdei démonok most biztos jót nevetnek... hogy Arany Párában most páran a hegyi dzsungelek gyilkosainak veszélyes maszkját kezdik hordani. Hadraba klubjaiban, ahol tetováló szalonok is voltak, az ügyes kezű jávaiak kicsit még pánikba is estek, és kénytelenek voltak az új és misztikus tetoválásokhoz lekoppintani a mintákat a maszkokról, és azokkal borítani be az emberek kezét, karját, combját, hátát... a laosziaink járták az országot, és árusítottak, és gyűjtötték a lét, ami fürge kezeikben pezsegni kezdett, és még több lé lett belőle, és még több.

Hadraba el akarta happolni őket, és bár a hüvelykujjukkal már pecsétet tettek Hadraba szerződésére, meggyőztük őket, és a százalékukat is fölemeltük, és amikor az a nő a másodikon végre tényleg kilehelte a lelkét, az egyik házunk földszinti bérlőit megdumáltuk, hogy okosabb, ha szabaddá teszik az egész földszintet, és a megüresedett kisebb lakásban húzzák meg magukat, annyira sikerült megdumálnunk őket, hogy önként és szinte dalolva húzták össze magukat, a laosziak pedig lenn boltot nyitottak. Kipótoltuk nekik a dohányt egy másik repülőre, de most Micka és David árgus szemekkel ügyeltek a százalékra, ők meg újra beindították a boltot az ázsiai cuccokkal.

Az igazat megvallva, kicsit megfogyatkoztak a bérlőink, azoknak, akik eleinte olykor nyavalyogtak, hogy Bohler bandalakásában túl nagy a ricsaj, azoknak a hittudós kicsit megmosta a fejüket... és más gondok is akadtak, például amikor megtiltotta nekik, hogy átjárjanak a füvünkön... az a fű szent, emberek, és aki nem becsüli a jó lakást, az kemény bánásmódot érdemel, hogy meglelje és megnyissa magában az alázat forrásait... a második repülővel a laosziak váratlanul hoztak még pár rokont meg barátot... és a következővel megin'... és az azután következővel megin'... és elég sok időmbe került, mire útlevelet szereztem ezeknek a potyautasoknak, és Lexa megmakacsolta magát, és megszegte a társaság törvényét, ezér' Mickával előbányásztunk egy régebbi meg egy frissebb feljelentést, és kicsináltuk, mer' a menekülőkön segíteni istennek tetsző cselekedet, különösen ha utána ilyen jól tudnak gondoskodni magukról... és még hasznot is hoznak... és a laosziak csak üzleteltek és üzleteltek, és néhányuk a mi házunkban lakott... és a csöppet gusztustalan, rasszista bérlők azt állították, hogy félnek, amikor vízért mennek a pincében lévő kúthoz... tény, hogy ebben az időben egypár eltűnt a bérlők gyerekei közül, de azt gondoltuk, hogy beálltak a csibészbandákba... Bohler sokat forgott a bérlők és a laosziak között, némelyiküket sikerült is rávennie, hogy megkeresztelkedjenek, és ő simította el a vitákat. Ezek akkor hágtak a tetőfokukra, amikor a laosziak a szárítót átalakították kocsmává, a kocsitárolót meg kisebb buddhista szentéllyé, amit fura módon Bohler engedélyezett nekik... de kicsit idegnek tűnt, amikor az egyik tanácskozáson elmesélte, hogy megint kezd elapadni a kút vize, és hogy szerinte azzal a kúttal valami nincs rendben, de ez minket nem érdekelt, mer' ha már vizet ittunk, akkor leginkább Tüzeset. De megengedtük, hogy a ház gondnokaként továbbra is ott tartsa Vaszilt, a fiatal ukránt, akit a Déli pályaudvarról hozott húsosfazekunkhoz és brutális szabadságunkba. Vaszil azér' szállt le a vonatról Prágában, hogy gengszter legyen, de Bohler rövidebb győzködés után rábírta, hogy tegyen le szándékáról, és álljon közénk.

Az üzlet és a szórakozás közti értékes pillanatokban a haverokkal henyéltünk magánlakásainkban, vagy Bohlernál szunyókáltunk, vagy a laosziakkal kockáztunk a lebujukban... és az 1., 2., 3. és így tovább év új ideje... kellemesen fűtötte az egész testünket, és én óvatlan pillanataimban párszor gyorsan megfordultam, és megpillantottam, sőt meg is érintettem... és pár laoszi nőnek gyereke született... hatalmas ünnepségeket rendeztünk, amiken a nyíltan rasszista hangulatot megakadályozandó, az összes bérlőnek is részt kellett vennie, és bőséges ajándékot kellett hozniuk a boldog laoszi nőknek... és egy idő után jópofa dolog volt látni, micsoda szép szőke haja lesz pár gyereknek, igazi sörény... pár laoszi gratulált nekem... és én csak csöndben mosolyogtam... talán elfelejtettem megemlíteni, hogy a barátaim... főleg ilyen balkánifinnugorerdei roma fajták voltak, sőt Bohlernek voltak kimondottan negroid vonásai is... Mickának születése óta hiányzott pár foga, a barna Davidnak meg a hegylakók többségéhez hasonlóan némi gondot jelentett az aszfalton járni... egy kicsit mindnyájunkat tönkrevágtak a különböző savas viharok, a mindenféle csapadék, de ebben a korcs katyvaszban azér' csak akadt pár európai génem is... ezt a Doki végül igazolta is... még a lucki háborúk idejéből, az ősősanyám génjei, aki valószínűleg közvetlenül Cseh ősősapánk mellett állt, amikor az kiválasztotta ezt a földet... világos, abszolút tipikus szláv hajam van... és nem lepődtem meg, amikor Cepková barátnőm vagy Elsa nőstényoroszlán aszondták, hogy érzésük szerint pár laoszi hapsi szívesen megfizetne nekem ezér' a világos hajú gyermekáldásért, nem volt a dolog ellen semmi kifogásom, de ráhagytam a csajokra, szabadság volt...

Gyakran ültünk üzleti tárgyalásokon, baráti tanácskozásokon, és történeteket, regéket meg mitikus példázatokat meséltünk egymásnak... kevertük az elbeszélő technikákat, és gyakran a fejünket csóváltuk, annyira ámultunk, s köptük a dohányt... zörgettük az ezüstdíszeinket... tapasztalatot cseréltünk... akkoriban az ezüstcuccok voltak a menők... védelmező amulettek, minden bandának megvoltak a maga csillagai, keresztjei, menórái meg labirintusai... és oltalmazó állatai... a kutyák, kígyók meg a sárkányok jók... az én sárkányom zöld volt, de én a bőrömbe rejtettem, magamra tetováltattam... zöld színben, tudtam, hogy ha a mellkasomon van, úgy segít leginkább megtalálni a nővéremet... a különböző törzseknek, amiknek a többsége azér' inkább csak trájb volt, megvoltak a védőszíneik is... a vontoknak sárga... ez veszélyesnek tűnt... különböző klánok, csoportok, védszövetségek voltak itt... pókhitű pincérek, akiknek megvoltak a játékaik... B.K.S., ők is hívők voltak... a gingkoimádók, ők a fákból merítették az erejüket... Gépek... Ablakosok, a tér hívői... Északiak... a Tornyosok és Váremberek... különböző klubok, bandák meg gengek voltak itt... nem volt okos dolog magányosnak maradni az akkori mostanságban... azér' is hordták-hordtuk az ezüstöt, mer' a száguldó időben jó volt rögtön tudni, kihez van szerencséd, és ki kihez tartozik, számtalan ilyen-olyan hibbant szekta került elő mindenfelől... rajtam is lógott egy fontos ezüst, ami aztán sokat segített a Telepen... még az anyám akasztotta annak idején a nyakamba, amikor elindultam a... valami ilyet mondott: aztán gyere vissza minél hamarabb. Kisfiam! Erre eddig nem került sor, és a körülmények szerencsés vagy szerencsétlen, vonakodom megítélni, összejátszásának következtében itt már nem is fog... a legerősebb ezüstöm a nyakék volt a Fekete Madonnával, a Čenstochovái Szűz Máriával, akinek lándzsák szúrják át az arcát, akinek örökkön könnyek folynak a szeméből... nagyon régi darab volt, valamelyik ősősősősöm otthonából, Litvániából zarándokolt el érte gyalog Čenstochovába... nagyon szerettem ezt a Fekete Madonnát, hatalmas ereje volt, a bizniszöltönyeim meg a különféle álruhák alatt viseltem, vele aludtam... volt, aki tisztította meg polírozta az ezüstjét, de én hagytam, hogy élje a maga életét, és ez a régi darab, ez a kincs egyre feketedett.

Sokféle cuccot lehetett látni... Bohlernek például sas volt a nyakában, mer' a sas sokat lát... bizony, az lát csak igazán, mondogatta Bohler... magasan röpül, ráadásul gyors is, és ismerjétek el, jól is néz ki... a lovagkort meg az indiánokat juttatják az eszedbe, és nem fél, ráadásul már kevés is van belőlük, nem? Oké, rendben van, Reverenda, barók a sasaid, de tényleg, zörgettük az ezüstjeinket mindnyájan... és lehet, hogy ezér' is melegedtünk össze annyira a laosziainkkal, nekik mindenféle vadkan- meg cápafogaik voltak... ők is hittek... kezdetben kevertük őket, hozzá voltunk szokva Bohémia viszonylag homogén lakosságához az özönvíz előtti időkből, és az ázsiaiak egybeolvadtak, ez Tino, mondta Bohler, igazából más a neve, de úgyse tudnánk kimondani, erre mi kevesek vagyunk, erről a cápafogasról meg azt mondta a kis laoszim, hogy nagy vadász.

A laosziak hamar ellepték az egész várost, az egész országot, mer' egyre csak jöttek a repülőik... Micka már kisebb magánrepülőtér tervét szövögette, mer' kezdett kirajzolódni annak a lehetősége, hogy más országokat is elárasztunk ázsiai ócskaságokkal, amelyek levetették a kommunizmus igáját és amelyeknek friss cuccokra van szükségük működésképtelen piacaikon... a földszintjeinken és pincéinkben kisebb laoszi beavató tábor működött... és az elfajzott Bohémiának friss ázsiai vér pumpálódott elmeszesedett ereibe.

A laosziak tökéletesen hamis papírjaikkal nagyon fölpörgették a boltot, és nálunk csak az eredeti hatfős társaság maradt, most már a feleségeikkel meg a gyerekeikkel. És Vaszil nagymenő lett, mer' megtanította a laosziakat szamurájkardot csinálni... ő a kijevi vietnamiaktól tanulta... különböző kovácsműhelybeli trükkökkel, a levegő meg a vas hőmérsékletének manipulálásával, a vízbemártással és a megfelelő pillanatban és megfelelő hideg helyen történő homokba ásással Vaszil meg a laosziak egykettőre ősi szamurájkardokat gyártottak. Beindult az üzem, és a japán, az amerikai, a német meg ki tudja még, milyen turisták most már nemcsak hamis cseh kristályt, cseh gumiknédlit, lepuffantott cseh Švejkeket cipeltek haza magukkal, hanem fényes urkránvietnamilaoszicseh szamurájkardokat is... Bohler megengedte, hogy az egyik udvarra kovácsműhelyt építsenek, Micka pedig a katonai raktárakból fölvásárolt pár ezer kicsorbult, rozsdás bolsevik tiszti szablyát alapanyagnak. Vaszilnak általánosan megnőtt az ázsiója, és ha nincsenek azok a zajos csernobili rémálmai, valahogy elintéztük volna a bérlőkkel, hogy rendesen beköltözhessen, és ne kelljen a pincében lópokrócon aludnia.

Kicsit meglepő volt, amikor az egyik estélyen, amelyeken Bohler rábeszélésére néha Vaszil is részt vett, elkezdett a fiú csehül beszélni... kifacsart csehül, vargabetűt leírva, két tovatűnt évszázaddal hátrébb kerülve, amikor a családja elvándorolt Csernozjomba... egész gyorsan, váratlanul, egyetlen szempillantás alatt jött rá az egész, az Istenanya képe alatt: nása halúpa, kónyik, karáva, pólje, plug, ogeny, szoldátyi, gunyhó, lou, teheny, medző, eke, tüőz, katanák, buggyant elő belőle kulcsszavakban a családi krónika, aztán raszputyini rohammal a földre zuhant... Bohler savval dörgölte be a halántékát, és Vaszil magához tért, és elkezdte mesélni a történetét, amit máig nem mondott végig, mer' behálózták a Hatalmas Anya emberei, akkor találtak rá, amikor Hatalmas Anya úgy döntött, hogy számára és a Hit Népe számára megfelelő hely lesz a mi régi jó rossz Prágánk... és Vaszil már nem mondhatta végig a történetét. De előreszaladtam. Főleg az volt a szerencséje, hogy az utunkba került Hradil Csodadoktor családja. A doktor legalább élete hátralevő rövid idejére kigyógyította az epilepsziából vércserével.

Ugyanis: egyszer, amikor társulatunk Micka autós éttermében játszott és énekelt, a Szikláról jövet összetalálkoztunk a Doktor családi truppjával. Girhes, almásderes lovacska húzott egy cirkuszkocsit. Mellette egy, az élettől kissé megtépázott kortársunk lépdelt, a nyaka körül vöröskeresztes sál, az ablakból különböző kis és nagy gyerekek kandikáltak ki. Hradil Csodadoktor volt az a fiaival, lányaival és a feleségével. A biztonság kedvéért megálltunk, kikászálódtunk, és amikor a doktor észrevette ezt, pánikba esett. Megfogtam a kis ezüstszikét, amely a nyakában lógott. De észrevette Bohler reverendáját meg a keresztjeinket és skapuláréinkat, a többé-kevésbé barátságos öltözetet és fegyverzetet, és aprót biccentett felénk. Ott álltunk, kicsit lejtett az út, és vártuk, milyen ereje van, és ő így szólt hozzánk: Oké, oké, látom, minden rendben, de ha valakinek mégis valami kezelésre lenne szüksége... kisebb műtétre... vagy akár többre is... mer' elég egyetlen hülye mozdulat a nem megfelelő pillanatban.

Egyből világos lett, hogy ő a mi emberünk az orvostudományban. Szó szót követett, és este a tűznél megtudtuk, hogy a kárpótlásnak köszönhetően a Klondike akkori mostani varázsos és kalandos éveiben a Doktor visszakapta ősei bonctermét. Ami a véletlen folytán épp a főváros központjában volt. Hradil Csodadoktor főleg a vérre specializálódott; vacsora után, amikor a legapróbb gyerekek elmentek lefeküdni, mutatott pár érdekes, embervérrel teli lombikot, és birtokában volt egy új orvosi varázslatnak is: egy ember és pióca összekapcsolódására építő hókuszpókusznak. Működik, fiúk, kitűnően működik, fejezte be az előadását, és vasalt cipőjével eltüntette az ábrákat, amiket a homokba rajzolt. Megtudtuk, hogy felfedezése iránt az USA-ban is érdeklődést mutattak, főleg a hadsereg, és épp az ő pénzükből élt egy ideig illegálisan Kanadában. Egy-két fiával pár évet a mohawkok közt töltött fogságban, és pont az ottani vén medicine manektől ismerte meg a Hradil Doktor Csodaelixírje alapanyagait. A régi iskola nagy koponyája volt. A mohawk sámánokat megtanította latinul. Értett a repüléshez is. Látom, hogy hihetek nektek, te hiszel nekem, Papkoma?, kérdezte a Doktor, és bőrkeményedéses tenyerében kis üvegcsét tartott. Hát persze, mondta udvariasan Bohler, a Doktor arcon szúrta a varázsos módon előkerült szikével, széthasította Bohler arcát. Egyetlen biccentéssel elhallgattatta harcias ordításunkat, megálljt parancsolt heves mozdulatainknak, és medúzaszerű folyadékot löttyintett Bohler arcába. A pap levegő után kapkodott; csak olyan, mintha zsibbadnál, mondta büszkén a Doktor. Igen. Majdnem teljesen eltűnt a seb. Csak egy kisebb férfias heg marad, igazából ezeknek a csibészeknek találtam ki, mer' folyton mohawkosat játszanak, és megvágják magukat, hogy sebeik legyenek. Kamasz fiai közül egyik-másik elmosolyodott. Mire jó még, kérdezte Micka, és én éreztem, hogy beindult agyában a pénzügyi kalkulátor. David elégedetten bólintott: világos. Mindenre, mondta Hradil doki. Az Elixír mindent helyrehoz, de még van benne pár hiba, rukkolt elő a Doktor a farbával. Néha organikusan hat, néha anorganikusan, néha mint sav, néha mint lúg. A pácienstől függ. Bohler elsápadt. Egy fontos dolog hamar nyilvánvalóvá vált. Hradil Csodadoki kétségkívül kitűnő orvos volt, de az emberi élet egy cseppet sem érdekelte. Inkább hullákat boncolt. Most visszakapta a bonctermét, és már alig várta, hogy szögre akaszthassa a gyógyítást. Micka a cirkuszkocsi mögé vitte Hradil Doktort, és pár percre letelepedtek a fűbe egy számológéppel. Néha ilyesmiket hallottunk: télen iskola: 19 pár cipő. Vagy: egy hét: 7 kiló liszt plusz 6 darab főtt marhahús. Vagy: katolikusok vagyunk, na és aztán, az Úr eligazítja a dolgokat, öregem... meg a ravaszul érvelő Micka hangja. És megint: reggeli: 8 kiló melasz, nagy dinnyék, fánk... így ment ez majdnem egész éjszaka. Mi közben kicseréltük a tapasztalatainkat a doktor kamasz fiaival, és a vállunk felett könnyedén hátratekintgetve, alaposan megstíröltük a kamaszodó lányokat. Hradil Doktor felesége volt az első normális ember, akin a Doki kipróbálta az Elixírt, és az asszony olyan szép, olyan kedves volt, annyira egy őzgida kecsességével mozgott, hogy folyton összekevertük tizenhat éves lányaival. De a szívünkben Jézus lakozott, így reméltük, hogy Hradil Csodadoktor azért nem téveszti össze őket. Reggel kiderült, hogy Micka meggyőzte Hradilt Doktort.

Hradil Doktor havi átalányért gyógyította a lelkünket, anamnéziseket készített, vizeletet vett, röntgenezte a májunkat, és fotózta a vérünket. Fitten tartott minket az őrült bizniszmókuskerékben, és egész hamar szép kis százalékot kezdett bezsebelni az Elixírből.

A nacionalizmusra fogunk bazírozni, fiúk, mondta Micka az egyik tanácskozáson. A mindenféle külföldi szörnyűség Thejztől, a finncsepp, a Wajz vodka, ezek szarságok. Csehnek cseh a legjobb orvosa. Csak a cseh tudja, mi fáj a másik csehnek. A csehek a nácizmus meg bolsevik időszak alatt végig csupa szart ettek. A csehek cimborák. Ezt mondta az öreg halott, szurtos képű Mácha is: "Ki jobb a csehnél?" Ilyen reklámokkal a velünk szimpatizáló politikai hetilapokban és kulturális periodikákban nem sokat kellett várni az áttörésre. Ráadásul óriási segítség volt számunkra a régi kínai eladási módszer: Hradil Doktor Csodaelixírje a lehető legolcsóbb gyógykészítmény volt az akkori szétesőben levő köztársaságban. Csak a totál kész roncsok meg a haldokló öreglányok vették, úgyhogy amikor az Elixír nem megfelelő beteghez került, sose volt semmi veszélyes óbégatás, a szemlebizottsági szemétládák az undorító prágai patkányházakban gond nélkül megadták az engedélyt a boncolásra. És a mohawk bestia, Hradil Csodadoktor újabb toprongyos alakot szíjazhatott a boncasztalára. Tökéletes körforgás volt ez. Ráadásul Hradil Doktor kicsiny belvárosi bonctermében okosan a városi söpredék és a városi szegények metszetére szakosodott, így általában pont a rosszul reagáló pácienseket boncolta. És a régi, reprivatizált boncterem ajtajára kitett cédula "Ingyenes orvosi munkálatok" is megtette a magáét, szabályszerűen csábította a szegényeket.

Keményen robotoló társaságunknak tényleg szüksége volt az orvosi ellátásra. Ráadásul a delírium meg a rémálmok elleni tabletták, bogyók és folyadékok remekül passzoltak a Tüzes Vízhez. Bár hét óra körül minden reggel ott álltunk fehér üzletemberingünkben, kifogástalan csíkos öltönyünkben, Bohler tiszta álreverendában a tanácskozásokon, és nyújtogattuk a csápjainkat, néha-néha azér' hirtelen kijött rajtunk a nehéz kutyaéveknek hatása, amelyeket a bolsevik korbács alatt éltünk át. Ezek az évek főleg idióta tünetekben nyilvánultak meg. Rájöttünk, hogy a drága piáktól ugyan nem lesz libabőrös az ember, de mer' a mocskos guminizmus alatt megszoktuk az ilyen-olyan lőréket, most meg a khapitalista vodkáktól kezdtünk keményen pulykabőrösek lenni. Hradil Doktor meglézerezett minket. Kicsit segített. David kiszámította, Micka pedig elintézte, hogy egy kicsit és csak rövid időre kölcsönvehessük Míša különleges és népszerű Gamma kését. Ez való a ma emberének, fortyogott hangosan Bohler, rohanni a nagy zseton után, hogy megvehesse a kozmikus kést, aztán ártatlan kisfiúkat dugjon a bökő alá, és nézze, mi történik. Mielőtt visszatettük a raktárba a Gamma kést, még volt időnk kicserélni egymás közt a csontvelőnket. Bohler akadékoskodott egy kicsit, de meggyőztük. Ettől jobban lettünk. De el kell ismernem, hogy néha... kicsit... szomorú voltam... amikor láttam, milyen kifogástalanul, lovagiasan és gálánsan tárgyalnak az öreg Hradil Doktor fiai a lánytesókkal... összeszorult a szívem, és vártam... figyeltem az apróságokat, akik mindenféle romlatlan katholikus játékokat játszottak... kalózosat... orvososdit... Neander-völgyi mamutcsapatosdit... a házak között néha idegtépő mohawkrikoltás hasított a levegőbe... Hradil Doktor fiai barangoltak a környéken... rendes fiúk voltak... és amikor hosszabb ideig csak a jól reagáló páciensek vették az Elixírt, és Hradil Doktor a toprongyos alakok hiányában unatkozott a bonctermében, a fiúk érdekes városi hullákat szedtek össze apucinak a szemétdombokon és a Telepen... a mérgezett Moldauból húzták ki őket... és közben kemény csatákat vívtak a csibészbandákkal... de elővezetettek pár mohawk harci trükköt, főleg olyanokat, amilyeneket az ember ember elleni bozótharcokban szoktak bevetni... és a városi porontyok egykettőre bőgve menekültek... és amikor Hradil gyerekei keményebb csirkefogókra akadtak, azokról majd később mesélek... nem féltek a megfelelő időben és a megfelelő helyen meghúzni az Elixírt... az apjukra ütöttek... és mertek kockáztatni.

Nehéz bánatom meg a Szuka utáni őrült vágyam miatt ramatyul éreztem magam, egyre ramatyabbul... sokat nyaggattam Hradil Csodadoktort, folyton felülvizsgálatra jártam hozzá: aha, hát igen, az izületek elhasználódtak, a porcok elkoptak, a bordák szétzúzva, a koponya elcseszve, a váll gyors, a térd lassabb, ropogó térdkalácsok, zümmögő lábikrák, megbolondult talpak; foglalkozás? Táncos. Aha, értem, akkor folytatom: kiégett szem, éhes tekintet, hirtelen, durva haj, tönkrevágódott arcbőr, régi púp, sötét rosszindulat, akaratosság, sóvárgás, miszticizmus, gátlástalan piálás, kapzsiság, kesztyű, egészítsd ki: Színész. Aha, tarts ki, már nincs sok hátra, hányszor voltál diliházban, te pálinkavedelő? Hatszor, főnök, Doktor úr, de még a guministák alatt. Épp azér' duplán számít, te szaros, megyünk tovább, fájni fog: aha, a mindenit: sárga szláv foltok, kelta holdkóros, germán trotli, zsidó ganef, lábon kihordott AIDS, te kujon, kezdődő durva grafománia, őrült, súlyos, örök pubertás és jó öreg skizofrénia. Tökéletesen életképes. Viszlát. Következő! Nem volt következő.

Hradil Doktor családi truppja örvendetes gyarapodást, csodás tarkaságot jelentett a számunkra. Csakhogy egyik nap a Doktor két tizenhat éves lánya eltűnt. Utoljára pár laoszi látta őket, ahogy befüvezve, jellegzetes, lányosan csengő nevetésükkel pincevízért mentek a vödreikkel. A laosziak látták a fáklya fényét, hallották, ahogy a boltozat alatt visszhangzik a nevetésük, és hallották, ahogy forgatják a kereket. Egyfolytában nevettek. Aztán csend lett. A Doktor kétségbeesett felesége a biztonság kedvéért bivalyölő lándzsákkal felfegyverzett laosziakkal végigjárta a pincéket, de a lányok lábnyomai čapeki történetet sejtettek... a kútra mentek, és ott el is tűntek.

Jézus se hagyott teljes nagyságában a tavon nyomokat. Átkelt rajta, aztán a másik oldalon belenyomta a lábát a hirtelen szentté lett homokba. A lányok nem. Az egyik laoszi, egy volt cápavadász, leereszkedett a kútba, átvizsgálta a tízméteres iszapos, szétpattogzott és egyre szélesedő aljat is, de a lányok nem voltak ott. Különös volt az egész. Sötét történet. Bohler gondterhelten járkált az udvaron, a Doktor családi truppja pedig nyomorultul, szomorúan és kitartóan imádkozott a tűznél. A bérlők elbújtak. Vaszil az Istenanya képe alatt ült, ahol biztonságban érezte magát, és zokogott.

Ahogy ránk esteledett az udvaron, és megsűrűsödtek az árnyak, a laosziak szertartást rendeztek a szentélyükben. A férfiak füstölőket gyújtottak mindenféle kombinációkban, a nők pedig elválasztották a füstöt az illatoktól, hogy keresni indítsák. Éjfél körül odajött hozzám Bohler kis laoszija, és megérintette a homlokom. Hamus és nem tudom, még milyen volt az ujja. Eléggé legyezgette a hiuságomat, hogy a két törzs közötti üzenet átadásához pont az öreg Potokot választotta, de lepleztem ezt. Látni lehetett a szemükön, hogy a füst elárult nekik valamit. Hol vannak a lányok, kérdeztem. Elvette őket víz. Hol? A kútban. Odamentem a velem egy törzshöz tartozókhoz.

Hradil Doktor fiatalabb gyerekei közül néhányan elkezdtek sírni. Micka azt mondta nekik, hogy minden jobbra fordul, ez a napnál is világosabb. Még jobban bömböltek. Megérkezett a Doktor. Szó nélkül pakolni kezdett. Sok pakolnivaló nem volt, a gyerekek összeszedték a mindenfelé elszórt szikéket meg téli sapkákat, és a Doktor családi truppja a hirtelen furává és barátságtalanná lett környékünkről visszavonult a boncterembe. Legalább felszabadult egy csomó hely, próbáltam meg viccelődni. Ahhoz van hozzászokva, hogy csinálja őket, nem hogy elveszítse, csatlakozott Micka. David feszengve hallgatott. Figyeljetek, fiúk, nem akarok károgni, de figyeltétek mostanában a városszéli utcáinkat meg a füvet? Alig van erre egy-egy kutya, macska se nagyon, legfeljebb néhány madár, mondta Bohler. És mintha a bérlők is kezdenének eltünedezni, nem mintha bármit is számítana az a nevetséges összeg, amit beszedünk tőlük. Lehet, hogy a te Vaszilodtól ijedtek be, a rohamaitól, az átordított csernobili éjszakáitól meg az automata kulcsaitól, vágott neki vissza Micka. Az kizárt, néha szoktam néha csak úgy mászkálni a házak közt, nyugtatgatom a bérlőket, dumálok a laosziakkal... és abban a kútban vagy avval a kúttal valami nincs rendben. Gondolkoztam a dolgon. Szerintem van valami, ami pont erre a csirkefogó Vaszilra nem hat. A laosziakra se, azok a sárga kommunizmusukban mindent átéltek már. Azt akarod mondani, Bohler, szólalt meg szorongva David, hogy mondjuk van valami, ami csinált valamit a bérlők gyerekeivel, macskáival, kutyáival meg az öreg Doktor ártatlan és tiszta lányaival... ránk viszont nem hat? fejeztem be helyette, és csak utána ébredtem rá, hogy mit is mondtam. Na, jó, rendben, mondta Micka, ezt most úgyse tudjuk megoldani. Igaza volt, és az üzlet őrült körhintájában pörögve később sem tudtuk megoldani. És így kis híján minden üzletünk odalett, és ezzel az összes gondunktól is megszabadultunk.

Kikapcsolta a kocsi fényszóróját, és egy jó darabot gyalog kellett megtennünk, ami kicsit bosszantott, mer' egy kis fűvel épp kellemes hangulatot csináltam magamnak. Odavonszolt a kirakathoz, és hirtelen bekapcsolt egy erős zseblámpát. Égnek meredt a hajam. A polcok tele voltak tojflikkal, és a különböző teremtmények éltek! Buzgón tárgyaltak egymással, a Gondolkodógépek játéktornyai rémisztő sebességgel forogtak és okádták a tüzet, a Drakulák a Pókokon vitették magukat, a Zador galaxisbeli Szörnyetegek egy délceg Betmennel dulakodtak, a Mutánskirály épp a Lila Monszterrel rendezett le valamit a kirakat sarkában, a Barbie meg... hát ő meg a vresztlerekkel izélt... atyaisten!... ez aztán őrült egy menet volt... ettől még az az állat Aranydög is okádna, ha látná... De a legszörnyűbb az volt, amit a kilenckezű Marslóbálók műveltek a pár megmaradt csejennel, akik annak idején nehéz gyerekkoromban valahogy elkerülték a figyelmemet... összekötözték őket, és mindegyik kezükben egy izét tartottak... de inkább nem folytatom.

Amikor a rémalakok megpillantottak minket, nagy nyüzsgés támadt közöttük, és úgy iparkodtak, mint a kukacok egy darab érett sajtban, és egy pillantás alatt visszamásztak a polcokra, becsukódtak utánuk a dobozok, visszasimult rájuk a celofán, és a Központi Játékbolt kirakata egyetlen szemvillanás alatt olyan lett, mint egy önmagáról készült fénykép.

Na, látom, kapiskálsz már valamit, mondta Bohler.

Azt akarod mondani...

Egyértelmű, hogy ő küldi őket ide, a Sötétség Fejedelme, a gyerekekre hajt, ez egyértelmű.

A hülye apák meg...

Robot módjára veszik nekik...

Valószínűleg az a gond, mondta Bohler, hogy, izé, széthullott az emberi törzs, nincsenek már családok, ahogy régen, sőt aszondanám, hogy a faterok meg a muterok tulajdonképp azér' veszik a tojflikat, mer' utálják a csemetéiket, és a lelkük mélyén örülnek, hogy ilyen sötét dolgokat adhatnak nekik, csakhogy...

ezeknek a holmiknak az ereje ellenük fordul, fejeztem be Bohler helyett a gondolatsort...

ja, fosnak a csemetéiktől, és nem kizárt, hogy ki akarják purcantani a picinkéket, mielőtt felnőnek... ám egy csomó kibírja közülük ezeket a sötét nevelési módszereket, aztán ők is elkezdik fojtogatni az ősöket...

azér' van manapság annyi gyilkosság a családokban, a lakásokban, meg a telkeken is, vetettem fel...

mielőtt Raszkolnyikov gyilkolt volna, előbb próbára kellett tennie az erejét az öreg Nietzsche übermensch-elméletében... egészítette ki irodalmi és filozófiai ismereteimet Bohler...

és ma a kölykök képesek egy kis apróért eltenni láb alól a holtfáradt apjukat...

de a Raszkolnyikovnak legalább ott volt az a festett kis kurvája, az a Szonjácska, aki segített neki...

mi? volt neki nővére?, erre eléggé ráizgultam...

dehogyis, mondta Bohler, prosti volt... de Bibliát adott Raszkolnyikovnak... aztán... a börtönben... és előtte volt neki az a bőgős Marmeladov... és az anyja meg a nővére is meglátogatta abban a rühes Moszkvában, és volt egy haverja is...

Bohler, és mi volt a nővére?

... hát itt leginkább az a lényeg, hogy manapság a kölykök állati magányosak, nincs senkijük, csak a tévé, és ezér' a teret tojflikkal népesítik be...

Bohler, volt Raszkolnyikovnak nővére, vagy nem?

... mer' az emberi társadalom szétesett, már csak különböző törzsek vannak, amik a sötétben háborúznak egymással, meditált Bohler... az üzleti érdekek kötik össze vagy állítják szembe őket egymással... és a kölykök baromira egyedül vannak, csuklott el Bohler meghatott hangja... és maguktól hadiösvényre lépnek a világ ellen, de semmi szabályt nem ismernek, nincs szerződésük, magányosak, vagy rossz törzseknél, trájboknál vannak, és mer' sose hallottak a szerződésről, megfojtják a többieket, és magányos kölykeik születnek... és azoknak szintén... és így megy ez körbe...

Bohler, lefeküdt Raszkolnyikov Szonjával, vagy azzal a másik nővérével?!

... egyszerűen olyanok, mint valami kibaszott modell atomjai, ami értelem nélkül kering az űrben, fogadok, hogy néhányan még asse tudják, hogy élnek, fejezte be a disputát Bohler.

Ki akartam faggatni, volt-e Raszkolnyikovnak nővére, meg valahogy okosan ki akartam puhatolni, hogy mekkora hatalma volt, de nyakig voltunk a munkában. Betörtünk a Központi Játékboltba, és átvizsgáltuk a raktárokat. Több csejent nem találtunk, úgyhogy legalább a kirakatban levőket kiszedtük, és mondanom se kell, hogy egy-két tojflit azér' kicsit tönkrevágtunk. Aztán Bohler piszmogott valamit a helyiségek sarkaiban, és amikor meggyújtotta a gyújtózsinórt, semmi perc alatt elhúztuk a csíkot, és alig ugrottunk be a kocsiba és tettünk meg pár száz métert, már fel is hangzott a lélekboldogító robbanás, és az úton jó sokáig ragyogott a csodálatos vörös fény, amelyet néha zöld meg sárga villanások zavartak meg, amikor a ragyogásban szétrobbant egy-egy tojfli gonosz erejének a forrása, amiben, Uram, szilárdan hiszek. A csejeneket elvittük a fűbe a házaink mögé, és szabadon engedtük őket.

De térjünk vissza a játékos mókáktól az üzleti vállalkozáshoz: Cápa ugyanúgy várta a Messiást, mint mi, ráadásul jó pár éve Košířében lakott már, úgyhogy gond nem volt egy szál se, az új padrúg, álbarát egyszerűen aláírta Micka pár papírját, és a banda teljes jogú tagja lett. Micka ragyogott, mer' a Dzsöpenben töltött évei miatt Cápa Stejn rendkívül értékes szerzeménynek számított.

Figyelem, uraim, mondta Micka a rendszeres összejövetelek egyikén. Düsseldorfban van egy japán bank, és ezek olyanok, mint a farkaskutyák, a határnál várják, hogyan alakul a cseh földek magánosítása. És ha nem lesz vérfürdő, a farkaskutyák benyomulnak ide. És azt csiripelik a verebek, hogy a Szuzuki megveszi a Folszvágentől a Skodát meg az I. G. Farbent és a vérhedt Kruppot is! Kézbe leszurkolják az egész dohányt! Úgyhogy nemsokára minden sarkon lesz egy kompjúterszamuráj.

És David kombinált, Micka meg tárgyalt, és bevonták a világlátott Cápát, aki a külügyminiszterünk lett, amitől nem kell hasra esni, ha a tulajdon Szervezete névsorát lapozgatva azt látja az ember, hogy jó pár padrúg akad benne, aki együtt ült az egykori szétesőben levő köztársaság akkori mostani külügyminiszterével, meg egy csomó más padrúg, aki együtt piált vele... és piál továbbra is... még mindig az 1., 2., 3. stb. évben vagyunk... és Micka keze rajta volt a váltókon, amikkel külföldre lehetett kapcsolni... főleg a minisztériumban, de egy csomó más társaságnál meg bandánál is, David pedig ült és kombinált, engem meg elküldtek játszani... egész kellemes volt, mer' Madame Hoitsuval, azaz Bohler kis laoszijával mentem mindenhova... a gépek, amiket kiegészítettünk az Aranydögön keresztül szerzett olcsó thaiföldi alkatrészekkel, hirtelenjében egyszerre több lassabb országot is meghódítottak, és a laosziak törlesztették a százalékokat, és néha szép halkan, minden felesleges feltűnősködés nélkül elpasszoltunk néhány kevésbé jelentős házat a város szélén... amik igazából nem is léteztek... mer' az a szemforgató képviselő, akit megbuktattunk, most nekünk dolgozott... meggyőztük, milyen előnyei vannak a gyors munkának egy meghatározott hivatalban meghatározott telekkönyvek hallgatag társaságában... és Hradil Doktor Csodaelixírje újabb és újabb kelet-európai piacokat hódított meg, mer' minél keletebbre ment az ember, annál több volt a szegény, akik vagy földobták a bakancsot, vagy egész szépen helyrerázódtak... néha olyan híreket kaptunk, hogy az Elixír egyes elkorcsosult területeken afrodiziákumként is hat... az Ural fele közeledve Hradil Doktor Csodaelixírje egyre több lelkes hívet szerzett magának... megfelelő és nem megfelelő pácienseket, a darwini kiválasztódás... meg az orosz rulett régi jó elve szerint... és a címke, amit a képzőművészünk tervezett, és amin Hradil Doki perverz mosollyal, kölcsönkért fehér köpenyben, a mellén kölcsönkért sztetoszkóppal épp a Kaszást kergeti felemelt kézzel, meghódította az egész posztkommunista világot, és rég elmúlt már az az idő, amikor Vaszil a pincében a nyelvével nyaldosta és ragasztotta rá a címkéket az üvegekre... az Elixírt most már az új Bohémia fővárosának több patinás gyárában gyártották... és továbbra is mi uraltuk az indiai mongol szövetek piacát, és kevesebb sose lett belőlük, és kormányzati ingatlanunkon olyan csigatempóban építettük a kormánnyal a kormánypalotát, hogy az tulajdonképpen nem is létezett, így nem vette el a kilátást... néha akadt egy-két újabb üzlet... üzletecske is... kevesebb sose lett belőlük... mer' ez a Vadkelet Klondike-ja volt, és az most is.

És mentünk, mint a közös szánba fogott, ostorral ütlegelt kutyák, amikkel, nincs mese, vagy időben megérkezel, vagy megfagysz a barátságtalan tájban, mer' abban a pillanatban, hogy megállsz, fuccs az idődnek.

Ugyanolyan keményen ostoroztuk egymást, mint saját magunkat, ahogy az az emberek üzleti törzseiben... szokás. És amikor éreztük, hogy kicsit satnyul a testünk, mint valami váratlan hideg reggeli szellő, jött Hradil Doktor... a fiait teljesen lekötötte a lánytestvéreik keresése, és nálam jobban senki nem érthette ezt... de úgy repült az idő, mint bősz szellem a fészkéből... a beton repedéseiből... mintha éhes volna az idő, mintha azoknak az embereknek a húsával akarná teletömni magát, akik benne élnek, az jutott az eszembe: az ellenségeivel... ezt egyszer el is mondtam Hradil Dokinak, de ő csak azt felelte: csak a paranoiásaknak vannak ellenségeik... és dőlt a lé... és Prága változott... és aki nem tanult meg járni benne, annak csúsznia-másznia kellett... lassabban és lassabban, míg ki nem múlt az időben... és az, aki futni tudott az időben, eltörte a földön fekvő gerincét, kinyírta, ha valami haszna volt belőle, de ha a csúszó-mászó senkit se érdekelt, akkor egy darabig még ellődörgött az olcsó városi kifőzdékben a váralján, és magára maradt, aztán embermód elpusztult... így van ez az idő kezdete óta... olyan barokkos... csak a várbeliek valamivel elegánsabban múlnak ki... és a Doki csak elmosolyodott a teli boncasztal fölött, és villámokkal a szemében belemerült a kutatómunkájába... az érdeklődéssel teli antropológus... aztán megölték a fiát, aki óvatlanul letörölte a horogkereszt gonosz jelét valahol az átkozott metróban... akkoriban kezdtek előrajzani a hitlerek.

A mi csoportocskánk nem törődött velük, úgy vettük, mint egy nem megfelelő időben és nem megfelelő helyen történt verekedést, de hamarosan többet is hallhattunk felőlük.

A laosziak, akik megkedvelték a Doktor truppját, sőt a legkisebb gyerekeket saját nyelvük némely szavára is megtanították, a Doktor kisfia utolsó útjának estéjén a boncterem ablakai alatt ácsorogtak, és lehet, hogy kicsit furcsállották, hogy a meggyilkolt a régi boncterem futószalagjáról zsákonként csúszik le a ravatalra. Hradil doki a fiát is felboncolta, hogy mindent megállapítson és mindent tudjon... az ütések erejét... a harag irányát... így védhette meg a legjobban a többi gyerekét.

Néha a laosziak is kaptak egyet-egyet a pofájukba, és időről időre ők is kiosztottak egy-két fülest, de amíg nem látták meg a zsákokat a fiatal fehér gyerekkel, aki beszélte a nyelvüket, addig nem esett le nekik a tantusz... mer' elég ideig bámultak már a halál csontvázpofájába gyilkos országukban.

De most először élesen kirajzolódott előttük, milyen is az új szabad országuk, és mind elkezdett vonyítani, csak azok nem, akiket Bohlernek sikerült rávennie, hogy megkeresztelkedjenek és akiket rózsafüzérrel ajándékozott meg... ők összekulcsolt kézzel letérdeltek, valahogy furán tekergették a nyakukat, meg kapkodták a fejüket... a francba, mi van velük, sziszegtem Bohlernak... szerintem, öregem, mondta óvatosan, most öltik magukra a másik arcukat, eltúlozhattam a dolgot, hülyén magyaráztam... sziszegte vissza a megzavarodott Bohler.

És ebben a pillanatban odajött hozzánk Bohler kis laoszija, ijedtnek látszott, és aszondta: Gyolszan, gyolszan! Mi van?, kérdeztem. Ölni akalnak, a laosziak. Na és én micsináljak?, kérdeztem. Hívjam a zsarukat? Nem, nem, megölik zsalukat is! Egymásra néztünk Bohlerrel, és elborzadva végigpásztáztuk a színt. A laosziak bandája békésen vonyított a boncterem ablaka alatt, de a megkeresztelkedettek időnként föl-fölálltak a tömegben, és tépdesték le magukról a rongyaikat, a kezükben fénylett kirántott szamurájkardjuk pengéje, és a magasba emelték a bivalyölő lándzsáikat... az előttünk álló fickó, a volt cápavadász, letépte a rongyait, és kimarta a bivalyölő lándzsát annak a laoszinak a kezéből, aki csak úgy halkan vonyított bele a világba, aztán a fickó fejére dobta a ruháit... nahát, mondta Bohler, pont ma mondtam nekik, "ha két szoknyád van, az egyiket cseréld el bicskára, és menj harcolni, ha azt parancsolja az erőd", lehet, hogy pontatlanul fogalmaztam... egy másik, karddal fölfegyverzett laoszi egy vénasszonyt rángatott ki a vonyító, jajveszékelő tömegből, és durván nekitaszította a boncterem falának, egy másik idősebb laoszinak meg lehúzott egy pofont... a többi felfegyverzett újonnan keresztelt összesereglett a cápavadász körül... még mit prédikáltál nekik?, kérdeztem, elismerem, rosszindulatúan Bohlertől, "taszítsd el apád, anyád, és szabadulj meg a családodtól, ha hadi ösvényre lépsz a nyilvánvaló megaláztatások ellen", a francba, nem értették meg, hogy ezek csak olyan rögtönzött metaforák, tette hozzá Bohler. De már odahallatszott hozzánk a szirénák vijjogása meg Micka rekedt hangja. Az utcán sötét sor rajzolódott ki, megin' plexiüvegeket láttam. A cápavadász vadul üvöltött, s a vérrokonai csatlakoztak hozzá. Szerencsére Micka közbelépett Daviddal. Fölismerték a nehézfegyverzetűek vezetőjét, aki Micka csatornabeli padrúgja volt, és tartozott egy s mással a Szervezetnek, én magam korrumpáltam. Bohler égnek emelt karral és szörnyűséges nemzetközi szitokáradattal csillapította a laosziakat, David virágot osztogatott az első sorokban álló rendőröknek, a Doktor a boncterem ablakából üvöltözött nekik: az én fiam volt vagy a maguké, büdös zsaruk! A Doktor kamaszlányai ráakaszkodtak a bivalyölő lándzsákra, az apróságok meg ide-oda szaladgáltak és tolmácskodtak. Észrevettem, hogy a Doktor fiai kicsúzliztak pár ablakot, valószínűleg onnan hívták ki a lakók a rendőröket. Hirtelen minden elcsendesedett. Bohler elvezette a keresztényeit. Mi meg a doktor fiát kísértük.

És reggel megin' ott voltunk a tanácskozáson üzletemberöltönyeinkben. És nyújtogattuk a csápokat, és hajtottuk a malmot, és suttogtunk, és dőltünk a röhögéstől, és telefonáltunk és faxoltunk, és szúrtuk magunkat, és ármánykodtunk és harácsoltunk, és nyertünk és vesztettünk. És ittuk a Tüzes Vizet. És aludtunk a padruzskákkal. Futkostunk a kocsik után, lefizettük a zsarukat meg a gengsztereket, akik nélkül olykor nem boldogulhattunk, és akikkel szemben a dohányon kívül nem volt más fegyverünk.

Néha egy ház vagy szálloda volt a tét, máskor pár pecsét vagy egy mosoly. Az egyik aláírás egy húszasba került, a másik egy megfelelő időbe elejtett, megfelelő mondatba. A világ örök körforgásában valahol ott volt a halál, a magány és a téboly, a szerelemmel, az együttérzéssel és az emberi törzs szilárdságával együtt. Itt sötét volt, ott meg világosság, és mi főleg félhomályban éltünk. Hozzászoktattam fürge szememet ehhez a határvonalhoz. Szíven szúrtam magamat, de behegedt, letéptem az ujjaimat, de reggelre megin' ott lógtak a kezemen. Elvágtam az idegeket, mégis mozogtak. Meg akartam halni, erre föl pénzt kerestem. Azon az estén, amikor ott ültünk a fény alatt, és mosolyogtunk meg simogattuk egymást, a halál csak gyengéden bökött meg a kaszájával, csak finoman húzta végig a pengéje hegyét a szemhéjamon, csak annyira, hogy azt mondhassa: heló, te mocsok, tudok rólad. Néha úgy tűnt, hogy valójában semmi se létezik, máskor meg tele volt a világ. Aznap este nem bírtam elaludni.

A Galaktikusban kiszúrtam egy harmincas csajt, aki egyfolytában be volt állva, de a teste csodával határos módon még jó feszes volt. Reggel egy fiatal vörös csajjal feküdtem az ágyban. Hozzám beszélt. Először nem értettem. Hova valósi vagy? Ostravába. A szénrakásokon gubizol? Elbőgte magát. Elaludtam, és amikor este felkeltem, észrevettem, hogy ellopta a kabátom hatezer pénzzel meg egy fontos papírral. A papír miatt aszondták a fiúk, hogy nem ártana megtalálni a csajt. Én is tudtam. Lecsekkoltam a klubokat, lebujokat, diszkókat, benéztem valami növekvő felhőkarcoló alá is, felforgattam a köveket, átvizsgáltam a büfögőket. A pályaudvaron találtam meg egy csoport joghurttal! Részeg volt, és magabiztosan mosolygott: meg is halhatól. Adoda az iratokat. Aztán mióta irat a guba, te mulya? Hesseljél, mondta a joghurt, és belém lökött. Várjál! Ne legyél hülye! A joghurt tolt elfele, bikaerővel hátracsavarta a kezemet, és a fejemmel kilökte a vécéajtót. Pics! Tu jeszty banya na picsu! Tyipjer huji! mondta a joghurt szlávul, mint arra rájöttem, és brutálisan nyakig belenyomta a fejemet a kagylóba. Majdnem okádtam, amikor hozzáért a szám a habzó húgyhoz. Hagyjad má', te állat, kiabálta a vörös, és mindkettőnket lelökött a kockakőre. A jugó állt föl előbb. Jebemetyiboga, egy darabig simogatta a piás csaj seggét, aztán eltűnt. Én inkább fekve maradtam. A csaj segített felállnom, összpontosítottam. Oké, próbáltam mosolyogni, de nekem kell az a papír, a lakásomról van szó. Ez régi szó, régi szükség, ezt mindenki megérti. Akkor itt van, nézett rám részegen. Ócska ridiküljéből előhúzott egy papírt. Ne hülyéskedj, mondtam atyáskodó hangon, ez a bizonyítványod vagy mi a szar. Uááá, kiáltotta, aztán beugrott az egyik fülkébe, és bezárkózott. Megin' bőgött. Hát jó, mondtam. Na de most gyerünk, mondtam magamnak. Be voltam rezelve a joghurtoktól. Lábujjhegyre álltam, hideg táncoskezemben egy összegöngyölt ezerkoronás, a fülkébe dobtam a lóvét. Ha nem esett a fejére, remélem, nyitott szemmel bőg, de lehet úgy egyáltalán bőgni? A vécében csend lett. Várakozással teli? Még több dohányt dobtam be neki. Simán szét is téphette ezt a fontos papírt, pont úgy, mint amikor a szénrakásokon a lepkék szárnyait meg a legyek lábait tépdeste, a büdös kurvája. Abbamaradt a szipogás. Kifújta az orrát. Élvezte a helyzetet. Várt. Újabb virágot szakítottam neki. Előbújt valami az ajtó alól. Az ismerős fehér boríték. Ez volt az. A zsebembe gyömöszöltem a papírokat. Most már kirúghattam volna az ajtót, és elszedhettem volna tőle a dohányt és úgy elintézhettem volna, hogy a élet folytatásának még a gondolatától is kiszarja a belét a kagylóba. Vagy elvehettem volna a pénztárcáját, és tízszer annyit tömhettem volna bele a nyomorult férgének. Odamehettem volna a jugókhoz, és úgy hasba szúrhattam volna, aki szívózott velem, hogy ezer évig a fájdalom útján járjon. De lehet, hogy nem jutottam volna el hozzá. Szóval szabadság volt, és kábé este tíz, és csinálhattam volna ezt vagy azt, vagy valami tök mást. Leléptem. Miközben átkeltem a pályaudvari fertőn, a kijárat fele vezető tereken, folyton hátrafelé néztem, és váltogattam a sarkokat meg a falakat. Ennyi idő már elég volt a csajnak, hogy leadja a drótot nekik, hogy van dohányom. Amikor megérkeztem a papírral, a haverok aszondták, oké... helyes, nagyon helyes, Bohler pedig így szólt: Hálistennek.

A Galaktikus bár agysejtrongálásra való volt, a Dóm erotikára, a Černá meg mindkettőre, meg más dolgokra is. Üzleteltünk. És rohamaink voltak, és görcsben rángatóztunk, annyira hihetetlen volt, mi minden lehetséges. Aztán Cápa azzal állt elő, hogy sefteljünk kocsikkal, és rám jutott a BMW-k elsózása, és bár a zsebemben ott voltak a címek, meg tutira is mentem, azér' mégis vad tánc volt ez... olyan, amikor ropognak az izületek, és feltöltődik a szív, és a táncos különböző ismereteket nyer... olyan pofákkal tárgyaltam, akik egész életükben az egyetlen Octaviájukat vagy Zsigájukat fényesítették, aztán valami az üzleti vállalkozásukból vagy valamilyen örökségből, netán mágiával vagy gennyes üzletekkel vagy Isten kegyelméből vagy kongói öldökléssel vagy kemény és becsületes családi munkával vagy puszta véletlenségből kicsit megtollasodtak, mit tudom én, mivel sikerülhetett ez azokban az években, miután fölpörgött az idő... figyeltem meglepett régi és új beszédmódjukat... hogy hogy keverik... mer' ezek a pasik, akikre rászakadt az arany, a gyorsan rohanó időben a lepattant házgyári kockatanyákból meg beton moslékos vályúkból átaraszoltak az új milliomosklubokba, amik ugyanúgy megalakultak, mint hajdanán, és a jó öreg foci helyett most golffal szaggatták szét az életüket... csak lassabban... meg el kellett sajátítaniuk a társas érintkezés új szótárát... anyukám meg asszonypajtás helyett most nagyságos asszony volt, vagy az, hogy hitves, meg úrnő... és bigék, muffok, szoknyák, csajszik, pipkók helyett most koboldokra, lányokra, titkárnőkre, asszisztensekre és irodavezetőkre hajtottak... és az asszonypajtás hitvesek elkezdtek erobikázni, mer' egyszeriben ráébredtek, hogy mégiscsak tartogat még nekik valamit az élet... például napfürdőt a Kanári-szigeteken... vagy mondjuk szeretőket... és ahogy tollasodtak a férjek, jöttek a plasztikai műtétek is... és rögtön több lett a kívánatos vitaminember... és a pasik boldogan ültek be régi, új, legálisan szerzett, csempészett BMW-jükben, és a visszapillantó tükörben mintha... le se merem írni... sose vegyétek a szátokra, intett minket Bohler... a visszapillantó tükörben mintha hirtelen a nővérüket pillantották volna meg a láng körvonalaiban... és ezér' öltönyöket meg fotósokat vittek magukkal, és repesztettek adó- meg vámmentes kocsijukkal, ami könnyű volt, mint az angyaltoll... és mer' hozzászoktak bűzös, ócska bolsevik kocsijaikhoz, előfordult, hogy figyelmetlenül vezetve szétlapították a fejét az új vagy régi idő egy-egy koldusának... mer' az emberi törzsből valaki mindig áll az esőben a kilométerkőnél, valaki pedig mindig elmegy mellette... és viszonylag ritkán akadsz egy szentre, aki fényes kardot húz elő a csomagtartójából, hogy kettéhasítsa vele a kocsit, és megajándékozzon téged... így volt ez, és így is lesz... és én a parvenü kuncsaftjaimat kíméletlenül megkopasztottam, és a felesleget odaadtam Bohlernek a kölykökre meg a csirkefogókra meg a földönfutókra, nehogy túlzottan megkedveljen minket az Ördög... hogy hamarabb átjussak a tű fokán, mint az a bizonyos teve.

Előfordulhat, hogy elfelejtettem a közönséges beszéd és az édes cseh anyanyelv használatával megfelelően és kimerítően kifejteni, hogy Bohlernak tényleg nagy szíve volt. Attól kezdve, hogy volt pénze meg lakása, még ha a lakás az egész bandáé is volt, folyton azzal hízelkedett az ő katholikus Bogjának, a templomok és padsorok Bogjának, hogy gondoskodott az eltévedt bárányokról, akiknek általában kokszszínűre koszolták a gyapját a legtébolyultabb komcsi kazánházak. Könnyekkel hullatta tele az oltárt, miközben mi termeltük a dohányt, aminek egy részét nemcsak a kölykök között osztotta szét, de mindenféle egzisztencia között is, akiket időről időre, ha rájött a roham, a Déli pályaudvarról hurcolt hozzánk. Tetvetlenítette az eltévedt románokat, akiket ama kibaszott fehér Európa mindenféle tájairól toloncoltak vissza Csehországba, Dalmati kenőccsel kenegette az albán kurvák ácsorgástól feldagadt lábát, Fior-parfümös vízben fürdette a kiskorú cigánylányokat, akik a Vadkelet legrosszabb városi koszfészkeiből jöttek... és kisírta Davidnál, hogy ha van valami munka, ha például a szövetraktárban kell csinálni valamit, vagy a gépekkel teli ládákkal, vagy a pókhálókat kell fájdalommentesen eltávolítani a házak folyosóiról, szóval ha akad valami mocskos rabóta, amire a legközelebbi lebujokból fogadnánk föl pár szeszkazánt... akkor hadd mehessen el a pályaudvarra, és választhasson a hányódó szemétből, akiket a legkülönfélébb államokból toloncoltak vissza... ahol a sült galambok omlós húsát finoman és kíméletesen... a lesoványodott arcok ajkainak összezárt borotvapengéje szeli fel önöknek... és a falat természetesen megy tovább a belekbe... a kívánatos államok belébe, mely államok hatóságai teljesen helyesen határoztak úgy, hogy ez meg ez pofa egyszerűen nem kap menedékjogot... mer' otthon vagy demográciában élhet, ha meg nem, akkor meg kurva fix avec deus ex machina harcolja ki magának, békés eszközökkel, mondani se kell.

Bohler tévedhetetlenül megszimatolta, kik a legnagyobb brutalók... a házainkból rendszeresen pateroltuk ki a totálőrült alakokat... a szerencsétlen románról, aki állítólag a táborból szökött, kisült, hogy portugál tolvaj... a bolgár teológiahallgatóról, akire Bohler a pályaudvari lebujban talált rá, kiderült, hogy indiai varázslónő, aki meggyalázta Bohler oltárát... a szökésben levő örményekből, akiket kínzások sebei borítottak el, a világ első keresztény nemzetének képviselőiből, alighogy jóllaktak, megfürödtek, felöltöztek és megkapták a legközelebbi német városig szóló jegyüket (a banda kontójára), egy pillanat alatt elvadult azeriek bújtak elő, akik beleuntak az erdőbeli öldöklésekbe... de azér' nem olyan nagyon... a lehető legnagyobb szörnyűség elől menekülő horvátok Bohler nagylelkűségi rohama után különös átváltozással szerbek lettek... a szerb emigránsok meg boszniai muzulmánokká változtak... érdeklődtek, merre van Mekka a fekete kővel, aztán csak hajlongtak és hajlongtak... Apage, Satanas, kiabálta néha Bohler álmában, és a kis laoszi lefűrészelt sörétes puskát rejtegetett az ágy alatt... nem tuom, nem akalni-e bántani, engem, őt vagy őket, mondta bocsánatkérő mosollyal... Bohler mindenféle jócselekedete után általában nem sokáig váratott magára a méltó büntetés... és egyszer egy szép szlovák csajjal állított be... Cápa pont Kassán volt, ugyanis rámozdultunk a szabad biznisz és Hanza-város akkori projektjére... ültünk a Tüzessel egy kemény üzleti tárgyalás után, amelyen Hradil Doktor Csodaelixírje mellé sikerült megkaparintanunk egy tuti hajhullás elleni szer eladási jogát is... a gyengébbeknek utána sajna még a bőrük is foszlani kezdett... gyors munkával egész Csehország területén kizárólagos jogot szereztünk a dologra... és ez további dohányt, suskát, lóvét jelentett, talán csak Micka tudta összeszámolni, mennyit... a hittudós a szoba közepére állította ezt a gyönyörű lányt, lehetett látni, hogy a kis laoszi elsápad, ami tearózsánál elég szokatlan... ez Helenka a nagyszombati egyetemről, vörösödött el Bohler, kérvényezte a cseh állampolgárságot... antropológiát akart tanulni, az emberi faj fejlődését... satöbbi, mondta Bohler a csendbe. Hát heló, én is antropológiát tanultam, de kivágtak, mer' én voltam a legjobb, mondtam barátságosan. Remek, majd ha lezárják a határt, a vasfüggönyön keresztül fog utazni, ide-oda, ide-oda... álmodozott a már részeg Micka. Úgy biz a, de jer csak böljebb, tö lyányka, az órgyílusát!, mondta David. Az igazi hegylakók számára a Pozsony- meg Brünn-féle városok a szemaforokkal meg kocsmákkal egyetlen Várossá olvadnak össze, így még néha a zseniális Davidból is előtört a régi nyelv. Helenka szép csaj volt. Titokzatos... Bohler hozta. Össze akartunk barátkozni vele. A lány gyorsan megértette, miről van szó. Engem rögtön megnyert magának, benne akart lenni az élet legközepében, ráérzett a prágai beszédre, hallgattam, ahogy beszél, és amikor egyszerre kezdtek rá a kis laoszival, akkor még sztereó is volt. Tégededet? Helena, aszondtad, hogy tégededet? Mér'? Figyeltelek, aszondtad: hagynak tégededet, te szuka, hallottalak! Lengyel vala az ídesanyám, mondta erre Helenka. Moszd le a lépcőt, te lány!, kiabálta a kis laoszi a folyosóról, és odacsapta a rongyot. Én mek képen tölüllek tégedet, ha mindég povedálsz! Helenka, nem aszondjuk, hogy mindég, hanem mindig, okítottam. Naná, furtonfurt és olvéjz kokakóla, mondta prágaiasan. Voltak szavak, amelyek Bohlert is faszcinálták, cintorín, cinterem, temető, azannya, ez úgy hangzik, mint egy vitamintemető a halottaknak, citrommal, öregem, egy halott a citrométteremben, fehér csontvázak a sárga bundéban, gagyogta. Konárik, ágacska, ez meghatott, Davidot pedig teljesen könnyekre fakasztotta. Konárik, konárik, ez úgy hangzik, mintha aszondanád: Szeretlek, mondta a szerelem jó öreg elfeledett szavát ez a stratéga. Biztos valami obskúrus hetilapban olvasta a párocskák és csoportocskák színes fotói alatt, találgattam. Konárik! Még Micka is elmosolyodott. Amikor Bohler látta, mennyire levett minket a lábunkról Helenka, megpróbálta a varázst megbontani: Ágak, hm, ne felejtsétek el, ti kutyák, hogy méregtől átitatott szívetek sötét mélységében milés Christi vagytok, Krisztus katonái, és hogy minden fa bármikor a kereszt egy gerendája lehet!

Naná, furtonfurt és olvéjz kokakóla, vén csuklyás, feleltünk neki az üzlet és a szórakozás közti rövid pihenő alatt, kényelmesen elterülve a klubfoteljainkban a villogó számítógépek közt, a lakásunkban, a házunkban... és én sóvárogtam... Szuka után... a gyereknővérem, Kis Fehér Szuka után. És álmodoztam az ígéretről... a nővéremről, hogy milyen jellel és mikor szól hozzám... ha szól, akkor van értelme ennek az egésznek... az asszonyaink a konyhában veszekedtek, mi meg álmodoztunk... a Tüzes Vizes üvegek az asztalkán, a fegyverek kéznél... fáradságunkban álmodoztunk, az ablakon túl ádáz csata dúlt, barmok voltunk és remek fickók, csalók és vállalkozók, piások és narkósok, művészecskék és seftelők... gáncsvetők és szeriőzök... de leginkább társaság voltunk, ne feledd, hogy az ablakon túl háború dúlt... és még nem tudtuk, hogy mi következik... és bőszek voltunk és alázatosak, bőszek és alázatosak, bőszek és alázatosak... és fetisiszták voltunk, meg szexisták, babonásak, a levegőben a víz meg a tűz ereje volt... és néha az ima ideje volt, néha az éneké... néha az adott, néha a kapott pofonok ideje... ezér' időről időre pihentünk egy kicsit, és együtt álmodoztunk, de tulajdonképpen mégis külön... milés voltunk... vagy inkább Psí vojáci, Kutyakatonák... és húsz évvel későbbi Medorekek... és ez a kitörés utáni idő volt, és mi romok közt éltünk... a levegőben robotok dörögtek... így ment az idő... bátyám, vagy inkább nővérem, ott a titokzatos jövőben, ha a körülmények többé-kevésbé véletlen összejátszása folytán találkoznánk... mert az idő folyton megy.

Közben Bohler teljesen beindult a szlovák nyelvre. Aszta, olovrant, öregem, simogatta rózsafüzérét a súlyos ólomszemekkel a bőrbe varrt és személyesen a Pápa által megáldott dróton a kereszt és a szenvedés útjának minden lépésén, miután térden csúszott a nagy Rómába... Rómát két cigány alapította, akik annak a szukának a tejét szopták... de ez csak engem érdekelt.

Lehet, hogy Bohler amiatt mászott el odáig, amit az a banda csinált vele a sitten... amiatt, amiken keresztülment... Figyelj, öregem, mondta Bohler, és az ujjaival megfogta a huzalt, ez is olovrant. Csöndes este volt, a kevés esték egyike, amikor nem voltunk sem a városban, sem a Sziklán.

A helyiek mindenhol belekezdtek valami vállalkozásba, és a kocsmák visszhangoztak a hitelekről, adóbevallásokról, adóbehalásokról folytatott beszélgetésektől, szerződések és engedélyek repkedtek a levegőben... és mi csak mosolyogtunk, mer' a kezünkön végigszaladt a jól ismert mágikus bizsergés, és néha játszottam, csak szórakozásból, odaültem a földekkel üzérkedő tatákhoz, és csak lestem, mer' ugyanaz a játék ment itt is... a falusi bandák könnyedén eltiporták a magányos harcosokat... ment a bűvészkedés a pecsétekkel... az ismerősök ismerősei is ismertek valakit, aki jól jött a paraunokatesód unokaöccsének seftjeihez... elvégre ugyanaz a majom az őse mindegyikünknek... és azok a fickók, akik egyszer a DOA-ra szavaztak, a POR-os ürgéket már biztos nem választották, még akkor se, ha azok is jó családapák vagy ácsok voltak, nem választották őket, mer' kizárólag a saját trájbjukban éltek... csak a trájb nagyvadai váltottak különböző megfontolások szerint, és az újságokban mindig felismert szükségszerűségként meg kémiaként tálalták a dolgot... és megin' kiásták a komcsik elől elrejtett régi akvaduktokat... és a falusi körmenet a leporolt, Krisztust dicsősége teljében ábrázoló monstranciákkal megáldotta ezt a régi-új öntözőrendszert... a felbérelt gazfickók közben megmérgezték a pontyokkal teli halastavat a szomszéd csűrje mögött, vagy a levegőbe repítették a szomszéd tehenét, vagy lángba borították a házát... az az aljas Maryša már megin' hamut szórt a Vávra sörébe, és a magtárak megteltek aranyló cseh gabonával, és az állathús ára emelkedett és zuhant és emelkedett, és már nem valami rohadt komcsi manipulált vele, hanem egy új társaság... és a levegőben régi csalafintaságok repkedtek, harmóniában vagy hadakozva az új trükkökkel... és volt, aki ezt látta, és volt, aki nem, akadt, aki kihasználta, más viszont félt tőle... és az öreg Bárta csűrje mögött sor került az első bátortalan érintésekre és futó csókokra meg az első cigikre... a szénakazalban, nem valami városi alagútban patkányokkal a lábad alatt... és a tanítónő mosolygott... rövid lódenkabátkája meg-meglebbent a friss szellőben, és a hímzett blúza alatt dagadoztak szűzies mellei... és félénken a gyógyszerész úr is rámosolygott a tanítónőre, miközben a mérgeket keverte... és az elvtárs szót csak itt-ott egy-egy sírkövön meg emlékművön lehetett látni... mindenütt a szeretett szabadságot lehetett érezni... várt a Ladájára... meg egy csupor tejre... meg sertésre... és a falon, ahol régen a vén, totálpiás Švejch lógott, most nem volt semmi, talán csak valami beázásfolt, amíg a vendéglős össze nem kapar valahonnan egy kis dohányt, gubát, manit, illetve lóvét, amíg áruba nem bocsátja régi-új üzletét... a falon tehát nem lógott semmi, és én szerettem a titokzatosságot, és az üres helyeket, amelyek tele voltak várakozással meg káosszal, ahova a mindenség rohan... ebben a mozgásban... még azokat az utcákat is, ahol a leglepusztultabb viskók álltak, felélénkítették a színek, amikkel a kirobbant, vad idő fröcskölte tele őket... és a félreeső utcákban büszke öregasszonyok lopakodtak, és titokban belesandítottak a kukákba, nincs-e bennük kenyér... és a részeges, bolond cseszettéletűek teljesen nyíltan koldultak... a falu vijjonja meg lopott, hogy legyen piáravalója, az öreg pandúr aztán a sitten törvényellenesen pofán vágta... ugyanúgy, mint a debil komcsik alatt, csakhogy ez már nem valami szaros nyári munkatábor volt... hanem szigorúan a te ügyed... milliókat forgathatsz, vagy ugyanúgy semmit sem... ászok lehetnek bársony ingujjadban, de előfordulhat, hogy szakadt pólódban csak az a nyomorult, kitetovált tolvajkarod van... mer' az isten tudja, mér', mer' van, aki valamiért igen, más meg nem, te igen, te viszont már nem, és van, akinek telik rá, van, akinek nem, és hogy mér' pont így van ez az akkori mostani világunkban, az újabb rejtély.

Kegyetlen voltam, lágyszívű voltam, és élveztem a dolgot. Ugyanakkor magam alatt voltam. Sőt egyszer azon kaptam magam, hogy arra gondolok, hogy a kirándulás helyett inkább a Gázgyáriban szeretnék lenni, és meg kellett kérnem Bohlert, hogy legyen szíves és húzzon rám párszor a rózsafüzérrel, ha nem derülök jobb kedvre. Szíves örömest eleget tett a kérésemnek, de hozzátette, Potok, kedves barátom, az a csillogó sziklarög ott a patakban, ami mellett épp most halad el éneklő cirkálójával a süket Micka, azt mondta, hogy a padrúgom, a vitéz Potok színész legszívesebben az odújában feküdne a Gázgyáriban, és félné az életet hatalmas félelemmel.

Bohler, drága cimborám, ifjúságod összes börtönére esküszöm, itt egy kicsit elvörösödtem és elbizonytalanodtam, hogy tökéletesen igazat beszélsz, és látom, hatalmas tehetséged van, hogy beleláss az emberi lélek mélységeibe.

Bohler bólintott. Értelek, barátocskám, néha én is bezárkózom lakásom, bandánk lakásának egyik éppen üres szobájába, de sose abba, amelyikben az oltár áll, és erélyesen csendre intem a kis laoszimat, és egyedül vagyok, és átadom magam a gondolataimnak és az érzéseimnek.

Igazad van, bölcs hittudós, a haverok hajtják az üzletet, első osztályúan működtetik a gépet, de mi ketten talán kissé le vagyunk törve... te az Írás ismerője vagy, s éjszakai és nappali barangolásaid során beletekintettél az emberi szenvedés feneketlen mélységébe... a kitárt kapu mögé, ahol a lelkek elevenen vonyítanak a rettenet és téboly különböző fokozataitól... én meg, én meg elsőrangú színész vagyok, és a régi kegyetlen és őrült valódi világot jelentő deszkákon kívül is játszhatok és táncolhatok, emberekbe bújhatok, és emberekkel mozoghatok, és a végkimerülésig, művészi tudatom elsötétüléséig alkothatom, játszhatom az alakjaimat... ez egyszerűen tudott és világos dolog, és az üzlet csak egyik formája a mozgásnak.

Igen, igen, testvérem, ezt igen fennkölten mondtad... mondta Bohler segéd... színész létedre.

Aztán valami kisebb városba érkeztünk, és körbejártuk az új magánlebujokat, és megnéztünk pár születőben levő vagy épp csődbe ment helyi magánvállalkozást, és pár kommunista emlékezetességet is útba ejtettünk, aztán kiválasztottuk a szállodát, és belevetettük magunkat a mókába. Az egész csak később jött rám, már a szobában.

Tánya padrugával voltam, a körülmények összejátszása folytán olyan szőke volt, hogy szűk baráti és barátnői körben csak Elsa nőstényoroszlánnak hívtuk, és nagyon rendes meg szép volt, és viszonylag finom is.

Csakhogy rám jött ez a dolog, és kicsit szétvertem a szobát, mert az egyik szpíd pillanatban hirtelen rádöbbentem, hogy lejt a hotelszoba padlója, és csúszunk le rajta, és nem értettem, mér' változott át Elsa oroszlán szép pofija undorító kutyapofává elsárgult agyarakkal, és mér' robbantja szét a hangja az agyamat: Merőleges lett a lejtős felület!, és az egyik oldalon a padló tényleg elkezdett emelkedni, a másik oldalon pedig süllyesztő volt. Asziszem, hogy lángok villódzó fényét pillantottam meg, és mintha valami gyanús, fémes zajt hallottam volna, ahogy a nyársak forognak. A förtelmes kutya elkezdett hörögni alkalmi szerelmi ágyamon, saját hányadéka tócsájában fetrengett, és ebből megértettem, hogy Kis Fehér Szukának nem épp a legjobban megy a sora ott, ahol van. De amikor megpróbáltam a pokoli ebet az ágyamon csöppet lecsillapítani, már nemcsak rosszindulatúan morgott és nemcsak a hasamat igyekezett fölszakítani karmaival, de elkezdett nőni, egyre nagyobb lett, és a süllyesztő felé nyomott, és meghallottam: Merőleges lett a lejtős felület!, de már nem tudtam hátralépni, és amikor a kirándulónadrágom zsebében a késem után matattam, a kutya rám emelte égető pillantását, megpróbált átszúrni vele, a szívemet vette célba. Kétségbeesetten megpróbáltam táncra perdülni, előhívni az erőt meg esetleg Szuka szavait, onnan, ahol szenvedett, ahol valami borzasztó történt vele... így éreztem... de a dög előttem annyira betöltötte a szobát, hogy még bokatáncot se tudtam táncolni, még a lábamat se tudtam megmozdítani... és amikor végre kitapogattam a bicskát, harmadszorra is meghallottam: Merőleges lett a lejtős felület!, és valami összezáródott körülöttem.

Időben elkaptunk, öregem, különben még leszúrod. Szerencsére annyira ordítottál, hogy meghallottunk, még Micka is, magyarázta úgy húsz óra tök sötétség után a főnököm és barátom, David.

Úgy látszik, nem árt, ha elmész kipihenni magadat Hradil Doktorhoz. Ugyan már, pont most, amikor ennyi munka van, ellenkeztem. Mindig sok munka van, mondta David. Majd meglátjuk, de az az érzésem, hogy jó kombináció lenne. Egyelőre nincs szó sem kisebb, sem nagyobb operációról, kedves Potok, mondta a főnök. Ezzel szemben semmit nem lehetett felhozni. Tánya azon van a legjobban kiakadva, hogy egyfolytában szidtad, hogy egy szuka, mondta Micka. Pedig az óvodás is tudja, hogy nőstényoroszlán, tette hozzá a társaságba már tökéletesen beilleszkedett Cápa. Tévedés volt, én Szukára gondoltam, igazítottam Cápát helyre értelmetlenül.

Tánya, kedves Tánya, ne haragudj, engeszteltem a csöppet összevert, pindurkát összekaszabolt padrugát. Nyitok neked egy számlát, hogy egy ideig ne kelljen melóba járnod. Hát azt lehetne... de... még ha nem táncolsz is a legeslegrosszabbul, más padrugákat kéne magaddal vinned az útjaidra... ellenkezőleg, vetettem fel, ma veled akarok lenni, ez egy gonosz varázslat volt, meg kell próbálnunk, hátha már minden oké. Ez jó érv volt, Bohler komolyan bólogatott.

Másnap éjjel hát meglehetősen szertartásosan készültünk egymással a párzásra. A biztonság kedvéért egy egész hotelt kivettünk. A vendégeket meggyőztük, hogy okosabb, ha máshol keresnek maguknak szállást. A fiúk őrködtek, ha esetleg megin' rám jönne a dolog, és kisebb bunyó alakult ki a bökő miatt, mer' Micka nem akart reszkírozni. Csakhogy David úgy ítélte, hogy az eszköz nélkül esetleg nem tudna megnyilvánulni haragom ereje, olyan gyors meg, hogy ne bírjanak velem, nem vagyok. Ez kicsit piszkálta a csőrömet, és kisebb balhét vertem volna ki, ha Bohler jelentőségteljesen köhécselve nem kezdte volna időben széthordani az ereklyéket meg a skapulárékat, meg szétrakosgatni a rezgőnyárfa cövekeket és a démonfogó hálókat.

Belevágtunk hát a dologba Tányával, de most nem sietve, a megszokott városi stílusunkban, hanem finoman, amúgy vidékiesen, égbolttal meg fákkal meg almákkal meg előjátékkal meg harapásokkal meg minden lehetséges érintéssel... talán azér' is, mer' az összes padruga ott állt az ágy körül, arra az esetre, ha litánia után kiáltana a helyzet a színpadon, mi meg kicsit tenni akartuk az agyunkat előttük. Szerényen meg kell említenem, hogy legalább egy részük... mondjuk így... érdeklődve nézett. Bohler kis laoszija kivétel volt, ő, gondolom, inkább mulatott meglehetősen esetlen euromisszionárius pozitúráinkon. De fékezte magát, bár néha azér' elővillantak a fogai, afféle elnyomott macskamosoly volt ez, fékezte magát, mer' komoly dologról volt szó. És minden oké volt, és jó volt, és nem történt semmi rendkívüli.

Ezér' az egyik tanácskozáson le is vettük a napirendről, hogy fel kelljen keresnem Hradilt, és tovább folytatódtak az álmaim Szukáról; általában nyugtalan álmok voltak ezek. De az üzlet csodásan ment, és Cápa utazott, továbbra is porfelhőben, David pedig hipnotikus álomba merült, és ömlöttek belőle az adatok, nevek és kapcsolatok, úgy, ahogy tőlünk hallotta őket, csak belőle már rendszerezve és a kombinatorika csodájával a megfelelő csápokhoz soroltan jöttek ki. És dőlt a lé. Micka általában ragyogott, Bohler apróbb munkák elvégzésére utasította Vaszilt a házakban, ellenőrizte ezek teljesítését, együtt vedelt a laosziakkal, a kovácsműhelyben mindenkinek az idegeire ment, és tőlünk elvett, a szegényeknek pedig adott. Én elpasszoltam a készletből az utolsó BMW-t is, így figyelmemet a Bohler kis laoszijával kettesben végzendő munkára összpontosíthattam, mer' a számítógépes szamurájok a gyorsan széthulló köztársaság határán álltak, és mi fel akartunk készülni rájuk.

Kis híján még a kútról is megfeledkeztünk. Hradil gyerekei egymást váltva őrködtek a pincében, illendő távolságra a víztől, mer' féltek tőle. Az egyikük, mohawk nevén Montek, rendszeresen jött hozzánk jelenteni, hogy nem kerültek elő a lánytestvéreik.

És az egyik mosolygós városi napon, amikor az egyik tanácskozás után volt pár üres percünk, kipróbáltuk Cápa dobozos trükkjét... és amikor Cápa észrevette Montekot, aki a jelentés után épp visszafele csoszogott a pincébe felváltani valamelyik testvérét... aszondta, ez jó dolog a kiskölyköknek... és odaszólt Monteknak, hogy próbálja ki ő is. A doboz viszonylag régi dolognak számított Cápa tudatában, és a kis Hradilnak először az ősi Baa cipőreklám tetszett meg, főleg az ár: élelmes egy gyerek volt. Aztán bólintott, és már benn is volt a dobozban. Cápa a tudatából, amely egyben az apja tudata is volt, visszaküldte a dobozt az iszony lágerbe, és a kis Monteknak ugyancsak igyekeznie kellett, hogy legyen ereje elhajolni a sok-sok vasalt bakancs bősz rúgásai meg a korbácsütések elől, amik a törékeny tartalmú dobozt akár ketté is vághatták volna, és az iszony láger hangjaival is dacolnia kellett valahogy, mer' azok is elég szörnyűek voltak... Cápában negyvenéves öregemberek csoszogása visszhangzott, meg haldoklók hörgése, hangos parancsszavak, sok-sok halk sírás... ennyi talán elég is egy kis teremtmény elpusztításához... csakhogy Montek meglepően csöndes és elővigyázatos volt a dobozban, aztán az ereje révén szép sebesen nőni kezdett, méghozzá nem is akármilyen sebességgel... Cápa elsápadt, és mi is rendesen le voltunk döbbenve... mer' közülünk senki se bírta ilyen jól. És a kis Montek elhajolt egy őrült kiáltása meg a kegyelemkönyörgések elől... nem vette be a dobozába a halál iránti alázatos rimánkodást se... nekünk meg már kocsányon lógott a szemünk... és kikerülte az SS-csizmákat is... Cápa parádés számát... csakhogy ebben a pillanatban Bohler elnevette magát, Micka csatlakozott, és én is megláttam... és a csurom izzadt Cápa leállította az egészet. Izé, magyarázta neki Micka, ez a gyerek kihúzott az ingujjából egy bonckést, kivágta a dobozt, és végig látott, odaadta a szemét az erejének, ez nem semmi... David meg elismerően szólt Montek stratégiai képességeiről, erre a gyerek, aki már kimászott a dobozból, zavarában elpirult. Nagy dolog, hogy képes voltál bennmaradni a bonckéseddel, és nem szúrtad meg vagy szúrtad le magad, hanem kifele bírtad fordítani a szemed erejét, dicsérte Micka Montekot. És az, hogy látta a dolgokat, és hogy ez megerősítette... már önmagában... bizonyos gyorsaságról és ügyességről tanúskodik, mondta a kissé meghatott Cápa. Főnök bácsi, mondta Montek Cápának. Tessék, fiacskám. Lehet még valahol ilyen klassz Baa cipőt kapni? Csöppet lemerevedtünk. Ha a cipő a lényeg neki, és a saját életén kívül valami mást akar kipréselni a trükkből, akkor ő is el van veszve, legyen bármilyen gyors, villant át az agyamon... a többiek szomorúsággal a szívükben valószínűleg ugyanerre gondoltak... csakhogy Montek folytatta... ha a szupermarketek körül lehet szerválni ilyen dobozokat, én összeraknám a kicsiket... a kutyáknak, a macskáknak meg a mókusoknak. Miért, te gyerek?, tudakolta Bohler. Mer' a városi kutyák meg macskák meg mókusok, akik a maguk kútjához, a mi törzsünk egykori kútjához jártak inni, kezdenek eltünedezni. Az jutott eszembe, hogy ha oda lehetne tenni az itatókhoz ezeket a védődobozokat, akkor több esélyük lenne. Mér' nem szóltál, te gyerek!? kérdeztük tőle. Mer' szerintem, főnök bácsik, magukat csak a lánytesóim érdekelték. Mer' a pénzen meg a pián kívül nem nagyon számít maguknak, mi folyik itt. Az anyukám mondta, mondta Montek. Az ártatlan gyermek szájából a véres igazság szól!, kiáltotta Bohler. Na, gyerek, nyomás játszani vagy valami, folytatta már békésebben Bohler, ez a doboz része Cápa bácsi és az ideiglenes főnök tudatának, és ha a mókusoknak adná, akkor elvesztené az identitását, és egy darabot még a fejéből is, úgyhogy valószínűleg egykettőre elpatkolna a legközelebbi iszonyatos városi lyukban. De most már szaladj, te gyerek... Montek valahogy összerakta magában a dolgot, megcsókolta Bohler gyűrűs kezét, és leszaladt a pincébe.

Micka következett. Volt egy álmom, mondta. Úgy tízéves lehettem vagy mennyi, és épp ősi prágai kultúrcsaládunk ősi városi házának a kertjében játszottam. És épp fura nap volt, olyan, amikor új a levegő, és a kiskrapekok is fura hangulatban vannak, ki akarják próbálni a világot, és ki akarják próbálni az erejüket, hogy mire képesek. Kicsit morcosan és kicsit sóvárogva kerülgettem a kertben a régi fészert meg a szederbokrokat, amik már semmi titkot nem tartogattak a számomra, s vártam és kerestem. Húzott valami erő, kicsit túrtam a földet, megpróbáltam megemelni egy nagy követ, de nem ment. Tébláboltam a régi, lepattant prebolsevik medence körül, amit a bérlők, mer' tulajdonképpen már nem a mienk volt ez se, meg a ház se, telehordtak szénnel, és járatokat vájtam a szénbe. De valahogy semmi élvezetet nem találtam benne, fentre vágytam, valami újat akartam. Szöszmötöltem ezzel-azzal, és megin' megpróbáltam megemelni a követ. Birkóztam vele, de nem ment, elvágódtam, és bevertem a fejem. Asziszem, pontosan ebben a pillanatban belém bújt az Ördög. Ahogy kicsit kábultan fölemelkedtem, a faágak között észrevettem egy madárfészket. Tele volt még csupasz fiókákkal, csipogtak, és nyújtogatták hosszú, kopasz nyakukat, nyilván a varjúmama után, aki gilisztával etette őket. Ilyet addig csak az iskolában láttam képen. Ez új volt, ez érdekes volt. Odakúsztam a fa alá, nehogy elriasszam az anyjukat, de az persze észrevett, és riadtan repkedni kezdett a fészek körül. Nem tudom, mér', biztos megijedt tőlem egy kicsit, én fölkaptam a földről a kertészgereblyét, amit otthagyott valaki egy kupac levélen. Jobban meg akartam nézni ezeket a csupasz fiókákat, akik csak akkor kezdtek istenigazából rikoltozni, ezér' egy kicsit valahogy megemeltem a fészket. Még hangosabban csipogtak, és komikusan dobálták ide-oda a csupasz nyakukat, láttam, hogy hol kinyílik, hol összecsukódik miniatűr csőrük. Az anyjuk a fejem körül repdesett, és csapkodott a szárnyával. Különös érzés volt, csupa libabőr lettem, hirtelen én voltam az uruk. Én dönthettem el, mi legyen a további sorsuk. Olyan aprók, olyan aranyosak voltak, hogy heves vágyat éreztem, hogy a tenyerembe vegyem és babusgassam őket. De az az érzés is izgalomba hozott, hogy barátságos tenyeremet egyszer csak összezárhatnám, és összenyomhatnám őket. Ezt mind egyszerre éreztem. Még mindennek elejét vehettem volna, de nem, egyre magasabbra emeltem a gereblyét, és a fészek mozogni kezdett. Szörnyen szükségem volt arra, hogy tudjam, mi lesz, mi fog történni. Valószínűleg tudnom kellett, hogy működik a teremtmények fölötti új erőm. Akkor ez nem jutott eszembe, de valószínűleg meg kellett tudnom, hogy működik a halál. És hogy tényleg van-e. Még mindennek elejét vehettem volna, amikor földre pottyant az első fióka. De nem, odamentem, hogy közelről is megnézzem, megfogtam, és éreztem, hogy az egész testét beborító pihék alatt vadul ver a kis szíve. És ez a vadság átragadt rám is, vagy csak az anyjuktól féltem, hogy valamiképpen megbüntet. Rám-rám repült, aztán eltűnt a fák közt, és egyre közelebb repült az arcomhoz, párszor már meg is érintett a szárnyával. Megijedhettem, hogy valahogy odahívja a többi varjút, vagy a szüleimet, vagy nem is tudom... egyszerűen megértettem, hogy amit tenni akarok, most rögtön meg kell tennem, de hogy mi volt az, azt máig nem értem. Elkezdtem csapdosni a gereblyével a fészket, és a fiókák potyogni kezdtek a földre, aztán az egész fészek leszakadt. Asziszem, ordítottam. Amikor leesett a fészek, a fiókák furán ficánkoltak a földön, meg sipákoltak... hirtelen visszataszítóak voltak, mint a lárvák, és én ráugrottam a fészekre, és széttapostam. Péppé tapostam, aztán a gereblyével az anyjukat is agyonvertem, aki hirtelen jajgatni kezdett... ne mondja nekem senki, hogy a madarak nem sírnak, én hallottam, én azt az embert, aki ezt mondaná... figyelmeztetem... és újra és újra ráhúztam a gereblyével, hogy a végén már csak bénán vergődött a gyerekein... aztán pedig, testvéreim, rájuk hugyoztam... olyan égető volt a gyönyör, hogy valamivel muszáj volt folytatnom. Rájuk hugyoztam, és tudtam, hogy szörnyen gonosz dolgot művelek, de szép is volt, meg különös... és még nem volt vége, mer' amikor hugyoztam rá a fiókákra meg az anyjukra, miközben párszor megtapostam őket a cipőmmel, hirtelen azt hallottam: Lukáš, Lukáš, micsinálsz, mit játszol? Az anyám volt az, ott volt a közelben, és egyszer csak mindent észrevett... és egyszer csak ott álltunk egymással szemben, én kigombolt sliccel, és az anyám... és a madarak... ha akkor mondjuk megtörök, vagy legalább elkezdek bőgni, valahogy még rendezni lehetett volna a dolgot... de én iszonyatosat ordítottam, nagyon féltem az anyámtól, féltem, hogy megbüntet, és gyűlöltem, hogy rajtakapott. Szájba vágtam, és mindenféle szitkokat szórtam a fejére, teljesen megzavarodott, megfordult, gyorsan el akart menni. De ez még jobban feldühített, ezér' őrá is rácsaptam a gereblyével, aztán még egyszer... elesett, folyt az orrából a vér, és egyszeriben leesett a tantusz. Leroskadtam mellé a földre, és aszondtam: Mami! Ugye nem fájt, nem fájt... de ő ellökött magától, és otthagyott, kicsit imbolygott. Bezárkóztam a fészerbe, és bent maradtam, egyszerűen csak ott voltam, nem tudom, mennyi ideig, de valószínűleg elég sokáig, mer' amikor előmásztam, már éjszaka volt, és a madarakat eltakarították. Ezt rögtön láttam, mer' világított a hold. Valahogy hazalopóztam, és másnapra belázasodtam, és ágyban maradtam. Iszonyúan vágytam rá, hogy csak álom legyen az egész. De nem álom volt. A szüleim sose hozták szóba a dolgot, csak elküldtek valami fasz pszichiáterhez, akiről rögtön tudtam, hogy csupa értelmetlen köcsögséget fog kérdezni. De ettől kezdve az anyám az olyan szokásos dolgokon kívül, mint: tejet kérsz vagy teát, edd meg, hozd ide, mutasd meg ilyesmik, úgy igazából sose beszélt velem, soha többé nem szólt hozzám, soha többé nem kérdezett tőlem semmit, rólam se... sose fogott meg barátságosan, nem érintett meg, vagy ilyesmi, tulajdonképpen akkortól leválasztott magáról.

Micka bandánk barátságos, óvatos mormogása közepette ért álma végére. Kicsit megérintettük, és megpaskoltuk a hasát, meg a gyomra fölött és a gyomra körül és a tarkóján, ahol a gyűlölet forrásai vannak. De mivel a perverzió forrásait még nem tárta fel az orvostudomány, az egész testét megdolgoztuk, úgyhogy szép adagot kapott. Bevallom, hogy elkerülhetetlen volt némi hererugdosás is... Aztán Micka leült, kicsit tönkrezúztuk, de azér' nagyjából rendben volt. Én következtem. De én általános egyetértés mellett átadtam a helyemet Davidnak. A barátaim egyetértettek ezzel, mer' bár Bohler mindegyik önkritikaszeánsz után elég kemény penitenciát rótt ki: például hatszáz miatyánk vagy ezer fekvőtámasz megszakítás nélkül, vagy Menj, mássz föl a háztetőre, és maradj ott!, vagy Menj, és csórd el valamelyik kormányőr Kalasnyikovját! - a hegylakónk esetében elég volt legyinteni a kezünkkel, vagy megelégedni két-három miatyánkkal. És az elmondott gyalázatosságok után, amiket hallottunk, reméltük, hogy ezúttal se okoz csalódást.

Volt egy álmom, mondta David. Otthon történt a hegyekbe, a vihar körbefújta hóval Losín családi törzsünk kunyhóit, az utakat is belepte a hó, és nem lehetett vadászni menni. Apám az ácsfejszével hadonászott maga körül, de néha abbahagyta, s akkorát nyújtózott, hogy beleroppantak az izületei, és aszondta: Dö jú lönne mostan paar pud fröss nyörs ghús, ghusi, ghusika, ak, akk, Jessus Mórja! És elkezdett egy gerendát aprítani. Mi, a kisebb fiúk a kemencén kucorogtunk, és az öreganyám legendákat mesélt. De a fiúkat nem nagyon érdekelték a vén Choroš tettei, maguk között beszélgettek, és én is hallgattam őket: Akh, östenem, de jú vóna ögy khis víres purcugó! Az lönne cshak a cshömege, meh?, Medor! Ekh, nö böszílj má ilyönöket, a khözömet leönném, Metód, felelte egy másik bátyám. A legkisebb öcsém, Benjámin a legidősebb bátyám, Ábrahám térdén ült, és az utolsó medvéről beszéltek, amit még a vihar előtt ejtettünk, és folyt a nyáluk. Az anyám meggyújtott egy szentelt gyertyát, mer' a kegyetlen vihar, amely betemette a családi törzsünk kunyhóit, még bőszebb lett. Néztem rendes, becsületes anyámat, és ő abban a pillanatban megszólalt: Tö ish őrupogtatná míg ögy vírös flaksit is, tö ghízenghúz, meh! Ín is, kicsi kis Dávidkám, hu! Értsétek meg, barátaim, egyszerűen hozzá voltunk szokva a vadhúshoz, és nem múlt el nap, hogy az öreg Losín valamelyik gyereke ne ejtett volna el egy medvét. Egyszerűen nem voltunk hozzászokva ilyen ínséghez a családunkban! Nem mintha éhezés fenyegetett volna minket, a kamránkban ott lógtak a sertés- meg a borjúcombok, régi meg új sonkák, mindenféle bolsevik fasírozottak, és volt karfiol, rengeteg tojás meg krumpli, egy-egy elrejtett gödör pohánkával, meg zaboszsákok, több véka búza, ember nagyságúra nőtt kukorica, lábatlan gyíkok, napraforgómagok, olaj rizzsel, aszalt gyümölcs, hántolt köles, kebab... csakhogy nekünk egyszerűen hiányozott a vitamin. A viharnak nem akart vége szakadni, és az anyám kifogyott a szentelt gyertyákból. Az öreganyám se emlékezett ekkora hidegre, talán még a legendákban se fordult elő ilyesmi. Úgy nézett ki, hogy a Losínok nemzetsége talán ki se bírja ezt a borzalmas telet! És, barátaim és vitézek, én se bírtam! Egyik éjjel, amikor mindenki aludt a kunyhónkban, és a bátyáim nyugtalanul forgolódtak a mélyen alvó szüleim lábánál, csöndben magamra vettem a hermelinbundámat, föltettem a rókakucsmámat, elvettem apám régi íját, meg pár nyílvesszőt, Ábrahám bátyám csizmájából pedig kihúztam a zsebkését, amit a falusi mulatságokra hordott magával. Bementem a csűrbe a szánért, rátettem az ácsfejszét, és elkötöttem Azorkát, apám öreg medveölő kutyáját, aki kedvesen dörgölőzött hozzám. Amikor megmondtam neki, hova megyünk, felcsillant a szeme. Városi angol spániel és egy farkasember keveréke volt, és a fiatalabb medvék némelyike már a látványától szörnyethalt. Az íjat a szánra tettük, befogtuk magunkat, és húzni kezdtük. Ítéletidő volt, barátaim és cimborák, nekem elhihetitek. De alig pár méterre a kunyhó mögött szerencsére ráakadtunk az első medverejtekre. Azorka bőszen kaparni kezdte a földet. Próbáltam kifeszíteni az íjat, de hamar rájöttem, hogy az én gyerekerőm nem elég hozzá. De megváltó ötlet jutott eszembe! Az íjat erős kötelekkel hozzákötöztem a vén Azorka ásó lábaihoz, én meg gyorsan lesiklottam a szánnal a dombról. Talán mondanom sem kell, hogy milyen erősen fogtam a húrt. Amikor már feszült, és Azorka, aki csak ásott, ásott, ásott, hirtelen győzedelmesen felordított, és egy vén nősténymedve kecmergett ki álmosan a hóba... elengedtem a húrt, és a szánt automatikusan biztonságos távolságra húztam. A nyíl átsüvített a kissé meglepett Azorka erős farkasemberlábai közt, és a vén szíve kellős közepén találta el a medvét! Amikor felevickéltem, és előkészítettem a szánt meg a fejszét a trancsírozáshoz, megláttam Azorkát, aki bár őrjöngött... a pofájából nyál csurgott, és széthasított, vörös nyelvével ide-oda csapkodott... de azér' uralkodott magán, mer' tudta, hogy a hús a Losínoké! És én megsajnáltam a hűséges, jó állatot. No, Adzorka, ögy phindurkhót most megkhoustálhotjuk a vírét mög khicsit a zshírjábú is, nyomm nyami nyomm!, zuhant vissza David nagy izgatottságában korábbi nyelvébe, és elbőgte magát.

Tovább ültünk, dermedten, mint a szobrok, mer' az önkritika szent, és nem szabad megzavarni... és mint már sejtitek, barátaim és cimboráim, mi ketten... David ekkor a mellére vert... fölfaltuk az egész vén barnamedvét... megfeledkeztem róla, milyen boldog az anyám meg az apám... amikor medvepofát és -talpat rágcsálhatnak, vagy amikor velőt szürcsölhetnek... és a bátyáimról is elfeledkeztem... bezabáltam a medvét! Amíg meg nem halt, többé nem is szóltunk egymáshoz ezzel a farkasemberrel, nem is kiabáltunk, annyira eltávolodtunk egymástól szégyenünkben. Annyira, próbálta meg zokogás közepette megtörölni a szemét David, annyira degeszre ettem magamat, hogy pirkadatkor úgy kellett levenni engem Azorka hátáról a régi csűrben... és a szánt elvöszöjtöttem mög az Ábrahám kísit is, és ugyanúgy, ahogy bánatteljes gyerekkorában Micka kolléga, én is elnyúltam a kemencén, és lázasan feküdtem... és bár másnap szerencsére ölőgyütt a nop, hé! hó!, és mindenkit felvidított... és kicsit meg is bolondított... és a bátyáim járták az erdőt, és tucatszámra ejtették a medvét, és Ábrahám egyáltalán nem haragudott a kés miatt, volt neki egy csomó... ordította David, és patakzottak a könnyei... és este hazahúzták a döglött medvéket a bátyáim, és csak zabáltunk, zabáltunk... és zabáltunk... és a Losín törzs megin' megmenekült és boldog volt, de én már sose voltam boldog, nem bírtam a családom szemébe nézni, és elhagytam a törzset... és elvesztem az ördőben, és egy csomó ártatlan farkast kellett megölnöm... meg szajkót... hogy legyen mit ennem, és jártam erdőt-mezőt, és botladoztam a gyökerekben, aztán lejöttem a hegyekből... és megin' eltüntem, aztán valahogy ebben a városban kötöttem ki... oszt itt reám tanántatok, ti lovaggyai a Thitoknak, én mög reátok..., és a medvevadász megin' elbőgte magát.

David bandánk barátságos, óvatos mormogása közepette ért álma végére, néha-néha félbeszakította őt a bandatagok barátságos és víg kurjantása, és néha itt-ott rendkívül finoman megütögettük David fejét, mer' bár egy nagy kombinátor varázslatos feje volt, világosan láttuk, hogy miről van szó, mer' dörzsölt szélhámosok és a bűnök és vezeklések régi harcosai voltunk mi Párából, ezér' barátságosan vigyorogtunk egymásra, és férfiasan csujjogattunk, és gratuláltunk egymásnak, hogy végül mégse fagyott ott meg a mi Davidunk, ugye milyen bátor egy gyerek volt? Az ő korában, gondoljatok csak bele, fiúk, a francba is... bólogattunk, és köpködtük a dohányt... és örültünk, hogy a mi Davidunk képes ilyen baromságok miatt bőgni, de nem kell a szíve véres könnyeit hullatnia azokban a pillanatokban, amikor az ember megpillantja a világ rémisztő körforgását... ezt ő nem látja, mondtuk cinkosan egymás között... csoda, hogy az a rühes dög Azorák, suttogtuk, nem kapta el, a magunkfajta egy ilyen gonosz vén dögöt bot vagy inkább egy klassz AK 3 nélkül öt lépésre se közelítene meg, de szerencsére jól végződött a dolog, gratuláltunk magunknak, és Cápa jóságosan sustorgott valamit Bohlernak, kettő csak elég lesz, nem?, a miatyánkra gondolt, és Bohler kegyesen bólintott, mintha aszondta volna, hogy naná, haver... és David elvörösödve ült, de aztán egykettőre egész jól összeszedte magát, és én következtem.

Volt egy álmom, mondtam. Hosszú álmom volt, összetestvérültek és testvérek, ezér' kérlek benneteket, legyetek türelmesek. És arra is kérlek titeket, ne felejtsétek el, hogy csak az álom szerény küldötte, csupán annak hordozója vagyok.

A barátaim kicsit sustorogni kezdtek, mer' ezeket a bevezető szavakat a társaság létrejötte óta talán csak kétszer vagy háromszor használta valaki, és ez sose én voltam, és ezek a szavak azt jelentették, hogy az érintett személynek valami olyasmi nyomja a szívét, ami nemcsak őt érinti, hanem az egész társaságot, és bár az álom belőle jön, azaz az ő álma, ám úgy gondolja, hogy úgy küldték neki föntről, hogy a többieknek is átadja.

És én már hosszú ideje próbálom elfojtani magamban ezt az álmot, a szellemem adta nekem, az erőm, és örültem, hogy most végre eljött az önkritika ideje, és megoszthatom az álmomat, de le is voltam lombozva, mer' sötét egy álom volt ez, és én csak halványan sejtettem, hogy mit jelent. Csakhogy a társaság számára előadandó álmoknak megvannak a szabályai, ezér' még meg kellett várnom a bevezető kérdéseket, hogy úgy érezzék a társaim, képben vannak.

Bohler: Bevettél valamit?

Én: Gombát, füvet, bogyókat, de tényleg csak keveset, meg vörösbort, de abból sokat. Nagy gombákat, asziszem, Zöld Erőt, pontosítottam.

Cápa: Hol és mikor?

Én: Úgy három vagy öt héttel ezelőtt abban az időszámításban, amit most élünk, előtte sokáig nem vettem be semmit, úgyhogy nem is árthatott semmi. Nálam a Gázgyáriban.

Micka: Volt valaki veled?

Én: Egyedül voltam.

Bohler: Mennyi ideig tartott?

Én: Asziszem, két napig. Egész délelőtt vedeltem meg narkóztam, úgyhogy déltájt kezdődhetett.

Micka: Ettél?

Én: Megpróbáltam csevapcsicát vagy mi a francot enni, de kijött belőlem. A spenóton kívül semmi nem ment le a torkomon. Meg a víz, de abból egy csomó. Amikor elfogyott a vörösbor.

David: Végig feküdtél?

A fiúk elnézően elmosolyodtak.

Én: Nem, David, főleg mászkáltam és remegtem, meg kicsit táncoltam.

De amikor láttam, hogy elvörösödik, gyorsan hozzátettem: Ja, a vége felé kicsit feküdtem is.

Milyen volt a szőnyeg, tudakolta Bohler.

Én: Semmilyen. Próbálkoztam sörrel, de így is nagyon brutális volt az egész. Fájt a fejem, és féltem. Egyedül akartam lenni, és gondolkozni akartam az egészen, de féltem ott maradni. De azér' ott maradtam.

Micka: Na, most már kezd derengeni. Még faxoltál is a Gázgyáriból, hogy kiveszel négy napot. Meg kellett volna mondanod, bazmeg, hogy álmodtál! Akkor nem vontam volna le a prémiumodból.

Én: Hát, valahogy megfeledkeztem róla.

Cápa: Akkor most hozzáírod neki, nem?

Micka: De, mindjár'. Akkor kezdjed. Van még valakinek kérdése?

Nem volt.

Sajnálom, testvérek és barátaim, de rögtön az elején szólnom kell, daráltam a sablonszöveget, bizonyos alapvető káromló kételyekről. Ne felejtsétek el, hogy én csak az álom hordozója vagyok, és talán nem is a saját értéktelen véleményemet fejezem ki. Szóval tényleg helyes a Tanításunk, a Titok Lovagjainak Tanítása? Ez az álom, barátaim és lovagok, sötét vidékekre vezetett el, és nem tudom, hogy csak az én vidékeim-e ezek. Az álmomnak, asziszem, két csapdája van. Az egyik rögtön az elején, a másik a végén, és mindkettő a régi idők csapdája.

Ahogy beszéltem, az jutott az eszembe, hogy az egész álom csapda... de a fontos álmokat tilos értelmezni és megjegyzéseket fűzni hozzájuk, nem vagyunk mi euroújságírók, mint azt egyszer Cápa olyan okosan megjegyezte, lehet egyébként, hogy úgyis el akartam mondani, de már éreztem, hogy bújik belém a hangom és beszél általam, így csak a szavakat formáztam: ebben az álomban valahol a magasban voltunk, mintha valami repülőszőnyegen lettünk volna. David elöl ült, és a felhőket figyelte, Micka a kormánynál állt, Bohler elmélkedett, Cápa megpróbált valami távirati hullámsávra ráhangolódni, hogy megállapítsa, hol vagyunk, én meg toporogva a szél erejét vizsgáltam. Egész vidám kirándulásnak látszott, és bár Tüzesünk nem volt egy csepp se, azér' jól éreztük magunkat. Volt az egészben valami könnyed, tudtuk, hogy biztonságban vagyunk a zajló idő folyamában, az időében, melyet úgymond megnyergeltünk. És egyszer csak tessék: ott volt egy tábla a levegőben, és rajta egy irányjelző nyíl. Kilőttünk hát feléje, és az volt rá kiírva: AU - 5 km. Vajon mi lehet ez a világ fölött és a világon kívül a levegőben, a zajló időben?, csodálkoztunk. Aha! tudom már, kiáltott föl az okos Cápa, hát a AUTONÓM TREMP TERÜLET régi rövidítése! Egyértelmű volt, hogy ott a helyünk. Arrafele is vettük az utunkat, és már örültünk, hogy láthatjuk a haverjainkat a Varjúk Telepén, az egész apacs bandát, az öreg Ludvík Varjúpelyhet meg Rugász és Mókusevics összetestvérülteket, akik most velük vadásznak! Nagy tüzet rakunk, mondtuk, és ha úgy adódik, hogy valami nagy ünnepséget tartanak, az se baj, elénekelünk nekik pár dalt, és iszunk velük egyet, ja. Úgyhogy mentünk az időben, és biztonságban, kényelemben mentünk. Erre kis idő múlva megin' egy tábla! Jó kis masina ez, hangtalan égi időmasina, barátaim, kiabálta Micka, aztán odaértünk a táblához, és az volt rajta: AU - 2, és ez a tábla kicsit már fakó volt, valószínűleg összefüstölték a tábortüzek, és mi visítottunk az örömtől, mer' világos volt, hogy csakis valami AUTÓS MOZI lehet az, jutott eszébe az elmés Bohlernek, és tovább repültünk a barátságos időben, és örültünk ennek az égi zarándoklatnak, és a távolban már láttuk a következő táblát, meg is céloztuk pontosan, és azon egy nagy felirat volt, főnökeim és testvéreim, az, hogy: AUSCHWITZ, és már nem tudtunk visszafordulni, bármilyen kétségbeesetten akartuk is, és az égi cirkálónk süllyedni kezdett, mer' azon a helyen, testvéreim, az összes világok idői ütköztek össze az emberi égben, és hirtelen egy meredek fal volt ott, és mögötte egy másik idő, amit magába szippantott az a fekete lyuk, amibe mi is belezuhantunk, és olyan volt, mint a maelström, hatalmas forgatag a la paranoid Poe. Aztán lágyan földet értünk, és mintha kicsit vissza is pattantunk volna, olyan puha volt a föld, testvéreim. És amikor végleg leszálltunk, akkor, drága barátaim, páran derékig hamuba merültünk, volt, aki csak bokáig, attól függően, ki hogy esett. Az elégetett emberek hamuja volt ez, testvéreim, a zsidóké. Az utolsó reményünk is szertefoszlott, hogy talán tévedés az egész, vagy ha nem, akkor is legalább csak valami rossz öreg kozmopolita gulagban vagyunk. A hamu, amit a zuhanásunkkal fölkavartunk, ráragadt a cipőnkre, a ruhánkra, alig bírtunk járni. És ahol nem volt hamu, ott csontvázak voltak, emberi csontvázak, tengernyi csontváz, csontvázak iszonyatos végtelen tengere, testvérek. Mindnyájan, az egész banda, valami város fele mentünk, amelynek a tornyait a távolban pillantottuk meg... az egyik magas volt, és tájékozódási pontként szolgált... és féltünk, mer' az úton végig koponyák feküdtek, néztek minket, és mi tele voltunk rettegéssel, és azt kérdeztük magunktól: Mér' vagyunk itt? Mér' mi? Mér' pont velem történt ez? És pár koponya mintha azt felelte volna: Miért ne? Néhány koponya fesztelenül hevert a többi koponya között, és vigyorogva nézett minket, mintha tudna valamit, de több, sokkal több bámult ránk csak az üres szemüregéből, mer' ami az állkapcsukból maradt, az fájdalmas grimaszba rándult, mert ezek rendesen kaptak, amikor még javában éltek, testvéreim. És tengernyi volt belőlük, óceánnyi. És ez a hasonlat akkor jutott az eszünkbe, amikor már nem tudtunk menni, mer' folyton elestünk a csonthalmokban, így aztán, testvéreim, megpróbáltunk a csontok között úszni, megpróbáltunk mozogni, mászni, a kezünkkel ellökni magunkat. De túl szörnyű volt. És a félelmünkben, tengeri farkasok és összetestvérültek, az volt a legrosszabb, hogy folyton nőtt. A rettegés határai, testvéreim, elmozdultak, így nagyon nagy területen terjedhetett szét az agyunkban. És azzal, ahogy áradt bennünk, az is világos lett, hogy tolódnak kifele a határai, és hogy még inkább el kell majd fogadnunk. Mászni nem mászhattunk, mert betemettek minket a csontvázak, és féltünk, hogy fulladással, ezzel a régi halálnemmel halunk. Ezért hát ugráltunk. Nőtt a rettegésünk, és megpróbáltuk összeszedni magunkat, mivelhogy egy törzsből valók vagyunk. Ki és mikor mondta, hogy a zsidók bűzlenek? Nem is érezni semmit, boldogító fokhagymaszagot meg végképp nem, bazmeg! Ja, bazmeg, ha máshol nem, hát itt biztos érezni lehetne!, mondta az egyikünk. Izé, nem lehet, hogy be vagyunk szíva? Képzeljük azt, hogy mind valami varázsitalt ittunk, hm?, mondta az egyikünk. Csakhogy David azt mondta: Dehogyis, ezt nem lehet, ennyire ledorongolni magunkat. Ez a valóság, még ha szar is. És ebben a pillanatban, urak és lovagok, keményen és komolyan gyűlöltük Davidot. És egyikünk átrángatta a csontokon, és gonoszul aszondta neki: Most már fogd be a pofád! Vonszoltuk magunkat a tornyok felé, és próbáltuk nem figyelni a koponyák szemüregének halott tekintetére, nehogy megőrüljünk. Gyerekkoponyák is voltak, meg szilánkokra zúzott koponyák halomszámra, meg szétlőtt koponyák, meg olyanok, amelyeket mintha valami présben zúztak volna szét, és voltak szögesdróttal összefűzött koponyák apró nyílásokkal, és valamelyikünk, vitézek és kapitányok, újból megeresztett egy poént: Ezek biztos a házastárskoponyák, haha!, de aztán elkezdett okádni. És amelyikünk előtte csúszott, nem hallotta, mert sírt, és amelyikünk mögötte mászott, az se hallotta, mert ő meg hangosan imádkozott. És, barátaim és testvéreim, nem a pokolban voltunk, ez a hely már túl volt a poklon. És hamar rájöttünk, hogy rettegésünk, amely már elvált az agyunktól, kívül van, rajtunk kívül, mint valami démon, szóval hogy ez a rettegés játszik velünk. Néha valamelyikünk elesett, és csúszva-mászva táncolt a csontvázakkal, amíg meg nem markolt valami bunkós végű csontot, amire rátámaszkodhatott. Voltak már félig szétesett-szétporladt csontok, de a nagy részük olyan volt, mintha csak tegnap óta feküdtek volna ott. Tegnap volt, mondtam magamban kúszás közben. Ott, ahol a csontvázak nem akadtak egymásba vagy nem feküdtek kupacban, ott lyukak voltak, amiket át kellett ugornunk, aztán óvatosan ki kellett választanunk egy nagy medencecsontot, és teli talppal óvatosan rálépnünk a szegycsontra, egykettőre kitapasztaltuk, hogy az erős, valószínűleg férfi szárkapocscsontok meg combcsontok szinte teljesen biztonságosak, és egész tűrhetők a lapockák is, és a végén, testvéreim, majdnem megtanultunk a csontokon járni. De abban a pillanatban, amikor erre kezdtünk gondolni, egyikünk lezuhant a csontvázszakadék mélyére, közülünk az egyik, főnökök és parittyások, és megrettenve néztünk egymásra, és otthagytuk a testvérünket, és továbbmásztunk, és hallottuk az ordítását, és hallottuk, ahogy könyörög... és a szívünket, ahol a hadi ösvény vize volt, féreg módjára kezdték átfúrni a könnyek, de mi csak másztunk... és az egyikünk visszament... és letépte a cuccait, és kötelet csinált belőlük, és ledobta a padrúgnak, és a többiek megálltak, és lassan visszajöttek a nagy fáradsággal kiépített csontvázhidakon, vagy vártak az erősebb csontokból rögtönzött fészkekben... és ezen a bolygón az egyetlen zene a törött és apró, szétzúzott csontok csikorgása és nyekergése volt, ahogy lassan végigmentünk rajtuk, meg néha-néha a robaj, amikor beomlottak vagy megmozdultak a csontvázhalmok, különben semmi, csönd volt. Aztán odaértünk a városnak hitt helyhez, de azok kemencék voltak, amikben a zsidókat égették. Ezeket is csontok meg teljes csontvázak vették körül, főleg a gyerektestek csontvázaira ügyeltünk, azok rögtön összeroppantak a cipőnk alatt, és mi lesüppedhettünk volna, mer' a csontvázakon kívül semmi nem volt alattunk. De itt legalább belekapaszkodhattunk a kemencék szilárd rostélyába, és a falak is erősek voltak, sőt a téglák egyenesen újnak néztek ki, meg se voltak repedezve, és pár helyen kiugrókba fogódzkodhattunk. Valószínűleg játszva be lehetett volna indítani a rendszert, be lehetett volna fűteni, de rajtunk kívül sehol nem volt más táplálék. Leültünk, leheveredtünk a legközelebbi kemence köré, mer' ez volt a vég. De mer' fájdalmat éreztünk, lassan és erőlködve csak megmozdultunk. Igen, fájdalmat éreztünk, testvérek, mer' a kúszó testünk alatt szétrepedt a sok csont, és megsebzett minket. Főleg a combunkat meg a könyökünket karcolták és szurkálták össze az éles, elrepedt csontok, de volt, akinek az eséstől az arcán is volt pár karcolás... és a legrosszabb az volt, uraságok és testvérek, ha valaki elővigyázatlanul valakinek a... valakinek a törékeny és elporladt mellére lépett, és széttaposta a mellkast, és elsüllyedt, és a vékony, éles bordacsontok, mint egy csapda, körülzárták a lábát... és a sebekbe belement a halottak hamuja... megpróbáltuk a sebeket a nyálunkkal kimosni, aztán Bohler széttépte a reverendáját, Cápa Stejn meg az üzletemberingét, és ezekkel a rongyokkal kicsit bekötöztük magunkat... aztán ültünk.

Némi általános, baljós hallgatás után, testvéreim és barátaim, megpróbáltam beszélgetést kezdeményezni: Messziről aszittem, hogy ez a kémény valami tévétorony! Fura, nem? És akkor valamelyiketek, padrúgok és testvérek, aszondta: Hm. Valaki más udvariasan meg ezt: Igen?

Aztán Bohler elkezdett visítani, és gyorsan keresztet vetett, aztán mind megláttuk, a Halál állt előttünk. Hirtelen egy csontváz állt ott. Csakhogy, testvérek és nemzetségfők, a rettegés, amelynek most már ki kellett volna robbannia, elárasztott agyunkból visszahúzódott kijelölt területére. Bevallom, én abban a pillanatban enyhe meglepetést éreztem: Hát tényleg így néz ki? És asziszem, hogy kicsit a többiek is helyrebillentek, mer' legalább világos volt, mért repült idáig az időszőnyegünk: a halálért. És Bohler felállt, és a csontokon át odament a halálhoz, és belekezdett: Iesos Christos Theos Hyios Sóter, és egy csonttal egy ponty jelét rajzolta maga elé a levegőbe, aszittem, végleg megőrült. A halál semmi, csak állt, és bámult ránk az üres szemüregeivel. Csak duma volt, hogy kaszája is van, súgta oda nekem Micka. Boldogul a karmaival is, tette még hozzá, én meg reszketni kezdtem. Aztán visszajött a komor Bohler, és egy erős csonton leereszkedett hozzám. Mit magyaráztál neki, kérdeztem. Felvilágosított, hogy az első keresztény üdvözlést használta még a katakombák gonosz római idejéből. Megpróbálta, mer' egyedül ez jutott az eszébe: a Halál öreg, és ha mást nem, hát ezt csak ismeri. Akkor az utolsó pillanatomban nem bírtam napirendre térni afölött, hogy a Vén Bog nem rendes angyalt küld, hanem egy csontvázat, árulta el Bohler. Aztán latinul próbálkozott a Halálnál: Ora pro nobis..., mi is csatlakoztunk, Cápa kivételével, ahogy láttam. De a Halál semmi. Csak állt ott. Aztán fölállt Cápa Stejn, és aszondta: Tartsátok meg magatoknak a keresztény dajkameséiteket, ez az én területem. Itt ölték meg a népemet. Itt a ti elfajzott, régi görögötök meg latinotok nem ér semmit. És megindult a Halál felé, és amikor odaért, aszondta: Shalom alejchem!, és elkezdte énekelni a Söma Jisrealt... és sékelt az egész testével... és előre-hátra dülöngélt... ki gondolta volna róla, hajoltam oda Bohlerhez. Azér' csak látszik, hogy öreg kibucos, súgta oda Bohler... csak meg van keresztelve. Cápa énekelt... vagyis inkább nyüszített... a Halál meg csak állt ott. És a szerencsétlen, megszégyenült Cápa Stejn visszajött hozzánk, de még megfordult, és aszondta a Halálnak: Masl tow!, és egyáltalán nem ironikusan gondolta. De a Halál semmi. Micsináljunk?, suttogta Micka. Semmit, mondta Bohler, háttal a rostélynak dőlt, és hozzátette: Várunk. Mint mindig.

De aztán a Halál tett egy lépést felénk, lassan és tétován, aztán még egyet... és nekem kedvem lett volna ráordítani: Most már mozogj, te meglőtt vén disznó!, de nem tettem, és elkezdtük hányni a kereszteket, és David fölkiáltott: Ne féljetek, fiúk, a szerződés szerint éltünk!, és amikor meghallotta őt a Halál, megállt.

Aztán határozatlan köhécselésfélét hallottunk. Aztán egy selypegő, halk hang azt mondta: Bocsássanak meg, uraságok, de aszonták nekem, hogy valami fiatal urak érkeztek Csehországból. Ha kedvük van egy kis sétához... állok szolgálatukra, Josef Novák volnák, jó kis név, he.

Abban a pillanatban nem voltam biztos benne, nem hallucinálok-e, és amikor végignéztem rajtatok, barátaim és törzsfőnökök, láttam, hogy ti is hasonló érzésekkel viaskodtok.

Nézzétek, mondta Cápa, amikor beszél a csontváz, kinyitja a... száját.

Emmá csak természetes, mondta a csontváz.

És maga halott?, ragadta meg a lényeget David.

Igen, mondta a csontváz.

És tényleg úgy hívják, hogy Josef Novák?, bátorodott fel Bohler, és odakacsintott Cápának.

Hápersze, uraim, felelte a csontváz, bár vagyok... aki vagyok... így mondják nálunk az égbe.

És megkeresztelték a...

Még szép, mondta a csontváz, abba a kis žižkovi templomba. De van gusztusuk egy kis sétáho? Mer kezd későre járni, uraságok, ámbátor nálunk... ez azér kicsit máshogy van.

Kérem szépen, verte Bohler a vasat Cápa Stejnnek, és azt meg tudná mondani... hogy... hogy hogy van ez... a nevével.

Hát ez régi histórija, kezdte Josef Novák csontváz. Egy régi tévedés. Mer a többiek itt azok, izé, zsidók voltak, nem? Majnem mind. Meg cigányok. A csehországi urak mind rögtön ezt kérdik. Hát szóval, én a proteketóriátus alatt egy szórakozóhelyen, egy zenebonáldába, a Mincíkbe dolgoztam lenn a Vencel téren, és volt ott egy pincér, a Roubíček, és azzal ügyeskedtünk kicsit a számlákkal, ma már persze fölül vagyok emelkedve az egészen, szóval ilyen aláírásokról volt szó a snapsz miatt a kasszánál meg a raktárba, és amikor kellett, mindig beugrottam a helyire, ő nagyba utazott, a vén Rouba, és ha kellett, akkor belebújtam a bőribe, hogy nekem is csurranjon-cseppenjen valami, ugyi, mosmár fölül vagyok emelkedve az egészen, darálta a csontváz, és egyszer épp a ficsúros, ünnepi zakómból húztam elő a turhakapcámat, és nem láttam a fiatal Kasalt, akinek hályog volt a szemin, a mi arany Adinkánk posztumusz gyereke volt, na és ez a fiatal Kasal, ő falazott átvételkor, ha mondom! De nem láttam a turhakapcától, hogy nagy bőszen mutogatja a titkos jelzést, hogy lebuktunk, hogy razzia van, és mindennek annyi! Mirnikszdirniksz, pont aznap tört be a Gestápó, Roubíčekre vadásztak, aki aznap én voltam, vártam valakit, nem láttam a Kasalt, de má mondtam maguknak, ilyen kapcsolat, olyan kapcsolat, áruszállitás, áruátadás, ládák, üvegek meg ilyesmik, de ma már fölül vagyok emelkedve az egészen, sőt nevetek rajta, ahogy Adinka mondogatta, ugyi, ők meg: Hol van Roubíček? Itt a, valami gond van, pajtikák? Ők meg, csehek voltak, naná, ma már fölül vagyok emelkedve az egészen, ők meg aszongyák: Ja, de a te gondod! És kicsit úgy elagyabugyáltak, hogy még asse tudtam mondani, hogy hé, én is jó cseh vagyok, hogy tisztázzam már velük valahogy a félreértést, amikor kéz kezet mos, az az üzlet, mi? De ma már csak nevetek rajta. Na és amikor a Peček-palotába megállapitották, hogy télleg nem én vagyok a keresett szemita Roubíček, hanem Josef Novák Žižkovból, az idő szerint bárszőke avagy táncos, továbbá igen népszerü kisérőfiju, na, ma már fölül vagyok emelkedve az egészen, szóval úgy álltak ott, mint akiket leforráztak: vadászunk itten a zsidókra, erre van egy cseh, aki zsidónak adja ki magát! Na, és az első transzporttal már mentem is. Itt aztán csak lestem a drótot, na de ma már fölül vagyok emelkedve az egészen. De egyébként csupa zsidó volt itten, csak zsidó, de ja ám.

És ekkor mi, törzsfőnökök és testvérek, csak ültünk, mint a kukák, és már nem éreztük a sebesüléseink okozta fájdalmat.

Hát így, kezdődik a séta, úrfiak, csingi, csingi, csingilingi! Általában aszongyák, hogy a rámpáknál kezdjem az urakkal a sétát, de ma, uraim, ma... szóval ma máshogy van... még van egy kis dógom, szóval ugye nem számit, ha csak úgy, izé, megmutogatom a dolgokat, he? Hallgatás, egyetértés, ahogy az öreg Brychta mondta, amikor aprót csórt a parasztoknak a Szénpiacon, és ők nem vették észre, tudi, pajtikák?

Ottan, mutatott a csontváz a csonttengerre, ottan vót a rámpa, ott válogatta külön a Mengele az ocsut a tiszta búzától, ahogy ő mondta. A marhavagon érkeztéhez, amibe én is voltam, mosmár túlvagyunk rajta, ahhoz kapcsolódik az első napom története, mer amikor látták a zsidó fijuk, ahogy esünk ki a vagonokból, fuldokolva és halálra szomjaztatva, bejöttek a vagonba az ostorukkal, és kihajtottak minket, ott álltak mögöttük az eszeszek, na, aztán mentünk a rámpán, és ott volt a Mengele meg az emberei fehér köppenybe, és amikor észrevett engemet, aszonta: na, ez aztán kiállitási példány! és leállitotta az egész zenebonát, és le kellett vetkőznöm, ő meg fogta a mutatópálcáját, és mutogatott vele, és a többi doktor meg eszesz meg csak stírölt, a rezesbanda közbe meg hátul fújta. Aszonta, ma már tudom, mit, és nevetek rajta: itt a pofacsontok jellegzetes degenerációját láthatják... és megbökött a mutatópálcájával... ez meg tipikus zsidó orrsövény... éghajlattól ellapult... itt meg a Belzebub-búb... és figyeljék meg a nemi szerv feltűnő nagyságát... az elfajzottság... a vérfertőzés jele... Szóval csiklandozott. Szinte egy kukkot se tudtam németül, csak amit az őrök orditoztak nekünk, meg amiket az emberek nyöszörögtek meg óbégattak a marhavagonba, úgyhogy én aszittem, hogy engem ilyen specijálisan üdvözölnek, hogy jobb fajta vagyok, mint a többi, ami... mosmár túlvagyok rajta, itt máshogy vannak a dolgok... szóval ezt gondoltam, mer a többieknek csak aszonta, hogy rehc meg linksz, és lengette a mutatópálcáját. És akkor én fölemeltem a jobb kezemet, és aszontam: Hejl Hitler, majne oficíren und doktoren és tanult urak. Ich bin ejne klejne csehise svejne, geboren ausz Žižkov, napot, Novák akárki vagyok Prágából. Üdvözlöm magukat itten egybegyűlve, éljen a fűrer és az ezeréves birodalom! Üdv! És amikor ezt meghallotta a Mengele, elsápadt, és csapott eggyet a mutatópálcájával, és az őrök berugdostak a gázba menők sorába, ja, ma már fölül vagyok emelkedve az egészen, de amikor leállitották a zenebonát, aztán megin újrakezdték, kicsit összekuszálódtak a sorok, és amikor a nőktől elszedték a gyerekeiket... nagy zűrzavar támadt... és megin felrohantak a kocsikba a zsidó fijuk a korbácsukkal, és csapdostak, és mintha szét akartak volna... mintha, vili, nem?... de csak még nagyobb kuplerájt csináltak, és én gurultam a sárba, ők meg vertek a korbáccsal, de már fölül vagyok emelkedve az egészen, aztán egy fiju megin visszarugdosott a sorba, és ez a búzás sor volt, ma már csak nevetek rajta.

És egyszer csak, testvérek és kapitányok, rádöbbentem, hogy Josef Novák csontváz mögött megyek, és ti is ott jöttök, mentünk a csonttengerben, de már nem kerestük az erős csontokat és nem kerülgettük azokat, amelyek megsebezhettek volna, biztonságosan mentünk, csak kicsit keményen, mint a betonon. És a csontváz megállt, és odafordult hozzánk. No, pajtikák, az úgy volt, hogy... Josef Novák csontváz fölvett a földről egy csontot, asziszem, talán egy férfi lábszárcsont volt az, és aszondta: Sora-kozz!

És mi, testvéreim és barátaim, engedelmesen sorba álltunk, mint valami tetves polgári védelmi gyakorlaton.

No, pajtikák, Josef Novák csontváz megállt Micka előtt, és aszondta: mutasd a fogad, te disznó! Hehe, jól megijedtél, cserkészkém, nevetett a csontváz, és hadonászott a csonttal. Rehc! Te erős fickó vagy, téged útépitésre küldenének. De vigyázat! Ott a Bauch eszesz kommandója volt, és ha eltoltál valamit, odáig volt az örömtől, majd szétvetette a boldogság, ha erős fickókat törhetett meg. Ha sokáig törhette őket. Ejnye, ejnye, cserkészkém, ez meg mi volt?, állt meg a csontváz Bohlernál, és végighúzta a csontot Bohler rongyain. Reverenda? Na, ez nem jó, te is erős vagy, de a papocskák két-három napnál nem húzták tovább, tudi? Mentek a kemencébe, ejn cvej drej! Josef Novák csontváz most hozzám lépett, és aszondta: Hé, cserkészkém, mit remegsz, nem vagy te egy csöppet mesüge? De aztán a csontváz ránézett enyhén földagadt könyökömre, meg látta a bal vállamat, ami a kifordult porc miatt kicsit... és kicsit hallgatta a sarkam ritmusát... aztán Josef Novák csontváz elhajította a lábszárcsontot, és átölelt, és aszondta: Csak nem kolléga? Én meg aszondtam: Igen... Novák úr. Hát lehet, hogy kicsit majd ugrándozhatsz a tábori parádén, mielött beugrasz a kemencébe. Aztán a csontváz Cápát járta körbe, és csak vigyorogott, és azt harsogta: Na, ez egyértelmü eset, és Davidhoz lépett. Te elég fiatal, szép gyerek vagy, úgyhogy útépités, de ha véletlenül meglát Prochaska óberszt, akkor pekked van. Hát, fijuk, ennek az uraságnak a kivételével itten, és Cápára mutatott, úgyis mind valami árjatáborba mennétek, de csak ha rendbe volnának a papírjaitok a ráthauzba, emelte föl figyelmeztetően az ujját a csontváz. Egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz, ahogy az öreg Vaněček mondta, amikor a Kalendába huszonegyen elvesztette az utolsó ezresét is, amit azokér a lovakér kapott, amiket a byteči Kropáčeknek adott el, és aprót kellett előhúznia a zsebiből, ha! Semmi, semmi, megyünk tovább, pajtikák. Na, itt volt a tetováló, szuri szuri, hehe, ma már fölül vagyok emelkedve az egészen, levágjuk az utat, a dombról megyünk, hagy pörögjön a körhinta, ha nyikorgatják a kerekét! Itt meg az akasztófák álltak a, akkor használták őket, ha valaki elkövetett valamit vagy amikor üresek voltak... és én, testvéreim és barátaim, pár lépésnyit visszamentem, mert Bohler letérdelt és hányt. És mer' már nem volt benne semmi, amit kihányhatott volna, csak öklendezett. Párszor férfiasan, keményen hátba rúgtam, hogy ne kapjon levegőt... És aszondta, hogy ez lehetetlen, hogy ez a tökfej... ez csakis valami csapda lehet... a Bog csapdája, mer' mér' küldött volna ide... ez a fickó biztos megmondja, mér'... ez a csontváz, ez bolond... de abban a pillanatban Cápa Stejn is csatlakozott hozzánk, és így szólt: A zűrzavaros szavak között még a legrövidebb szócska is Rejtett Igazság lehet, mondja a Talmud, tette hozzá Cápa borúsan. Csakhogy a még térdelő Bohlernak villámokat szórt a szeme, és aszondta: boldogok a lélekben szegények, mert övéké a mennyek országa... ezt akartad mondani, Cápa, nem? És a Talmud azt is mondja, folytatta Cápa borúsan, és hatalmas ívet írt le a kezével a csonttengeren, amely fölött lenyugvóban volt a nap... olyanok vagyunk, mint az olívabogyó, csak összetörve adjuk ki önmagunk legjavát... és üthetnek, sanyargathatnak és leköpdöshetnek és megkínozhatnak, de a szívedben a legszentebbet megtartod, és örökké élni fogsz... megin' összekeverted a Könyvet, Cápa, mondta a pap harcosan, és a kezébe egy csontot tartott... és fölállt... és én láttam, hogyan nyúlkál maga mögé Cápa, amíg meg nem ragadt egy koponyát... és hagytam őket vitatkozni, és csoszogtam a többiek után, akik követték az idegenvezetőnket.

Na és amikor megérkeztem a szobába, ezek a zsidó fijuk, akik kirángattak a gázból, hadováltak valamit a halandzsanyelvükön... és, pajtikák, az elején ti is jól megkavartatok, amikor elkezdtetek mindenfélét karattyolni, hát, nekem aszonták, hogy Prágából jönnek valami fiatalurak, na de ezt mondtam már! Hát hogy van a mi kis aranyos száztornyu anyácskánk... na, össze ne szard magad tőle... és megvan még az öreg Fensterernek a hentesboltja a Klamovkán, pajtikák? Újra megvan neki, jelentette neki Micka rezignáltan. Na és ezek a zsidó fijuk nekem estek, amikor megtudták, hogy egyáltalán nem vagyok se mintazsidó, se átlagzsidó, hogy csak tévedésből vagyok itt, de hát mondtam már, a herrgottját!, szóval kirugdostak a barakkból, de most már fölül vagyok emelkedve az egészen. És folytatódik a szemle, hogy csak ihaj, beszart minden bivaly, hej, hej! No, pajtikák, azér az jó volt, amikor negyvenhárom tavaszán Bronekkel megtámadtunk itten egy öreg Izsákot, és felzabáltuk a krumpliját, az volt csak a móka, bezony, bezony. És volt ott egy ilyen zsidó szappanelegy, mármint belőlük elegyitették, ja, úgyhogy felkaptunk párat Bronekkel, és elcseréltük a lengyelekkel kenyérér, aszonták, jó a tetvekre, ja, már túl vagyunk rajta, veszitek, amit mondok, pajtikák? Mer olyan furán beszéltek, mint valami rendesváriak, télleg Prága anyácskából vagytok, hm? És itt nyírták ki a Bonnt, a Hanušt, ja, itt ezeknél a karóknál a, peca közbe mesélte, ja, ja. Itt meg raktárak voltak, fijuk, itt meg az eszeszek kantinja, jó puccos, hehe, itt meg irodák, itt láttam a Poláčeket, ahogy bámul és úgy csinál, mintha nagyon sietne a hivatalos iratokkal, na, ő aztán jó fej volt, egy kis margarinér hol kihúzott, hol meg hozzáírt valakit a transzportlistához, ja, ő is vén héber volt... Elég legyen!, ordított fel Bohler, megfordultunk, és láttuk, hogy Cápával együtt ott áll mögöttünk, talán megegyeztek, és míg Cápa megin' forgott, és mekegő hangon, ami abszolút nem illett hozzá, valami olyasmit jajgatott, hogy aszmoil... jizgebal... úúíí... heul... ajají... shoah... ejejí... Bohler mellette állt egy kereszttel, két csontból rögtönözte, a csontokat a reverendája egy foszlányával kötött össze, és azt kiabálta: távozz tőlem, pokoli hatalom... ördögi káprázat... tisztátalan erő... és a csontösvényen mindketten közeledtek felénk, és annyira jött belőlük valami, hogy szinte éreztem a hadiösvény erejét... csakhogy Novák csontváz nevetni kezdett, és így szólt: Na ja, mindegyik uraság valami más parádét csinál, fetrengenek a földön, ez az egész itten mindenkire máshogyan hat, ja, tisztába vagyok vele... de... és a csontváz megvakarta a csonttal a koponyáját.

Tisztelt... uram, mondta Micka. Akárki is maga, akármit is akar velünk, nálunk minden kisgyerek tudja, hogy Poláček Terezínbe halt meg, és hogy senkit... egyetlen zsidót, izé, embert se írt volna a transzporthoz, ellenkezőleg, védte őket... maga elé küldte őket, hogy... az istenit, fordult oda az elvörösödő Micka Bohlerhez, író volt! És Hanuš Bonn is Terezínbe maradt!, tette hozzá Cápa, és az arcán borsó nagyságú könnyek görögtek végig. Ja, mondtam, hisz ott írta, hogy: Lángoló keresztek az égen, sós gyötrelemtől szétmart napok... és akkor, lovagok és testvérek, eszembe jutott az egyik barátném dala. És Josef Novák csontváz, talán kicsit zavartan, csosszantott lábcsontjaival a csonttengerben, és megszólalt: hát igen, fijuk, egy csomó uraság bepipul a sétákon, mer itt kicsit máshogy vannak a dolgok... mint az arkívumokba, lajstromokba meg adatokba, bezony... Innen már nem indult transzport, mer' ez Haláltábor volt!, mondta Cápa dühödten a könnyein át. Novák csontváz egyszeriben ott állt mellette, és egy csonttal vállon veregette, láttam, hogy Cápa megremeg, de tovább bőgött, és ez, testvérek és törzsfőnökök, megrendített, mer' először láttam bánatában sírni a kemény és kérlelhetetlen Cápát... és védtelen volt, mint egy gyerek... és féltem, hogy már sose lesz önmaga... sírt, és Cápából, a borotvapengéből egyszerre csak anyámasszony katonája lett... és rettenet költözött a szívembe, és féltem... és Novák csontváz csitítóan vállon veregette Cápát, és így szólt: Hát igen, ezek az izraelita urak itten nagyon nehezen viselik, mi történt itten... de vegyétek úgy, pajtikák, hogy annak ellenére, amit ellenetek terveztek, ellened is, fiju, mégis milyen szép, erős zsidó fiju lett belőled... és ilyen, mint te, egy csomó van... meg szép zsidó lány is... mindenfele... Még hogy nem sikerült nekik... még hogy pofán vághatod őket!, ordította Micka Cápának... mi segítünk neked!, tette hozzá, és valami csonttal hadonászott... Ámen!, mondta egy oroszlán visszhangzó üvöltésével Bohler, majd. Világos, hogy megy ez, mondtam én. Na ja, cserkészkéim, az ekkora összeomlások és hatódások, ezek természetesek itten, bezony, na, menjünk is tovább... apropó, úrfik, egyébként azér nem vót olyan nagy ez a tábor... egyfolytába mentek innen a transzportok... mer az igazi táborok... a halálgyárak, azok a föld alatt vóttak... és nehogy asziggyétek, hogy nem volt egy csomó fogoly, aki nem volt boldog, hogy itten lehet, ha mondom! Itten vagyunk Ausviccba! Az igazi táborokat, ahol sokkal többen kipurcantak... azokat az eszeszek a föld alá rejtették... Oroszországba... meg máshova... azokról máig fingja nincs senkinek... elmehetnek a lajstromaikkal, arkívumaikkal meg adataikkal!... Hah... Ez a mi Ausviccunk egy kis fing volt! A szart, ordította megin' a feldühödött Cápa, mér' küldött volna minket ide a Jehova? Miféle Jehova, kiabálta Bohler, és széttépte a reverendája maradékát, miféle Jehova, kérdem én! A vén Bog volt az... Bárki volt az, pajtikák, biztosan kedve volt hozzá... mondta Novák csontváz, én nem tudom, én csak egy kicsike pont vagyok, valami küldöttség vagytok... ha itt vagytok, hát itt vagytok... és Novák csontváz hozzátette: Valami tanult uraságok, mérnökök... veszekedősek... folyton jelentenek...

Aztán Micka megin' okádott, Bohler meg sírt, David pedig térdepelt és hányta a keresztet, és Cápának éles lett az arca, mint a borotva, és hallottam Novák csontvázat, ahogy mondja a magáét, akaratom ellenére is hallottam... na és itt hajigáltuk be őket élve a kemencébe, pedig nem akarták, visitottak, és akik ellenkeztek, azokat a Bronek jól megrendszabályozta, olyan volt, mint egy zsidó Góliát, bokszoló, na és az öreg zsidókat én pakoltam be, azok nem védekeztek, mer az utolsó pillanatig imádkoztak, és az utolsó másodpercig, amig ki nem nyiffantak, hittek benne, hogy még eljöhet a Messiás, mi van, pajtikák... rikkantotta Novák csontváz, mer' abban a pillanatban mindannyian felordítottunk a rémülettől... meg hitték, hogy kialszik a tűz. Sziklaszilárdan hittek benne! Hát nem jött el a Messiás. Abba az időbe a szortírozóba dógoztunk a Bronekkel, és az élve elégetést a Wágner eszesz találta ki unalmába... hagy ropogjanak a tetvek... tetvetlenitjük őket, fijuk, mondta, és mindig megparancsolta, hogy hozzanak nekünk a kantinból a szortírozóba egy kis kenyeret, malátakávét meg szalámit is! Bezony, jókat falatoztunk, de ma már fölül vagyok emelkedve az egészen, ugyi.

Én megölöm!, kiáltotta Cápa, és elrúgta magát... de ugrás közben megdermedt, és hanyatt a csontmezőre zuhant, és vinnyogott... ez nem megy! Hát persze, persze, darálta a csontváz, nem megy, mer már halott vagyok, egen, de hát mondtam már! Fijuk! Tulajdonképpen micsináltok ti itten, átkozott bitangok, ebadta deákok... vakációztok... he!?

Bohler térdre esett, és összekulcsolta a kezét: Uram... Novák úr, akárki is maga, főleg ha cseh... vagy cseh volt, kérem szépen... árulja el, mit jelent ez, mért vagyunk itt, mi történt... és mért pont mi... mi a szándéka velünk a Vén Bognak... Novák csontváz egy csonton állt, és mutatóujja csontját bedugta a koponyájába oda, ahol valaha a füle volt, és vadul rázni kezdte... térdre estünk, és Micka a hamuban odacsúszott Novák csontváz elé, és azt darálta... de hát mi csak sefteltünk... mér' mi, a francba, mit akar tőlünk... és én hozzátettem: Nem értünk semmit... rendesen szeretnénk élni, a törvény keretei között... hogy értsünk meg így bármit is, amikor csak beszél, beszél... Cápa meg dölyfösen hallgatott. Ez őrület, ez, ami itt van, mondta David, emberek, hova tüntetek... Novák úr... maga végigélte ezeket a gyilkosságokat... és mér', a picsába?, kérdezte David, és kiköpte a hamut, ami neki is, ugyanúgy, mint nekünk, a nyelvére ragadt.

Hát izé, fijuk, kezdte Novák csontváz, és a csontjával a hamut piszkálta, végre egy jó kérdés, ja ja, eddig csupa rosszat kérdeztetek, hogy én hogyan így meg úgy, a kérdés az, hogy mér öldököltek le minket ilyen brutálisan, régi rabokat, és mér történt ez, ez a láger, vagy legalábbis ezt mondták nekem, mi vagyok én, csak egy kis pötty vagyok, de ezt már mondtam! Én csak egy cseh kisember vagyok, még ha ma már csak nevetek is rajta, ma már máshogy van, mer ma... már más itt minden...

Josef Novák úr!, vonyított föl Bohler... ne térjen el a tárgytól, és mondja meg: mért?

Hát, pajtikák, mondta Novák csontváz, nekem aszonták... hogy közöljem veletek, csakis veletek... ha már elfáradtatok ide, fiatalurak Prága anyácskából... aszonták a kapunál, hogy közöljem veletek, hogy izé... hogy mér volt ez az Ausvicc... meg a sok öldöklés... bocsesz, pajtikák, de tök elfelejtettem.

És azt mondta, Novák úr, kérdezte David, hogy... az égben van? Ja, ott vagyok, bezony, úrfik. És micsinál ott?, kérdezte David, ez a jótét lélek. Hát az attól függ... van egy kecském. A Liza. Ez most kicsit probléma, pajtikák, mer megszokta, hogy ebbe az időbe... bár ez nálunk máshogy van!... foglalkozok vele, lehet, hogy maguknak ez fura, maguk még fiatal fijuk... na de ez nálunk máshogy van. És hogy micsinálok még az égbe? Hát van egy pipám, azzal pöfékelek, meg a régi foglyokkal zsugázunk meg sakkozunk, főleg Wolfíkkal, meg pecázni járok Hanušsal, és...

Bocsásson meg, Novák úr, mondta Bohler, és álnokul villogott a szeme... említett valami ünnepi, ficsúros szágót... szíveskedne elárulni nekünk, hány éves is volt, amikor lement a bányába... vagyis...

Vagyis hogy mikor kaptak el a germánok, ugye, fiacskám? Hát tizenkilenc voltam... és az a szágó, az télleg puccos volt... a nők tök odavoltak... és Adinka aszonta: Te fekete üstökü, pedig én meg... bárszőke voltam, kisérőfiju, értitek, pajtikák? ő meg... istennő!

Csak arról van szó, egyenesedett ki Bohler, hogy valami égi pipáról meg kecskéről locsog itt nekünk, de hát ha tizenkilenc évesen kapták el...

Ja, és négy évre rá nyirtak ki, mondta Novák csontváz, de tudják, az égbe az embernek... szóval itt máshogy van... az ember itten... szóval az ember... megkaphatja, amit akar, akkor és amikor csak akarja... na, és nekem megtetszett ez az... öregesdi. Még ha... szóval amikor Adinkával vagyok, és fogjuk egymás kezit... ez tartott életbe olyan sokáig a táborba, ez a gondolat, ez az ábránd... hogy eccer így fogok ülni Adinkával... istennő volt!... még a probagandaminiszternek is megtetszett vóna!... fijuk... szokolkáim!... amikor Adinkával ülök, és fogjuk egymás kezit, és én elmerülök azokba a kék kuksijaiba... és turbékolunk, mint a galambok... de álljon meg a menet! istennő volt! hogy mi nem jut az eszetekbe... kujonok! igen, ez a gondolat tartott engem itten életbe... de hát mondtam már!, szóval ha vele vagyok, megin olyan fiatal vagyok... te kis fekete üstökűm, ezt szokta mondani nekem...

És Novák úr, izé, tényleg horgászni jár az égben... Bonn úrral?, folytatta Bohler.

Mér, ez csak természetes, fijacskám. Elöbb a gombászás, aztán a peca! De... kinek hogy teccik... vizi sportok is vannak... csuszda... röpzi... kinek hogy teccik, ja. És a vén szemita Poláček is jár velünk, ő leginkább csak csalihalat fog, meg egy fiatal zsidógyerek is jönni szokott, valami Pavel, ammeg küszre vadászik... ja, és eccer a Hírszerzőhöz címzett kricsmiből mentünk kicsit betintázva, és ez a Pavel gyerek azt magyarázta a Poláčeknek, hogyan mentek ki valamelyik nagybácsival őzre rapsickodni, Poláček meg, aki érzékeny egy úr, na, őt akkor nyiffantották ki, amikor megtalálták nála azt a könyvet... amit az irodába irt... szóval a Poláček bepipult, hogy elkapták azt az őzet... és morgott meg dörgött valamit... erre ez a zsidógyerek, ez a Pavel odaszólt neki: bezzeg a halat nem sajnálod, mi... erre dulakodni kezdtek... kicsit be voltunk tintázva... de hát mondtam már!, és beestek a vízbe... az öreg Bonn aztán megfeddte őket... szóval vannak ilyen humorok a mi kis horgászegyletünkbe... ja!

Novák... úr... Ota... Pavel, nyöszörögte Bohler, az irodalom ismerője... nem volt... Auschwitz... Poláček... iroda... könyv?... felderítő! Bohler már nem tudott bőgni. Micka a földön feküdt, és a fogát csikorgatta, Cápa megvető mosollyal hánykolódott a hamuba, David meg én tátott szájjal bámultunk Novák csontvázra, és köpködtük a fogunkról a Cápa által felkavart hamut.

No, diákok... ha már ennyire érdekel titeket... ez a Pavel nem... izé... nem véletlenül volt a táborba... ebbe mindenki egyetért, de egyet ám, ezt mi tudjuk... mi régi rabok... őt valami dokik csinálták ki valami diliházba, mondta, de ez mindegy, tudi, szokolkáim. Az ember... mer nálunk máshogy van... nálunk az égbe azzal barátkozik, akivel akar... bárki lehet cimbi... ja, ja... én Wolfíkkal haverkodok, az is itt volt, a zsidaja... mindig halálra röhögjük magunkat a Poláčeknek az irományán... az itt az égbe lett kiadva... azt ti, fijuk, nem ismerhetitek... nincs a lajstromjaitokba meg az arkívumaitokba... fingotok sincs, ha eccer aszondom!... A vonal mögöttiek szapulják... a Poláček irományát... és az egész egy nagy sz... akarom mondani móka meg kacagás... ezek állandóan írnak, ezek a zsidó fijuk, az Ervín is, meg a vén Brodkó is... hát élvezik, ezeket a humorokat... és az összesnek, akit brutálisan leöldöstek és akik ezér nem bírták megírni a történeteiket a lágerbe... vagy amikor rejtőzködtek... meg ilyesmi... azoknak most egy csomó idejük van... vagyis nem is idejük, nálunk ez máshogy van! szóval nálunk adják ki... az irományaikat... ti, fijuk, már bocsánat, de szart se tudtok!

A nap nem akart lemenni a csonttenger fölött, kapitányok és törzsfőnökök, és Josef Novák csontváz úgy látszik, megfeledkezett a kecskéjéről, és belelendült.

Hát, fijuk... a vén Brodkóhoz, darálta a csontváz... ahhoz vicces históriják fűződnek... bezony... ezek az izraelita urak a mi zenés mulatóhelyünkre jártak... mármint a Mincíkbe, de már mondtam... odacsábitotta őket az öreg Rouba... pincér volt, és ügyeskedtünk a számlákkal... a nagyra becsült vendégsereg... és Adinka is vonzotta őket... meg a Longen úr is, az volt aztán a stramm férfi, bezony ám... és piáltak a kurvákkal... a humorjaikból meg a sztorijaikból volt pénzük, de még mennyire hogy volt... de az öreg Rouba kiszedte belőlük, meg a kurvák is... és ment az egész a bárba... esküdni mernék, barátaim és kapitányok, hogy a csontváz kacsintott egyet... de aztán ők meg az Ervín, neki volt a legtöbb sütnivalója, ja... és számolni is tudott... egy pirinyót összekülönböztek a Roubával, és megcsinálták a saját zenés mulatóhelyüket a saját kurváikkal... csak azér is! Zöld Hetesnek hívták... kabarésok, rentiék, hehe... minden vendég jó vendég, ismeritek ezt, nem?, fijuk, hehe... na, elöbb Piros Hetesnek hívták... de az öreg Longen fülest kapott a rendőrkapitányságról, hogy szerintük ottan bolsik járnak össze... vörös szocik... bezony ám... Kladno... Kolář... ismeritek ezt, szokolkáim, hát nem?... úgyhogy pittyputty átnevezték Zöldre... és a biztonság kedvéér volt ott egy alcím is... egy ilyen szlogenszerü Semmi forradalom, csak vigadalom, de aztán jött a protektóriátus, és meghaltak, tudi, pajtikák? Na és a Longennek, annak volt valami üzletszerűsége az Ervínnel, tudi? Ilyen fiatal gyerekeket fizettek... verekedőket! az öt kerből, ti azt már nem ismerhetitek... Azér rombolták le ott aztán a tanácsházát! És ezek a ganéjok fegyverekér megtámadták a csendőrőrsöket... és a Longen a mordályokat Szerbiába vitte... meg máshova... és amikor megölték a Ferdinándot... akkor az Ervín megin előrántotta a jegyzettömbjét, és mer tudta a Longentól, hogy hova mennek a mordályok, ő lett kész elsőként a riporttal... aztán osztozkodtak! Lepacsizták! Ilyen piszkos ügyeik voltak... és az Ervínt Haragos Ervínnnek hívták, mer a piától ilyen izék, rohamok jöttek rá, bezony, fijuk! Nem ő írta a dolgokat, már nem tudta volna, hát hogyan tudta volna! Egyszerüen mindig első volt a szerencsétlenség színhelyén, és megvette a napilapokat, a helyi újságokat... aztán valaki, valami ártatlan diák leforditotta neki... és osztoztak, ja... és folyton lesték, honnan lehetne suskát szerezni... és a Richardnak meg a Longennek tuti ötlete támadt, és megtörték Pault: Hülyeség, a Severínt nem illusztrálhatja Josef Lada! Ne hülyéskedj! És tegyél bele hullákat, nyiffantsd ki a nőket... szellemek is legyenek benne... meg mérgek... meg őrület!... egyéniség! Keresd meg Gustavot, ő majd segit neked... rájöttek ugyanis, hogy a turizmusba van a dohány... Gustav főleg abba utazott! És ebből a mocskos Prágából a Mágija Városát kell csinálnunk! Hagy jöjjenek a turisták!... csak költekezzenek! Ezt fundálták ki! Rouba benne volt! Már hogy ne lett volna! Na és ez a Brodkó odacipelt magával egy ilyen fickót, egy ijedt, kidülledt szemü zsidógyereket... és őt ugratta be az Adinkával... és én akkor kisérőfiju voltam, bezony... tudjátok, mi ez, nem?, szokolkáim... izé, hát így kibéreltek a dámák, értitek? néha... finom úrhölgyek... még egy baronesz is... az egy vén dög volt... de néha meg... hehe, pajtikák!, abban a pillanatban, kapitányok és harcosok, megesküdnék, hogy a csontváz csámcsogni kezdett, kábé ilyen hang jött belőle: glk glk... és ez a Franci az egész társaságot lehangolta... de rá se hederitettek!... garázdálkodtak, aztán meg írták a humorjaikat... és a Franci szintén igyekezett... baromira szeretett volna olyan lenni, mint ők... és rendes histórijákat írni... de ő ilyen traumatizált vagy milyen volt, igen... és se az öreg Longen, se a Brodkó, se az Ervín, se a Paul, se a Richard, se a Gustav, se a többiek nem bírták elolvasni... a szomorujátékait... baromság, mind baromság, ráncolta a homlokát a vén Brodkó, unalmas mondta Artur, meg az Ervín is... teljesen ki voltak bukva a fijutól... aztán a vén Brodkó, aki csípte és pátyolgatta a Francit, eccer bejött hozzánk... mer gyakran jártak a Roubához, ja... az öreg Zsak Kohn is a Bashevissel, ők is bibsik voltak... ja, ja... de hát mondom! kozmopolita egy hely volt ez akkoriba... a Mincíknél... csupa bibsi! Bár a Paul, az germán vót! aztán be kellett lépnie az NSDAP-be, hogy jóvátegye, hogy alsóbbrendüekkel bratyizott... aztán meghalt, bánkódott... és a vén Singer aszonta a Kohnnak: Na, elvitted?... mármint a bordélyba, ja, a kupiba, hehe... felosztották a feladatokat... a Brodkó beférkőzött a Franci lelkébe... de hát mondtam már, nem?!, és megállapitották, hogy a Franci még mindig szűz... azér olyan szarok a drámái, hehe... még a naptárakba se tették be a dolgait... valami kastélyokról, szolgálólányoknak szóló irományokba tette hát bele... de semmi... és a Longen, aki egyfolytába be volt gyulladva a rendőröktől, aszonta neki: Szard le a gyerekkönyvekbe való kastélyokat meg tarantulákat meg a krachyi vadászokat, Franci, és írjál inkább valami perről vagy egy fegyencgyarmatról, azt majd kiadják, seggfejkém! Na és a Kohn meg elvitte a Francit igazi lányokhoz... ezek a fijuk főleg akkor írták a történeteiket, amikor a tripperüket kúrálták, és emiatt nem járhattak el, mint a Katz is... annak is kankója volt... hipermangánnal gyógyitotta... lelkész volt az is, mint te, fijam, csak ő tábori... Már megin bőgsz?... ne bőgj, szokolkám! mit bruhaháztok annyira, szokolkáim! Nem láttatok még bunkert, úgyhogy ne bőgjetek... vi-gyázz! ki a mellet! sorakozz! engedelmeskedni!... Még appelplaccot se láttatok! Ja, szokolkáim, és ez a Singer kihallgatta a Kónt, hogy vót-e már bevetésen a Franc... mármint hogy izé, hogy megvolt-e a dolog? És a Kohn csüggedten lerogyott egy székre, és megszólalt: Nem! Hát akkor micsinált ez a Franc?, tudakolta a Brodkó. Erre a Kohn aszongya: Összerókázta magát, és valamit az apjáról gagyogott. Ettől teljesen kibuktak... ezek a bibsi fijuk... akkor... és az Ervín megszólalt: Ez a vég... A Longen meg: Akkor ez a balek csupa hülyeséget fog írni, és élete végéig a biztosítóba fog rohadni... és a vén Singer előhúzott egy jegyzettömböt, és azt orditotta: Én ezt megírom, ebből én elbeszélést csinálok, és te is benne leszel, Kón, szolgáljon ez figyelmeztetésként minden kezdő író számára! Ez a Singer heves egy figura volt, és hitt a szellemekbe... meg a Gustav is, és a Longen is, de ő a kokain miatt... hol is hagytam abba... szokolkáim... ja, szóval a fiatal Franc még mindig szűz volt, és a többiek féltek, hogy szégyent hoz a prágai zsidókra... és akkor aszonta az Adinka: És mi van... mi van, ha ez a ti Francinotok a fijúkat szereti... erre nagy csend lett!... a költőurak folyton kelepeltek... de most mégis csönd lett, és a Brodkó elkezdett bőgni, a Longen meg összeomlott... de az Ervín, az kemény maradt... később egész Mexikóig jutott, pajtikák... és megszólalt: Kimondtad helyettünk, Adinka, te szégyentelen... és annyira le voltak lombozva, hogy úgy döntöttek, rendeznek egy ilyen históriját... és fölbéreltek engem is... és én ellenkeztem, pajtikák, ja, mer kisérőfiju voltam ugyan, de csak dámáké... profi voltam, nem valami hímringyó, csak hogy világos legyen... és amikor fölfogtam, hogy azér bérel föl a Longen, hogy izé, hogy begerjesszen a Francit, aszontam: Fék, jampikám! Mer azér nem hagyom ám csak úgy magamat... mint amikor bejött eccer a Mincíkbe a Flusser, az is egy ilyen prágai izé volt... szóval bejött, és rákezdte: Mit tud ez a segg a leibnizi nomadológiáról? Semmit. És mégis boldog, a kreténje... Erre ráugrottam, és aszontam: Fék, Vilikém, te jampi, vagy úgy elintézlek, hogy még az a rusnya feleséged se ismer rád, he!

Baromság!, ordított fel Bohler... Még hogy Vilémek... Flusser... meg kurvák a Mincíkben... NEM!... te csontváz!

Jó, jó, fijuk, lehet, hogy összekavartam, lehet, hogy nem a Mincíkbe vót, már összefolyik bennem, az égbe volt, már összefolyik bennem... Na, a Vilémek csak nemrég érkezett, odaállt a Rouba mellé, berugta az ajtót, és az első dolog, amit az égbe mondott, ez volt: Minden máshogy van! És rögtön egymásnak is estek a vén Husserllel, az is egy olyan izé, csak ül és bámul... és bámul... na, de mér is kezdtem bele ebbe... ja, megvan... szóval a Brodkó elrejtőzött a szekrénybe, a többiek meg, ki erre, ki arra, a sötétitők mögé... meg a folyosón... és az ablakon át bámultak be... az Adinka víkendházába volt az egész... kölcsönadta... és ült a Franci a széken, és bámulta... ahogy fel-alá járkálok... zúgott a Sázava... olyan tánclépésféleségekkel mentem... a kolléga itten tudja, hogyan, ugye, fiju?!... és a Franci csupa vörös vót... akkor esett le neki... és biztos szomoru volt, hogy olyan magányos... és csak egyre vörösödött... én meg odáig voltam a boldogságtól, hogy világos neki... de abba a pillanatba elkezdett mekegni: Herman, miért vagy ilyen kegyetlen, Herman... holnap rögtön írok neked... hosszú levelet írok... ott az üzleted, engem mégis teljesen elhanyagoltál... olyan magányos vagyok, még ha ki is találtam magamnak Odradeket... Odradek... gurulsz, Odradek? Igen, gurulj tovább... hát én, pajtikák, ettől kicsit megijedtem, és mondtam magamba, szóval akkor valami Herman van az egészbe... és akkor a Brod nem birta tovább, és kibuggyant belőle a nevetés, és kiesett a szekrényből... és a többiek is előmásztak... és nevetni kezdtek és mondták neki: na látod, Franci... légy már vidámabb... de ő savanyu képet vágott, és elmenekült az erdőbe... és a többiek elkezdtek füstölögni... csak az Adinka futott utána... ilyen lány ő!... lobogott a haja meg a ruhája... kibomlott a kontya... és este együtt jöttek, kézen fogva, és a Franci ragyogott... és világos volt mindenkinek... nekem is, pajtikák, de én szurkoltam a fijunak... nem hozzám való volt az Adinka... egy bárszőkéhez! de hát mondtam már!... istennő volt! csak most... csak mos van már máshogy... és a Franci áttáncolta az északát, és ottmaradt az Adinkánál... és teljesen abbahagyta az írást... egyszer beállitott a Mincíkbe egy kofferral, és odalökte a Brodnak, és aszonta... megmentettél, és én elkezdtem élni... megrészegültem a boldogságtól... tüzesen és szenvedélyesen élek... úgyhogy tedd meg az utolsó lépést, és égesd el ezt! Az összes írását hozta, pajtikák, abba a kofferba, mánijákus volt! De a többiek rendbe hozták... és a Brod meg a fijuk ott a Mincíkbe mindent bedobáltak a kályhába... pijásak vótak... Longen zongorált... mindenféle pajzán kuplét énekeltek... és az Adinka meg a Franci az asztalokon ugráltak... az vót aztán az éccaka! Na és aztán a Franci eltünt a levegőbe...

Novák úr!, kiáltott fel valamelyikünk.

Na, szokolkáim, ne álljatok már vigyázzba, mint a temetőbe, oldalsó középtartás, számolás, pihen, csönd! Na és aztán a Brod, mer nem ment a szekere... és a kutya se olvasta a történeteit, meg az Ervín... ő meg újságíróskodott, de szinte semmi pénzt nem kapott érte... állitólag csak a horoszkópokba meg a nyugtákba volt jó... de azt meg a Gustavtól lopta... szóval amikor eccer az Ervínt megin kivágták az újságtól... kispekuláltak a Brodkóval valami históriját... együtt szépen összeszerkesztették... és mer be voltak piálva, és címet már nem bírtak kitalálni... nem ment már nekik... eszükbe jutott a Francinak valami baromsága... és bejött nekik! És amikor a Francit lepuffantották a röpzijével együtt, akkor a Brodkó nagyon beinditotta dolgokat... az Ervínnel... meg a Singerrel... meg valami Nabokovskýval meg másokkal... de valami Amerikácskát egyedül írt, ezt a kantinba mesélte... Izraelbe írta, állitólag bosszuból, mer nem engedték ki Amerikába, mer guminista volt... és a Franci nevit írta rá, mer a Franci neve már védjegy vót... kereskedelmi... hogy jobban vegyék, tudi? Na és Izraelbe állitólag unatkozott, különben nem írt volna... pénze volt dögivel a Franci nevéből... A Franci meg, azt beszélik, az erdőkön át fölment a Slováčra, és beállt a banditákhoz... hogy kárt okozzon a Birodalomnak... amikor az Adinka faképnél hagyta a miatt a miniszter miatt... és a Franci a rablóbanda vezére lett!... még ma is, amikor beindul a fantázijája, szlovák csajokról fantázijál... jó csöcsösökről... má elnézést, de ő mondta így, pajtikák... de ott se érezte jól magát... úgyhogy az erdőkön át lelépett Angliába... és csatlakozott a repülősökhöz... és egykettőre teleaggatták plecsnikkel, mint a többi szlovák sasunkat, meg pár bibsi fijut is... angliai csata, tudi? Na de akkorra engem már kiteritettek... vagyis hát... itt Ausviccba ez máshogy volt... na és a repülőjének Odradek vót a neve... hogy mennyit repült vele... és a fogolytáborból eljutott Ausztráliába... Mit bőgtök meg motyogtok itt már megin, fijuk? Ti akartátok tudni, hogy mi az ábra a mennybe, nem? No, akkor rákapcsolok, rajta, rajta, le ne égjen a pajta. És a Franci ottan elkezdett nagyba gyémántot keresni... de lopott, mint a szarka... úgyhogy a busmenek leszúrták! És megszólalt egy csöngő! Juhé, juhé, megyünk tovább!

Bocsásson meg, Novák úr, mondta tisztelettudóan David, a szavaiból azt vettem ki, hogy nem tudott németül, és, ööö, zsidóul se, de az író urak, akiket említett, azok néme...

Nagy észlény vagy, szokolkám! És mi van, ha átvágtalak benneteket, tökkelütöttkéim, lehet, hogy a nózitoknál fogva vezettelek, jól bepaliztalak benneteket, hehehe!

Rendben... Novák úr, de mivel kapcsolatban?, érdeklődött Bohler.

Azt találjátok ki magatok, kiváncsacsi cserkészek, tippelj, tippelj, tippelő, míg valaki le nem lő!

A csontváz megindult, és tovább kaffogott az állkapcsával... Szóval így, fijuk... Micka megrángatta az ingujjam maradékát, öregem, tudom már... Mit? Ő az Isten, vagyis a Bog. Ki?, kérdeztem. Hát ő, a csontváz. Lehet, hogy ő a Bog, és szórakozik velünk. Ebben a pillanatban, testvérek és kapitányok, megrettentem. Szerinted igen?, kérdeztem Mickától... hát lehet. Inkább nem mentünk bele a dologba, hanem belehúztunk, és elindultunk Novák csontváz meg a többiek után, mert ha az ember ebben a csonttengerben vacakolt és egyedül maradt, akkor, jampecek és törzsfőnökök, akkor kellemetlenül kezdte érezni magát.

És mentünk, mentünk Josef Novák csontváz után, aki rámutatott a csonttengerre, és csak mondta, mondta, és bevallom, testvérek és szabad farkasok, hogy én már csak azon voltam, hogy semmit se lássak, semmit se halljak. És azt hiszem, a többiek is ugyanígy voltak. De néha összeszedtem magamat, és... nagyon füleltem, mert azért az, hogy hogy kötöttünk ki, ahol kikötöttünk, mégse volt magától értetődő, csak van valami fogódzó, csak van valami értelme a dolognak... de úgy tűnt, hogy Novák csontváz csak zagyvál, semmit se lehetett kihámozni a szavaiból.

Hé, fijug, lessetek csak ide!, zökkentett ki töprengésemből a csontváz selypegő hangja. Itten bunkerok voltak, és itt volt a Prochaska óberszt kommandója, az aztán nem semmi embernyúzó vót. Az úgy megnyúzta a bibsi gyerekeket, hogy visszhangzott tőlük az egész tábor! Ezér be is zárkózott velük a bunkerba! Jól kiókumlálta... elvégre cseh volt! Bezony... jičíni. Amikor engem odarugdostak hozzá... jaj, nekem is megvolt a magam bűne... elloptam egy répát... hát akkor én is rendesen be vótam rezelve! Mindenféle dolgokat beszéltek róla... bezony, pajtikák... de cseh a csehvel valahogy mindig kiegyezik, ezzel nyugtatgattam magamat, nem hangosan ám, hógyisne!... Szóval magunk voltunk... ott a bunkerba... és csak egy ilyen nevetséges kis körte pislákolt ottan... na, ma már fölül vagyok emelkedve az egészen... és elkezdett nekem ez a Prochaska németül karattyolni... de akkor én még nem beszéltem dajcsul, tudi? Úgyhogy mondom neki... nem tudok németül! Erre elforditotta a szemit, teljesen olyan nézése volt neki... mint az izé... mint az ördögnek! Nem volt az rendesvári ártatlanka egyáltalán! A nézésin látszott, hogy gonosz egy fickó! Ez nem csak színlelt, mint pár német fiju az őrök közül! Azok, amikor megjöttek, és látták, mi van itt, amikor látták Ausviccot, hát azok rókáztak! Még sajnáltam is őket! De ez a Prochaska... ez egy vadállat volt! És folyton lestem, nem ragadja-e meg a kis kalapácsot... a Broněk tanácsolta... folyton ez járt az egész tábor fejébe! De úgy ám, ja! Amint az óberszt megragadja a kalapácsát, beindult, és slussz! Akkor sokáig, nagyon sokáig kell a bunkerba maradnod... amig végérvényesen ki nem csinál... na de nektek, ebadta kölykök, a cserkészkifejezéseitek közt nincs is ilyen szavatok... ez a kicsinál nem az, hogy eltesz láb alól és kész, tudi? A kicsinál... azt jelentette, hogy szépen lassan, megfontoltan tesz el láb alól... tudi? Volt, amikor fogadtak az eszeszek... mennyi ideig fog szórakázni Prochaska óberszt egy-egy fogollyal... bivalyerős figurákat választottak ki neki... abrakot is kaptak rendesen, legalábbis egy részük... és fogadtak... mer ehhez értett a Prochaska, bezony, csak lestek az eszeszek... a mesterrel senki fel nem ért! Arany cseh keze volt ennek a gyilkosnak... ennek a hóhérnak... profi vót!... mármint a saját szakmájába, igazi nagymenő... Tiszteletem, és legyenek szívesek, jöjjenek be, mélyen tisztelt vendégek, üljenek le minálunk, hehe... a zsidó fijuk imádkoztak, nehogy akkor vegye a kezibe a kalapácsot, amikor rájuk kerül a sor... vagy hogy inkább korbácsoljon vagy bármi... pisztolyér imádkoztak... az valahogy jobban tetszett volna nekik, az csak puff! és annyi... és ez a hóhér megérezte ezt! de meg ám, mer a besúgók hegyezték a fülüket... és amikor ez a fülibe jutott a Prochaskának, akkor taktikát változtatott... és amikor valami zsidó fiju már majnem hálát adott az Úristennek, hogy Prochaska óbersztnek pisztoly van a kezibe... vagy bot... akkor, aszongyák, elmosolyodott, letette a pisztolyt a székre... és a kalapácsáér nyúlt... vagy forditva! sose lehetett nála tudni... szóval féltem, hogy engem is kicsinál... erre aszongya... Á, ety prágai sidó, éss nem tut nemetül, hát mi esz, mi van itt? Így beszélt, fijuk, mint egy disznó... és én előhozakodtam a félreértés történetével, és mindenről felhomályositottam, és a végén odavetettem neki: Parancsnok úr, én nagy antiszemita vagyok... ezt Bronektől hallottam... ő terjesztette magáról... És ez a Prochaska, miközbe én beszéltem, leült a székre... kinyujtotta a lábát... és megszólalt: Erdekesz, de maga szerint mi asz, hoty ántiszemita? Erre én: Az, hogy utálom a niggereket! Erre elkezdett röhögni: Mék ety ilyen idióta! És fölállt, és elment, később rájöttem, hogy az ajtónálló puccerét küldte az irattárba, oda, ahol a Poláček vót, de hát mondtam már! És amikor kideritette, hogy minden igaz rólam meg a tévedésről, ott tartott a bunkerba kápónak, he! És ez főnyeremény volt, aranyos fijaim, mer hát mi volt ott? Hát aranytojást tojó tyúk, hehe! És amikor takaritottam ki a pincéből a szétszedett roncsokat, akiket Prochaska óberszt már csak tegezett, mondtam már, fijuk, hogy a foglyokat egy darabig magázta, utána meg tegezte?... a tegezés akkor jött, mikor már tudta, hogy kicsinálta őket... volt ott egy-két eset... akiket kicsinált, azok közül párat gondoznom kellett... meg etetnem... Prochaska meg kedves volt hozzájuk... és kijártak a napra, én vittem őket... és beszéltem le őket az öngyilkosság bűnös gondolatáról, és amikor sírtak a mamácskájuk után, aszontam nekik: ejnye, ejnye... és Prochaska kedvesen beszélt hozzájuk, mintha megjavultak volna, és mehetnének haza... és talán párnak aszonta, hogy vége a háborunak, és hogy Amszterdamba mennek vagy Pestre vagy Kassára, vagy ahonnan jöttek... aztán minden kezdődött elölről... a kínzás meg az orditás... mielött végleg kicsinálta őket... volt pár kedvenc figurája... akiket többször is a végső purcantásig vitt... és az eszeszek vigyorogtak, mint a vadalma... nagy szám volt ez a Prochaska, az már biztos! Mi van veletek, fijug? Csak nem már megin okádsz, te nagydarab! Mit bruhaháltok? Veletek nincs semmi! Velünk volt, velünk, régi foglyokkal... minket aztán kiméletlenül leöldöstek... de mi aztán már nem bőgtünk... már nem tudtunk! Már nem volt mit bőgni, ti anyámasszony katonái! Ezek leszarják az óbégatásotokat, ezek a régi foglyok, már mind az égbe vannak, ha tudni akarjátok... hé, te, mit reszketsz, mint egy gorilla... hogy hívnak? Potoknak, Novák úr. Te, apuskám, nem valami odesszai Chaim Potoknak vagy a rokona, aki itt patkolt el a drótokon? Patkolt, patkolt, míg el nem patkolt, hehe, így volt, nem?, szokolkám. Nincsenek odavalósi rokonaink, nem tudok róla... Hát persze hogy nincsenek, hogy is lennének... ne jártasd itt a szádat, cserkészkém, mind rokonok vagyunk! És meg köll nektek mondanom, hehe, cserkészkéim, hogy nekem is csurrant-csöppent itt valami, de az ám! Mer ez a Prochaska óberszt néha szomorkodott, hogy a fijuk, akik már egy ideje itt voltak a táborba, olyan hamar kifingnak... mind legyöngültek itten... hát persze... mer ők nem kaptak az aranytojást tojó tyúkból... és abban a pillanatban, kapitányok és testvéreim, a csontváz megin' úgy csinált, hogy glk glk... de én megszolgáltam rá, de mosmár inkább arról az üzletről akartok hallani, ugye, fiúk, he? Na, ez a Prochaska óberszt odament a vonatokhoz, mármint a transzportokhoz, és levajazta a Mengelével, hogy kiemelhet pár egészségeset... de a gyanusak közül, vigyázat, fijuk! Az egészségeseket vitték robotolni, jó hogy! Na de a Mengelét érdekelte, micsinál velük a Prochaska... a gyakorlatokat meg a beszélgetéseket táblázatokba vezette... hogy melyik figura hogyan bírja ki, meg ilyenek, tudi? Szóval lepacsizták a dolgot!... és én vettem a korbácsot, és amikor az óberszt választott, hajtottam a figurát, aztán bezártam a zsidó disznaját... de voltak nők is, fijuk, majd erre is rátérek, mindent a maga idejébe, ahogy Aladdin is mondta...

NEM!, üvöltöttünk fel kórusban, és menekülni kezdtünk, hogy ez nem jutott előbb eszünkbe, csodálkoztam a boldogság első pillanataiban, amikor távolodtunk ettől a selypegő, behízelkedő hangtól, egyszerűen meglógunk előle, valahova elrejtőzünk, ez villant át az agyamon, vagányok és törzsfőnökök, de már biztos kitaláltátok, hogy naiv elképzelés volt ez... abban a csonttengerben csakis... a csontok alá lehetett rejtőzni... azt meg nem akartuk... abban a pillanatban, amikor már nem hallottuk a hangot, amely ott vartyogott mögöttünk, kezdtünk újra elesni meg felnyársalni magunkat... és én Bohler mellett másztam, aki felém fordította az összehamuzott arcát, kicsit úgy nézett ki a hamu, mint valami vékony iszappakolás... a könnyek miatt... meg lehet, hogy a hányás miatt is... olyan barázdák voltak benne... ilyen lehetett az én képem is, és Bohler megszólalt: Attól félek, testvér, hogy ez a csontváz maga az Ördög. És én is iszonyatosan féltem, kapitányok és parittyások, de csak elkezdtem vihogni, mint valami vén banya, mer', mint azt Bohlernek mondtam... minden lehetséges, és lehet, hogy már el vagyunk veszve. Aztán megin' másztunk és bukdácsoltunk, és kerestük a bunkós végű csontokat... és másztunk Josef Novák csontváz felé, aki szálfaegyenesen várt ránk a többi csontváz tengerében.

Amikor odaértünk hozzá, mosolyra nyitotta az állkapcsát, és megin' mondta és mondta, és mi végre ki tudtunk egyenesedni, és ember módjára tudtunk állni.

Látom, begazoltatok, fiacskáim, úgyhogy a nőket máskorra hagyom, ja, mer olyan anyámasszony katonái vagytok, olyan mimózák, hogy csak megin elkezdenétek bruhaházni, hát nem? Akkor mesélek inkább az üzletről, pajtikák, mer azok az egyedek, akiket egyenesen a mi kis pályaudvarunkról tereltem, azok a krapekok... vagy nők, csak nyugi, vagy tökmagok, mer az óberszt úr a gyerekeket is elkezdte kicsinálni, tudi? És egy ilyen gyerek sokat kibír, csak lesnétek, mennyit... és a reakcijóji is másmilyenek, tudi? Pont ez érdekelte Prochaska óberszt urat meg a Mengele doktor urat, ja... a tetejibe a Porchaska óberszt kicsit perverz is volt vagy mi a szösz, tudi? Na, ismerjük az ilyen urakat... vén kéjencek, mézesek, mint a mázok... he? Mi, pajtikák? Nincs idő az egész mindenség elmondására, az óberszt úr ugyanis ráérzett az ízére... néha úgy viselkedett azokkal a gyerekekkel, mintha csináltak volna valami, valami nagyon-nagyon gonoszat, máskor meg kedves volt, naggyon kedves, ja. Eccerüen tudott jutalmazni meg büntetni, tudi? És hogy mikor kit, azt csak ő tudta, a gyerkőcöket soha, tudi? Olyan volt, mint egy nagy Atyuspapus, tudi? Mer ő, tisztelt uraim, aszitte, hogy abba a pincébe, abba a bunkerbe ő az Úristen! Ja, ezt... ezt szerette. Ezér élt! És amikor elévezettem egy friss mazsolát az első beszélgetésre, akkora volt a Prochaska szeme, mint egy tányér... és reszketett az izgalomtól! De reszkettek ám a mazsolák is! És a Prochaska odaszólt nekem: Mit bámul itten, mint egy idióta! Nem szabadott ott maradnom, azt a Prochaska nem bírta. És el is tüntem, mondjuk felsöpörni az appelplaccot, elvégre kápó voltam! Én megtehettem! Az appelplacc az ott vót, fijuk, ott, az orrotok elött, és a csontváz a csonttengerre mutatott... ezek voltak aztán a sztorik, fijug, hah. Jó sok gyilkolászással! Na és azok az egyedek, akik nem mentek át a kapun, az eszeszek a Prochaska ovisainak is hívták őket, he, még tetoválva se voltak, tudi? Tudi? És ha nem voltak tetoválva, akkor mik se voltak? Hát beírva a jegyzékbe, tudi? És ha nem voltak beírva, akkor nem léteztek, tisztelt urak. Csak akkor léteztek újra, azaz csak akkor lettek beírva, amikor már meg voltak halva! He? És hogy mire jött rá ez a koponya? A csontváz megkocogtatta a koponyáját azzal, ami egykor az ujja volt.

Na, de azér, mer nem voltak beírva, valamijük azér csak volt! Na, mijük? Hát foguk! Méghozzá egy részük arany! Tudtok követni, pajtikák? És azok nincsenek a nyilvántartásba! Tudi? Na, elkezdődött a paradicsom. És én, szokolkáim, néha csak lestem, hogy hány aranyfoguk van ezeknek a mazsoláknak! Az óberszt mindég a legegészségesebbeket válogatta ki, még jó! Na és azok főleg kik voltak? Hát a legpénzesebb, legfájnabb családok fiai, és én, pajtikák, ki vótam bukva, hogy nekem ilyen koromba a vén Roubánál kellett robotolnom... meg kisérőfiuskodnom... még a rusnya vén csoroszlyáknak is... güriznem kellett.... éhbérér! Itt meg a mazsoláknak aranyfoguk volt! És a Broneknak... neki bokszolnia kellett... és amikor nem tudták fölállitani... mehetett melózni a vágóhídra... húzni az igát! És ezeknek a mazsoláknak... ezeknek mindent szabadott... persze csak mielött a Prochaskához nem kerültek. Vonyitottak... bőgtek... a sok Mojsel meg Icigl meg Pajsel meg Basel... és én kiszedtem a fogukat... hhe!... még mielött bementek elbeszélgetni az óberszttal! Mer ő is észrevette volna, még szép! Ő tudta a legjobban, mit művel velük! Nagyon nyitva tartottam a szememet! De amikor először látta az egyedet, és észrevette, hogy fuccs a mazsola fogának, csak tejfog volt, tudi? Vagy egy kis baleset a rámpán, tudi? Nyomakodás, tülekedés, zenebona, értitek, pajtikák? Jól kifundáltam, mi? És a fogak Broněkhoz mentek, ő meg elpasszolta a lengyeleknek... és mi... pajtikák... egyik nap húst ettünk! Igazi húst, kutyát! Hogy mekkorát lakomáztunk mi, nagyokosok! Ti hogy bírtátok volna, pajtikák, ti nagyokos cserkészek, he?

Nem tudtam, testvéreim és kapitányok, mert már jó ideje próbáltam magamhoz térni, de a tudatom, főnökök és vállalkozók, úgy működött, mint annak idején a rettegésem, hirtelen független lett... a tudatomtól. Valami arra kényszerítette a tudatomat... hogy figyeljen. Csak a csontváz hangja volt ott, meg a tengernyi csontváz és koponya, amik figyeltek minket... lehet, hogy csak feküdtek, csakhogy a tudatom azt mondta: nem, bámulnak rád.

És Novák úr, szólalt meg David, kérem szépen, és hogyhogy most az égben van, ha egyszer...

Arra gondolsz, hogy kínoztam a mazsolákat, ugyi? De én is megszenvedtem a magamét, úgyhogy egál. Izé, pajtikák, ez az élet, még az aranytojást tojó tyúkkal is... nehéz egy élet volt, bezony ám! Az ördögbe is, fijuk! Amikor odavezették a Broněkot az óberszthoz... még mindig nagyon erős fickó volt... bokszoló, de hát mondtam már, fijug, a szakramentumát! Szóval a Broněk még nem tudta, hova megy! Nem biz a! Én tudtam, meg a... a halottak is tudták, akik a kemencébe kerültek... csak ők tudták, rajtuk kívül az egész táborba egy árva lélek se... meg a Prochaska, még jó! És amikor vittem el a Broněkot az első beszélgetésről... négykézláb mászott, fijuk! Úgy csúszott! Aztán a cellában, mielött csikicsuki becsukiztam az ajtót, arra kért: Ölj meg, Josef! Ölj meg... könyörgök... de én tudtam, hogy még nincs kész... a halálra... és hogy a Prochaska észrevenné ezt! Mer nagy szakértője volt... a fájdalomnak... bezony, de hát mondtam már, ebadta kölykök! És aszontam: Broňó, pajtás, még tarts ki eccer vagy kéccer... aztán megöllek... erre elkezdett sírni, és azt hajtogatta: Nem bírom, Josef... nem bírom már... borzalmas... most rögtön meg kell tenned, különben beköplek. Hát micsinálhattam volna, pajtikák? Azt gondoltam, hogy megfojtom, és az óberszt talán nem jön rá, de bivalyereje volt neki... fölállni nem tudott... de dobálta magát... én meg olyan fiatal gyerek voltam! Soha többé nem akarok fijatal fijú lenni! Elég világosan mondom, nem?! Úgyhogy beleküldtem a bökőt... gondoltam, hogy valahogy maj csak kimagyarázom magamat... hogy fellázadt vagy valami... és odamentem Prochaskához, és ott volt két másik eszesz is, a Wágner... meg a Bauch... pekkemre! Mer az idegeim azok tök össze vótak kuszálódva... és abba a pillanatba becseszett nekem, urak! És akkor a Prochaska óberszt, aki egyébként egy csomót kérdezgetett Prága anyácskáról... mer Prágát, azt szerette... mindig elmosolyodott, és kijelentette... Ó, aszér Prág asz Prág! Nem enged el, a mostoha! Szóval a Prochaska óberszt most aszonta... eszt a strúdelt még etye mek, nem birom látni aszt áz éhes képit, maga idiota... mindig rendes volt hozzám, az tény! Ezt el kell ismerni! El is ismertem! És csehül beszélt velem, ahogy tudott, és aszonta: Hát persze, hoty csehek vatyunk, Herr Novák, de ezt senkinek se kell tudnija! Herrnek szólitott, így mondják germánul, hogy úr! pedig nem kellett volna neki, mer csak egy fogoly voltam... milliószámra voltunk, de ezt talán ti is tudjátok! Na, és amikor láttam, hogy látogatói vannak... hogy vannak nála... visszahőköltem, de a Bauch észrevett... bámult rám... és már el is kapott... azok a pofonok! Fiaim, abba az idegzűrzavarba... ahogy a Bronekkal izé... szétszakadt a zsebem a mundéromon, és ott csillogott benne... két aranyfog! És amikor észrevette az óbersztom, az én Prochaska óbersztom, akit elárultam, igen, tudom, pajtikák... elárultam őt! Szóval fölkelt... és kezdődött... a saját vonyitásom meg a bőgésem... a tortúra... és az eszeszek fogadtak... na, ma már fölül vagyok emelkedve az egészen, szokolkáim.

És ha asziszitek, kapitányok és szokolok, hogy ezután szünet következett, hogy összpontosíthassunk és mindent alaposan átgondolkodhassunk, akkor tévedtek. Mert Josef Novák csontváz megin' megindult, és mi kénytelenek voltunk követni, különben megin' elkezdtünk volna esni, ezt már tudtuk... Már rájöttünk, hogy a selypegő hang közelében kell maradnunk, úgyhogy úgy vánszorogtunk a csontváz után, mint valami hülye osztálykiránduláson a kommunista időkben.

Na, gyerünk, gyerünk, szökkenjünk, röppenjünk, csak szépen, mint három nyanya korival a jégen. Hoppla hé, hoppla hó, kövesd az utam, te besugó! De mosmár az égbe vagyok, fijajim...

A kecske, a Líza már várja, nem?, úgy tűnt, mintha Micka már jobban érezte volna magát.

Igen, mondta Bohler. Novák úr, hát nagyon szépen köszönünk mindent... Bohler odatartotta a csontváznak a kinyújtott kezét, de rögtön vissza is rántotta.

Na, gyerekejim, igazán príma veletek itten minden, okos fickók vagytok, a Líza elvan a Wolfíkkal, egyébként is pittyputty ott leszek... ja, nálunk ez máshogy van... lehet, hogy a Wolfík veletek is szivesen dumálna... de ez nem megy, erre nem kaptam utasitást... és a nyelveitek közül eleve csak dánul tud, ő is ilyen aranygyerek volt, mazsola, három volt neki... ja, a Wolfík se akar még egyszer fiatal lenni... galoppba hajtottam le a rámpáról! Három is volt neki! De mondtam már... ugrálni kezdett a szivem, amikor az óberszt kiválasztotta, ja, de még mennyire!

Bárki vagy is..., mennydörögte Bohler, és a csontváz kivételével mind összerezzentünk ijedtünkben... és még ha mi csak az emberi világ nyomorult férgei vagyunk is, fölszólítalak...

És tényleg az égben van, Novák úr, tényleg?, kérdezte David.

Persze hogy az égbe vagyok, ha eccer aszondom, a mindenit! És mi ütött már megin ebbe a papocskába, a kiskésit neki!

És mér' van az égben?, kérdezte David. Mi meg, tisztelt lordok és zászlótartók, csak hallgattunk, de asziszem, hogy mind jó és megfelelő időben feltett kérdésnek tartottuk David kérdését.

Hát azt én, édes fijam... nem tudom! Dó, dó, erdőben a rabló, kezdett bele megin' Novák csontváz, tippelj, tippelj, tippelő, míg valaki le nem lő, huhogta ránk a kulcs- meg a vállcsontján át, és nekünk megin' rá kellett kapcsolnunk.

Ja, ja, fijuk... az ég, hát ilyen szupi sinkanzennel érkeztem, csak lestem! Új volt! Néztem a krumplimra, és tök pontosan ért a rámpához!

Vagy úgy, mondta Bohler.

Aha, mondta Micka.

Tényleg, Novák úr?, kérdezte David.

És csak mondta, mondta... és mindig is fogja..., mondtam én.

Megőrülök..., mondta Cápa, és a fogát csikorgatta.

De mielött odaértem a sinkanzenhez, a többi halottal egy alagúton mentünk át, és egy csomó fogoly is volt, és pár nagyon csúnyán meg volt nyúzva, de én se voltam egy leányálom! De nem ám! Na és az óberszt! De hát tudjátok, fijuk! Szóval egy darabig ott locsogtunk, aztán láttam egy különösen kicsinált közlegényt, aki a fáslija alól a szétzúzott mellkasából egy staubot húzott elő! Nekem meg évek óta nem volt cigi a számba, egyetlen ciggantyú se! Néztem, ez valami nagy aszfaltbetyár lehet, az meg a csonkjából gyufát húz elő! Egyértelmü volt, úgyhogy a halottakon keresztül odamentem hozzá, és megpróbálkoztam: Adjisten! Téged honnan szalajtottak? Erre ő azt feleli: Belzenből, bazmeg! Világos, cseh volt, valami Pazika Košířéből, lakkozó műhelyük volt nekik... fújtuk a füstöt... de aztán azt hallottam: Novák! El is köszöntem Pazikától, heló, megyek, nehogy balhé legyen, erre aszonta, heló, lehet, hogy még összefutunk... most a kantinba melózik... már ha kedve van... nálunk máshogy van! Néha lakkozgat... szóval fijuk, hogy el ne vesszem a fonalat... szóval mentem, és ott állt valami Angyal, és én odaköszöntem neki: Tiszteletem, őméltósága! Josef Novák volnák aus Žižkov... de úgy reszketett a lábam, mint a távíróvezeték, ja, fijuk, ja... és az Angyal megrázta a haját, és aszonta: Tudom, Novák, de nálunk ez máshogy van. És mer tudjuk, öreg jampi, hogy nagy kavaró meg csúful szétzúzott babszemjános vagy, és hogy arany cseh kezed csak a sok csórástól bőrkeményedéses, ezér ezzel a szupi sinkanzennel mész tovább. És személyesen az Öreg is látni akar, de ez maradjon köztünk, haver... ez csak a forma kedvéér van, neked már rendbe vannak a papírjaid, és olyan helyre mész, ahol nincs mindenféle svindli, ott már senki se fog fojtogatni, senki se zúditja rád a szeszélyeit meg a mérgeit, te összeszáradt, vén csaló, az anyám halálára esküszök, umtata, umtata, bum! És az Angyal köpött egy isteneset, ahogy kell. Én meg, fijuk, abba a pillanatba sírva fakadtam! Kibruhaháztam az összes lenyeldekelt lágerkönnyet, mer ott a négy év alatt meg se nyikkantunk! Egyetlen könnycsepp se hullott, csak hogy világos legyen! Azt ottan nem szabadott! De nem ám, ha én mondom! És tudjátok, mér bruhaháztam? Mer valaki normálisan szólt hozzám! Mer ez az Angyal az én nyelvemen hadovált! A Pazika... rendes fiju volt... de ez az Angyal, ez volt aztán az egyéniség, igazi uraság... ő volt az új főnököm, a parancsnok úr, a herrgottját! Nekem mindig volt... valami... apafélém... az öreg Rouba... az őrök!... az óberszt... és náluk sose lehetett azt, hogy ami a szívemen, az a szájamon... a főnököknek sose nyithattam ki a csőrömet... és ennek most vége volt, éreztem... olyan volt a haja az Angyalnak, mint valami perverznek, de otthon volt, és leereszkedett hozzám... és ő vót a főnök, és mindenbe, ami szép, tiszta meg új volt, volt valami része! És ki voltam én, egy bárszőke és... egy csúnyán kipurcantott fogoly, de hát tudjátok! Egy senki! Fijuk! Na és akkor odaértünk a rámpához, és ottan fönn, egy ilyen fotelféleségbe egy öreg, nagyon öreg úr ült, hosszu fehér haja volt, meg fehér szakálla, és kedvesen mosolygott meg bólogatott felénk...

Jézusmárja!, kiáltotta Bohler.

Úgy is van, mondta Micka.

Tényleg, Novák úr? Hát ez szép! Pont így mesélte az anyukám!, mondta David.

Na jól van, jól van, mondtam én.

Hehehe, mondta Cápa...

... és a szállitmányok, amelyek összevissza érkeztek, mer nem mind a sinkanzennal jött ám! Ugyan, ha asziszitek, hát akkor nagyon mellélőttetek! Tévedtek, bezony! Páran a sáron át jöttek... volt, aki gyalog, volt, aki például szekérrel... és az a kedves öregúr, az az Isten úr volt, fijajim, és ahogy mentek a népek sorba, ő csak mosolygott, és egy fehér bottal ilyeneket csinált Rechts! und Links!, és a sorba, amelyikbe én voltam, kezelésbe vettek minket az Angyalok, és ellátták a sebeinket, vigasztaltak minket, meg énekeltek meg ilyesmik... de a második sorba betörtek az ördögök villával meg korbáccsal, és volt nagy zenebona! Azt a ricsajt! Húsdarabok röpködtek! És vége nem vót az ördögi szurkának. Ez egyből feltünt! Érdekes volt... mint az óberszt... és az ördögök... nem olyanok voltak, mint azok a zsidó fijuk... meg aztán én... ottan... vagyis tulajdonképpen itten Ausviccba... na, ez már máshogy van... az ördögök rosszabbak, higgyétek csak el! És valami fiju, azt is csúnyán kicsinálták meg elintézték, mint engem, egyszer csak elkezdett orditani, németül, de akkor már értettem dajcsul, meg ugrándozott, mint a majom. Nini, ez Kupner eszesz, a disznaja, haha, Dachauból jön, nézzétek, nézzétek, micsinálnak vele!, hahaha, és pár fogoly oda is nézett, és hahotázni kezdtek, és amikor az ördögök hallották ezt, valószinüleg jó szinbe akartak feltünni elöttünk meg az Isten úr elött, ezér elkezdték a Kupner eszeszt leckéztetni, villával meg tűzzel kínozni, és igazi kiállitási darabot csináltak belőle. És eccer csak hallottam az Úristent, ahogy azt mondja nekünk, régi foglyoknak: Biztos? Biztos ezt akarjátok? És pár tönkrevágott egyed felorditott: Igen, uram, ezt érdemli a disznaja! Vagy valami ilyesmit mekegtek, és az Úr megin megkérdezte: Biztos? És akarjátok tudni, micsinálnak vele? Akarjátok? És páran megin aszontuk, hogy igen, és páran bólintottunk, köztük szerénységem is... és egyszer csak, fijuk, képbe kerültünk... egyszer csak tudtuk, micsinálnak vele... és szörnyü volt, fijuk... és ha véletlenül nem lettünk volna már halottak, hát biztos bekrepálunk... nem mintha bármi bántódásunk esett vóna... azt nem, tévedés! De tudtuk, mi történik Kupnerral, és ez az örökkévalóságba történt vele... szenvedett... és a fájdalom minden nyomorult kis másodperce egy örökkévalóság volt a számára... de ti ezt nem tudjátok, fijuk... ez más... erről a ti cserkészakcióitok meg bátorságpróbáitok nem mondanak semmit... na és a legjobban kicsinált és tönkrezúzott foglyok már nem kiabáltak az eszeszre, inkább továbbmentek... és én visszafordultam... és láttam a képit... nem kiabált... túlvolt ő már a kiabáláson... mint amikor átmegy az ember valami országhatáron... valami árkon... szenvedett, és még egy örökkévalóság volt elötte... a szenvedésre... meg a különböző fájdalmakra... na de az égbe voltunk.

Hallgasson ide!, rikkantotta Cápa.

Előttünk megin' kemencék voltak.

De mosmár, fijajim, le kell kicsit csücsülnötök, mer kipilledtetek ettől a tábornézéstől, de ki ám, a francba, rohadt sok időmet elvettétek! Kis kiváncsiak!, mondta a csontváz. Na, a fiuk valószinüleg pecázni vannak, mindig traktálják egymást azokkal a hátborzongató zsidó histórijáikkal... ilyen-olyan pokromokkal... és a Poláček meg mostanába a Lopatka is feljegyzéseket írnak, meg aneknotákat, ja, aztán nevetnek, fijuk, de ti ezt nem tudjátok... de az is lehet, hogy a pokolba mentek kirándulni... túl gyakran egyébként nem mennek... talán csak a Wolfík, néha elnéz az óberszthoz... hát, fijuk, amikor megtaláltuk a Wolfíkkal... a rostélyoknál vízzel teli kádak vannak, meg mindenféle legyezők meg régi paravánok meg ilyen-olyan biszbaszok... és aki akarja... de csak ha ismer valakit! Izé, eszembe jutottak azok a levesek meg a rétes... izé, néha mindig elmegyek inni adni neki... annak a disznó óbersztomnak... és ő aszondja: Köszönöm, Novák úr... megin magáz, he!... Ez kicsit le is rövidíti ezeknek a vadállatoknak a büntetését... csak egy pindurkát... izé, a Wolfík sose ad neki inni... de nem ám... a többi fiju se... meg lány se... egyedül van az óberszt... egy csomóan égnek ottan így, magányosan pörkölődnek! Fura esetek vannak ottan, szokolkáim... és egy-két rostélynál ott az egész... család... mondjuk a férjek meg a feleségek... meg más nők is, kinél hogy... és akik örökre elkárhoztak, azokat legyezgetik egy-ketten... sokat ez nem segit, fijuk, az már tutkó... azok a hatalmas kések... és mindenütt tűz, ja! És az ördög a villájával még rátesz a tűzre... hű, de szeretik ezt! Ez élteti őket! De végül is azér vannak ott, de hát mondtam már... de mindenféle esetek előfordulnak... ezek az emberek az égből... vagyis miféle emberek! Hah! Ha hiányzik nekik valamelyik elátkozott bűnös, nyugodtan lejöhetnek, nem gond! Semmi engedély, ejn cvej drej, és már lenn is vannak, ha eccer aszondom! Különben van fönt valami Ábel, aki lejár valami Kháinhoz, és ő fekszik a kések alá helyette... és szenved!... Micsoda egy alak! Kháin addig meg hűsöl, testvérek, úgyhogy biztos szeretik egymást, gondolom én! És ezzel az Ábel lerövidíti neki ott lenn a dolgokat... vagyis nem is tudom, fijuk, ott máshogy van... na és van ott két amcsi, egy fickó meg egy csaj... egymás mellett van a rostélyuk... Boni és Klájd, úgy hívják őket! És kinyúlnak egymásér a kés alól, és a másik kése alá teszik a tenyerüket... és átveszik egymás fájdalmát... na, ezek is szeretik egymást... röviditenek egymásnak... de felváltva! Nagyon durva! A csaj nem akármilyen bige, az ilyesmit észreveszem, még jó... na, végigértünk Ausviccon, szokolkáim, bizony, eh, jól megsétáltattam az öreg csontjaimat, mondta Josef Novák, és leguggolt, hogy csak ropogott. No, jártam egy jót... lehet, hogy beugrok a klinikára a Mengeléhez, hogy szedjen má egy kicsit rendbe, bár igazából semmi bajom... nálunk ez máshogy van, szokolkáim... de mi vénemberek szeretünk dumcsizni kicsit a doktorral... a Wolfík is elcsoszog néha a Mengeléhez valami inekcióér... meg a Hanuš is, nem mintha szükségünk lenne rá, de tudjátok... nálunk ez máshogy van...

Bohler megin' térdre esett, és bár, parittyások és szabad kopjások, vagy már századszorra volt ez, hangos zokogásba tört ki. Micka köpködött, David ezúttal hallgatott, Cápa pedig lassan odament a csontvázhoz, és kábé két centire... a csontváz... arcától... azt sziszegte ferde fogain keresztül: Azt akarod mondani, bárki vagy is, te Novák, hogy a zsidó nép gyilkosa, ez a sátán Mengele az égben van?

Hé, fijam, szokolkám, lassan ezzel a sátánozással, brrr és prrr, sok ember... vagyis hát, szóval ember... csodálkozott itt az égbe, és azok közül, akiket személyesen ő küldött ide, sokan tettek fel kérdéseket neki... mer elterjed itten minden hír... például az égi latrinán, fijuk... a pletykák meg a botrányok... na, de ez nálunk máshogy van... és én is csodálkoztam, de aztán eccer elmesélte a Hanuš, ő négerekbe utazik, leforditott... vagyis lenyúlt... egy csomó néger történetet, szóval elmesélte, hogyan volt a Mengele Argentínába, tudi, fijuk? És amikor vadásztak rá a modern izreali fijuk... hát beült a röpzijébe, és elhúzott valami néger őserdőbe, és valamilyen nigger fijuk találták meg, valami bororók vagy kik, a Hanuš mondta, nem az ujjamból szoptam, fijuk, nem, csak azt adom tovább, amit hallottam... ezt a Hanuš okoskodta ki, tudi? Csak hogy világos legyen, na! És ezek a bororók, ezek meg valami vayanokra vadásztak, azok is valami niggerek... évekig háboruztak ezekbe az őserdőkbe, és lenyisszantották egymás fejit, trófeának, az embertelen niggerjei! Mint valami focikupa, mi, fijuk? Kapiskáljátok már, he? Na és amikor elkapták a Mengelét, hát csak lestek... és békén hagyták... ott maradt velük, mit tehetett volna... és amikor ült így a kunyhója elött, teljesen magánkívül a boldogságtól, hogy ezek az új zsidó fijuk, ezek a modernek nem bírják elkapni... hát hogy kapnák, fijuk, ott anakondák vannak, meg gyíkállatok meg papagájok meg ház nagyságu pókok, meg mindenféle bogarak, a Hanuš mondta... egyetlen okos zsidó fiju se merészkedne oda! Még a Mengeléér se, nem ám! Én mondom, nem tévedés, vili, aha! Na és nézelődik a Mengele, a főtéren egy nigger megy, felordit, habzó szájjal összeesik, és kampó. És Mengele elmegy a niggerkirályhoz, és azt kérdi, mi van vele, ezzel a ficakkal, hogy ennyire orditott. És a király aszondja, hát mi azt nem tudjuk, te, Mengele, menj és nézd már meg, te orvos vagy... és Mengele megy, és aszta! Rák! A régi ismerős, aszta! Tévedés kizárva! És Mengele bemegy a kunyhóba, spekulál, töri a fejét, és motyog és zihál... állitólag három napot ült így, a Wolfík mondta! Így volt! A lelkemre mondom, pajtikák! Na és kiókumlálta... valami képletet rajzolt a homokba... és odaszól az egyik néger csajnak: Hozzál ilyen és ilyen anyagot... egy másiknak meg: Te meg ilyet, és megin odahívja az elsőt, és aszondja: Te most meg ilyet, és rábólint a képletre, és így ment ez, és a niggerkirály pálmabort adott Mengelének, meg szivart, és a Mengele bezárkózott a kunyhójába az anyaggal, és betetette egy mozsárba, és csak keverte... keverte... és három nap alatt kész lett vele, pajtikák! Nem semmi egy koponya! De figyelem, még nincs vége: amikor meggyógyitotta az összes bororót, akkor beállitott a vayan niggerek küldöttsége... azt hallották valahol... a régi szenvedélyek... és hogy elássák a csatabárdot... és ajándékokat hordtak a szobába a királynak és a Mengelének... faragott kis szobrokat... meg aranyat halomszámra... drágaköveket... és Mengele ment, és kigyógyitotta az összes négert... és Amazónia-szerte kitört a béke... és az összes nigger fogoly békibe élt, és prosperáltak és ásták az aranyat... és nem volt már egy szál kegyetlen betegség se, meg tűz, semmi öldöklés, semmi! Mennyország volt. És a Mengele állitólag ott volt köztük, fijuk! Negyven évet élt ott! És összebékitette a törzseket, nehogy leszurkálják. De a végén mégis leszurkálták! Így higgyetek a niggereknek.

Maga rasszista, mondta Cápa undorral.

A rák ellen még nem is találtak föl gyógyszert, mondta David bátortalanul.

És vezekelt legalább a Mengele? Ezt kérdem! Tudnom kell!, ordította Bohler.

Ugyan, ennek itt folyton csak jár a szája, vakkantotta Micka.

Én csöndben voltam, mert a barátaim már mindent elmondtak.

Mit mondotok már megin, fijuk, folyton okoskodtok! Még hogy rasszista vagyok... én a bárpultnál voltam, zenekarba nem jáccottam, megmondtam világosan! Na, és hogy fedezhették vóna föl azt a gyóccert, ha egyszer leszúrták a Mengelét! Hisz mondom! És te, papocska? Szóval hogy vezekelt-e, jó kis kérdés... tehát kerülhetett-e az égbe azután, amit azzal a sok fijuval művelt... meg nővel megy gyerekkel... hát azt én nem tudom, papocska, én csak egy kis pötty vagyok, és egyébként is, tippelj, tippelj, tippelő, na, tovább már tudjátok, szokolkáim... üljetek le! Biztos fáradtak vagytok!

Igaza volt. Megkönnyebbülten elterültünk a legközelebbi kemencénél, és háttal nekitámaszkodtunk a rostélynak.

Szóval én, kimerült szokolkáim... lobog a lobogó, harsonás harsonáz, zárva már a kapu, hol vagy, gyötrődés? Hehe, fijuk! Hogy esetleg már... Líza... Wolfík...

Viszontlátásra!, mondta Micka.

Köszönjük szépen!, mondta Bohler a nevünkben is.

Izé... még valami, fijuk, azt ismeritek, hogy a Hitler találkozik a Csembörléjnnel meg a Sztálinnal, és jön a Hácha miniszterelnök, és megszólal: Figyeljetek, apafejek...

Ismerjük, Novák úr, csak más szereplőkkel.

Más díszletek között, pontosítottam a kollégát.

Ja, fijuk, na ja! És figyu, pajtikák, hehe, ha már csupa férfi van itt, azt, hehe, ismeritek, hogy: Elmegy egy nő a dokihoz, és aszondja: Izé, doktor úr...

Igen, igen, Novák úr, ismerjük, biztosítottuk a csontvázat kórusban.

És ti tudtok valamit, fijuk? Mer akkor elmondanám a vén hébernek... a Poláčeknak is...

Hát akkor, izé... köszörültem meg a torkom... barátaim és lovagok, ti akkor hallgattatok, én ezt a Novákot meg akartam... egyszer csak megszólaltam: Novák úr, és a perverz apácásat ismeri?

Hehe, topogott boldogan a csontváz, hehe, ezt asziszem, nem, na, mondjad, fiju, vágj bele, szürke szokol, na, meséljed!

Szóval megy az utcán egy apáca, egyszer csak kiugrik az egyik ajtó mögül egy vasbotos fickó, a feje fölé emeli a botot, erre az apáca összeesik, a fickó még rá is húz egyet, az apáca semmi, annyi neki. A fickó kiköp, és aszondja: Na, aszittem, ennél azér' többet kibírsz... te BETMEN!!!

Micka meg Bohler fetrengtek a nevetéstől, nekem folytak a könnyeim, és csak sivítani tudtam, David vihogott, Cápa meg hisztérikus rohamban háttal a csontvázakra esett, és visított.

Fijuk, fijuk, csóválta a koponyáját Josef Novák csontváz... valahogy nem... valahogy nem értem... min röhögtök... izé, biztos fájt neki is... he, pajtikák?

Tippelj, tippelj, tippelő, míg valaki le nem lő!!!, rikkantotta Bohler, és összeesett az újabb rohamától. Vihogtunk, és ez, testvéreim, elég fura lehetett abban a koponyatengerben a kemencékkel meg... Josef Novákkal! Harsogva nevettünk.

Na, pajtikák, akkor, izé, szabad nekem is? Én is föladnák egy találós kérdést, fijuk, most mit fogtok még itt csinálni, he?

Belénk szorult a nevetés.

Izé, pajtikák, izé... minden hátsó szándék nélkül kérdem ezt, szokolkáim... de mosmár mennem kell, szóltak... lehet, hogy még találkozunk... majd ott... ez rajtatok múlik... csocsika!

Mielőtt bármit mondhattunk vagy tehettünk volna, a csontváz elkezdett szétesni, egyenként a földre hulltak a csontjai, előbb a koponya esett a többi koponya közé, aztán lehullottak a kar és a kéz csontjai is, és kis idő múlva Josef Novák csontváz egy lett a csontváztenger csontvázai közül.

És megint csend lett.

És én, testvéreim, és én lettem a kiválasztott, és hamar megértettem, mért vagyok az álom hordozója. Amikor már fölfele repültem, eszembe jutott valami... mer' minden szerénység mellett mondom, összetestvérültek és gyárosok... talán pont azér' nézett ki magának az Arc, mer' táncos vagyok és színész, egyszóval művész, és mint ilyen, eleve kellő adag őrület van bennem, és talán azér' bírtam ki azt, amit a magasból láttam, és amit most elmesélhetek. Észrevétlenül kezdődött.

Rossz csontvázon ültem ugyanis, és az lecsúszott alattam, és én csak úgy, gondolkodás nélkül táncolni kezdtem, csak úgy, ösztönösen, kis könyöktánc volt, majd föltartott kézzel, és egyszer csak repültem, emelkedtem fölfele, és a nagy magasságból láttalak titeket, ahogy pihentek vagy haldokoltok, és én is ott ültem a kemencénél, és láttam a csontvázakat a kemencékben, valószínűleg az utoljára megöltek csontvázait, tönkretette, szétporlasztotta őket a hő, aztán csak hamut láttam, és az egyik kemencében a hamuban, testvéreim, egy fémdarabka feküdt, összeolvasztotta a hő, és beszorult a rostély rácsai közé, aminek egész idő alatt támaszkodtunk. És egyszer csak, testvéreim, ott volt előttem az Arc, és ez az Arc kedves volt... és kicsit így csoszogni kezdtem a lábammal a levegőben, mer' meg voltam győződve, hogy ez már a Bog, de nem tudtam, micsináljak... úgyhogy aszondtam: Jó napot.

Szeasz, fiju, dördült rám az Arc.

És egyszerre teljesen paff lettem, mer' abban a pillanatban, hogy rájöttem, hogy ez lehet, hogy maga a Bog, reménykedni kezdtem, hogy meghallom beszélni, és hogy ez szép régi beszéd lesz, hogy olyanok lesznek a szavai, mint holmi csodálatos tárgyak, amelyek örömmel tölthetik el az embert, mint valami nemes fa... de hogy valami jampec, valami büszke huligán fog szólni hozzám egy városi lyukból... arra nem számítottam.

Amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten, mondta az Arc. Less ide!, mondta.

És az a fémbigyó a kemencében egy kulcs volt... és szerintem én ugyanúgy láttam, mint ahogy egy műhold az űrben közelít rá egy teniszlabdára... a hamuban... közönséges kulcs volt, és egyszer csak tudtam, hogy ez ugyanaz a városi kulcs, amit a városi kölykök hordanak a nyakukban, akik azokban a patkánybérházakban laknak, ahol a faterok és muterok egyetlen szomszédban se bíznak... van is rá okuk, mer' mind ugyanolyan állat, és a kulcsot a folyosón nincs hova eldugni, mer' ezeket a trükköket mindenki ismeri... minden folyosó egyforma... úgyhogy a gyerek nyakába akasztják, hogy haza tudjon menni, amikor ők nincsenek otthon, mer' hajtják a dohányt meg a vitamint... vedelnek... debil verseket írnak... néha basznak... gyűléseznek... minden gondolatuk a dohány körül forog, és nincs idejük, és a városi perverzek, a mindenféle csikatilok legalább száz éve ismerik ezt... nyugodtan kinéznek maguknak egy porontyot kulccsal a nyakában, aztán utána mennek, és a megfelelő pillanatban megszólítják: Segíthetek, kisfiú? Kislányka? Úgysincsenek otthon a szüleitek, ugye, meg hanyadikba jársz, hercegnő? És mesélj arról, légyszi, könyörgöm, elepedek a vágytól, kedves gyermek, tessék, vegyél bonbont... és már be is csúsztatták a lábukat az ajtóba... és a porontyok védtelenek... mert egy tompa kiáltást le se szarnak a szomszédok... minden szomszéd idióta.

És abban a pillanatban, barátaim és szabad kopjások, megértettem, vagy inkább az Arc ültette az agyamba, hogy ez a zsidófiú vagy zsidólány... akinek annak idején a nyakában lógott ez a kulcs, az a Mojsele vagy Basele, nem jöhet már... Már nem érkezik meg a Gyermek, mert elégették abban a kemencében. És hogy ő volt a Messiás. És hogy halálunkig a vak férgek élete vár ránk, remény és értelem nélkül.

És ott, testvéreim, tehetetlen akasztott emberként a levegőben, elkezdtem tördelni a kezemet, amit bizonyos formátumú színészként mindig is a közönséges komédiások rossz szokásának tartottam... de akkor megértettem, hogy a kéztördelés eltalált pillanatban és megfelelő helyen elfogadható lehet.

Aztán ránéztem az Arcra, és ordítani kezdtem neki: És mért? Mi közünk nekünk ehhez... mi nem tehetünk róla!

De az Arc semmi, de egyszer csak éreztem, hogy valami meghajlítja a nyakamat, és zuhanok lefele... és aztán ott voltam veletek a kemencéknél.

Futottunk, testvéreim, a csonttengerben, a tengerben, és már nem estünk el, futottunk, de minden koponya, amire ráléptünk, felkiáltott a fájdalomtól, és mi rémülten ugráltunk félre, de úgyis csak egy másik koponyára léphettünk, és az ő állkapcsuk is kiáltásra nyílt, és nem lehetett állva maradni, mert a csontvázak, amelyekre ráléptünk vagy amelyeken megpróbáltunk mozdulatlanul megmaradni, vergődtek és kiabáltak, és bármibe léptünk, bármibe rúgtunk futtunkban, recsegést meg fájdalmas nyögést hallottunk... és pár koponya üres szemüregéből könnyek gördültek elő, és pár mintha el akart volna hajolni előlünk, de csak rángatóztak, és kénytelenek voltunk rájuk ugrani, és amikor lelassítottunk, rögtön vért és húst láttunk... tovább futottunk, mer' reméltük, hogy mégiscsak találunk valami helyet, ahova úgy léphetünk, hogy senkit se sebezünk meg, és senki nem jajgat, de a csontvázak meg a koponyák mindenütt ott voltak, és egyszer csak hallottam, mit kiabál az összes koponya együtt, olyan volt, mint az égdörgés, lassú, ritmikus, hömpölygő dörgés: Vérünk rátok és a gyerekeitekre! Aztán megint repültünk fölfele, és az Arc előtt álltam.

Tudod, kinek kiabálják?, kérdezte az Arc. A nagyapáitoknak.

És én aszondtam: De... de ők nem csinálhattak semmit!

Na ja, na ja. Valószínűleg nem, mondta az Arc.

És összeszedtem minden bátorságom, mer' ahogy megin' ott lógtam, nyilvánvalóan bárki bármikor bármit kedve szerint játszhatott velem, és eszembe jutott, hogy számomra ez az egész tulajdonképpen már lényegtelen, és aszondtam: Úgy értve, hogy a nagyapáink nem ölték le hamarabb azokat, akik leölték a zsidókat, hm? És ha megtették volna... valahogy... a Messiás is a leöltek között lehetett volna!

De nem volt. És az Arc elvigyorodott.

És ott fenn eszembe jutott, hogy már tökmindegy, hogy nagyapáink milyen véletlen folytán kerültek a lemészároltak közé, hallgattak, vagy vettek részt a gyilkolásban, tökmindegy, hogy milyen okból vagy a körülmények milyen összejátszása miatt, a Messiás semmiképp nem jön már... Már volt itt, de elégették. Ez villant át az agyamon, testvéreim.

Pontosan, mondta az Arc. Nem tetszik, hogy újra és újra megölitek őket. És ha még egyszer megpróbálom, mondta az Arc, akkor valamikor talán... majd... meglátjuk.

Akkor mér' engedted meg?, kiabáltam, mer' már nem féltem.

De az Arc nem felelt. És egyszer csak a kezemben volt a kulcs... egy közönséges biztonsági kulcs... ezernyi ilyen van... de elkezdte égetni a tenyeremet... fehéren izzott, és elengedtem, és láttam, ahogy visszaesett az emberi hamuba.

Leesett valahova, és elnyelte a hamu. Hát ez az, testvéreim és törzsfőnökök, amit láttam. És még valami: lógtam a térben a hamu- és csontvázföld fölött. És ez a tér semmit nem mozgott, mer' a Messiással együtt az idő is meghalt Auschwitzban, és én megértettem óriási tévedésemet. Semmiféle időbomba nem robbant fel, testvéreim, és amit játszottam és táncoltam, az egy halott, egy idő nélküli ember tánca, és tévedés, dölyfös tévedés. Az idő meghalt a hamu országában, futott át az agyamon. Mer' ott az egyik törzs megpróbálta kiirtani a másikat, és majdnem sikerült is, és megbontották a világ és az emberi törzsek körforgását. És asziszem, hogy ha abban a pillanatban nem hallottam volna azt a fájdalmas kiáltást, nem is jövök vissza onnan... soha többé, lehet, hogy a testem lent tovább élt volna, testvéreim, de aztán hallottam a kiáltást... és az égen is láttam őt, olyan volt, mintha egy éles kés keresztülhasított volna egy vásznat... egy rémálomból jött ez a kiáltás, és én megijedtem, hogy megin' megelevenedett alattam az, ami a poklon túl van... de aztán ráismertem a hangra, a segédünk és gondnokunk, Vaszil hangja volt az.

Aztán az idő nélküli, halott égben megláttam egy sötét csillagot fölragyogni... és megmozdult az idő... az a csillag az Üröm volt, azaz a Csernobil, testvérek. Az Arc, amely talán nem akarta, hogy meghaljak, csak hogy visszatérjek a földre, megmutatta a Csernobil csillagot, ami most bíborszínű volt, és az égen a fényében egy fegyveres állt, állatszarvakkal díszített sisakban volt... és bíbor köpönyeg volt rajta, büszkén viselte a gonoszság színét... és a Sötét erő volt az teljes vértezetében, a Fejedelem... és az Arc talán erőt adott nekem, mer' felkiáltottam: Hej, hej! És a szívemben öröm volt, mert elöntötte a hadi ösvény kegyetlen vize, és én megin' boldog voltam, elmúlt a bűnös kétségbeesés órája... de lehet, hogy csak egy vak féreg boldogsága volt ez, amely értelem nélkül él, és most már azt is tudja, hogy így is fog élni, de én boldog voltam... mert itt volt az Arc, és itt voltam én, és itt voltatok ti, összetestvérültek, az Ördög meg ott... boldog voltam... megin' benne voltam a háború körforgásában, élve... és tudtam, hogy számos csapda rejtve van az ember előtt, de hogy van ki ellen harcolni... aztán megin' veletek voltam a kemencénél.

Szóval úgy néz ki, hogy egy ideig itt kell maradnunk, mondta Bohler.

Támasztottuk a hátunkat a rostélynak, és ott volt fölöttünk a nap, de nem sütött. Mégse fáztunk. És én, kapitányok és padrúgok, abban a pillanatban, hogy megin' leültem valami csontra, és nekitámaszkodtam a kemencének, el is felejtettem a repülésemet.

Öten voltunk, körülöttünk pedig milliók, fogalmunk se volt, hogy mi lesz velünk.

De Josef Novák csontváz már annyi szörnyűséget előadott... már annyit bőgtünk meg rókáztunk, és bár egyfolytában fostunk, néha azér' láttam, hogy a barátaimnak mosolyra derül az arca... de nem közönséges mosoly volt ez... Micka mellett ültem, és ahogy mosolygott, olyan furán villantak ki a fogai... Cápa guggolt, hamut szórt a fejére, és megin' rikácsolt, de aztán abbahagyta, odajött hozzánk, és neki is mosolyra húzódott a szája... egy farkas gonosz mosolya volt ez... mer' már nem tudtuk, micsináljunk, beindult bennünk valami ez ellen a szörnyűség ellen... rendben, ha valami erő azt akarja, akkor meghalunk itt, és megyünk a pokolba, bassza meg a nyúl! Asziszem, én is mosolyogtam, gonoszul... farkasvicsorral.

Bohler kinyújtózkodott, és fölállt.

Tudom, mi jutott az eszedbe, mondta Cápa Stejn, de szó se lehet róla, nem fogod itten tömegesen megkeresztelni a holtakat!

De mért?, kérdezte Bohler, és kezdte előkészíteni a kis edénykéit.

És szentelés se lesz itt, ha mondom!

Ejnye, ejnye, fiam, szállj magadba...

Ezek az én törzsem emberei, az istenit, és a keresztények csinálták velük ezt, a rohadt életbe...

Menj már, öcsi, miféle törzsed? Te prágai zabikoktél...

Te hova valósi vagy, Reverendás?, kérdezte Micka.

Mióta nem szereted Prága anyácskát, papocskám, álltam véletlenül az erősebb oldalra.

Mit hülyültök, mér' kérdezgeted Stejnt a törzséről, Bohler! Mi vagyunk a törzs!, mondta David.

Ja, ja, vigyorgott Micka, az uraság biztosan a Bőgőmasinák hatalmas nemzetségéből való!

Milliók nagy és nehéz halálának a színhelyén vagyunk, testvérek..., kezdte Bohler.

Hát ez az, mondta Cápa Stejn.

Hát ez az, és ezér' mindegy minden, mondta Micka.

Ezzel, sajna, egyet kell értenem, mondtam.

Nem, mondta David. Talán halottak vagyunk?

Ezen kicsit elfilóztunk.

David odajött hozzám, és lekevert egyet. Hohó, ki gondolná erről a kis tejfölösszájúról... könnyedén előrehajoltam, és leengedtem a kezemet, a tenyeremet, közel a combokhoz, a megfelelő magasságban...

Látod, te makákó, hogy élsz, ha egyszer fájt, mondta David.

Visszahúztam a kezemet eredeti helyzetébe.

Látod, látod, régi trükk, mégis működik, nyerített fel boldogan Bohler.

Kicsit sétálgattunk a csontvázakon, ide-oda, a kemencéhez, aztán vissza, egyszeriben megin' ment a dolog. Már egyikünket se tudta meghatni.

Hát, igen, mondta valamelyikünk, most megin' megy. De lehet, hogy egy idő múlva nem fog menni, tette hozzá másvalaki.

Jó lenne most egy kis Tüzes, úgy kiszáradt itt mindenem, mondta valamelyikünk, és a cipőjével a csontokat rugdosta, valamelyikünk, egy javíthatatlan emberi lény.

Aztán, testvéreim, lovagok és kapitányok, a maga módján mindegyikünk szépen berendezkedett ebben az álomban. Megszoktuk, testvéreim, ezt az idő nélküli helyet, ezt az auschwitzi sírt. Mert úgyis tudtuk jól, hogy legvégül csak a halál győz, ahogy Sztálin elvtárs is mondta.

Bohler fel-alá járt, és azokat a koponyákat, főleg a szétporladtabbakat, amelyekről Cápa Stejn elismerte, hogy részben esetleg... árja eredetűek... a hittudós szent olajokkal kenegette. Cápa le nem vette róla a szemét, de közben igyekezett, hogy ne veszítse szem elől a kemencét se mint tájékozódási pontot. Régen fújt itt a szél, mondta, és a régen szótól megremegett. És biztos meg lehet állapítani az égtájakat, mindig jó tudni, hol van az ember. Hogy melyik a bal és melyik a jobb.

Én csak tengtem-lengtem, és figyeltem a többieket, aztán eszembe jutott, hogy ha találnék pár erős comb- meg szárkapocscsontot meg esetleg pár medencét, építhetnék egy kisebb színpadot. Közben egyszer a kemencék mögött észrevettem Cápát... a dobozos trükköt próbálta ki élőben. De nem rejthetem véka alá, törzsfőnökök és főnökök, hogy jót röhögtem: de nem jó kis Baa cipőt, saját magát gyömöszölte a dobozba, ahova két ólomkatona csukája is alig fért volna be!

És Micka, Micka kormányos megszólalt: Ha már így történt, legyen így! És elkezdte keresni a lehullott zsidó aranyfogakat. Először csak poénkodott: hohó és hehe, de aztán bekattant, átdugott egy vékony csontot a rostélyon, és kotorászott vele, és akár hiszitek, akár nem, kedves törzsfőnökök, a régi, eltömődött rácsok között a kemencék külső oldalán, ahol talán nem volt olyan hőség, egy kis összesült aranyat talált! Rögtön elkezdtek Cápával vitatkozni, vajon mennyit érhet. Cápa Stejn keményen nyomatta a New York-i meg a tokiói tőzsde súlyos számait, és prüszkölt a nevetséges összegen, de Micka ragyogott, mert megtalálta az idejét, Das Kapital.

És röviddel azután, hogy úgymond akklimatizálódtunk azon a helyen, ami a pokol után maradt, szélvihar támadt köröttünk, és először azzal rémisztett minket halálra, hogy csontokat sodort felénk, fürtökbe kapta föl és zúdította ránk őket, amitől nevetséges védépítményeink, amelyeket a halált várva építettünk, tropára mentek.

Kicsinyeim, talán mondanom sem kell, hogy az alkalmi kis tábori pódium esett szét elsőként, rögtön azután, hogy megerősítettem, és könnyedén, csak úgy, próbaképp, játszottam egy keveset, és kemény agymunkával a régi idők drámai karakterének, egy koponyát tartó fiatal arisztokratának a rövid, ám joggal népszerű monológját csiszolgattam. A kérdés, amit ugyanúgy lehet intézni egy koponya üres szemüregéhez, mint a homo sapiens egy tetszőleges képviselője guvadt, véraláfutásos szeméhez, számomra is kérdés volt, jó kérdés megfelelő helyen.

A jó öreg angol nyelv szokatlan hevességgel rezgette meg a fülmembránjaimat. Legjobban természetesen az a fontos kérdőjel; a válasz a halott dán kérdésére, ami a körülmények összejátszása folytán nemleges volt, nagyon nehezen születhetett csak meg... és csak így lesznek a szavakból tettek... de a szívemet valami régi csonttal keresztüldöfni, ettől undorodtam volna... bár nem volt nálam a kedves régi bicskám, a szakirodalomból ismerek egy bizonyos legvégső praktikát, amelyet az azték hercegek használtak annak a fatális törésnek az idején, amikor Cortés megvasalt tahóbandájával széttörte az időt: leharapták és lenyelték a saját nyelvüket, amitől megfulladtak... végighúztam a nyelvem a fogaimon, a fogak kapuja közé zártam, és ott tartottam, de túlságosan fájt, egyszerűen hiányzik belőlem a Nap fiának neveltetése, többek között... csiszolgattam hát a monológot, miközben alkalmas támaszokat kerestem a pódiumhoz, de aztán megint megmosolyogtatott a féktelen elképzelés, hogy koponyából, melyet a zseniális drámaíró a halhatatlan monológhoz helyezett a fiatalember kezébe... olyan kelléktár állt a rendelkezésemre, hogy a drámaíró, aki az enyhén homoszexuális kicsengésű avoni hattyú becenéven is ismeretes, talán nem is írt volna több csiklandós darabot a tagbaszakadt mészároslegények vigasztalására, hanem leginkább vadul ordítozva élte volna le további életét az akkori legközelebbi bolondokházában.

És ha látta volna ezt... zsenije talán nem elégedett volna meg egyetlen koponyával... talán hiányozott volna neki az atomkor idiótájának tojflis cinizmusa, a viccekkel együtt... tűnődésemben a már említett szélvihar zavart meg... elragadott minket, fölkapott, körözött velünk a kemencék fölött, amiknek, talán utoljára látva őket, istenveledet mondtunk, aztán repültünk... akár az égi szinkronúszólányok társasága, öten voltunk, és egyszeriben izzani kezdett a nap, és én, testvéreim és összetestvérültek, megint megpillantottam az Arcot, és az Arc ragyogott, de a boldogság, amit abban a pillanatban éreztem és ami úgy tűnt, hogy a vékonyka hajszálerektől egészen a gerincvelőmig megbénít, hirtelen riadalommá változott, mert az Arccal történt valami... aztán nem tudom... elöl repültem, de egyszer csak láttam Cápa barátomat, előttem repült, a cipőjével előre... És itt a vége.

És kiköltözött belőlem a hang. A tenyerembe vájtam a körmömet, s körülnéztem. Esteledett. Megmozdítottam a fejem, és láttam a napot. Ment lefele. A házaink mögött ragyogott a fű az utolsó sugarakban. Aztán sötét lett. Most fekete a fű, mondtam magamnak. Odamentem az ablakhoz, és kinéztem. Talán a szertartásos baráti mormogást vártam, de hiába, helyette valaki fejbe vágott, valaki megrúgott, nem védekeztem. Teljesen rendjén való lett volna, ha kicsit megzúznak. De nem akarták. Inkább hozzad a Tüzeset, mondtam a fölöttem imbolygó árnyéknak. Ez az álmom elég sötét és hosszú volt, hogy feleméssze az egész üzleti napot. Cápára már nem került sor. A kútra meg a kút rejtélyeire szintén nem.

Ezek az, úriasan szólva, szabálytalanságok némi könnyű dohányt jelenthettek... amiért csak le kell hajolni, mintegy mellékesen... mosolyogva... miközben fújdogál a szél, iskolás lányok énekelnek, és édesedik a nap. Szegény Potok művész voltaképpen egész véletlenül bukkant ezekre az aranyat érő szabálytalanságokra, és nem akart kellemetlenkedni, beírni az újságokba, fölkavarni a vizet! Dehogy... majd pont egy ilyen bohém, tulajdonképpen egy kicsit hülye is... DE. Hagyjon ő engem békén! Elmegyek! Vallott színt a következő ebédek egyikén az ötödosztályú Ludvig a dörzsölt Potoknak, aki tudta, hogy a hivatalnok, aki a la Mouchon ablazsánszószban úszó, apró csíkokra vágott, csillogó husival tömte magát... a számlát a figyelmes Potok fizetette... simán rács mögé is kerülhet. Jarmilkám odavan érte... de ez az alak üldöz engem! Van egy unokatesód, nem?, kérdezte a türelmes Potok, ez a ravasz pszichopata... Na és hogy jön ez ide? Jön, barátocskám, nagyon is jön, hajolt át az asztalon a bajban levő kedves cimbora, Potok... Nem sokkal ezután a szenvedő ötödosztályú Ludvig, aki hagyta Jarmilkáját a másodosztályú Ludviggal prütykölni, megkereste a képviselő unokatesóját, aki aztán találkozott a magasabb szado-Ludviggal a megfelelő szinten, tarsolyában néhány irattal, melyekkel alkalmasint jó kis botrányt lehetett volna kirobbantani valamelyik első osztályú bulvárlapban... a fogát csikorgató másodvonalbeli minisztériumi hivatalnok Ludvig érezte, hogy kókadnak a mirigyei... és dühösen, feneke alatt hirtelen a semmibe gördülő magas székkel önkéntelenül s egész könnyedén és lopva a bal kezével megérintette minuszkuláris méretűre zsugorodott nemi szervét az asztal alatt... ugyan, mosolyodott el a bölcs képviselő... és pár másodperccel az infarktus előtt a magas hivatalnok megtudta, hogy megtarthatja magas beosztását, ágyasát és odaadó munkatársát, és hogy a szabálytalanságok az iratokban... és ekkor suttogva elhangzott egy bizonyos könyörtelen ellenőrzés időpontja, amely épp az aranyt hozó szabálytalanságokat fogja firtatni, és nem maradt el színvonalas megvitatása sem... és a szívecske belekezdhetett régi vágtájába... DE.

És röviddel ezután az agyontáncolt Potok a meghatottságtól reszketve már fogadta is a jókívánságokat a vidám padrúgoktól, Jarmilka meg eljött a százalékáért, és virult a boldogságtól és duzzadt a szextől, ami egyszeregy volt a számára... a Szervezettől a lóvén kívül egy csokrot is kapott, és természetesen pár adag Tüzeset, és megismerkedett a házainkkal, és lesütött szemmel el-elejtette, hogy lehetne csinálni pár dolgot... már ami a vállalkozást illeti, fiúk. És dőlt a lé.

Csak a teljesség kedvéért.... Potok nem érezte jól magát, egy cseppet sem, de hát van, ami van, mondta magában... és másnap elindult makulátlan üzletemberöltönyében és Bohler szép kis laoszijával, avagy Madam Hoitsu japán iparmágnásnővel, aki bűbájos fülecskéje mögé jázminvirágot tett, kifogástalan kosztümjének finom szürkéje pedig szinte észrevétlenül váltott át sötétzöldbe... Cepková barátnőm, a színésznő tanította meg járni benne, és a leckék nem voltak hiábavalók. Kss, de én íty metyek. Íty a, mindik! Úgy totyogsz, mint egy kacsa! El egymástól a lábfejeket!, parancsolta Cepková. Ne billegesd a segged, ringasd. Kicsit riszáld. Nem tudja, mi az a ringatni. Nem úgy, te liba! Honnan tuttyátok tik, hogy mennek dzsapán lányok! Szalt sze tuttok. Ezt elismertük. Attól kezdve Bohler kis laoszija úgy járt, ahogy akart. Nekünk így is tetszett.

Már említettem, mi történt a doktor egyik fiával. Banditák áldozata lett. Az új, feltáratlan idő régi, ismert kovászában elkezdődtek a gondok a hitlerekkel. És megpillantottam Nagy Bohlert, ahogy az olovrantjával pörög.

A hitlerek és sztalingok az idő kitörése után azonnal megjelentek, a detonáció a Csatorna legalávalóbb járatait is felszabadította, még a teljesen szétcsócsáltakat is, amelyek a fene tudja, hova, melyik szemét Ördög bűzös seggébe vezettek... és kezdtek előmászni a hitlerek... főleg a rossz szellem ördögfajzatai, több valami vak járatból bújt elő a világra egy vén mérges kígyó tojásából, semmit se tudtak a meggyőzésről, csak az erőszakot ismerték, a hatalom kurafiai voltak, azé a hatalomé, amely bajt csinál, de mindig valaki másnak, sose annak, aki gyakorolja... a sztalingok csak a náluknál gyengébbeket és kisebbeket tiporták, azokból pedig bőven akadt... az érem másik oldalán éltek, csak sötét erejük volt... még Bohler is elszámította magát, hogy nincs semmi vész, hogy az Úr nemsokára leszámol velük... mert addig a szent napig, amíg ez megtörténik, ők, csakis ők fogják számlálni mások sebeit, kivert fogait, szétzúzott koponyáit... a sztalingok és gotvooldok... és az az idő, mire az Úr leszámol velük, maga az örökkévalóság... védd hát meg magadat, folyton ezzel traktált a Vén Bog, annyit mondta már, hogy eltömődött tőle a fülem... meg minden más kommunikációs csatorna... és a haverok, akiknek volt szerencséjük ezekhez a hitlersztalingokhoz, aszondták, hogy ez rosszabb, mint annak idején a Csatornában... ezt hallotta az ember a Dómban, a Černában stb.... mert a kopókat legalább ismerted, és ők is ismertek téged, aztán már mindenki tudta, hogy a régi idő elhasználódott... és pár összevert haver a baráti társaságokból lelombozva bólogatott meg köpködte a dohányt... de reggel néha, ha már korábban felkeltek, kifényesítették a bajonettjüket... a régi jó hadi ösvény az új időbe is elvezet... egyre születtek az újabb és újabb hitlerek, akik alkalmazkodtak az új időhöz, a mozgásban levő időhöz... és egy részük nem is volt ember, egyet én magam kaptam el, ott tartottam az udvaron... életében egyetlen mondatot nem olvasott Foglartól, Landontól vagy Karel ben Maytól, fogalma se volt az emberi törzsről meg a könyörületről, nem tudta, hogy kell viselkedni a gyengébbekkel, főleg az özvegyekkel meg az árvákkal, és nem hallott a minden nő... vagy lehetséges nővér iránti vonzódásról se, sem az irántuk való tiszteletről, amely erősebb minden lángszórónál, sötét szívében csakis komplexusok lakoztak... amelyeket a túlélés érdekében ki kellett adnia magából... és ezt akarta, ezt, bizony ezt... szánalomból szabadon akartam engedni, de David és Micka aszondták, hogy ne.

A támadás gyorsan jött, váratlanul és egyszerre több felől.

Valamelyik hivatalból tartottunk hazafelé a metrón a kis laoszival, ahol mindenkinek nyomattuk a nagy dzsapános szöveget, mindig sofőrös kocsival mentünk, a sofőr Bohler ellenőre, Bohler embere volt, de én megkentem, és a kis laoszit legalább pár órára mindig elhurcoltam valami hotelba vagy az odúmba a Gázgyáriba, és neki se volt ellenére kicsit hagyni a fenébe a házi oltárt meg a folytonos üzletelést a Buddhákkal meg a vérvörös vörösborral... csak mókázgattunk, de főleg beszélgettünk, mert teljesen beindított a beszéde, most, hogy már tudtam, hogy az idővel együtt a cseh nyelv is kitört, a beszéde tulajdonképpen jobban beindított, mint szép, aranylóan barna testének bármely tája.

A kis laoszi érezte meg elsőként a sötét hullámot, én elmerültem az álmaimban. Összerezzent, és hátracsúszott az ülésen, a sarokban. Pont a Moldva alatt mentünk, magasan a szerelvények és a mérgezett Moldau között a kivájt földben van egy vasfüggöny, ha bármi történne, lezárja az alagutat az állomások közt, és ez a vaskapu kettészeli a vagont, talán mindketten a guillotine ugyanazon az oldalán leszünk, együtt, amikor beömlik a víz... azt mondtam magamnak, hogy mindig jó felkészülni a különböző lehetőségekre... a kis laoszi összekuporodott, kicsit össze is zsugorodott, a macskák tudnak ilyet, két feketeruhás, kopasz fickót láttunk magunk előtt, egyértelmű, hogy hitlerek voltak... tudod, mér' kopaszak általában ezek a seggek?, villant át az agyamon a beszélgetés, amit nemrég folytattam Mickával. Mit tudom én: Azér', mer' nem is férfiak, folytatta Micka... jusson eszedbe, mit mondott Nez Percé Champollión tábornoknak: Tanácsold a fiataljaidnak, hogy növesszenek hosszú hajat, hogy dicsőség legyen megölni őket... ezt mondta a vén gyilkos Joseph törzsfőnök az Átszúrt Orrúak törzséből... mielőtt őt is megölték, természetesen... szóval gyáva kutyák, féltik a skalpjukat... zárta le akkor a beszélgetést Micka, de most, sajnos, nem volt itt... láthatta volna, hogy ez a kettő rohadtul nem fél, virultak... a szomszédos kocsiból másik kettő is átcsoszogott az ajtón... az egyik sztaling ott ült velünk a kocsiban, nem vettem észre, miközben a guillotine-ról álmodtam... most felállt... összesen tehát öt népnyomorgató... csúnyán vigyorogtak rám... az egyik a hajánál fogva megragadta a kis laoszit, de ő leverte a kezét... és itt van, indul az egész folklórprogram. Lehunytam a szemem, mer' úgy nézett ki, hogy össze kell szedni minden táncosi erőmet, és át kell táncolnom magamat a valós világba, elő kell hívnom a legsötétebb démont, azt, amelyiknek sötét hasadékok, a gonoszság vágásai közt van a szeme, vonyítanom kell, állatként pörögnöm a levegőben, harapni, és mindig talpra esni... a hitlerek annyira imádták sötét erejüket, hogy csak a színtiszta őrület állíthatta meg őket... valamikor... de várok, mondtam magamban, van rózsafüzérem... a kis laoszi izzadt tenyere hideg ujjaim szorításába csusszant. Két bőrkabátos alak közben zavartalanul adogatott egymásnak egy üveg Myslivecet, pukkadoztak a röhögéstől, a harmadik megmutatta halálfejes, horogkeresztes pólóját, a negyedik meg a láncot a kezén meg a dereka körül. Az ötödik a többi polgár rémült arcát szemlélte nagy buzgón, ezt értékeltem, én teljesen megfeledkeztem róluk. Mennyi innen a legközelebbi állomás, három perc, öt perc? Odaérünk az ajtóig? És utána mi lesz, az állomáson? Úgy kombináltam, mint valami hadsereg tábornagya. És a sírok távolról sötétnek és nyirkosnak látszottak, amilyenek az áldozatok sírjai szoktak lenni. Rendben, szilaj és férfias leszek, mer' az én zsebemben is van bicska, köcsögök. Sááárga kúúúva, énekli a láncos, a vezér lehet, hintázik a bakancsában, de csak játszik, nem kapta el az ámok, a téboly, csak hülyéskedik, mintha az ujjával böködne. Szeretném, ha tudna a késről. Körülöttem az emberek belemerülnek az újságjaikba, bámulják a plafont, egymás cipőjét nézik. Mellettem egy kislánynak leesett a földre az ízléstelen, sárgásrózsaszín, hártyás tojflija, néz, eltátja a száját. "A földalatti Prágán, utaztunk egyszer, drágám, és felszállt egy mandró, aktakukac pondró", zümmögött a fejemben a dal, bambuszkurva, szójaszajha, énekelte a láncos, "egy macsek is ottan volt, ült és dorombolt", átöleltem a kis laoszit, hogy mindenki lássa, "mentünk a metróba', lenn a föld alatt, utazik a macsek s vele a nagybőgős Vanyek", duruzsoltam neki a dalt. Te, hajolt oda hozzám a láncos, Potok, te vén gyökér, ha akarom, úgy fogsz csorogni, mint egy hegyi patak, úgy behugyozol, te állat. Tényleg?, kérdeztem vissza merészen. Tényleg, mondta a képembe Marslakó, és a hüvelykujjal megpecsételt szerződések se válnak semmissé, este többet megtudhatsz a Černában... a Černában, most fogtam fel, hogy mit mondott. És eléggé megkönnyebbültem, aszittem, hogy valahogy kiszagolták, hogy már rég nem dobálok be zabát a testvérüknek az udvarra. Megállt a metró. Megdöglötök, szarháziak, búcsúzott Marslakó a többi utastól, és kiszállt. És vele az emberei is.

Csürhe, szólalt meg a mellettem ülő kislányhoz tartozó férfi, maga japán, kérdezte a kis laoszit, ár jú dzsepeníz, medem? Igen, mondtam, valószínűleg megveszi a Városi Sörgyárat. Elég jól fel voltam készülve a tolmácsszerepemre. Helyes, kapcsolódott be egy másik utas, nekünk nincs rá pénzünk. Mi az, hogy nincs, mi az, mindent el akar adni az idegeneknek?, szólalt meg valaki hangosan. A maroknyi vitatkozó örömmel hullámozni kezdett, és megnyíltak az új nézeteknek. És rabszolgák leszünk, ja, tudja, hova menjen ezzel, uram! Idefigyeljen... a fejesek eladnak mindent a zsidóknak, aztán cseszhetjük! Há értelmiségi maga? Uram...! Szok balom állatvad, szalos hülye kluvák, mondta a kis laoszi, tele már kiégett indulattal, a maga szép cseh nyelvén olyan durván, hogy az új szavak szinte belevájtak a szívembe. Kényelmesen kinyújtóztattam a lábamat. A kis laoszi szintén. Túl voltunk a dolgon.

De nem teljesen. Amikor odaértünk a házainkhoz, már a sofőrrel és a kocsiban, megpillantottam Nagy Bohlert, ahogy pörög az olovranttal.

Majdnem pont dél volt. Egy bizonyos hotelban töltöttük az időt... és most úgy tűnt, hogy elkéstünk, én és Madame Hoitsu, azaz a beszédtől kicsit berekedt kis laoszi, csúful festettek a dolgok, a napon és a hangzavarban, a sofőr hirtelen lefékezett, talán ijedtében, de aztán megin' elindult... és esküszöm, olyat ugrott a kocsi, mintha élne... és egyenesen ráhajtott az egyik manóra, a sofőr, bár szinte rendszeresen kentem, Bohler embere volt, egykori egyházközösségi híve, és láttuk, hogyan válik a lángok martalékává a laoszi üzlet... az óriáslegyezők, amelyek szeretettel és félelemmel, pontosan egy lassú, szörnyszerű lepke mozdulatai alapján készültek, amelyeket a lepke kimondhatatlan rovarbábja ihletett, és amelyek tökéletesen utánozták a halált rejtő dzsungel időtlenségét, most az üveg metszőfogainak, a biztosan kemény ütésekkel kitört kirakat maradékainak véletlen harapásában reszkettek, és ropogtak a lángoktól majdnem teljesen fölfalt üvegben, a szikrák koszorújában... nem is beszélve a tömjénekről meg a füstölőkről, az illatuk már rég felszívódott a régi falak között; a falak örök, alapoktól terjedő nyirkosságát épp egy egyértelműen obszcén lángnyelv nyalogatta... és annak ellenére, hogy a sárga és vörös lángok izzó leheletükkel már az első emeletet is elérték, sehol nem lehetett látni senkit... egyetlen drága bérlőnket se... üres volt az utca... két laoszit keményen sakkban tartott egy csapat lármázó hitler, hadonásztak a bivalyölő lándzsáikkal, mi mással, és az egyik kopasz elesett és hörgött, és a torkából vér folyt... a tar disznó, abban a percben majdnem összehugyoztam magam, és elkezdett táncolni a lábam, de ez nem a menekülés ideje volt... most az idő meghalni volt jó... ez Joseph törzsfőnök gyors ideje volt... és a sofőr rákapcsolt, és két centire állt meg a tarfejű rémült arcától... Bohler híve olyan közel állt meg hozzá, hogy a távolság megfeleljen a gorillamancsainak, örültem, hogy ilyen gorillamancsai vannak neki... és a kis laoszi mintegy ugrásra készen összegömbölyödött, bár karmok helyett csak hennától finom, műgonddal vágott körmei voltak... melyek mindig csak a szerelmes karmolásokra álltak készen, ahogy azt addig naivan hittem... és felrikoltott, az erő rikoltása volt ez, és a gyűlöleté... mer' az egyik laoszi a földön hevert, szamurájkardja eltörve, és Bohler, most már Nagy Bohler, a ház falánál állt, amely mintha megrepedt volna a hőtől, és amikor észrevett minket, mosoly ült ki véres arcára, és e közben az elfajzott mosoly közben kivillantak a fogai... aztán úgy szemen vágta az olovranttal a botos hitlert, hogy azt reméltem, ez a takony utolsóként isten kutyájának... a Nagy Bohlernek a felfedett fogait látja... miközben Bohler odaadó híve három h.-rel hempergett a szakadt rongyok, kemény ütések és hörgések átláthatatlan zűrzavarában... a laosziaknál álltam, és mielőtt felismertek, a bal oldalamon egy bambusszal nem túl erősen beleszúrtam a húsomba a kulcscsont fölött... a heget máig meg tudom mutatni mint az akkori pillanat bélyegét... de aztán felismertek, mer' nevettem... nevettem, mer' ezt már ismertem, visszatért a régi idő, visszatért a hulla régi ideje, a Szörnyeteg ideje, és éreztem, hogy birokra tudok kelni vele... hogy visszatér az erőm, és ott van a jó, ahol mindig is volt, és a rossz megin' szemben áll vele... és csak két szín volt, megin' csak a fekete meg a fehér... mint régen a Szörnyeteg testében, a fejemben kábító vörös sötétség ragyogott, nem úgy jött belém, mint régen, szeretkezés közben, mert eljött ennek a szónak is az ideje, de most egy verekedés közben... első osztályú táncot táncoltam a támadóimnak, első osztályút, és Potok táncos csúcsformában volt... és klassz volt a cipője is... és abban a táncban és azzal a tánccal, amikor az idegen csont elsőt roppant, megkértem Szukát, hogy jöjjön vissza hozzám, ugyanúgy, ahogy most a régi idő pillanatában a régi erőm is visszajött... és mert még mindig szerettem Szukát, olyan jól táncoltam, mint akkor, csakis akkor a rózsa táncában... de nem a rózsa halálát táncoltam, a rózsa életének egy apró etűdjét véstem bele a járdába, könnyedén... egy bicskával... levágtam pár táncfigurát... hogy beleizzadtak a fiúk... és aztán Szuka megesküdött, hogy visszatér... hogy újra látom... megin' szavakat tett az agyamba... most nem a sötét pincében... hanem egy véres járdán a napfényben... a tűz hőségében... a szabadságban, és abban a pillanatban felismertem Marslakót... a szemében nem volt düh vagy félelem... mint a többiek szemében, akiket a laosziakkal főleg az ő fájdalmas ordításuk közepette méterről méterre visszaszorítottunk... ő örült... és nem bot... rúd... lánc vagy valami divatos cucc volt nála, hanem egy hosszú, erős Solingen kés csillogott a kezében, ez vajon mire jó?, sikerült még megkérdeznem az egyik gazembertől az első sorban, mielőtt elintéztem az arcát... Marslakó nyilván leszarta a rugós cuccokat... aztán a laosziak elkezdtek vonyítani, dühödt, torokból jövő vonyítás volt ez, és én az agyamban harci dobok ütemes pergését hallottam... valószínűleg a laosziak erdei szellemei szólaltak meg... vonyítottak, a rabszolgavadászoktól örökölt ösztöneikkel érezték, hogy közeledik a vég, akár ilyen, akár olyan, és testvéri egyetértésben mindketten el akarták intézni még a maguk franciáját is, mielőtt minden véget ér, így vagy úgy... és Bohler híve a járdán feküdt, ketten voltak alatta, egy fölötte állt... és Bohler hadonászott az olovranttal... de az egyik fickó elkapta a botjával a Pápa által megérintett huzalt, és miközben huzakodtak, több fickó hátulról rontott rá Bohlerra, kicsit óvatosan, de azér' sebesen... és Marslakó hagyta a köcsögöket az első sorban... és várt... aztán tánc közben csaptam egyet a patámmal, és az egyik vadállat elesett, és olyan volt, mintha felborítottam volna az emelvényt, és helyet csináltam volna a Nagy Rendezőnek az új dramaturgiai élvezetekhez... a démonoktól hullámozó testek között megjelent Marslakó, és örült, és Szuka felkiáltott: Szerelmem!... Hát egész a halál küszöbéig kell mennem egy kis gyengédségért, te dög?..., viszonoztam a szavait a sötétben, és a kés pengéje megvillant a mellkasomnál... és abban a pillanatban az addig értehetetlen módon néma ég fölzengett: MÖRRDÖRR, és Marslakó előtt megnyílt egy gödör a földben, amelyikből utcakövek röpködtek, aztán megin': MÖRRDÖRR, a hang most másmilyen volt, mer' a kis laoszi kiszaladt a házból, és már újratöltve tartotta a sörétpuskát a csípőjénél... elég büszke voltam, hogy elsőként az én életemet védte meg, hiú vagyok kicsit, ezt elismerem... köztünk, színészek közt... MÖRRDÖRRR, már csak úgy, a levegőbe puffantott utánuk, mer' abban az elég erőteljes zajban, amikor az embernek közvetlenül a füle mellett szakad el az ég az összes látható és láthatatlan istenségével, már sokról volt szó... és a sebesültjeik gyorsan elbicegtek azok után, akik egészben maradtak... és főleg a győzelem mámorító érzésének köszönhetően mi se nagyon szenvedtünk a sebektől, szerencsére így szokott ez lenni az ilyen csetepatékban. Csakhogy aztán bementünk a házba.